Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Habár, már egy ideje elhiszem, hogy a magyar film igenis minőségi is tud lenni, még mindig vannak zsánerek, amikben nem hiszek, ha hazai földön forognak. Ilyen a Sci-fi, a western és a horror is. A "Post Mortem" azonban bármelyik független külföldi horrorfilmmel felveszi a verseny. Ezt bátran jelentem ki.
A filmet már tavaly megnézhettem volna, ha nem tologatom mint Pató Pál. Mert bennem is volt félsz, hogy a nagy garral beharangozott "első" magyar horrorfilm valójában pont olyan csalódás lesz, mint minden második túlhypolt magyar mozi. Azonban lehet, hogy pont azért, mivel kifejezetten kevés elvárásom volt a filmmel kapcsolatban, sokkal jobban szórakoztam rajta, mint reméltem. Ha úgy vesszük, hogy kicsit művészieskedő és nem is túl pörgős, még akkor is egy figyelemreméltó próbálkozás és ha Bergendy nem ide születik, biztos, hogy minimum B költségvetésű horrorfilmekkel szórakoztatná a nagyérdeműt.
A történet szerint egy holttesteket fotózó (a fényképezés őskorában ez egy létező szakma volt) fiatalember, Tomás (Klem Viktor) meghívást kap egy világtól távol eső faluba, hogy a fagyott föld miatt ideiglenesen leállt temetések megejtése előtt, készítsen utolsó portrét a lakosság halottjairól. Tomás hamar megérkezik és egyre riasztóbb jelenségeknek lesz tanúja, melyek miatt végül kénytelen-kelletlen, de felvállalja, hogy minden szakmai és egyéb spirituális tehetségét latba véve pontot tegyen a falut maga alá gyűrő átokra. Segítőtársa lesz ebben egy árva kislány, Anna (Hais Fruzsina) is, aki lassan felébreszti a férfiban az apai érzéseket, habár, ez korábban távol állt tőle. Néha úgy tűnik, hogy Anna van a jelenségek középpontjában, máskor Tomás, majd végül rádöbbennek, hogy sokkal nagyobb, természetfeletti erők tartják rettegésben a fogyatkozó közösséget.
Nem kell ezt túlragozni. A "Post Mortem" egy erős vizualitású (szerintem tényleg megállja a helyét világszinten is) drámába oltott kísértethorror, amely sok, már ismert panelt is használ, ugyanakkor, beemel korábban kevésbé ismert történelmi eseményeket, miközben stílusa és hangulata is van. Talán erre mondják, hogy erős az atmoszféra. Az biztos, hogy a díszlettervezőknek, a helyszínek felelőseinek hatalmas pacsi, pont, mint a vizuális effektek csapatának, akik még egy olyan jelenetet is hihetően tudtak a vászonra álmodni, amiben egy parasztház félig elsüllyed a fagyott földbe. Tényleg le a kalappal.
A színészek remekek és megkockáztatom, hogy a rendező keze is vastagon benne van, hogy nem érezni annyira a színészeinkre jellemző modorosságot, színházi előadásmódot, sőt, mintha a cél a legeszköztelenebb játék lett volna. Nagyjából mindenki remek, egyedül az igazi nagy öregből, Revicky Gáborból érződik némi manír, de ezt betudhatjuk a filmben játszott karakter jellemzőjének. Ami azonban kiemelkedő, a gyerekszínész, Hais Fruzsina játéka, mert nyomokban sem éreztem vele kapcsolatban, hogy idegesítő gyerekszínész lenne, pedig ez az, amin általában a gyerekszínészek elszoktak bukni. Hogy nem tűnik játékuk természetesnek. Fruzsina azonban majdnem tökéletesen old meg minden jelenetet. Klem Viktor szintén erősen visszafogott, mint külső szemlélő, játéka hiteles. Egyáltalán jó a színészi gárda kiválasztása.
A miliő ábrázolását már méltattam. A zene és fényképezés pazar. A forgatókönyvben talán akad némi bukdácsolás és lehet, hogy a végkifejlet sem lett tökéletesen megírva, összességében mégis jobban szórakoztam ezen a mozin, mint az évben látott sok egyéb amerikai produktumon. Sőt, voltak olyan filmek, amiket egyszerűen végig sem néztem elsőre és még tartozom velük magamnak. Pl. a Démonok között 3. története, amit kifejezetten untam.
Nem állítom, hogy a "Post Mortem" megújította a horrorfilm műfaját, mert azért találkoztunk rengeteg paneljével korábban máshol, azonban az egyértelmű, hogy Bergendy Péter értőn forgatja a filmet, jó arány- és stílusérzékkel. Tényleg kívánom, hogy csörögjön a telefonja és Hollywood-ból hívják. Várom is következő munkáját, és ha azt itthon ejti meg, bízom benne, megfelelő támogatást fog biztosítani neki a hazai filmszakma.
Megtekintés: 2017 egyik legfontosabb magyar filmje és nem feltétlenül azért, mert erős benne egyfajta politikai áthallás.
Nem, habár több helyen a kritikák megemlítik, hogy a film hivatalos bemutatása és a 4. Magyar Filmhétre küldése végül azért hiúsult meg a gyártó cég, a Megafilm és Kálomista Gábor, cégvezér valamilyen, eddig homályos okból, visszavonta a film nevezését és széles körben való propagálását, majd mégis engedték, hogy kikerüljön az Internetre és jelenleg szabadon hozzáférhető pl. a youtube oldalán is, ami az egyszeri nézőnek üdvös, ugyanakkor arra már kevés lesz az esély, hogy azt a 330 millió forintot visszatermelje, amibe a film került és ami valójában egy egész estés játékfilm büdzséjének esetében nem nagy összeg.
Szóval, van egy erős magyar filmdrámánk, amely elvitt 330 milliót, reklámozását a gyártó cég elmismásolja, fű alatt eljut a nézőkhöz, miközben moziba is küldték és ott elég rosszul teljesített, pedig...
A "Kojot" egy eszméletlenül összerakott, tökéletes maffia történet, igaz, ugyan, hogy nem olyan volumenű, mint "A keresztapa", de ha Corleone a Coppola filmben nem utazik át Amerikába, lehet, hogy pont hasonló életutat jár be, mint a "Kojot" mozi vidéki kiskirálya, Szojka (Kovács Frigyes). Mert el tudom képzelni, hogy a két karakter között alig van különbség: Vito Corleone Szicíliában töri meg a környéket, kebelezve be minden hatalmat, míg magyar kisöccse, Szojka úr Tűzkőn kebelezi be az ingatlanokat, hogy némi Holland segítséggel elindítsa hatalmas vállalkozását, az ásványvíz kitermelést. (Amely, ha úgy vesszük, elérhetetlen álom csupán, amibe Szojka kapaszkodik, hiszen a film főszereplője, Misi (Mészáros András) kerek-perec kijelenti, hogy ostobaság abban bízni, hogy Tűzkő talaja alatt termálvíz kinyerő telér található.)
A filmbe olyan in medias res mód vágunk bele, hogy a néző úgy érzi, maga is részese a véres adok-kapok-nak. A fejemet fogtam, hogy mibe keveredtem és szentül meg voltam győződve, hogy a filmet indító, máskülönben szenzációsan elkészített akció jelenet, egyfajta flashback, amellyel később még részletesebben találkozunk, megismerve a teljes "hajcihőt".
Egy biztos: Ha Kostyál Márk neve egy olyan tengerentúli befektető vagy gyártó cég látómezejébe kerül, amelyik megfelelő anyagi hátteret biztosít a fiatal rendezőnek, megkockáztatom, hogy Márk akár egy Marvel mozit is képes levezényelni, vagy egy nagyszabású akciómozit, mert vizuális és drámai látásmódja is roppant erős. A "Kojot" úgy indít, akár egy amerikai akcióorgia és bár a helyszín elég kicsinyke - egy szedett-vetett építkezés, amelyen alig áll néhány fal és cölöp - a kaszkadőr munkára és a vágás dinamikusságára egy panaszszavam sem lehet.
Nem szabad az olyan filmeket, mint a "Kojot" annyival leírni, hogy ez "A magyar film!" Mert sokan - ismerőseim is - képesek arra, hogy az alapján ítéljenek el egy filmes munkát, hogy az hazánkban készült. Nem! A "Kojot", habár témájában lehetne egy földhöz ragadt, tipikusan a magyar vidéki élet valóságát bemutató film is, még, jóval túlmutat ezen, cselekményének felépítésében, erős karaktereinek bemutatásában. Nem csak egy összefirkantott bosszú mozi, vagy szokásos putris dráma.
Pedig lehetne.
Azonban a főszereplőket és részben az ellen oldalt is olyan részletességgel festi elénk a kamerán keresztül, hogy végig motoszkál bennünk egyfajta gyomorból érkező félelem, hogy ez megtörténik, hogy egy dokumentum filmet nézünk az optikán keresztül.
Márk sokat köszönhet színészeinek is, hiszen aki nem jártas a kísérleti filmek, színházi előadások világában, azoknak a fontosabb szereplők nevei talán semmit sem mondanak. Direkt jót tesz a "Kojot"-nak, hogy nem unalomig elkoptatott, ismert nevekkel tálalja a történetet, habár, lehet, ez pénzügyi tényező is volt, viszont így a színészek játéka nem érződik modorosnak, hiszen először találkoztam zömükkel, nem volt viszonyítási alapom.
Kiemelném még a már említettek mellett Kispalit (Mátray Lászlót) aki már megjelenésével is uralja a vásznat és elhittem neki, hogy a helyi kiskirály mindenek felett álló fiát látom. (Jó, azért a végén a Máté Péter - S. Nagy István: "Most élsz" interpretáció kissé elvitte komikusba, ugyanakkor ez is része a vidéki, magyar életnek...)
A másik, Misi felesége, Dobra Mária, aki természetes sminktelenségében is gyönyörű és végig hiteles karakter. Neki is dukálna egy külföldi főszerep.
A fotelból mondanék köszönetet a film akcióért felelős stábjának. Először is, ilyet, ami a vásznon történik, magyar filmben még nem láttam. Egy ponton elgondolkoztam rajta, hogy színészeink valójában kaszkadőrök, akik képesek színészkedni is. A verekedések nagyon rendben vannak, a látvány talán nem markol olyan sokat, de amit igen, az roppant kellemes és sokat emel a film megítélésén.
A kezdő képsorok jobban beégnek az agyba, mint mondjuk az egész "Valami Amerika 3.", pedig azon is jót szórakoztam.
Sajnálom, hogy a Megafilm végül nem tette lehetővé, hogy filmje eljusson a szélesebb, moziba járó közönséghez, és ez hendikeppel indítja ezt a jobb sorsa érdemes filmet. Viszont borítékolom, hogy magyar filmek között underground berkekben kultfilmmé növi ki magát, úgy, hogy közben, ha akarom, reflektál kicsit a mai politikai élet bizonyos szegmensére is.
A cikkben szereplő képeket a neten találtam és szerzői jog védheti őket!
Megtekintés: Habár a téma sokaknak lehet, hogy érdektelen, ettől függetlenül a "Brazilok", ha kellően képesek vagyunk kikapcsolni, akkor egy kellemes másfél órás kikapcsolódás.
Vajon tudunk e, mi Európa közepén, filmet készíteni a Brazilokról? Futball nemzetként - kb. annyira vagyunk jelenleg azok, mint lovasnemzet - természetes, hogy tudunk filmet készíteni a foci sportjának egyik meghatározó népéről. De mekkora hülye vagyok, hiszen a cím valójában nem is rájuk utal, hanem Acsa városkájának perifériáján élő roma magyarjairól - illetve akkor már az egész országéról, nem igaz? - akiket fehér bőrű szomszédaik, lealacsonyító gúnnyal csupán braziloknak neveznek. Mivel az argó szlengben a romákat illetve cigányokat - lehetnek különbözőek - nemes egyszerűséggel "brazil" gyűjtőnévvel emlegetjük.
Nem is emlékszem, melyik humoristánknak köszönhetjük ezt az elnevezést, de mintha homályosan emlékeznék valami "brazil gépsor" címzésre...
Sajnos, mivel filmünk sok szereplője amatőr színész, illetve, inkább fogalmazzunk úgy, hogy átlagpolgár, és a névmemóriám meg pocsék, nem nagyon fogok tdni róluk beszélni, pedig egészen szimpatikus kis brigádot sikerült összerántani a mozi kedvéért.
Acsa városkájában egészen jól megvannak egymás mellett fehérek és feketék. Igaz, a rendőrség néha vegzálja a kokerókat, a polgármester is elnéz felettük, néha pedig egy jó asszony megvédése miatt valaki akár egy évre is sittre kerülhet. Ennek ellenére megy itt az élet, fennforgás minimális, kapát még nem ragadtak és csak amiatt kell izgulni, hogy nem megfelelő helyről lopnak el egy-egy közlekedési táblát.
Nagy esemény, amikor végre kiengedik a böriből Puporka Áront (Nagy Viktor Dániel - Néhány jelenetben a fiatal Judd Nelson jutott róla eszembe) aki igyekszik revánsot venni az egy éves kényszerpihenőért, annyira azonban nem ostoba, hogy újra visszakerüljön a hűvösre. A megoldást végül a falu viszonylag új papja (Bánki Gergely) szállítja, akinek biztos kedvenc mozija volt a "Menekülés a győzelembe (1981)". Kitalálja, hogy az idei falu-foci hb-n (helyi bajnokság) indulhassanak a közösség roma fiataljai is, és egy idegenből kapott levél tartalma pedig azzal kecsegtet, hogy aki megnyeri a porban rúgott tornát, az kimehet egyenesen Brazíliába, hogy a helyszínen szurkolhasson kedvenc csapatának a vb alatt. Bosszúnak meg éppen megfelelne, hogy kicsit szétrúgjanak pár fehér lábszárat a kreol bőrű srácok.
Áron miután sikeresen tiszteletét teszi a polgármesternél (Fekete Ernő), hirtelen felindulásból befizeti a nevezési díjat, hogy azután izgulhasson egy sort, mivel eléggé szétzüllött csapattal kell csodát csinálnia.
Ha ez nem lenne elég, Áron kishúga (Farkas Franciska) is kezd eladó sorba kerülni (vagy inkább takarítónő, attól függ, mire van igény), csak mintha nem a megfelelő fiúk kerülgetnék. Az egyikük pedig, amolyan tipikusan drámai "Rómeó és Júlia" helyzetet generál, hiszen nem más ő, mint az oly erősen gyűlölt alpolgármester Józsi (Schmied Zoltán) fia, a kis vörös Török (Dóra Béla). De semmit sem rágnak a szánkba, még a tanulságot sem.
Lehetett volna a film egy igazi sztereotip szemétség és bár azért vannak erre utaló jelenetek, összességében egy pozitív filmecskéről beszélünk, szerethető főhősökkel, akik kivételesen a másik oldalt erősítik. Ezt annak tudatában jelentem ki, hogy munkám miatt volt szerencsém megismerni mindkét magyar kultúrát is és ha valaki, hát én simán lehetek rasszista. Azután jön ez a kis kedves film és nekik szurkolok. Nem csak azért, mert a forgatókönyv azért igyekszik a bőrszíntől függetlenül befeketíteni a fehéret, hanem mert az egyszeri néző az elnyomott mellé fog állni, neki kell, hogy drukkoljon.
Lassan pedig összeáll a kép, van amit homályban tart, mást viszont - táblalopási biznisz - egyértelműsít.
A humora kedves, néha olcsó, többnyire az eltérő kulturális szlengből táplálkozik.
A női szereplők Franciskán kívül nem kaptak lehetőséget, így Dobó Kata örülhet, hogy legalább a filmbemutató vele indul. A nagypapa figurája szintén borzalmasan elnagyolt. Más filmekben megszokhattuk, hogy a "nagy öreg" éleslátása, illetve tapasztalata néha pont áthidalja a generációs szakadékot és megoldja a helyzetet. A nagypapa itt csupán komikus kellék és még csak ki sincs használva. (Gryllus Dorka cameozik egyet, Gáspár Laci pedig megmutatja humorát, pontosabban humoros helyzetbe hozzák...)
A történet mesélője pedig lehetett volna egy második Regős Bendegúz és örültem volna neki, mert a kezdet - a narrátor szöveggel - pont ezt igyekezett alátámasztani, ám hamar elfelejtjük, hogy az egészet egy kissrác, Fingi (Lakatos Erik) meséli el a saját szavaival, mert a kissrác és a szavai is mellőzöttek lesznek.
Szóval, filmes arányok még erősen hibádzanak, amúgy viszont egészen jó.
A film jelenleg megtalálható a youtube-on, de ha van rá mód, támogasd azzal, hogy vagy moziban nézed meg, vagy megveszed dvd-n.
Megtekintés: Kőkemény társadalmi dráma egy olyan korból, amelyet el kell felejtenünk.
"- Egyedül fogsz megrohadni! - Jobb, mint veled élni!"
Moldova György 1968-ban megjelent regénye egy igazi pesszimista karriertörténet; felemelkedés (olyan, amilyen) és végül az elkerülhetetlen bukás.
Flandera János (Funtek Frigyes) kiégett egyetemista egész életében a nagy lehetőséget várta. Az már-már elérhető közelségbe kerül egy szovjet ösztöndíj formájában, de a szavazó bizottság névtelen levelet kap, melyben kompromittálják a fiút egy idősebb újságírónővel folytatott viszonnyal kapcsolatban, Nem elég, hogy Flanderát parkolópályára teszik egy egész évre, még munkaszolgálatot is tennie kell, miközben a fizikuma nem alkalmas rá: a tüdejével van gondja.
Mivel fortyog benne a düh az elutasítás miatt és pontosan tudja, hogy szeretője vétózta meg kérelmét a tanácsnokoknál, rövid úton szakít az újságírónővel, Demjén Ildikóval (Moór Marianna) és máris beleveti magát egy másik kapcsolatba egy társadalmilag sokkal alacsonyabb egzisztenciájú kalauznővel, akit akaratlanul teherbe ejt.
Közben megismerkedik egy grófi származású férfival, Károlyival (Rajhona Ádám) a munkatáborban, akivel végre nyíltan tud beszélgetni, mivel Flander valahogy jobban megérti magát a férfiakkal, miközben a nőket inkább ugródeszkának tekinti és szükséges rossznak. Flandera el lehet e ezért ítélni, miközben a világ is képmutató körülötte és romlott, amerre csak néz az ember?
Paranoiás világ volt ez. Értékétől, hitétől függetlenül érte az embert erőszak, verbális vagy fizikai formában. Aki valamiért magasabb pozícióba tudott kerülni, azok rendre visszaéltek hatalmukkal, talmi erkölcsi, morális magyarázatokba csomagolva azt, így élősködve az alárendelteken. Felfelé kapaszkodtak, lefelé tapostak. Ebben a világban Jancsinak ugyanúgy helye van, mint bárki másnak. Mai szemmel elítélhetjük őt - akár a tanácsnokok, akik megvétózták ösztöndíját - de az ötvenes években, amikor a történet játszódik, szinte mindenki így élt, így próbált túlélni. Már az is visszás, hogy ugyanaz a személy szavazati joggal lehetett jelen egy egyetemi dispután egy ösztöndíjjal kapcsolatban, azután mint legfőbb katonai ügyész, tizenöt évet varrhatott egy másik ember - aki talán erkölcsileg sokkal tisztább - nyakába.
Flandera pedig ebben a környezetben igyekszik életben maradni. Hogy ő keresi a nők segítségét, vagy egyszerűen így alakul, az nem tisztázott, hiszen ebben a világban a nők - habár erősen alárendeltek - hasonlóan igyekeznek belekapaszkodni valakibe, aki mellett talán biztonságban érezhetik magukat. Jancsi barátnői is ilyenek és a férfi is kihasználja őket, amíg érdekei engedik. Hosszú oldalakon keresztül lehetne a szereplők viszonyrendszerét elemezgetni, de idő sincs rá. Az azonban biztos, hogy ahogyan a férfi kihasználja a nőket, úgy a nők is legalább annyira igyekeznek a férfitől kapni valamit, amit az nem tud megadni nekik, vagy nem hosszú távon.
Flandera végül egy önzetlen tettével - nem vall Károlyi ellen - elnyeri a katonai ügyész (Garas Dezső) paralízises lányának, Nagyezsdának (Ráckevei Anna) szerelmét és ezzel magasabb körökbe nyer bebocsájtást. Ehhez azonban el kell hagynia korábbi szerelmét, Erzsit (Vlahovics Edit), aki tőle terhes és a férfi pont a magzatelhajtás előtt, a kórház bejáratánál szakít a nővel. Utóbb kiderül, hogy a baba megszületett és lassan cseperedik anyukája mellett, aminek köszönhetően felébred Flanderában a lelkiismeret és ezzel tragikus befejezésbe kergeti önmagát.
A fényképezés sajnos követi a történet hangulatát, ezért sok a sötét és homályos felvétel, amiben nehéz követni, mi folyik a vásznon. A magyar filmgyártás egyik rákfenéje, hogy a régebbi filmek - nem feltétlenül a túl régiek, hanem már a nyolcvanas, kilencvenes években is - képminősége erősen megkérdőjelezhető. Itt sincs másképpen; a tévében vetített kópia minősége kritikán aluli, pedig megérdemelné a film, hogy tökéletes képminőségben élvezhessük.
Flandera alakítója, Funtek Frigyes nem lett számomra ismert színész, de jól hozza a törekvő ficsúrt. Garas Dezső egészen kiváló, bár szerepe visszataszító. A nők közül Ráckevei Anna emelhető ki. Gyönyörű az a nő és neki volt a legnehezebb a karaktere.
A film első fele néha indokolatlanul lassúra van vágva, lehetett volna belőle húzni. A végére felgyorsulnak az események.
Gyerekkorom óta megakartam nézni ezt a filmet, mióta találkoztam vele egy Fazekas Attila képregény feldolgozásban. Annyi magyar film közül nem tudom, miért ezt választotta Fazekas megrajzolásra, de már gyerekként lebilincselt a drámai történet, igaz, akkor a felét sem értettem, miért viselkednek úgy a szereplők egymással, viszont a lezárás hatással volt rám.
Ettől függetlenül, hogy végül kiderül, hogy valójában Flandera szíve hova is húz és, hogy neki is vannak érzései, nem nagyon lehet azonosulni a karakterrel, ami egy drámánál nem feltétlenül előny. A férfi korábbi cselekedeteit és ezzel karakterét az egyetlen helyes döntése sem írja felül. Ne felejtsük el, hogy eleve, mikor megismerjük a film elején, már tilosban jár a figura, mert belopódzik valahová. Nem megbocsáthatatlan bűn, de egyértelműen negatív jellemvonással kezdődik a szereplő felvezetése. A néző igazságérzetét erősen befolyásolja, ha egy karakter etikailag helytelen dolgokat művel. Néhány esetben szinte várjuk, hogy a büntetés utolérje.
Hogy mennyire mostohán bántunk ezzel a filmmel (is) az évek során - pl. eddig nem jelent meg dvd-n és a tévében is úgy kell vadászni rá - mi sem bizonyítja jobban, mint hogy alig lehet megfelelő képeket találni hozzá az interneten.
A filmet meghívták 1987-be Cannes-ba is bemutatásra került a "Rendezők Kéthete" párhuzamos rendezvénysorozat alatt.
A film zenéjéről sokat nem tudnék elmondani, mert bár közreműködőként meg van említve a stáblistán a Bergendy szalon és tánczenekar, a film alatt nem nagyon csendülnek fel emlékezetes dallamok és a lezárásban - eléggé kilógva a film egészéből - a stáblista alatt Vittorio Monti Csárdását hallhatjuk.
Legfontosabb kérdések:
- Ha egy nőnek van egy kb. kétéves fia, miért az utcán beszélget egy férfival, ahelyett, hogy otthon lenne a gyerek mellett, aki egyedül van és a házinéni sincs épp otthon?*
- Mi a fenét esznek Puhapöcs Jancsin a nők? Mivel tudott három nőt is magához édesgetni, hogy azok annyira ragaszkodjanak hozzá?*
Megtekintés: Egy Oscar-díjas magyar film. Nem kötelező, de illik.
Ha van időd annyi komolytalan komédiára, sorozatra, zenés műsorra, olcsó hamburgerre, sétára a szabadban, kellemes fürdőzésre, bevásárlásra a tömegben és mindezek mellett még született magyar is vagy, akkor ezt a filmet meg kell nézned. Mondanám legszívesebben, hiszen milyen fura már, ha egy magyar ember bármilyen magának legyártott ideológia miatt hanyagolna egy olyan művészeti formát - jelen esetben ezt a száz perces filmet - amivel identitásunkat - és persze más vallás és kultúrákét is - öregbítjük.
Ez a film számomra nem volt akkora trúváj, mint vártam, hogy ha már hangoztatom a magyarságunk fontosságát, becsempésszek némi idegen nyelvet... Többet vártam. Azt gondoltam, hogy tökéletesen el leszek varázsolva, mert ha ilyen komoly sajtó visszhangja és kritikai sikere van egy hazánkban készült filmnek, akkor nekem azt kutya kötelességem szeretni. Elvből.
Nos, nem.
A film bizonyos szempontból tényleg megérdemelt némi sikert. A kamerakezelés és a történet elbeszélése nem szokványos és elég jól alájátszik a történetnek. A színészek nem tudom, mennyire jók, mert valójában főleg zordan nézik és lökdösik egymást, viszont a kiállítása a mozinak, beleértve a fényképezést és pont azt a háttérben meghúzódó munkát, amit a film nem szándékozott naturálisan visszaadni, hatásos és erős. A borzalmak, amelyeket Saul "kalandozásai" közben végigjárunk, nagyjából betekintést nyújt a pokolba, a halálgyárba. Saul miközben misszióját igyekszik teljesíteni, ott van, amikor megérkeznek a zsidó halálraítéltek, levetkőznek, méregtől fetrengenek, meghalnak, elégetik őket és végül a közeli folyóba szórják a hamvaikat. Saul végigjárja a végső órák állomásait, igaz, nem feltétlenül sorrendben, de közben, mi, akik kelletlenül vele utazunk, részesei leszünk a történelem egy olyan szeletének, amelyet igyekszünk különböző okokból elfeledni, mégis, a múltunk része lett.
Nem vagyok történész, ismereteim hiányosak, gyengék, azonban annyi ragadt rám - és nem csak hollywoodi moziknak köszönhetően - hogy bizony, a második világháború alatt egy népet üldöztek, irtottak. Az akkor gyáva nép mostanra erős lett és megítélése sokat nem változott azóta sem. Az én hibám, hogy nem érzem magaménak, hogy utáljam ezt a népcsoportot, pedig, csak abból kiindulva, hogy ma, a magyar Internetes fórumokon milyen támadások érik ezt a vallást és a népcsoportot, amelyik gyakorolja, hát minimum visszás számomra.
Ateistaként megkérdőjelezem egyébként is, hogy bármilyen istenért szabad e vért ontani, ám az az utálat, amely a zsidókat eleve környezetemben is éri, burkolt vagy nyílt formában, számomra elképzelhetetlen, miből táplálkozhat. Biztosan rosszul lettem szocializálódva ez ügyben, vagy tudtomon kívül magam is zsidó vagyok és ezért van bennem tolerancia - van népcsoport, idea, amit magam utálok, megvetek, elítélek - irányukba, vagy egyszerűen nem érdekel az egész.
De nem zsidózni jöttem ide, hanem egy filmről mesélni, amit a holokausztról forgattak.
Objektívnek kell maradnom.
Valahol olvastam, és sajnálom, hogy nem jegyeztem meg hol, csak pontosítani akarok, hogy a zseniális megfigyelés nem tőlem származik, máshol láttam, ám osztom, hogy a "Saul fia" egyfajta fps kalandjáték, fegyver nélkül, amelyben a kamera körbejárja a főhőst, akinek részfeladatai vannak, amiket teljesítenie kell, hogy a játék/film fő feladata végül teljesülhessen. Saul mint a Sonderkommando tagja isteni sugallatra, vagy mert hirtelen akkor tört el nála a mécses, kitalálja, hogy egy fiú holttestét el akarja temetni. Ethan Hunt is megirigyelhetné ezt a feladatot, hiszen Saul-nak szinte lehetősége sincs megvalósítania ezt a tervet, hiszen a németek vasmarokkal fogják ezeket az embereket és, hogy ne is legyen egyszerű a feladat, Saul egy rabbit is szeretne a temetés celebrálásához.
Volt e ilyen a valóságban? Talán megtörtént esetből szemezgettek az írók? Kizárt. A lényeg valójában nem is az, hogy a pőre valóságot lássuk. A film egyfajta erkölcsi felmentése a korábban a holokauszt óta eltelt évek alatt elítélt zsidó Sonderkommandósoknak, akiket a túlélők szinte egy kalap alá vettek a nácikkal, hiszen kollaboránsoknak tartották ezeket az embereket. Gideon Greif, aki azonban ezeknek a hamisan vádolt embereknek a felmentésére törekedve megírta könyvét, a "Könnyek nélkül sírtunkat" (Mostanában jelent meg magyarul is.) sikeresen fejtette ki kutatómunkájának eredményeit interjúkötetében, olyannyira, hogy bizonyos hivatalos fórumokon már nem támadják ezeket az embereket. Greif kutatómunkája ugyanis pszichológiai fejtegetésekben és tények halmazaiból hámozta ki, amit józan paraszti ésszel te is ki tudtál volna találni; ezek az emberek csupán eszközei voltak a hatalomnak és egyedül a szükség és halálfélelem vitte rá őket arra, hogy úgymond segédkezzenek a náciknak hatásosan és tömegesen zsidókat ölni. (Grief könyvében kitér arra is, hogy ezek a Sonderkommando tagok gyakorlatilag semmilyen fontos cselekményben nem vehettek részt, ami a gyilkossággal kapcsolatban áll, hiszen nem bíztak bennük sem, így csak olyan alantas munkát erőszakoltak rájuk, mint a vetkőztetés, holttestek elhordása, elégetése, a mocsok feltakarítása. Ölni nem ölhettek és a túlélők vallomásaiból kiderült, hogy nem is akartak ölni. Pusztán a rájuk erőltetett feladatokat igyekeztek úgy elvégezni, hogy ne kapjanak golyót a tarkójukba. Szerintem ez teljesen logikus okfejtés.
Szóval, Saul szemtanúja lesz, ahogy egy fiú túléli a halálos elgázosítást - néha előfordult, ha az illető alulra került és a többi test gyakorlatilag elzárta előle a gáz hatóanyagát, persze, ritka esetekről van szó - és miután felfektetik egy asztalra, az érkező német tiszt megfojtja a fiút, viszont mivel érdekli, miért tudott életben maradni a gyermek, elrendeli a felboncolását. Saul, talán, hogy törlesszen, vagy, hogy a rengeteg halálsikolyt csendesítse lelkiismerete torkában, hiszen szegről-végről részt vett a tömeges gyilkosságokban, úgy véli, szent küldetése, hogy a gyermeket eltemesse és érte egy rabbi imát mondjon el. Ehhez azonban nem kanosszát kell járni, hanem a poklot.
Nem lettem meggyőzve teljesen a filmmel kapcsolatban. Úgy vélem, előbb látnom kell a másik négy jelölt mozit is, amelyek érdemesek voltak a nominálásra. Fejet hajtok a rengeteg pozitív kritika és filmes szakemberek véleményei előtt, melyek a mozit méltatják - voltak kritikus hangok is persze - ám a saját véleményem, hogy a film kicsit talán túl lett lihegve. Először is, nem érzem, hogy szórakoztatott annyira, hogy többször újranézzem - A "Schindler listáját tucatszor láttam, pedig a giccsfaktor a film végén kifejezetten erősre sikeredett a túlélőkkel és a kis kavicsokkal. Nem fogom a Saul fiát évente elővenni, leporolni és megtekinteni. Talán, mert túl nyomasztó. Talán, mert végeredményben a kilátástalanságról szól. Talán, mert a torture horror műfaját sem szeretem; nem rajongok a kínzásért és ami ebben a filmben folyik, az száz perc kínzás. Nem a nézőé, mielőtt humoros olvasónk gúnyosan megjegyzi. Hanem embereké, akik rettegtek és akik reménykedve hajtottak fejet az ellenség kései előtt, hogy a torkukat elvágják. Nem szeretem az ilyesmit.
Másrészt, zavart a filmben ez a fajta szerencsemalackodás is. Saul egészen a végéig egy igazi szerencsemalac, aki állhatatosan halad céljai felé, néha pont mellőle lövik ki a szereplőt, de ő megy tovább, akár egy terminátor. Értem én, hogy ez a történet lényege és róla szól a film, de így a realista drámából kicsit áttévelygünk a fantasztikum birodalmába, egy zsidó férfiról, aki átlibeg az események forgatagán, akár egy halálra ítélt Forest Gump. (Mondjuk az arcjátéka minimalistább, de töretlen előre haladása tényleg emlékeztet Tom Hanks butuska, de akaratos és ebből kifolyólag az események közepébe csöppenő figurájához.
Saul jelmondata is lehetne a film elején, hogy ez az egész őrület, amiben részt vesz, olyan, akár egy elcseszett, sátáni bon-bon, amiből nem tudja, mit fog kivenni az ember. Röhrig Géza eléggé eszköztelen játéka még talán rá is erősít erre a figurára, hiszen alig beszél, arcjátéka gyakorlatilag a nullával egyenlő, leszámítva az arcán átsuhanó sötét viharfelhőket.
És ekkor azt gondoltam, hogy legjobb esetben is egy 60%-ot fogok adni erre a filmre, amelyik piedesztálra igyekszik emelni azt a pár száz férfit, akiket belekényszerítettek ezekbe az eseményekbe, miközben ezért megbélyegezték őket a történelemkönyvek oldalain.
Azonban a befejezés, amelyet nem elemezgetek ki, de megérne néhány sort a reveláció, hirtelen úgy éreztem, hogy sokat hozzátett a lezáráshoz.
Így simán adhatok 75% erre a nyomasztó, nehéz mozira.
Valójában a számat téptem neked, hogy ha eddig nem láttad, adj neki egy esélyt. Annyit megérdemel.
Tedd félre mindazt, amit beléd kódolt a múltad, a világod, és adj egy esélyt ennek a filmnek, ami ismét ránk irányította a világ figyelmét.
A Kossuth díjak hirtelen kiosztását az alkotóknak viszont kapkodónak éreztem. Ambivalens érzés, mert ugyanakkor miért érdemelnének meg egy ilyen komoly állami kitüntetést, ha nem egy ilyen filmért?
Sokat tesz szerintem hozzá az is, hogy a vásznon látható művészek, akik a figurákat adják, nem voltak korábban unásig felhasználva magyar filmekben. Egy ilyen dráma sokkal jobban működik egy ismeretlen színész, művész arcán, alakján keresztül, mintha az ügyeletes hírességünket szuszakolnánk bele a szerepbe.
Ehhez a filmhez nem kívánok linket szerezni, hiszen azzal tudjuk támogatni a magyar filmet, ha elmész moziba. Egyébként is jobban működik ott a hatásmechanizmus.
Megtekintés: Bármit hittél a Stan-Up műfajról és a hátteréről, nem ez a film megerősíteni benne.
Annyi sebből vérzik, hogy azt sem tudom, merre kezdjem.
Ez a film nem vígjáték. Egy hazug történet, hazug karakterekkel, akiket már láttál hasonló filmekben, hasonló körítéssel, csak ott tehetségesebb volt a rendező, összeszedettebb a történet és a főszereplők a szórakoztató ipar más szegmenseiből kerültek elő.
Először arra gondoltam, hogy újra elolvasok néhány cikket, amiket korábban, hogy segítsenek teljesebbé tenni a véleményemet a filmről, ám ezt elvetettem, mert először is túl sok cikk jelent meg a világhálón és már sokszor a címükből érezhető volt, hogy nem álltak a film mellé. Alapból én sem állok a film mellé, ezért inkább más szemszögből lett volna érdekes számomra olvasni erről a munkáról, azonban így sok értelme nincs, hiszen amit már eleve fogalmaztam magamban, csak azt szajkózták a látottak. Szépen bezártam hát a közel tucatnyi megnyitott oldalt és inkább gondolkodni kezdtem, hogy hol is kezdjem a darab méltatását, amennyire az lehetséges.
Először is, a főszereplő Tamás (Hadházi László) az a fajta humorista, aki egyedül dolgozik, egyetlen menedzsere az, aki a külvilágot rendezgeti felé és olyan poénokkal operál a televíziós műsorában, amik minősége egyáltalán nem támasztja alá, hogy ennek a művésznek egy közel háromszáz adásos műsorfolyam volt a kezében. Nem. Háromszáz ugyanolyan adástól nem leszel ismert humorista. Viszont, lehetsz bármilyen ismert humorista, egészen biztos, hogy saját kútfőből nem leszel képes háromszáz egymástól eltérő műsort összefabrikálni, hogy az lenyűgözze a nézőidet, mert senki nem olyan vicces, hogy háromszázszor negyven percet érdekessé és frissé tegyen. Fábrynak is úgy sikerült ezt elérnie, hogy egy komplett alkotói gárda négerezett a keze alá, az Internetese beolvasztásról már nem is beszélve.
Szóval el kell hinnem, hogy negyvenes éveinek végére Tamás végül kiégett annyira, hogy a nézői még a táblák útmutatása mellett sem nagyon tudják, hogyan is kell nevetni és szórakozni azon, amit a színpadon látnak.
Egyedül még Hofinak sem sikerült volna háromszáz estét érdekessé tennie, hiszen egy jól felépített előadás, ami kb. húsz-harminc perc, legoptimálisabb esetben is néhány hetes munka, beleértve a háttérkutatást, a poénok csiszolgatását és a végső gesztusok összefésülését, ami végül egy élvezhető jelenetet tesz ki.
Érted, mit akarok mondani?
Tamás, egyedül, nem lett volna képes erre a bravúrra. A filmben azonban nem foglalkoznak ezzel és el kell hinnem, hogy egykor ő volt a világ legjobb humoristája.
Mostanra azonban torka véres, producere egyre gyatrább munkákat kutat fel számára és a televízió igazgatója is egyre inkább szabadulna Tamástól, vagy minimum, vérfrissítést szeretne látni.
Ebbe Tamás nem szívesen menne bele, hiszen van ám önérzet is, ego is, viszont, úgy látszik, hiába volt egykor ő az a sztár-poéngyáros, ha mostanra eljutott odáig, hogy a kertjét csinosítgató vállalkozónak nem képes kifizetni a munkájáért járó díjazást. Mellesleg ez a szál totál felesleges szerintem, mert egyrészt alig van értelme, nincs megfelelő kifutása és a humoros részeket sem gyarapítja annyira, hogy helye lenne a film kontextusában. Viszont így kapunk egy burleszkbe hajló mellékszereplő karaktert meg egy cicivillantós jelenetet, amiért viszont hálásak lehetünk. Hogy végül Tamásunk miért is nem jut dűlőre a vállalkozóval, mikor szinte erőszakosan szuszakolják bele a figurát a moziba, hogy meglegyen az ok amiért Tamásnak meg kelljen a munkái során alázkodnia, elkönyvelhetjük a dacnak is, csak akkor meg minek volt az egész hajcihő.
Azután ott van a menedzsere, Vigéc (Eszenyi Enikő) karaktere. Ha ilyen egy menedzser, akkor nem csodálom, hogy Tamás végül lecsúszott, mert olyan, mintha Vigéc nem akarná a sikerét. Azután meg csak kiderül, hogy tud hozni pénzes melókat, meg olyat is, ami tök ciki, csak azt nem értem, hogy ha erre képes volt a film ideje alatt, miért nem derült ki, hogy korábban miért is ő lett a megfelelő menedzsere Tamásnak???
A figura amúgy rendben van, Eszenyi lubickol benne, élvezi játszani és gyakorlatilag ellopja a show nagy részét. Megkockáztatom, hogy végül ezért lesz az a sorsa, ami, hogy mellette végre a fiúink is labdába rúghassanak. Persze, eléggé hiányolom, hogy ennyire összecsapott és szinte mellékes tényként kezelik drámáját, amely végül betetőzik, de betudható ez is annak, hogy komédiát akartak csinálni és nem egy drámát, pedig, lehet, hogy annak a film jobban sikerült volna.
A négy forgatókönyvíróról csupán annyit, hogy kár, hogy ennyien nem tudtak egy pörgős és okos forgatókönyvet összehozni a témáról, pedig többen benne dolgoznak a stábból ebben a világban. Pont ez a baj, hiszen ők tudják a legjobban, hogy amit bemutat a film, az eléggé talmi. A humor a legkevésbé akkor működik, amikor a színpadon mozognak szereplőink és akkor a legjobb, amikor szinte meg sincs ágyazva neki és úgy tűnik, improvizáció. Hiányoznak az olyan beszólások a filmből, mint Vigéc halott kisállatos megállapítása. Ezekből kellett volna több, nem a kamera előtt izzadni. Eleve filmben nehéz bemutatni, mennyire humoros egy humorista, hiszen ahhoz, hogy valakit a néző megkedveljen és a viccein felhőtlenül szórakozzon, általában meg kell ismernie az illetőt és rá kell hangolódnia az illető humorára. Nem véletlen, hogy ugyanarra a viccre másképp reagálunk, ha már ismerős adja elő számunkra és másképp, ha egy idegen. Akkor is, ha egy szimpatikus figura és akkor is, ha egy kevésbé megnyerő arcú ember. Épp ezért, hogy a mozi nézője szimpatizáljon a darab karaktereivel, nem sokat segít a cselekmény közé beépített televíziós műsor bemutatása, elhangzó poénokkal, mert a rövid, pár soros poénok sosem működnek olyan jól, mint amikor az előadó feléípt egy egységes vázat és azon módszeresen végighaladva, akár egy levelektől roskadozó faágon, egyenként tépkedi le a leveleket, míg végül elkészül a mű, azaz elfogynak a poénok és vége a műsornak.
Gondolj bele, te is szívesebben beszélgetsz olyan emberrel, aki szórakoztatóan beszélget, egymásra építve vicces beszólásait, mint valakivel, aki csak sorolja az olcsó poénokat. A viccmesélő ember ugyanis a beszélgetés gyilkosa.
Azután hiányosság még a mellékszereplők személyiségének teljes hiánya. Tóbiás (Kiss Ádám) barátnője (Jordán Adél) például legalább olyan olcsó kellék a filmben, mint a barátnő extrém színű parókái a fején. Azután kiderül, hogy Tamást is ismeri, sőt, dacszövetség szerűséget köt vele, mikor Tóbiás kidobja. Sok logika ebben a szálban sincs, de legalább előrébb viszi a cselekményt, amit azután a forgatókönyv egyáltalán alig használ ki, hiszen Tamás lesöpörhetné Tóbiást, de Vigéc meg pont akkor hozza a film drámai csúcspontját. Szóval még a dramaturgiai problémák mellett mintha ritmusbeli hiányosságok is felfedezhetőek lennének a végtermékben.
Arról már nem is beszélve, hogy végül a konfliktuskezelés a két főszereplő között kicsit légből kapott. Az, meg, hogy Tóbiás végül úgy búcsúzik Tamás menedzserétől, ahogy, az pedig szintén több magyarázatra szorult volna a néző felé. Csoda, ha összecsapottnak érzem a filmet?
Azt hiszem, mára eleget foglalkoztam ezzel a filmmel, amit nálunk vígjátékként próbáltak elsózni a moziba járó közönségnek. Nagy pozitívum, hogy a trágárkodás nem kapott akkora szerepet a filmben, mint Kiss Ádám fellépésein szokott és, hogy a film igyekszik a jó ízlés határain belül mozogni, nem sétál át öncélúba, hogy megnevettesse a nézőt. (Bár, a temetői papos jelenet kissé kilógott a sorból.) (Viszont az értetlen pincérlány teljesen a helyén volt.)
Értem én, hogy ez a film a humoristákról akart szólni, de biztos vagyok benne, hogy kicsit több munkával és figyelemmel, ha nem is egy vicces, de legalább egy erős keserédes komédia drámát tudtak volna hozni az alkotók. Talán legközelebb.
Van lehetőség ebben a fajta drámai fejlődéstörténetben, épp csak nem ebben az odakent formában.
40%
Ha szeretnéd látni: D U M A P Á R B A J
Elképzelhető, hogy az oldalon regisztrálnod szükséges.
Ha már érdekelt annyira a film, hogy elolvasd róla a kritikám, akkor ajánlom a filmbook írását is olvasásra: D U M A P Á R B A J(Scal írása)
Megtekintés: Ha előítéletesen és kategorikusan elzárkózol a magyar filmektől (Jujj, ez régi és fekete-fehér!) akkor pont ilyen alapművekről fogsz lecsúszni, mint Gaál filmje.
Félve ültem neki ennek a drámának, mert itt-ott olvastam róla - csupa jót - viszont bennem is van egyfajta ostoba beidegződés, hogy kerüljem ezeket a porosnak tartott, megkopott filmeket, amikre az ember leginkább nosztalgikus műsorokat sugárzó, erősen specifikus csatornákon tud megtalálni. Azután percek alatt meg lettem véve.
Nem kívánom párba állítani Gaál István drámáját az ugyanabban az évben készült Szabó István mozival, mert ezt megtették már korábban olyanok, akik mindkét filmet látták és jobban tudják, mit beszélnek. Én, mint filmrajongó, nem vagyok képes mélyebb elemzésre, de igyekszem az érzéseimet és észrevételeimet kevésbé sznob módon tálalni, mint ahogyan én találkoztam a világhálón a filmmel kapcsolatban.
Kötelező körök:
A film 1963-ban forgott, és rá következő év első negyedében mutatták be Magyarországon, állítólag egy korábbi, francia ősbemutató után. Hatalmas siker volt a formailag és témájában is megújuló mozi. Gaál IstvánSára Sándor operatőrrel és Szőllősy András zeneszerzővel egy sokat látott témát - gyermekkor elhagyása, felnövés, felelősség vállalása - gyúrt egybe egy erős alapötlettel - egy véletlen halálos baleset -,hogy azután egy korrajzot láthassunk a vásznon.
Érzéseim:
Egy kis csapat egyetemista fiatal, hat fiú és két lány önfeledten élvezik a vakációjuk utolsó napjait a képzelt, ám ugyanakkor akár létezhető Tiszanyárád nevű kisvárosban. Az apró lakótelepek és kulturális intézmények jól megférnek itt a vidéki parasztházakkal és tanyákkal, pont, mint a szereplőink, akik közül van, aki itt lakik, mások Pestről látogatnak ide. Ami összeköti őket, - egyetlen kivétellel - az a nyár. Régebben, gyerekként a múlt is, de mostanra kapcsolatuk kezd kiforrni, hiszen lassan ki fognak lépni a felnőtt életbe és egyáltalán nem biztos, hogy a gyermekkori barátságuk elég erős kötelék marad a továbbiakban.
Ezt megerősítendő, miközben önfeledten lubickolna a hűvös tiszai vízben, egyikük megfullad, mindezt úgy, hogy a többiek a hiányát csak jóval később észlelik. Már ez is elegendő ok lehet arra, hogy egy viszonylag összeszokott társaság kapcsolati hálója meglazuljon és ebből a lazulásból épül fel a film, amely a felnőtté válás szomorú tanmeséje lesz.
A fiatal felnőttek, vagy inkább tinikorból kilábaló fiatalok a film elején gyermeteg mókázással szórakoztatják magukat. Nem gondolnak a jövővel, pusztán az utolsó szabad napjaikat igyekeznek boldogan eltölteni. Ez azonnal megváltozik, amikor ráébrednek, hogy figyelmetlenségük és felesleges hősködésüknek, butaságuknak egyik társuk áldozatául esett.
A rendőrségi nyomozás ugyan hamar lezárul és kizárja az esetből a szándékosságot és idegenkezűséget, de addigra a szereplőink lelkét már megfertőzte a kétley, a fájdalom és a felelős keresése, mert egyedül egyikük sem képes még magára vállalnia annak a terhét, hogy esetleg közvetve felelőssé tehetőek a halálesetért.
Nincs két egyforma reakció és mindenki igyekszik magát jobbnak feltüntetni a többiekhez képest, hiszen, zavaros lelkük csak akkor nyugszik meg, ha képesek magukban találni bármilyen apró momentumot, ami felmentheti őket a többiek és ami talán még fontosabb, önmaguk előtt. Egyikük pl. már másnap megkezdi öngyógyító tevékenységét, amelyet még arra is felhasznál, hogy talmi népszerűségét kenegesse némi kappan hájjal. Édesapja hentesboltjában szórakoztatja a vásárlókat a tragikus eset túldramatizált elmesélésével, miközben önön szerepét jóval nagyobbnak és fontosabbnak tünteti fel, mint az valójában megtörtént. Ez a mellőzött emberek olcsó önfényezése. Csak akkor reked meg a történet mesélésében, mikor egyik társa is megjelenik és nincs mód a hazugságot tovább ragozni. Ideiglenesen.
Éjjel keresik a folyóban a holttestet. Mesteri, ahogyan a reflektor végigsuhan a parton állókon.
Az egyik lány a párjában keresi a bűnöst és végül ez adja meg neki az utolsó lökést, hogy kiléphessen abból a felszínes kapcsolatból, amelyet valójában már ő maga sem tud, miért kezdett el korábban. A párja pedig görcsösen kezd ragaszkodni hozzá, hiszen mostanra tudatosul benne, hogy az élet mennyire tünékeny jószág. Még arra is képes lenne, hogy akár feleségül vegye a korábban az érzéseit őszintén és talán a kelleténél durvábban előadó lányt, aki viszont közben nem tud megbékélni a haláleset rá eső felelősségmorzsájával, ezért hátra akar hagyni mindent. Barátokat, falut, gyermekkort.
A többiek szintén egyénileg és kétségek között keresik a választ a továbbra és miértre. A buta játékosság eltűnik belőlük és a helyét a keserűség és a jövőtől való rettegés veszi át.
Stb.
Gaál és Sára művészi rangra emelte a film elkészítését. Ehhez segítségül kérték a zenét és a vágást, valamit az operatőri munkát. Gyönyörűen megkomponált képekben láthatjuk a fiatalok környezetét. Érdekes beállításokban szemlélhetjük meg, hogy a boldog gyermeki lélek hogyan vált át a komorabb hozzáállásba.
Ehhez a képi világ segítséget nyújt olyan beállításokkal, amiben az emberi alakok aprónak látszanak, miközben a környezet hatalmassá nő. (Nagymama a kenyérrel sétál a fák között.)
Az egyik legjobb pillanat a filmnek, amikor a rendőrségi kihallgatás után a fiatalok némán sétálnak vissza a kisvárosba a Tisza partjáról és közben vádló tekintettel nézi egymást. Szavak nélkül is érezni a feszültséget, ahogyan pálcát törnek a többiek felett.
Csodálatos a jelenetsor, amikor a vízbe fulladt Gábor nagymamája egy furcsa népi hagyományt elevenít fel a kenyér vízbe engedésekor.
Azután ott van a filmzene használata.
Néha csak disszonáns klimpírozás, máskor ária vagy paraszti siratóének. Néha a zenét még képi montázzsal is megtámogatják, azzal mutatva be a zaklatottságot, hiábavalóságot és ürességet.
Roppant nehéz film is lehetne a Sodrásban, hiszen sok művészi fogást használ fel a cselekmény elmesélésében, mégsem lesz unalmas.
Tele van olyan finom utalásokkal, mint pl. amikor a fiatalok elkísérik a nagymamát a holttest azonosítására és közben a háttérből gyermeksivalkodás szűrődik be a komor képek közé, amivel emlékeztet minket a rendező, hogy szereplőink is kb. innen indulhattak el, ebbe nőttek bele, hogy azután örökre tovább lépjenek.
A barátok lassan szétszélednek hazafelé tartva a rekonstrukció után. Már nem olyan szertelenek, mint a film elején. Remek képsorokban mutatják be a nézőnek a bizalmatlanságot, kétséget és neheztelést, amely a szereplőket emészti.
Sajnálatos módon az imdb oldala eléggé mostohán bánik a filmmel, így a nyert díjai szakasz jelenleg teljesen hiányos, habár egyes Internetes források szerint 1964-ben megosztott fődíjat kapott egy másik filmmel Karlovy Vary-ban.
Külön sajnálatos, hogy jelenleg nincs olyan kiadó, amely felkarolná az ilyen fontos magyar filmeket és mondjuk egy gyűjtői kiadványban megjelentetné esetleg a filmdráma zenei anyagát.
A filmben olyan fiatal művészeink szerepelnek, mint a később főleg kellemes hangjáról ismert Moór Marianna vagy Kozák András.
85%
Más oldalak anyagai a teljesebb képért:
szikfilm: Sodrásban
est.hu: Sodrásban
Megtekintés: Enyhén misztikus is lehetne a film, ám lassan minden elbizonytalanító eseményre választ kapunk. Így marad egy dráma. Érdemes ráfordítani az időt.
A"Parkoló" két ember csatája. Még csak nem is vértelen. Végül, aki veszít, az győz. Vagy fordítva? Lehet, hogy elsőre hülyén hangzik, amit írtam, de ha figyelmesen nézzük a filmet - nem futkározunk ki inni, vécére, vagy nem a telefont nyomogatjuk - akkor a mozi lassan beszippant magába és érdekes lesz számunkra a történet vége, még akkor is, ha alapból egyik főszereplővel sem tudunk maradéktalanul azonosulni.
Légiós (Lengyel Ferenc) kopasz, negyvenes évei végén járó, elsőre parasztlegénynek tűnő férfi, aki egy, a házak között megbúvó parkolóért felel. Nem nagy meló, nem nagy kunszt. Autók be, pénzt adnak és állhatnak cserébe a murvás területen. Cserébe Légiós figyel rájuk, hogy illetéktelen ne vigye el, de alig több. Napjait olyan apróságok teszik kellemessé, mint amikor a kora reggeli kávéját egy lakás ablakából rá tűző napfénycsík fénye alatt issza meg, vagy esténként, legközelibb barátjával, az egyik ház falára vetített fényképek nézegetése közben gitározva elmélkednek a világról. Nihil, de legalábbis nem sok.
Légiós fura figura, nem túl bőbeszédű. Talán menekül valami elől, ami eddig nem érhette itt utol.
Egyik nap begördül egy aranyszínű Mustang, melynek gazdája teljesen más világból érkezett ide. Imre (Szervét Tibor) gazdag ötvenes, befolyásos, nagyjából lenéz mindenkit, kivétel, ha az érdekei úgy hozzák és legalább annyira csökönyös, mint a Légiós.
Sikeresen össze is vesznek egy fedett részen, amely a parkoló terület egyetlen - úgy ahogy - védett területe. Imre szeretne oda beállni, Légiós pedig ezt az egy kis területet nem hajlandó a kocsik részére bocsátani. Macska-egér harc kezdődik közöttük, csak itt nem tudni a végéig, ki lesz a macska, aki előbb adja fel és hátrál meg.
A film forgatókönyvét hárman pakolták össze. A rendező: Miklauzic Bence, a Légióst alakító Lengyel Ferenc és az utóbbi idők legsikeresebb magyar filmjének - Liza, a rókatündér - írója vetette papírra: Hegedűs Bálint. (Kíváncsi lennék a végső változatba melyikük hozta a kávéfőzőt morze jelként értelmező pillanatokat, hiszen hasonló poén a kávéfőzővel már a másik filmbe is becsúszott. :)
Motivációja mindkét férfinak van. Légiósé talán morálisabb, Imrére inkább süthető az, hogy azért harcol, mert megteheti. Fegyverei is sokkal drasztikusabbak. A végén, viszont elgondolkodik az ember, hogy a nagy csatának nem e az volt a lényege, hogy Imre elég bátorságot tudjon összegyűjteni a továbblépéshez és ehhez csak felhasználta a titokzatos parkolóőrt?
Az "Embert barátjáról" illetve a "Ha a barátod egy magyar, nincs szükséged ellenségre" mondások ebben a filmben egyrészt cáfolódnak, másrészt értelmet nyernek. Mikor melyik. A sok kis, látszólag mellékes esemény helyet kap a nagy egészben.
A film egy korrekt dráma, de nem mennék bele mélyebb elemzésbe a karaktereket illetően, mert akkor túl szpojler gyanús lenne az írás, azt pedig a film nem érdemli meg. Mert látni kell. Még akkor is, ha kissé elvontnak tűnhet első nekifutásra.
Azért az nálam jelent valamit, ha egy ültemben végig bírtam nézni.
70%
Kulcsjelenet:
- Légiós a kocsival a fal felé teper ezerrel, mellette Imre, aki kezdetben jól palástolja félelmét, végül mégis beijed, hogy meghalhat. Kiderül, kettejük közül Légiósnak nincs félnivalója, ő már leszámolt mindennel.
Megtekintés: Már a marketinges felhajtás miatt is eleve várós volt nálam a film. Megérte. Szórakoztató, érdekes, profi munka.
Vélemény:
A Liza, egy enyhén horrorba hajló komédia. Ezt a két műfajt nagyon nehéz megfelelően vegyíteni, ezért elég komoly bravúr, hogy ebben a filmben mégis tökéletesen sikerült. A nézőnek csak enyhén lehet kínos, hogy tud mosolyogni, miközben, szereplők halnak meg, egy ártó, gonosz szellem átka miatt.
Az utolsó, hasonlóan műfaj idegen produkció, amit láttam, volt mondanivalója, profi volt a megvalósítása és keverte a humort a vérrel, "A hangok" című Ryan Reynolds film volt. De ott valami félre siklott és összességében nem tetszett a kész mű.
A Liza viszont végig ügyesen kerülgeti azokat a csapdákat, amibe a magyar közönségfilmek bele szoktak sétálgatni. A film humora sem egyértelműen "magyar", hogy csak mi értsük meg. (Sőt, az utóbbi évek egyik legjobb j-horror filmes paródia pillanatot ehhez a filmhez merem kötni.)
Vannak feleslegesebb pillanatok, nem túl erős jelenetek vagy kissé elnagyolt karakterek. Talán nem is feltétlenül követhető teljesen mindig, hogy mit is látunk, ami persze azért is lehetséges, mert a szellemvilág és keleti kultúra ilyetén bedolgozása hazai filmbe számunkra szokatlan, nem része hiedelemvilágunknak. A végére azonban egy többé-kevésbé megbízható és nyugodt lezárást kapunk, elég színvonalas trükkökkel felturbózva.
A film remek!
A főszereplőnk remek!
A filmzene remek!
A képi világ, fényképezés, vágás, hangulat, környezet, mind remek!
A film másik komoly erénye, amiben nagyon sok munka lehetett az a poénok és információk elrejtése illetve összekötése az időzítéssel. Két példa csak:
A narrátor már majdnem elszólja magát Tomy Tani-val kapcsolatban, amikor a szellem képen kívülre jelezve leállítja a monológot, mielőtt valószínűsíthetően megtudnánk valami fontosat a történet kimeneteléből. Másik, amikor Károly falatozik és megkérdezi Lizát, hogy a lány tudja e, Károly miért kultiválja ezeket az ízharmóniában az átlagostól teljesen eltérő fogásokat, majd, mielőtt a nézőket is foglalkoztató kérdést megfejelné, félrenyeli a szálkát. Ezek az apróságok mutatják meg, mennyire precíz munka lehet egy forgatókönyv, ha a mesélő jól kufárkodik a törénettel.
A Liza egyáltalán nem kelt olcsó benyomást, vagy, hogy nálunk készült. Bármikor felveszi a versenyt a külföldi, kevesebb pénzből összehozott produkciókkal.
Nem szeretem a büszkeséget, mint fogalmat, de a Lizára büszke lehet mindenki, aki részt vett benne.
Szerencsére, az a melankolikus hozzáállás sem érhető benne annyira tetten, ami oly jellemző a hazai filmtermésre.
Kivéve...
Kivéve, magát a főszereplőt, hiszen Liza, hiába egy imádni való harmincas hölgy, ha nehezen hagyja el a komfortzónáját kitöltő képzelt álomvilágát. Liza az a szingli, aki nem azért szerelmes, mert megszereti a kiválasztott férfit, hanem azért választja ki a férfit, mert úgy érzi, ideje, hogy szerelmes legyen.
Talán ez az egyetlen hibája a filmnek, ha hibának tekintjük, hogy vannak nők és férfiak, akik sajnos, szinte bárki karjaiban képesek keresgélni a boldogságot, ha éppen egyedül vannak.
Vannak szarkalábak, mégis, ez egy gyönyörű nő. Azután felveszi a függönyt és kész...
Balsai Mónika egyszerűen imádni való. Mind gesztusai, mind arcmimikája, rezdülései, hangja, komoly hangsúlyt kap a moziban, hiszen ő a címszereplő. Erre azért is szükség van, mert ha nem értünk egyet szerelemhajszolásával, akkor is meg kell szeretnünk a karaktert, hiszen a történet lényege, hogy szorítsunk érte és az esetleg megjelenő megfelelő férfiért, és, hogy megtörje az átkot, melyet nem érdemel meg.
(Másrészt, lehet, hogy pont az átok az, amelyre szüksége van a karakternek ahhoz, hogy kiszakadjon a képzelgésből és észrevegye a valódi világot, szerelmet.)
És nem utolsó sorban kifejezetten csinos nőről van szó.
Balsai Mónika kap is lehetőséget rá, hogy megmutassa magát a kamerának, hogy ne csak a férfi szereplők, de a férfi nézők is kicsit belezúgjanak a magányos, szeretetéhes lányba.
Balsai Mónika pedig eléri ezt.
Férfi legyen a talpán, aki nem csábul el a hölgy játékát nézve.
Tomy Tani (David Sakurai) a szellem motivációi megkérdőjelezhetőek, hiszen ha valóban szerelmes lenne a lányba, miért keseríteni még az életét? Mert féltékeny? Ezek szerint a szellemek legalább annyira kisstílűek, mint egy ember? Ezen lehetne moralizálgatni... Viszont a Koppenhágai születésű színész jól hozza a karaktert és üdítő egy nem olyan ismert, fontos szerepben látni a filmben. Meg azért, reklám célok miatt sem mellékes, hogy nemzetközi legyen kicsit a stáb. Meg szükséges is volt a történet szempontjából, hogy egy keleti arc alakítsa a démoni erőt. A "kémia" pedig működik a két szereplő között.
Rengeteg remek jelenetet tettek bele nektek!
A halottakat alakító színészeink meg többnyire extravagáns, nem átlagos karakterek. Néhányuknál legalább kicsit igyekszik a forgatókönyv valami pluszt hozzátenni, hogy lássuk, mennyire nincs Lizának szüksége rájuk. Pl. Cserna Antal, aki egy igazi lúzer, úgy eszik, akár egy disznó és egyszerűen nem képes kiszakadni az előző kapcsolatából. És azok a kaják. Atyaisten...
Sajnos Molnár Piroskának egy sokkal hálátlanabb szerep jutott, ami teljesen megszokott színész világban, ahogy az évek rátelepednek az emberre. Tanaka néni szerepében egy ágyhoz kötött matrónaként kell élveznünk, amit rá rótt a forgatókönyv. Még az oly jellegzetes és kellemes hangját sem nagyon tudjuk élvezni, annál sokkal hamarabb elköszönünk tőle. Viszont, legalább látható a vásznon és egy igazán remek filmben, aminek örülni kell. Nekem mégis a gyermekkorom kedvenc meselemezeim hallgatása közben maradt meg, a néni, akinek olyan kellemes a hangja.
A film másik fontos férfi figurája pedig a burleszk filmek világából érkező Zoltán zászlós (Bede Fazekas Szabolcs), aki talán elsőre nem tűnik egy hősszerelmes típusnak, a film végére mégis el tudjuk fogadni, mint az átok megtörőjét. Szív is vele eleget. Nála végig nem lehet tudni, hogy akkor most vagy szerelemes első pillanattól Lizába, vagy ennyire szerencsétlen, vagy ennyire szerencsés, hisz túléli a filmet. Azért, a legjobb Tarantinos B pillanatokat idézi, amikor sikeresen átlövi a saját tenyerét.
A finn western kultúra üti a japán szellem világot?
Figyeld:
- Liza el van átkozva. Zokog a rendőrségen, majd benne találjuk magunkat egy "Átok" szintű filmben... vagy nem?
- A film zenéje nagyon kellemes és Tony és Liza duettje szeretni való.
- Korrekt a rókatündéres átkot bemutató szál.
