Rendezte: Nemes László
A film Mafab adatlapja: Saul fia (2015)
Ha van időd annyi komolytalan komédiára, sorozatra, zenés műsorra, olcsó hamburgerre, sétára a szabadban, kellemes fürdőzésre, bevásárlásra a tömegben és mindezek mellett még született magyar is vagy, akkor ezt a filmet meg kell nézned. Mondanám legszívesebben, hiszen milyen fura már, ha egy magyar ember bármilyen magának legyártott ideológia miatt hanyagolna egy olyan művészeti formát - jelen esetben ezt a száz perces filmet - amivel identitásunkat - és persze más vallás és kultúrákét is - öregbítjük.
Ez a film számomra nem volt akkora trúváj, mint vártam, hogy ha már hangoztatom a magyarságunk fontosságát, becsempésszek némi idegen nyelvet... Többet vártam. Azt gondoltam, hogy tökéletesen el leszek varázsolva, mert ha ilyen komoly sajtó visszhangja és kritikai sikere van egy hazánkban készült filmnek, akkor nekem azt kutya kötelességem szeretni. Elvből.
Nos, nem.
A film bizonyos szempontból tényleg megérdemelt némi sikert. A kamerakezelés és a történet elbeszélése nem szokványos és elég jól alájátszik a történetnek. A színészek nem tudom, mennyire jók, mert valójában főleg zordan nézik és lökdösik egymást, viszont a kiállítása a mozinak, beleértve a fényképezést és pont azt a háttérben meghúzódó munkát, amit a film nem szándékozott naturálisan visszaadni, hatásos és erős. A borzalmak, amelyeket Saul "kalandozásai" közben végigjárunk, nagyjából betekintést nyújt a pokolba, a halálgyárba. Saul miközben misszióját igyekszik teljesíteni, ott van, amikor megérkeznek a zsidó halálraítéltek, levetkőznek, méregtől fetrengenek, meghalnak, elégetik őket és végül a közeli folyóba szórják a hamvaikat. Saul végigjárja a végső órák állomásait, igaz, nem feltétlenül sorrendben, de közben, mi, akik kelletlenül vele utazunk, részesei leszünk a történelem egy olyan szeletének, amelyet igyekszünk különböző okokból elfeledni, mégis, a múltunk része lett.
Nem vagyok történész, ismereteim hiányosak, gyengék, azonban annyi ragadt rám - és nem csak hollywoodi moziknak köszönhetően - hogy bizony, a második világháború alatt egy népet üldöztek, irtottak. Az akkor gyáva nép mostanra erős lett és megítélése sokat nem változott azóta sem. Az én hibám, hogy nem érzem magaménak, hogy utáljam ezt a népcsoportot, pedig, csak abból kiindulva, hogy ma, a magyar Internetes fórumokon milyen támadások érik ezt a vallást és a népcsoportot, amelyik gyakorolja, hát minimum visszás számomra.
Ateistaként megkérdőjelezem egyébként is, hogy bármilyen istenért szabad e vért ontani, ám az az utálat, amely a zsidókat eleve környezetemben is éri, burkolt vagy nyílt formában, számomra elképzelhetetlen, miből táplálkozhat. Biztosan rosszul lettem szocializálódva ez ügyben, vagy tudtomon kívül magam is zsidó vagyok és ezért van bennem tolerancia - van népcsoport, idea, amit magam utálok, megvetek, elítélek - irányukba, vagy egyszerűen nem érdekel az egész.
De nem zsidózni jöttem ide, hanem egy filmről mesélni, amit a holokausztról forgattak.
Objektívnek kell maradnom.
Valahol olvastam, és sajnálom, hogy nem jegyeztem meg hol, csak pontosítani akarok, hogy a zseniális megfigyelés nem tőlem származik, máshol láttam, ám osztom, hogy a "Saul fia" egyfajta fps kalandjáték, fegyver nélkül, amelyben a kamera körbejárja a főhőst, akinek részfeladatai vannak, amiket teljesítenie kell, hogy a játék/film fő feladata végül teljesülhessen. Saul mint a Sonderkommando tagja isteni sugallatra, vagy mert hirtelen akkor tört el nála a mécses, kitalálja, hogy egy fiú holttestét el akarja temetni. Ethan Hunt is megirigyelhetné ezt a feladatot, hiszen Saul-nak szinte lehetősége sincs megvalósítania ezt a tervet, hiszen a németek vasmarokkal fogják ezeket az embereket és, hogy ne is legyen egyszerű a feladat, Saul egy rabbit is szeretne a temetés celebrálásához.
Volt e ilyen a valóságban? Talán megtörtént esetből szemezgettek az írók? Kizárt. A lényeg valójában nem is az, hogy a pőre valóságot lássuk. A film egyfajta erkölcsi felmentése a korábban a holokauszt óta eltelt évek alatt elítélt zsidó Sonderkommandósoknak, akiket a túlélők szinte egy kalap alá vettek a nácikkal, hiszen kollaboránsoknak tartották ezeket az embereket. Gideon Greif, aki azonban ezeknek a hamisan vádolt embereknek a felmentésére törekedve megírta könyvét, a "Könnyek nélkül sírtunkat" (Mostanában jelent meg magyarul is.) sikeresen fejtette ki kutatómunkájának eredményeit interjúkötetében, olyannyira, hogy bizonyos hivatalos fórumokon már nem támadják ezeket az embereket. Greif kutatómunkája ugyanis pszichológiai fejtegetésekben és tények halmazaiból hámozta ki, amit józan paraszti ésszel te is ki tudtál volna találni; ezek az emberek csupán eszközei voltak a hatalomnak és egyedül a szükség és halálfélelem vitte rá őket arra, hogy úgymond segédkezzenek a náciknak hatásosan és tömegesen zsidókat ölni. (Grief könyvében kitér arra is, hogy ezek a Sonderkommando tagok gyakorlatilag semmilyen fontos cselekményben nem vehettek részt, ami a gyilkossággal kapcsolatban áll, hiszen nem bíztak bennük sem, így csak olyan alantas munkát erőszakoltak rájuk, mint a vetkőztetés, holttestek elhordása, elégetése, a mocsok feltakarítása. Ölni nem ölhettek és a túlélők vallomásaiból kiderült, hogy nem is akartak ölni. Pusztán a rájuk erőltetett feladatokat igyekeztek úgy elvégezni, hogy ne kapjanak golyót a tarkójukba. Szerintem ez teljesen logikus okfejtés.
Szóval, Saul szemtanúja lesz, ahogy egy fiú túléli a halálos elgázosítást - néha előfordult, ha az illető alulra került és a többi test gyakorlatilag elzárta előle a gáz hatóanyagát, persze, ritka esetekről van szó - és miután felfektetik egy asztalra, az érkező német tiszt megfojtja a fiút, viszont mivel érdekli, miért tudott életben maradni a gyermek, elrendeli a felboncolását. Saul, talán, hogy törlesszen, vagy, hogy a rengeteg halálsikolyt csendesítse lelkiismerete torkában, hiszen szegről-végről részt vett a tömeges gyilkosságokban, úgy véli, szent küldetése, hogy a gyermeket eltemesse és érte egy rabbi imát mondjon el. Ehhez azonban nem kanosszát kell járni, hanem a poklot.
Nem lettem meggyőzve teljesen a filmmel kapcsolatban. Úgy vélem, előbb látnom kell a másik négy jelölt mozit is, amelyek érdemesek voltak a nominálásra. Fejet hajtok a rengeteg pozitív kritika és filmes szakemberek véleményei előtt, melyek a mozit méltatják - voltak kritikus hangok is persze - ám a saját véleményem, hogy a film kicsit talán túl lett lihegve. Először is, nem érzem, hogy szórakoztatott annyira, hogy többször újranézzem - A "Schindler listáját tucatszor láttam, pedig a giccsfaktor a film végén kifejezetten erősre sikeredett a túlélőkkel és a kis kavicsokkal. Nem fogom a Saul fiát évente elővenni, leporolni és megtekinteni. Talán, mert túl nyomasztó. Talán, mert végeredményben a kilátástalanságról szól. Talán, mert a torture horror műfaját sem szeretem; nem rajongok a kínzásért és ami ebben a filmben folyik, az száz perc kínzás. Nem a nézőé, mielőtt humoros olvasónk gúnyosan megjegyzi. Hanem embereké, akik rettegtek és akik reménykedve hajtottak fejet az ellenség kései előtt, hogy a torkukat elvágják. Nem szeretem az ilyesmit.
Másrészt, zavart a filmben ez a fajta szerencsemalackodás is. Saul egészen a végéig egy igazi szerencsemalac, aki állhatatosan halad céljai felé, néha pont mellőle lövik ki a szereplőt, de ő megy tovább, akár egy terminátor. Értem én, hogy ez a történet lényege és róla szól a film, de így a realista drámából kicsit áttévelygünk a fantasztikum birodalmába, egy zsidó férfiról, aki átlibeg az események forgatagán, akár egy halálra ítélt Forest Gump. (Mondjuk az arcjátéka minimalistább, de töretlen előre haladása tényleg emlékeztet Tom Hanks butuska, de akaratos és ebből kifolyólag az események közepébe csöppenő figurájához.
Saul jelmondata is lehetne a film elején, hogy ez az egész őrület, amiben részt vesz, olyan, akár egy elcseszett, sátáni bon-bon, amiből nem tudja, mit fog kivenni az ember.
Röhrig Géza eléggé eszköztelen játéka még talán rá is erősít erre a figurára, hiszen alig beszél, arcjátéka gyakorlatilag a nullával egyenlő, leszámítva az arcán átsuhanó sötét viharfelhőket.
És ekkor azt gondoltam, hogy legjobb esetben is egy 60%-ot fogok adni erre a filmre, amelyik piedesztálra igyekszik emelni azt a pár száz férfit, akiket belekényszerítettek ezekbe az eseményekbe, miközben ezért megbélyegezték őket a történelemkönyvek oldalain.
Azonban a befejezés, amelyet nem elemezgetek ki, de megérne néhány sort a reveláció, hirtelen úgy éreztem, hogy sokat hozzátett a lezáráshoz.
Így simán adhatok 75% erre a nyomasztó, nehéz mozira.
Valójában a számat téptem neked, hogy ha eddig nem láttad, adj neki egy esélyt. Annyit megérdemel.
Tedd félre mindazt, amit beléd kódolt a múltad, a világod, és adj egy esélyt ennek a filmnek, ami ismét ránk irányította a világ figyelmét.
A Kossuth díjak hirtelen kiosztását az alkotóknak viszont kapkodónak éreztem. Ambivalens érzés, mert ugyanakkor miért érdemelnének meg egy ilyen komoly állami kitüntetést, ha nem egy ilyen filmért?
Sokat tesz szerintem hozzá az is, hogy a vásznon látható művészek, akik a figurákat adják, nem voltak korábban unásig felhasználva magyar filmekben. Egy ilyen dráma sokkal jobban működik egy ismeretlen színész, művész arcán, alakján keresztül, mintha az ügyeletes hírességünket szuszakolnánk bele a szerepbe.
Gideon Greif interjú.
Ehhez a filmhez nem kívánok linket szerezni, hiszen azzal tudjuk támogatni a magyar filmet, ha elmész moziba. Egyébként is jobban működik ott a hatásmechanizmus.
