Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Nyúlfark Found Footage alapú mozi, amelyet teljes egészében számítógépes csevegő programmal rögzítettek, így akinek a műfaj tetszik, ezt is szeretni fogja, mert viszonylag jól dolgozik a platformmal és nincs hosszabbra nyújtva, mint amennyi benne van.
Nem tudom mi lett a film címe a magyar keresztségben, de az egyértelműsített chrome fordítása, hogy "Műsorvezető", biztosan nem megfelelő. A filmben megjelenik egy spirituális vezető, azonban ő nem viszi végig a filmet és sorsa sem derül ki a végére. A film hat barátot mutat be, akik egy Internetes szeánszot tartanak, külsős és szakértői segítséggel, ami azután elszabadul a kezeik közül és pontot tesz az ügy végére. (Közben belebotlottam és a találó és nem túl kreatív "Az utolsó rítus" címmel került forgalmazásba magyarul.)
Alig egy óra, egyenletesen adagolt feszültség, mely ha még pakolnak bele kicsit, simán lehetett volna nagy játékfilm, így azonban inkább csak fesztiválokon és stream szolgáltatók "polcán" tudom elképzelni, moziban csak akkor, ha grindhouse produkciót csinálnak belőle és kap egy társfilmet vagy többet. Savage 2009 óta készít filmeket és ezekből néhány youtube-on is megtalálható. 2 perces mozijaiba is képes stílust villantani, így szerintem, ha nagyfilmeket fog majd készíteni, és hozza otthonról, amit tud, korrekt sikerei lesznek. Ha van ilyesmire időd, mindenképpen keres rá a rövidfilmjeire. Sok filmkészítő kezdte kicsiben, hogy azután ötleteiket nagyobb stúdiók producerei átemeljék gyöngyvászonra. A végeredmények sokszor elég felemásra sikerülnek, és hamar kiderül, ki tehetséges vagy csak szerencsés kókler, de az tény, hogyha ügyesen készítesz el egy jó ötletet, akkor benne van a pakliban, hogy egy nap megcsörren a telefonod és kapsz egy ajánlatot rá, hogy az álmodat elkészítsd nagyobb közönségnek. Hogy mi mindennek kell megfelelnie kezdő munkádnak, az azonban más kérdés.
A "Host" divatos témát boncolgat és még csak azt sem mondhatjuk, hogy mióta a found footage műfaj kilépett a kamerás felvételek kereteiből és már más filmrögzítéses platformokra is átvándorolt, nem készítették el ugyanazokat a témákat többen is, azonban ez tényleg sikerült darab. Igaz, megtalálhatóak benne a horror műfaját felhígító jumpscream jelenetek is, azonban fontosabb, hogy jól osztja be a játékidőt és a rémisztgetést. Talán egyetlen hibájának azt tudom felhozni, hogy még egy húsz perc betoldásával lehetett volna mozifilm is.
A filmben a szereplők saját nevükön szerepelnek, hogy könnyebb legyen az azonosulás és a szövegeik nagy része improvizáció eredménye, hogy a dokumentum jelleg, a realizmus jobban érzékelhető legyen. Egyikük köhögése pl. nem szerepelt a forgatókönyvbe, sem a többiek reakciója rá, amely így behozta a filmbe a jelent és a covid vírus jelenségét is, a maszkos jeleneteken kívül. Az applikáció a létező Zoom csevegőprogram.
Haley (Haley Bishop) egy ideje fűzi barátait, hogy végezzenek el egy szellemidéző szeánszot. Le is beszélték korábban a virtuális találkozót, amihez a lány még sikeresen megszerzett egy valódi spirituális vezetőt, aki gondolom, a címbeli Host lenne, Seylan (Seylan Baxter). Seylan azonban lehet bármilyen jó vezetője is a társaságnak, ha részben nehezíti feladatát, hogy nem egy helyszínen tartózkodnak - eleve neccesnek érzem, hogy egy főleg nőkből álló csoport úgy akarna kísérteteket idézni, hogy egymástól külön legyenek, sokszor szinte védelem nélkül, de ezt az apró kételyemet tudjuk be annak, hogy magamból indulok ki - és a külső hatások is nehezíthetik a résztvevők koncentrációját, ami szintén nem hiszem, hogy kedvezne egy szeánsznak.
Seylan hiába is tesz meg mindent, a pár perces előadás az eljárásról kevésnek bizonyul és a csoport valami olyan erőt hív életre, amely módszeresen és kíméletlen gyorsasággal pusztítja el az apró csoportot és annak környezetét.
Hogy végül sikerül az ámokfutását megakadályozni vagy a tűzzel játszó embereket szó szerint is elemészti a démoni erő, az alig hatvan perc alatt kiderül.
Savage mozija elkészülte után azonnal több filmes fesztiválon képviseltette magát és több jelölést is begyűjtött. Remélhetőleg ennyi elég, hogy a Hollywoodi radar jelezze a direktort a térképen és hamarosan valamilyen komolyabb projectben is érdekelt legyen. Amíg ez bekövetkezik, addig ajánlom művei megtekintését a youtube-on.
Megtekintés: Azt hiszem, idén nálam benne a Top5-ben.
Nem különösebben voltam John Cho színészi kvalitásaitól elájulva. Persze, volt az a kultikus figurája a Harold és Kumar filmekben, amitől kirázott a hideg. Igen, számomra nem volt az a kihagyhatatlan komédia és a mellékszereplők is jobban tetszettek, mint a két ázsiai gyökerekkel rendelkező főhős. Aztán láttam Doktor House epizódban, néhány mostanra homályba vesző B filmben és a Star Trek sorozat rebootjában, ami viszont végre nem volt egy rossz körítés mögé, de a show-t nem ő rabolta el, hanem Chris Pine enyhén bandzsításra hajlamos szemei és Zachary Quinto füle. Most viszont rendesen meglepett a fiatalember, mert végre, úgy vettem észre és ez a filmes eszközöknek köszönhetően eléggé erősen a néző képébe van tolva, de John Cho egészen jó drámában. Mindemellett megkockáztatom, hogy a „Keresés” elég erős mozi ahhoz, hogy be merjem tenni az év legjobb filmjeinek tízes listájába. Be is teszem.
Eleve ott kezdődik kapcsolatom a filmmel, hogy a bemutatók és kisebb kritikai művek mind felcsigáztak. Ismerem a found footage mozik hatásmechanizmusát és a „Keresés” bőven ezen a kategórián mozog, még-ha kissé más is a közvetítő médium, hiszen itt nem „meglelt” felvételek megtekintése közben áll össze a történet, hanem gyakorlatilag közel száz percen keresztül egy monitort figyelünk, amelyen főleg az egér segítségével láthatjuk a megfelelő részletet, hogy felépüljön egy roppant feszült thriller. És meg kell mondjam, le a kalappal, annyira sikerült feszültséggel megtölteni a játékidőt, apró finomságokat, töredék információkkal, amelyekből végigizgulhatunk egy eltűnési ügy nyomozását, hogy eljussunk egy gyilkossági ügyhöz, melynek lezárása elképzelhető, hogy örök nyomot hagy a szereplőinken.
Aneesh Chaganty és Sev Ohanian – nevüket már leírás közben elfelejtettem, bocsi – forgatókönyve nem mondhatom, hogy teljesen eredeti, sőt. Először is, aki látott már néhány hasonló tematikájú mozit, azoknak nem új ez az egész, monitor figyelés közben összeáll a kép a morzsákból dramaturgia.
variety.com
Talán ezért is figyeltem olyan feszülten, mert megtanultam, hogy a műfaj sajátossága, hogy sokszor mellékesnek tűnő momentumok, megjegyzések, elejtett mondatok vezethetnek a megoldáshoz, pont, mint most a filmben, ahol viszont az apuka, David Kim (John Cho) keresi kétségbeesetten a lányát és ezért minden apró és számára elérhető bizonyítéknak kulcsszerepe lehet a kínzó titkok megfejtésében., miközben a keresésben nincs más segítsége, mint egy számítógép, amelyet hárman használtak, három külön fiókkal. Ezek böngészésével lépeget kockáról kockára David, hogy egy szövevényes puzzle összerakásával felébredve az első sokkból, amely szembesíti azzal, mennyire nem ismeri a saját lányát, keresztülverekedje magát több nap eseményein, versenyt futva az idővel, mert feldereng egy apró reménysugár, hogy talán a lánya még menthető, miközben már Margot (Michelle La) a szó szoros értelmében is lecsúszott a gödör aljára. A film, azon kívül, hogy morális kérdéseket is feszeget – diákok egymással való viselkedése, titkok, amelyeket a családtagok nem osztanak meg egymással, talpra állás egy családtag elvesztése után, stb. – néha nem fél egy-egy pillanatra humoros is lenni, habár, ezek annyira leheletvékony tréfák, amik nem teszik tönkre magát a történetet és annak egyre erősebben borongós és feszült hangulatát.
Ennél fogva remek a forgatókönyv tempója és amikor a vége felé olyan, mintha kissé leülne, akkor nem ül le, szimplán erőt gyűjt, hogy az utolsó etap annál nagyobbat szóljon. Torin Borrowdale zenéje néha kicsit talán betolakodik a képkockák alá – főleg az első, felvezető részben, erre azonban van szükség, mert a rendező Chaganty tudja, hogy sok nézőtől még mindig idegen, ha a történetmesélés speciális – jelen esetben monitoron keresztül – módon jelenik meg. Sokakat elidegenít a látottaktól ez a mód, ezért a klasszikus filmzene képek alá rendelése kicsit visszaszerzi a filmszerűséget. Bevallom, ez sokat segít, hogy a végeredmény fogyaszthatóbb legyen és ne legyen olyan érzése az egyszeri nézőnek, hogy valójában nem egy mozit néz, hanem a szomszédja íróasztalánál ülve, annak válla felett figyeli, ahogyan az szörfölget a neten, bejátszásokat és fényképeket nézegetve.
tune.pk/video
Aztán, nem megyek el szó nélkül az mellett sem, hogy – nagy pacsi az íróknak – de pofátlanul lenyúlták az „Up! – Fel!” című animációs film kezdő képsorainak hatásmechanizmusát, igaz, olyan vérprofi módon vezetnek be minket a Kim család mindennapjaiba, hogy kegyesen felülemelkedtem rajta, hogy szinte egy plágium gyanús felvezetést nézek. Főleg, mivel a történet további része semmilyen hasonlóságot nem mutat a másik művel, illetve, kellett is a felvezetés, hogy megértsük, vagy legalábbis közelebb érezzük magunkhoz a főszereplő apuka ragaszkodását gyermekéhez, azon felül, ami elvárható egy szülőtől hasonló helyzetben.
Csillagos ötös tehát a felvezetésért is.
A nyomozónő szerepébe sikerült Debra Messinget behozni, ami egyrészt nem nagy szám, hiszen egy közepesen ismert, közepesen kihasznált színésznőről beszélünk, aki nem lopja el Cho elől a show-t. Meglepődtem rajta, hogy mennyire nem ismerem Messing munkásságát, leszámítva valami romantikus komédiát, de azt sem most láttam.
Tetszik az a rész is – a film fele – ahogyan Kim apuka újra és újra rácsodálkozik, mennyire nincs tisztában azzal, hogy lánya milyen életet él a „háta mögött”. Néha bizony még engem is sikeresen megvezetett a forgatókönyv, szóval nagy pacsi a fordulatok egy részéért.
A befejezés azonban minden perccel egyre borítékolhatóbb lett számomra és nem róhatom fel hibának, hiszen már magam is azért drukkoltam, hogy David Kim megtalálja a lányát. És ne pongyola módon, in medias res, hanem tegyen érte, ahogyan a film címe is ígéri: keresse meg!
Megtette!
Egy remek filmélménnyel lettem gazdagabb! Nálam az idei év Top5-ben benne van. Néha olyasmi gyomorszorítást éreztem, ahogy peregtek a képsorok, amiket a a „Valami követ” megtekintése alatt éreztem, pedig ne felejtsük, az a film már négy éve volt!
Ráadásul úgy, hogy a „keresés” vállaltan nem horrorfilm, hanem inkább egy thriller. Azon belül, a szűk térnek köszönhetően pedig egyértelműen kamaradarab. Annak viszont kiváló!
85%
http://www.miastogier.pl
Töfi:
- A film hasznos-anyag forgatása összesen 13 napot vett igénybe, ám az összes egyéb feladat, mint előkészítés és utólagos munkák, kettő évig tartottak.
- Volt akkora profizmus a stábban, hogy a filmben látható számítógépes képernyőn látható szövegezést 5 nyelvre - köztük német és orosz - lefordítsák.
Megtekintés: Hiába pakolták tele a televízióból ismert arcokkal, csak erős közepes.
Nem tudom, miért volt olyan érzésem, a film megtekintése után, hogy a Saul fia című magyar film FPS verzióját nézem, megbolondítva egy vírussal, fertőzöttekkel és found footage filmekre jellemző kameramozgással, stílussal. Talán azért, mert a főszereplőt alig látni a filmben, többnyire az ő nézőpontját követjük, egy mentési kísérlet közben, amely gyakorlatilag a lánya felkutatásába lényegül át, hogy végül elveszítve a környezetében lévő többi karaktert, végül elérje a célját, habár nem teljesen úgy, ahogyan gondolta.
A Pandemic nem jó film. Kiszámítható és a fényképezés egyediségének köszönhetően néha szinte élvezhetetlen. Igaz, a CGI agyon szúrás egészen jól sikerült, de maga a történet rendkívül bugyuta, tele logikátlanságokkal, amelyek mind annak rendelődnek alá, hogy a film játékideje alatt lehessen menekülni A pontból B pontba, miközben az induló crew folyamatosan fogyatkozik. Azért elrejtettek néhány érdekes fordulatot a filmbe, meg jump scare-t, amiért nem rajongok.
A színészek megérnek néhány sort, hiszen őket mind ismerem már korábbról, sőt, kedvelem is. Legtöbbjük tévésorozatokban edződött és ha A listás sztárok nem is lettek, nem kell őket félteni: masszívan benne vannak a foglalkoztatottabb színészek körében. Rachel Nichols, mint kétségbeesett anya és orvos, aki felelős lehet a járvány kitörését megakadályozó vakcina felkutatásában is izolálásában. Bár tucatnyi munkáját láttam már, még ő volt a legkevésbé ismert számomra. Alakítása jó, karaktere fejlődik is valamennyit, erősödik a film végére és elég csinos is. Alfie Allen idejéből egyelőre sokat elrabol a Trónok harca sorozat Theon-jának megformálása, de azért igyekszik érdekes vagy sikeres produkciókban képviselnie magát. A John WickKeanu Reeves film patkány kölykének szerepe után most egy kezdetben erősen negatív hozzáállású sofőrt jelenít meg, aki a film alatt a legpozitívabb karakterfejlődésen megy keresztül. Amennyire tenyérbemászó a film elején, olyan szerethető figura lesz a végére.
Missi Pyle
Missi Pyle-t be sem kell mutatnom, mert ha névről nem is, de arcról biztosan felismered. Mostanra közel 150 filmes munkája van és ezek nagyja mozifilm, amelyben a hölgy az ellenszenves karaktert hozta. Nehéz eldönteni, hogy Pyle egy bombanő vagy egy átlagos liba, hiszen hozta már mindegyiket. Arcberendezése sem átlagos; nem klasszikus szépség, de van benne valami idegen szerű - földönkívüli a Galaktitkos küldetésben, orosz szuperjátékos a Kidobósban, stb. - amitől ha akar, jól néz ki, ha akar, elcsúnyul. Még talán ez az egyik legvisszafogottabb karakter, aminek bőrében láttam és kezd látszani rajta a kora (44 éves!). Mekhi Phifer 135 résznyi Vészhelyzet után nem szorul reklámra, és ezek mellett még egyik kedvenc zombis filmemben is feltűnik, a Holtak hajnala Remake-ben 2004-ből. Hozza a masszív férfi hőst, igaz, kibontakozni ideje nincs, lévén, nem főszereplő. Paul Guilfoyle neve talán kevésbé cseng ismerősen, viszont Hollywood-i produkciókban rendszeresen felbukkan, utoljára pont az Oscar díjakra jelölt Spotlight-ban kapott epizód szerepet. Viszonylag későn kezdett filmezni, 1975-ben, de hat év kellett, mire moziban is feltűnik. Alig lehet emlékezni rá, hiszen a legtöbb fontos filmben, amelyben játszik, nem ad neki sok lehetőséget, hogy befusson, hiszen többnyire sokadik mellékszerepeket tud megcsípni. Ettől függetlenül filmográfiája mostanra impozáns.
Bár Suits nem élvonalbeli rendező, az évek során sokat fejlődött, a The Breathing Room óta, amelyet láttam tőle. Az egy olcsó és profán thriller dráma volt, egy helyszínnel, nem túl jó színészekkel, míg ehhez képest ez a film már minőségi előreugrás, legalábbis külcsín szempontjából. A film maga nem lett jó.
Már eleve őrültség az alapötlet, hogy négy egész embert, akiből kettő törékeny nő, egy jellegtelen, nem páncélozott buszban beküldjenek egy olyan fertőzött területre, ahol a kannibalizmusig eljutó őrületet okozó járvány fertőzte meg a lakosságot. Nem ám egy konvoj, tízezer lövedékkel, hanem négy ember, alig pár puskával, amiket néha akció előtt töltenek meg. Amikor a néger katona pl. egy baseball ütőt nyom a dokinő kezébe és feleleveníti benne a vakond lecsapós játékot, azt hittem, vicc, de komolyan gondolták. Azután amikor kimennek a fertőzöttek közé, a bázis gyakorlatilag annyira áll védelem alatt, amit fél tucat katona tud hirtelen biztosítani a beözönlő fertőzöttekkel szemben. Bevállalós egy brigád és csoda, hogy nem tarolják le őket másodpercek alatt, ahogy az összes hasonló filmben már megszokhattuk.
Aztán a doki melletti katonák sem a parancs végrehajtásának jeles művelői. Már az első GPS lehetőségnél útvonaltervezést eszközölnek, hogy felkutassanak hozzátartozót, habár a parancs határozottan ez ellen szól. Csoda, hogy nem játsszák meg a filmben, hogy a néger srác felesége még kileheli a lelkét a fiúja karjai közt. A sofőr zsörtölődő káromkodásai is fárasztóak. Nehezen hiszem, hogy ilyen veszélyes küldetésre csak olyan sofőrt találtak, aki idegesítőbb, mint maga a fertőzött város.
Aztán, ahogyan bemennek az épületekbe is, az sem gondos terepmunka és ellenőrzés eredménye, hanem gyakorlatilag a csapdába sétálás iskolapéldája. Még szerencse, hogy sikerül kijutniuk a legtöbb helyszínről.
Szerencsére a night vision üzemmódot nem erőlteti a film, kamerarángást kapunk így is eleget.
Egy másik érdekes jelenetben pedig csapdaként használnak egy nőt, de sehogy nem jöttem rá, hogyan is sikerült ezt végigcsinálniuk, hiszen a betegséget több fázisra osztották és az elsőkben a betegek nem koncentrálnak csapdák készítésére, lévén van elég bajuk a haldoklással, míg az utolsó fázisokban meg állapotuk nem teszi lehetővé a bonyolult cselekvéssort, mert addigra agyatlan gyilkológépekké válnak, ami nem gondolkodik, csak cselekszik, ezért csapdát sem állít. De a filmben legalább van így egy jó kis jelenet, amit viszont mivel velveti azt a kérdést, hogy a szimplán csak a tömege miatt veszélyes támadó fertőzöttek képesek csoportként, bizonyos célok eléréséért akár eljátszani, hogy halottak. Sajnos, ezt a poént még a film elején lelövik és a szereplők meg sem ütköznek rajta, pedig kellene...
Jópofa megoldás a csapdaállítás, de a továbbiak és a felvezetés függvényében erősen megkérdőjelezhető, hogy fertőzöttjeink képesek ilyesmire. (Vagy van rá idejük...)
Összességében egyszer nézős, menekülős FPS-Found Footage horror. Fejlődés a Lélegző szobához képest, de mivel ezekkel a színészekkel és technikai háttérrel többet vártam volna el, így nem lesz jobb nála.
Nagyon boldog vagyok, hogy újfent sikerült egy found footage műfaji keretek között készült, ismételten frissítésmentes, kamera rángatós mozifilmet elkészíteni. De részemről ebből most lett elég. Még a lejátszó program szaggatott ugrálása mellett is pontosan látható az unásig ismételt formula, amellyel ezeket a filmeket készítik, és amelyet mostanra legalább tucatnyi filmben vettek át. Ami változni szokott, az a szereplők személye, a megoldásra váró rejtély neve és formája, a játékidő és a stáb.
Minden más egy bevett forma szerint készül, amiben helyet kapnak az ál-archív felvételek, az ideges kamerarángás, kihalt környezet, lepusztult helyszín vagy fordítva, kihalt helyszín, lepusztult környezet, kamu múltban vájkálás, a karakterek egymás utáni halála, night vision, a mindig épp csak alig az esemény lényegét mutató kamera és végül az utolsó főszereplő halála.
Ez a leírás bőven megfelelt az "Ideglelésnek - The Blair Witch Project (1999)" és az azóta eltelt 17 év alatt minimum egy tucatnyi hasonló mozinak. A teljesség igénye nélkül igyekszem ideírni néhány címet, amelyik történetileg a legközelebb áll e darabhoz: A Trollvadász - Trolljegeren (2010), Rec - Rec (2007), Cannibal Holocaust - Cannibal Holocaust (1980), Az átok - Noroi (2005), A Frankenstein-teória - The Frankenstein Theory (2013), Halálhegy: A Gyatlov-rejtély - The Dyatlov Pass Incident (2013), Az alagút - The Tunnel (2011), Ideglelés Csernobilban - Chernobyl Diaries (2012) és még vagy féltucat másik, amelyekre halványan emlékszem már csupán. Volt, amikor egymás után néztem meg párat és mostanra simán összemosódnak a történetek.
A mozik felépítése eléggé egysíkú: Valamilyen információ után kutatva egy kis csoport, kamerákkal felszerelkezve elvonul egy a komfortzónájukon kívüli helyszínre, ahol előbb megismerkednek a környezettel, akár személyekkel is - interjú töredékek - majd elkezdődnek az ijesztő és végzetes események, ami során a szereplők legtöbbször elhaláloznak, míg végül az utolsó is elbukik, lehetőség szerint a kamera közelében, majd vége-főcím.
Röhej, hogy ez a 2015-ös mozi pontosan követi ezt a dramaturgiai felépítést, ezért pontosan a már unásig ismert panelekből épül fel, amiért simán, gondolkodás nélkül ki merem jelenteni, hogy szükségtelen a megtekintés. És ha még nem ismered ezt a műfajt, akkor sem ezt a filmet ajánlanám megtekintésre, annyira klisés a befejezése.
Jákl Peti főleg filmekben volt korábban látható és mostanra úgy gondolta, van tehetsége egy film elkészítéséhez. Nem állítom, hogy nincs, hiszen a tekerés közben pont fel lehetett mérni, hogy amit korábbi, hasonló filmekből ellesett - a forgatókönyvíróval egyetemben - azt teljesen vegytisztát adta vissza a képernyőn. De attól, hogy valami korrekt munka, nem biztos, hogy engem érdekelni fog.
Talán majd máskor. Általában az jellemző rám, hogy ajánlom, hogy megnézd a filmet, hiszen a saját véleményed kell, hogy kialakuljon a moziról és ahhoz látnod is kell. Viszont, vannak kivételek, amikor valamilyen okból csak azt tudom tanácsolni, hogy nyerj magadnak azzal másfél órát, hogy kihagysz valamit, amit lehet, hogy korábban már láttál, csak sokkal izgalmasabb formában.
Ha esetleg te úgy érzed, volt a filmben valami plusz, ami miatt érdemes megtekinteni, írd meg a facebook oldalamon vagy ide.
Megtekintés: Hangulatos thriller, horror elemekkel, meglepő fordulattal. Shyamalan még tud rendezni.
Gyermekkorunkban a nagyszülő látogatás egy varázslatos lutri volt. Mivel a szüleink szülei nem voltak feltétlenül az együtt megöregedés hívei, majdnem négy helyre - egyik nagypapa sajnos már nem élt ekkor - kellett mennünk minden évben pofavizitre, ha esetleg az összes nagyszülőt szerettük volna eltolni magunktól, miközben ők ráncos arcukat odatolták a miénkhez és nyálas puszit kentek ránk. A nagyszülők többfélék lehetnek, a vitalitástól kicsattanó pozitív világszemléletűtől egészen a darabosan morgolódó "semmi se jó" pesszimistáig. A gyermekek ösztönösen az első verziót kedvelik meg könnyebben, hiszen a vitalitástól kicsattanó nagyszülők általában jó fejek és még főzni, sütni is szeretnek. Az már csak hab a tortán, ha édességek készítésében is jeleskednek és kerül hab a tortára.
De vannak nagyszülők, akiket naftalingolyók illata lengi be és elegyedik a megivott borral. Nagyszülők, akik igyekszenek kedvesek lenni, ám arcunkba bámulva hamar feladják a barátkozási terveiket, hiszen egy kisgyerek hamar kiszagolja mind a cefrét, mind a szándékot. Szóval, elmenni a nagyszülőkhöz változatos kaland.
Már csak az a nagyobb izgalom, ha esetleg a szülők nélkül leszünk rájuk bízva, esetleg egy egész nyárra, valahol vidéken, ahol nincs se telefon, se tévé, de olvasni még nem tudsz, a nagyszülők meg nélküled is elvégzik a napi rutinjukat és ha nincs szerencséd, esti mese nélkül fogsz a dunyha alá bebújni, mert a nagyszülők lehet, hogy hajnalban kelnek, hogy összedobják a reggelidet, de korán is fekszenek - néha - így előbb alszanak el, mint te magad.
Olyankor csak fekszel a sötét szobában, hallgatod az öreg ház eresztékeinek nyikorgását és igyekszel bátor maradni.
Másnap kezdődik minden elölről, míg végül megjelennek a szülők és ideje hazatérni a városba, a civilizációba.
Shyamalan is érezhetett hasonlót gyermekkorában, ha össze bírt állítani egy horror közeli filmet, amely a nagyszülők és unokák lehetséges kapcsolatát boncolgatja. Film a rejtélyekről, múltról és elfogadásról. Kicsit talán sántít az összkép, azonban szórakoztató, szinte végig ébren tart és a végén meglep. Shyamalan persze nem tagadja meg magát, ezért a film végén fontos szerepe lesz a korábban mellékesen felhozott témáknak is, amelyekre először azt gondolnád, csak a játékidőt duzzasztják fel. De nem. A gyermekek félelmei a múltból visszaköszönnek a befejezésben és mire felszalad a stáblista, két megtört de sokkal erősebb, egészségesebb gyereket hagyunk hátra.
Remek film! Elsősorban found footage kategória, hiszen az összes eseményt kamerákon keresztül ismerjük meg. Ez a műfaj néha idegesítő lehet a kamera "hibák" és rángatás miatt, máskor meg nem életszerű, hogy a szereplők krízis helyzetben is a képet rögzítik, ahelyett, hogy eldobálnák a felvevőt és futnának az életükért. Itt nem. Sikerül hihetően a kép keretein belülre fókuszálni a történést, pár apróbb hibát leszámítva. (Pl. Van olyan, amikor egy szereplő azt várnánk, ha már képben van, sokkal aktívabb lesz, de ehelyett mintha inkább visszafogná magát, hogy legyen idő felvenni a jelenetét. SPOJLER: A nagyi amikor a sötétben "támad", fura, hogy nem "veszi észre" a kamerát, vagy nem olyan aktív, amikor elvileg a készülék és vele együtt a másik szereplő ott van tőle karnyújtásnyira, pedig egy szobában elég nehéz elugrálni a másik elől. Feltételezem, hogy ha támadok valakit, akkor pillanatok alatt sikerül minimum kiverni a kezéből a kamerát, de itt ez azért nem történik meg. Így végig láthatjuk a történéseket.)
A nyolcvanas években volt szerencsém egy hasonló történetű filmet már látni, más befejezéssel. Ez volt a "Nagymama háza - Grandmother's House (1988)" című Mastorakis produkció. Azt hiszem Intervideó kazetta volt nálunk és gondolom, olcsón meg lehetett vásárolni a forgalmazási jogokat. Abban a filmben sikerült hasonló hangulattal találkoznom. Két fiatal, egy idősebb lány és egy fiatalabb fiú - pont mint itt - elkerülnek a nagyszülőkhöz és miközben igyekszenek feldolgozni valamelyik szülőjük elvesztését, nyomozni kezdenek a befogadó nagyszülők ellen, mert érzik, hogy valami nincs rendben. Pont, mint itt, leszámítva, hogy nem veszítettek el szülőt, csupán csak nem ismerik az egyiket.
Ami még kicsit sántít a történetben, az, hogy kicsit magas az alkalmazkodási rátája a szereplőknek. Történnek megmagyarázhatatlan események - illetve később tudjuk meg a lényeget - amit a fiatalok ijedten konstatálnak, később mégis, mintha kicsit beletörődnének a dolgokba, mondván, "Jaj, szegény öregek, olyan furák!" - csak ez az életben nem így van. Ha egy mai fiatal olyasmiket tapasztal, mint amiket a filmben bemutatnak, akkor először is az anyuka nem fogja vicceskedve lerázni a kölyköket, hogy randija van és a gyerekek is valószínűleg kihívnak egy hivatásost a nagyszülőkre, mert érzik, gáz van. (Pl. amikor a kissrác megtalálja a halomba rakott szaros pelenkákat, nehezen hiszem, hogy nem reagálnak rá erősebben, mint amit látunk.)
De legyen, fogadjuk el, hogy Becca (Olivia DeJonge) és Tyler (Ed Oxenbould) kicsit passzívban nyomják és egyetlen lázadásuk egyre keményebb helyzetükre, hogy igyekeznek minden eseményt rögzíteni az utókornak. Ebben az esetben viszont akkor a film remekül adagolja a feszültséget és egészen hihető. Persze, mikor a végén jön a csattanó - erről valahogy nem akar leszokni a rendező, ha saját ötleteiről van szó - minden a helyére kerül, összeáll a kép és tanulságot is kapunk.
A nagyszülők remekek. Mind Nana szerepében Deanna Dunagan, akinek alakítása egészen erős és Pop Pop szerepében Peter McRobbie, akinek szintén erős az alakítása. Szerintem két öregedő aktor jutalomjátéka a film. (Azért remélem, nem készül előzményfilm a történethez...)
Az anyuka hálátlan szerepét a komikaként ismert Kathryn Hahn kapta és nehéz vele azonosulni, mert aggódó anyukaként elég felszínes a karaktere, egészen a felismerés pillanatáig. (De az a csúcspont és látnod kell!)
Izgalmas horror-thriller, a szokásos Shyamalan csavarral a végén. Hangulatos, szépen fényképezett és helyenként eléggé ijesztő mozi. Mondjuk, még mindig vannak jelenetek, amik azért ijesztőek, mert hanghatással rásegítettek - pl. amikor Nana szinte beleugrik a kamrába a kép látószögén kívülről, biztos, ami biztos, hörög is egyet, hogy ha elbóbiskoltál volna, legyen miért kiesni a fotelből.
Érezhető egy kicsit a visszaesés, hiszen nem egy nagy nevekkel operáló darabról van szó, tehát kicsit olyan, mintha újra építené magát a rendező, az alapoktól. Kíváncsian várom, mi lesz a következő filmje és folytatja e a Shyamalan meséket, amelynek az "Ördög - Devil (2010)" című darabja is igen hangulatosan sikerült, szerintem.
Megtekintés: Nem vagyok nagy rajongója a found footage filmeknek, de ez mind műfajon belül, mind filmként egyértelműen remek darab.
Ti West rendezői stílusa remélem minden egyes következő filmjével egyre érettebb lesz. Remélem, mert a 2013-as "Az úrvacsora" eszméletlen hatásos film lett. Persze, oda kell rá figyelni, nem lehet vállrándítással elintézni, annyira aprólékos munka van benne. A found footage filmeknek két változata van:
a.) aprólékosan kidolgozott forgatókönyv, felesleges részlet/rész nélkül, mindennek van helye benne és végül teljes lesz a kép.
b.) kamera forog, rohangálunk, meghalunk.
Az úrvacsora az első csoportba tartozik, megtörtén t események felhasználásával. Amennyire nem tudtam kedvelni a 2009-es "Az ördög háza - The House of the Devil" főhajtást a hetvenes évek sátánista horrorjai előtt, annyira hajolok most meg én ez előtt, a found footage filmek kvintesszenciáját bemutató darab előtt.
Hogy azért lett e hatásos, mert bőven merít a valóságból - egy 1979-es eseményből - vagy mert az eredeti események megidézése mellett ragyogóan feszesre lett vágva, fényképezve és hitelesen adja vissza, amit bemutatni szeretne, azt döntse el mindenki maga. Részemről Ti West ebben a filmben magasabb szintre emelte a minőségi found footage filmeket, még akkor is, ha nem eredeti, amit alkotott, csak, talán jóval erősebb és követhetőbb. Ha hasonlítani akarnám egy legalább ennyire erős darabhoz, akkor testvérdarabja lehetne a 2012-es "A konspiráció - The Conspiracy"-nak. Ugyan a korábbi mozi kicsit jobban áll az imdb pontozásán, saját véleményem, hogy "Az úrvacsora" egy kicsit koherensebb, pörgősebb és hitelesebb történet, ha egymás mellé helyezzük őket. Meg persze talán kicsit profánabb is, mint a titkos társaságba beszivárgó újságírók története, de talán pont ezért hihetőbb is.
Az előzmény:
James Warren Jones, később Jim Jones, 1931.május.13.-án egy szerdai napon, megszületik az Amerikai Indiana állam, Randolph Megye, Crete nevű kisvárosában, amely alig pár kilométerre (kb. három) helyezkedett el Indiana és Ohio állam határától. Crete unalmas, néhány házból álló mezőgazdasági terület. Apja az I. világháborús és fogyatékkal élő veterán, James Thurman Jones (1887-1951), aki nem nagyon foglalkozik a gyerekkel. Édesanyja, Lynetta Putnam Jones (1902-1977) állandóan dolgozott, hogy eltartsa családját, szimpatizált a kommunista eszmékkel és katolikus vallással és, hogy teljesebb legyen a kép, azt vallotta, hogy James megszülésével életet adott egy "Új Messiásnak".
A kisfiú, mivel otthon unatkozott és apja magába fordult a háború borzalmaiból hazatérvén, ismerősökkel, főleg egy pappal töltötte az idejét, annak templomában, ahol már tíz évesen a vallás felé fordult a gyermek és megágyazott hitének.
Jones figyelmesen hallgatta a prédikációkat, és bár barátai nem nagyon akadtak, szorgalmának köszönhetően hamarosan maga is kiváló szónok lett és tartott beszédet emberek előtt, aminek következtében kifejlődött benne egyfajta messiás-tudat, amellyel anyja is sulykolta.
A vallásossága mellett is nagyon fura fiú volt, mert ellenezte a szórakozás populáris formáit, mint sport vagy tánc, ugyanakkor megszállottan érdekelte a halál és a lélek kapcsolata, ezért fiatal korában gyakran kínzott állatokat.
Apja, miután a világban nem találta a helyét és munkát is nehezen talált állapota miatt, ellenség-képet keresett és meg is találta a fekete közösség tagjai körében. Belépett a Klu-Klux-Klánba és megtiltotta fiának, hogy fekete bőrű barátait a házba hozza. A nézeteltérések mindennaposak voltak a szegényes tanyaházban és végül szülei a válás mellett döntöttek. Jones az édesanyjával maradt.
Úgy tűnt, a költözés megoldás a problémáikra. Richmondba költöztek, ahol anya és fia összeszedte magát. Jones elvégezte tanulmányait, ápolóként tevékenykedett egy kórházban, ahol megismerte Marceline Baldwin-t és hamarosan feleségül vette.
1951-ben, amikor apja elhunyt a Jones család átköltözött Indianapolisba, ahol James belépett a kommunista párba és mivel tanaik működését leginkább a valláson belül tudta kamatoztatni, metodista lelkészként helyezkedett el Sommerset Southside-ban. Azonban, mivel elképzelései ütköztek a metodista értékrenddel, megalapította saját egyházát, a később elhíresült A Népek Templomát.
Mivel nézetei később inkább a különböző rasszok közötti békés együttélést hirdette, hamarosan elhatárolódott mindentől, ami nem fért ebbe a képbe bele.
Paranoiás félelme az atomháborútól, mind jobban elhatalmasodott rajta így munkája mellett arra is sok időt fordított, hogy beutazva a világot, megfelelő helyet keressen nyájának, ahol az esetleges katasztrófát sértetlenül átvészelhetik.
A hatvanas években törekvései, hogy megszilárdítsa vallási hatalmát sikerrel jártak. Rengeteg hívet szerzett és egy egész közösséget hozott létre a Redwood völgyben, ugyanakkor, egyre több botrány kezdett kialakulni körülötte, melyeknek volt olykor vallási vonala (egyéb vallások gyalázása, biblia megszentségtelenítése, stb.) és világi is (házasságtörés, szexorgiák).
Mire a hullámok összecsaptak volna feje fölött, sikerült annyi pénzt (legállhatatosabb hívei akár a nyugdíjukat is neki adományozták) összegyűjtenie, hogy felvásárolhatott egy brit fennhatóságon kívüli területet (1966-ban kiáltották ki a függetlenségüket) Guyana-ban,
Megalapította a magáról elnevezett városkát, Jonestown-t. Itt paranoiája annyira eldurvult, hogy a virágzó és szeretetteljes közösség gyakorlatilag egy erőszakállammá változott, melyet fegyveresekkel őriztetett és senkit nem engedett el belőle.
A szokás megtörési, szektás módszereket is bevetette, mint kevés élelem kiosztása, alvásmegvonás, lelki terror és fizikai erőszak.
Végül némi információ kiszivárgott a tiszteletes birodalmából, amire Kalifornia (ahol korábban adót fizetett és vallási központját működtette) úgy reagált, hogy a helyszínre küldött egy kongresszusi képviselőt, Leo J. Ryan-t egy újságíró-csoporttal, hogy szerezzenek bizonyítékokat a törvényszegésre.
1978.november.18.-án kiborult a bili. Ryan megérkezett és kezdetben csupa boldogságot látott - amit Jones megparancsolt a híveinek - ám néhányan térdre estek előtte és könyörögtek, hogy juttassa őket vissza az államokba. Ryan visszasietett a repülőgéphez az újságírókkal és szökevényekkel, de Jones tiszteletes utánuk küldött néhány fegyvereset, akik belelőttek a menekülőkbe, megölve a kormányzót, két újságírót és pár szökevényt.
Ezzel egyidejűleg Jones összeterelte híveit és mivel érezte, túl messzire ment, meghozta utolsó döntését, amelyet a világ egy része ma sem tudott feldolgozni. Egyszerűen több mint kilencszáz embert (ahány forrást kutattam fel, annyi számot adtak meg, 900 és 930 között) kísért/kényszerített az öngyilkosságba.
Először a gyermekeket itatták meg a méregkeverékkel, majd a többieket. Aki nem akart mérget inni, azt vagy kényszerítették, vagy agyonlőtték a fegyveresek, akiket Jones fizetett. Hogy elég morbid legyen a vérengzés, a tiszteletes közben végig agitált a híveinek és ezt szalagra is vették, amelyet később a helyszínen megtaláltak. A tiszteletes, felesége és a főbb emberei egy csoportban feküdtek, valahol az események közepén, önkezükkel vetve véget életüknek. Három nagykorú fia annak köszönhette, hogy életben maradt, hogy az esemény alatt Amerikában vettek részt egy sportrendezvényen.
A tragikus eseménysor után Jonestown városát ledózerolták. A holttesteket visszaszállították Amerikába és a tiszteletes hamvait a Csendes-Óceánba szórták.
A film:
Mivel found footage a műfaji meghatározás, kezdetben dokumentumfilmes elemekkel dolgozik a film (statikus kamera, beszélgetést rögzít), később pedig rejtett kamerás felvételként, melyet sikerül elkészíteni. Szerencsére a remek dramaturgiának köszönhetően csak egészen kicsit erőltetett a történet kamerás felvétele. Csupán akkor éreztem, hogy kilóg a lóláb, amikor a filmbeli Atya, Gene Jones (csak névrokona a tiszteletes Jones-nak, de mivel annyi Jones él, csak poénból jegyeztem meg) megkéri egyik hívét, hogy vegye fel a földről a készüléket és rögzítse az utókornak a történéseket. De amennyire emlékszem, csupán ezen a ponton tudtam volna a filmbe kötni.
Igyekeztek a forgatókönyv írói végig megfelelni a Jonestown-i események reprodukálásának és kiváló munkát végeztek. A bemutatott karakterek viselkedése, az apró jelenetek felfűzése vagy az Atya megjelenése mind hiteles. Gene Jones például hasonló öltözetet kapott és napszemüveget, mint az igazi Jim Jones.
A film befejezése is tökéletes és végig hihetően veszünk benne részt, mi nézők is. egyébként tervben volt egy pesszimistább befejezés is, melyben a menekülőkkel a földhöz csapódik a helikopter, de szerintem jól tették, hogy nem ez lett, hiszen egy égő gépből kimenteni egy kamerát és megmenteni annak felvételeit, hogy azt found footage filmnek állítsanak be, eléggé hiteltelenné tenné az egész történetet.
A színészek:
A rendezőt már méltattam és a szereplőkről is inkább csak jót tudok mondani.
Mind egyébként egy alomból jöttek, hiszen korábban már dolgoztak abban a "csoportban", amelynek a rendező és a producer, Eli Roth a tagjai, sokak mellett.
Ha Eli Roth nevét meglátom egy stáblistán, már tudom, hogy aberrált élvezetben lesz részem. Nem feltétlenül minőségi, de, hogy valami elborult mozi lesz, az tuti.
A főszereplők öten vannak. Hárman a stáb tagjai, egy lány, egyikük testvére és az atya. A többiek csupán statiszták, bár, amit a vásznon látok, még így is eléggé kiborító, hogy tudjuk, nem valóság. (Biztos azért, mert amúgy ez 1978-ban megtörtént és sokkal többen haltak meg)
Jake (Joe Swanberg), Sam (AJ Bowen), Patrick (Kentucker Audley) nevei csupa olyan filmből köszöntek vissza rám, amikben nem biztos, hogy emlékeztem rájuk, de többségüket legalább élveztem: V/H/S/, Te vagy a következő!, A vendég, A balta 2., A jel, stb.
A baráti társaság amúgy egymás filmjeiben is szívesen vállal szerepet.
Bár ők a főszereplők, akit mégis ki kell emelnem, az Caroline megformálója, Amy Seimetz, aki a legerősebb alakítást hozta és végig hitelesnek éreztem a vásznon.
A történet:
Nagyjából leírtam miről szól a film. Gyakorlatilag végigkísérjük a Jonestown-i eseményekhez nagyon hasonló szekta utolsó két napját.
Különvélemény:
- Annak ellenére is szórakoztató volt számomra a film, hogy nem vagyok vallásos, ezért elvileg nem tudom beleképzelni magamat egy ilyen szituációba. Sem Eden Parish (a helyszín) lakójaként, sem úgy, hogy oda menjek egy mentőakció keretében.
Túl veszélyesnek tartanám.
- Pszichológiailag azért érdemes eljátszadozni a gondolattal, hogy egyetlen ember, hogyan képes ennyi másik személyre ráerőltetni az akaratát?
- Hogyan képes kiválasztani a gyengéket?
- Hogyan képes átformálni őket, önön képére?
- Hogyan képes öngyilkosságba hajszolni őket?
- Hogy képes egy szülő vallási okokból megmérgezni saját gyermekét?
- Mennyire erős a hit vagy mennyire bomlott az elme?
- Hol van a határ, amit egy elvileg szent ember végül átlép?
Rendkívül szórakoztató - újra fogalmazom - rendkívül felborzoló filmet sikerült 4 millió dollárból kihozni.
