Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Ne zavarjon, hogy a film "régi" és Tom Selleck mondjuk nem a kedvenced. Ez egy remek dráma, börtönfilmbe oltva.
Szeretem ezt a filmet. Vagy inkább kedvelem? Egyik pozitívuma, hogy pár évente érdemes újra nézni a másik, hogy ha most nem is nézem meg, azért nagyjából emlékszem rá, hogy pár sort írjak róla. Yates rendezői munkásságából amúgy számomra a legélvezetesebb a mai szemmel már elég gagyi "Támadás a Krull bolygó ellen - Krull" című fantasy blődli. A film sok emlékezetes pillanattal örvendeztette meg a gyermekkorú nézőket - néhány jelenetére ma is élénken emlékszem. Felsorolni nem kezdem, de egy film erénye, ha nem csak a zenéjére emlékszünk, hanem nagyjából az egész filmre. A zene amúgy a napokban elhunyt James Horner szerzeménye és az egyik legjobb filmzenei munkája.
Yates ezen kívül sok műfajban kipróbálta magát és az egyik élvezetesebb munkája az "Egy ártatlan ember". Első sorban dráma és fejlődéstörténet, igaz, annak nem a szokványos formája, sőt, kicsit kicsavarja a műfajt. Miért? Mert a főszereplő, Jimmie Rainwood (Tom Selleck), már alapból kiforrt egyéniség, nem lenne szüksége karakterfejlődésre, ha mondjuk egy romantikus filmről beszélünk. Jimmie szereti a barátnőjét, kedvelik és elismerik munkáját a munkatársai és élete a nagy amerikai álom. Aztán, egy nap, két túlbuzgó és korrupt zsaru, sikeresen félrehall egy információt és kábítószert kezd keresni Jimmie lakásán. A baj, hogy Jimmie éppen otthon van, beléjük botlik és meglövik. Persze, mire kiérkezik az erősítés és a mentők, kiderül a tévedés, és ha már rendőreink olyan korruptak, igyekeznek tévedésüket Jimmie nyakába varrni. Köszike!
Szarkeverésüknek eredménye, hogy Jimmie sok év letöltendőt kap és ártatlanul olyan közegbe kerül, ahol a karakterfejlődés minden, csak nem pozitív. Jimmie nem rossz ember, csupán a körülmények áldozata, akinek végül olyan útra kell térnie, ahonnan nincs vissza út. Ennek ellenére, ha úgy vesszük, megtisztulva és megerősödve kerül ki a falak mögül.
Közben, két rendőrünk, meg ahelyett, hogy elmenne a kurva anyjába - két igazi tenyérbemászó arrogáns karakterről van szó - Jimmie barátnőjét fenyegetik és Jimmiere is rászállnak a szabadulása után. Nem tudom, a valóságban is így működik ez, de ha én bemószerolnék valaki és az az én hülyeségemből éveket ülne, igyekeznék az életben többet nem az útjába kerülni. Mert az ördög nem alszik. Biztos, ami biztos.
Meg egyáltalán: Lehet én egy korrupt, kábítószereseket kiraboló gyökér zsaru, de legyen már bennem annyi zsiványbecsület, hogy ha elbasztam valaki életét véletlenül, nem szívom a vérét utána is.
Nos, két zsarunk nem így gondolkodik és meg is lesz a jutalmuk, hiszen a négy fal közül már nem az a címben is szereplő ártatlan ember lép ismét a városi élet körforgásába, hanem egy lélekben és testben megerősödött, igazi ellenfél.
Jimmie pedig kis segítséggel revánsot vesz, ahogy a néző végig drukkolt neki.
Jó főszereplő, jó alakítás. Elfogadható mellékszereplők, egy erős F. Murray Abrahammel, Virgil Cane szerepében, akinek ez az egyik legjobb mellékszerepe, de teszem hozzá, munkásságát annyira nem ismerem. (Tudom, hogy Oscar-díjas az AmadeusSalieri megformálásáért, de ettől még nem állítanám, hogy ismerem, mint színészt!)
A két rohadék zsaru másod-élvonalbeli színészek munkája: Richard Young, aki gyakorlatilag Indiana Jones titkos példaképe. Tőle kapta a kalapot a harmadik részben! Más munkái számomra nem ismertek. David Rasche pedig kicsit túl is játssza a robbanásig feszült zsaru figuráját. Igazi elmebeteg. Volt a nyolcvanas évek legvégén egy pár tucat részt megért, igen fárasztó humorú krimi sorozat, amelyben a címszereplőt alakította. Talán hallottál a Sledge Hammer!-ről... Nem a Peter Gabriel szám.
A film szinte végig karcolgatja a tévéfilmes kereteket. Nem érződik, hogy sok pénzt öltek bele és mai szemmel kissé meg is kopott. Viszont, egy próbát megér, mert Tom Selleck tényleg remek a szerepben, jól hozza a kétségbeesett kisembert, akit elragad a fogaskerék és szinte csak magában bízhat, ha túl akarja élni.
Egyáltalán nem nehéz a főszereplővel azonosulni, még azok ellenére sem, amibe belekényszerítik, a túlélésért.
Kellemes nosztalgiával ajánlom ezt a filmet mindenkinek.
70%
Szerencsére van egy hely, ahonnan mindjárt le is töltheted és megnézheted, igazam van e.
Te mennyit adnál erre a filmre egy tízes skálán?
vannak a horrorfilm műfajnak papái, vagy pápái, Alfred Hitchcock mellett egészen biztos lenne helye William Castle-nak egy triumvirátusban. Ha mondjuk Top10 horrorrendezőt kellene összegyűjteni, Castle, munkásságának kora ellenére, benne kell, hogy szerepeljen. Castle 1914-ben született és majdnem, 1977-ben bekövetkezett haláláig aktív rendezői tevékenységet folytatott. Az ötvenes és hatvanas években élte fénykorát, amikor a filmes trükkök és az interaktív mozi előállításával kísérletezgetett. Keverte a nyersanyagokat, előállítva fekete-fehér és kontrasztban színes képeket, ijesztgette a nézőit az összes elképzelhető módon. Akár a székekbe is áramot vezettetett, a siker érdekében. A mai nézők bizonyára arról is lemaradtak, hogy néhány filmjét a kétezres években sokkal véresebb formában újra elkészítették, azaz Remake-elték. Egyik ilyen mozija a 13 szellem.
A film a közhiedelemmel ellentétben nem 3D-ben forgott, csupán egyes jelenetekhez szükség volt a kísértet hatás fokozása végett egy speciális szemüvegre, melyen piros és kék műanyagot ragasztottak. A film néhány pontján ez a készség fokozhatta a látott látványt. Nem nagy kunszt, de ne felejtsük el, ez a hatvanas évek. Castle néha sokkal érdekesebb ötleteket talált ki a borzalom faktor fokozására. Ez egy volt így csupán a vicces kísérletei közül. (Filmje elején még el is magyarázza a nézőnek a szemüveg használatát.)
A Zorba család (furcsa ez a görög név áthallás, miközben a család tagjai semmilyen formában nem emlékeztetnek a mediterrán emberekre.) sok év után hírt kap egy nagybácsi haláláról, akiről már eddig is úgy vélték, hogy alulról szagolja az ibolyát. A családfő és neje az ügyvédtől - aki túlságosan is bennfentes ebben az öröklési ügyben - tudja meg, hogy nem maradt más rájuk, mint egy nem kísértet járta, hanem egyenesen kísértet lakta ház, melyet ha nem laknak be, elveszíthetnek. Természetesen hiába elismert tanító egy múzeumban főhősünk, ha annyit nem keres, hogy eltartsa családját és a számlákat is idejében rendezze. Kapóra jön hát az ingyen lak és beköltöznek. A szellemekről hallott baljóslatú történeteket kinevetik, míg nem tapasztalják első kézből, hogy azért előfordul némi paranormális tevékenység az öreg épületben, mellyel ráadásul egy leginkább boszorkányra hajazó (Nem vicc, a színésznő, 21 évvel korábban a gonosz boszorkát alakította az "Óz, a nagy varázsló" című mese musicalben Margaret Hamilton) házvezetőnőt is megörökölnek.
Persze miután többször kitöri őket a frász készek lennének hátrahagyni az egészet, és ebben az elhatározásukban a túl bennfentes ügyvéd is megerősíti őket, igaz nem kevés önérdekkel, hiszen pontosan tudja, hogy valahol a házban rejtette el a néhai Dr. Zorba az összes pénzzé tett vagyonát.
Ki tudja miért, a szellemek inkább szimpatizálnak a családdal, mint nem és segítik őket, hogy ne a csaló ügyvéd lépjen a pénzzel. Igaz, előtte pl. apuka kezén egy szellem segítségével megjelenik a 13-as szám bőrbe égetett változata, amire később nem kapunk egyenes választ. Hiába, Robb White forgatókönyve nem próbál olyan fifikás és erőszakos lenni, mint a 2001-es változat.
A film nézhető még ma is, ám szigorúan otthon. A kamera végig statikus, érezhető a stúdió belső, a színészek elég hullámzó színvonalat hoznak és a vágás is döcögős.
Ha eltekintünk attól, hogy a film elmúlt fél évszázados, azért szórakoztató, csak a halálesetek hiányoznak belőle, hogy igazi horrorként tekinthessünk rá. Így inkább egy átverős thriller, kísértetekkel.
- Halott embereket látok...
Nem tudom, a hatvanas években milyen volt a szellem trend, mivel jómagam egyel sem találkoztam és főleg a kilencvenes, kétezres évek horrorfilmjein szocializálódtam, minden esetre mai szemmel félelmetes helyett inkább megmosolyogtató az oroszlán szellem és a hozzá tartozó fej nélküli idomár, illetve a forgó szélkakas kísértet, amely tök izgalmasan vonul be a képbe, hogy azután senkit se öljön meg. Másrészt egy idő után elég fárasztó a szellemek nyögéseit és ostoba hörgését hallgatni, hosszú perceken keresztül. A főcímben persze mind a tizenkettő kísértetet tisztességesen bemutatják, hogy egy kérdőjel mögé rejtsék a 13. címben szereplő szellemet, de aki öt perce nézi a filmet, annak elég hamar kiderül, ki is lesz az utolsó.
A Dark Castle Entertainment a "Ház a kísértet-hegyen" című, amúgy szintén William Castle Remake-kel kezdte meg áldásos tevékenységét, a Warner Brothers égisze alatt. Eredetileg horror filmekre szakosodtak, ám idővel egyéb témákba is belenyúltak, a sikert hajszolva. Filmjeiket többnyire legalább egy A-listás, vagy komoly színészre (értsd: Oscar-díj, szakmai elismerés) építették, aki mellé további, főleg televíziós sorozatokban már sikeres színészekkel vettek körbe, és fontos volt még, hogy a filmben legyen szellem és sok vér. Azután gyorsan változott a brand és készítettek csak szimplán horror remake-t, szellemek nélkül és eleveztek az akciófilmek felé is.
Steve Beck első nagyjátékfilmes lehetőségként kapta ezt a darabot és képi stílusára, hangulatteremtő vizualitására nem lehet panaszunk. Annyira végzett jó munkát, hogy eá egy évre megrendezhesse a Kísértethajó című, emlékezetes első öt perccel rendelkező horrorfilmet, majd egyszerűen kivonult a filmiparból. Nem tudni kinek léphetett a tyúkszemére. 2002 óta nincs róla és munkáiról adat az imdb oldalán. Ez azért furcsa, mert összes hibája ellenére a két rendezése sikeres volt. A maguk módján még emlékezetesek is. Nem azért, mert a két film jó, hanem mert inkább korrekt.
Matthew Lillard jól hozza, amit lehet. Kár, hogy a karakter maga ripacs.
Robb White forgatókönyvébe ketten is belepiszkáltak és nem sok mindent hoztak át az eredeti történetből. A filmet eleve megpakolták felesleges mellékszereplőkkel és töménytelen brutalitással. A nyitó jelenet egy és egyben utolsó szükséges szellem levadászásával indul, amelynek tucatnyi áldozata van. A nevetséges szellem csalit, a vért fröcskölő kamiont már ez egyik szereplő is kikacsintva a nézőre, simán ostoba ötletnek tartja. Azután a szellem tisztességes rendet vág a vadászok között és a néző nem érti, hogyha ennek a rossz léleknek ekkora a vérszomja, miért is nem hagyta el a kihalt autótemető falait és kezdte tizedelni a városka lakosságát, hiszen innen elhurcolva, később is elég aktív, így tehát akár magától is elvándorolhatott volna. Mindegy.
A főgonosz professzorunk Cyrus Kritikos (F. Murray Abraham) végül megkapja amit akar, ám ez az életébe kerül. Emberei ennek ellenére - már amelyik még életben maradt - befejezik munkásságát és leszállítják a szállítmányt egy üvegből és fémből emelt háznak nevezett börtönbe, ahol mind a 12 kísértetet elhelyezik az alagsorba.
Közben a főszereplőnk, Arthur Kritikos (Tony Shalhoub, a későbbi Monk nyomozó) akinek végre nem csak a neve, hanem fizimiskája is elmegy görögnek, elveszíti feleségét egy lakástűzben és éppen kapóra jön neki és két csemetéjének, hogy a halott rokon után megöröklik az üvegbörtönt, így van hol új életet kezdeni. Annak ellenére, hogy aput nem veti fel a pénz, viszik magukkal a nagyjából használhatatlan gyerekcsőszt is, mert úgy szokás, hogy ha hat órányi útra költözünk a régi otthonunktól, akkor a kötelező fekete karakter is megy velünk. A filmből nem derül ki, hogy ez a ragaszkodás annak szól, hogy a fekete csaj egy igazi gyermek suttogó vagy apuka dugja. Suttogó azonban nem lehet, hiszen a film során bármikor akar a csemetére rápirítani, annak semmi foganatja sincs.
A Kriticos család legyen bármilyen kritikus az elhalálozott nagybácsival szemben, ettől függetlenül vidáman sétálnak be egy olyan házba, melynek üvegből vannak a falai, belátni az egészet - szinte - és a bejárati zárszerkezet simán benyeli a kulcsot, hogy azután bekebelezze őket. Kulcs a zárban? Sebaj. Bemegyünk és lesz valami.
Közben megkapjuk az irritáló mellékszereplőket, ha az au-pair nem lett volna elég. Egy hideg kék szemű ügyvédet és egy villanyszerelőt, aki persze nem villanyszerelő, hiszen a film elején ő az egyik szellemvadász. Ezen munkája abból áll, hogy megérinti a talajt, érzi a szellemet és sipákolni kezd, hogy menjenek onnan. És mivel 12 szellemet gyűjtöttek össze a film előtt, valószínű, hogy médiumunk eddig 12-szer adta elő ezt a magánszámot. (És nem tudta megszokni...)
Azon meg sem lepődünk, hogy a kezeslábast, amiben érkezik, a házban simán lecseréli öltönyre. A papa lánya azért rákérdez, hogy mi lett a másik cuccal, de apuka lehurrogja, mert nem zavarja, ha idegenek valószínűsíthetően a családi örökség egyik ruhásszekrényéből szolgálják ki magukat.
Azután, hogy a diliház teljes legyen, beérkezik egy szellem suttogó Indiana Jones, mellekkel, hogy magyarázata után még több kérdésünk legyen, elsőnek például mindjárt az, hogy hogy az anyjába tudott bejutni egy elvileg olyan hermetikusan lezárt épületbe, amelynek a kulcsa már beépült a falba és még plusz szellem védelemmel is el van látva.
Az is kérdés, hogy a rengeteg üvegfal ellenére, miért látjuk a kint remegő fa lombkoronákat, a szereplők viszont úgy elkeverednek egymástól, hogy nem látják a másikat, merre csámborog. Vagy a sok le nem mosott ablak olyan opálos, hogy...
Az ügyvéd sikeresen lelép a családfő elől, hogy felkutasson egy feltételezett bőröndöt, melyben feltételezhetően benne van egy kisebb vagyon. Sikerül a kutatás, csak ezzel egyidejűleg beindítja a szerkezetet, amely a ház maga. A szellemek egyesével kiszabadulnak az alagsorban kifejezetten nekik kialakított börtönükből és ha már kint vannak, gyilkolászni kezdenének... Ebben sok segítséget nem kapnak a forgatókönyv íróktól, hiszen az első áldozatot egy ablaktábla vágja ketté, egy másikat pedig az összenyomódó falak tesznek tönkre.
A nagylány pl. besétál egy csodálatos budoárba, melyben a meztelen nő szellem valamiért otthon érzi magát. (Holott egyértelműen nem itt fogták be.) A nagylány a haját rendezgeti, majd vizet enged, hogy megfürödjön. Közben a szellemnő kis ideig a válla felett nézegeti magát a tükörben, majd beül egy kád szellem vérbe és elvan. Csupán akkor igyekszik szellem kését a nagylány szívébe csempészni, amikor azért beront apukája, hogy takarodjanak a házból.
Egy másik jelenetben egy szellem elöl mentik apukát, akit a lábánál fogva rángatnak előre, miközben mögöttük hajrázik egy csúnya lélek. Végül mindenki feljebb mászik egy szintet és... elmúlik az aktuális veszély, mert a szellem nem tudja felhúzni magát a következő szintre. Vagy elnéztem valamit? Hiszen már nem fogja őket az ablakokba vésett védelem... Eh.
A párbeszédek ritka gyengék. Többnyire mindenki a másik szavába vág, félszavakkal dobálódzik, vagy azt mondja maradj itt, hogy a másik azután ne maradjon ott. Eszméletlen szellemes dialógusokat hallhatunk. Még egy átlagos, horrorbolond nézőnek is feltűnik, mennyire erőtlen a filmben a duma.
A szellemek amúgy ötletesek, a vágások látványosak, néha túl gyorsak is.
A film egyetlen pozitívuma igazából maga a ház, a díszlet. Ezek egy része CGI, egy része meg a berendezők műve. Azért elgondolkodtató, hogy bár a szellemek cellái egymás után nyílnak ki, ami egy idő után azt jelentené, hogy mind a 12 hőseink seggében kéne, hogy loholjon, a nagy és tömeges mészárlás elmarad.
Az eredeti történetet megfejelték egy sokkal bonyolultabb árulással, mint a 60-as eredeti mozi, igaz, hiteltelenebb az egész, túl csinált. Viszont itt legalább a szellemek tényleg rémisztőek és nincs köztük sem oroszlán, sem bádogember... A kísértetek emberek, akik köré élettörténetet és halálmódot kreáltak, igaz, ez magából a filmből nem tud kiderülni. (Ehhez meg kell nézni a dvd extráit!!!)
Az egyik szellem viszont ötletesen az elhunyt anya, ami viszont kifejezetten jó húzás a filmtől.
A nagylányt Shannon Elizabeth alakítja és az Amerikai pitével ellentétben, hiába ígér be egy kiadós fürdést, vetkőzésig nem jut el.
A végkifejlet meg kiszámítható és elég nyálas, hiszen még az idegesítő gyermekvigyázó ribit sem képesek igaziból kinyírni. Pedig milyen kihagyott ziccer...
A film hiába színesebb, nagyobb, pörgősebb, mint elődje, túl személytelen és üres. A puskapor nagyját ellövik az első fél órában.
Anderson filmjének sok köze nincs fővárosunkhoz, sem a magyarokhoz, habár, jobban belegondolva, a cím mellett még az egyik karakter neve is magyar vonatkozású. Talán a filmbeli kitalált ország (Zubrowka) egyfajta változata országunknak. (Már, ha az osztrák-magyar monarchián belül keresgélünk...) Igaz, nekünk nincsenek ilyen szép tájaink és patinás szállóink, és természetesen a Zubrowka egyértelműen egy lengyel vodkafajta, de azért mégis...! Szeretnénk, ha ez a mese nálunk vált volna egy történelem részévé. Végül csak visszakanyarodhatunk hazánkhoz, hiszen az inspiráló mű, ami alapján Anderson elkészítette tablóját, attól a Stefan Zweig-től ered, aki csak "hazánk fia", hiszen 1881-ben született Bécsben, az akkori Osztrák-Magyar hazában. Ma már természetesen Ausztria...
Anderson filmje egy hangulatot közvetít. Bohókás, agressziótól sem mentes, szórakoztató hangulatot. Képei, beállításai annyira egyediek, hogy semmivel nem téveszthető össze, története több mesélőn keresztül, flashback formájában jut el hozzánk, parádés színészi alakításokkal és eszméletlen zenei világgal, amely szinte végig él a hasonlóan egyedi képek alatt. Még a durva pillanatok is kapnak némi lágyságot a groteszk beállításoknak köszönhetően.
Talán ezért Anderson filmje nem mindenki számára könnyen emészthető, befogadható. Képei középre pozicionált fókusza egyeseknek fárasztónak tűnhet. Az egész film emlékeztet egy egyedi és precízen kreált színházi darabra. Díszletei vattacukor illatúak, karakterei súrolják az önparódia határát. Néha kikacsintanak más filmekre. (Ralph Fiennes, mikor a náci erőszak ellen fakad ki, megmosolyogtató azok után, milyen hihetően alakította Amon Goetz szerepét a Schindler listájában...) Sok remek színész szinte cameo szintjén jelenik meg, sok teret nem kapnak kibontakozni. Kár az olyanokért, mint Tilda Swinton, Edward Norton, Jude Law vagy Jeff Goldblum. Owen Wilsonért kevésbé. Valahogy a játékidő nem tud velük eleget foglalkozni.
Már azért megéri megnézni, hogy lássuk, Ralph Fiennes mennyire megállja a helyét egy komédiában.
Anderson filmje egy hotel port... concierge-éről mesél, látványosan, terjengősen. M. Gustave (Ralph Fiennes) kb. az 1900-as évek elején egy viszonylag híres múltú hotelben tesz vendégei kedvére. Olyan jól végzi a munkáját, hogy egyik idős hölgyvendége - a felismerhetetlen Tilda Swinton - rá hagyja családjának legfontosabb műkincsét, egy festményt. Az örökösök persze lázadnak, Gustave pedig egyetlen megbízható emberével, a háborús tevékenységű országából menekült Mustapha Zero-val (Tony Revolori) mindenre képes, hogy megmentse magának az értékes zsákmányt. Épp ezért talán ő sem túl szerethető karaktere ennek a színes és már-már marcipántól illatos tablónak. Az abszolút főszereplő a csendes Zero, aki felcseperedvén megosztja kalandjait a nézővel egy közvetítőn keresztül. Közben kapunk vicces párbeszédeket, abszurd humort és némi vért is. És mi nem fogunk unatkozni.
Felsorolni is nehéz, mennyi világsztárt zsúfolt rövid darabjába a rendező. Anderson filmjei annyiban hasonlítanak Woody Allen munkásságára, hogy ő is rengeteg nagy nevet tud rávenni a mókázására szerzői filmjeiben.
Képi világa azonban sokkal kimódoltabb. Filmjei inkább mozgó képes mesekönyvek, mint gördülékenyen, moziként értelmezhető darabok.
De ha van hangulat hozzá, nagyon szórakoztatóak.
80%
Figyeld:
- Eszméletlen jó színészek fognak felbukkanni.
- A képi világ fantasztikus.
- Kár a szóért: látni kell!!!
