Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Fontos filmdráma a családon belüli erőszak természetéről.
Családon belüli erőszak azóta létezik, amióta létezik maga a család fogalma. Ki ne emlékezne azokra a humoros rajzokra gyerekkora képregényeiből, vagy felnőtteknek készült viccmagazinokból, amelyen ősember papa hajánál fogva húzgálja ősember mamát? Magyarországon a válások közel 50 %-ának ez áll a hátterében. Egészen pontosan az egyik fél sérelmére elkövetett erőszak, és ne hidd olvasó, hogy ez csak a brutális férfiakat jelöli, mert az esetek közel egytizedében a mama az, akinek hamarabb eljár a keze! (Hihetetlen!)
A témaválasztás tehát időszerű, illetve inkább kortalan. Mindig voltak szenvedő alanyok, és mindig lesznek elcsattanó pofonok. De van egy határ, amelyet nem szabad átlépni. Ám ez így nem igaz! Tehát nem szabad engedni semmilyen erőszakot egy kapcsolatban, és nem feltétlenül azért, mert az rányomhatja a bélyegét egy mikroközösség életére, hanem mert nem szabad senkit sem megalázni emberi mivoltában.
Van, aki beletörődik, belefárad az állandó ütlegekbe, de manapság, hogy a médiának köszönhetően szinte nincs elérhetetlen területe a földnek, minden kiderül, mindenki lelepleződik. Azonban vannak, akik nem várják a sült galambot, és visszavágnak egyszer. Vagy hidegen számítva, mikor a társuk legkevésbé sem számít rá, vagy hirtelen ötlettől vezérelve, fejüket elveszítve, nem mérlegelve tettük következményeit. Ezek az esetek pedig rendre belekerülnek a bulvárlapok, napilapok hasábjaiba, ezzel is színesítve információra éhező polgáraink vérre rebbenő igényeit. Csak nyissunk ki egy újságot, és azonnal belebotlunk egy kis apróba, mely szerint K. M. megkéselte élettársát M.Z.-t.
Tehát a téma, mint említettem, nagyon időszerű, még ha oly kényes is.
Alvaro Garcia Mohedano és Javier Balaguer forgatókönyve pengeéles, végig izgalmas történet, olyan hiteles jellemrajzzal és cselekményvezetéssel, hogy az ember óhatatlanul arra gondol, az életből merítették ötleteiket. Matematikailag abszolút precízen kiszámolt cseppekben adagolják a keserű orvosság alkotta mese valamennyi kortyát. Lassan építik fel az idillinek látszó kapcsolat fakockáinak elemeit, amely előbb megsérül egy váratlanul elcsattanó pofon után, majd folyamatos rengéseknek köszönhetően a teljes összeomlással fenyeget. Ideig, óráig a könyörgés és ígéretek megakadályozzák, hogy elpusztuljon minden, ami felépült, de az alma férges, és már semmi sem mentheti meg a rothadástól.
Paz Vega
Angela (az egyre sikeresebb Paz Vega) alacsony beosztásban dolgozik egy reklámcégnél. Markáns arcú férfi érkezik az irodába, hogy munkába álljon. Javier (Sergi López) elismert szakember munkája területén, és külső szemlélő számára talpig úriember, aki bárkit képes az ujja köré csavarni. Angela pillanatok alatt beleszeret a férfiba, és mivel Javier számára sem közömbös a lány, hamar kialakul közöttük egy mindent elsöprő szerelem érzése.
A történet expresszvonat sebességével vágtat tovább. Összeházasodnak, Angela teherbe esik, szül, majd megunva az állandó otthonlétet, iskolába akar járni. Javier klasszikus nézeteket vall, miszerint az asszonynak otthon a helye. Ennek a véleményének hangot ad, és mivel Angela modern nézeteket vall, ellentmond. Innen az események ugyan kiszámíthatóak, de tökéletesen lebilincselők. Az amerikai testvérfilmek, mint pl. a “Most már elég!” (Enough) vagy az “Egy ágyban az ellenséggel” (Sleeping with the Enemy) ugyanezzel az alapszituációval foglalkoznak, csak sokkal inkább elrugaszkodnak a földtől. E spanyol film esetében végig a realitás talaján állunk, és végre a környezetükben szereplő emberek is aktív részesei a végkifejlet kimenetelének. Józan rálátással foglalkoznak a házaspárral, nem erőltetetten, hanem életszagúan. A karakterek mind nagyon jók, hitelesek. A két főszereplő játékát meg egyenesen csak a “leg”-jelzővel tudnám jellemezni. A film kamerakezelésének köszönhetően kicsit emlékeztet a “Családi kör” realisztikus beállításaira is, nem utolsó sorban, hogy abban is központi téma volt, a családon belüli atrocitás.
Sergi Lopez
A filmet a forgatókönyvírók nem adták át idegen kézbe, és milyen jól tették. Javier Balaguer egy szóval: mesteri. Csak annyit mutat, amennyi feltétlenül szükséges, és külön élvezetes a történet vége, amely kicsit más, mint amit bárki elképzelne.
Nagyon jó film, melyet mindenkinek látnia kellene. Napszemüveges asszonyok, akarnok férfiak, gyerünk a moziba!
70%
Ez a kritikám 2004.-ben íródott a moziplussz filmes oldalra, Godzi írói néven.
140 percnyi tömény lelki és érzelmi nyomor, jó adag pesszimizmussal tálalva. Ezek juthatnak eszünkbe Ulrich Seidl: Kánikula című filmje kapcsán ami helyenként valós fizika fájdalmat okoz és egyáltalán nem egy kellemes néznivaló, pedig semmi különösről nem szól csupán az életről. Ulrich Seidl korábban dokumentaristaként sokkolta az európai közvéleményt, manapság pedig már játékfilmjeivel is megteszi mindezt, ez is az utóbbiak közül való és talán mind közül a Kánikula a leginkább játékfilmszerű filmje a rendezőnek.
De mi is a történet?
Nos, a helyszín Ausztria, pontosabban Alsó-Ausztria és annak igencsak jól szituált modern, külvárosi része, tikkasztó, szinte elviselhetetlen meleg van, ez az a közeg melyben 6 osztrák polgársors elevenedik meg melyek közül egyik nyomorultabb mint a másik.
A tengerentúlon vált igazán divatossá az efféle kertvárosi nyomor ábrázolása és ennek köszönhetünk olyan filmeket mint a Rövidre Vágva vagy A boldogságtól ordítani, azonban ezek a filmek mézes-mázos esti mesék osztrák változatukhoz képest.
A 6 történet néhol metszi egymást, de nem számottevően, a film epizódokat mutat csak a szereplők életéből azt is szinte a sivárságig visszafogott stílusban, szimmetrikusan komponált statikus képek keretei között, így nem meglepő hogyha az ember úgy érzi mintha egy dokumentumfilmet nézne amire az amatőr szereplők meggyőző játéka is rátesz egy lapáttal. Seidl stílusának ez fontos jellemzője, ugyanis a rendező ezt a dokumentarista attitűdöt arra használja fel hogy olyan jelenetek és embereket tárjon a szemünk elé amik láttán leginkább elfordítjuk a fejünket és oda se nézünk, nos a film zöme csak ilyen jelenetekből áll.
Kapunk itt pornófilmbe illő szexorgiát, intim szőrtelenítést premier plánból, nemi erőszakot és ezekhez jön még egy jó adag bánat és lelki kiüresedettség. Az egyik legnyomasztóbb ugyanakkor legbátrabb dolog a filmben az az elhízott, ráncos, nyugati jólétben pöffeszkedő meztelen öreg testek látványa, amikkel rengetegszer találkozhatunk. A szereplők teljesen átlagos embereknek látszanak akiknek papíron mindenük megvan, a valóságban viszont egytől-egyik lelki torzszülöttekről van szó van akikkel rendesen elbánt az élet, a sors vagy éppen egy bundesliga frizurás strici. A megváltás szikrája sem bukkan fel a szereplők életében és hát nem kell nagy matektudás ahhoz hogy megszámoljuk a filmben történő pozitív dolgokat. Jogosan merülhet tehát fel bennünk a kérdés.
Tényleg ennyire rossz lenne az élet?
A válasz természetesen nem, a film szerint ugyan igen de ezt rendkívül hányatott helyzetben lévő karakterek szemén keresztül látjuk és a rendező célja sem a napos oldal bemutatása volt. Mindezen szélsőségek ellenére a Kánikula egy borzasztó provokatív, elgondolkodtató és mélyen sokkoló alkotás melynek élménye még napokig kísérni fogja a megtekintőt, ugyanakkor egy kis betekintést nyújt hőn áhított nyugati szomszédaink lelki világába. Egy valami viszont biztos, ha az élet egy film lenne azt ne Ulrich Seidl rendezze meg mert különben nagyon pórul járnánk. 9/10
vannak a horrorfilm műfajnak papái, vagy pápái, Alfred Hitchcock mellett egészen biztos lenne helye William Castle-nak egy triumvirátusban. Ha mondjuk Top10 horrorrendezőt kellene összegyűjteni, Castle, munkásságának kora ellenére, benne kell, hogy szerepeljen. Castle 1914-ben született és majdnem, 1977-ben bekövetkezett haláláig aktív rendezői tevékenységet folytatott. Az ötvenes és hatvanas években élte fénykorát, amikor a filmes trükkök és az interaktív mozi előállításával kísérletezgetett. Keverte a nyersanyagokat, előállítva fekete-fehér és kontrasztban színes képeket, ijesztgette a nézőit az összes elképzelhető módon. Akár a székekbe is áramot vezettetett, a siker érdekében. A mai nézők bizonyára arról is lemaradtak, hogy néhány filmjét a kétezres években sokkal véresebb formában újra elkészítették, azaz Remake-elték. Egyik ilyen mozija a 13 szellem.
A film a közhiedelemmel ellentétben nem 3D-ben forgott, csupán egyes jelenetekhez szükség volt a kísértet hatás fokozása végett egy speciális szemüvegre, melyen piros és kék műanyagot ragasztottak. A film néhány pontján ez a készség fokozhatta a látott látványt. Nem nagy kunszt, de ne felejtsük el, ez a hatvanas évek. Castle néha sokkal érdekesebb ötleteket talált ki a borzalom faktor fokozására. Ez egy volt így csupán a vicces kísérletei közül. (Filmje elején még el is magyarázza a nézőnek a szemüveg használatát.)
A Zorba család (furcsa ez a görög név áthallás, miközben a család tagjai semmilyen formában nem emlékeztetnek a mediterrán emberekre.) sok év után hírt kap egy nagybácsi haláláról, akiről már eddig is úgy vélték, hogy alulról szagolja az ibolyát. A családfő és neje az ügyvédtől - aki túlságosan is bennfentes ebben az öröklési ügyben - tudja meg, hogy nem maradt más rájuk, mint egy nem kísértet járta, hanem egyenesen kísértet lakta ház, melyet ha nem laknak be, elveszíthetnek. Természetesen hiába elismert tanító egy múzeumban főhősünk, ha annyit nem keres, hogy eltartsa családját és a számlákat is idejében rendezze. Kapóra jön hát az ingyen lak és beköltöznek. A szellemekről hallott baljóslatú történeteket kinevetik, míg nem tapasztalják első kézből, hogy azért előfordul némi paranormális tevékenység az öreg épületben, mellyel ráadásul egy leginkább boszorkányra hajazó (Nem vicc, a színésznő, 21 évvel korábban a gonosz boszorkát alakította az "Óz, a nagy varázsló" című mese musicalben Margaret Hamilton) házvezetőnőt is megörökölnek.
Persze miután többször kitöri őket a frász készek lennének hátrahagyni az egészet, és ebben az elhatározásukban a túl bennfentes ügyvéd is megerősíti őket, igaz nem kevés önérdekkel, hiszen pontosan tudja, hogy valahol a házban rejtette el a néhai Dr. Zorba az összes pénzzé tett vagyonát.
Ki tudja miért, a szellemek inkább szimpatizálnak a családdal, mint nem és segítik őket, hogy ne a csaló ügyvéd lépjen a pénzzel. Igaz, előtte pl. apuka kezén egy szellem segítségével megjelenik a 13-as szám bőrbe égetett változata, amire később nem kapunk egyenes választ. Hiába, Robb White forgatókönyve nem próbál olyan fifikás és erőszakos lenni, mint a 2001-es változat.
A film nézhető még ma is, ám szigorúan otthon. A kamera végig statikus, érezhető a stúdió belső, a színészek elég hullámzó színvonalat hoznak és a vágás is döcögős.
Ha eltekintünk attól, hogy a film elmúlt fél évszázados, azért szórakoztató, csak a halálesetek hiányoznak belőle, hogy igazi horrorként tekinthessünk rá. Így inkább egy átverős thriller, kísértetekkel.
- Halott embereket látok...
Nem tudom, a hatvanas években milyen volt a szellem trend, mivel jómagam egyel sem találkoztam és főleg a kilencvenes, kétezres évek horrorfilmjein szocializálódtam, minden esetre mai szemmel félelmetes helyett inkább megmosolyogtató az oroszlán szellem és a hozzá tartozó fej nélküli idomár, illetve a forgó szélkakas kísértet, amely tök izgalmasan vonul be a képbe, hogy azután senkit se öljön meg. Másrészt egy idő után elég fárasztó a szellemek nyögéseit és ostoba hörgését hallgatni, hosszú perceken keresztül. A főcímben persze mind a tizenkettő kísértetet tisztességesen bemutatják, hogy egy kérdőjel mögé rejtsék a 13. címben szereplő szellemet, de aki öt perce nézi a filmet, annak elég hamar kiderül, ki is lesz az utolsó.
A Dark Castle Entertainment a "Ház a kísértet-hegyen" című, amúgy szintén William Castle Remake-kel kezdte meg áldásos tevékenységét, a Warner Brothers égisze alatt. Eredetileg horror filmekre szakosodtak, ám idővel egyéb témákba is belenyúltak, a sikert hajszolva. Filmjeiket többnyire legalább egy A-listás, vagy komoly színészre (értsd: Oscar-díj, szakmai elismerés) építették, aki mellé további, főleg televíziós sorozatokban már sikeres színészekkel vettek körbe, és fontos volt még, hogy a filmben legyen szellem és sok vér. Azután gyorsan változott a brand és készítettek csak szimplán horror remake-t, szellemek nélkül és eleveztek az akciófilmek felé is.
Steve Beck első nagyjátékfilmes lehetőségként kapta ezt a darabot és képi stílusára, hangulatteremtő vizualitására nem lehet panaszunk. Annyira végzett jó munkát, hogy eá egy évre megrendezhesse a Kísértethajó című, emlékezetes első öt perccel rendelkező horrorfilmet, majd egyszerűen kivonult a filmiparból. Nem tudni kinek léphetett a tyúkszemére. 2002 óta nincs róla és munkáiról adat az imdb oldalán. Ez azért furcsa, mert összes hibája ellenére a két rendezése sikeres volt. A maguk módján még emlékezetesek is. Nem azért, mert a két film jó, hanem mert inkább korrekt.
Matthew Lillard jól hozza, amit lehet. Kár, hogy a karakter maga ripacs.
Robb White forgatókönyvébe ketten is belepiszkáltak és nem sok mindent hoztak át az eredeti történetből. A filmet eleve megpakolták felesleges mellékszereplőkkel és töménytelen brutalitással. A nyitó jelenet egy és egyben utolsó szükséges szellem levadászásával indul, amelynek tucatnyi áldozata van. A nevetséges szellem csalit, a vért fröcskölő kamiont már ez egyik szereplő is kikacsintva a nézőre, simán ostoba ötletnek tartja. Azután a szellem tisztességes rendet vág a vadászok között és a néző nem érti, hogyha ennek a rossz léleknek ekkora a vérszomja, miért is nem hagyta el a kihalt autótemető falait és kezdte tizedelni a városka lakosságát, hiszen innen elhurcolva, később is elég aktív, így tehát akár magától is elvándorolhatott volna. Mindegy.
A főgonosz professzorunk Cyrus Kritikos (F. Murray Abraham) végül megkapja amit akar, ám ez az életébe kerül. Emberei ennek ellenére - már amelyik még életben maradt - befejezik munkásságát és leszállítják a szállítmányt egy üvegből és fémből emelt háznak nevezett börtönbe, ahol mind a 12 kísértetet elhelyezik az alagsorba.
Közben a főszereplőnk, Arthur Kritikos (Tony Shalhoub, a későbbi Monk nyomozó) akinek végre nem csak a neve, hanem fizimiskája is elmegy görögnek, elveszíti feleségét egy lakástűzben és éppen kapóra jön neki és két csemetéjének, hogy a halott rokon után megöröklik az üvegbörtönt, így van hol új életet kezdeni. Annak ellenére, hogy aput nem veti fel a pénz, viszik magukkal a nagyjából használhatatlan gyerekcsőszt is, mert úgy szokás, hogy ha hat órányi útra költözünk a régi otthonunktól, akkor a kötelező fekete karakter is megy velünk. A filmből nem derül ki, hogy ez a ragaszkodás annak szól, hogy a fekete csaj egy igazi gyermek suttogó vagy apuka dugja. Suttogó azonban nem lehet, hiszen a film során bármikor akar a csemetére rápirítani, annak semmi foganatja sincs.
A Kriticos család legyen bármilyen kritikus az elhalálozott nagybácsival szemben, ettől függetlenül vidáman sétálnak be egy olyan házba, melynek üvegből vannak a falai, belátni az egészet - szinte - és a bejárati zárszerkezet simán benyeli a kulcsot, hogy azután bekebelezze őket. Kulcs a zárban? Sebaj. Bemegyünk és lesz valami.
Közben megkapjuk az irritáló mellékszereplőket, ha az au-pair nem lett volna elég. Egy hideg kék szemű ügyvédet és egy villanyszerelőt, aki persze nem villanyszerelő, hiszen a film elején ő az egyik szellemvadász. Ezen munkája abból áll, hogy megérinti a talajt, érzi a szellemet és sipákolni kezd, hogy menjenek onnan. És mivel 12 szellemet gyűjtöttek össze a film előtt, valószínű, hogy médiumunk eddig 12-szer adta elő ezt a magánszámot. (És nem tudta megszokni...)
Azon meg sem lepődünk, hogy a kezeslábast, amiben érkezik, a házban simán lecseréli öltönyre. A papa lánya azért rákérdez, hogy mi lett a másik cuccal, de apuka lehurrogja, mert nem zavarja, ha idegenek valószínűsíthetően a családi örökség egyik ruhásszekrényéből szolgálják ki magukat.
Azután, hogy a diliház teljes legyen, beérkezik egy szellem suttogó Indiana Jones, mellekkel, hogy magyarázata után még több kérdésünk legyen, elsőnek például mindjárt az, hogy hogy az anyjába tudott bejutni egy elvileg olyan hermetikusan lezárt épületbe, amelynek a kulcsa már beépült a falba és még plusz szellem védelemmel is el van látva.
Az is kérdés, hogy a rengeteg üvegfal ellenére, miért látjuk a kint remegő fa lombkoronákat, a szereplők viszont úgy elkeverednek egymástól, hogy nem látják a másikat, merre csámborog. Vagy a sok le nem mosott ablak olyan opálos, hogy...
Az ügyvéd sikeresen lelép a családfő elől, hogy felkutasson egy feltételezett bőröndöt, melyben feltételezhetően benne van egy kisebb vagyon. Sikerül a kutatás, csak ezzel egyidejűleg beindítja a szerkezetet, amely a ház maga. A szellemek egyesével kiszabadulnak az alagsorban kifejezetten nekik kialakított börtönükből és ha már kint vannak, gyilkolászni kezdenének... Ebben sok segítséget nem kapnak a forgatókönyv íróktól, hiszen az első áldozatot egy ablaktábla vágja ketté, egy másikat pedig az összenyomódó falak tesznek tönkre.
A nagylány pl. besétál egy csodálatos budoárba, melyben a meztelen nő szellem valamiért otthon érzi magát. (Holott egyértelműen nem itt fogták be.) A nagylány a haját rendezgeti, majd vizet enged, hogy megfürödjön. Közben a szellemnő kis ideig a válla felett nézegeti magát a tükörben, majd beül egy kád szellem vérbe és elvan. Csupán akkor igyekszik szellem kését a nagylány szívébe csempészni, amikor azért beront apukája, hogy takarodjanak a házból.
Egy másik jelenetben egy szellem elöl mentik apukát, akit a lábánál fogva rángatnak előre, miközben mögöttük hajrázik egy csúnya lélek. Végül mindenki feljebb mászik egy szintet és... elmúlik az aktuális veszély, mert a szellem nem tudja felhúzni magát a következő szintre. Vagy elnéztem valamit? Hiszen már nem fogja őket az ablakokba vésett védelem... Eh.
A párbeszédek ritka gyengék. Többnyire mindenki a másik szavába vág, félszavakkal dobálódzik, vagy azt mondja maradj itt, hogy a másik azután ne maradjon ott. Eszméletlen szellemes dialógusokat hallhatunk. Még egy átlagos, horrorbolond nézőnek is feltűnik, mennyire erőtlen a filmben a duma.
A szellemek amúgy ötletesek, a vágások látványosak, néha túl gyorsak is.
A film egyetlen pozitívuma igazából maga a ház, a díszlet. Ezek egy része CGI, egy része meg a berendezők műve. Azért elgondolkodtató, hogy bár a szellemek cellái egymás után nyílnak ki, ami egy idő után azt jelentené, hogy mind a 12 hőseink seggében kéne, hogy loholjon, a nagy és tömeges mészárlás elmarad.
Az eredeti történetet megfejelték egy sokkal bonyolultabb árulással, mint a 60-as eredeti mozi, igaz, hiteltelenebb az egész, túl csinált. Viszont itt legalább a szellemek tényleg rémisztőek és nincs köztük sem oroszlán, sem bádogember... A kísértetek emberek, akik köré élettörténetet és halálmódot kreáltak, igaz, ez magából a filmből nem tud kiderülni. (Ehhez meg kell nézni a dvd extráit!!!)
Az egyik szellem viszont ötletesen az elhunyt anya, ami viszont kifejezetten jó húzás a filmtől.
A nagylányt Shannon Elizabeth alakítja és az Amerikai pitével ellentétben, hiába ígér be egy kiadós fürdést, vetkőzésig nem jut el.
A végkifejlet meg kiszámítható és elég nyálas, hiszen még az idegesítő gyermekvigyázó ribit sem képesek igaziból kinyírni. Pedig milyen kihagyott ziccer...
A film hiába színesebb, nagyobb, pörgősebb, mint elődje, túl személytelen és üres. A puskapor nagyját ellövik az első fél órában.
Vannak filmek, amik valahogy a szívünkben helyet alakít ki, akár a kutyus a pokrócon. Nekem többek között ilyen kedvenceim a "Kramer kontra Kramer", az "Ez a fiúk sorsa" vagy jelen filmünk, a "Fiúk az életemből". (Az már más kérdés, hogy mindhárom film a csonka családokról és gyermekekről szól én pedig "csonka" család gyermeke vagyok, de a pszichológiába nem mennék bele...)
A "Fiúk az életemből" jelenidőben az anyukáról, Beverly (Drew Barrymoore) és kissé, tőle elhidegült fiáról, Jasonról (Adam Garcia) szól, akik afféle road movie keretei között flashback-ekben megidézi, hogyan jutottak a kocsi első ülésére. (A film címe pedig utalás arra, hogy a múltban mit csinált hősnőnk a fiúkkal a kocsik hátsó ülésén.)
Sok köztük a feszültség, de végül apa megenyhül.
Beverly első könyvét szeretné kiadni, amihez engedélyt kell kérnie, a könyvben cseppet sem hízelgően megfestett első komoly szerelmétől, Raytől (Steve Zahn) akinek fiát köszönheti. Beverly bár életének nagy részét kocsikban töltötte, ő maga nem képes az utat végigvezetni. Fia, éppen kirepülni készül a szárnyai alól és, hogy kicsit tompítsa a fájdalmas elválást, vállalkozik rá, hogy célba juttassa.
"- A lányom egy riiibanc!" A lányom egy RIBANC!"
Miközben a két, egymástól külső szemlélő számára elhidegült ember alatt elszaladnak a mérföldek, a néző vissza-visszautazik a múltba és Bev életének fontos állomásainak lehetünk tanúi. Így lassan megismerjük a lányt, majd nőt, aki kezdetben szeleburdi csitri, később pedig, mire fia felcseperedik, egy kissé kiégett, az életbe belefásult, de komoly írói vénával megáldott, első könyves író nő lett. Megismerjük kétségeit, álmait. Családját, azon belül főleg rendőr apját, (James Woods) aki főleg támogatja, máskor pedig szégyenkezik miatta. Látjuk örök-bari kapcsolatát gyerekkori barátnőjével (Brittany Murphy - R.I.P.) aki szintén nem egyszerű eset. Végigizgulhatjuk kapcsolatát a széltoló, legbelül mégis aranyszívű, másrészt férjnek alkalmatlan Ray-el. Közben állapotos lesz Jason-nel, megszüli, neveli, amennyire tőle telik, igaz, neki magának szintén még szüksége lenne nevelésre. Azután látjuk, hogy tanulni szeretne - kellene neki, hiszen van tehetsége az íráshoz - de a sors valahogy ellene dolgozik. Mikor már lehetősége lenne kilépni a kisvárosi életből és beleugorhatna az egyetemisták világába, puff, kap egy gyomrost. Szóval nem egy szerencsés csajszi.
Fay és Bev, a legjobb barátnők
Penny Marshall 2001-ben rendezte ezt a szívhez szóló, kedves filmet és azóta nem forgatott mozit, csak televíziónak dolgozott. Sajnos. A "Fiúk az életemből" nem dráma, nem komédia. Keserédes a javából. Kicsit tévéfilmes, kicsit lassú, kicsit "könnyű". Mégis, ha valakit elkap a hangulata, annak maradandó emlék lesz. Másnak pedig egyszer nézős Hallmark matiné.
"- A nők imádnak megbocsátani..."
Érdekesség, hogy a filmben Drew Barrymoore alakítja Adam Garcia édesanyját, ami azért bravúr tőle, mert két évvel fiatalabb a színésznél. Ez azért lehetséges, mert Garcia elképesztően kölyökarcú legény. Azért a sminkesek nem vitték a munkát túlzásba, ezért a korkülönbség, illetve annak hiánya kissé zavaró lehet.
A film harmadik szereplője...
... az autó.
Külön emlékezetes Brittany Murphy azon jelenete, amikor eljátsszák Barrymoore-ral, hogy amaz, hogyan jelenti be otthon, hogy terhes. Murphy tíz másodperce nagyon aranyos.
A film rajtuk kívül tele van remek karakterekkel és karakterszínészekkel. Csak ajánlani tudom.
Beverly amúgy nem kitalált személy. A film a forgatókönyvet és a regényt jegyző igazi Beverly Donofrio-tól származik, aki önéletrajzát nyújtotta át ebben a filmben.
Sokak szerint biztos nem ér annyit, de többszöri megtekintés után: 70%
Figyeld:
- Rosie Perez (Zsákolj, ha tudsz!)
- Lorraine Bracco (Nagymenők)
- Maggie Gyllenhaal (A sötét lovag)
Három remek színésznő, akik itt csak villanásnyi szerepet kapnak!
