Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Nem különösebben rajongok a kísértetes, szellemes tematikájú horrorfilmekért, de ha akad a szellemünk mellé valami érdekes koncepció, akkor nincs vele gondom. Itt pedig egy kicsi akad.
Az alábbi cikket a moziplussz oldaláról emeltem át, ahol egy időben odzi néven publikáltam filmkritikákat.
Egy újabb horrormese fiataloknak! De ez nem fedi igazán a valóságot. A tinihorror gyűjtőnév nem éppen megfelelő kifejezés ezzel a mozival kapcsolatban, két okból is. Az egyik az, hogy a tiniket idősebb korosztály váltotta le, és ez hitelesebbé teszi az ilyen “reális” filmeket. A másik ok pedig az, hogy a film egy olyan stílust képvisel, amelyet inkább mítosz-horrornak kellene neveznünk. Ebbe a vonulatba tartozik a John Carpenter által rendezett köd (The Fog), az agyonmásolt kalózkópiákról ismert Aligátor, vagy az újabb filmek közül például a Kör (The Ring) és a Rémségek könyve (Urban Legends), ahol eleve ezekkel az embereket félelemben és izgalomban tartó témákkal foglalkoztak.
Jonathan Liebesman olyannyira megszerette egyik barátja rendezésében készült rövidfilmjének gonosz karakterét, hogy hamarosan felkérve néhány ismerősét, egy egész estés filmet kanyarított a soványka alapötlet köré. Néhány éve, Joseph Harris, saját fantáziájának bugyraiból előhalászta a fogtündért, és készített egy öt perces szösszenetet. A Tooth Fairy 2001-ben készült. Csupán két szereplő játszott benne; anya (Catherine Overfelt) és fia (Jordan Johansen). Liebesman látta a kisfilmet és megtetszett neki. Felkérte a “Fogtündér” addig szinte teljesen ismeretlen író-rendezőjét, hogy néhány forgatókönyvíróval kiegészülve megtöltsenek nyolcvan percet. A munkába besegített John Fasano, aki jegyzi a Tökéletes katona gyatra folytatását (Universal Soldier: The Return), valamint segédkezett papírra vetni a “Megint 48 óra” című krimit, és a Magyarországon forgatott Victor Hugo regényéből készült “Notre Dame-i toronyőr” című drámát. Ez utóbbi azért kedves nekem, mert édesanyám, mint statiszta részt vett a forgatáson, és egy másodpercig látható a vásznon. A harmadik forgatókönyvíró James Vanderbilt, de ő eddig semmi említésre méltó feladatot nem kapott.
A három férfiú együttes munkájának eredménye sajnálatosan soványka, és olyannyira kiszámítható, hogy szinte lehetetlen mind megijedni, mind pedig eltéveszteni, hogy mi fog (szójáték) történni. Amerikában rengeteg lehúzó kritikát kapott ez a filmecske, pedig összességében pont olyan, amilyen egy horrorfilm. Különösen szép az első perc, amely elmeséli a legendát, amelyből a fogtündér átka eredeztethető. A zene Brian Tyler munkája. Meglepő, hogy az alig ismert nevű úriember már majdnem negyven filmhez készített zenét, olyanokhoz, mint a nálunk mellőzött, és végül a tékák polcán landoló Isten haragja (Frailty) vagy a Vámpírok folytatásának, melynek első részét a már megemlített Carpenter készítette.
Még kiemelhetjük a stábból a gyönyörű képekért felelős Dan Laustsen-t, aki munkájának köszönhetően bejárta Észak-Európát, és dolgozott a “Mimic - A Júdás faj”-on, valamint a már titokzatosan reklámozott “Szövetség”-en (The League of Extraordinary Gentlemen) is, melyet a Pengés Stephen Norrington jegyez.
A filmről: Darkness Falls városa a tenger mellett fekszik és a csendes kisvárosok mindennapjait éli. Alig történnek erre furcsa események, leszámítva néhány régi históriát a környéken lezajlott szerencsétlen boszorkányperről, és az azóta elő-előforduló rejtélyes gyilkossági eseteket. Kyle Walsh (Chaney Kley) hallotta a mesét a felkoncolt öregasszonyról, aki a nép dühének esett igaztalanul áldozatul, de sosem hitte, hogy igaz a szóbeszéd a visszatérő démonról, amíg meg nem tapasztalja a szellem haragját. Kyle megpillantja a démont, és miután tekintetük egybeforrt, egy lett a végzetük is, mert a mítosz szerint csak az forog veszélyben, aki megpillantja a szellem arcát. A kisfiú ugyan megmenekül, de édesanyja a jelenés áldozatává válik. A félelemtől szinte őrült gyermeket rehabilitációs intézetbe szállítják, és hosszú évekig megfeledkeznek róla a városka lakói. Egyetlen embernek hiányzik csupán, gyermekkori szerelmének, Caitlin Greene-nek (Emma Caulfield) akit viszont nem lát az elkövetkező tizenöt évben. Caitlin gyermekkori karakterét Emily Browning alakítja néhány percre.
Caitlin kisöccse, Michael (Lee Cormie) ugyanarra a sötétben megbúvó rettenetre hivatkozik, mint egykor az anyja megölésével vádolt Kyle. Caitlin felveszi a kapcsolatot a férfival, aki még a mai napig sem dolgozta fel a gyermekkorában átélt traumát, és halálosan retteg a sötétben. Amikor Kyle kerek-perec előhozakodik hihetetlen teóriájával a megfoghatatlan rémről, a lány kivételével minden érintett kineveti. Azután persze, mikor a pokol elszabadul, már késő...
...a sötétség leple beborít mindent, és a gonosz lélek, pusztító hadjáratba kezd.
Nincs menekülés!
Nincs segítség!
Maradj a fényben!
A “Sötétség leple” hibái ellenére szerintem szórakoztató film, és kellemes borzongást nyújt, főleg az olyan horror-kedvelő mozi-mániákusoknak, akiknek szükségük van arra a bizonyosfajta bizsergésre.
Egy biztos: a fiamnak nem adok pénzt, ha kiesik az utolsó tejfoga. Sőt, ha lehet, a közelébe sem megyek, hisz ki tudja…?
60%
Chaney Kley, 2007-ben, nagyon fiatalon, 34 évesen elhunyt alvási apnoe-ban.
Megtekintés: Tom Hardy többnyire jó filmekben játszik, jól, ezért ezt is elnézem neki.
Brian Helgeland maffia története - valós események alapuló, enyhén életrajzi filmdráma - sajnos nem olyan szórakoztató, mint a szereposztás és az alapanyag indokolná. Eleve meghasonlik az átlagnéző, hiszen akiknek a filmben drukkolnunk kellene vagy minimum azonosulni, azok köpni való gazemberek. A hatvanas évek végére a Londoni Kray ikrek vették át a hatalom nagy részét a város éjszakai élete felett. Az utolsó olyan gazember hullám tagjai voltak ők, akik nyilvánosságra, celeb életre vágytak, politikusokkal, művészekkel vették körbe magukat és igyekeztek maguk is elhinni, hogy üzletemberek és szeretik őket. Közben fordult a világ, kiderült, hogy aki gyilkos, a barátai ellenére sem lehet örökké szerencsés, ezért szép lassan a Kray fivérekre jellemző bűnözői réteg kikopott az életből és aki befolyásos akar lenni az éjszakában, az inkább nem akar annyira szem előtt lenni. Bár, kivételek akadnak és a suttogás sem védi az embert, hiszen előbb-utóbb híre megy, ha valaki erre az útra lép.
A Kray fiúk még nagy lábon, a figyelem középpontjában éltek, amihez hozzá tett az is, hogy szerettek szó szerint is reflektorfénybe kerülni. Végül azonban kiderült, hogy ez talmi csillogás és az olyan szélsőséges bűnöktől, mint a gyilkosság, ők sincsenek védve. Nem is baj.
Tíz, tizenöt éve készültek olyan nagy volumenű darabok, amelyek képesek voltak az árnyoldaluk mellett úgy mozgatni a szereplőket, hogy kedvelhetőek legyenek. Pl. Nagymenők, Keresztapa és társaik. Ezekben a filmekben is csupa szocio és pszicho pata terrorizált, gyilkolt embereket, de valahogy a kollektív tudat valahol morálisan igyekezett megtisztítani a figurákat, hogy elfogadjuk őket. Ebben talán az is közrejátszott, hogy néhányuk megkapta a filmben a büntetését és ezért tragikus hősökké avanzsáltak.
A Legendában a végén persze a fülszövegből megtudjuk, hogy mind Roland és mind Reginald Kray (Tom Hardy kettős szerepben) végül megtért az örök vadászmezőkre és továbbiakban ott szedik a rosszfiúktól a sápot a pokolba való bejutásért, mégis, a film alatt alig lehet megkedvelni a testvéreket. Az 1933-ban született ikerpár szerencsésen megúszta az Angliai bombázásokat. Édesanyjukat rajongásik szerették és nagyon fiatalon, tizenhat évesen már elég fenyegető duót alkottak. Előbb bokszoltak, majd miután kiderült, hogy testi erejük és gátlástalan brutalitásuk más szakmában jobban kiteljesedhet, átnyergeltek a sötét oldalra. Kezdetben kicsiben ügyködtek, majd gyakorlatilag egy időben szinte már popsztár minőségben róttá az éjszakai utcákat.
Lehetett volna ebből egy viszonylag pörgős filmet készíteni, akár szerethető karakterekkel. Amennyit átírt a valóságból Helgeland, akár ezt is megléphette volna. Ha az lett volna a terve viszont, hogy hitelesen idézze meg a fiúk diadalmenetét és bukását, akkor viszont benne kellett volna hagynia olyan eseményeket, amik meghatározták a Kray-ek világát. De ezekből elég keveset kapunk.
Szóval, ott tartunk, hogy életrajzinak nem elég hiteles, drámainak nem elég drámai, humorosnak és akciósnak sem elég. Két óra, lassan gördülő élettörténet, amely már-már unalomba fullad és ezen nem segít Tom Hardy alakítása sem. Számomra meg csak Ronnie alakjában volt élvezetes, amit csinált, mert Reggie-ként modorosnak éreztem, de lehet, hogy a valódi Reggie Kray is egész életét olyan pofával élte le, mintha székrekedése lenne, de harcol is ellene, mert korábban rengeteg jalapeno paprikát evett két pofára. Nekem az alsó protézist beillesztő, nyáladzó, szemforgató interpretáció nem tetszett.
Frances Shea (Emily Browning) tragikus hősnő, akinek tetszik a csillogás, igen mond a férfinek, akiben megbízik, akire fel tud nézni, azután kiderül, hogy minden, amit szeret benne, az terrorra és mások szenvedésére épül. Csoda, ha később meghasonlik ebben a kapcsolatban. Browning érdekes arca valamiért nekem nagyon szexi, még a kicsi, görbe lábaival együtt is. Törékeny, sebezhető és bár megértem, hogy futóhomokba lépett, mégis, úgy vélem, valahol magának kereste a bajt.
Szóval, a negatívumok nagyjából megvoltak.
Egy maffiafilmhez képest kevés az igazi akció, csavaros fordulat, ugyanakkor vannak nyomasztó jelenetek, mint például az ügyvédi irodás, amikor az első nagymenő klubjukat magukra iratják. Sajnos, hasonló működik a világon mindenhol. Emberek munkáját arra nem érdemesek élvezik. Nekünk nézőnek meg annyi marad, hogy végül örülünk a bukásuknak.
A fényképezés az nagyon adja, gyönyörű beállítások, színek, nagytotálok. Az egésznek van hangulata és tényleg visszalépünk az időben. A zene is tetszett a fúvósokkal és bár vissza nem tudom dúdolni, kedvelhető score-nak vélem. Helgeland ettől függetlenül szerintem kicsit sokat markolt és kissé felszínesen kezelte karaktereit. Kicsit lebutított változat ez a rendezőtől, sokkal erősebb és realistább is lehetett volna. Ha már úgy is megutáljuk a végére a szereplőket, legalább az igazsághoz hűbben kellett volna őket ábrázolni, hiszen az hamar kiderül bárki számára, a Kray fiúknak nem volt rosszfiú-romantikája.
60%
Ha szeretnéd megtekinteni a filmet: L E G E N D A
Ha többet tudnál meg a Kray fiúkról, itt egy remek cikk: Mesél az East End
Teszem hozzá, az azonos című Ridley Scott fantasy sem volt túl sikeres a nyolcvanas években. Talán ez a címválasztás kicsit nagyzoló... bár, ott mást jelent, mint itt.
Erről a filmről néhány napja már leírtam jelenlegi gondolataimat. 2003-ban, a moziplussz.hu oldalán is megtettem. Összehasonlíthatjuk, mennyivel szöszölősebb voltam régen...
A szinte már kedves főcím hamar átmegy hentelősbe...
A horrorfilm a sokkolás művészete és a félelemkeltésé. Az ember szeret félni. Én is szeretek félni, persze csak a fotelemben ülve. Önmagunkban gerjesztjük a félelmet. Gyermekként mumusokat képzelünk a sötét gardróbszekrénybe. Láthatatlan barátokat teremtünk magunknak és harcolunk velük. Fantáziánkban ezernyi rémség tanyázik.
1928-ban sokkolta a közönséget egy rövidfilm. Ebben egy borotvapenge átmetsz egy szemgolyót. Az Andalúziai kutya megosztotta a közönséget. Szerették, gyűlölték, de kevesen értették meg. Bevallom, én sem. Akkor mindenki azt gondolta, hogy ennél nem lesz durvább! 1976-ban az Ómen című filmben egy elszabaduló üveglap levágja egy térdelő férfi fejét. David Warner a fotós extrém halála emlékezetes maradt. Aztán a második részben ismét olyat mutattak, amit előtte még senki. Egy afroamerikai tudóst kettészel egy liftsodrony. És lett még durvább!
Mára elszabadult a pokol. A Péntek 13 filmekben válogatott kegyetlenségeket mazsolázhattunk. A sejtben az üveglap lovat szeletel fel, míg a 13 kísértetben csupán csak kettévág egy ügyvédet. A kockában vasrács aprít rögtön a kezdő képsorokban, a Kaptárban pedig lézernyalábok teszik meg ugyanezt egy négyfős kommandós egységgel. És lehet-e durvább?
Ezt is lehetett fokozni.
Emily Browning, még az "Álomháború" előtt, Julianna Magulies a "Vészhelyzet" után
A 2002-ben készült Kísértethajó olyan látványos trancsírozós effektussal kezd, hogy még az én zombi filmen edződött gyomromat is megdolgozta. Le a kalappal a rendező, Steve Beck és a forgatókönyvíró, Mark Hanlon előtt! Hogy mi történik az első öt percben, inkább nem mesélném el, mert mint a film végignézése után megtudtam, hogy sajnos az első kőkemény öt perc maradt a csúcspont. A továbbiakban ezt a hihetetlenül látványos adrenalin bombát nem tudták fokozni a filmben, de állítom, ez a végéig kitart.
A különleges hajómentő csoportot egy érdekes ajánlattal környékezi meg egy szimpatikus fiatalember: a tengeren hajó hánykolódik, de miután a közös vizeken imbolyog és senki sem ad róla életjelet, aki kapja, marja állapot lépett fel. Ha sietnek, és persze találnak rajta valamit, akkor az övék a zsákmány, legálisan méghozzá. Az ajánlat csábító, így nem teketóriáznak soká rajta. Kalandra fel! Amint megpillantják a hajót, amely szó szerint a semmiből bukkan eléjük, vérszemet kapnak, hisz egy rég elveszett luxus óceánjáróba botlottak, a hatvanas években eltűnt Antonia Grazia-ba. Innentől előtérbe kerülnek a klisék, és minden olyan lesz, mint bármely más horrorfilm. Egy nagyon kellemes Flashback jelenetet még láthatunk, ami közben a főszereplő nőnk Julianna Margulies megvilágosodik és megtudja, hogy mi történt a hajó eltűnésének napján, de itt azonnal eszembe jutott, hogy ilyet, láttam, már a Törjön ki a frász!-ban, ezért ez sem túl eredeti. Ettől függetlenül mindenféleképpen ajánlom!
Gabriel Byrne, mint Murphy nagyon jó, bár szerepe nem sok teret enged neki, hogy kibontakozzon és vitathatatlanul nem a Kísértethajó a pályája csúcsa. Julianna, mint Epps, a csapat egyetlen női tagja nagyon kemény karaktert játszik, kissé már túl belevaló. Mint tyúkanyó védi az övéit, és bizony rátermettebb társainál, akik hozzá képest nyeretlen kétévesekként viselkednek. Feltűnik a Vészhelyzetből ismert Ron Eldard, aki a sorozatban éppen a barátját alakította Hathaway nővérnek, akit véletlenül szintén Julianna Margulies alakított. Tehát ezt tekinthetjük valami jutalomjátéknak. Greer teljesen mellékes szerepében a könnyen elcsábítható Isaiah Washington szenved. Őt láthattuk a Mocskos pénzben (Dead Presidents) és az Öld meg Rómeót!-ban (Romeo Must Die). A hajómentő csapatot a kísértethajóra csábító szerencsevadász, Ferriman szerepében pedig Desmond Harrington szerez nekünk kellemetlen perceket. Legismertebb filmjei között megtalálható a Katonák voltunk (We Were Soldiers) és a Luc Besson film, a Jeanne d‘Arc.
Amiért érdemes megnézni a filmet.
A rendezőt már fentebb említettem. Mint művészeti rendező részt vett olyan filmek munkálataiban, mint a Mélység titka (The Abyss), valamint a kultuszfilmmé avanzsált Vadászat a Vörös Októberre (The Hunt for Red October). Első rendezése a 13 kísértet (Thir13en Ghosts) szintén “szellemesnek” bizonyult a kivégzéseket illetően. A forgatókönyvírók közül Mark Hanlon az 1999-es Buddy Boy-t jegyzi, míg társa, John Pogue már ismertebb a szakmában. Pogue tollából került ki a Koponyák (The Skulls) az Életre-halálra (U. S. Marshals) valamint a Rollerball 2002-es feldolgozása, ami csúnyán megbukott. A zene John Frizzell. Tisztességes munka, de sajnos nem elég erőteljes. Frizzell nem új a filmszakmában. A teljesség igénye nélkül néhány munkája: Dante pokla (Dante‘s Peak), A végső megoldás a halál (Alien: Ressurection), Még mindig tudom, mit tettél tavaly nyáron (I Still Know What You Did Last Summer), Hivatali patkányok (Office Space). A helyszínek nyomasztó világát hűen adja vissza Gale Tattersall, és a vágások is egészen jók, pergőek.
Ez a film a Dark Castle sokadik kísértet históriája. Remélhetőleg ennél egyre jobb filmekkel jelentkeznek a jövőben, mert a mércét technikailag nagyon magasra tették ezzel a művükkel. Kellemes szórakozást kívánok mindenkinek, aki beül arra a röpke másfél órára, de a pattogatott kukoricával és sajtszószos tachoval várjatok a tízedik percig!
Steve Beck a reklámiparban tevékenykedik, ám valamiért a kétezres évek elején kipróbálta magát a filmrendezés területén, azon belül pedig a horror műfajában. Nem mondhatnám, hogy kirívóan eredeti rendező, két filmjében mégis szép példáit láthatjuk reklámfilmes múltjának, a pergő akciók során. A vérrel sem spórol különösebben és komoly hangsúlyt fektet a díszletekre. A filmjeiben, ha akcióra kerül a sor, akkor tetten érhető zsenije. Gyors és hangulatos vágások, váltások. Jelen tárgyalt filmjének egyik legjobb jelenete - a film első halál scénáját leszámítva - a visszaemlékezéses jelenetsor, melyben szembesülünk a szellemkislány szemén keresztül, milyen mészárlás történt egykor a luxushajón. Beck ügyes iparos csak sajnos egyáltalán nem termékeny, ha a mozi világáról van szó. Néhány blockbusterben vett részt ilyen-olyan technikai feladatok megoldásával, majd rendezett két horrort a Dark Castle cégnek és azóta reklámokat gyártó cégének sikerében dagonyázik. Nem akarok összeesküvés elméleteket gyártani, miért nem rendez filmeket, hiszen produkciói azért a közepes felett teljesítettek és világviszonylatban elég jó bevételeket hoztak. Talán kipipálta a bakancslistáján a rendezés sorocskát, talán valakinek odamondott, akinek nem kellett volna, vagy egyszerűen nem érezte a nagyfilmet a saját közegének. Mi, átlag horror fogyasztók fanyaloghatunk ezen. Ugyan sem a "13 kísértet Remake", sem "A szellemhajó" nem a kedvenc horror mozim, ettől függetlenül néha újranézhető, hangulatos darabok.
A borzalmasan sikerült blue-ray borító
A film megtekintésének apropója, hogy egyik kedvenc - nem, a kedvenc - horror és trashfilmes blog oldalamon frissen feltették, így újra kedvet kaptam hozzá és ha már előző héten szóba került a "13 kísértet" úgy véltem, ez lesz a legjobb alkalom, hogy erről is írjak pár sort.
1962-ben egy olasz luxustengerjáró szőrén-szálán eltűnik. Vizes berkekben sokan puszta legendának tartják, hogy a hajó az óceánon kering, amolyan kísértethajóként. Aki esetleg rátalál, nemzetközi vizeken, jogot formálhat rá, hogy megtarthassa.
Főszereplőink tengeri búvár mentő és javító csapat, akik nem riadnak vissza a kemény fizikai munkától. Összeszokott klikk, akiket arra fújj a szél, ahol szükség van szakértelmükre, legyen az szimpla roncs felkutatás, vagy akár olajfúró torony renoválása. Egyik sikeres bevetésük után sörözgetnek, adomáznak és rövid szabadságról álmodoznak, amikor egy fiatalember, Ferriman (Desmond Harrington) aki pilótának adja ki magát, megkörnyékezi őket egy lehetséges kecsegtető ajánlattal, amelyre először majdnem nemet mondanak, de kíváncsiságuk erősebbnek bizonyul.
A csapatvezető, Murphy (Gabriel Byrne) a csendes visszavonuláson elmélkedik, a többiek álmaikat kergetik. Az új feladat pedig nagy hasznot hajthat, ezért megszavazzák, hogy vállalják, hogy felkutatják Ferriman tippjét, egy elvileg a Bering tengeren elsüllyedt hatalmas hajót.
Az odaút eseménytelen, ám a helyszínen az 1962-ben eltűnt Antonia Graza várja őket, mellyel egykor az európai elit krémje utazott utolsó útjára. A baljós előjelekre fittyet hányva a csapat birtokba veszi a hajót, ahol valami rejtélyes erő sorban végez velük.
Murphy fogadott lánya, Epps (Julianna Margulies) versenyt fut az idővel, hogy megfejtse a hajó halálos titkát, mielőtt a gonosz entitás, amely egykoron birtokba vette a járművet, valamennyiükkel leszámolna.
Desmond Harrington, Gabriel Byrne, Karl Urban
Különvélemény:
A film ritka hangulatosan indít. Kellemes, nyugalmat sugárzó nóta, komédiákra jellemző címfelirat, mosolygó emberek. Beck törekszik arra, hogy a nézőt megnyugtassa, elandalítsa, hogy annál brutálisabban vágja az arcunkba az első gyilkosságot, amely nagyjából felül múlja a horror műfaj tömeges öléseinek kb. 95%-át. Ilyen pusztítást előtte - nem emlékszem hirtelen - sehol nem láttam. Nem szpojler elárulni, hogy a hajó utasait megtizedelő drótsodronyos mészárszék, előkelő helyet foglalna el egy horrorfilmes top 10-es listán, ha brutális kivégzésről van szó. Az események közepében ácsorgó, fiatal Emily Browning itt még bontogatta szárnyait. Amikor először tekintettem meg a filmet, elismerően csettintettem ennél a résznél. Szépen van felvezetve. Egy baja van: ez lett a film csúcspontja, amit még a film végi szellem-flashback sem tudott megugrani. Horror filmnél pedig az első öt percben ellőni a puskaport, nem túl szerencsés rendezői húzás. A filmet többször meg kellett ahhoz néznem, hogy később emlékezzem a többi jelenetre is, ne csak erre a szépen megkoreografált vérengzésre. Azért az olasz színésznő későbbi megjelenése, ruha nélkül, még adott munkát a férfiak szemének.
A véres nyitányt megtekinthetitek ezen a videón:
A buli olyan jól sikerült, hogy a vendégek szó szerint eldobták magukat...
Értetlenkedéseim:
A lezárást illetően, úgy érzem, kevés kulcsot ad a forgatókönyv. Nem lettem sokkal okosabb, Ferriman szerepét illetően, illetve, hogy kiknek gyűjti a lelkeket vagy milyen célból. Csak tippjeim vannak, de a homályban tapogatózom.
A másik, ami zavart, az Dodge (Ron Eldard) kurtán-furcsán kiírt karaktere. Megküzd Ferriman-nel, mellbe lövi, majd... hova tűnik és mit csinál vele Ferriman, azon kívül, hogy átveszi az alakját, hogy Epps-et félrevezesse?
Mi szerepe van a bőrbe égetett, horog formájú billognak, melyet a gonosz helyez el Francesca (Francesca Rettondini) testén, miután az végzett a bűntársával, akivel szövetkezve kiirtották a hajón utazókat? Ferriman tudja, hogy gonosz a nő, mi szüksége megjelölni?
A két pincérnek álcázott rabló, aki Katie-t, (Emily Browning) a kislányt bevonszolta a mészárlás közbe a hajókabinba, miért pont - hangulatkeltésen kívül - akasztással szabadultak meg a kislánytól? A többi utast lelőtték, megmérgezték, borotvával kaszabolták le. A kislánynál miért volt erre az indokolatlan gyilkosságra és miért vitték vissza ehhez a kabinjába, ahelyett, hogy a táncparkettes vérfürdő után csak simán lelőtték volna?
(Mert így volt egy jó oka a rendezőnek, hogy a vérengzést kamerán keresztül láttatva a néző is végigkísérhesse a borzalmakat.)
Pár szó a színészekről:
A Dark Castle eredeti koncepciója, horrorfilm ügyben, szerintem nagyjából az lehetett, hogy legalább egy Oscar-díjas, vagy közeli, öreg rókát és több, televízióból, egyéb produkciókból ismert arcokat pakoljanak a filmjeikbe.
"A szellemhajó" szereplői közül, Byrne a legnagyobb húzónév, bemutatni nem kell. Julianna Margulies és Ron Eldard rövid ideig egy párt alkottak a "Vészhelyzet" című orvos-sorozatban. Egyéb tevékenységeik nem számottevőek, leszámítva Margulies stewardess szerepét a "Kígyók a fedélzeten" című akciómarhaságban. (amit mellesleg szeretek) Karl Urban kb. innentől nőtte ki magát akciófilmes húzónévvé. Harrington pedig a "Dexter" sorozat stábját erősítette, egyéb horrorfilmek mellett. Isaiah Washington szintén orvos-sorozatból lehet ismerős: "A Grace klinika" és akciófilmek.
65%
Figyeld:
- John Frizzell gyönyörű zenéje és a süllyedő hajóról távozó, felszabadított (?) lelkek
- Karl Urban játéka
- Gabriel Byrne viszonylag fontos szerepe (Feltételezem, őt csak a jól csengő neve miatt győzték meg erről a szereplésről.)
- Francesca vörös ruhája és halála
Ha láttad a "Titanic" című három órás katasztrófa-drámát, akkor már láttad ezt a filmet. Vagy legalábbis úgy fogod érezni. És ez a fő baj a Pompeji című szandálos drámában: Olyan, mintha már láttad volna valahol... valamikor.
Elég spojleres leírás következik.
Ha nem láttad még a filmet és tervezed megnézni, kérlek, gyere vissza később!
Az összes fontosabb szál gyakorlatilag át lett emelve Cameron mesterművéből. Irritálóan feltűnően hajaz ez a Paul W. S. Anderson katyvasz a már közel húsz éves mesterműhöz. Ott egy luxushajó, itt egy enyhén dekadens város. Ott egy jéghegy, itt a Vezúv. Ott szegény fiú, elvileg gazdag hozományú lány, itt gladiátor-rabszolga, gazdag szülők leendő örököse. Ott egy milliomos Playboy az ellenség, itt pedig egy nagy hatalmú hadvezér. Ott van jobbkeze. Itt is. A főhősnek van barátja, akit mire megkedvelünk, meghal. Itt is. És a többi.
Anderson nem egy jó rendező. Néha belenyúl a tutiba és képes kultfilmet (Event Horizon) vagy szerethető akció-horrort (A kaptár - Resident Evil) összehozni, vagy az akció jelenetei ütnek el az átlagtól, de amúgy nehéz tőle kiemelni jellemző rendezői húzást, stílus jegyet. Nem, Milla Jovovich nem az!
Anderson szépen lassan látványfilmessé nőtte ki magát, amivel egyetlen baj az, hogy a tartalmi mondanivaló teljesen elhalványul (lásd. A három testőr megcsúfolt feldolgozását, amelyben egészen elrugaszkodnak a valóságtól) a filmjeiben, viszont a látvány igazán ütőssé tételéhez még kellene pár millió forgatásra fordítható dollár. Ugyanakkor Anderson a költségvetésből képes egészen látványos filmeket összehozni a finomságokra kevésbé fogékony nézők számára. Nem csoda, hogy ahogy fejlődik a mozis technika, az új filmjei egyre többször készülnek 3D-s változatban, pusztán a popcorn mozi kedvelőinek kedveskedve.
2015-re pedig már beígérték a Resident Evil 6. folytatását, amely széria címe összeforrt a direktorunk nevével és hiába egyre csökkenő az epizódok minősége - mind történetben, mind filmélményként - várhatóan ez szintén megtölti majd a nézőtereket. Csak szóljon végre valamiről, mert a viszonylag agyatlan lövöldözést még élvezet volt nézni az első részben - a kevesebb CGI-nek köszönhetően a horror faktor is jobban működött - de a második rész óta csupán önismétlés a sorozat.
Kezdődik az baj. Erre már nem tudnak Pompeji lakosai rálegyinteni.
Történet:
A wikipédia egészen jól elmeséli, amit a film megtekintése előtt vagy után a háttértörténetről tudni érdemes: Pompeji - wikipédia. (klikk a linkre és megokosodsz)
Ne haragudj, de nem kívánom bemásolni, amit ott olvastam. A lényeg, ami rám ragadt a városról, mint "tudás": Pompeji városát elpusztította egy vulkánkitörés Krisztus után 79-ben. A katasztrófa olyan hirtelen következett be, hogy gyakorlatilag nem volt túlélője - mindent beborított a por, hamu és a láva, konzerválva rengeteg holttestet.
A történet Anderson féle változata:
Milo (Kit Harington) a kelta gyerkőc, szemtanúja faluja teljes kiirtásának. Csupán lélekjelenlétének köszönhető, hogy őt nem hányják kardélre, viszont fogságba kerül és egy római kereskedő kezei között lassan gladiátorrá cseperedik. Habár külső jegyei alapján inkább csak csinos fiatalember benyomását kelti a kelta (szójáték, de szar...), ennek ellenére a viadalok egyik legkiemelkedőbb harcosává képezi magát. (Mondjuk nem nagyon derül ki, hogyan lesz erre képes.)
Abból a szempontból "hiteles" a pár szerelme, hogy ehhez az aura átszakító közelséghez manapság ma már egy üveg borocska is elég lehet...
Új szálláshelye lesz Pompeji városa és az odaút alatt véletlenül, vagy egy olcsó forgatókönyvi fogásnak köszönhetően összeakad a tehetős római Severus (Jared Harris) egyetlen leánygyermekével, Cassia-val (Emily Browning - kezdi levetkőzni a kislányos bájt és felnőni) aki két percnyi lóaltatás után meglátja az elvileg barbár fiúban a lehetséges ... na vajon mit???
Milo szintén rajta felejti a szemét a lányon, ám mivel láncokon vezetik be a városba, nem sok esélye van rá, hogy beüljenek egy akkor még nem romkocsmába, sörözni.
Közben, hatalmas véletlen, hogy a Milo családját legyilkolászó hadvezérünk,Corvus (Kiefer Sutherland) szintén itt teszi tiszteletét és ami a legszebb és egyben egyik legsutább momentuma a filmnek - szinte röhejes mellékszál, és ki sem fejtik - pont Severus leánygyermekére van ráállva és igyekszik őt feleségül kapni, nem válogatva - szó szerint - a módszerekben.
A film dramaturgiai felépítése tökéletesen megfelel a többi, hasonló témájú katasztrófa filmnek.
Baljós előjelek, az első balesetek és halálesetek, amelyek áldozatai kapcsolatban állnak a főszereplőkkel. A főszereplők között hamar kialakul a hierarchia: lány és fiú össze, ellenség lázad, mellékszereplők lézengenek és halnak, akció, párbeszéd, földmoraj, akció, párbeszéd, földmoraj.
A film egyetlen gyenge pontja, hogy ha nem akar átlépegetni a fantasy birodalmába, akkor elvileg a befejezés szinte borítékolható, hiszen tudjuk, hogy a Vezúv kitörését nem nagyon élte túl senki. Vagy mégis?
De amíg erre választ kapunk, végig kell ülnünk száz percet.
Corvus és fekete serege belovagol
A film nem élvezhetetlenül rossz, habár aki szereti a történelmet és többet akar tanulni az adott eseményekről, nem ebből a filmből fogja kipótolni a hézagos tudását. A Pompeji egy színes és szagos popcorn mozi. Semmi több. Hiába célozza meg a Gladiátor szandálos világát és hiába volt a történetben egy kőkemény akció dráma lehetősége, Anderson sajnos túlságosan közel áll a zöld háttérhez, ami annyit tesz, a filmje kellemesen fényképezett vizuális nyalánkság, de hiányzik belőle egyfajta mélység, amely az apróságokban rejlik. Az egyetlen jelenet, amikor azt éreztem, hogy kicsit visszaugrottam az időben és nem színészeket látok, akik eljátszanak valamit, amikor Kiefer Sutherland elmorzsolja a szőlőket az aréna szélén, hőseink halálát kívánva. Az a szőlő morzsolás volt az egész film egyetlen "hiteles" pillanata.
Kit Harington fiatal filmes, alig valamivel a háta mögött. Azért, nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy a jelenleg egyik legjobbnak értékelt televíziós show egyik fontos karaktere, hiszen ő alakítja a Trónok harca című fantasy eposz törvényen kívül született Havas Jon-ját. Kit Harington azonban ránézésre se nem elég kemény, se nem elég érett egy vérengző, minden harcot túlélő gladiátor szerepére. Russell Crowe az volt. Harington egy csinos fiatalember, szomorú barna szemekkel, kockásra gyúrt hassal, de nem több. Filmes tapasztalata eddig jobbára kimerült a kardforgatásban és sötét helyszínek árnyékába burkolózó bujkálásánál. Az igazi drámai megmérettetés még hátra van számára. Jelenleg nem tudom őt érett színészként kezelni. Előbb látnom kell egy "olyan" szerepben. (gy.k.: ahol elhiszem, hogy ő maga a karakter)
Ettől függetlenül mégis kedveltem Milo karakterét, mert szimpatikus figura a srác és ha már katasztrófa filmet nézek, szeretem, ha van kinek drukkolni. Ami negatívum, hogy annak idején Leonardo Di Capriot is nyálasnak tartottam a Titanic-ban hozott alakításában - nem volt férfias a figura - és ebben a filmben Milo is inkább egy fiatal "rocksztár, mint félelmet keltő gyilkológép.
Browning sokat veszített kislányos bájából...
Emily Browning valamiért titkos kedvencem. Már az első filmjeiben felfigyeltem sza-báj-talan (szójáték) arcára, furcsa metszésű orrára. Emily tíz éves kora óta filmezik és első munkái, amibe belebotlottam, a véres felvezetéssel indító "A szellemhajó - Ghost Ship" és a kicsit több teret engedő "A sötétség leple - Darkness Falls". Mindkettő horrorfilm. Csoda, hogy megkedveltem, amikor kedvenc műfajomban már gyerekként megmutatta magát. Emily azóta is előfordul hasonló szerepekben és igyekszik azon, hogy ne csajos filmek buta kellékeként lássuk a vásznon. (Leszámítva jelen tárgyalt filmünket, ami sajnos egyik főszereplőnek sem enged sok teret a színészi játékra, hiszen a show-t ellopja a Vezúv és maga a katasztrófa. Browning egyik legnagyobb durranása az "Álomháború" Babydoll-ja. A film sajnos egy látványorgia, amelyben a történet szinte elsikkad, de Browning eszméletlenül szexi és érzéki benne.
A mellékszereplők:
Katasztrófafilmről beszélünk, ezért azok akadnak bőven. Néhányuk szerepet is kapott, de volt, aki érezhetően csupán azért került a filmbe, hogy több legyen az áldozat. Értük nem nagyon tudunk izgulni, mert a forgatókönyv olyan kevéssé foglalkozik velük, annyira nem dolgozza ki az alakjukat, hogy maximum egy piálós játékban érnének valami, ha haláluk esetén meg kell inni egy feles rövidet.
Ilyen például Browning beszélgető társa és fél rabszolgája, Ariadne (Jessica Lucas). A karakter más filmben egészen biztosan komoly cinkossá vált volna abban, hogy főszereplőink szerelme kiteljesedjen, vagy egyéb módon hozna a figura valami maradandót a filmben. Itt csupán csinos kellék és eggyel több lehetséges áldozat. Még izgulni sem nagyon tudunk érte, mert amikor számára eljön a vég, valahogy nem sikerült eléggé tragikusra vágni az eseményt. Amolyan volt... nincs.
Hasonló szereplő több is van, de mást nem emelnék ki.
Amikor a fiúknak fel kell kötni a gatyájukat! Ebben az esetben ezt lánccal teszik.
A szülők szerepeire Anderson két erősen B csillagot talált, akiknek voltak már jobb napjai. Sajnos, Anderson nem Tarantino, ezért elképzelhetetlen, hogy a Pompeji lesz az a film, ami után mindkettőjük telefonja elég a sok csöngetéstől. Az apa szinte súlytalan alakját Jared Harris hozza, az anya még feleslegesebb karakterét pedig Carrie-Ann Moss. Míg Harris azonban néha megszólalhat a filmben, addig Moss simán a díszlet egyik dekoratív részévé válik. Mindketten játszottak már jobb és fontosabb szerepet és ami szégyen, hogy a forgatókönyvírók szinte csak jelzés értékűnek írták bele a figurákat a történetbe. Talán van egy rendezői változat, ahol anya és apa elbeszélgetnek egymással, hogy a lányuk vajon honnan ismerheti a gonosz Corvus-t, vagy egy apró jelenet, amely megelőlegezi szerelmük erejét, melyet halálukban tanúsítanak. Velük kapcsolatban a legtöbb kihagyott ziccer.
Milo kezdetben ellenségnek beígért gladiátor társa, aki nevetséges módon mégis a szövetségese lesz - olyan édes, ahogy egy cellába zárják a két bajnokot, hogy farokméregetéssel múlassák az időt, mielőtt kiontják egymás belét - Atticus (Adewale Akinnuoye-Agbaje). Nevéről nekem a hírhedt amerikai börtön, Attica jut eszembe. Van is némi hasonlóság: Mindketten könyörtelenek, közük van a bezártsághoz és Atticus fekete, akárcsak Attica lakóinak nagy része. (Hú, de szar!) Adewale kimondhatatlan neve ellenére folyamatosan előkerül A filmek szereplőinek listájáról. Nem rossz színész és a figura, amit most hoz, végletekig igazságos és lovagias. Csoda, hogy ennek ellenére a film szerint már csupán egyetlen utolsó harc választja el attól hogy Róma törvényei szerint szabad ember lehessen. Karaktere pontosan azt az utat járja be, amire számítani lehet.
A főgonosz pedig nem más, mint a televíziózás Jack Bauere, Kiefer Sutherland. Hiába a jelmez és belőtt séró, nem hittem el, hogy ő egy legyőzhetetlen hadvezér. Állandóan azt vártam, hogy a háttérben megszólal az operatív csoport jellegzetes telefon csengő hangja és elhívják, hogy megmentse a világot. Ennek ellenére Sutherland kihozza az alakból, amit tud, kár, hogy ez a szerep nem neki való. Talán olyan sokat láttuk már "realista" filmekben, hogy egyszerűen nem lehet komolyan venni egy kosztümös szerepben. Sutherland számomra az a figura, akinek fizimiskája annyira egybe nőtt a tévésorozatos karakterével, hogyha meglátom egy másik stílusú darabban, azonnal kirángat a díszletek közül és emlékeztet rá: vigyázz, ő Jack Bauer.
Ez azonban az én hibám, nem az övé. Ami viszont sokat ront az összképen, hogy Sutherland karaktere is egydimenziós figura, aki végletekig gonosz. Van rá utalás, hogy honnan ismerheti Cassiát, de sajnos ezt a szálat túl felületesen kezelik.
Van még néhány egyéb karakter, akik miatt most nem koptatnám a billentyűt, ám még megemlítésre érdemes Proculus (Sasha Roiz), mint Corvus fekete lelkű jobbkeze. Jóképű, simulékony, egysíkú figura, aki bárkibe beledöfi a kardot, akire rámutatnak. Hiába lenne jó karakter, ha egyszerűen semmit nem tudunk meg a hátteréről.
A zene erős közepes. Mikor már azt hinném, hogy ez igen, komoly munka, visszasüllyed a középszerűségbe. A trükkökért nem voltam oda. Érdekes, de mai szemmel az 1997-ben készült Titanic is hitelesebbnek tűnik a szememnek, mint ez a modern számítógép varázslat.
Figyeld:
- A kiláncolt gladiátorokkal végrehajtott aréna harc. Kicsit ragacsos és töredezett - a vágás miatt - de azért lehet izgulni a fiúkért.
- Áruld el nekem, hogy a két főszereplő között mikor tudott kialakulni az a szerelem, ami a végén hajtja őket!
- Kit Harington hasa kockás. Csajok, lehet olvadni!
Pozitívum: Milla Jovovich-ot a férjecskéje (a rendező)
nem tette bele ebbe a filmjébe. Mondjuk, belegondolva, el nem tudom képzelni, miért nem ő kapta meg az anyuka szerepét?
A film egyetlen igazán értékelhető pontja, ami nem teljesen klisés, az a befejezés. Csodálom, hogy ebben a formában meg merték lépni, ami viszont hozzátesz az élvezeti értékéhez.
50%
Miért? - Mert a film egyetlen klisé halmaz, szinte nélkülöz minden eredetiséget és realitást.
A 3D-t pedig nem tudom értékelni, hiszen nem olyan változatban láttam. Amúgy sem szeretnék egy filmet csak azért szeretni, mert a pofámba csapódik a vászon.
