A következő címkéjű bejegyzések mutatása: katasztrófa film. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: katasztrófa film. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. június 28., hétfő

A jégút - The Ice Road (2021)

A jégút - The Ice Road (2021)




A film Mafab adatlapja: The Ice Road (2021)

Megtekintés: Még úgy is eseményszám nálam egy-egy Liam Neeson film, hogy a színészt kicsit túltolták akciósztár szerepkörben. A Jégút jól indul, hogy a végére átforduljon önmaga bugyuta paródiájává.

Jonathan Hensleigh saját forgatókönyvéből rendezte meg ezt az akció, kaland thriller filmet, amely egyértelműen "A félelem bére - Le Salaire de la peur (1953)" alapjaira épült. A Georges Arnaud, francia író regényéből később készült egy erős amerikai feldolgozás is, és az elmúlt hatvan évben egészen biztos, hogy több tucat olyan változat is készült, amely kisebb-nagyobb mértékben felhasználja az alapművet.
Hensleigh-nél a katasztrófa jellege és a megoldásra indított karaván kicsit eltérő, és a fojtogató dzsungelt egyenesen a jeges hóhalál váltja fel, ettől még nem hiszem, hogy nagyon eltérne az alapműtől.

A megfáradt szerencsevadász, Mike (Liam Neeson) úgy igyekszik alkalmi munkákból fenntartani magát, hogy a hadseregnél szolgáló és poszttraumás stressz szindrómával küzdő öccsét, Gurty-t (Marcus Thomas) is istápolnia kell közben. Miután utolsó munkahelyét el kell hagyniuk, kapóra jön, hogy a jeges földek közepén kifejtés alatt álló bányásztelepen baleset történik és speciális fúrófejeket kell leszállítani ahhoz, hogy még a fulladásos halál beállta előtt kimentsék a föld alatt rekedt 26 bányászt. 
Három kamion indul útnak, köztük a cég egyik technikus szakértője, egy aktakukac, aki az ellenőrzésért felel, valamit egy öntörvényű lány, akinek a testvére a föld alatt rekedtek között van.
Amíg elérnek a céljukig, ezer veszélyes kalandon kell átverekedniük magukat, és ha nem lenne elég a természet kiszámíthatatlan ereje, még belső ellenségekkel is számolniuk kell, miközben minden pillanatban az életüket kockáztatják.

Nem egy bonyolult történet és igen hálás filmtéma. Itt is kifejezetten jól indult, és kb. negyven percig azt éreztem, hogy végre egy a Hollywood-i iskolára épülő, kifejezetten izgalmas akció-kalandfilmet nézek, amikor kezdett túltöltődni, majd megrezegni a bili, aminek a tartalma a végére, nemhogy kiborult, hanem belerobbant a kis szoba közepébe.

Két apróság miatt éreztem ezt:
Az első, hogy egy idő után a folyamatosan előkerülő problémák, amikkel szereplőinknek meg kellett küzdeniük, nem kicsit túl lettek tolva. Elhiszem, hogy amiket látunk, akár elő is fordulhatnak, azonabn, így, ömlesztve, nem, hogy felpörgetik az ember ingerküszöbét, de olyannyira túlpörgettek, hogy lerúgta magáról a szalagot és alig vártam, hogy vége legyen ennek a tortúrának. Mert itt úgy éreztem, a kevesebb, néha több.
A film kellemes száz perc, azonban, ahelyett, hogy a néhány fellépő fenyegetettséget korrektül felépítsék, inkább olyan érzésem volt, hogy miután leültek és kiötletelték, mi mindent lehetne bepakolni a forgatókönyvbe, végül nem volt szívük semmit kihagyni és inkább erőszakkal tuszkolták bele a történést a játékidőbe, hogy a végére kifejezetten túlzsúfoltnak éreztem az akciók arányát.




A másik, ami nem működött tökéletesen nálam, hogy Neeson annyira kiöregedett az akció karakterből, hogy az itt elkészített verekedős jelenetei nem azt közvetítették, hogy mennyire tökös, hanem, hogy az ellenfelei, hiába fiatalabbak húsz-harminc évvel, vitalitásban az öreg mellé süllyedtek. 
A magától guruló kamion és a mögötte lezavart adok-kapok egyszerre volt vicces, unalmas és fájdalmas. Már rég nem azt a Neeson-t látjuk, aki a lánya miatt felaprította fél Párizst. Ráadásul, a mellé rakott fiatalabb tesó sem vehette át e helyét, mert őt meg eleve egy kicsit csökinek írták meg. Így maradt volna egy női szereplőnk, aki lehetett volna az igazán badass mellettük, ám őt is inkább lelassította a forgatókönyv.
Végül csoda és szerencse, hogy hőseink képesek legyőzni az ellent és önmagukat.

A film antagonistái, az ügy mögött húzódó titkok pedig érdektelenek és annyira kiszámíthatóak, hogy sem nem lep minket, sem nem is érdekel különösebben, hiszen, bármi is lenne az ügy kimenetele, félő, hogy a végén lenne annyi vizsgálat, hogy a tervek ellenére is menne a levesbe mindenki, aki a rossz oldalon áll.

Goldenrod szerepében Laurence Fishburne pont azt a karaktert hozza, amit az "Utazókban - Passengers (2016)" már láttunk tőle. És ez olyannyira nem vicc, hogy kb. a karakterív is megegyezik. Goldenrod simán lehet egy őse is az "Utazók" fedélzetmesterének. 
Tantoo szerepében Amber Midthunder kifejezetten tetszetős, ám nagyon unalmas már, hogy valamiért az amerikai mozik a kifejezetten tökös csaj karakternek olyan törékeny színésznőket tud szerződtetni, akinek nem hiszem el, hogy az, amit elvileg a filmben képvisel. Arról nem is beszélve, hogy amikor akcióra kerül a sor, akkor sem kap a hölgy egy igazán kemény jelenetet, sőt, inkább sikeresen parkolópályára teszik, hiszen ez egy Neeson mozi akarna lenni.
Matt McCoy nevét mindig örömmel fedezem fel a stáblistán, hiszen, bár nem állítom, hogy egy színészlegenda, kedvelem a karakterét olyan filmek miatt, mint a "Kéz amelyik a bölcsőt ringatja..." vagy a "Szigorúan bizalmas". Mostanra sokat veszített a kisfiús charme-ból és a szerepe sem túl összetett.
Mellékszerepben még látható Holt McCallany is, aki egy rossz fiú alakítás után egy pozitív figurát játszik el, legalábbis, mintha ilyen sorrendben találkoznék vele a vásznon az elmúlt tíz évben.

Tényleg nagyon tetszetősen indult számomra a film, ám a végére a klisés és túlerőltetett kaland-faktor miatt engem elveszített a mozi a végére. Az "autós" üldözés meg olyan öreges lett, hogy nem tudtam élvezni.

50%
 


2019. január 7., hétfő

Ahogy vége... - How it Ends (2018)

Ahogy vége... - How it Ends (2018)


Rendezte: David M. Rosenthal

A film Mafab adatlapja: How It Ends (2018)

www.imdb.com
A Netflix célirányosan rágyúrt a sci-fi vonalra, a bemutatott filmjeinél. Nincs szinte hét, hogy egy-egy saját, vagy megvásárolt mozit ne mutatnának be a témában, a sorozataikról nem is beszélve. A „How It’s Ends” is egy ilyen próbálkozás, habár inkább maradjunk a drámánál, mint műfaji megjelölés, hiszen a film trailere tényleg rágyúr a sci-fi és fantasztikum vonalra, azonban a közel két órás mozi talán három perc CGI fantasztikumot kínál. Ennek felét a vége-főcím előtt.

Szóval, kijelenthető, hogy az egész mozi egy nagy büdös blöff, amely gyakorlatilag egy kamaradrámát igyekszik letuszkolni a torkunkon, a végén némi thriller beütéssel. Nagy hibája, hogy a mit a filmben látunk, már láttuk máshol izgalmasabban tálalva. Hogy mégsem tökéletes időrablás a film megtekintése, az köszönhető Forest Whitaker szereplésének és, hogy összességében az egész megfelelő tempóban lett bemutatva, leszámítva talán az összecsapott, ugyanakkor kiszámítható utolsó kb. húsz percet.

Nem tudom, a Netflix meddig fog még utat keresni a sci-fin belül, még rátalál magára. Míg a sorozatai nagyjából remekül teljesítenek – Altered Carbon, Stranger Things, Lost in Space – addig a mozis vállalkozásai rendre egy szint alatt maradnak. A szint pedig egy masszív hetven százalék lenne. Mostanában, bármit is láttam tőlük, legyen az akármilyen korrekt rendezés, történet vagy megvalósítás, nem éreztem, hogy sikerült meglépniük ezt, igaz, talán nem láttam mindent. Egy biztos, hogy a rajongóknak néhány bemutatott filmjük kifejezett csalódás, már ami a fórumokon visszacseng. Az „Annihilation” egy filozofikus és unalmas horror szintjére züllött, az „Anon” pedig egy hosszú és unalmas thriller lett, bármi is volt a terv. Még a Cloverfield sorozat harmadiknak beharangozott etapja is egy klisés darabként került bemutatásra, hiába a nemzetközi és egyben remek stáb. Will Smith fantasy-akciófilmje, a Bright is csalódás, mert nem volt benne szív, vagy valami plusz. A „451 Fahrenheit” pedig teljesen kiherélte a könyvet, annak ellenére is, hogy Michael Shannon színészként tudása legjavát tette a kész produkcióba. De az a befejezés...
Ettől függetlenül bizakodom. A nagy számok törvénye alapján biztos, hogy belenyúlnak majd a tutiba.

Will (Theo James) elbúcsúzik leendő feleségétől, Samanthától (Kat Graham), hogy átutazva fél Amerikán, pofavizitre menjen apuhoz (Forest Whitaker) és anyuhoz (Nicole Ari Parker). Apu azonban egykoron harcos volt és mellette tipikus lányos apuka, akinek oldalán mindig ott lóg a gyalogsági ásó, hogy az aktuális lány hapsiját eláshassa a hátsó kertben. Milyen mázli, hogy egy felhőkarcolóban laknak...

A találkozó alatt szabadul el először a pokol, amikor a szemellenzős apuka és Will összeugrik, majd másodszor, rögtön azután körülöttük is, amikor természeti katasztrófák kezdenek sorjázni a föld bolygón. A két férfi kénytelen ellenségeskedését félretenni, ha szeretnének lehetőleg egyben eljutni az otthon maradt és állapotos Samanthával.
Szóval a sci-fi katasztrófafilm köret inkább csak barkácsolt háttere a történetnek, amely valójában a szemléletváltásról és ráutaltságról szól. Hogy két ember boldogságát el kell fogadni, mert legyen bármilyen erős is a szeretet, a szabadságot nem írhatja felül. Will figurája, aki első körben tényleg egy nyápic fiatalember hatását kelti, a road-movie alatt felnő ahhoz a feladathoz, amelyet az apa a lánya oldalán szánt neki. Kár, hogy ehhez szükségesek a veszteségek. Amúgy, a film, ha katasztrófa és erőszak helyett a humorra gyúrt volna rá, amelyben egy apa és leendő veje utaznak A pontból B-be, simán lehetett volna egy kellemes családi komédia is. Valamiért a forgatókönyvíró a könnyebb utat választotta és a két férfi közötti dinamikát egy drámai háttérrel támogatta meg, amelybe az akció is belefér.

www.netflix.com

Így viszont a film lendülete néha megtörik és a két óra is, talán túl hosszú, ahhoz képest, hogy a karaktereket ennek ellenére sem sikerült túl mélyen ábrázolni. Mert ahhoz viszont meg túl sokfelé kalandozik a páros. A lezárás is kiszámítható, a csavar semmilyen. Hasonló kapcsolati háromszöget mintha „The Walking Dead”-ben mutattak volna már, egy jó évadon keresztül és ott működött, itt olyan, „na, nesztek, egyétek”.
A végeredmény felemás lett, mert nem sikerült eldönteni, hogy filozofikusabb vagy akciósabb darabot lássunk-e.

Azért az fura, hogy Samantha kihagyja ezt a vacsorát a szüleivel és a terhet Will vállára teszi, miközben az ifjú pár pontosan tudja, hogy Tom Sutherland (Forest Withaker) mennyire nehéz eset. Üzleti út ide, munkahelyi problémák oda, ezt a találkozót a négyesnek együtt kellett volna bevállalnia. Ráadásul, Tom sok tekintetben homlokegyenest más kaliber, mint a leendő veje, tekintve társadalmi hovatartozást, bőrszínt és politikai nézeteket. Természetes, hogy nehéz megtalálniuk a közös nevezőt. Szinte sikerül is elrontaniuk mindent egy vitával, holott pont az lenne a cél, hogy összefésüljék egymást a szereplők. Előkerül Tom katonai múltja, hogy mennyire nem bízik a fiú terveiben, holott, amit ő mesél, a sajátjairól, azok semmivel sem erősebb érvek, mint a fiúé. Végül, azzal is mutatják, mennyire nehéz a kapcsolatuk, hogy Will-nek nem ágyaznak szobát, holott, ha Sam ott van, egészen biztosan kiderül, hogy van egy vendégszoba is számukra. Persze, ezek mind dramaturgiai szempontok.

Azután azt sem értem, ha Tom sejti, hogy mekkora probléma megy éppen végbe a világban, miért nem viszi magával a feleségét? Izgulva elmegy a lányáért, hogy utána majd ha már Samantha megvan, izgulhasson a feleségéért, aki otthon maradt? Mennyire logikátlan már ez? Tehát, a kislány, egyedül van, de Paula, a feleség majd ellesz ha itthon marad a Steven’s nevű katonai bázison. Oké. Tegye fel a kezét, aki szerint Tom karakterétől idegen ez a húzás és magával vinné hasonló esetben a feleségét , hogy  reményei szerint együtt legyen a két nővel, akit szeret, még akkor is, ha nem tudja, mi vár rájuk Seattle-ben és akkor is, ha tudja, az odaút nem valószínű, hogy biztonságos számukra? Mert egy volt katona nem (?) gondolkozhat másképpen. Az van biztonságban a „női” közül, aki mellette van és ha együtt lesznek, akkor következő szint: biztonságos hely keresése, amíg elvonul a viharfelhő.

www.whats-on-netflix.com

Itt nem. Paula marad, hogy később megint lehessen utazni egy nagyot, és a két férfi, aki egy vacsorát sem bír úgy elkölteni, hogy ne ugorjanak egymásnak, elindulnak egy zárt autóban, feleség nélkül, aki legalább némi lökhárító szerepet tudott volna nyújtani, ha esetleg vezetés közben ismét hajba kapna a két kanegér. Tudom, hülyeség sci-fiben, fantasy-ban vagy valóságtól elrugaszkodott darabban logikát keresni, pedig, hogy működjön, azért valamennyire szükség van. Az első, például, hogy a karakterek nem tehetnek karakteridegen dolgokat. Ha ez mégis megtörténik, a néző néha tudat alatt, máskor mert egyértelműen zavarja egy-egy megoldás, de eltávolodik a szereplőktől, hiszen nem olyan cselekvési módot kapott tőle, mint amit elvárt volna. Jelen esetben túl mondvacsinált a két férfi együttes Odüsszeiája.

Első körben a néző Will figurájával fog szimpatizálni, ám, amit elindulnak utazásukra, nagyon hamar kiderül, hogy Will jogi gyakorlatai mehetnek a kukába, mert krízis helyzetben Tom paranoiás, katonai előélete az, ami segít túlélni, akár egy elvileg egyszerű autós utazást. Persze, tudjuk, hogy az amerikai filmekben jön a világvége, az emberek nagyon gyorsan ösztönlényekké lesznek és egy percig sem tart, míg beleköt valaki a másikba, hogy jobb helyzetbe kerüljön, vagy, mert szimplán csak egy rosszindulatú fasz.
Azért egyszer érdemes megnézni a filmet, habár, ha belegondolok, mennyire kevés maradt meg bennem két hónap múlva...

55%

A filmet lesd meg: How It Ends 

2018. május 3., csütörtök

Hurrikán meló - The Hurricane Heist (2018)

Hurrikán meló -  The Hurricane Heist (2018)


Rendezte: Rob Cohen

Megtekintés: Habkönnyű akciófilm, amit már elkészítettek a kilencvenes években.

Csak valahogy most került moziba. (Ne értsd szó szerint!) Rob Cohen-nek rendezői pályafutása alatt volt egy jó éve. Az volt a csodálatos 1996, amikor sikerült azt a bravúrt meglépnie, hogy két rendezése került szinte egyszerre - hazai - mozikba és mindkettő film - saját vélemény - de erősen kiemelkedett a hasonló műfaji alkotásokból. Az egyik a "Sárkányszív - DragonHeart (1996)" amely egy remek fantasy mesefilm és itt ismertem meg David Thewlis-t, a másik pedig az "Alagút a halálba - Daylights (1996)" amelyik szerintem az egyik legjobb Stallone mozi, amiben Stallone nem öli az ellent és katasztrófafilmek között is benne van nálam a top 10-ben. (Érik egy katasztrófa Top10...)

Sem előtte, sem utána nem kápráztatott el minket Cohen, sőt, filmjei mintha egyre sterilebbek lettek volna. Korrekt daraboktól lassan átcsúszva a gagyi és feledhető darabokig. A "Halálos iramban - The Fast and the Furious (2001)" nekem mindig is csak egy "Holtpont" koppintás volt, szörf helyett autókkal. Nem Cohen érdeme, hogy annyira kinőtte magát a franchise. Az "xXx" inkább volt számomra Diesel reklám és röhejes, olyan jelenetek miatt, mint ezüst tálcán lecsúszni egy korláton... Ami pedig utána jött, azok többnyire egyszer nézős, felejtős kategória.

A "Hurrikán meló" szintén ezt a vonalat erősíti, mert a film nem más, mint egy összevont akció-katasztrófa mozi, olyan elődökkel a zsebében, mint a "Twister" szintén a csodálatos 1996-ból, vagy a "Vízözön - Hard Rain (1998), ami meg tipikus hollywoodi klisés akciófilm, és amely sémát tucatnyi hasonló felépítésű moziban láttuk és amely sémát kb. az 1988-as Drágán add az életedben! fektették le. A "Hurrikán meló" tehát ebből a szempontból eléggé elsőfilmes alkotásnak is tűnhet és konkrét jeleneteket és cselekményszálakat emel át a megemlített filmekből. Pl.: A főszereplő gyermekkorában szembesül a természeti katasztrófa gyilkos erejével és közben elveszíti az apját. A kalandok egy pontján a csalódott helyi rendőrség rossz útra téved és szembekerül a végtelenségig pozitív szereplőkkel. A vihar szétválogatja a szereplőket és a negatív karaktereket gyűjti csokorba. A főszereplők ellenkező neműek, hogy legyen feszültség a nemiség szintjén is. És a többi...

A "Hurrikán meló" főszereplője a törékeny és Liam Neeson mentes Maggie Grace, akinek karaktere felelős azért, hogy a kisvárosi, de állami fennhatóságú létesítményben zavartalanul megsemmisítsenek több száz millió, leselejtezés előtt/alatt álló dollárt. Casey (Maggie Grace) amolyan büntetésből került a feladat élére, ám, ha már ez jutott, igyekszik azt tökéletesen elvégezni. Egy tucatnyi marcona fegyveres között a törékeny nő az, aki teljes szabad kezet kapott a pénz bezúzásához, így, amikor megérkeznek a banditák, akik úgy vélik, az államot fenyegető legnagyobb vihar leple alatt viszik a zsét - Vízözön style - hamar rádöbbennek, mennyire nem egyszerű a feladat. Casey ráadásul olyan magával ragadó személyiség, hogy rövid úton - mivel nem egy nagy városban játszódik a film, így a távolságok erősen lecsökkentettek - elragadja az épp városban tevékenykedő meteorológust, Will-t (Toby Kebbell), hogy annak testvérével trióra egészülve beleköpjenek a gyülevész és kissé töketlen rablóbanda levesébe.


Innentől kezdve semmi új nincs a nap alatt. A kémia a főszereplők között működik, az ellenség, mivel a katasztrófa előtt a lakosság nagy részét evakuálták, nem tud gonoszságában kiteljesedni - értsd, nincs nagyon karakter, akiken bemutathatná, hogy ha nem kapja meg a pénzt, hogyan öli halomra az ártatlanokat, ezzel zsarolva, akit épp kell, ezért egy idő után már szinte szánni kezdtem a negatív karaktereket, mert nem éreztem, hogy eléggé veszélyesek, habár a vezetőjüket alakító Ralph Ineson - aki sikeresen beleszerepelte magát a mostanában bemutatott szinte összes remek nézőcsalogató moziba - mindent megtesz azért, hogy egy igazi kis féregnek gondoljuk. De a "Cliffhanger"-ben brillírozó John Lithgow magasságait meg sem közelíti. Ha már megemlítettem a "Cliffhangert", akkor ide kívánkozik az a kis érdekesség, hogy a kilencvenes években egy erősen hasonló alapötletre felépítettek már egy akciófilmet, amelynek büdzséje 40 milliót kóstált volna, ám a Carolco cég ezt sokallta és végül David Chappe első komoly munkája nem jutott el az elkészítésig, pedig már ki volt nézve Renny Harlin és Stallone is. Végül a Carolco inkább a hegyek között játszódó akciófilmet választotta, aminek a költségei megduplázódtak a "kihagyott ziccerhez" képest.
Szóval, a filmek középpontjában álló, ellopásra szánt összeg emelkedik (akár a forgatásukra szánt költségek), a kalandok egyre elvadultabbak, hőseink lassan kimaxolják a szerencséjüket, de az eredetiség,a meghökkentő fordulatok, most is kimaradtak.
Komikus karakternek még ott van Will öccse, Breeze (Ryan Kwanten), aki a nézőknek a True Blood sorozatból lehet ismerős és aki legalább akkora ász, mint tesója, hogy még könnyebb legyen felvenni a kesztyűt az ellen ellen.
A film talán lehetett volna tökösebb, ha több a vér, ám gondolom, pont a műfaji sajátosságok miatt inkább lazára vették a figurát, hogy a tiniknek kedvezzenek a jegyeladásoknál.

A film forgatókönyv írói egészen biztosan a kilencvenes évek akciófilmjein szocializálódtak.
Az alapötletet Anthony Fingleton és Carlos Davis köhögte ki. Nem tudom, hogy az ilyen alkotói párosok milyen módon szövetkeznek egy-egy ötlet felépítése alatt, de a két úriember filmes munkája egy közös abszurd komédia, a "Szűnj meg, Fred!" című darabban csúcsosodott ki, 1991-ben. Azután eltelt 27 év és egy merőben más hangulatú és stílusú alapötletet sikerült kiötölniük.
A forgatókönyvért azonban nem ők a felelősök, hiszen csak az ötletet szállították. Egy másik duó rendezgette az egészet össze, hogy egyfajta kilencvenes évek akciófilm kvintesszenciája legyen belőle. A végeredményért Scott Windhauser és Jeff Dixon a felelős. Mindketten a kétezres években kezdtek megjelenni filmes berkekben, hogy azután Windhauser amolyan script-doktorként fazonírozzon korábban leírt forgatókönyveket (leírt így is, úgy is...)
Jeff Dixon neve, ha lehet, még érdekesebb a stáblistán, hiszen Jeff korábban főleg arról volt hír... szóval ha túl híres nem is, de kb. tíz éve készít edző videókat a feleségével, Amy Dixon-nal, hogy most, valamiért belebonyolódjon ebbe a filmbe. De nem biztos, hogy ez jó nekünk.

A legtöbb, amit el lehet mondani a "Hurrikán melóról", hogy szépen illeszkedik a kilencvenes évek által kitaposott akció műfajába, minden szempontból és egyszer azért elszórakoztatja a nézőt. Persze nem az a film, amire még egyszer beülnél a moziba.
Azokat a filmjeit Cohen már bemutatta 1996-ban! (Mindkét akkori moziját kétszer néztem meg moziban, ami egyszerre jelenti azt, hogy mennyire ráértem és milyen olcsó volt egy mozijegy.

A film Mafab adatlapja: Hurrikán meló - The Hurricane Heist (2018)

60%

Ha megnéznéd:
- Hurrikán meló (2018)


2018. április 12., csütörtök

Rampage: Tombolás - Rampage (2018)

Rampage: Tombolás - Rampage (2018)


Rendezte: Brad Peyton

Megtekintés: Mivel kedvelem a Szikla munkásságát, csak ajánlani tudom. De különösebben nem fog tetszeni, ha nem a te világod a Godzilla alapba ágyazott rombolós filmek.

Volt egy szabadnapom a baba nélkül, ezért ebédeltem egyet, utána sétáltam és választhattam, hogyha moziba mennék, Godzilla szerű lények és óriásrobotok rombolják szét a várost, vagy mutálódott hétköznapi állatok.
Mivel a két film főszereplői közül - John Boyega - Dwayne Johnson - a Szikla néven elhíresült pankrátor áll egyelőre közelebb a szívemhez, nem volt kérdés, hogy a "Joe, az óriásgorilla" egyik változatára ülök be, aminek a címe nem is lehetne lényegre törőbb: Rampage, azaz tombolás!

Persze, már rég nem elégít ki egy olyan mozi, amiben a hangsúly a vizuális zúzdán van. Ezen a mondanivalón gondolom főleg azok a felnőttek maradtak rajta, akik gyerekkorukban is előszeretettel inkább rombolták a homokvára, mintsem építették.
Be kell vallanom, amikor kölyök voltam, volt olyan időszakom nekem is, amikor a közelemben a játékból kő kövön nem maradt. A homokozóban elveszített matchboxok tudnának róla mesélni, hogy a kedvenc szórakozásom a földrengés volt. Volt egy könnyű-fából összeragasztott repülőgépem is. Az megismerkedett a házi King-Konggal, aki én voltam.
Ezeket azonban mára kinőttem és filmben sem feltétlenül a kedvenceim. Oké, amikor a "2012"-ben a limuzin menekül az önmagába forduló városból, azt mind jobban összehúzódva szoktam megnézni és eddig nem untam meg, ám, ha egy száz perces moziban a lényeg, hogy lények odacsapnak épületekre, amik leomlanak, akkor azért nem fogom lengetni a zöld zászlót.

Szóval, elöljáróban, a "Rampage" majdnem igyekszik. Ryan Engle forgatókönyvét végül négyen duzzasztották fel akciófilmmé és szerintem nincs okuk a melldöngetésre, habár vannak jobb pillanatok is.
A film felütése elsőre váratlanul ért, de persze kellett valami, ami megmagyarázza, miért történik minden. A tavalyi év egyik közepesen muzsikáló horror-sci-fijét (Élet - Life (2017)) erősen megidéző nyitány feszes, csak sajnos, ez a film talán egyik legerősebb jelenetsora is, amit utána nem egyszerű megugrani.
Egy űrállomás az utolsókat rúgja, és egyetlen túlélőként Dr. Atkins (Marley Shelton) mielőtt elhagyhatná, azt a határozott utasítást kapja, hogy amíg a kísérlet bizonyos anyagait nem mentette ki magával, nem jöhet vissza. Ezzel megágyaznak a film negatív szereplőinek, hiszen ebben a helyzetben, ha a munkáltató ilyesmit kér, az egy igazi genya főnököt sejtet. Dr. Atkins mindent belead az életéért, beleértve azt is, hogy a körülötte apróra hulló állomáson még az egyik kísérleti alannyal is kergetőznie kell, ami történetesen egy sertés nagyságúra fejlődött patkány és fogakban erős. Végig persze nincs a szöszi kutatónak szerencséje, ezért a mentőkabinba még eljut a cumóval, ám a földre már csak néhány meteorit formájában érkeznek meg, ami ugye, azt jelenti, hogy egyik kedvenc szöszim, Marley Shelton, aki a dokit alakítja, már a film elején kiesik a képből, szó szerint...


A kísérlet töredékei sikeresen hullanak le a David Okoye (Dwayne Johnson) által vezetett állatmenhelyre, hogy ott azután mutáljanak néhány lakót, beleértve Okoye személyes kedvencét, a gyermekkorában megmentett George névre hallgató fehér gorillát. George korábban meglepően magas intelligenciájáról tett tanúbizonyságot, mostanra viszont inkább az agresszióra való hajlama nőtt meg, ami távol áll korábban az állat hajlamaitól.

Eközben Chicagoban az egész balhé kirobbantói, egy kissé ripacs testvérpár, akik a titkos kísérleteiket nem véletlenül helyezték egyenesen a földön kívül, zuhanó értékpapírjaik értékét igyekeznék helyreállítani azzal, hogy begyűjtik a fertőzött alanyokat, további vizsgálatokra. Azonban a problémák erősen a fejükre nőnek. Claire Wyden (Malin Akerman), habár törékeny nő, sokkal erősebb, mint a bátyja, Brett (Jake Lacy) aki inkább kihátrálna az egész ügyből, akár veszni hagyva mindent. Claire felbérel egy vadász és egyben zsoldos csapatot, akiknek a sorsa borítékolható. (Poén, hogy a vezetőjük a Magic Mike és a True Blood szépfiúja, Joe Manganiello, aki sikeresen hozza a klisés karaktert, akit már korábban láthattál pl. a Jurassic Parkban is. Nagy duma, fegyverek, azután szevasz!) Mondjuk ezt legalább poénnak éreztem, mert abban a film nem nagyon bővelkedik.
Ne felejtsük, hogy négyen írták és a legtöbb, amit hozzá tudtak tenni, hogy átemeltek egy kis "Életet", "Jurassic Parkot" és "Godzillát" a művükbe.
Ami még működött, igaz, írhatták volna erősebbre is, az a kormány oldaláról érkező probléma-megoldó, Harvey Russell, akit a "The Walking Dead" és a "Watchmen" rossz-fiúja, Jeffrey Dean Morgan keltett életre. Néha még kicsit meg is idézi a "Walking Dead-es" karakterének, Negan-nek flegmázós, mosolygós kikacsintását.

A történet tehát semmi extra. (Nem csoda, ha azt vesszük alapul, hogy egy videójáték volt az alapja!)
A filmtörténelem talán két legbénább negatív főgonoszát is sikerült összehozni, ha nem számítjuk ide a vígjátékok és paródiák hasonló karaktereit. Brett Wyden szerepében Jake Lacy fájóan semmilyen, míg Malin Akerman legalább a kereteken belül tökösre sikerült, habár haláluk, mindkettő esetében, egészen olcsó és ostobácska. Ráadásul nem is váratlan vagy érdekes.
A filmben található néhány logikai baki, de nem bántóak, felejthetőek, habár a kedvencem megmaradt a fejemben, hogy hazaértem.:
Okoye kérdezi társát, aki korábban a Wyden cégnek dolgozott, hogy van e ellenszer, aki erre azt mondja, ismerve a páros női tagját, biztosan kitalált valamit, amivel megfékezheti a mutálódott állatokat. Pár perccel később náluk is egy szérum, amelyről megint Okoye kérdezi, hogy mennyire hatásos?
- Kell neki tíz perc! - jelenti ki Dr. Kate Caldwell (Naomie Harris) aki alig pár perccel korábban nem is tudott erről a szerről, és csupán feltételezte, hogy egyáltalán létezik! :)
Claire Wyden utolsó szava pedig felülírta a korábban felépített karakterben rejlő erőt. Mikor George, az óriás gorilla egészben benyeli, Claire még azt üvölti, hogy: - Ez nem ér! - tiszta dedó...

Brad Peyton nem először dolgozik a Sziklával, de kissé komolyabbra is vehetnék a "figurát". Mondjuk, sokat miért várnánk egy olyan mozitól, amely valójában egy jó harminc évvel korábbi Bally Midway Arcade automatából lett összeollózva?
Nem tudom, miért gondolták, hogy jó ötlet leporolni ezt a régi (1986) játékot, habár, végül-is annyira mindegy, hogy egy ilyen zúzda alapötlete honnan származik, ennek meg legalább talán volt némi rajongói bázisa.
A játékban azonban mindhárom szörnyeteg ember formájú, míg a filmben nagyjából ragaszkodtak az anatómiájukhoz, arról nem is beszélve, hogy míg a filmben egy forrásra vezethető vissza a mutációjuk, addig a videójáték mindhárom szörnyének különböző kiváltó okot talált ki.

köszönet a ballymidwaynek!

A film igen lassan készült el, ha tudjuk, hogy már 2011-ben cikkeztek róla, hogy a New Line Cinema esetleg megfilmesíteni és már 2015-ben szóba került Dwayne Johnson neve, mint lehetséges főszereplő.

A filmet sikerült moziban megnéznie a fiamnak és egy barátomnak is. Utána készítettek egy ajánló videót. Mondanám, hogy kritika, de ahhoz nem elég részletes. Viszont jól szórakoztam.


A film Mafab adatlapja: Rampage: Tombolás - Rampage (2018)

Látványos, klisés, bugyuta és kevés benne a poén.

55%

Ha megnéznéd:
- Tombolás (2018) Friss filmeknél borítékolható a gyenge minőség, ezrt azt ajánlom, hogy látványfilmeknél inkább ne sajnáld a jegy árát és nézd meg a filmet moziban!
Én is megtettem!





2018. február 9., péntek

A Gránit-hegy hősei - Only the Brave (2017)

A Gránit-hegy hősei - Only the Brave (2017)


Rendezte: Joseph Kosinski

A film Mafab adatlapja: Only the Brave (2017)

Megtekintés: Film egy csapatnyi hősről, akikről sosem tudtunk volna, ha nincs ez a mozi.

Mi, itt, Európában, legalábbis. És nem ez az egyetlen hasonló, megtörtént eseményeket feldolgozó drámai történet. Hollywood és úgy egyébként a filmgyártás, évente legalább egy hasonló alapkoncepciójú mozit kikönnyez magából, amely, ha szerencséjük van, eljut a nézőkhöz és ha megfelelően sikerült feldolgozni, szimpatikus karakterekkel, érdekes megvilágításba helyezve, személyesebbé tenni a tragédiát, szinte a szobába hozva a karaktereket, akkor egészen kellemes visszajelzéseket kaphat a mozi, kezdetnek mindjárt azt, hogy jelentős bevételt termel vissza a gyártási költségből. Mert amúgy a műfaj, vitathatatlan, eljut a szívekig, de ha az egyszeri néző választhat egy mozi kínálatából, nem feltétlenül egy ilyen történetre kíváncsi, hiszen a mindennapi robot után nem túl szórakoztató olyan emberek sorsát megismerni, aki velünk ellentétben olyasmivel keresik a kenyerüket, ami a vesztüket is okozza.

Ha kissé szélesebb spektrumba helyezzük magát az eseményeket, akkor nem sok különbség van egy háborús drámát bemutató, tesztoszteron mozi - Katonák voltunk, A fegyvertelen katona - között, vagy egy veszélyes munkát, hivatást taglaló, tragikus lezárást kapó dráma között. Nem ugyanaz, kivétel a váz: Csapatnyi ember, többnyire tipikusan férfiak, kritikus helyzetben, vezető és újonc is, katasztrofális kimenetelű események sodrásában, sok áldozat, néhány túlélő, sírás, vér, verejték, pátosz, szeretet, stb.

Ha nem akarunk ekkora territóriumon barangolni, akkor maradjunk a tipikusan veszélyes munkakörökön belül és a megtörtént események csapásán. Akkor is marad elég téma, mint pl.: vízi-mentők (Hullámtörők, 2006), halászok (Viharzóna, 2000) és, hogy frissebbek is bekerüljenek, bányászok (A harminchármak, 2015) és olajfúró munkások (Mélytengeri pokol, 2016). Még a sort bővíthetnénk sok címmel, de maradjunk a kifejezetten valós eseményeket feldolgozó szegmensben.


Kosinski szereti a színészeit, ellenben a karakterépítésből nem túl erős. Nyilván hosszabb lett volna a film, ha mondjuk a főszereplő Brendan (Miles Teller) karakterét jobban kiemelték volna és talán ezért olyan elnagyolt a kábítószerfüggő fiatalember kijózanodásának a cselekményszála. Kedvelem Tellert a Whiplash bemutatója óta, de itt kevésnek éreztem, amit a figurájából kihoztak, bár, ez inkább a forgatókönyvírók érdeme. Sean Flynn újságíró cikkéből húzták fel magát a drámát, és beszélgettek a csapat egyetlen túlélőjével, Brendan McDonough-gal is, mégis, egyszeri befogadóként, volt, amit hiányoltam. Brendan a film elején jön le a kábítószerekről, de, hogy mi a motivációja, hogy elhagyja káros szenvedélyét, vagy, hogy hogyan birkózik meg a leszokást kísérő hiányérzettel, fájdalommal, valahogy elengedi a film, pedig tényleg ez az, ami a figurát közelebb hozhatta volna hozzám. A másik főszereplő, Eric Marsh (Josh Brolin) karaktere már nem ennyire hézagos, bár, tőle is szívesen láttam volna, hogy miért lett ez az egész tűzoltási mánia ennyire fontos szenvedély - amely már-már felér Brandon kábítószerezésével - és kicsit mélyíthették volna még a kapcsolatának milyenségét feleségével, Amandával (Jennifer Connelly), mert a két veszekedésük, amely arról szól, hogy Amanda végül tovább lépne a családi fészek útján és gyereket vállalna, míg Eric köti az ebet a karóhoz és azt szajkózza, hogy nem is akar változtatni és annak idején a nő ebbe belement, tehát, hagyják a baba projectet a fenébe. Részemről megértem, hogy miért ódzkodik az egésztől, de Amadna karaktere elég erős hozzá, hogy akár egyedül is bevállalja a gyereket és talán meg is tenné, ha érezni, hogy az a helyes út. Eric esetében kicsit úgy érzem, hogy a könnyebb utat akarja választani döntésével és ezt érezhette a karakter is, hiszen végül rábólint az asszony kérésére.
Viszonylag fontos szerepet kap még a helyi tűzoltó erők parancsnokát alakító Jeff Bridges, aki egy röpke jelenet erejéig megidézi egyik legfontosabb karakterét, a country énekest is, egy városi buli alkalmával, ezért érdemes eredeti hangsávval megtekinteni a filmet. Bridges 2009-ben egy Bad Blake nevű énekes eljátszásáért kapta Oscar-díját, az "Őrült szív" című filmben.
A tűzoltó parancsnok jobb kezét alakító James Badge Dale pedig gyerekszínészként kezdte (az 1990-es "A legyek Ura" drámában), majd egy sor komolyabb sorozatban és moziban szerepelt, mire végül a Vasember 3. után elkezdtem figyelni a munkásságát. Itt kicsit talán kevés is a jelenléte, de legalább szimpatikus figurát hoz.
Sajnos, hiába jelenik meg a stáblistán Andie MacDowell neve is, a színésznő kimaradt az emlékezetes pillanatokból, viszont dicséretes, hogy rajta nem látszik, hogy agyon lenne plasztikázva, ellenben sok kortársával, ismert színésznőkkel.
Taylor Kitsch néhány éve komoly reménység lehetett, olyan filmekkel a háta mögött, mint pl. a John Carter vagy a Csatahajó, mostanra mégis átküzdötte magát a masszív középmezőnybe és rendre olyan szerepeket fogad el, amelyek a stáblistán a negyedik-ötödik helyre predesztinálják.


A film zenéje kellemes, de semmi kiemelkedő, a fényképezés pedig szép, bár a CGI sok helyen kicsit "poros". A lángoló medvét inkább álomképként dekódoltam, úgy nem volt elnagyoltsága zavaró.
Amit még hiányoltam és egy ilyen filmben szeretem, ha kitérnek rá, az a szereplők munkájának metódusa, annak jobban kiemelése, akár, ha kell, kicsit szájbarágósan is, hiszen nem vagyok hegyi tűzoltó, nem tudom, miről szól az egész, mire figyeljek, mit kellene látnom. Nagyon kellett figyelnem, hogy a lángoló események értelmét össze tudjam szedni, hiszen nem mozgok ebben a világban, viszont, hogy a drámát jobban átérezzem, nem ártana kicsit mélyebbre ásva, közelebb hozni hozzánk, nézőkhöz, hogy mit is csinálnak ők pontosan, mik a hibalehetőségek és miért történik az velük, amit a film végén látunk. Valójában, egyszer már megnéznék egy kialakuló és mindent felperzselő erdőtüzet a valóságban is, nem számítógéppel generálva, hiszen nekem, aki nem él ebben, roppant nehéz elhinnem, hogy mennyire másodperceken múlhat néha, hogy ki marad életben. Egy biztos: A végén biztos igyekeztem volna minden faágat kivágni a közelemből, egy nagy tisztást létrehozva, amire sajnos a Gránit-hegy tűzoltó csapatnak már nem volt esélye. Úgy éreztem, hogy a tűz is túl gyorsan ért oda, ők is hamar feladták a védelmi körletet "felhúzni", és azok a tűzálló hálózsákok, amivel meg viszonylag sokat is foglalkozik a mozi, úgy látszik, sokat nem érnek, amikor kellene... De szerintem ezt a véleményemet csupán a tehetetlen harag mondatja velem, amikor azt kell látnom, hogy közel húsz, remek ember, apa, testvér és barát, ennyire hiábavalóan, tehetetlenül hal meg. A film kerüli az amerikaiakra oly jellemző fene nagy pátoszt, ezért a végső eseményeket egészen gyorsan lezavarják, szinte minimalizálva a drámai, könnycsalogató hatást. Ha úgy vesszük, igyekeztek ízlésesek maradni.

Nem feltétlenül a legjobb film ebben a témában, de érdemes megnézni, hiszen vannak mindennapi hősök, akikre csak az ilyen mozik irányíthatják rá a figyelmet.

Különvélemény: A cím szerintem kicsit félrevezető Brendanra nézve, hiszen ha rosszul értelmezem a címet, akkor "Csak a bátrak... halnak meg" a tragédia során, azonban Brendan egyedüli túlélőként nem azért maradt életben, mert gyáva lenne, hanem mert olyan parancsot kapott korábban a felettesétől, amelynek köszönhetően ő ki tudott menekülni a tüzes pokolból, igaz, neki sem sokon múlt, hogy nem égett meg. Szóval a "Csak a bátrak" direkt fordítás helyett inkább valami olyasmi lenne a helyes cím, mint a "Bátrak voltak" vagy hasonló formula.
De ez csak az én szőrözésem...

65%

Ha megnéznéd:
- A bátrak (2017)


A film zenéjének youtube válogatása: soundtracksandyou.blogspot.com - Only the Brave (2017)

2017. október 27., péntek

Űrvihar - Geostorm (2017)

Űrvihar - Geostorm (2017)


Rendezte: Dean Devlin

A film Mafab adatlapja: Geostorm (2017)

Csak nekem van olyan érzésem, mintha az Eredet poszter variációját látnám?
Megtekintés: Devlin kitanulta Roland Emmerich keze alatt és visszaböfögte tapasztalatait. Ha kedveled Emmerich munkásságát, akkor ez a te filmed.

Az "Űrvihar" minden tekintetben egy Emmerich film koppintás. Nem állítom, hogy Emmerich találta fel a spanyolviaszt, vagy, hogy ne lennének rendezők, akik hasonló témában már alkottak nagyot, de ha végignézed ezt a habkönnyű, sci-fibe oltott katasztrófafilmet, akkor ha mozikedvelő voltál a kilencvenes években, egyből a német származású direktor filmjei fognak az eszedbe jutni. Ha ehhez hozzátesszük, hogy Devlin, miután kiszínészkedte magát a nyolcvanas években és elsősorban produceri tevékenységet kezdett preferálni a kilencvenesektől, állandó tettestársa lett produceri szerepkőrben Emmerichnek, akkor már pontosan tudhatjuk, hogy az "Űrvihar" ennek a barátságnak egy átsörözött délutánján születhetett meg, miközben nagyban beszélgettek arról, hogy vajon milyen is egy esszenciális katasztrófa film, amelyikkel érdemes kitölteni a vásznat.

hogy végül ezt a nagy ötletet nem a híresebb rendező, hanem a legalább olyan ismert nevű producer-író hozta tető alá, az gondolom afféle mentor-tanítvány kapcsolatnak köszönhető, és bár Emmerich neve fel sem merült az "Űrvihar" stáblistáján, árnyéka teljes terjedelmében elhomályosítja a kész művet. Így végül a film pont olyan, mintha ő dirigálta volna le, csak kicsit "kisebb", kommerszebb, kivonatosabb.

Már a trailer sem hagyott kétséget afelől, hogy a korábbi nagy dobásokat igyekeztek beleszuszakolni ebbe az alig két órás darabba, amely már játékidejével családbarátibb lett, mint a példakép két órát átlépő filmjei.
Amúgy megvan itt minden, amit korábban szerettünk - vagy megszoktunk - Emmerichtől.
Pátosz, önfeláldozás, keresztbe tevő háttér-kellemetlen karakter, az amerikai elnök, barátnő, aki ott van, ha baj van, egy kisgyerek, aki sírhat apuért, anyuért, több nemzet tudósai, akik összeteszik, ami van, városokat leromboló természeti katasztrófák, mellékszereplő, aki épp, hogy megmenekül egy ilyen katasztrófából, vagy épp nem, az okos főszereplő, aki személyesen is érdekelt vagy a problémák megjósolásában, van az elnökkel kapcsolatban, látványos menekülés, utolsó pillanatban klappolás, túlélés, összeborulás, zsepi.

Ennél több nincs is a moziban. Beülsz a 3D-s IMAX terembe, kapkodod a fejed, mert túl közel vagy, reméled, hogy a CGI jobban mutat majd, mint a youtubeon látott bemutatóban, amely nem volt meggyőző, kicsit sem. Amúgy jobb, ám néhány jelentnél kicsit zavarja a szemed.

A jövőben Jake Lawson (Gerald Butler) és egy nemzetközi kutató, mérnök, tudós csoport megépít egy földet körbeölelő védelmi rendszert, amely a szélsőséges időjárási viszonyokat hivatott kordában tartani. Jobb megoldás híján amit kb. tíz percben be lehetett volna mutatni okosan megírva, azt itt ledarálják egy kétperces, szájbarágós monológgal. Hogy ne kelljen a nézőnek összeraknia az előzményeket. Lawson azonban elég önfejű, ha a végtermékről van szó, ezért egy roppant hiteles vizsgálóbizottság megvonja további támogatottságát és eltávolítja az űrbázisról, ami eleve okos húzás, ha tudjuk, hogy maga Lawson volt az egész kitervelője, ezért eléggé hálátlan mentalitásnak érzem, hogy pont őt akarják onnan kiebrudalni, még akkor is, ha akadékoskodó és arrogáns fütyi. Ami viszont a slusszpoén, hogy a helyére pont az öccse, Max (Jim Sturgess) kerülhet, akinek viszont első utasítása felső helyekről érkezik és nem másból áll, hogy közölheti a bátyjával, hogy mehet a francba.


Persze a néző tudja, hogy Max ebben a kérdésben nem lehet hibás, valamiért mégis ez az egyetlen ok, ami képes a két testvér amúgy is nehézkesen vergődő kapcsolatába egy koporsószeget verni. Hiába, kellett valami forgatókönyvi feszültség kettejük közé, mert ha nincs ilyen, elmaradhat egy nagy összeborulás a végén.
Jake-nek persze van egy elhidegült felesége és egy remek kislánya, Hannah (Talitha Eliana Bateman) aki olyan, mintha egy kicsit az anyja lenne az apjának és érzelmileg amennyire kislány, ugyanakkor annyira érett is, hiszen felelősségtudatból erősebb, mint apja. Dramaturgiailag amúgy sok vizet nem zavar.

Bizonyíték, hogy eljutottam a moziba. Kicsit közel ültünk. Összességében elég lett volna a 3D, IMAX nélkül.

Fontos még Max ügynök barátnője, Sarah (Abbie Cornish) aki elvileg maga a megtestesült szabálykönyv, azután, amikor kell, a megfelelő időben korábbi gondolatiságának homlokegyenest eltérő módon reagál, mégis szimpatikus lesz, vagy épp ezért.
Képbe kerül az elnök is (Andy Garcia) aki kivételesen nem áldozza fel magát, mint a 2012-ben és tevőlegesen nem is tesz annyit bele a folyamatba, mint a Függetlenség napjában, de nem is annyira mellékes, mint a Holnaputánban. Garcia amúgy igazán kaphatna már egy említésre méltó, neki szóló szerepet is, mert ismét úgy érzem, hogy csak egy ismert nevű biodíszlet.
Ed Harris pedig ha manapság feltűnik egy stáblistán, azonnal sejtem, hogy ő lesz a nem túl kedves fickó a moziban.

Végösszeg:
Úgy klisés, ahogy van, egynek azonban elmegy. A baj, hogy ismertebb elődjeihez nem képes felnőni, inkább csak halovány utánérzés, és ezen a pocok arcú Butler sem tud segíteni. A moziteremben, üdítővel, kukoricával azonban elrepül a közel két óra, ám pár nap múlva már csak halványan fogunk az egészre emlékezni.
Ha ez a cél, akkor azt elérte.

60%

Ha megnéznéd:
- Űrvihar (2017)


2017. március 30., csütörtök

Repülőtér - Airport (1970)

Repülőtér - Airport (1970)


Rendezte: George Seaton valamint stáblistán kívül Henry Hathaway.

A film Mafab adatlapja: Airport (1970)

Megtekintés: Ugyancsak megkopott mostanra, de ha kedveled a drámákat, amelyek több rétegből állnak össze, érdemes megtekinteni.

Igaz, hogy magyar címmel írtam meg a cikket - Repülőtér - de azért amennyire emlékszem, nézői berkekben is csak Airportként emlegetik a filmet. (Akár az Airplane paródiát, a Terminált, vagy a Mad Max-et. Van ugyan magyar megfelelő, de mivel videókazi kalóz narráción szocializálódtunk, beégett. Legalábbis a korosztályomnak, +/- 10 év.)

A bő kétórás mozit Arthur Hailey (wiki) regényéből írta vászonra Seaton. Hailey-ről annyit érdemes tudni, hogy munkássága hasonló volt Grisham és Chrichton stílusához, írói sikerességéhez. Grisham főleg ügyvédes témákban van otthon, Chrichton a fantasztikum világában szeretett barangolni, a technológiai vívmányokat beépítve műveibe, Arthur Hailey (imdb) pedig szívesen foglalkozott mamutvállalatok köré épülő témákkal, mint autógyártás, szállodaipar vagy bankszféra. Általában volt tehát egy keret, amin belül helyezte karaktereit és azok drámáit, amelyek sokszor pont az adott témához kapcsolódtak szervesen. (Lásd pl. pont az Airport azon jeleneteit, amikor Mel (Burt Lancaster) azon vitázik elhidegült feleségével, Cindy-vel, (Dana Wynter), hogy a család is fontos, de van, amikor a munka elsőbbséget élvez, mert nem lehet félredobni.)

A történet nagy vonalakban egy drámai este történéseit mutatja be, amelyben több szereplő élete veszélybe kerül, akiket a sors egy repülőgépre sodor egy elkeseredett emberrel, aki biztosítási csalásra készülve igyekszik öngyilkosságot elkövetni, egy balesetnek álcázott repülőgép-szerencsétlenséggel.

A Lincoln repteret megbízásának köszönhetően Mel (Lancaster) vezeti. Egy érkező gép pilótája elszámolja magát és a reptér legforgalmasabb leszállópályáját sikerül gépével eltorlaszolnia. Mivel éppen téli vihar tombol és a környéken nincs másik alkalmas repülőtér, minden erővel azon van a földi személyzet, hogy kiássák a beszorult gépet, biztosítva a többi, levegőben köröző madárnak a leszállás lehetőségét.
Mel habár igyekszik jó apa lenni, le sem tagadhatja, hogy valami alakul közte és a titkárnője, Tanya (Jean Seberg) között. Felesége viszont pont ezt a zűrzavaros éjszakát választja ki arra, hogy gyakorlatilag belehajszolja Mel-t a válásba.
Mel egyik legjobb, mégis legmakacsabb pilótája, Vernon (Dean Martin), aki viszont nem elég, hogy pökhendi és ott tesz keresztbe Melnek, ahol tud, de egyszerre Mel húgának a férje és amit kevesebben tudnak, csalja őt egy stewardess-szel, Gwen-nel (Jacqueline Bisset).
Míg a kifutópályán Mel egyik gépész, karbantartó és egyben repülőgép tervező barátja, Patroni (George Kennedy) igyekszik felszámolni a hatalmas hótorlaszt, addig a gépre felszálló utasokkal is meggyűlik a bajuk.
Egy idős hölgy (Helen Hayes) például kifinomult technikával potyautasként látogatja rendszeresen idegenben élő lányát, míg egy korábbi tűzszerész (Van Heflin), hogy végső elszegényedésében gondoskodjon feleségéről (Maureen Stapleton), merényletet tervez a gép ellen.
A főbb történetszálakon kívül is megismerünk érdekes, kedves vagy épp idegesítő karaktereket. A film készítőinek sikerült megcsípniük néhány igazi sztárt - bár néhányuk csillaga már kihunyóban volt - és sok statisztát, ezért a színészi játék összessége elég ingadozó minőségű.

A film zenéjét a remek Alfred Newman komponálta, akit több, mint két tucat évben jelöltek Oscar-díjra, nem egyszer egy éven belül több filmért. Ezért a munkájáért azonban nem kapta meg a szobrot, de a film egyébként sem mondható szerencsésnek ebből a szempontból, mert a tíz jelölésből csupán a legjobb női mellékszereplő díját sikerült megszerezniük, amelyet a szélhámos nagymama, Ada Quonsett szerepéért Helen Hayes-nek Ítélt oda a zsűri, bár a díjat Hayes egészségi állapota miatt végül Rosalind Russell vette át.

A filmet gyerekként láttam először - mondanom sem kell, hogy gyerekként azért valahogy jobban magával ragadt a történet szerteágazása és grandiózussága - és bár azóta erősen megkopott, elmúlt belőle a frissesség, bőven megér egy megtekintést, akár a sokkal gyengébb, mégis szórakoztató folytatásokkal egybe fűzve. Például egy unalmas hétvégét simán feldob a négy Repülőtér film, főleg, ha azok megtekintése után mellé csapjuk a belőlük táplálkozó paródia mozi két részét is, amely remekül használja ki a katasztrófafilmek kliséit, vegyítve azt angol, fekete és főleg abszurd humorral.

Dean Martin a kapitány és a rémült utasok farkasszemet néznek a merénylővel.

Természetesen a hetvenes évek óta rengeteg hasonló filmdráma és katasztrófafilm készült, de repülős témában kevés hasonló, amely nem csak magára a katasztrófára és annak túlélőire, hanem a környezetükre és sok egyéb karakterre is figyelt volna. Nem állítom, hogy persze az Airport lenne az első fontos és a kliséket lefektető katasztrófa mozi, azonban sok hasonló, akkoriban készült fontos mozi utána került bemutatásra: Földrengés, Pokoli torony (1974), A Poseidon kaland (1972). Az Airport meg már 1969-ben elkészült (Később mutatták be... 1970-ben), alig egy évvel a regény megjelenése előtt, ami olyan nagy sikernek örvendett, hogy az Universal azonnal lecsapott rá. Később azonban a produkció költségvetése kezdett elúszni - köszönhetően a főszereplők bérének is - és az Universal elnöke, Lew Wasserman hajlott rá, hogy beszüntesse a forgatást, míg a producer Ross Hunter ragaszkodott a film elkészítéséhez. Ez olyannyira elmérgesítette a két férfi között a viszonyt, hogy az azután sem állt helyre, hogy a mozi hatalmas sikerrel került bemutatásra.

Töfi:
- Helen Hayes abban az évben mellékszereplői Oscar-díjával két olyan színésznőt pipált le - Karen Black-et és Lee Grant-et - akik később játszottak fontos szerepet a további Airport filmekben.
- A filmben nem hozzák szóba a hatalmas korkülönbséget a pilóta Dean Martin és a légikisasszony, Jaqueline Bisset között, pedig az ilyesmi ábrázolása a hetvenes években még közel sem volt annyira elfogadott.

Feltétlenül ajánlom ezt a mozit azoknak, akik két órán keresztül bírnak ülni a fenekükön és elmerengeni, hogy vajon néha milyen közel vagyunk ahhoz, hogy rosszkor legyünk, rossz helyen.
Akit még kiemelnék a filmben, az Van Heflin, aki a bombakészítő Guerrero-t alakítja és ez volt az utolsó mozifilmje. Motivációja tiszta és már-már érthető is, így a film egyik igen fontos mellékszála az övé, a feleségét alakító, Maureen Stapletonnal egyetemben. Drámájuk kiemelkedik az átlag drámákból, ahol sokszor nincs ennyire felépítve a karakterek háttere. (Amikor a feleség a férje életéről vall, az például eléggé hihető és kidolgozott párbeszéd.)

90%

Ha megnéznéd:
- Airport (1970)

Helen Hayes, Jean Seberg, Burt Lancaster

2014. augusztus 26., kedd

Godzilla - Godzilla (2014)

Godzilla - Godzilla (2014)


Rendezte: Gareth Edwards

Te most viccelsz velem?
Ennél még a Matthew Broderick féle szentimentális múltidézés is izgalmasabb volt. Komolyan! És ez a kijelentés szerintem nem nekem ciki.

A Godzilla filmek semmi másról nem szólnak, mint a gyermekkori rombolásvágy felnőttkorba manifesztálásról. Amikor kicsik voltunk, volt lego-nk, fakockánk, homokozónk. Néha építettünk hatalmas várakat - képzeletünkben legalábbis annak tűntek - és miután benépesítettük őket láthatatlan emberekkel, jöhetett a pusztító erejű cunami, földrengés vagy óriás szörny. Már akkor ilyesmiket játszottunk, amikor még az 1954 óta japánból importált Gojira mozikról nem is volt tudomásunk. Kis kezünk izgatott gyönyörrel pusztította le mindazt, amit korábban felépítettünk és akkor az nekünk tetszett.
Közben azért felnőttünk és úgy gondolom, egy két órás film nem lesz számomra csupán azért izgalmas és tartalmas szórakozás, mert a játékidő nagy részében CGI városokat, épületeket rombolnak a földig.
Pedig sajnos Edwards filmje a trailerben talán többet ígér, ám sajnos, keveset vált be ebből. Gareth Edwards elkészített egy low budget szörnyes sci-fit, ami sikeres volt a "kertek alatt". Lehetőséget kapott egy nagyobb projekt-re. Nem élt vele. Ezt már egyszer megcsinálta, kevesebből...

Az indulás unásig ismert katasztrófafilmes klisé. A kis átlag család tök jól elvan, épp készülnek egy ünnepségre, amikor beüt a mennykő. A szülők veszélyes iparban húzzák az igát. Mi sem természetesebb, mint, hogy egyikük még az első tíz percben elhalálozik, hogy a drámaiságot és a későbbi érzelmi kavarodást legyen mivel magyarázni. Anyu, akit nem mellesleg egyik kedvencem, a francia Juliette Binoche alakít, rosszkor van rossz helyen. Atomvihar, kénkő és pokol. Apu, a Breaking Bad című kultsorozat főszereplője, Bryan Cranston hirtelen özvegy lesz, akinek egyedül kell nevelnie a fiát. Nem tudjuk meg, hogyan birkóznak meg a traumával, mert ugrunk tizenpár évet az időben. A kisfiú felnőtt, katona lett, saját családdal, ami nem funkcionál túl jól.
Apa pedig kicsit visszavonult a világtól, hogy azután annál nagyobb elánnal ugorjon az események közepébe, amikor hasonló baleset történik, mint amiben anyuci meghalt. Kiderül, hogy a baleset csupán megágyazott két hatalmas őslény(?) érkezésének, akik képesek kiütni az elektromosságot és rádióaktív sugárzással szeretik megszívni magukat.
Mindeközben persze rombolják a várost, hullanak a statiszták - vigyáznak, hogy sok borzalmat azért ne lássunk - a katonaság pedig beindul, ahogy ilyenkor szokott. Egyetlen fegyver, amiben látják a szörny kérdés megoldását, nem fogod kitalálni, fordítva fog elsülni! Már nem azért kell izgulni, hogy vajon sikeresen likvidálják-e a szörnyeket, hanem azon, hogy mennyi lesz a polgári áldozat.


Ha nem volt eddig elég a leomló épületekből, mellékesen megjelenik a film sztárja is, a Godzilla. Akit alig látsz, mert szisztematikusan csak akkor hajlandó szerepelni, ha vagy minden úszik a füstben és/vagy ködben, vagy ha este/éjszaka van. És ebben a városban nincs ám telihold. Fény meg ugye azért nincs, mert a két Moto-szörny kioltja az elektromosságot. A kurva anyjukat! (Ez nem az a film, amit egy percig élvezni lehet kalóz másolatú, mozis verzióban: Kérjük vegye meg a film eredeti lemezét és támogassa a hollywoodi filmipart! Köszönjük!)

Bryan Cranston kapott húsz perc játékidőt. Többet érdemelt volna. Mind a színész, mind a karakter.

A karakterek kihasználtsága konvergál a nullához. Nem túlzok.
Ken Watanabe egy álmodozó szemű, tátott szájú szörnykutató szerű professzor, akit a katonaság azért tart, hogy ha valami mozgást látnak a szörnyek körül, legyen kit megkérdezni, vajon mi történik. Professzorunk, akinek elvileg semmilyen előképe nincs ezekről a roppant méretű szörnyekről, pedig bőszen osztogatja okosságait, amik valahogy mindég betalálnak.

A felnőtt kisfiú, aki történetesen bomba specialista lett időközben - és ezen képességét még csak nem is tudja később kamatoztatni, mert... - a Ha/ver-ből megismert Aaron Taylor-Johnson játssza. Ugyanúgy. Végig. Egyetlen, egyenletes szúrós nézéssel, majdnem végig ugyanazzal a merev grimasszal, mint aki épp felszívta magát egy torta elfújásához. Vagy fingana, de sok csinos csaj állta körbe autógrammért, ezért ciki lenne kiereszteni a galambot.

Elizabeth Olsen szerepköre ennyiben merül ki.

A forgatókönyvet egyértelműen egy kezdő író gányolta össze. Max Borenstein nem ért a feszültségteremtéshez. Annyit még ő is tud, hogy veszélyes szituációba gyerekeket dobni az eléggé felfokozza a néző adrenalin szintjét. Ennek érdekében több látványos és veszélyes szituációban megjelennek gyerekek. Hol a főszereplőnk kisfia, hol egy vágott szemű kisfiú, hol egy mesztic forma kislány. A lényeg, hogy legyen rombolás és ennek közepén egy gyerek. Csak ez kurva kevés.

A kis feleség, Elizabeth Olsen kálváriája szintén kimerül annyiban, hogy míg körülötte omlanak a házak, addig ő riadt szemmel bóklászik épületből az utcára, utcáról a házba.
Mennyivel elegánsabb volt az 1998-as Godzilla kamerása, Hank Azaria, aki miután a hatalmas dög átsétál felette, önkéntelenül világgá üvölti szerencséjét, hogy még él. Abban a pár másodpercben többet tudunk meg a figuráról, mint fiatal anyuról az egész filmben. Szégyen.

Aaron Taylor-Johnson nagyjából ezzel a szigorú fizimiskával akciózza végig a filmet.

Sokat elárul számomra egy filmről, ha nem vagyok képes elsőre, egy ültemben végignézni. Ezt többszöri nekifutás után sikerült, mert nem kötött le. Nagyon nem. A szürke szűrű, amit szinte végig használnak a filmben, simán álomba ringatott. Olyan eső alatti hangulatot árasztott, ami miatt nekem aludnom kell picit. Ami meg ahhoz elég, hogy ne lássam a filmet.
Mikor végre végig néztem, végig éreztem, hogy ez nekem nem tetszik, unalmas.
A szereplőkről alig tudok meg valamit. Nincsenek benne karaktererősítő pillanatok.
Annyit megtudtam, hogy a fiatal apuka kisfiának sasszeme van. A végén kiszúrja az anyját egy stadionban, már vagy 100 méterről, miközben a vágásokból látszik, hogy azért az nem lehetett kis munka. Kis X-men...

A katonai vezető semmilyen alakját pedig kiosztották egy másik nagy kedvencemnek, David Strathairn-nek. Strathairn kiváló színész, de a nem megírt figurával ő sem nagyon tud mit kezdeni. Felmondja a szövegét és annyi. Egy gesztust nem tesz hozzá, hogy közelebb hozza a nézőhöz a szereplőt.
A hadsereg pedig tökéletesen inkompetens. Egyetlen lépésük nincs, amivel véget vethetnének a pusztításnak. Ezt a forgatókönyv meghagyja a szörnyeknek. Kb. 10 percben.


Rég csalódtam már ilyen agyon hype-olt filmben.
Ha jól akarsz szórakozni, ajánlom a 98-as változatot, amely bár sokkal korábban készült, semmivel sem rosszabb, még látványilag sem.
Az új Godzilla egyedül csak trükk vonalon képes megállni a helyét, ami viszont 2014-ben már nem számít(hat) dicsőségnek.

30%, ha az összképet nézem.
70%, ha csak a rombolást - és szörnyeket - nézzük.

2014. május 9., péntek

Pompeji - Pompeii (2014)

Pompeji - Pompeii (2014)

Rendezte: Paul W. S. Anderson

Ha láttad a "Titanic" című három órás katasztrófa-drámát, akkor már láttad ezt a filmet. Vagy legalábbis úgy fogod érezni. És ez a fő baj a Pompeji című szandálos drámában: Olyan, mintha már láttad volna valahol... valamikor.

Elég spojleres leírás következik.
Ha nem láttad még a filmet és tervezed megnézni, kérlek, gyere vissza később!
Az összes fontosabb szál gyakorlatilag át lett emelve Cameron mesterművéből. Irritálóan feltűnően hajaz ez a Paul W. S. Anderson katyvasz a már közel húsz éves mesterműhöz. Ott egy luxushajó, itt egy enyhén dekadens város. Ott egy jéghegy, itt a Vezúv. Ott szegény fiú, elvileg gazdag hozományú lány, itt gladiátor-rabszolga, gazdag szülők leendő örököse. Ott egy milliomos Playboy az ellenség, itt pedig egy nagy hatalmú hadvezér. Ott van jobbkeze. Itt is. A főhősnek van barátja, akit mire megkedvelünk, meghal. Itt is. És a többi.


Anderson nem egy jó rendező. Néha belenyúl a tutiba és képes kultfilmet (Event Horizon) vagy szerethető akció-horrort (A kaptár - Resident Evil) összehozni, vagy az akció jelenetei ütnek el az átlagtól, de amúgy nehéz tőle kiemelni jellemző rendezői húzást, stílus jegyet. Nem, Milla Jovovich nem az!
Anderson szépen lassan látványfilmessé nőtte ki magát, amivel egyetlen baj az, hogy a tartalmi mondanivaló teljesen elhalványul (lásd. A három testőr megcsúfolt feldolgozását, amelyben egészen elrugaszkodnak a valóságtól) a filmjeiben, viszont a látvány igazán ütőssé tételéhez még kellene pár millió forgatásra fordítható dollár. Ugyanakkor Anderson a költségvetésből képes egészen látványos filmeket összehozni a finomságokra kevésbé fogékony nézők számára. Nem csoda, hogy ahogy fejlődik a mozis technika, az új filmjei egyre többször készülnek 3D-s változatban, pusztán a popcorn mozi kedvelőinek kedveskedve.
2015-re pedig már beígérték a Resident Evil 6. folytatását, amely széria címe összeforrt a direktorunk nevével és hiába egyre csökkenő az epizódok minősége - mind történetben, mind filmélményként - várhatóan ez szintén megtölti majd a nézőtereket. Csak szóljon végre valamiről, mert a viszonylag agyatlan lövöldözést még élvezet volt nézni az első részben - a kevesebb CGI-nek köszönhetően a horror faktor is jobban működött - de a második rész óta csupán önismétlés a sorozat.

Kezdődik az baj. Erre már nem tudnak Pompeji lakosai rálegyinteni.
Történet:
A wikipédia egészen jól elmeséli, amit a film megtekintése előtt vagy után a háttértörténetről tudni érdemes: Pompeji - wikipédia. (klikk a linkre és megokosodsz)
Ne haragudj, de nem kívánom bemásolni, amit ott olvastam. A lényeg, ami rám ragadt a városról, mint "tudás": Pompeji városát elpusztította egy vulkánkitörés Krisztus után 79-ben. A katasztrófa olyan hirtelen következett be, hogy gyakorlatilag nem volt túlélője - mindent beborított a por, hamu és a láva, konzerválva rengeteg holttestet.

A történet Anderson féle változata:
Milo (Kit Harington) a kelta gyerkőc, szemtanúja faluja teljes kiirtásának. Csupán lélekjelenlétének köszönhető, hogy őt nem hányják kardélre, viszont fogságba kerül és egy római kereskedő kezei között lassan gladiátorrá cseperedik. Habár külső jegyei alapján inkább csak csinos fiatalember benyomását kelti a kelta (szójáték, de szar...), ennek ellenére a viadalok egyik legkiemelkedőbb harcosává képezi magát. (Mondjuk nem nagyon derül ki, hogyan lesz erre képes.)
Abból a szempontból "hiteles" a pár szerelme, hogy ehhez
az aura átszakító közelséghez manapság ma már egy üveg borocska
is elég lehet...
Új szálláshelye lesz Pompeji városa és az odaút alatt véletlenül, vagy egy olcsó forgatókönyvi fogásnak köszönhetően összeakad a tehetős római Severus (Jared Harris) egyetlen leánygyermekével, Cassia-val (Emily Browning - kezdi levetkőzni a kislányos bájt és felnőni) aki két percnyi lóaltatás után meglátja az elvileg barbár fiúban a lehetséges ... na vajon mit???
Milo szintén rajta felejti a szemét a lányon, ám mivel láncokon vezetik be a városba, nem sok esélye van rá, hogy beüljenek egy akkor még nem romkocsmába, sörözni.
Közben, hatalmas véletlen, hogy a Milo családját legyilkolászó hadvezérünk,Corvus (Kiefer Sutherland)  szintén itt teszi tiszteletét és ami a legszebb és egyben egyik legsutább momentuma a filmnek - szinte röhejes mellékszál, és ki sem fejtik - pont Severus leánygyermekére van ráállva és igyekszik őt feleségül kapni, nem válogatva - szó szerint - a módszerekben.
A film dramaturgiai felépítése tökéletesen megfelel a többi, hasonló témájú katasztrófa filmnek.
Baljós előjelek, az első balesetek és halálesetek, amelyek áldozatai kapcsolatban állnak a főszereplőkkel. A főszereplők között hamar kialakul a hierarchia: lány és fiú össze, ellenség lázad, mellékszereplők lézengenek és halnak, akció, párbeszéd, földmoraj, akció, párbeszéd, földmoraj.
A film egyetlen gyenge pontja, hogy ha nem akar átlépegetni a fantasy birodalmába, akkor elvileg a befejezés szinte borítékolható, hiszen tudjuk, hogy a Vezúv kitörését nem nagyon élte túl senki. Vagy mégis?
De amíg erre választ kapunk, végig kell ülnünk száz percet.

Corvus és fekete serege belovagol
A film nem élvezhetetlenül rossz, habár aki szereti a történelmet és többet akar tanulni az adott eseményekről, nem ebből a filmből fogja kipótolni a hézagos tudását. A Pompeji egy színes és szagos popcorn mozi. Semmi több. Hiába célozza meg a Gladiátor szandálos világát és hiába volt a történetben egy kőkemény akció dráma lehetősége, Anderson sajnos túlságosan közel áll a zöld háttérhez, ami annyit tesz, a filmje kellemesen fényképezett vizuális nyalánkság, de hiányzik belőle egyfajta mélység, amely az apróságokban rejlik. Az egyetlen jelenet, amikor azt éreztem, hogy kicsit visszaugrottam az időben és nem színészeket látok, akik eljátszanak valamit, amikor Kiefer Sutherland elmorzsolja a szőlőket az aréna szélén, hőseink halálát kívánva. Az a szőlő morzsolás volt az egész film egyetlen "hiteles" pillanata.

Kit Harington fiatal filmes, alig valamivel a háta mögött. Azért, nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy a jelenleg egyik legjobbnak értékelt televíziós show egyik fontos karaktere, hiszen ő alakítja a Trónok harca című fantasy eposz törvényen kívül született Havas Jon-ját. Kit Harington azonban ránézésre se nem elég kemény, se nem elég érett egy vérengző, minden harcot túlélő gladiátor szerepére. Russell Crowe az volt. Harington egy csinos fiatalember, szomorú barna szemekkel, kockásra gyúrt hassal, de nem több. Filmes tapasztalata eddig jobbára kimerült a kardforgatásban és sötét helyszínek árnyékába burkolózó bujkálásánál. Az igazi drámai megmérettetés még hátra van számára. Jelenleg nem tudom őt érett színészként kezelni. Előbb látnom kell egy "olyan" szerepben. (gy.k.: ahol elhiszem, hogy ő maga a karakter)
Ettől függetlenül mégis kedveltem Milo karakterét, mert szimpatikus figura a srác és ha már katasztrófa filmet nézek, szeretem, ha van kinek drukkolni. Ami negatívum, hogy annak idején Leonardo Di Capriot is nyálasnak tartottam a Titanic-ban hozott alakításában - nem volt férfias a figura - és ebben a filmben Milo is inkább egy fiatal "rocksztár, mint félelmet keltő gyilkológép.

Browning sokat veszített kislányos bájából...
Emily Browning valamiért titkos kedvencem. Már az első filmjeiben felfigyeltem sza-báj-talan (szójáték) arcára, furcsa metszésű orrára. Emily tíz éves kora óta filmezik és első munkái, amibe belebotlottam, a véres felvezetéssel indító "A szellemhajó - Ghost Ship" és a kicsit több teret engedő "A sötétség leple - Darkness Falls". Mindkettő horrorfilm. Csoda, hogy megkedveltem, amikor kedvenc műfajomban már gyerekként megmutatta magát. Emily azóta is előfordul hasonló szerepekben és igyekszik azon, hogy ne csajos filmek buta kellékeként lássuk a vásznon. (Leszámítva jelen tárgyalt filmünket, ami sajnos egyik főszereplőnek sem enged sok teret a színészi játékra, hiszen a show-t ellopja a Vezúv és maga a katasztrófa. Browning egyik legnagyobb durranása az "Álomháború" Babydoll-ja. A film sajnos egy látványorgia, amelyben a történet szinte elsikkad, de Browning eszméletlenül szexi és érzéki benne.

A mellékszereplők:
Katasztrófafilmről beszélünk, ezért azok akadnak bőven. Néhányuk szerepet is kapott, de volt, aki érezhetően csupán azért került a filmbe, hogy több legyen az áldozat. Értük nem nagyon tudunk izgulni, mert a forgatókönyv olyan kevéssé foglalkozik velük, annyira nem dolgozza ki az alakjukat, hogy maximum egy piálós játékban érnének valami, ha haláluk esetén meg kell inni egy feles rövidet.
Ilyen például Browning beszélgető társa és fél rabszolgája, Ariadne (Jessica Lucas). A karakter más filmben egészen biztosan komoly cinkossá vált volna abban, hogy főszereplőink szerelme kiteljesedjen, vagy egyéb módon hozna a figura valami maradandót a filmben. Itt csupán csinos kellék és eggyel több lehetséges áldozat. Még izgulni sem nagyon tudunk érte, mert amikor számára eljön a vég, valahogy nem sikerült eléggé tragikusra vágni az eseményt. Amolyan volt... nincs.
Hasonló szereplő több is van, de mást nem emelnék ki.

Amikor a fiúknak fel kell kötni a gatyájukat! Ebben az esetben ezt lánccal teszik.
A szülők szerepeire Anderson két erősen B csillagot talált, akiknek voltak már jobb napjai. Sajnos, Anderson nem Tarantino, ezért elképzelhetetlen, hogy a Pompeji lesz az a film, ami után mindkettőjük telefonja elég a sok csöngetéstől. Az apa szinte súlytalan alakját Jared Harris hozza, az anya még feleslegesebb karakterét pedig Carrie-Ann Moss. Míg Harris azonban néha megszólalhat a filmben, addig Moss simán a díszlet egyik dekoratív részévé válik. Mindketten játszottak már jobb és fontosabb szerepet és ami szégyen, hogy a forgatókönyvírók szinte csak jelzés értékűnek írták bele a figurákat a történetbe. Talán van egy rendezői változat, ahol anya és apa elbeszélgetnek egymással, hogy a lányuk vajon honnan ismerheti a gonosz Corvus-t, vagy egy apró jelenet, amely megelőlegezi szerelmük erejét, melyet halálukban tanúsítanak. Velük kapcsolatban a legtöbb kihagyott ziccer.

Milo kezdetben ellenségnek beígért gladiátor társa, aki nevetséges módon mégis a szövetségese lesz - olyan édes, ahogy egy cellába zárják a két bajnokot, hogy farokméregetéssel múlassák az időt, mielőtt kiontják egymás belét - Atticus (Adewale Akinnuoye-Agbaje). Nevéről nekem a hírhedt amerikai börtön, Attica jut eszembe. Van is némi hasonlóság: Mindketten könyörtelenek, közük van a bezártsághoz és Atticus fekete, akárcsak Attica lakóinak nagy része. (Hú, de szar!) Adewale kimondhatatlan neve ellenére folyamatosan előkerül A filmek szereplőinek listájáról. Nem rossz színész és a figura, amit most hoz, végletekig igazságos és lovagias. Csoda, hogy ennek ellenére a film szerint már csupán egyetlen utolsó harc választja el attól hogy Róma törvényei szerint szabad ember lehessen. Karaktere pontosan azt az utat járja be, amire számítani lehet.

A főgonosz pedig nem más, mint a televíziózás Jack Bauere, Kiefer Sutherland. Hiába a jelmez és belőtt séró, nem hittem el, hogy ő egy legyőzhetetlen hadvezér. Állandóan azt vártam, hogy a háttérben megszólal az operatív csoport jellegzetes telefon csengő hangja és elhívják, hogy megmentse a világot. Ennek ellenére Sutherland kihozza az alakból, amit tud, kár, hogy ez a szerep nem neki való. Talán olyan sokat láttuk már "realista" filmekben, hogy egyszerűen nem lehet komolyan venni egy kosztümös szerepben. Sutherland számomra az a figura, akinek fizimiskája annyira egybe nőtt a tévésorozatos karakterével, hogyha meglátom egy másik stílusú darabban, azonnal kirángat a díszletek közül és emlékeztet rá: vigyázz, ő Jack Bauer.
Ez azonban az én hibám, nem az övé. Ami viszont sokat ront az összképen, hogy Sutherland karaktere is egydimenziós figura, aki végletekig gonosz. Van rá utalás, hogy honnan ismerheti Cassiát, de sajnos ezt a szálat túl felületesen kezelik.

Van még néhány egyéb karakter, akik miatt most nem koptatnám a billentyűt, ám még megemlítésre érdemes Proculus (Sasha Roiz), mint Corvus fekete lelkű jobbkeze. Jóképű, simulékony, egysíkú figura, aki bárkibe beledöfi a kardot, akire rámutatnak. Hiába lenne jó karakter, ha egyszerűen semmit nem tudunk meg a hátteréről.

A zene erős közepes. Mikor már azt hinném, hogy ez igen, komoly munka, visszasüllyed a középszerűségbe. A trükkökért nem voltam oda. Érdekes, de mai szemmel az 1997-ben készült Titanic is hitelesebbnek tűnik a szememnek, mint ez a modern számítógép varázslat.

Figyeld:
- A kiláncolt gladiátorokkal végrehajtott aréna harc. Kicsit ragacsos és töredezett - a vágás miatt - de azért lehet izgulni a fiúkért.
- Áruld el nekem, hogy a két főszereplő között mikor tudott kialakulni az a szerelem, ami a végén hajtja őket!
- Kit Harington hasa kockás. Csajok, lehet olvadni!

Pozitívum: Milla Jovovich-ot a férjecskéje (a rendező)
nem tette bele ebbe a filmjébe. Mondjuk, belegondolva, el nem tudom képzelni, miért nem ő kapta meg az anyuka szerepét?

A film egyetlen igazán értékelhető pontja, ami nem teljesen klisés, az a befejezés. Csodálom, hogy ebben a formában meg merték lépni, ami viszont hozzátesz az élvezeti értékéhez.

50%

Miért? - Mert a film egyetlen klisé halmaz, szinte nélkülöz minden eredetiséget és realitást.
A 3D-t pedig nem tudom értékelni, hiszen nem olyan változatban láttam. Amúgy sem szeretnék egy filmet csak azért szeretni, mert a pofámba csapódik a vászon.