A Gránit-hegy hősei - Only the Brave (2017)

A Gránit-hegy hősei - Only the Brave (2017)

Rendezte: Joseph Kosinski

A film Mafab adatlapja: Only the Brave (2017)

Megtekintés: Film egy csapatnyi hősről, akikről sosem tudtunk volna, ha nincs ez a mozi.

Mi, itt, Európában, legalábbis. És nem ez az egyetlen hasonló, megtörtént eseményeket feldolgozó drámai történet. Hollywood és úgy egyébként a filmgyártás, évente legalább egy hasonló alapkoncepciójú mozit kikönnyez magából, amely, ha szerencséjük van, eljut a nézőkhöz és ha megfelelően sikerült feldolgozni, szimpatikus karakterekkel, érdekes megvilágításba helyezve, személyesebbé tenni a tragédiát, szinte a szobába hozva a karaktereket, akkor egészen kellemes visszajelzéseket kaphat a mozi, kezdetnek mindjárt azt, hogy jelentős bevételt termel vissza a gyártási költségből. Mert amúgy a műfaj, vitathatatlan, eljut a szívekig, de ha az egyszeri néző választhat egy mozi kínálatából, nem feltétlenül egy ilyen történetre kíváncsi, hiszen a mindennapi robot után nem túl szórakoztató olyan emberek sorsát megismerni, aki velünk ellentétben olyasmivel keresik a kenyerüket, ami a vesztüket is okozza.

Ha kissé szélesebb spektrumba helyezzük magát az eseményeket, akkor nem sok különbség van egy háborús drámát bemutató, tesztoszteron mozi - Katonák voltunk, A fegyvertelen katona - között, vagy egy veszélyes munkát, hivatást taglaló, tragikus lezárást kapó dráma között. Nem ugyanaz, kivétel a váz: Csapatnyi ember, többnyire tipikusan férfiak, kritikus helyzetben, vezető és újonc is, katasztrofális kimenetelű események sodrásában, sok áldozat, néhány túlélő, sírás, vér, verejték, pátosz, szeretet, stb.

Ha nem akarunk ekkora territóriumon barangolni, akkor maradjunk a tipikusan veszélyes munkakörökön belül és a megtörtént események csapásán. Akkor is marad elég téma, mint pl.: vízi-mentők (Hullámtörők, 2006), halászok (Viharzóna, 2000) és, hogy frissebbek is bekerüljenek, bányászok (A harminchármak, 2015) és olajfúró munkások (Mélytengeri pokol, 2016). Még a sort bővíthetnénk sok címmel, de maradjunk a kifejezetten valós eseményeket feldolgozó szegmensben.

Kosinski szereti a színészeit, ellenben a karakterépítésből nem túl erős. Nyilván hosszabb lett volna a film, ha mondjuk a főszereplő Brendan (Miles Teller) karakterét jobban kiemelték volna és talán ezért olyan elnagyolt a kábítószerfüggő fiatalember kijózanodásának a cselekményszála. Kedvelem Tellert a Whiplash bemutatója óta, de itt kevésnek éreztem, amit a figurájából kihoztak, bár, ez inkább a forgatókönyvírók érdeme. Sean Flynn újságíró cikkéből húzták fel magát a drámát, és beszélgettek a csapat egyetlen túlélőjével, Brendan McDonough-gal is, mégis, egyszeri befogadóként, volt, amit hiányoltam. Brendan a film elején jön le a kábítószerekről, de, hogy mi a motivációja, hogy elhagyja káros szenvedélyét, vagy, hogy hogyan birkózik meg a leszokást kísérő hiányérzettel, fájdalommal, valahogy elengedi a film, pedig tényleg ez az, ami a figurát közelebb hozhatta volna hozzám. A másik főszereplő, Eric Marsh (Josh Brolin) karaktere már nem ennyire hézagos, bár, tőle is szívesen láttam volna, hogy miért lett ez az egész tűzoltási mánia ennyire fontos szenvedély - amely már-már felér Brandon kábítószerezésével - és kicsit mélyíthették volna még a kapcsolatának milyenségét feleségével, Amandával (Jennifer Connelly), mert a két veszekedésük, amely arról szól, hogy Amanda végül tovább lépne a családi fészek útján és gyereket vállalna, míg Eric köti az ebet a karóhoz és azt szajkózza, hogy nem is akar változtatni és annak idején a nő ebbe belement, tehát, hagyják a baba projectet a fenébe. Részemről megértem, hogy miért ódzkodik az egésztől, de Amadna karaktere elég erős hozzá, hogy akár egyedül is bevállalja a gyereket és talán meg is tenné, ha érezni, hogy az a helyes út. Eric esetében kicsit úgy érzem, hogy a könnyebb utat akarja választani döntésével és ezt érezhette a karakter is, hiszen végül rábólint az asszony kérésére.
Viszonylag fontos szerepet kap még a helyi tűzoltó erők parancsnokát alakító Jeff Bridges, aki egy röpke jelenet erejéig megidézi egyik legfontosabb karakterét, a country énekest is, egy városi buli alkalmával, ezért érdemes eredeti hangsávval megtekinteni a filmet. Bridges 2009-ben egy Bad Blake nevű énekes eljátszásáért kapta Oscar-díját, az "Őrült szív" című filmben.
A tűzoltó parancsnok jobb kezét alakító James Badge Dale pedig gyerekszínészként kezdte (az 1990-es "A legyek Ura" drámában), majd egy sor komolyabb sorozatban és moziban szerepelt, mire végül a Vasember 3. után elkezdtem figyelni a munkásságát. Itt kicsit talán kevés is a jelenléte, de legalább szimpatikus figurát hoz.
Sajnos, hiába jelenik meg a stáblistán Andie MacDowell neve is, a színésznő kimaradt az emlékezetes pillanatokból, viszont dicséretes, hogy rajta nem látszik, hogy agyon lenne plasztikázva, ellenben sok kortársával, ismert színésznőkkel.
Taylor Kitsch néhány éve komoly reménység lehetett, olyan filmekkel a háta mögött, mint pl. a John Carter vagy a Csatahajó, mostanra mégis átküzdötte magát a masszív középmezőnybe és rendre olyan szerepeket fogad el, amelyek a stáblistán a negyedik-ötödik helyre predesztinálják.

A film zenéje kellemes, de semmi kiemelkedő, a fényképezés pedig szép, bár a CGI sok helyen kicsit "poros". A lángoló medvét inkább álomképként dekódoltam, úgy nem volt elnagyoltsága zavaró.
Amit még hiányoltam és egy ilyen filmben szeretem, ha kitérnek rá, az a szereplők munkájának metódusa, annak jobban kiemelése, akár, ha kell, kicsit szájbarágósan is, hiszen nem vagyok hegyi tűzoltó, nem tudom, miről szól az egész, mire figyeljek, mit kellene látnom. Nagyon kellett figyelnem, hogy a lángoló események értelmét össze tudjam szedni, hiszen nem mozgok ebben a világban, viszont, hogy a drámát jobban átérezzem, nem ártana kicsit mélyebbre ásva, közelebb hozni hozzánk, nézőkhöz, hogy mit is csinálnak ők pontosan, mik a hibalehetőségek és miért történik az velük, amit a film végén látunk. Valójában, egyszer már megnéznék egy kialakuló és mindent felperzselő erdőtüzet a valóságban is, nem számítógéppel generálva, hiszen nekem, aki nem él ebben, roppant nehéz elhinnem, hogy mennyire másodperceken múlhat néha, hogy ki marad életben. Egy biztos: A végén biztos igyekeztem volna minden faágat kivágni a közelemből, egy nagy tisztást létrehozva, amire sajnos a Gránit-hegy tűzoltó csapatnak már nem volt esélye. Úgy éreztem, hogy a tűz is túl gyorsan ért oda, ők is hamar feladták a védelmi körletet "felhúzni", és azok a tűzálló hálózsákok, amivel meg viszonylag sokat is foglalkozik a mozi, úgy látszik, sokat nem érnek, amikor kellene... De szerintem ezt a véleményemet csupán a tehetetlen harag mondatja velem, amikor azt kell látnom, hogy közel húsz, remek ember, apa, testvér és barát, ennyire hiábavalóan, tehetetlenül hal meg. A film kerüli az amerikaiakra oly jellemző fene nagy pátoszt, ezért a végső eseményeket egészen gyorsan lezavarják, szinte minimalizálva a drámai, könnycsalogató hatást. Ha úgy vesszük, igyekeztek ízlésesek maradni.

Nem feltétlenül a legjobb film ebben a témában, de érdemes megnézni, hiszen vannak mindennapi hősök, akikre csak az ilyen mozik irányíthatják rá a figyelmet.

Különvélemény: A cím szerintem kicsit félrevezető Brendanra nézve, hiszen ha rosszul értelmezem a címet, akkor "Csak a bátrak... halnak meg" a tragédia során, azonban Brendan egyedüli túlélőként nem azért maradt életben, mert gyáva lenne, hanem mert olyan parancsot kapott korábban a felettesétől, amelynek köszönhetően ő ki tudott menekülni a tüzes pokolból, igaz, neki sem sokon múlt, hogy nem égett meg. Szóval a "Csak a bátrak" direkt fordítás helyett inkább valami olyasmi lenne a helyes cím, mint a "Bátrak voltak" vagy hasonló formula.
De ez csak az én szőrözésem...

65%

Ha megnéznéd:
- A bátrak (2017)

A film zenéjének youtube válogatása: soundtracksandyou.blogspot.com - Only the Brave (2017)

Amerikai pasztorál - American Pastoral (2016)

Amerikai pasztorál - American Pastoral (2016)

Rendezte: Ewan McGregor

A film Mafab adatlapja: American Pastoral (2016)

Megtekintés: Kötelező azoknak a szülőknek, akik úgy érzik, épp elveszítik a gyermeküket. De megoldást nem kínál.

Ewan McGregor első rendezése Philip Roth Pulitzer-díjas dráma-regényéből készült el, közel tíz év előkészület, jogi herce-húrca és egyéb gáncsoskodás után. Sajnos, a kész mű talán kicsit papírízű lett, de összességében nincs a rendező-színésznek miért szégyenkeznie. Roth pedig nem először nyúl tabu témához, mert visszatérő motívum nála a polgári életből valamilyen kilógó kisember drámája.
A pastoral szó jelentése a filmben inkább átértelmezett, mint direkt, és leginkább az emberben kialakuló hitről mesél. Két hit csap össze itt és megoldást, feloldozást nem kapunk egyiktől sem, véleményünk azonban lehet.

A "Svéd" Levov (Ewan McGregor) a suli egykor közkedvelt foci sztárja, elvette középiskolai szerelmét, a szépségverseny győztes Dawn-t (Jennifer Connelly), hogy szépen behelyezkedjenek az Amerikai álom által diktál középkategóriás kispolgári életbe, életérzésbe. Nagy autó, jó munka - lehetőleg valami családi örökség - nagy föld vagy megbecsült kertvárosi környezet, hétvégén hússütés, sörözés, néha rácsapunk a titkárnő fenekére, máskor pedig kikérjük a lelkipásztor(ál) tanácsait, megjelenő lelki válságaink legyőzésében, ha esetleg elfelejtenénk, hogy mi is a szerepünk az USA gazdasági és politikai körforgásának gyűrűjében. Azután egy napon gyermekünk, aki már korábban is jelét adta másként gondolkozásának, olyan kérdéseket tesz fel, vagy olyasmit kér tőlünk, amely a komfortzónánkon kívül esik, ezért érdemben nem tudunk neki válaszolni, ami miatt bizalmát részben el is veszítjük. Azután a kérdések lelki válsággá terebélyesednek és azt vesszük szre, hogy egy idegennel osztozkodunk a fedél alatt. Merry (Dakota Fanning) pontosan ilyen körülmények között távolodik el szüleitől, hogy azután az átlagpolgár felmenők számára teljesen elidegenítő véleményét végül egy robbantásos merénylettel súlyosbítsa.

A szülei teljesen összetörnek. Dawn-on az őrület jelei jelentkeznek, de Seymour sem jár jobban, mivel megszállottan igyekszik felkutatni a fiatal lányt, aki valamikor a lánya volt. Az FBI nem könnyíti meg a dolgukat,ugyanakkor ha valaki el akar tűnni  a szülei elől, azt a hetvenes években könnyen megtehette, hiszen ez a Vietnam körüli korszak zavargásos időszak volt, amely rendesen megdolgoztatta a hatóságokat. Merry pedig miután még egy robbantásban részt vesz, eltűnik a világ szeme elől, kérdéseket hagyva maga után, amelyekre Seymour tovább keresi a válaszokat.

A film eléggé biztonsági játékot játszik, nem is érzem, hogy kellőképpen körbejárná a témát.
Először is, nem sokat tudunk meg arról, hogy Merry vallási és ideológiai meggyőződése vajon miből táplálkozik, ha otthon a családja nem vall semmilyen szélsőséges nézetet. Sajnos a film - nem tudom, a könyv vállalkozik e ilyesmire - nem mutatja be érthetően - talán senki sem tudná elmagyarázni ezt - hogy egy átlagos amerikai lány mitől érez késztetést aziránt, hogy szembeforduljon egy rendszerrel, hogy mindenféle erkölcsi fölényre hivatkozva végül kioltsa ártatlan emberek életét. Merry is meghasonlik az eseménysor végére, mint kiderül, mégis szükségét érezném, hogy egy ilyen dráma ne csupán a szülők kétségbeesésére korlátozódjon, hanem engedjen bepillantást abba is, hogy a gyermek miért, mikor, milyen körülmények között lép le a helyes útról, hogy végül - bár eredetileg humanista szándékok vezérlik - egyszerű népellenség váljon belőle. Nincs idő a film játékideje alatt, hogy megfelelően bemutassák Merry pszichológiai leépülésének stációit, pedig talán érdekesebb lenne, mint maga a szülői dráma, amit látunk.

A szülői részt sem érzem kiforrottnak, hiszen Levov-ék szinte izoláltak maradnak a tragikus esemény után. A meggyilkolt benzinkutas özvegye gyakorlatilag felmenti őket és a városka többi lakója sem érzi kötelességének, hogy Levovék portájára hányjanak, pedig, ha van amit megszoktunk hasonló filmekből, hogy a hozzátartozók állandó atrocitásnak vannak kitéve, ha egy családtag valami közösség elleneset tesz.

Merry önmagából kifordulása nálam kb. Anakin Sith pálfordulására emlékeztet, ami egyszerűen nem logikus, ezért úgy gondolom, a válaszokat az elme feltérképezésében kell keresni. Mert bármit is gondoljunk, aki háború ellenes tüntetőként benzinkutat robbant fel, az nem normális. Jó példa arra, mennyire nem logikus az elméje a lánynak, amikor apját pocskondiázza, amiért nem áll a feketék oldalára a zavargások idején:
- De hiszen a nálunk dolgozó emberek 80%-a fekete! - válaszolja az apja kétségbeesetten, hiszen mi sem természetesebb, hogy így a közösség rengeteg fekete tagjának biztosít megélhetést.
Merry pedig, egyáltalán nem logikai úton, pusztán mert lázad, lefitymálva jegyzi meg erre: - Akkor te egy hős vagy!
Vagyis, tehet az ember bármit, a lány elméje már nem gondolkodik reálisan és te csak a rossz lehetsz, miközben amit ő gondol, az a tökéletes igazság.
Mintha nem lenne fekete és fehér között átmenet.
Márpedig ez a fajta gondolkodás roppant veszélyes.

Végül Merry (Dakota Fanning)vezeklése is hiábavaló és ostoba, hiszen miután meghasonlik igazságkeresése közben és megölt három rendőrt egy pokolgéppel, vállalja az önkéntes száműzetést. De annak mi értelme van? Semmi...
Először is nem nézel szembe a felelősséggel, amivel több ember halálát okoztad. Gyáva hozzáállás.
Másodszor, azzal, hogy visszavonultan élsz, egy állatgondozóban molyolva, azzal nem törlesztesz a társadalomnak. Természetesen az sem törlesztés, hogy a börtönben rohadsz meg, de azzal legalább bizonyítod, hogy a konvenciók felett nem állsz és elfogadod a társadalom rád rótt büntetését, ha már ennek a társadalomnak akartál példát mutatni korábbi szélsőséges tetteiddel.

Elhiszem, hogy nem csupán Merry felelőssége az események láncolata. Elhiszem, hogy olyan szereplők is benne voltak, akik a fiatal lány naivitását kihasználták és szektás módszerekkel irányították őt. Elhiszem, hogy tiniként bizonyos otthoni viselkedésmintákat látva azt negatívumként élte meg, hiszen a tinik "élete" a lázadásról szól.
Elhiszem, hogy az otthoni fegyelem legkisebb jelét is személyes támadásnak érzékelte, mert éreztem ezt korábban magam is.
Sok mindent elhiszek.
Ám azt nem, hogy a kallódó tiniket fel kellene menteni, ha elsodorja őket valami hasonló eseménysor. Nem. Azok  a tinik, amikor először nemet mondanak apunak, vagy anyunak, hogy azután egy idegen karjaiba meneküljenek, aki esetleg karizmatikus kisugárzásával a világból, otthonból, családból képes ellenségképet kreálni, éppen olyan hibásak, mint maguk az imposztorok.
A tini, aki lázad a világ ellen és elveszik ebben a lázadásban, maga is hibás, mert hagyta, hogy az ostoba érzelmek legyőzzék a racionális gondolkodását. Márpedig racionalitás nélkül nincs rendszer és rendszer nélkül nincs, csak káosz.
Káoszt okozni, direkt, pedig bűn, mivel társadalom ellen való.
Márpedig a társadalom része vagyunk mi is, nem állunk felette.
Merry pedig ezt felejti el, amiért később vezekelnie kell.
Ha valamit otthonról magával kellett volna vinnie az útra, az az, hogy a káosz nem jó. Ha erre sem volt képes, akkor mentálhigiénés problémái vannak, amelyek kordában tartásáért nagy részben ő  a felelős.
Egy biztos, hogy az ilyen mentalitású fiatalokat ki kell szűrni és segíteni kell helyes irányba terelni őket.

A film befejezése szikár, szinte már összecsapott. Egyértelmű , hogy nem érdemelt hőseink életútja hepiendet, mégis úgy vélem, A "Svéd" mint családapa, nem érdemelte ezt a sorsot.
Persze, ilyen események után mi lehetne megnyugtató befejezés számunkra?

Színészeink remekek, a dramaturgia kissé hézagos, a motivációk pedig legalább annyira ziláltak, mint a valóságban is előfordulnak. Ez az egy oka van, hogy nem érezhetem negatívumnak Merry karakterének felépítését, hiszen pont olyan, mint bármelyik hasonló fiatal, aki elveszíti a logikusságát.

A fényképezés remek, de kissé tévéfilmes. McGregornak még van mit tanulnia a rendezésről.
Jennifer Connelly kaphatott volna több szerepet is, habár legalább az apósjelölttel (Peter Reigert) való vitája egy remek jelenet.
David Strathairn pedig sokkal jobb színész, hogy ilyesmire pocsékolják el.

65%

Ha megnéznéd:
- Amerikai pasztorál (2016)

Fantasztikus labirintus - Labyrinth (1986)

Fantasztikus labirintus - Labyrinth (1986)

Rendezte: Jim Henson

A film Mafab adatlapja: The Labyrinth (1985)

Megtekintés: Ezt a filmet gyermekként kell látni és akkor beépül a lelkedbe, hogy magaddal vidd a felnőttkorba.

És valami ilyesmiről szól maga a film is. Sarah a tinilány (Jennifer Connelly) a tipikus hormonkorban van, amikor a világ az ellenség, senki sem szereti az embert és a kistestvérek elrabolják tőlünk a szülők figyelmét és kedvenc játékainkat. Valójában ez a lázadás azonban önmagunk ellen szól, hiszen körülbelül ekkor döbbenünk rá, hogy nem maradunk örökké gyermekek. Gondolom én. A lázadás pedig annak szól, hogy ahogyan testünk fejlődik és észrevesszük magunkon az első változásokat - megnyúlik a kar, a láb, mutálódik a hangunk - és ezzel nem tudunk mit kezdeni, csak lázadni. Akin lázadásunk mérge csattan, az pedig pont az, akin nem szabadna, aki nem érdemli meg.

A film pár év csúszással, kb. 88-ban lett bemutatva nálunk, így amikor elmentem a moziba megnézni - nem vagyok benne biztos, de mintha először valami szabadtéri, balatoni moziban néztem volna, szúnyogokkal harcolva - olyan tizennégy éves lehettem. Pontosan abban a tini korban, amelyről a történet mesél. Az első változó korban. Fiatalabb tesóm volt, állandóan öltük egymást. Csoda, ha egyszerre éreztem magamra érvényesnek a filmben látott kalandokat - leszámítva a végső győzelmet, hiszen mégis csak az öcsémről volt szó és abban az időben nem nagyon izgatott volna, ha elragadja a manókirály - és közben beleszerettem Jennifer Connelly-be? Nem volt nehéz. Már az első percekben besétál a képbe, farmerban, lenge fehér ingben és szomorú szemeivel szinte rám néz, ahogy a versikét kezdi szavalni. Akkoriban Connelly tökéletesen kimerítette egy tinifiúi szerelmi vágyainak álmát és tárgyát.

A másik főszereplő miatt vettem elő a filmet, mert gondoltam, egy apró filmes véleménnyel búcsúztatom el a 69 évesen a rákban elhunyt zenei fenomént, David Bowie-t. Nem kívánok azonban részletesen elmerülni a fantasztikus művész munkásságában, hiszen arra tökéletes a gugli is.
D A V I D  B O W I E  W I K I

R.I.P. - David Bowie

Nem akarok nyálaskodni, most, hogy Bowie elment, mert bár tényleg kedveltem a fickót, nem mondhatom, hogy mélyre hatóan elemeztem és szívtam magamba munkásságát, sem színészként, sem zenészként. Csak ragadt rám valamennyi belőle a negyven év alatt. Ha filmben láttam véletlenül, akkor meggyőzőnek találtam tehetségét, ha a tévében láttam a klippjét, végighallgattam. Nem vettem cd-it, könyveit, kis, cserélhető fényképeket - bár volt pár darabom - viszont néha-néha belebotlottam a fizimiskájába, dalaiba, hol a rádióban, tévében, hol filmekben, soundtrack-ként.
Szóval, előadni, hogy mennyire lesújtott a művész halála egyrészt lehetne túljátszott sirám tőlem, másrészt viszont, ami keveset tudtam róla, az alapján is éppen eléggé elszomorított, amikor hallottam halálhírét.
És ennek a morajló, bennem lezajló szomorúságnak egyik markáns okozója, hogy olyan nagy hatással volt rám ez a mesefilm és benne David Bowie, aki Jareth, a manókirály.
Isten veled, manókirály!

A film könyvváltozatát Anthony Charles Hockley Smith vetette papírra, amit eredetileg Dennis Lee, Jim Henson, a Muppet Show atyja és Terry Jones, a Monthy Phyton oszlopos tagja talált ki. Az eredeti értelmi szerző azonban egyértelműen Jim Henson. Ennek fényében nem csoda, ha a film egyszerre szól a gyerekekhez, bájos figuráin keresztül és ugyanakkor van egy sokkal mélyebb rétege, amely a tiniket vette célba, sőt, teljes elemzés után a felnőttek, mint most már én is, találhatunk benne mondani valót, filozófiai mélységet. Nem fogok most belemenni, mennyi apró plusz van a filmben, mert korábban a neten találtam erről egy magyar cikket, amely olyan részletesen fedte fel a film titkait, hogy ahhoz képest én csak a felületet karcolgatnám. Igyekeztem hirtelen hajnalban előrángatni azt a cikket, amit a filmről anno olvastam, mert érdemes rá, hogy mindenki megismerje és átrágja, hasznos információkért, de egyelőre nem akadtam rá újra. Ha ez változik, a linket be fogom tenni.

Ennél a jelenetnél egy átlagos kamaszfiú már bele is szeretett Jennifer Connelly-be.

A történet röviden:
Sarah iskolás lány, aki inkább bulizna vagy babázna, de féltestvérére kell vigyáznia az este folyamán. Gyerekes dühét, hogy a kisfiú a játékaihoz nyúlt, színpadias átkozódással és túljátszott haraggal színezi. Ez annyira bejön Jareth-nek a manókirálynak, hogy ripsz-ropsz elrabolja a kisdedet és felajánlja Sarah-nak, hogy mostantól az élete ismét boldog lesz a féltesó nélkül. Persze Sarah azért nem teljesen hülye, ezért azonnal rájön, hogy ha apa és mostoha anya hazajön, prezentálnia kell a kis nyafogóst, mert különben szobafogság, meg amit még el sem tud képzelni. (Rendőrségi nyomozás a baba ügyében, pszichiátriai kezelés, stb.)
Jareth szereti magát kis manókkal körülvenni, ezért nem szívesen adná vissza a szóban már lefoglalózott porontyot, de mivel úgy érzi, nincs veszíteni valója, utolsó szalmaszálként megígéri Sarah-nak, hogyha adott időn belül eljut hozzá a manóvárba és ott bizonyítja, hogy mégis kell a pöcsös, akkor visszaadja a lánynak.
Sarah, ahelyett, hogy az estét süti majszolással a tévé előtt töltené és néha a babára pillantana, így nyer egy gyalogos road movie-t a labirintusba, amely csupán azért létezik, hogy a hasonló okokból bekerülő fiatalok ne tudják teljesíteni a manókirály igényeit.
Sarah nyakába veszi formás combjait és lassan gyarapodó baráti társaságával sok kalandon keresztül verekedve magát méltó lesz rá, hogy okos, idősebb testvérnek szólítsa majd később őt a cseperedő Toby.
És, hogy a végén a filmet ne úgy zárjuk le, hogy egy hormonoktól duzzadó tinilány abszurd rémálmát láttuk, a kalandozás alatt megismert lények gyakorlatilag átköltöznek Sarah hálószobájába, miután úgy vélik, jobb fej a lány, mint Jareth, aki inkább csak kihasználja a fura teremtményeket.

Henson egy sokkal érettebb filmet hozott össze, mint a butuska és gyerekes Muppet show volt. Szerintem. Van ugyan bőven vicces pillanata a figuráknak és kalandoknak, azért végig érezni a sürgető idő okozta frusztrációt és a felelősség nyomását a főszereplő vállán.
Talán ezért a legnyomasztóbb jelenetsor a filmben, amikor Sarah az emlékei között kutatva szinte elfelejti kisöccsét és régi játékai labirintusi változataival igyekszik körbevenni magát, míg végül megtörik az átok és ismét tovább haladhat, hogy beteljesítse célját. Ott éreztem leginkább, hogy Toby akár örökre manó maradhat, ha a nővérke nem teszi félre kesergését és ragaszkodását a múlt iránt. Mert azt se felejtsük el, hogy Sarah-t trauma is érte, amikor elveszítette az édesanyját és édesapja egy másik nő mellett kereste a boldogságot. Ezért Sarah, amikor a múltba tekint és azt kergeti, akkor gyakorlatilag oda akar kerülni, amikor még élt az anyukája és minden rendben volt. Nagy szerencse, hogy végül felülkerekedik benne a testvéri szeretet és az idősebb testvér felelőssége.

Ami még sokat emel Henson teremtményei mellett a film élvezeti értékén, az Trevor Jones és David Bowie közös munkája, amit a filmzenébe fektettek. A legtöbb dal érdekes hangzásvilágú, emlékeztet a korábbi bábfilmes Henson sorozatra, de van benne jócskán új hangzás is és mély mondanivaló. Egy igazán remek soundtrack, ha már a szöveges dalok filmzenei listáiról szemezgetünk.

Mostanra persze a film egésze nagyon kicsit megkopott, néhány trükk - inkább vizuális szinten - nem maradt friss, mégis, ezt ellenpontozzák a remek egyéb megoldások, a bábuk sokfélesége és a csodálatos díszletek.

80%

A bagoly volt az első fotó-realisztikus CGI madár.
A stábban dolgozott R2D2 és Wicket is a kis Ewok... (Kenny Baker, Warwick Davis)

Letöltés: F A N T A S Z T I K U S  L A B I R I N T U S

Még egy Marvel képregény sorozat is készült a történetből, ezért szegről-végről, a Fantasztikus labirintus egy Marvel film...