Rendezte: Kasi Lemmons
A film Mafab adatlapja: Harriet (2019)
Szeretem az olyan életrajzi elemeket is tartalmazó, főleg amerikai történelmi filmeket, amelyek azt az időszakot mutatják be, amikor feketének és nőnek lenni egyaránt borzasztó volt. Így gyakorlatilag bármelyik évben játszódhat a mozi, akár máig bezáróan. Vicceskedek itt, pedig ez egy komoly téma. Harriet egy elnyomott, rabszolga nő, aki fellázad a sorsa ellen és megszökik gazdáitól, hogy azután a szőkés alatt szerzett tapasztalatait, és a benne lobogó tüzet, amely a szabadságának eléréséhez kellett, visszaforgassa és felhasználja azt más feketék megmentéséhez.
Ebből egy nagyon izgalmas, poros mozifilmet lehetett volna készíteni. Ehelyett egy majdnem unalmas történelmi tablót kapunk, kevés magyarázattal, kevés feszültséggel és ormótlan lezárással. A „Harriet” egyszerűen nem tud megfelelni a nagy-vászonnak. Végig érezhető a tévéfilmes íz és dramaturgiai megoldások.
Pl. Harriet szökése, amelyet bujkálva, tövises bokrok, acsarkodó kopók között szlalomozva tesz meg a szabadságáig, olyan mellékes, hogy arra gondoltam, ha neki, a törékeny nőnek ez így ment, a többiek miért nem képesek ennyit megtenni magukért. Elmondom, mire akarok kilyukadni: Amikor Inman a „Hideghegyben” haza igyekszik a városába a frontról, mint szökött katona, a létező összes veszélyes szituáción keresztülbukdácsol, hogy végül révbe érjen. Itt azonban ezt letudják a film első felében, olyannyira súlytalanul, hogy nem tudtam ráhangolódni, pedig nekem, mint nézőnek, azt kellene éreznem, hogy ez nem egy néhány napos sétagalopp volt, hanem egy rettegéssel teli időszak. Simán megérte volna a mozi a ráfordított időt, sőt többet is, ha nem olyan tiszta az egész, hogy szinte látom, amikor a színészek beálltak a szettbe és tették a dolgukat az „Action!” elkiáltása után. Talán nem is véletlen, hogy nem nagyon hallottam korábban erről a filmről és korábban teljesen elkerült engem. Hiszen egyszerűen semmi nincs benne, ami miatt emlékezetes lehetne. Ezen az sem változtat, hogy beerőszakolták két jelöléssel az Oscar-díjra jelölt művek közé, mert sem Cynthia Erivo teljesítményét, sem a film betétdalát nem éreztem elég erősnek, hogy elvigyék a díjat. Nem is történt meg.
A Disney már hét éve ült az elkészült forgatókönyvön, ám valamiért nem adtak neki zöld utat, pedig Harriet Tubman életét korábban még nem dolgozták fel a filmvásznon. Pedig, amennyire ez a film sejtetni engedi, lett volna miről mesélniük. Csak valahogy az egész hangulat, olyan „steril”.
Van egyfajta visszás abban, amikor egy olyan mozit nézek, amiben egy fehér rabszolgatartó nem képes leszakadni a fekete nőről. Mindig rácsodálkozom arra a zsigeri rosszindulatra, amivel emberek képesek a másikra reagálni. Azután valahogy csak azt látom, hogy a végén ki szívja meg legjobban? A nők. A nőket a létező legtöbb módon elnyomják, kizsákmányolják a férfiak. Pedig elvileg hölgyválasz van. Azonban a férfiak ezt egyetlen módon tudják kezelni: erőszakkal. Azonban ne legyen illúziónk, mert nem csak a fehér férfi kontra fekete nő szembenállás létezik. Arra csak itt erősítettek rá.
A fekete nőket a fekete férfiak is pont ugyanígy kihasználták, és erre a legjobb példa Alice Walker regénye, a „Kedves Jóisten”, avagy mostanában: A Bíborszín.
Ha a két filmet összetesszük, csak az biztos, hogyha száz éve (vagy bármennyivel korábban) fekete nőnek születtél, neked annyi volt.
Ütöttek, vertek, dolgoztattak, megbecstelenítettek. Néha pont a fekete férfiak... Hát köszi! Csoda, ha a nőjogi szerveződések olyan erőszakosan lépnek fel a hímsovinizmus ellen? Kezdem érteni, hogy egyes nőkben miféle ősi gyűlölet munkál.
Ráadásul, színpadon Cynthia Erivo már játszott az említett darabban, így ha valaki, ő tudna mesélni az elnyomott fekete nőkről.
A film még érintőlegesen bemutatja, hogy Harriet, feltehetően egy gyermekkori fejsérülésnek köszönhetően, néha látomásokat lát, amelyek egész életében segítették őt. Ezzel is lehetett volna többet kezdeni, habár a folyón átkelésnél egészen jól használják.
Összességében azonban nem éreztem elégnek a film cselekményét. Harriet sem lett túl kedvelhető azzal, hogy a legtöbb esetben durr-bele mód megy bele a veszélyes szökésekbe, még akkor sem, ha a film azt sugallja, hogy akkora mázlista volt, hogy futószalagon mentette ki sorstársait a déli államokból. Mert egyszerűen a film nem foglalkozik azzal, hogy bemutassa Harriet életének azt a részét, ami bemutatja, hogy ő harcos. Mert biztosan annak kellett lennie, ha ilyen feladatokat végrehajtott és végül a hadsereg egyik vezetője lett. Varrónőknek ugyanis ilyesmit nem ajánlanak fel.
A filmben azonban erről semmit nem tudunk meg. Egyik ismerősétől kap egy pisztolyt, hogyha szüksége lenne rá, és ezzel kész. Ennyi volt a Harriet kommandó teljes felkészítése. Csodálkozom, hogy ezek után ilyen jók lettek az eredményei.
Persze nem vártam arra, hogy a filmdráma átmegy akciófilmbe, még annak ellenére sem, hogy az imdb-n nagyképűen az akció terminust is megkapta a műfajok között. A végeredmény számomra inkább lett kosztümös dráma, mint történelmi vagy életrajzi.
Egy megtekintést megérdemel, azonban szerintem nem véletlen, hogy a több tucat filmes díj jelöléseiből igen keveset tudott beváltani.
60%
