Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Ez az a fajta történelmi mozi, amelyiknek sikerült egy érdekes
személy élettörténetét viszonylag unalmasan feldolgozni.
Szeretem az olyan életrajzi elemeket is tartalmazó, főleg amerikai történelmi
filmeket, amelyek azt az időszakot mutatják be, amikor feketének és nőnek lenni
egyaránt borzasztó volt. Így gyakorlatilag bármelyik évben játszódhat a mozi,
akár máig bezáróan. Vicceskedek itt, pedig ez egy komoly téma. Harriet egy
elnyomott, rabszolga nő, aki fellázad a sorsa ellen és megszökik gazdáitól, hogy
azután a szőkés alatt szerzett tapasztalatait, és a benne lobogó tüzet, amely a
szabadságának eléréséhez kellett, visszaforgassa és felhasználja azt más feketék
megmentéséhez.
Ebből egy nagyon izgalmas, poros mozifilmet lehetett volna készíteni.
Ehelyett egy majdnem unalmas történelmi tablót kapunk, kevés magyarázattal,
kevés feszültséggel és ormótlan lezárással. A „Harriet” egyszerűen nem tud
megfelelni a nagy-vászonnak. Végig érezhető a tévéfilmes íz és dramaturgiai
megoldások.
Pl. Harriet szökése, amelyet bujkálva, tövises bokrok, acsarkodó kopók között
szlalomozva tesz meg a szabadságáig, olyan mellékes, hogy arra gondoltam, ha
neki, a törékeny nőnek ez így ment, a többiek miért nem képesek ennyit megtenni
magukért. Elmondom, mire akarok kilyukadni: Amikor Inman a „Hideghegyben” haza
igyekszik a városába a frontról, mint szökött katona, a létező összes veszélyes
szituáción keresztülbukdácsol, hogy végül révbe érjen. Itt azonban ezt letudják
a film első felében, olyannyira súlytalanul, hogy nem tudtam ráhangolódni, pedig
nekem, mint nézőnek, azt kellene éreznem, hogy ez nem egy néhány napos
sétagalopp volt, hanem egy rettegéssel teli időszak. Simán megérte volna a mozi
a ráfordított időt, sőt többet is, ha nem olyan tiszta az egész, hogy szinte
látom, amikor a színészek beálltak a szettbe és tették a dolgukat az „Action!”
elkiáltása után. Talán nem is véletlen, hogy nem nagyon hallottam korábban erről
a filmről és korábban teljesen elkerült engem. Hiszen egyszerűen semmi nincs
benne, ami miatt emlékezetes lehetne. Ezen az sem változtat, hogy beerőszakolták
két jelöléssel az Oscar-díjra jelölt művek közé, mert sem Cynthia Erivo
teljesítményét, sem a film betétdalát nem éreztem elég erősnek, hogy elvigyék a
díjat. Nem is történt meg.
A Disney már hét éve ült az elkészült forgatókönyvön, ám valamiért nem adtak
neki zöld utat, pedig Harriet Tubman életét korábban még nem dolgozták fel a
filmvásznon. Pedig, amennyire ez a film sejtetni engedi, lett volna miről
mesélniük. Csak valahogy az egész hangulat, olyan „steril”.
Van egyfajta visszás abban, amikor egy olyan mozit nézek, amiben egy fehér
rabszolgatartó nem képes leszakadni a fekete nőről. Mindig rácsodálkozom arra a
zsigeri rosszindulatra, amivel emberek képesek a másikra reagálni. Azután
valahogy csak azt látom, hogy a végén ki szívja meg legjobban? A nők. A nőket a
létező legtöbb módon elnyomják, kizsákmányolják a férfiak. Pedig elvileg
hölgyválasz van. Azonban a férfiak ezt egyetlen módon tudják kezelni:
erőszakkal. Azonban ne legyen illúziónk, mert nem csak a fehér férfi kontra
fekete nő szembenállás létezik. Arra csak itt erősítettek rá.
A fekete nőket a fekete férfiak is pont ugyanígy kihasználták, és erre a
legjobb példa Alice Walker regénye, a „Kedves Jóisten”, avagy mostanában: A
Bíborszín.
Ha a két filmet összetesszük, csak az biztos, hogyha száz éve (vagy
bármennyivel korábban) fekete nőnek születtél, neked annyi volt.
Ütöttek, vertek, dolgoztattak, megbecstelenítettek. Néha pont a fekete
férfiak... Hát köszi! Csoda, ha a nőjogi szerveződések olyan erőszakosan lépnek
fel a hímsovinizmus ellen? Kezdem érteni, hogy egyes nőkben miféle ősi gyűlölet
munkál.
Ráadásul, színpadon Cynthia Erivo már játszott az említett darabban, így ha
valaki, ő tudna mesélni az elnyomott fekete nőkről.
A film még érintőlegesen bemutatja, hogy Harriet, feltehetően egy gyermekkori
fejsérülésnek köszönhetően, néha látomásokat lát, amelyek egész életében
segítették őt. Ezzel is lehetett volna többet kezdeni, habár a folyón átkelésnél
egészen jól használják.
Összességében azonban nem éreztem elégnek a film cselekményét. Harriet sem
lett túl kedvelhető azzal, hogy a legtöbb esetben durr-bele mód megy bele a
veszélyes szökésekbe, még akkor sem, ha a film azt sugallja, hogy akkora
mázlista volt, hogy futószalagon mentette ki sorstársait a déli államokból. Mert
egyszerűen a film nem foglalkozik azzal, hogy bemutassa Harriet életének azt a
részét, ami bemutatja, hogy ő harcos. Mert biztosan annak kellett lennie, ha
ilyen feladatokat végrehajtott és végül a hadsereg egyik vezetője lett.
Varrónőknek ugyanis ilyesmit nem ajánlanak fel.
A filmben azonban erről semmit
nem tudunk meg. Egyik ismerősétől kap egy pisztolyt, hogyha szüksége lenne rá,
és ezzel kész. Ennyi volt a Harriet kommandó teljes felkészítése. Csodálkozom,
hogy ezek után ilyen jók lettek az eredményei.
Persze nem vártam arra, hogy a filmdráma átmegy akciófilmbe, még annak
ellenére sem, hogy az imdb-n nagyképűen az akció terminust is megkapta a műfajok
között. A végeredmény számomra inkább lett kosztümös dráma, mint történelmi vagy
életrajzi.
Egy megtekintést megérdemel, azonban szerintem nem véletlen, hogy a több
tucat filmes díj jelöléseiből igen keveset tudott beváltani.
Megtekintés: Ritkán mondok filmre olyat, hogy "sótlan", de ennél a mozinál valahogy állandóan ez jutott eszembe.
David Leveaux tehetségét már bizonyította színházi körökben, bemutatókon. Elérkezettnek látta az időt, hogy végre nagy vásznon is megmérettesse magát és szerintem, kissé könnyűnek találtatott. Alan Judd, valós eseményeket is felhasználó fiktív regénye elsőre jó alapanyagnak tűnhetett, hiszen színész-orientált kamaradráma, amely főleg egy helyszínen - egy Holland kastély - játszódik, egymástól sok tekintetben eltérő karaktereket mozgat és drámát is szuszakol rendesen a játékidőbe. A problémát ott érzem, hogy az alapanyag ellenére is elég kevéssé sikerült a figurákat szimpatikussá tenni.
Stefan Brandt (Jai Courtney) kapitányt felsőbb utasításra kirendelik Hollandiába, hogy személyes testőreként megvédelmezze II. Vilmos német császárt (Christopher Plummer), akit politikai okok miatt eddig mellőztek és száműzetésben él, amíg követői illetve a jelenlegi politikai erő megveti a lábát Németországban. Brandt, a szabályokkal szembe menve, szexuális kapcsolatot kezdeményez egy, a kastélyban dolgozó lánnyal, Mieke de Jong-gal (Lily James), akiről később kiderül, hogy beszervezett ügynök és talán pont tőle kellene megvédeni a császárt, akinek jelenleg nincs hatalma, viszont reprezentatív személyként lehet rá hivatkozni. A légyottokról hamar információt szerez a császár bigott felesége, Hermine hercegnő (Janet McTeer) aki, mintha még a császárnál is jobban szomjazná a trónra való visszatérésük lehetőségeik realizálását.
Közben megjelenik egy befolyásos német Gestapós, Himmler (Eddie Marsan), hogy némi hamis információ csepegtetésével kiugrassza a kémet a bokorból, mert információik szerint, ha kiderül, hogy visszahelyezik a császárt a trónra, szükséges lesz a likvidálása.
Brandt azonban már beleszeretett Mieke-be és nem akarja elveszíteni. Elszabadul a pokol, amelyben Vilmos, kora ellenére, fontos szerepet kap.
Nem tudom, kinek az ötlete volt beleszuszakolni a hős szerelmes szerepébe Jai Courtney-t. A srác arca néhány jelenetben tényleg simán megfelel német tisztnek, azonban, mosolya ellenére, néha kifejezetten unszimpatikus a fizimiskája. Erről nem tehet, egyszerűen így néz ki. Mint majdnem minden szerepében. Neki ilyen az arcberendezése. Hol is tetszett igazán? Az Öngyilkos osztag Bumeráng kapitányaként éreztem eddig csak teljesen szimpinek.
Azért erőlködik rendesen.
A képességeit meghaladja, hogy kicsiholja a kémiát közte és Lily James között, akinek ez az első meztelen szerepe karrierje során, így még csak azt sem mondhatom, hogy a hölgy nem vetette be a testét a siker érdekében.
Azonban a kémia igazából csak Plummer ből árad, meg Marsanból, amikor megjelenik a visszataszító tiszt szerepében.
A császárnét alakító McTeer is lehet remek színésznő, ha itt modorosnak éreztem az állandó szemmeregetését. Azért legalább elgondolkodtatott annyira, hogy elfilozofáljak rajta, hogy milyen belső gondolatvilága lehet egy mellőzött nőnek, akinek a férje elvileg jobb sorsa lenne érdemes, akinek a hatalom egykor a kezében volt. Így azért kicsit közelebb kerül a nézőhöz a karakter, mert egyébként szimplán idegesítő és sznob hatást kelt.
A császár jobbkeze, aki már a száműzetés terhét sokkal régebben viseli a császárral karöltve, az Sigurd von Ilsemann, akit Ben Daniels alakít és talán a legkerekebb alakítás az övé a filmben.
Sajnos a történet túlságosan egyszerű, egyenesen vezet a tragikus - már annak a néhány áldozatnak - végkifejlethez, és kap egy enyhén cukormázas lezárást, hogy ne legyen nagy hiányérzetünk, ha már nekiültünk, mert a száz perc néha két órának érezhető.
Az egyetlen jó fej a csapatban végül maga a kivételezett, Vilmos császár és figurája, pedig, korábbi viselkedése alapján nem sok szól a karakterfejlődése mellett.
Talán az elmaradt apai ösztönei miatt kedvez a főszereplőinknek. Erre legalábbis van némi utalás.
A lezárás hirtelen, a menekülés összecsapott hatást kelt és talán túl egyszerű is. Számomra kissé hiteltelen is, de ezt betudom a regény hiányosságainak.
A film első másfél órája nem nagyon kedvelteti meg Brandt alakját a nézővel és a végén is csak azért sikerül, mert akkor már érezhető, hogy menti a lányt, aki viszont legalább a szemnek kellemes. Saját jogán a német tisztet, mint főszereplőt, nem fogja harapni a közönség. Még egyszer állítom, ebben szerepe van Jai Courtney eddig nem létező kedves karizmának.
"A császár utolsó csókja" című könyvet Alan Judd 2003-ban írta. és a producer, Lou Pitt 2008-ban olvasta először. Végül a forgatást 2015-ben kezdték el és bő egy hónap alatt végeztek is vele. A könyvhöz képest a főszereplő karakterek neveit megváltoztatták, így lett Krebbs-ből Brandt, Akki-ból pedig Mieke.
Hiába azonban a történelmi háttér nyújtotta lehetséges érdeklődés, hiába a tehetséges színészek alakítása, valahogy az egész film érdektelen maradt és nem kielégítő szórakozás. Ezen a szép, de talán túl statikus felvételek sem segítettek. Ha az operatőr munkájában kicsit több az élet, már egy érdekesebb filmet kaphattunk volna, így azonban száraz a tabló és nehezen fogyasztható.
Megjegyzés: A kivételezett meg nem csupán a császár karaktere, hiszen, ha tudjuk, hogyan viszonyul ellenségeihez, akkor a kémként leleplezett Mieke iránti kedvessége alapján Mieke az ő kivételezettje. Vagy Brandt is az, hiszen korábban néhány katonai tevékenysége miatt közel került a hadbírósághoz, most mégis egy viszonylag fontos feladattal látják el, amikor neki kell védenie a császárt.
Megtekintés: Közel sem olyan erős darab, mint amennyire beharangozták, de drámakedvelőknek kellemes másfél óra.
Az "Anyám és más" című keserédes drámát sikerült egy napon, közvetlenül a "Drága Elza!" után megnéznem. Ne kérdezd, mi volt velem, hogy két erős magyar alkotással ütöttem el az időmet. Egyszerűen olyan hangulat kérdése. Olyan borús, magyar-film nézős hangulat. Ráadásul, mindkét filmről már jóval korábban hallottam, azután pedig egy viszonylagos, majd' másfél éves szünet után, véletlenül egyszerre jutottak az eszembe. Mindkettő érdekelt, mindkettőt megkerestem, megnéztem.
Mindkettőt jó filmnek tartom, de mondanivalója miatt talán a "Drága Elza!" az erősebb, míg színészi játékban és forgatási profizmusban sokkal masszívabb darab az "Anyám és más...", hiszen ez a visszatekintős kamaradráma, melynek jelenidejű főszereplője anya (Danuta Szaflarska) és lánya (Básti Juli), míg a múltban az anya (Ónodi Eszter) szerepe fontos, egy jutalomjátéka két remek színésznőnknek, akik mellett egy harmadik, idős hölgy végszavazik, ezért biztos te is találsz benne azonosuláshoz közeli karaktert.
Töfi1: Szaflarska ugyan Eredetileg a korábban Osztrák-Magyar Galíciában született, ezt a területet azután, felosztották Oroszország és Lengyelország között, és Lengyelországhoz csatolták, ezért a művésznő mint lengyel állampolgár öregbítette a filmes szakmát.
Töfi2: Szaflarska, benne volt a 100-ban, a film forgatásakor, és 2017 februárjában hunyt el, 102 évesen.
Töfi3: Bár Szaflarska alapjában lengyel színésznő volt és alig félszáz filmes munkában vett részt, közel 15 évvel korábban már dolgozott együtt Ónodi Eszterrel és a sors fintora, hogy az 1999-es "Az alkimista és a szűzben" Ónodi nagymamáját alakíthatta, míg ebben a filmben már egyenesen az öregkori Ónodi Eszter karaktert keltette életre!
Töfi4: A filmben látható Magyarországi elcsatolásos rész a lengyel színésznőnek ismerős téma lehetett, hiszen azt a területet is elcsatolták, ahol ő megszületett. Töfi: Szaflarska utolsó filmszerepe.
A cím és a korábbi cikkek a filmről, azt sejtették velem, hogy egy bolondos, önfeledt vígjátékot fogok látni, amelyben anya költözései és a vele kialakult helyzetek a humor forrásai. A film azonban nem gyúrt rá a megmosolyogtatásra, annak ellenére sem, hogy találunk benne viccesebb részeket. Azonban sokkal inkább egy korkép, keserédes dráma, amely egy anya szemén keresztül mutatja meg a történelem olyan szegmenseit, amelyet egy a családot tyúkanyóként összetartó nő szemén keresztül ismerhetünk meg.
A történelmi negatív történések ellenére a film igen élet igenlő és pozitív oldalról igyekszik bemutatni az érát. Van a filmben ország szétszakítása, zsidóüldözés, államosítás, szegénység, érintőleges még emigráció is szóba kerül.
Mondjuk, állítom, hogy ha a forgatókönyvíró-rendező Fekete Ibolya bevonja néhány kollégáját, egy sokkal pörgősebb és család barátabb filmet tudtak volna tető alá hozni, amibe, a téma kapcsán, magam kicsit több humort csempésztem volna be. Ettől függetlenül az "anyám és más..." közel került egy remek tablókép bemutatásához, azonban talán szétszórt darabossága miatt kicsit olyan, mint a főszereplő idős édesanya gondolkozása, aki szemlátomást már kezd megküzdeni az öregkori Alzheimerrel.
Ezért néha a film szerkezete is kissé töredezett, ráfért volna némi fazonírozás.
A befejezés pedig bár teljesen egyértelmű, vártam volna némi kerekítést, valami kis kikacsintást rám, aki végigkövette ezt a kalandos életutat.
Az egész film emlékeztetett pl. Szabó István "A napfény íze" című körképes tabló tragédiájára, csak ott, mintha jobban beleilleszkedtem volna a környezetbe, a család életébe, amiből a közvetlenséget, érthetőséget kissé hiányolom.
Annak a filmnek drámai befejezése - a családi recept zúzóba kerülése - sokkal erősebben megérintett, mint itt az anyuka utolsó lélegzetvétele és szavai.
Még érdemes kiemelni az apát alakító Gáspár Tibort, akinek alakítása legalább olyan erős, mint Ónodi Eszteré és Básti Julié.
Azért a poszteren belém sulykolt 27 költözést sokkal markánsabban mutattam volna be, mert így bizony ez a nagy szám nem kapott kellő figyelmet.
Megtekintés: Érdemes adni neki egy esélyt, ha kedveled a kosztümös kalandfilmeket. Szándékosan nem utalok rá, hogy akkor is nézd meg, ha Guy Ritchie fan vagy.
Azért az egy jó érzés, hogy a tehetséget nem szívta ki velőig Madonna ebből az emberből, mert így nyomokban a film még megidézi a régi jó féle Guy Ritchie életérzést. Persze, a középkorban játszódó moziba közel sem könnyű azokat a karakterbemutató montázsokat belecsempészni, mint a jelenidejű filmekbe, ettől függetlenül a brit rendező igyekezett megfelelni mind a kalandfilmek kedvelőinek, mind azoknak, akik még mindig reménykedve a nevével fémjelzett filmre ültek be a moziba. Utóbbit kevés/kevesebb sikerrel.
Magam sem tudom, én melyik tábort erősítem pontosan, így lehet, hogy csak a szokásos baromságokat hordom itt össze.
Nem állítanám, hogy nem kötött le Arthur és barátainak kalandja a nézőtéren ülve, ennek ellenére tökéletesen megértem, ha lesznek csalódott nézői a filmnek, mert az Arthur király valahol mintha félrecsúszott volna.
Van egy testvérpárunk, akik közül az egyik a király, a másik meg szomjazza a király hatalmát. A tipikus népmesei felállás. A kezdő negyedórában megismerjük Uther-t (Eric Bana), aki egyedül képes felvenni a kesztyűt a gonosz varázsló ellen. Mert itt kérem valamiért a varázslók úgy vélik, felette állnak az embereknek, lásd Magneto és Loki hasonló vélekedését - és igyekeznek a királyság utolsó, még álló bástyáját egy Gyűrűk Ura szintű csatában a földdel egyenlővé tenni és sóval behinteni. Persze az emberek ontják a vérüket patakvér, hogy gyermekeik és unokáik is látni fogjanak, ám mindez kevés lenne, ha egy szimpatizáns varázsló, Merlin, ne adott volna megfelelő fegyvert Uther mancsába a csata lezárásához. Szerencsére a varázslók trükkjeivel szemben Uther védettséget élvez és a manája elég ahhoz, hogy a fizika törvényeire fittyet hányva egyedül beegye magát a támadók gigantikus elefántot formázó halálcsillagába, majd, ahogy megszokhattuk hasonló filmekben, végül egy szál magában túlélje a trójai ló hadműveletet és serege istenként nézzen fel rá.
Ez megtörténik és csak annyi háborgás van az erőben, hogy Uther testvéröccse, Vontigern (Jude Law) úgy véli, neki kell a trónra ülnie, aminek eléréséhez mindenre képes, beleértve a családon belüli véráldozatot is. Szerencséjére a kastély alatt meghúzódó vizes posványban kívánság teljesítő aranyhal helyett egy csápos-csábos női trió lakozik és lakomázik, akik a terveinek eléréséhez elég kraftot tudnak szolgáltatni, cserébe csupán annyit kérnek, hogy Voltigern vigye el hozzájuk a szerelmét és szúrja már le a picsába, mert mi más kellene ahhoz, hogy köcsög tesó hatalmas legyen?
Az ilyen történetekben pedig a rossz fiúk hatalomvágya mindig erősebb, mint a testvéri szeretet, családi és egyéb kötelékek vagy csak a morális és etikai hozzáállás pozitívuma, lelkiismeret, stb. Talán pont ezért unalmas már megint ezt végignézni számomra. Voltigern is megküzd azért démonaival, amikor beáldozza szívének harmatos rózsáját, azért, hogy a tesó is elpusztuljon, üresen hagyva a trónt, de mivel végül megteszi, legalább megvan, ki ellen kell majd főszereplőnknek harcolnia a film további részében. Ugye milyen jó, ha van egy csápos óhaj-sóhaj teljesítő mitológiai szörny dzsinned az alagsorban?
Apu és anyu a mágikus rontásnak és a klisés forgatókönyvnek köszönhetően kiszáll a filmből - ezzel már megint egy rövid és sablonos epizód szerepre kárhoztatva Eric Banát, akit, mintha valami gonosz erők taszítottak volna a B listás szerepkör leggázabb karakterformálói közé. Ez a srác tényleg sokkal jobb ennél, de valahogy nem tudom, mikor láttam tőle egy igazán jó főszerepet mostanában.
Uther gyermeke azonban valahogy életben marad. A film pedig egy zseniális montázsban meg is mutatja nekünk a következő tizenöt évet, amelyben Vortigern kívánsága beteljesül, Arthur (Charlie Hunnam) felcseperedik és tökös férfiállat lesz belőle, Guy Ritchie pedig megmutatja, hogy ha ütős képsorokkal kell bemutatni egy karakterfejlődést, akkor azt még mindig kirázza a ... kisujjából.
Hogy mi történik a film további részében?
Amire számítasz. A jók és rosszak örök harca, amely emlékeztet Robin Hood kalandozásaira. Szerethető hősök, egy csúnyán mellékes varázslónő (Astrid Bergès-Frisbey), egy Merlin, akivel nem is találkozunk és egy olyan darkos mozi, amelynek eleve az első félórája olyan szűrők és fényképezéssel megtámogatásával lett rögzítve, hogy ez alkalmatlanná teszi kamerás, kalózverzió megtekintése közben élvezni a filmet. Pont ezért az Arthur király első - és mivel egyelőre bukónak tűnik a tervezet - kalandját, amelyet ígéret szerint további részek követték volna, érdemes nagy-vásznon megtekinteni.
Logikailag vannak kívánni valói a történetnek, de nem túlságosan zavaróak. (Mondjuk Arthur birka mentalitását, hogy életét igyekeznék ott folytatni, ahol abbahagyta, miután a kardot már kihúzta a kőből, szerintem elég mellékvágány a karaktertől, mert túlélőként nem hiszem, hogy ilyen hülye vagy naiv lenne, hogy majd Voltigern fejet huny élete felett, miközben a szokásos jóslat szerint ő az egyetlen - ezt is ezer filmben láttuk már - aki az útjában állhat. Ez nettó baromság.)
Voltigern emberei is igencsak barmok, amikor a paranccsal ellentétben a kard kihúzása után nem szurkálják agyon a srácot, mert az "elájult". Mi van??? Voltigern egyszer már parancsot adott, hogy ha valaki sikeresen távolítja el Excaliburt a sziklából, amelynek a mágikus fegyver a fogja, azt agyon kell szúrni. Ez tök logikus. Arthur kihúzza, a fegyver hatalmas ereje összekoccantja a fogait, amire eldől, mint a zsák és a következő, hogy egy tömlöcben láthatjuk, ahol Voltigern, az idióta, akár a James Bond film gonoszai, elmondja azt a srácnak, amit nem kéne, hogy azután magára hagyja. Tudod mit, Voltigern, akkor pusztulj is bele!
Hát eleve nem kellett volna Arthurnak a tömlöcig eljutnia, hisz az embereidnek a test eldőlése után vagy ezret kellett volna a fiúba döfködniük, azután meg jelenteni a királynak, hogy teljesítve a parancs. Nem mindegy, hogy nem álló emberen történt az abszolválása?
Azt sem nagyon értem, hogy Voltigern miután megölte fivérét, miért nem tette el vele láb alól annak megbízható csatlósait? Miért hagyta, hogy elhagyják a királyságot és más utakon járjanak? Ezek mind hű harcosok voltak és mint ilyenek, zavaró tényezők. Voltigern egyébként is meglépte a hatalomért azt, ami már kívül áll a józan észen, nem értem, hogy akkor miért kockáztat azzal, hogy nem nullázza le azok számát, akik ismerik a család történetét és benne voltak a sűrűjében az eseményekben.
Megmondom miért: Mert szükség volt rá, hogy az öntudatra ébredő Arthurt valaki olyan irányítsa, aki egykor benne volt a klikkben, ezért pontosan tudja, hogy a főhősnek miért is kell legyőznie a zsarnokot.
De ha legalább ez a segítség rendesen bujkálna Voltigern elől. De nem. Odáig megyünk, hogy az egyik körözött bűnöző, aki többször megszökött már a fogságból - aha, tehát az egyébként oly heves csatlósok, amikor lehetőség volt rá, csak láncba verték, nem ölték agyon - a másik meg mintha kovácsként kamatoztatná harci tudását.
Az is érdekes, hogy a pöcsös Arthurt a szülők likviditási/likvidálási problémája után nem találták meg tizenöt évig, annak ellenére, hogy egyértelmű az alagsori csáprágók utasítása arra nézve, milyen komoly gátat szabhat a felcseperedő fiú az aktuális uralkodónak. Persze utána meg, mikor már legalább Arthur is megtudta, ki fia borja, akkor állandóan a seggében vannak a martalócok...
Csak tudnám, hogy a korábbi tizenöt év alatt ez a vehemencia merre kódorgott.
Charlie Hunnam jól hozza a félig barbár, félig előkelő mentalitású üzletember figuráját. Nem rajongok azonban érte, mert valahogy olyan ősparaszt életérzés árad a színészből, annak ellenére, hogy ő a pozitív hős. Remélem nem azért érzek így, mert Hunnam-mal az első találkozásom olyan negatív volt... Ő alakította ugyanis a "Hideghegyben - Cold Mountain (2003)" az albínó kiskakast, aki végül lekvittel Jude Law-val egy pisztolypárbajban. (Bocsi, ez szpojleres volt, ha nem láttad a filmet!) Viszont legalább a valóságban is nagyjából tizenöt évvel később megfordultak a szerepek és most nem Hunnam veszített látványosan, hanem Law.)(Bocs, ez megint szpojleresre sikerült, ha nem láttad a filmet.)
Az Arthur király egyszeri szórakozás és egyik hibája szerintem, hogy túlságosan kiszámítható. Mondjuk az az érdektelenség, ami egyelőre a mozikban fogadta, számomra érthetetlen. Amikor beültem rá, hárman voltunk a teremben.
A zenéje kiváló, bár néha túlságosan emlékeztetett a Sherlock Holmes-ra, csak ott azt hiszem a hegedű volt a fő hangszer, itt meg mintha nagybőgő vagy valami más lenne.
A mellékszereplők között találtam ismerős arcot. Külön üdítő pillanat volt amikor megjelent Töki nevelőapja a Kingsmanből, Geoff Bell, aki még egy elég jó jelenetet is kapott. Korábban is láttam tucatnyi filmben, de a Kingsman után most ismertem fel végre. Megjegyzem.
Előkerült Aidan Gillen is, aki mintha Kisujj karakterét egyenesen a Trónok harcából örökítette volna ide. Djimon Hounsou pedig ismét egy mellékkarakter, amit már megszoktam tőle. Nem tudom, hogy Arthur idejében sok fekete srác koptatta volna a líceum (tudom, hogy mást jelent, nem ódon angol városkát, de tetszett a latinos hangzása...) kockaköveit, de mivel Ritchie középkorába - vagy korábban - még egy keleti harcos is sikeresen integrálódott a gladiátor iskolába, meg sem lepődöm semmin.
Te se lepődj meg, ha ez az értelmezése a kerekasztal lovagjainak köszönő viszonyban sincs azzal, amit korábban olvastál, tanultál róla.
A 3D-től még mindig nem vagyok elájulva. Várom azt a filmet, ami majd elképeszt.
60%
Ha megnéznéd, akkor válaszd a mozit, de ha nincs rá pénzed:
- Arthur király (2017)
Megtekintés: Kicsit hosszú, kicsit lassú, ezért hangulatfüggő bűnügyi dráma.
"Nem az az erős, aki megszegi a szabályokat, hanem az, aki saját szabályokat hoz."
Dennis Lehane regényét forgatókönyvvé adaptálta maga Affleck. A szerző korábbi regényeihez mérten ez a darab sokkal profánabb és kiszámíthatóbb munka. Nincsenek benne nagy csavarok, a következő lépések borítékolhatóak, mégis, érdemes ráfordítani két órát, mert ha el tudunk merülni benne, akkor egy igen kellemes múltidéző drámával lesz dolgunk. Csak ne rakjunk be sülni valamit, mert sokat ront a film befogadásán, ha elvonják a figyelmünket.
Sok helyen botlottam olyan kritikákba, hogy Affleck rendezői ereje, mintha gyengülni látszana, de nem értek ezzel egyet. "Az éjszaka törvénye" ahol kell, kellően komoly, képes beszippantani a nézőjét, és bár lehet, hogy nem olyan szikár, mint a "Hideg nyomon" vagy a "Tolvajok városa", bőven van helye a húszas években játszódó maffia történetek között, igaz, Scorsese és Coppola mélységeit nem éri el, de azt a szintet, amennyire visszagondolok, nem is tudja senki se meglépni. Az azonban nem zárható ki, hogyha Affleck csak a rendezésre figyelt volna és nem maga alakítja a főszereplő ír Joe Goughlin-t, akkor egy sokkal sötétebb tónusú, komolyabb film is készülhetett volna az alapanyagból.
A történet szinopszisa hajaz az összes hasonló maffia családon belüli karriertörténetre, bár, ebben a filmben azért jócskán előkerülnek népmesei elemek is, aminek köszönhetően végül már nehéz a főszereplőért izgulni, mert érezhető, hogy a forgatókönyv az oldalán áll. Felemelkedése a filmben töretlenül egyszerűnek tűnik - mennyit számít egy jól megválasztott verőember! - és a befejezés sem jellemző a hasonló környezetben játszódó filmekre, amiért lehet néhány férfinézőnek némi hiányérzete. Néha a szereplők motivációi sem teljesen tiszták, a forgatókönyv történései is megkérdőjelezhetőek logikusságuk hiánya miatt, az összkép azonban egészen rendben van, bár, ha valaki szeretne elmerülni a filmben látható érában, annak inkább ajánlható a "Volt egyszer egy Amerika", a "Fékezhetetlen" vagy az HBO sorozata, a "Gengszterkorzó".
Háttal Matthew Maher, szemben Chris Messina, Ben Affleck.
"- Üljön fel arra a vonatra Gary L., különben alá kell fektetnünk!"
Színészek, akiket kiemelnék: Matthew Maher és Ben Affleck között a szakmai kapcsolat egészen a Dogmáig nyúlik vissza, Ebben a szatírába csomagolt komédiában Affleck egy földre űzött angyalt alakított, míg Maher egy villanásnyi szerepben a csapost. Útjuk később is keresztezte egymást, azonban Maher fizimiskájának előnytelensége miatt sosem fog betörni az A ligába, viszont ha megbízhatóan ellenszenves figurát kell alakítani, rá lehet számítani. Lubickol RD Pruitt szerepében és nagyon kevés játékidővel sikerül elérni, hogy a néző a vérére szomjazzon. Elle Fanning fiatal kora ellenére igyekszik kliséktől és cukisságtól mentes szerepeket elcsípni, mióta elhagyta a tinikort. Habár megjelenése főleg mesefilmek és tini vígjátékok főszerepeire kárhoztatná, Fanning rendszeresen átlépi a tőle elvárható komfortzónát és különlegesebb produkciókban is vállal szerepeket. Egyik utolsó és kellően zavarba ejtő mozija, amit sikerült látnom tőle a Neon Démon volt. (Bővebben róla itt!) Fanning tökéletesen hozza a lelkében megtépázott áldozati bárányt, aki vallási fanatizmusa mögé bújik védelemért. Loretta Figgis szerepe tipikus tragikai szerep: A fiatal lány a hírnév és csillogás ígéretével elutazik Hollywood-ba, hogy azután legközelebb akkor halljunk róla, mikor már kábítószerfüggőként a testét árulja. Hallottunk már ilyet. Ami viszont a szerep drámaiságát növeli, hogy a lány annak a seriffnek a lánya, akinek városába költözve Joe Goughlin igyekszik megvetni a lábát, ezért több esetben is keresztezi apa és lánya útját, aminek később tragikus következményei lesznek.
Figgis rendőrfőnök szerepét az Oscar-díjas Chris Cooper alakítja. A legtöbb kérdést az ő karaktere és szerepe vetette fel számomra - kezdve azzal, hogy miért engedi el egyetlen ártatlan lányát a nagyvilágba, hogy az szerencsét próbáljon, később miért érzi azt, hogy vezeklésképpen pont Joe a megfelelő ember, akin bosszút kell állnia, ha annyira korrumpálhatatlan, hogyan tud maffiózókkal "üzletelni", stb. - azonban a színészre nem lehet panaszunk. Cooper kellően képzett színész, hogy életet leheljen a figurába.
Az én szégyenem, hogy a filmben Affleck feleségét alakító Zoe Saldana-t rendesen összekevertem arcra Thandie Newtonnal. Én kérek elnézést. A szerep amúgy hálás, bár lehetne kidolgozottabb is értve ezalatt Graciela (Saldana) családi hátterét is, mert arról fivérén kívül alig tudunk meg valamit. (Pedig igényeltem volna, hogy a film jobban bemutassa Joe kapcsolatát a lány rokonságával, hiszen annak később fontos szerepe lesz a végjátéknál.)
Dion Bartolo szerepében Chris Messina sikeresen elhappolta a film legjobb karakterének szerepét. Az imdb fotóján egy jóképű fickó néz vissza ránk, Dion ezzel szemben egy köpcös kis digó dugó, amit nem tudom, hogyan sikerült megformálnia, annyira nem emlékeztet korábbi önmagára, vagy rondán öregszik a negyvenes aktor.
Zoe Saldana, Ben Affleck. Mennyire lehet idilli egy maffiaszerelem?
Még három nevet említenék meg, akik igen rövid szerepet kaptak a filmben, viszont öröm őket látni: Brendan Gleeson Joe apjaként amolyan Dzsóker-kártya a karrierista maffiózó palántának. Szerepe nem túl hosszú, de megjelenése és tevékenysége erősen emeli Joe mesebeli karakterének kialakulását.
Joe első szerelmét Sienna Miller formálja meg. A karakternek egy hibáját rónám fel: Túlságosan eltér azoktól a női karakterektől cinizmusában, akiket hasonló filmekben eddig láttam. Utolsó megjelenése a filmben pl. hátborzongatóan modern hozzáállású nőt mutat be és a szereplő szinte lelép a vászonról realizmusával. Miller még sosem volt számomra ennyire unszimpatikus. Gesztusai sokáig kísérteni fognak nyúlfarknyi szerepe miatt.
A nyolcvanas években nagyon csíptem Anthony Michael Hall-t, aki gyerekszínészből lett érett férfi, mostanra pedig egy kora ötvenes, akinek bájos és kisfiús charme-ja tökéletesen felőrlődött felpuffadt arca mögött. Csúnyán öregszik és talán ez is az oka, hogy nem dobálják főszerepekkel. Sajnálom őt. Gary L. szerepében ő is meggyőző.
A film fényképezése szép, de semmi kiemelkedő. Talán nem volt cél, hogy elkápráztassák a nézőt vizuális orgiával, mert az elvonja a figyelmet a történetről. Azért igyekeztek megvilágítással és finom kameratrükkökkel Fanning karakterét éteribbé tenni, amennyire a forgatókönyv megkívánta. A film zenéje sem kiemelkedő, azonban jól működik a képek alatt.
Tény, hogy a film hangulatát el "kell kapni", ha ez sikerült, onnan figyelni fog a néző.
Töfi:
- Egy időben szó volt róla, hogy Di Caprio alakítaná a főszerepet, végül producerként szállt be.
- A film nagyja Floridában játszódik. Amúgy Grúziában forgatták!
- Az első vágás átlépte a három órát.
- Dion Bartolo szerepére Jon Bernthal is esélyes volt.
A film végi lövöldözésnél nem voltam 100%-ig meggyőzve, hogy az Ben Affleck. Az arca még filmen is kicsit msának tűnt...
Megtekintés: Mivel az utóbbi idők egyik legkellemesebb filmélménye volt számomra, kifejezetten ajánlom a film moziban való megtekintését is akár. Vagy bárhogy!
Kedves Mr. Gibson!
Szégyellje magát!
Ezt a legkomolyabb szarkazmussal mondom önnek! Aki ilyen filmeket képes tető alá hozni és megrendezni, annak kötelessége lenne, hogy legalább évente egy remek filmet tegyen le az asztalra, mert önnek van tehetsége a filmekhez.
Pedig...
Az első mozifilmje, "Az arc nélküli ember - The Man Without A Face (1993)" korrekt dráma egy erősen megkérdőjelezhető drámai témában, amely finoman boncolgatja, hogy diák-tanár között mennyire lehet erős a függőségi kapcsolat és, hogy a rosszindulat hogyan kezdheti ki az összetartást. De semmi különös. Oké, volt benne remek karakterek bemutatása, meg a feldolgozás is szép lett, viszont motoszkált bennem valami a fő kérdésből; nem lehetséges, hogy tényleg történtek olyasmik, amiknek nem szabadott volna? Habár, erre maga a film, amennyire emlékszem, egyértelmű utalást nem tett.
Azután "A rettenthetetlen - Braveheart (1995)" bebiztosította önt a legjobb rendezők között, habár, mai szemmel nézve, a remek felépítés, színészek és forgatókönyv ellenére, a filmben érződik egyfajta kommersz íz is. Hatalmas vállalás és a végén a kivégzés... nem volt más ez, mint egy igazi Oscar-díj mágnes. Az én anyámat, hogy a film zenéjét jobban kedvelem, mint magát a filmet, pedig vannak ikonikus pillanatai - Murron nyakvágás, helytartó nyakvágás - mégsem a kedvencem.
Közel tíz év szünet után érkezett "A passió - The Passion of the Christ (2004)", amit megtekintés után egyenesen rühelltem. Elhiszem, hogy sokaknak egyenesen revelációként hat a kész mű, de én nem vagyok sem vallásos és a horrorfilmek műfaján belül meg kifejezetten utálom a torture horror alműfajt, ezért nekem Jézus utolsó útja és szenvedése - hiába már maga a cím is erről szól, ezért kár is lázadoznom - nem volt szórakoztató, pedig a mozitól ezt várom el, nem a kényelmetlen feszengést, a teljes elzárkózást. Engem idegesített az, hogy egyetlen embert egy egész város szopat. Ráadásul nem egy gyilkosról beszélünk, hanem olyasvalakiről, aki a szeretetre akar tanítani. Jó, te azt mondod: - Hiszen ez a Biblia és a katolikus vallás legfontosabb története. Én meg azt mondom erre: - Oké, de én utálom a vallást és az összes ellentmondásos, ósdi hozadékát.
Rá két évre összedobta az Apocalypto című kaland-drámát, amely nekem eléggé kakukktojás és a pozitív kritikák visszajelzéseinek ellenére kb. rokonfilmnek számít számomra a finn "Nyomkereső - Ofelas (1987) című kalandfilmmel, amelyből Hollywood készített vérre menő Remake-t, áthelyezve egy kontinenssel arrább, "A barbár - Legenda a szellemharcosról - Pathfinder (2007)" címmel, így Gibson beelőzte azt pár évvel, azonban a finn játékfilm közötti hasonlóságtól nem tudtam a megtekintés után elvonatkoztatni. Biztos igazuk van azoknak, akik szerint a mozi hatalmas nagy vállalás, nekem azonban ugyanúgy elég volt egyszer látnom, mint "A passiót".
Erre eltelt tíz röpke év és Gibson olyan filmet készített, hogy azt kívánom, elég ideig éljen még, hogy további tucatnyi hasonlóan fontos és számomra érdekes produkcióra legyen ideje. Ha ilyen iramban fogja folytatni, akkor élnie kell vagy száz évet még...
Gondolom, ebből is rájöttél, hogy számomra Gibson "A fegyvertelen katonája" kifejezetten üdítő hatással volt és csak ajánlani tudom megtekintésre. Igen. Le a kalappal. A film maga a nagybetűs mozi! Gibson jó érzékkel szövögeti a mesét, és ebben nem is kell túl messzire mennie, hiszen a főszereplő, Desmond Doss hihetetlen története (Érdemes elolvasni a wikipédia cikkét erről a hősről) a valóságon alapul és amennyire hinni lehet a 2006-ban elhunyt fegyvertelen szanitéc visszaemlékezéseiben megörökített történeteknek, a film forgatókönyve nagyjából hitelesen adja vissza mindazt, amit a főszereplő karaktere megélt az Okinawa-i partoknál. (2004-ben készült egy dokumentum film melyben többek között beszélgettek Doss-szal és 2000-2002 között adásba került a Medal of Honor című dokumentum sorozat, amelynek első évadának negyedik részét szentelték teljes egészében a hősies katonának.)
A film szerencsére, ahogy a hasonló felépítésű moziknál megszokhattuk, nem rögtön a háborúval indít - nem számolva a film eleji jelenetet, ami bemutatja a főhőst - hanem bemutatja a fiatal Doss-t (Andrew Garfield) és, hogy hogyan lett belőle az az ember, akinek mély vallásossága és lelki formálódása végül egy olyan személyben csúcsosodott ki, aki teljes és mély meggyőződéssel kiáll azért, amiben hisz és úgy akarja segíteni bajtársait a háborúban, hogy eközben ő nem ragad fegyvert, hogy ezáltal ne kövesse el isten szemében a leghalálosabb bűnt; a gyilkosságot. (Mondjuk, azért érzek így is némi ellentmondást, mert habár Doss még véletlenül sem nyúl fegyverhez, puskához vagy bajonetthez, mégis a bajtársa fegyverének csöve elé kénytelen taszítani a japán katonát, amikor az megakarja fojtani a puszta kezével és így végül a katonatárs puskasorozata teszi ártalmatlanná a támadó ellenséget.)
A film első fele a karakter(ek) megismerése, Doss rövid élettörténete. Ezt a Gibsonra jellemző finom humorral és drámai pillanatokkal (Kb. Mint a Rettenthetetlenben, amikor visszatér szülőfalujába és humoros módon elfogadtatja magát egykori cimboráival, vagy félszeg udvarlása Murron felé.) sikerül bemutatni. Doss figurája egy enyhén bugyuta fickónak tűnhet, aki megkukul, ha szerelmes lesz és sokak szerint soha nem fogja vinni semmire az életben, mert túlságosan is a fantáziája rabja. Anyjának segít csip-csup munkákat elvégezni a templom körül, hobbi szinten érdekli az orvostudomány, a természet és ornitológia, stb. és végül első látásra beleszeret egy nővérkébe, akit a sors sodor az útjába.
A szomszédfiús kisugárzás mögött azonban olyan erő lakozik benne, amellyel később példát tud mutatni katonatársainak, akik logikus okokból teljesen elzárkóznak tőle, hogy később, miután "bebizonyosodjon", hogy Doss hitének van a harcmezőn létjogosultsága, ne ő formálódjon a többiekhez, hanem azok kezdjenek hozzá idomulni, előbb elismerve tetteinek értékét, majd elfogadva hitét is, hiszen nincs babonásabb és vallásosabb ember a harcmezőkön harcoló férfiaknál. (Igen, úgy vélem, ők még magánál a pápánál is vallásosabbak, babonásabbak.)
Doss szerelmes lesz tehát egy nővérkébe (Teresa Palmer), akit elbűvöl a fiú természetes őszintesége és akkor is mellette marad, amikor bárki más elfordulna tőle. Közben Doss, apja (Hugo Weaving parádés alakítása) ellenérzésének ellenére Desmond az öccse után szintén jelentkezik a hadsereghez, ahol a besorozás alatt azt az ígéretet kapja - amit naivan el is hisz - hogy nem kell majd fegyvert ragadnia az ellenség ellenében. Akkor még nem tudjuk, miért olyan nagy az ellenérzése a fiúnak a fegyverviselés ellen - később flashbackből derül ki - ám olyannyira ragaszkodik elveihez, hogy ennek köszönhetően egy hajszál választja el a hadbíróságtól. A szerencsének is köszönhető, hogy végül a hadsereg egy későbbi hőst nem küld parkolópályára, értelmetlenül.
(Mert belegondolva mekkora ellentmondás már, hogy valaki önként jelentkezik, hogy segíteni akar a többi harcostársán a háborúban - mint felcser erre megvan minden esélye - de mivel nem ragad fegyver, már azelőtt sittre kerülhet, mielőtt kvalitásairól egyáltalán megbizonyosodott volna a hadsereg, akiknek elvileg - mivel önkéntesen jelentkezett, ezt ne felejtsük - még ő tesz szívességet, állampolgárként.)
Beszédes az is, ahogyan a katonai apparátus hogyan próbálja különböző módszerekkel rábírni a fiút a fegyver viselésére.
A tisztek szerepeiben találkozunk Sam Worthington-nal és Vince Vaughn-al, aki ebben a filmben szerintem élete egyik legjobb alakítását nyújtja! Első megjelenése tökéletesen bemutatja a karaktert.
Lefutjuk a kötelező köröket, megismerjük a katonatársait, a feletteseit, a hadsereg egyébként szintén teljesen érthető álláspontját, majd a hadszínteret és az ellenséget - akiknek arctalansága szinte a végéig megmarad, ezért gyakorlatilag biodíszlet szinten működnek.
A csata már-már Ryan közlegény szintűen epikus. Bőven van itt is borzalom, ami rávilágít arra, hogy a felső körök érdekeit megvívó katonaság mennyire lehetetlen helyzetben van, mennyire személytelen az egyén sorsa a háborúban. Borzalmas belegondolni is, hogy egy fiatalember kiérkezik a frontra pár hónapos kiképzés után, majd az első percben földre rogy egy lövéstől, holtan, semmissé téve egy élőlényt, karaktert, húsz év örömöt, bánatot, tanulást, érzést, gondolatot.
Belegondoltál már, mennyire isten ellen való, hogy egy élőlényt hónapokig gyötörnek a kiképzésen, kitanítanak, felruháznak, energiát fektetnek bele, hogy azután az első lépés után, ha lelőtték, mindaz, amit korábban rá építettek, semmissé váljon???
Doss azonban bőven rácáfol mindenkire és olyan emberfeletti tetteket hajt végre, amelyekre nincs szó és amelynek nézése közben barátom, Jani is felszisszent, hogy ez azért túlzás. - és nem az, mert a forgatókönyv nagyon hitelesen követi a történelmet.
Doss tehát egy hős és kellemetlen olvasni a stáblistán, hogy már tíz éve elhunyt szegény. Csak arra tudtam gondolni, hogy azok a férfiak, akik átélik a háború poklát, hogy azután végigéljenek egy emberöltőt, milyen történeteket tudnának nekünk mesélni, csupa olyasmiről, amiről nekünk már fogalmunk sem lesz soha: hitről, bajtársiasságról, földi pokolról és még ezer apróságról.
Különvélemény:
Milán barátomnak is tetszett a mozi, de azért volt egy apró és logikus kérdése, ami sajnálatos módon neki jutott előbb eszébe:
- A japán hadsereg miért nem vágta le a kötélhágcsót, amelyen keresztül feljutva az amerikaiak bevették a frontvonalat???
Egy másik ismerősömmel is tanakodtunk erről, de logikus érvet nem találtunk, így maradt az, hogy a japcsik egy kissé hülyék voltak.
Másodszor nézve a filmet - mivel valós eseményekről szól, így a hágcsó kérdése különösen fontos - arra a következtetésre jutottam, hogy a feljutó amerikaiak olyan jól álcázták a sziklás peremen, hogy az ellenségnek nem jutott ideje eltávolítani, lentről meg folyamatosan fedezték.
Ha valakinek ezzel kapcsolatban van hiteles információja, kérem írjon megjegyzést!
Megtekintés: Nézd meg inkább a második feldolgozást, ami 1959-ben készült. (Igen, már 1925-ben elkészült az első komolyan vehető adaptáció.)
Ha hallasz egy ismerőstől egy jó viccet és tudod, hogy nem vagy feltétlenül olyan jó előadó, akkor hagyod, hogy az ismerős mesélje el azt a barátaidnak és te vele nevetsz, még véletlenül sem erőlteted magad a mesélő helyébe.
Ha megfilmesítenél egy már elkészített filmet, tehát Remake-re készülsz, akkor a minimum, hogy jobban meséld el, ami már korábban jól elkészítettek. A "Ben-Hur" esetében ez sajnos felesleges vállalás, mert a Charlton Heston főszereplésével készült 1959-es epikus és klasszikus változatot szinte lehetetlen méltó módon újraforgatni.
Miért?
Mert amikor elkészült William Wyler kosztümös filmje (Wyler, bármilyen hihetetlen, de részt vett egy korábbi feldolgozás, az 1925-ös verzió elkészítésében is), akkor az volt a csúcs és filmkészítési sajátosságok miatt, manapság szinte lehetetlen abban a minőségben újra elkészíteni, modern lehetőségekkel. Pl. mert manapság, költségkímélő szempontok miatt sok filmet szarrá számítógépeznek, CGI-jal, ami egy epikus filmnél, ha nem kellő szakértelemmel készül, a szép képek ellenére is lehet művi és élvezhetetlen. Másrészt, fényképezési technikák is fejlődtek, változtak és az 1959-es változat egy remek, szélesvásznú mozi lett, amit manapság simán felvált a digitális filmezés, amivel lehet tűéles képet produkálni, ám mélységében és kiállásában közel sem lesz olyan grandiózus, hogy rácsodálkozva élvezzük.
Vagy baromságokat hordok össze, mert gyerekkoromban láttam a Heston félét és meghatározó filmes élmény lett számomra - nagymamám vitt el rá, aki nem tudta, hogy mennyire hosszú film lesz, de nem nyafogtam, pedig nem voltam tíz éves sem - és örökre beégett mind agyamba, mind retinámba.
Egy biztos; amikor hallottam, hogy az orosz fenegyerek, Bekmambetov kapta meg a rendezői széket, kirázott tőle a hideg. Nem azért, mert rossz rendezőnek tartanám. Egyedi stílusa van, kicsavart látásmódja. Viszont nem tartom megfelelő személynek arra, hogy egy ilyen, epikus darabot megrendezhessen és, hogy olyan hatást érjen el, amilyet a történet megkíván. Nem is sikerült.
Tényleg ő a legalkalmasabb Ben-Hur figurájának eljátszására?
Két jelenetet vártam nagyon a filmmel kapcsolatban és jól sejted, hogy a két legepikusabbat: a hajók összecsapását és a fogatversenyt.
A hajók közötti csata sajnos nagyon elnagyolt lett, beleértve Judah Ben-Hur "kalandjait" is a fedélközben. Nem csoda, hiszen az új változatban szinte fele játékidő állt rendelkezésre, hogy szépen, kereken meséljék el azt, amit korábban sem sikerült kevesebb percben. (Már az 1925-ös is két és fél órásra sikerült, 1959-ben meg három és fél órát áldoztak a történetre - nálunk gyerekkoromban szünettel játszották, hogy kicsit felfrissítsük a zsibbadó valagunkat.)
Ami szembeszökő változás volt, hogy a korábban számomra dramaturgiailag fontos és egyik kedvenc karakteremet - a megmentett, magas rangú római centúriót, Quintus Arrius (Jack Hawkins) egy az egyben kihagyták az új változatból, ezzel semmissé téve egy amúgy meseszerű elemet, amit nagyon szerettem: Arriust a csata után Hur kimenti a vízből és segít neki életben maradni, amiért hálából a római, fiává fogadja a férfit, aki így teljes jogú rómaiként léphet fel Messala ellen.
Ez nekem fontos része volt a történetnek, még akkor is, ha - a könyvet nem olvastam, ami azért szégyenletes, mert meg is van, meg a filmet nagyon szeretem - nem így írta meg Lee Wallace a könyvben.
Ha Arrius szerepel a regényváltozatban, akkor kihagyása miatt fekete pont jár az új változat íróinak. Oké, belátom, hogy karaktere kileng a mesebeli fordulat jelző felé, viszont mint figura, fontos része a kerek egésznek.
A fogathajtás elkészítése meg egy egyenesen lehetetlen vállalás. Tudom, hogy manapság 1-esekkel és 0-ákkal bármire képes egy arra szakosodott szakember, de... Ne felejtsük el, hogy amikor 1959-ben Wyler és a szekérversenyt leforgató second unit (Andrew Marton, Yakima Canutt) összedobta tehetségét, akkor csupán makettek és kaszkadőrök voltak a filmesek segítségére, ezért, a hihetetlen munka, amit a vásznon látunk, elismerésre méltó. (Nagyját élesben forgatták.) Bekmambetov, annak ellenére, hogy több fórumon hangot adott annak a véleményének, hogy a fogatversenyt a lehető legrealisztikusabban akarja elkészíteni, és visszaszorítja a számítógépes technikát a kaszkadőrmunka javára, mégis rengeteg CGI effekteket használt és nem tagadom, bár éreztem némi feszültséget a fogathajtók versenye alatt, a végeredmény mégis kicsit papírízű számomra, köszönhető talán annak, hogy a képek és beállítások sokszor mesterkéltnek hatottak nekem. Ettől függetlenül, Hur visszamászása a sérült szekérbe elég izgalmasra sikerült. A verseny befejezése azonban szerintem nem lett olyan katartikus, mint amikor Messalán 1959-ben áthajtott az egész lovas miskulancia.
Tényleg ő a legjobb Messala figurájának eljátszására?
Érdekes húzás volt Jézus beépítése is a filmbe, hiszen korábban vigyáztak arra, hogy a figurát ne tegyék teljesen kézzelfoghatóvá: Claude Heather, aki Jézus alakította, nem tudott profitálni a film sikeréből, lévén, hogy alakját a dramaturgia homályban -vagy épp vakító napfényben - hagyta. 2016-ban azonban Rodrigo Santoro, Brazil szappanoperasztár kapta a megváltó szerepét és mivel több jelenetben szerepel - itt ő ad vizet Judah Ben-Hurnak és nem fordítva (Bár, jobban belegondolva, mintha az 1959-ben is benne lett volna, csak nem emlékszem teljesen...), a misztikumot ki is ölték ebből a történetszálból. Arról nem is beszélve, hogy amikor a vizet úgy adja oda Hurnak, hogy közben egy katona végül nem ugrik neki, akkor kicsit bugyutának éreztem a megoldást. Gondolom, egy elvakult római katona magasról tojt volna a szakállas fiatalemberre és magánakciójára, hogy a fogolynak vizet adjon; leszúrta volna, mint a disznót.
Azért a Jézus ábrázolás még mindig kérdéses, ezért Santoro jelenteit eléggé "elszerkesztették" a világ azon egységein, ahol vallás tiltja pl. a megváltó realisztikus megjelentetését.
Szóval, amit el lehet mondani erről a változatról, hogy kevésbé markánsak a színészei, sokkal modernebb, a zene tökéletesen jelentéktelen - Rózsa Miklós muzsikája fülbemászó, grandiózus és minden, ami egy filmzene lehet - és benne van Morgan Freeman. Freeman? Nagyjából ugyanazt a karaktert kapjuk tőle, amit a Gladiátorban Oliver Reed nyújtott, ennélfogva felesleges volt a figura és a történethez is alig tett hozzá, viszont húzónévnek legalább felhasználhatták a színész hírnevét, mivel a főszereplők csupa, eddig másodvonalbeli színész, akik ettől a filmtől sem léphettek az A ligába - pedig a téma igényelte volna.
Tényleg ő a legjobb...? Santoro véletlenül egy remek színész,
de a közel-keleten és muszlin országokban ebből nem sokat tudunk meg,
hiszen ott vallási okokból nem ábrázolják filmen Jézust.
Ben-Hur film, igazi, markáns, férfias főszereplő nélkül? Tudom, Charlton Heston karizmáját nem nagyon lehet megközelíteni, de ha nem jól választunk főszereplőket egy ilyen munkához, a színvonal erősen konvergálni fog egy költségesebb Hallmark produkció szintjéhez. A végeredmény kb. ennek lett megfelelő.
Ben-Hur szerepében Jack Huston, akinek nem idegen a római kor és fontos filmes átöltetések, hiszen első mozis megmérettetésében pont a Spartacus 2004-es televíziós feldolgozásában játszotta a fiatal Flaviust. Miért rossz választás egy ilyen fontos, filmtörténeti szerepre? Mert tíz éve van a szakmában, közel negyven produkcióban vett részt és még sem tudtam, kicsoda. Hát köszi.
Azért, kíváncsi lettem volna, mit hoz ki ebből Loki, azaz Tom Hiddlestone, hiszen neki is felajánlották a film főszerepét, de az új King-Kong film miatt (az is kötőjeles című lett volna, ha kiírják a majom nevét és az is kultikus darab.) nem vállalta. Jó érzékkel.
A filmben a karaktere meg sokkal negatívabban adja vissza számomra azt a kettős meghasonlást, hogy az "árulók" mellé álljon vagy a testvéreként szeretett és vele együtt felnőtt Messala oldalára. Eleve nem szimpatikus számomra, hogy valakinek az életére annyira rátelepedjen a vallás és hit, hogy bár elvileg az illető erőszak ellenes és igyekszik magát a politikán kívül helyezni, mégis szembefordul a barátjával, amikor az egy kényes kérdésben, ami az életével kapcsolatos, segítséget kér tőle. Egyenesen megfoghatatlan volt számomra az a forgatókönyvi fordulat is, hogy saját és családja életét semmibe véve elengedi a lázadó merénylőt, amikor az korábban visszaélt a vendégszeretetével. Hát, ne legyünk már ennyire elvhűek, hogy hagyunk mindent veszni, amikor nekünk lenne választásunk. Egyértelmű, hogy Messalának abban a helyzetben nincs másik lehetősége.
Ebből kifolyólag, úgy vélem, tényleg csak magát okolhatja Ben-Hur a történtek miatt.
Az 1959-es változatban azért igyekeztek élesebben elhatárolni egymástól a sötét és világos oldalt és sikerült is. Ott Messala inkább tűnt egy bosszúálló és kikosarazása után sértett római katonának, mint itt, ahol jobban látszik, hogy gyakorlatilag a jövője múlik azon, hogy megregulázza a lázadókat és ebben Ben-Hur nem partner.
Valahogy az egész egy költséges tévéfilmre emlékeztet.
Apropó, Messala.
A Messalát alakító Toby Kebbell pontosan 2004-ben kezdte a mozis karriert - bár 2000-ben már dolgozott filmes produkción - mint Jack Huston és jelenleg ugyanúgy 38 produkció részese volt, mint főszereplő társa, viszont sokkal érdekesebb, számomra is ismert munkákban. Ennek ellenére őt sem ismerem jobban és fizimiskája valahogy végig elidegenített Messala karakterétől. Már csak halványan emlékszem az 1959-esben játszó Stephen Boyd-ra, de sokkal erősebb jelenségnek tűnt, hitelesebb alakítással. Kebbell néha egy elhagyott bernáthegyire emlékeztet szomorú szemeivel és eszméletlen nagy szájával. Nem érzem benne a kisugárzást, amit Messala szerepe megkövetelt volna. Bár, azt szinte senkiben nem érzem.
A női szereplőkről még kevesebbet tudok elmondani, ami meg szintén a forgatókönyv elnagyoltságának köszönhető. Bekmambetov persze interjúkon hangoztatta, hogy számára a film annyiban más a korábbi feldolgozástól, hogy itt a történet lényege a megbocsátás. Ez jól hangzik, de ha végignézzük a filmet, láthatjuk, hogy az a rész, ami megmozgatta a rendező fantáziáját, kb. 3 percet tesz ki a filmben és ezért leforgatni a többi két órát, hát, simán időpocsékolás.
Ez a film számomra csalódás és elmondhatatlan, mennyire felesleges.
Ha utánozol valakit, csináld jobban!
Ha nem megy, minek utánoznád?
Hogy egy halovány másolat legyél?
Szükségtelen!
Megtekintés: Nem egy tökéletes történelmi tabló, habár vannak erős pillanatai.
Gary Ross filmje talán úgy jellemezhető, hogy korrekt. Ettől eltekintve száraz alkotás, hézagos is kicsit, töredezett és még a néha megjelenő feliratok ellenére sem feltétlenül teljesen érthető egy Európai embernek, hiszen nem a mi történelmünk része volt mindaz, amiről mesél: Észak és Dél háborúját, hogy felszabadítsák és szavazati jogot adjanak a korábban Afrikából és a világ egyéb tájairól behurcolt és elnyomott fekete lakosságnak, akiket korábban csupán rabszolgának tekintették. Sok helyen olvastam már össze erről a háborúról és egyik legérdekesebb hozadékának azt tartom, hogy valójában nem feltétlenül eldönthető, hogy az egész háború kirobbantása valóban felebaráti szeretet vagy inkább politikai és gazdasági sakklépés volt, amelybe százezrek - a legkevésbé felelősek - haltak bele.
Az elképzelés tehát morálisan rendben volt, de a megvalósítás, azaz az odafelé vezető út vállalhatatlan. Nem tudom, Newton Knight filmbeli kalandjai mennyiben felelnek meg a valóságnak, így azt nem is kívánom boncolgatni. Elég az hozzá, hogy megcsömörlik a háború poklában és hátrahagyja az egészet, hogy egy rokonfiúnak, aki a karjai közt halt meg, lerója a végtisztességet és hazajuttassa az édesanyjához. Persze, aki engedély nélkül elhagyja a hadszínteret, az dezertőrnek számít, akit a hátrahagyott konföderációs erők azonnal kivégezhettek.
Nos, ez egy másik szép kis szegmense Amerika történelmének, amitől kiráz a hideg és amit már mind a Hazafi című film, mind pedig a "Hideghegy - Cold Mountain (2003)" című dráma boncolgatott.
Miről is van szó:
Tehát, én elmegyek vígan és dalolva a háborúba, hogy megvédjem az ideológiát, amit gazdagék rám tukmáltak. Teszem azt, besokallok egy év után, mert épp elég halált láttam és igyekeznék hazamenni. Mivel kell a végtelen emberanyag, a parancsnokaim nem fognak elengedni, ezért, ha valóban elegem volt, fogom magam és lelépek a balfenéken. Ezer veszély között hazaérek a feltehetően közben lelakott és kirabolt otthonomba - mondjuk földművelő voltam, egy feleséggel, két gyerekkel és tucatnyi háziállattal - és nem elég, hogy elszartak nekem mindent és akiket hátrahagytam, közben megsarcolták és terrorizálták, de még rám is vadásznak, ha kiderül, hogy otthon vagyok. Nem mások, mint olyan emberek, akik a háborút személyesen meg sem tapasztalták, mert amíg az zajlott és embereket öltem, ők csupán ittak, mint a kefekötő és zaklatták azokat a nőket, akiket nekünk el kellett hagynunk.
Elsőre úgy tűnik, mintha azért ontottam volna a vérem, hogy egy csapatnyi rohadék közben otthon élvezkedjen a koncon.
Miután én, aki már megtettem a hazáért, amit lehetett - minimum öltem - felelnem kellett ezeknek a szarháziaknak, hogy miért is vagyok otthon, ahelyett, hogy megdöglöm a családomtól távol.
Elég sarkított, de Newton Knight (Matthew McConaughey), kb. így érez, mikor végül hazatér és dacolni kezd a konföderációval.
A pont, amikor besokallhatsz a háborúban, ha egy rokon kölyök a kezeid között hal meg.
Ha a film csupán ezekről a harcairól mesélne vadregényesen, egy rossz szavam sem lenne. Azonban Ross filmje sokkal több mindenbe belekap és elindul egy olyan irányba, amelyet a több, mint kétórás játékidő alatt már nem tud érdemben kifejteni, elmagyarázni és ezért, úgy érzem, a tanítás derékba törte a játékidő alatt a szórakoztatást. Maga a téma simán megért volna két, egyenként legalább két órás filmet és akkor nincs az a sokat markol, de keveset fog érzésem.
Tényleg vártam azt, hogy egy Mel Gibsonos akciós kalandfilmet fogok látni - mintha az első trailer is ezt sejtette volna, de lehet, rosszul emlékszem - , ami persze Emmerich műve után ("A hazafi - The Patriot 2000") lerágott csont lenne, viszont szórakoztató. Erre gondolhatott Ross is, mikor Leonard Hartman ötletét végül átdolgozta forgatókönyvvé és a végeredmény egy szájbarágós és a második felére sajnos unalomba fulladó életrajzi tabló lett a kevésbé jó fajtából.
Még akkor is így érzem, ha Newton szemén keresztül bepillantást nyerhetünk a KKK áldatlan tevékenykedéseinek kezdeti szakaszába, hiszen 1865-ben alakult meg az azóta már szitokszóként is aposztrofált illegális szervezet. Nem tudom, hogy Knight-nak voltak e személyes konfliktusai ezekkel az emberekkel, azonban a filmben tesznek rá utalást, hogy lett volna miért a körmükre néznie és ebben hathatós segítsége is lett volna, valahogy ezt a leágazást azonban már a film nem tudja kifejteni, hiszen, mire kezdhetné az egész elemezgetését, egyszerűen véget ér a mozi. Jobb esetben, mikor barátját meglincselik, akkor kezdődött volna a második fejezet.
Ismerve azonban, hogy a KKK mennyire gyűlölte a feketéken kívül azokat is, akik segítettek nekik, fájdalmas kimarad ez Knight történetéből.
Lehet, hogy nem túl etikus, amikor Knight rákényszeríti az özvegyet és kiskorú lányait a fegyveres erőszakra, de szükséges és arányos azzal, amit a konföderációs tisztek tennének velük.
Ha esetleg nem lenne eléggé hiányos és mély a film, még kapunk néhány jelenetet a későbbi jövőből - ami mostanra régi múlt - amiben Knight egyik leszármazottját bíróságon cincálják meg, pusztán azért, mert bár külső jegyekben nem látszik a férfin, de vérségi örökség okán van benne fekete vér, ami miatt az akkori törvények szabályozási rendszere szerint nem léphet házasságra egy fehér nővel. Isten áldja Amerikát!!!
Azonban ez a történeti leágazás még soványabb és alig tesz hozzá a mozihoz. Részemről felesleges szócséplés és inkább figyeltem volna Knight életét a két "felesége" között, illetve reakcióit a KKK további fejlődésére.
Szóval, voltak érdekes lehetőségek, kérdések a filmben, amik elemezgetése, filozofálgatása érdekes lett volna számomra. (A lincselések és a konföderációs visszaélések számomra eléggé visszataszító fejezetei az emberiség fejlődésének történetében.)
Matthew McConaughey egészen kiváló alakítást nyújt, habár nekem már hiányzik a szépfiús arca és valami kis tökös akciómarhaság, amiben láthatnám. Elhiszem, hogy jó színész, de mintha erről az egész világot meg akarná győzni. Akinek örültem, mikor felismertem, az Christopher Berry volt. Ha nem ugrik be az ürge arca, akkor lehet, hogy nem vagy nagy TWD rajongó, hiszen Berry Negan egyik első csatlósaként jelent meg a sorozatban és érdemtelenül rövid sorozatbeli "pályafutása" alatt sikerült az egyik legemlékezetesebb monológot elsütnie - Harapsz, rágsz, nyelsz és harapsz! - mielőtt Daryl-nek meg egy páncéltörőt sikerült.
Pofátlanság lenne kifelejteni a fekete színészek közül a tragikus sorsú Moses-t, akit Mahershala Ali kelt életre és Knight szíve hölgyét, Rachel-t (Gugu Mbatha Raw). Alakításaik erőteljesek, habár Rachel figurájából keveset tudunk meg. Engem még érdekelt volna az ő és Knight romantikus közeledésének mélyebb ábrázolása.
Olvastam itt-ott, hogy ezzel a filmmel az Oscar gálára hajtanak, ám úgy vélem, ahhoz a végeredmény még felületesebb a hasonló témájú "12 év rabszolgaságnál - 12 Years A Slave (2013)" is.
Gary Ross elmagyarázza a színészeinek, hogyan is éltek akkor a lázadozó törvényen kívüliek.
Videodrome kritikája, mert szeretem hallgatni, amiket mond és mindketten 60%-ra taksáltuk a mozit.
Utózönge: A filmre abszolút nem emlékszem! Ez azért, szerintem egy Oscar várományos film esetében elég ciki. (Még határozott jelenetek is alig ugranak be.)
