Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Sci-fi horror kedvelőknek szórakoztató lehet, főleg, ha kedvelted "A légy" című Cronenberg víziót.
A Titán a Szaturnusz bolygó egyik holdja, amely végleges nevét az 1800-as években kapta, habár, magát az égitestet már az 1650-es években felfedezték. Légköre 95% nitrogénből és a maradék 5% nagyjából metánból áll, amit a holdfelszínen található hatalmas tavak pótolnak. Sok kutató feltételezése szerint a Titán áll legközelebb hozzá, hogy az ember megvesse rajta a lábát.
Ehhez azonban változnunk kell. A génjeinkben.
Professzor Martin Collingwood (Tom Wilkinson) "erőltetett evolúció" elnevezésű tervéhez megnyerve a NATO támogatását, visszavonul egy katonai bázisra, ahol egy maroknyi elit katonán kezd kísérletezni. A kísérletsorozat lényege, hogy az emberi szervezetet folyamatosan átalakítsák, hogy az végül alkalmas legyen a Titánon való élethez.
Rick Janssen hadnagy (Sam Worthington) feleségével és fiával csatlakozik a kockázatos kísérletezéshez, mint egyik tesztalany. Mialatt a maroknyi kísérleti patkányt, köztük Ricket, lassan átalakítják a génjeiken belül, nem csak a testük változik meg, hanem a lelkük is elidegenedik az emberektől.
A film olyan kérdéseket feszeget, hogy vajon, ha a génjeinket manipuláljuk, emberek maradhatunk e? Vagy, hogy ha sejtszinten megváltoztatjuk magunkat, az vajon kihat az emocionális fejlődésünkre is? Ha megváltozik a genetikai állományunk, mikor szűnünk meg annak lenni, akik korábban voltunk és mikor leszünk "mások"?
A film az elidegenedést is boncolgatja, miközben olyan komoly és égető problémákkal is foglalkozik, mint a túlnépesedés, vagy, hogy morálisan meddig mehet el egy tudós, miközben kísérletezik?
A történet a jövőben kezdődik, amikor az emberiségnek egyetlen lehetősége maradt a túlélésre hosszú távon: ha elköltözik és egy másik bolygón veti meg a lábát. A filmben ez a bolygó a Szaturnusz egyik holdja, a Titán.
A bolygó nem felel meg mindenben a földön tapasztalható és megszokott kritériumoknak. Először is, a légkörében nincs oxigén, ami kérdésessé teszi, hogy bármilyen földi emberszabású élőlény életben maradhasson a Titán felszínén.
Collingwood eredetileg erre a problémára fejlesztette ki eljárását, amely keretében lépésről lépésre megváltoztatják a kísérleti alanyok életfunkciós tulajdonságait, mint például a tüdejük, testfelépítésük, látásuk, stb.
Sajnos a kísérletek nem várt mellékhatása, hogy a tesztalanyok magasabb szintű agresszióra való hajlamot mutatnak, mint egy átlagos ember és ha ez nem lenne elég, testük képes élő fegyverként is funkcionálni.
Jó az alaptörténet, a Titánnal és az odaköltözés lehetőségével, azonban ez a film kis része. A nagyobbik fele viszont gyakorlatilag egy "A légy" parafrázis, csak itt nem véletlenszerűen mutálódik az ember, hanem tudatos manipulációval. A végeredmény azonban nagyon hasonlatos, hiszen a végtermék mindkét esetben egy az embertől gyökeresen különböző élőlény kifejlődése. Ebből a szempontból Ruff filmje nem nagyon újítja meg a témát. Kezdetben itt is, mint "A légyben", a kísérleti alanyok pozitív fizikai jelekben mérik a kísérlet sikerét, ami hamarosan negatív oldalba megy át.
A vég pedig elkerülhetetlen, habár, Ruff igyekezett valamiféle hepiendet csempészni a történetbe.
Sam Worthington kedveli a Titán-iumot, hiszen korábban már két Titán filmben is játszott. (Mindhárom Titános mozi a kanári szigeteken készült.) Ez a karaktere azonban talán közelebb áll a tőle megszokott Avatar-os karakterhez, hiszen itt is egy olyan katonát játszik, aki feladja saját identitását, hogy egy idegen fajban teljesedjen ki.
A végeredmény azonban kicsit hosszú és a második felére talán kicsit le is ül.
Egynek éppen elmegy. Worthington azonban szerintem nem túl jól választ szerepeket. Ismert alapötlet, szép fényképezés, kicsit logikátlan befejezés.
A filmet Spanyolországban készítették a Gran Canarián, nyolc hétig, és a spanyol hadsereg száz katonával és egyéb hadászati eszközökkel támogatta a forgatást.
Megtekintés: Mivel az utóbbi idők egyik legkellemesebb filmélménye volt számomra, kifejezetten ajánlom a film moziban való megtekintését is akár. Vagy bárhogy!
Kedves Mr. Gibson!
Szégyellje magát!
Ezt a legkomolyabb szarkazmussal mondom önnek! Aki ilyen filmeket képes tető alá hozni és megrendezni, annak kötelessége lenne, hogy legalább évente egy remek filmet tegyen le az asztalra, mert önnek van tehetsége a filmekhez.
Pedig...
Az első mozifilmje, "Az arc nélküli ember - The Man Without A Face (1993)" korrekt dráma egy erősen megkérdőjelezhető drámai témában, amely finoman boncolgatja, hogy diák-tanár között mennyire lehet erős a függőségi kapcsolat és, hogy a rosszindulat hogyan kezdheti ki az összetartást. De semmi különös. Oké, volt benne remek karakterek bemutatása, meg a feldolgozás is szép lett, viszont motoszkált bennem valami a fő kérdésből; nem lehetséges, hogy tényleg történtek olyasmik, amiknek nem szabadott volna? Habár, erre maga a film, amennyire emlékszem, egyértelmű utalást nem tett.
Azután "A rettenthetetlen - Braveheart (1995)" bebiztosította önt a legjobb rendezők között, habár, mai szemmel nézve, a remek felépítés, színészek és forgatókönyv ellenére, a filmben érződik egyfajta kommersz íz is. Hatalmas vállalás és a végén a kivégzés... nem volt más ez, mint egy igazi Oscar-díj mágnes. Az én anyámat, hogy a film zenéjét jobban kedvelem, mint magát a filmet, pedig vannak ikonikus pillanatai - Murron nyakvágás, helytartó nyakvágás - mégsem a kedvencem.
Közel tíz év szünet után érkezett "A passió - The Passion of the Christ (2004)", amit megtekintés után egyenesen rühelltem. Elhiszem, hogy sokaknak egyenesen revelációként hat a kész mű, de én nem vagyok sem vallásos és a horrorfilmek műfaján belül meg kifejezetten utálom a torture horror alműfajt, ezért nekem Jézus utolsó útja és szenvedése - hiába már maga a cím is erről szól, ezért kár is lázadoznom - nem volt szórakoztató, pedig a mozitól ezt várom el, nem a kényelmetlen feszengést, a teljes elzárkózást. Engem idegesített az, hogy egyetlen embert egy egész város szopat. Ráadásul nem egy gyilkosról beszélünk, hanem olyasvalakiről, aki a szeretetre akar tanítani. Jó, te azt mondod: - Hiszen ez a Biblia és a katolikus vallás legfontosabb története. Én meg azt mondom erre: - Oké, de én utálom a vallást és az összes ellentmondásos, ósdi hozadékát.
Rá két évre összedobta az Apocalypto című kaland-drámát, amely nekem eléggé kakukktojás és a pozitív kritikák visszajelzéseinek ellenére kb. rokonfilmnek számít számomra a finn "Nyomkereső - Ofelas (1987) című kalandfilmmel, amelyből Hollywood készített vérre menő Remake-t, áthelyezve egy kontinenssel arrább, "A barbár - Legenda a szellemharcosról - Pathfinder (2007)" címmel, így Gibson beelőzte azt pár évvel, azonban a finn játékfilm közötti hasonlóságtól nem tudtam a megtekintés után elvonatkoztatni. Biztos igazuk van azoknak, akik szerint a mozi hatalmas nagy vállalás, nekem azonban ugyanúgy elég volt egyszer látnom, mint "A passiót".
Erre eltelt tíz röpke év és Gibson olyan filmet készített, hogy azt kívánom, elég ideig éljen még, hogy további tucatnyi hasonlóan fontos és számomra érdekes produkcióra legyen ideje. Ha ilyen iramban fogja folytatni, akkor élnie kell vagy száz évet még...
Gondolom, ebből is rájöttél, hogy számomra Gibson "A fegyvertelen katonája" kifejezetten üdítő hatással volt és csak ajánlani tudom megtekintésre. Igen. Le a kalappal. A film maga a nagybetűs mozi! Gibson jó érzékkel szövögeti a mesét, és ebben nem is kell túl messzire mennie, hiszen a főszereplő, Desmond Doss hihetetlen története (Érdemes elolvasni a wikipédia cikkét erről a hősről) a valóságon alapul és amennyire hinni lehet a 2006-ban elhunyt fegyvertelen szanitéc visszaemlékezéseiben megörökített történeteknek, a film forgatókönyve nagyjából hitelesen adja vissza mindazt, amit a főszereplő karaktere megélt az Okinawa-i partoknál. (2004-ben készült egy dokumentum film melyben többek között beszélgettek Doss-szal és 2000-2002 között adásba került a Medal of Honor című dokumentum sorozat, amelynek első évadának negyedik részét szentelték teljes egészében a hősies katonának.)
A film szerencsére, ahogy a hasonló felépítésű moziknál megszokhattuk, nem rögtön a háborúval indít - nem számolva a film eleji jelenetet, ami bemutatja a főhőst - hanem bemutatja a fiatal Doss-t (Andrew Garfield) és, hogy hogyan lett belőle az az ember, akinek mély vallásossága és lelki formálódása végül egy olyan személyben csúcsosodott ki, aki teljes és mély meggyőződéssel kiáll azért, amiben hisz és úgy akarja segíteni bajtársait a háborúban, hogy eközben ő nem ragad fegyvert, hogy ezáltal ne kövesse el isten szemében a leghalálosabb bűnt; a gyilkosságot. (Mondjuk, azért érzek így is némi ellentmondást, mert habár Doss még véletlenül sem nyúl fegyverhez, puskához vagy bajonetthez, mégis a bajtársa fegyverének csöve elé kénytelen taszítani a japán katonát, amikor az megakarja fojtani a puszta kezével és így végül a katonatárs puskasorozata teszi ártalmatlanná a támadó ellenséget.)
A film első fele a karakter(ek) megismerése, Doss rövid élettörténete. Ezt a Gibsonra jellemző finom humorral és drámai pillanatokkal (Kb. Mint a Rettenthetetlenben, amikor visszatér szülőfalujába és humoros módon elfogadtatja magát egykori cimboráival, vagy félszeg udvarlása Murron felé.) sikerül bemutatni. Doss figurája egy enyhén bugyuta fickónak tűnhet, aki megkukul, ha szerelmes lesz és sokak szerint soha nem fogja vinni semmire az életben, mert túlságosan is a fantáziája rabja. Anyjának segít csip-csup munkákat elvégezni a templom körül, hobbi szinten érdekli az orvostudomány, a természet és ornitológia, stb. és végül első látásra beleszeret egy nővérkébe, akit a sors sodor az útjába.
A szomszédfiús kisugárzás mögött azonban olyan erő lakozik benne, amellyel később példát tud mutatni katonatársainak, akik logikus okokból teljesen elzárkóznak tőle, hogy később, miután "bebizonyosodjon", hogy Doss hitének van a harcmezőn létjogosultsága, ne ő formálódjon a többiekhez, hanem azok kezdjenek hozzá idomulni, előbb elismerve tetteinek értékét, majd elfogadva hitét is, hiszen nincs babonásabb és vallásosabb ember a harcmezőkön harcoló férfiaknál. (Igen, úgy vélem, ők még magánál a pápánál is vallásosabbak, babonásabbak.)
Doss szerelmes lesz tehát egy nővérkébe (Teresa Palmer), akit elbűvöl a fiú természetes őszintesége és akkor is mellette marad, amikor bárki más elfordulna tőle. Közben Doss, apja (Hugo Weaving parádés alakítása) ellenérzésének ellenére Desmond az öccse után szintén jelentkezik a hadsereghez, ahol a besorozás alatt azt az ígéretet kapja - amit naivan el is hisz - hogy nem kell majd fegyvert ragadnia az ellenség ellenében. Akkor még nem tudjuk, miért olyan nagy az ellenérzése a fiúnak a fegyverviselés ellen - később flashbackből derül ki - ám olyannyira ragaszkodik elveihez, hogy ennek köszönhetően egy hajszál választja el a hadbíróságtól. A szerencsének is köszönhető, hogy végül a hadsereg egy későbbi hőst nem küld parkolópályára, értelmetlenül.
(Mert belegondolva mekkora ellentmondás már, hogy valaki önként jelentkezik, hogy segíteni akar a többi harcostársán a háborúban - mint felcser erre megvan minden esélye - de mivel nem ragad fegyver, már azelőtt sittre kerülhet, mielőtt kvalitásairól egyáltalán megbizonyosodott volna a hadsereg, akiknek elvileg - mivel önkéntesen jelentkezett, ezt ne felejtsük - még ő tesz szívességet, állampolgárként.)
Beszédes az is, ahogyan a katonai apparátus hogyan próbálja különböző módszerekkel rábírni a fiút a fegyver viselésére.
A tisztek szerepeiben találkozunk Sam Worthington-nal és Vince Vaughn-al, aki ebben a filmben szerintem élete egyik legjobb alakítását nyújtja! Első megjelenése tökéletesen bemutatja a karaktert.
Lefutjuk a kötelező köröket, megismerjük a katonatársait, a feletteseit, a hadsereg egyébként szintén teljesen érthető álláspontját, majd a hadszínteret és az ellenséget - akiknek arctalansága szinte a végéig megmarad, ezért gyakorlatilag biodíszlet szinten működnek.
A csata már-már Ryan közlegény szintűen epikus. Bőven van itt is borzalom, ami rávilágít arra, hogy a felső körök érdekeit megvívó katonaság mennyire lehetetlen helyzetben van, mennyire személytelen az egyén sorsa a háborúban. Borzalmas belegondolni is, hogy egy fiatalember kiérkezik a frontra pár hónapos kiképzés után, majd az első percben földre rogy egy lövéstől, holtan, semmissé téve egy élőlényt, karaktert, húsz év örömöt, bánatot, tanulást, érzést, gondolatot.
Belegondoltál már, mennyire isten ellen való, hogy egy élőlényt hónapokig gyötörnek a kiképzésen, kitanítanak, felruháznak, energiát fektetnek bele, hogy azután az első lépés után, ha lelőtték, mindaz, amit korábban rá építettek, semmissé váljon???
Doss azonban bőven rácáfol mindenkire és olyan emberfeletti tetteket hajt végre, amelyekre nincs szó és amelynek nézése közben barátom, Jani is felszisszent, hogy ez azért túlzás. - és nem az, mert a forgatókönyv nagyon hitelesen követi a történelmet.
Doss tehát egy hős és kellemetlen olvasni a stáblistán, hogy már tíz éve elhunyt szegény. Csak arra tudtam gondolni, hogy azok a férfiak, akik átélik a háború poklát, hogy azután végigéljenek egy emberöltőt, milyen történeteket tudnának nekünk mesélni, csupa olyasmiről, amiről nekünk már fogalmunk sem lesz soha: hitről, bajtársiasságról, földi pokolról és még ezer apróságról.
Különvélemény:
Milán barátomnak is tetszett a mozi, de azért volt egy apró és logikus kérdése, ami sajnálatos módon neki jutott előbb eszébe:
- A japán hadsereg miért nem vágta le a kötélhágcsót, amelyen keresztül feljutva az amerikaiak bevették a frontvonalat???
Egy másik ismerősömmel is tanakodtunk erről, de logikus érvet nem találtunk, így maradt az, hogy a japcsik egy kissé hülyék voltak.
Másodszor nézve a filmet - mivel valós eseményekről szól, így a hágcsó kérdése különösen fontos - arra a következtetésre jutottam, hogy a feljutó amerikaiak olyan jól álcázták a sziklás peremen, hogy az ellenségnek nem jutott ideje eltávolítani, lentről meg folyamatosan fedezték.
Ha valakinek ezzel kapcsolatban van hiteles információja, kérem írjon megjegyzést!
Megtekintés: Ugyan egy erős dráma, de lassú is. Nem biztos, hogy megéri az idődet.
A film egy háborús (western) filmbe csomagolt roppant szikár és erős filmdráma. Csak sajnos, valahogy nem bírtam teljesen ráhangolódni, ami az én hibám.
három déli nő - két fehér és egy afroamerikai - együtt tengetik napjaikat az Amerikai polgárháború vége felé. Férfi alig akad a földeken, azok is többnyire harcképtelenek. Augusta (Brit Marling) igyekszik embert/asszonyt faragni húgából, aki inkább lázadó szellem. Ennél fogva a film legütnivalóbb karaktere Louise (Hailee Steinfeld) lesz, a húgi, aki dolgozni nem akar, viszont állandóan sértegeti a harmadik lányt, Mad-et (Muna Otaru) aki korábban a család rabszolgája volt, mostanra viszont, mivel csak egymásra számíthatnak, szinte egyenrangú félként áll mellettük és igyekszik gondozni a földeket. Louise hozzáállása az életükhöz eléggé kívülálló, viszont mégis Augusta testvére, így el kell viselniük. Louise, ha már a földeken nem képes hasznosat tenni, megmaratja magát egy mosómedvével, hogy legalább legyen valami történés.
Augusta körbenyargal a vidéken és gyógymódot keresgél. Szerencsétlenségére a támadó hadsereg két megtévedt báránykája (Kyle Soller, Sam Worthington) épp a környéken folytat ámokfutást, legyilkolászva a délieket, akik útjukba kerülnek. A lány és a két katona útja keresztezi egymást, ezért a többit ki tudod találni.
Lassú film és nem is túl bonyolult. A színészek hozzák a kötelezőt, ám sokat nem segít nekik a forgatókönyv, mert végig megtörtek, fáradtak, leharcoltak, így szinte csak egyetlen arcukat ismerjük meg a játékidő alatt. A valóságtól legalább nincs túlságosan a cselekmény elrugaszkodva, bár lehetséges, hogy ha egy pergő akciófilmet hoznak össze a minimális szereplőgárdával, nagyobb figyelemre tartott volna számot a film, mint így, mert ez - a többség szórakozás iránti igényeit figyelembe véve - elég unalmas lehet.
Barber korrekt rendező, a képek szépek és jól meséli el a történetet. Ennyi és semmi több. Nincsenek érdekes képi megoldások, semmi átlagostól eltérő. Egyszeri megtekintésre merem csak ajánlani, Hailee Steinfeld kedvelőinek.
Sok csavart ne várj.
Sajnos a végeredmény erős közepes.
Ami sokat dob rajta, az az utolsó másodpercek, ahogyan a kamera az égő házat mutatja.
Nekem az élvezeti értékéből sokat levont, hogy teljes képernyős változatot láttam, mert a helyszínek, tájak igényelték volna a széles vásznat.
