Fantasztikus labirintus - Labyrinth (1986)

Fantasztikus labirintus - Labyrinth (1986)

Rendezte: Jim Henson

A film Mafab adatlapja: The Labyrinth (1985)

Megtekintés: Ezt a filmet gyermekként kell látni és akkor beépül a lelkedbe, hogy magaddal vidd a felnőttkorba.

És valami ilyesmiről szól maga a film is. Sarah a tinilány (Jennifer Connelly) a tipikus hormonkorban van, amikor a világ az ellenség, senki sem szereti az embert és a kistestvérek elrabolják tőlünk a szülők figyelmét és kedvenc játékainkat. Valójában ez a lázadás azonban önmagunk ellen szól, hiszen körülbelül ekkor döbbenünk rá, hogy nem maradunk örökké gyermekek. Gondolom én. A lázadás pedig annak szól, hogy ahogyan testünk fejlődik és észrevesszük magunkon az első változásokat - megnyúlik a kar, a láb, mutálódik a hangunk - és ezzel nem tudunk mit kezdeni, csak lázadni. Akin lázadásunk mérge csattan, az pedig pont az, akin nem szabadna, aki nem érdemli meg.

A film pár év csúszással, kb. 88-ban lett bemutatva nálunk, így amikor elmentem a moziba megnézni - nem vagyok benne biztos, de mintha először valami szabadtéri, balatoni moziban néztem volna, szúnyogokkal harcolva - olyan tizennégy éves lehettem. Pontosan abban a tini korban, amelyről a történet mesél. Az első változó korban. Fiatalabb tesóm volt, állandóan öltük egymást. Csoda, ha egyszerre éreztem magamra érvényesnek a filmben látott kalandokat - leszámítva a végső győzelmet, hiszen mégis csak az öcsémről volt szó és abban az időben nem nagyon izgatott volna, ha elragadja a manókirály - és közben beleszerettem Jennifer Connelly-be? Nem volt nehéz. Már az első percekben besétál a képbe, farmerban, lenge fehér ingben és szomorú szemeivel szinte rám néz, ahogy a versikét kezdi szavalni. Akkoriban Connelly tökéletesen kimerítette egy tinifiúi szerelmi vágyainak álmát és tárgyát.

A másik főszereplő miatt vettem elő a filmet, mert gondoltam, egy apró filmes véleménnyel búcsúztatom el a 69 évesen a rákban elhunyt zenei fenomént, David Bowie-t. Nem kívánok azonban részletesen elmerülni a fantasztikus művész munkásságában, hiszen arra tökéletes a gugli is.
D A V I D  B O W I E  W I K I

R.I.P. - David Bowie

Nem akarok nyálaskodni, most, hogy Bowie elment, mert bár tényleg kedveltem a fickót, nem mondhatom, hogy mélyre hatóan elemeztem és szívtam magamba munkásságát, sem színészként, sem zenészként. Csak ragadt rám valamennyi belőle a negyven év alatt. Ha filmben láttam véletlenül, akkor meggyőzőnek találtam tehetségét, ha a tévében láttam a klippjét, végighallgattam. Nem vettem cd-it, könyveit, kis, cserélhető fényképeket - bár volt pár darabom - viszont néha-néha belebotlottam a fizimiskájába, dalaiba, hol a rádióban, tévében, hol filmekben, soundtrack-ként.
Szóval, előadni, hogy mennyire lesújtott a művész halála egyrészt lehetne túljátszott sirám tőlem, másrészt viszont, ami keveset tudtam róla, az alapján is éppen eléggé elszomorított, amikor hallottam halálhírét.
És ennek a morajló, bennem lezajló szomorúságnak egyik markáns okozója, hogy olyan nagy hatással volt rám ez a mesefilm és benne David Bowie, aki Jareth, a manókirály.
Isten veled, manókirály!

A film könyvváltozatát Anthony Charles Hockley Smith vetette papírra, amit eredetileg Dennis Lee, Jim Henson, a Muppet Show atyja és Terry Jones, a Monthy Phyton oszlopos tagja talált ki. Az eredeti értelmi szerző azonban egyértelműen Jim Henson. Ennek fényében nem csoda, ha a film egyszerre szól a gyerekekhez, bájos figuráin keresztül és ugyanakkor van egy sokkal mélyebb rétege, amely a tiniket vette célba, sőt, teljes elemzés után a felnőttek, mint most már én is, találhatunk benne mondani valót, filozófiai mélységet. Nem fogok most belemenni, mennyi apró plusz van a filmben, mert korábban a neten találtam erről egy magyar cikket, amely olyan részletesen fedte fel a film titkait, hogy ahhoz képest én csak a felületet karcolgatnám. Igyekeztem hirtelen hajnalban előrángatni azt a cikket, amit a filmről anno olvastam, mert érdemes rá, hogy mindenki megismerje és átrágja, hasznos információkért, de egyelőre nem akadtam rá újra. Ha ez változik, a linket be fogom tenni.

Ennél a jelenetnél egy átlagos kamaszfiú már bele is szeretett Jennifer Connelly-be.

A történet röviden:
Sarah iskolás lány, aki inkább bulizna vagy babázna, de féltestvérére kell vigyáznia az este folyamán. Gyerekes dühét, hogy a kisfiú a játékaihoz nyúlt, színpadias átkozódással és túljátszott haraggal színezi. Ez annyira bejön Jareth-nek a manókirálynak, hogy ripsz-ropsz elrabolja a kisdedet és felajánlja Sarah-nak, hogy mostantól az élete ismét boldog lesz a féltesó nélkül. Persze Sarah azért nem teljesen hülye, ezért azonnal rájön, hogy ha apa és mostoha anya hazajön, prezentálnia kell a kis nyafogóst, mert különben szobafogság, meg amit még el sem tud képzelni. (Rendőrségi nyomozás a baba ügyében, pszichiátriai kezelés, stb.)
Jareth szereti magát kis manókkal körülvenni, ezért nem szívesen adná vissza a szóban már lefoglalózott porontyot, de mivel úgy érzi, nincs veszíteni valója, utolsó szalmaszálként megígéri Sarah-nak, hogyha adott időn belül eljut hozzá a manóvárba és ott bizonyítja, hogy mégis kell a pöcsös, akkor visszaadja a lánynak.
Sarah, ahelyett, hogy az estét süti majszolással a tévé előtt töltené és néha a babára pillantana, így nyer egy gyalogos road movie-t a labirintusba, amely csupán azért létezik, hogy a hasonló okokból bekerülő fiatalok ne tudják teljesíteni a manókirály igényeit.
Sarah nyakába veszi formás combjait és lassan gyarapodó baráti társaságával sok kalandon keresztül verekedve magát méltó lesz rá, hogy okos, idősebb testvérnek szólítsa majd később őt a cseperedő Toby.
És, hogy a végén a filmet ne úgy zárjuk le, hogy egy hormonoktól duzzadó tinilány abszurd rémálmát láttuk, a kalandozás alatt megismert lények gyakorlatilag átköltöznek Sarah hálószobájába, miután úgy vélik, jobb fej a lány, mint Jareth, aki inkább csak kihasználja a fura teremtményeket.

Henson egy sokkal érettebb filmet hozott össze, mint a butuska és gyerekes Muppet show volt. Szerintem. Van ugyan bőven vicces pillanata a figuráknak és kalandoknak, azért végig érezni a sürgető idő okozta frusztrációt és a felelősség nyomását a főszereplő vállán.
Talán ezért a legnyomasztóbb jelenetsor a filmben, amikor Sarah az emlékei között kutatva szinte elfelejti kisöccsét és régi játékai labirintusi változataival igyekszik körbevenni magát, míg végül megtörik az átok és ismét tovább haladhat, hogy beteljesítse célját. Ott éreztem leginkább, hogy Toby akár örökre manó maradhat, ha a nővérke nem teszi félre kesergését és ragaszkodását a múlt iránt. Mert azt se felejtsük el, hogy Sarah-t trauma is érte, amikor elveszítette az édesanyját és édesapja egy másik nő mellett kereste a boldogságot. Ezért Sarah, amikor a múltba tekint és azt kergeti, akkor gyakorlatilag oda akar kerülni, amikor még élt az anyukája és minden rendben volt. Nagy szerencse, hogy végül felülkerekedik benne a testvéri szeretet és az idősebb testvér felelőssége.

Ami még sokat emel Henson teremtményei mellett a film élvezeti értékén, az Trevor Jones és David Bowie közös munkája, amit a filmzenébe fektettek. A legtöbb dal érdekes hangzásvilágú, emlékeztet a korábbi bábfilmes Henson sorozatra, de van benne jócskán új hangzás is és mély mondanivaló. Egy igazán remek soundtrack, ha már a szöveges dalok filmzenei listáiról szemezgetünk.

Mostanra persze a film egésze nagyon kicsit megkopott, néhány trükk - inkább vizuális szinten - nem maradt friss, mégis, ezt ellenpontozzák a remek egyéb megoldások, a bábuk sokfélesége és a csodálatos díszletek.

80%

A bagoly volt az első fotó-realisztikus CGI madár.
A stábban dolgozott R2D2 és Wicket is a kis Ewok... (Kenny Baker, Warwick Davis)

Letöltés: F A N T A S Z T I K U S  L A B I R I N T U S

Még egy Marvel képregény sorozat is készült a történetből, ezért szegről-végről, a Fantasztikus labirintus egy Marvel film...