Csillagok határán - High Life (2018)

Csillagok határán - High Life (2018)

Rendezte: Claire Denis

A film Mafab adatlapja: High Life (2018)

Megtekintés: Robert Pattison remek színész, de ő is alig tud kezdeni valamit azzal, ami két órában lett elmesélve a másfél helyett.

Talán nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy a tököm kezd tele lenni ezzel a nagy kamu sci-fi dömpinggel, amit kapunk vagy 3-4 éve, köszönhetően pl. a Netflix-nek és a független filmstúdióknak is. Ne érts félre, mert imádom a sci-fit, de a szórakoztató fajtát, amiben sistereg a lézer, űrháború is van meg idegen lények, ja és persze klisé tenger.

Ezzel szemben, mostanában azt veszem észre, hogy az „év meglepetés filmje” hangzatos címet csupa olyan produktum kapja meg, amelyben csupán érintőleges a fantasztikum és a tudomány. Filmdrámák ezek, amit sci-fi köntösbe csomagolnak. Vagy inkább csak sci-fi combfixbe.

Pattison legújabb filmjéről is ódákat zengtek – ne kérdezd kik, de ahol belebotlottam, ott olyasmiket írtak róla, ami erősen felcsigázott, ezért enyhe merevedésem lett, mikor végre ráakadtam és megszereztem. Azután néztem, igyekeztem a puzzle darabkákat összerakni és vártam a katarzist, vagy legalább egy csavart a végére. Ehelyett kaptam egy néhány szereplős drámát, kevés érdemi szöveggel, sok flashback-kel és egy édes kisbabával.

Csak éppen én egy sci-fire készültem.

Nem tudom, mik voltak az elvárásaim, így répával és kefirrel ültem a mozinak, azután jött egy önkielégítéses rész, álomképekkel, ejakulációval, DNS-sel kis üvegeben, stb. és az étvágyam is elment, miközben nem rágták a számba, hogy akiket látok, miért pont ők részesei ennek a kísérletnek is nehezen nevezhető, össznépi szexualitást boncolgató űrutazásnak.

Monte (Robert Pattison) egy kihalt űrhajón tengődik egy kisbabával és igyekszik helyt állni, hiszen messze még a végcél, ők meg valahogyan ketten maradtak. A gyermek a lánya és Monte felelősséggel tartozik. A gyermeknek, magának és talán az emberiségnek is. Mert Monte, társaival korábban a föld bolygót hagyta maga mögött, amit elvileg felemésztett valami klíma katasztrófa, vagy sugárzásos hókusz-pókusz, és valakik úgy gondolták, néhány problémás fiatal és egy gyilkosságért félreállított kutatóorvos lehet a kulcsa egy kísérletnek, amelyben megszülethet a jövő generációja, aki talán immúnis az elhagyott világ nehézségeire, bármi legyen az pontosan.

Flashback jelenetek magyarázzák meg, mi történt Monte űrhajóján, hogyan kerekedett felül az őrület és csavarta ki az emberek testéből a lelküket, hogy azután végül a férfi egyedül maradjon gyermekével.

Értem én a drámát, csak nem szeretem... ha sci-finek csomagolják, hogy ezáltal érdekesebbé tegyék, pedig a film ha egy katonai kutatóbázison játszódna, a föld alatt, pont ugyanez lenne, kihagyva három perc sci-fit. Mert itt az egész űrhajós miskulancia egy kamu. Nincs rá szükség. Valójában lehet, hogy az eredeti koncepció nagyon erősen indokolta, hogy egy űrjárművön játszódjon a mese, azonban a filmben minimális az utalás rá, miért volt erre szükség és a befejezés is amolyan hányaveti, ál-filozófiai baromság, ami nem vezet így sehová.

Azonban pozitívum, Patterson és MiaGoth játéka, valamit Juliette Binoche alakítása is, aki még mindig erős szexuális kisugárzással rendelkezik. A kisbaba azonban az igazi csúcs. Annyira „jól alakít”, hogy néha arra gondoltam, vagy CGI-jal segítettek be, vagy Pattison saját gyereke.

A mellékszereplők rendben vannak azonban maga a történet, ha félretesszük a drámát, amit sugallani akar, ám nem mond ki, akkor ami marad, az egy katasztrófa filmekre hajazó váz, amelyben a szereplők egymás után hullanak el, hol maguk, hol külső erők miatt. (Olyan filmekre emlékeztet ezáltal, mint „A mag”, A „Napfény”, "Event Horizon" vagy a „Supernova”. (Csak ezek mind izgalmasabbak... Igen, még a Szupernova is.) Tehát, egy horror alap, szörny nélkül – illetve a bennünk lakozó gonosszal, akkor már, ha ezt a vonalat erősíteném – amelyben elhullanak a szereplők, míg végül a főhős egyedül marad a kérdéseivel és válaszok nélkül kell felállnunk a stáblista alatt.

Bevallom, mivel a sokadik ilyen „ál-sci-fit” néztem meg mostanában, kicsit untam. És nem igaz, hogy nem vagyok kész figyelni a lélek rezdüléseit, nem vagyok fogékony az emberi sorsokban lejátszódó drámákra, pusztán jobban szeretem, ha a művészit sokkal inkább az egyszeri néző befogadóképességéhez igazítják. Persze, szükség van olyan mozikra is, mint a „Solaris”, „Stalker” vagy a tavalyi titkos sikerű „Expedíció”, azonban szerintem az átlagnéző inkább szórakozna miközben gondolkodik kicsit és nem fordítva.

60%

Itt ráakadhatsz: High Life (2018)

Godzilla - Godzilla (2014)

Godzilla - Godzilla (2014)

Rendezte: Gareth Edwards

Te most viccelsz velem?
Ennél még a Matthew Broderick féle szentimentális múltidézés is izgalmasabb volt. Komolyan! És ez a kijelentés szerintem nem nekem ciki.

A Godzilla filmek semmi másról nem szólnak, mint a gyermekkori rombolásvágy felnőttkorba manifesztálásról. Amikor kicsik voltunk, volt lego-nk, fakockánk, homokozónk. Néha építettünk hatalmas várakat - képzeletünkben legalábbis annak tűntek - és miután benépesítettük őket láthatatlan emberekkel, jöhetett a pusztító erejű cunami, földrengés vagy óriás szörny. Már akkor ilyesmiket játszottunk, amikor még az 1954 óta japánból importált Gojira mozikról nem is volt tudomásunk. Kis kezünk izgatott gyönyörrel pusztította le mindazt, amit korábban felépítettünk és akkor az nekünk tetszett.
Közben azért felnőttünk és úgy gondolom, egy két órás film nem lesz számomra csupán azért izgalmas és tartalmas szórakozás, mert a játékidő nagy részében CGI városokat, épületeket rombolnak a földig.
Pedig sajnos Edwards filmje a trailerben talán többet ígér, ám sajnos, keveset vált be ebből. Gareth Edwards elkészített egy low budget szörnyes sci-fit, ami sikeres volt a "kertek alatt". Lehetőséget kapott egy nagyobb projekt-re. Nem élt vele. Ezt már egyszer megcsinálta, kevesebből...

Az indulás unásig ismert katasztrófafilmes klisé. A kis átlag család tök jól elvan, épp készülnek egy ünnepségre, amikor beüt a mennykő. A szülők veszélyes iparban húzzák az igát. Mi sem természetesebb, mint, hogy egyikük még az első tíz percben elhalálozik, hogy a drámaiságot és a későbbi érzelmi kavarodást legyen mivel magyarázni. Anyu, akit nem mellesleg egyik kedvencem, a francia Juliette Binoche alakít, rosszkor van rossz helyen. Atomvihar, kénkő és pokol. Apu, a Breaking Bad című kultsorozat főszereplője, Bryan Cranston hirtelen özvegy lesz, akinek egyedül kell nevelnie a fiát. Nem tudjuk meg, hogyan birkóznak meg a traumával, mert ugrunk tizenpár évet az időben. A kisfiú felnőtt, katona lett, saját családdal, ami nem funkcionál túl jól.
Apa pedig kicsit visszavonult a világtól, hogy azután annál nagyobb elánnal ugorjon az események közepébe, amikor hasonló baleset történik, mint amiben anyuci meghalt. Kiderül, hogy a baleset csupán megágyazott két hatalmas őslény(?) érkezésének, akik képesek kiütni az elektromosságot és rádióaktív sugárzással szeretik megszívni magukat.
Mindeközben persze rombolják a várost, hullanak a statiszták - vigyáznak, hogy sok borzalmat azért ne lássunk - a katonaság pedig beindul, ahogy ilyenkor szokott. Egyetlen fegyver, amiben látják a szörny kérdés megoldását, nem fogod kitalálni, fordítva fog elsülni! Már nem azért kell izgulni, hogy vajon sikeresen likvidálják-e a szörnyeket, hanem azon, hogy mennyi lesz a polgári áldozat.

Ha nem volt eddig elég a leomló épületekből, mellékesen megjelenik a film sztárja is, a Godzilla. Akit alig látsz, mert szisztematikusan csak akkor hajlandó szerepelni, ha vagy minden úszik a füstben és/vagy ködben, vagy ha este/éjszaka van. És ebben a városban nincs ám telihold. Fény meg ugye azért nincs, mert a két Moto-szörny kioltja az elektromosságot. A kurva anyjukat! (Ez nem az a film, amit egy percig élvezni lehet kalóz másolatú, mozis verzióban: Kérjük vegye meg a film eredeti lemezét és támogassa a hollywoodi filmipart! Köszönjük!)

Bryan Cranston kapott húsz perc játékidőt. Többet érdemelt volna. Mind a színész, mind a karakter.

A karakterek kihasználtsága konvergál a nullához. Nem túlzok.
Ken Watanabe egy álmodozó szemű, tátott szájú szörnykutató szerű professzor, akit a katonaság azért tart, hogy ha valami mozgást látnak a szörnyek körül, legyen kit megkérdezni, vajon mi történik. Professzorunk, akinek elvileg semmilyen előképe nincs ezekről a roppant méretű szörnyekről, pedig bőszen osztogatja okosságait, amik valahogy mindég betalálnak.

A felnőtt kisfiú, aki történetesen bomba specialista lett időközben - és ezen képességét még csak nem is tudja később kamatoztatni, mert... - a Ha/ver-ből megismert Aaron Taylor-Johnson játssza. Ugyanúgy. Végig. Egyetlen, egyenletes szúrós nézéssel, majdnem végig ugyanazzal a merev grimasszal, mint aki épp felszívta magát egy torta elfújásához. Vagy fingana, de sok csinos csaj állta körbe autógrammért, ezért ciki lenne kiereszteni a galambot.

Elizabeth Olsen szerepköre ennyiben merül ki.

A forgatókönyvet egyértelműen egy kezdő író gányolta össze. Max Borenstein nem ért a feszültségteremtéshez. Annyit még ő is tud, hogy veszélyes szituációba gyerekeket dobni az eléggé felfokozza a néző adrenalin szintjét. Ennek érdekében több látványos és veszélyes szituációban megjelennek gyerekek. Hol a főszereplőnk kisfia, hol egy vágott szemű kisfiú, hol egy mesztic forma kislány. A lényeg, hogy legyen rombolás és ennek közepén egy gyerek. Csak ez kurva kevés.

A kis feleség, Elizabeth Olsen kálváriája szintén kimerül annyiban, hogy míg körülötte omlanak a házak, addig ő riadt szemmel bóklászik épületből az utcára, utcáról a házba.
Mennyivel elegánsabb volt az 1998-as Godzilla kamerása, Hank Azaria, aki miután a hatalmas dög átsétál felette, önkéntelenül világgá üvölti szerencséjét, hogy még él. Abban a pár másodpercben többet tudunk meg a figuráról, mint fiatal anyuról az egész filmben. Szégyen.

Aaron Taylor-Johnson nagyjából ezzel a szigorú fizimiskával akciózza végig a filmet.

Sokat elárul számomra egy filmről, ha nem vagyok képes elsőre, egy ültemben végignézni. Ezt többszöri nekifutás után sikerült, mert nem kötött le. Nagyon nem. A szürke szűrű, amit szinte végig használnak a filmben, simán álomba ringatott. Olyan eső alatti hangulatot árasztott, ami miatt nekem aludnom kell picit. Ami meg ahhoz elég, hogy ne lássam a filmet.
Mikor végre végig néztem, végig éreztem, hogy ez nekem nem tetszik, unalmas.
A szereplőkről alig tudok meg valamit. Nincsenek benne karaktererősítő pillanatok.
Annyit megtudtam, hogy a fiatal apuka kisfiának sasszeme van. A végén kiszúrja az anyját egy stadionban, már vagy 100 méterről, miközben a vágásokból látszik, hogy azért az nem lehetett kis munka. Kis X-men...

A katonai vezető semmilyen alakját pedig kiosztották egy másik nagy kedvencemnek, David Strathairn-nek. Strathairn kiváló színész, de a nem megírt figurával ő sem nagyon tud mit kezdeni. Felmondja a szövegét és annyi. Egy gesztust nem tesz hozzá, hogy közelebb hozza a nézőhöz a szereplőt.
A hadsereg pedig tökéletesen inkompetens. Egyetlen lépésük nincs, amivel véget vethetnének a pusztításnak. Ezt a forgatókönyv meghagyja a szörnyeknek. Kb. 10 percben.

Rég csalódtam már ilyen agyon hype-olt filmben.
Ha jól akarsz szórakozni, ajánlom a 98-as változatot, amely bár sokkal korábban készült, semmivel sem rosszabb, még látványilag sem.
Az új Godzilla egyedül csak trükk vonalon képes megállni a helyét, ami viszont 2014-ben már nem számít(hat) dicsőségnek.

30%, ha az összképet nézem.
70%, ha csak a rombolást - és szörnyeket - nézzük.