A következő címkéjű bejegyzések mutatása: liam neeson. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: liam neeson. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. június 28., hétfő

A jégút - The Ice Road (2021)

A jégút - The Ice Road (2021)




A film Mafab adatlapja: The Ice Road (2021)

Megtekintés: Még úgy is eseményszám nálam egy-egy Liam Neeson film, hogy a színészt kicsit túltolták akciósztár szerepkörben. A Jégút jól indul, hogy a végére átforduljon önmaga bugyuta paródiájává.

Jonathan Hensleigh saját forgatókönyvéből rendezte meg ezt az akció, kaland thriller filmet, amely egyértelműen "A félelem bére - Le Salaire de la peur (1953)" alapjaira épült. A Georges Arnaud, francia író regényéből később készült egy erős amerikai feldolgozás is, és az elmúlt hatvan évben egészen biztos, hogy több tucat olyan változat is készült, amely kisebb-nagyobb mértékben felhasználja az alapművet.
Hensleigh-nél a katasztrófa jellege és a megoldásra indított karaván kicsit eltérő, és a fojtogató dzsungelt egyenesen a jeges hóhalál váltja fel, ettől még nem hiszem, hogy nagyon eltérne az alapműtől.

A megfáradt szerencsevadász, Mike (Liam Neeson) úgy igyekszik alkalmi munkákból fenntartani magát, hogy a hadseregnél szolgáló és poszttraumás stressz szindrómával küzdő öccsét, Gurty-t (Marcus Thomas) is istápolnia kell közben. Miután utolsó munkahelyét el kell hagyniuk, kapóra jön, hogy a jeges földek közepén kifejtés alatt álló bányásztelepen baleset történik és speciális fúrófejeket kell leszállítani ahhoz, hogy még a fulladásos halál beállta előtt kimentsék a föld alatt rekedt 26 bányászt. 
Három kamion indul útnak, köztük a cég egyik technikus szakértője, egy aktakukac, aki az ellenőrzésért felel, valamit egy öntörvényű lány, akinek a testvére a föld alatt rekedtek között van.
Amíg elérnek a céljukig, ezer veszélyes kalandon kell átverekedniük magukat, és ha nem lenne elég a természet kiszámíthatatlan ereje, még belső ellenségekkel is számolniuk kell, miközben minden pillanatban az életüket kockáztatják.

Nem egy bonyolult történet és igen hálás filmtéma. Itt is kifejezetten jól indult, és kb. negyven percig azt éreztem, hogy végre egy a Hollywood-i iskolára épülő, kifejezetten izgalmas akció-kalandfilmet nézek, amikor kezdett túltöltődni, majd megrezegni a bili, aminek a tartalma a végére, nemhogy kiborult, hanem belerobbant a kis szoba közepébe.

Két apróság miatt éreztem ezt:
Az első, hogy egy idő után a folyamatosan előkerülő problémák, amikkel szereplőinknek meg kellett küzdeniük, nem kicsit túl lettek tolva. Elhiszem, hogy amiket látunk, akár elő is fordulhatnak, azonabn, így, ömlesztve, nem, hogy felpörgetik az ember ingerküszöbét, de olyannyira túlpörgettek, hogy lerúgta magáról a szalagot és alig vártam, hogy vége legyen ennek a tortúrának. Mert itt úgy éreztem, a kevesebb, néha több.
A film kellemes száz perc, azonban, ahelyett, hogy a néhány fellépő fenyegetettséget korrektül felépítsék, inkább olyan érzésem volt, hogy miután leültek és kiötletelték, mi mindent lehetne bepakolni a forgatókönyvbe, végül nem volt szívük semmit kihagyni és inkább erőszakkal tuszkolták bele a történést a játékidőbe, hogy a végére kifejezetten túlzsúfoltnak éreztem az akciók arányát.




A másik, ami nem működött tökéletesen nálam, hogy Neeson annyira kiöregedett az akció karakterből, hogy az itt elkészített verekedős jelenetei nem azt közvetítették, hogy mennyire tökös, hanem, hogy az ellenfelei, hiába fiatalabbak húsz-harminc évvel, vitalitásban az öreg mellé süllyedtek. 
A magától guruló kamion és a mögötte lezavart adok-kapok egyszerre volt vicces, unalmas és fájdalmas. Már rég nem azt a Neeson-t látjuk, aki a lánya miatt felaprította fél Párizst. Ráadásul, a mellé rakott fiatalabb tesó sem vehette át e helyét, mert őt meg eleve egy kicsit csökinek írták meg. Így maradt volna egy női szereplőnk, aki lehetett volna az igazán badass mellettük, ám őt is inkább lelassította a forgatókönyv.
Végül csoda és szerencse, hogy hőseink képesek legyőzni az ellent és önmagukat.

A film antagonistái, az ügy mögött húzódó titkok pedig érdektelenek és annyira kiszámíthatóak, hogy sem nem lep minket, sem nem is érdekel különösebben, hiszen, bármi is lenne az ügy kimenetele, félő, hogy a végén lenne annyi vizsgálat, hogy a tervek ellenére is menne a levesbe mindenki, aki a rossz oldalon áll.

Goldenrod szerepében Laurence Fishburne pont azt a karaktert hozza, amit az "Utazókban - Passengers (2016)" már láttunk tőle. És ez olyannyira nem vicc, hogy kb. a karakterív is megegyezik. Goldenrod simán lehet egy őse is az "Utazók" fedélzetmesterének. 
Tantoo szerepében Amber Midthunder kifejezetten tetszetős, ám nagyon unalmas már, hogy valamiért az amerikai mozik a kifejezetten tökös csaj karakternek olyan törékeny színésznőket tud szerződtetni, akinek nem hiszem el, hogy az, amit elvileg a filmben képvisel. Arról nem is beszélve, hogy amikor akcióra kerül a sor, akkor sem kap a hölgy egy igazán kemény jelenetet, sőt, inkább sikeresen parkolópályára teszik, hiszen ez egy Neeson mozi akarna lenni.
Matt McCoy nevét mindig örömmel fedezem fel a stáblistán, hiszen, bár nem állítom, hogy egy színészlegenda, kedvelem a karakterét olyan filmek miatt, mint a "Kéz amelyik a bölcsőt ringatja..." vagy a "Szigorúan bizalmas". Mostanra sokat veszített a kisfiús charme-ból és a szerepe sem túl összetett.
Mellékszerepben még látható Holt McCallany is, aki egy rossz fiú alakítás után egy pozitív figurát játszik el, legalábbis, mintha ilyen sorrendben találkoznék vele a vásznon az elmúlt tíz évben.

Tényleg nagyon tetszetősen indult számomra a film, ám a végére a klisés és túlerőltetett kaland-faktor miatt engem elveszített a mozi a végére. Az "autós" üldözés meg olyan öreges lett, hogy nem tudtam élvezni.

50%
 


2017. február 25., szombat

Szólít a szörny - A Monster Calls (2016)

Szólít a szörny - A Monster Calls (2016)


Rendezte: J.A. Bayona

A film Mafab adatlapja: A Monster Calls (2017)

Megtekintés: Ez a film valójában egy oktató anyag, hogy hogyan engedjünk el valakit.

Ez az a film, amit mindenkinek látnia kell, aki épp elveszít valakit. És az elveszítés alatt nem egy szakításra gondolok. Siobhan Dowd, aki 47 évesen mellrákban halálozott el, 2007-ben, mielőtt itt hagyta világunkat, kitalált egy történetet, amely a szörnyről szól, aki egyfajta "Karácsonyi ének" parafrázisként felkészít egy kisfiút lélekben, édesanyja halálára, aki rákbeteg és nincs esélye a gyógyulásra.

Ezt a történetet talán pont azok fogják legjobban megérteni és átérezni, akik maguk is megküzdöttek saját démonaikkal, mint Conor (Lewis MacDougall), amikor lassan világossá vált számára, hogy nincs remény és anyukája, a kezelések ellenére, örökre el fog menni. Ebben a formában tehát a film felkészítheti a nézőit, főleg a gyerekeket, hogy hogyan tudják elengedni azt a szülőt vagy családtagot, akinek eljött az ideje.
A film központi témája a szörny, amely valójában nem a rákot testesíti meg, mint sejthetnék, hanem azt az elemi és irányíthatatlan dühöt, amit azok éreznek - több egyéb kavargó érzés mellett - akik elveszítenek valakit. Mert ez a düh, amely sújt önmagunkat és magát a haldoklót is, sőt, egész környezetünket, önmagában tényleg hasonlóan működik, mint a filmhez kiválasztott és gyógyíthatatlan rák, csupán annyi a különbség, hogy erre önmagukban találunk gyógymódot - kis szerencsével - amikor megértjük, hogy az életünk a változások ellenére tovább fog haladni majd egy irányba, még akkor is, ha jelenleg úgy érezzük, hogy az nem történhet meg.

Magamból kiindulva, pontosan emlékszem, milyen harag dúlt benne, amikor édesanyám már sokadik éve küszködött az autoimmun betegségével, amelyre nem volt megfelelő gyógymód, habár ette a tablettákat, amik lassan sorvasztották el a kis testét és szépen, lassan feladta, ahogy a környezetében, néhányan, akik közel álltak hozzá, ugyanabban az időben szenderültek jobblétre. Anyám betegsége győzött felette és az élni akarás kiveszett belőle, míg végül egy napon, mire hazaértem öcsémmel, ...
... már nem volt velünk.

A szülő elvesztése borzalmas és nem tudnék különbséget tenni, hogy melyik rosszabb: ha hirtelen és váratlan a halál, vagy lassú folyamat vezet odáig.

A film azonban felébresztett bennem egy alvó "szörnyet" (?), amely akkoriban élt bennem, mikor anyám elfojtott sírását hallgattam, ahogy kesereg sorsa felett.
Ebben az érzésben rengeteg irracionális építőkocka állt össze egy egésszé. Dühöt éreztem a világra, amiért ezt teszi velünk. Dühöt éreztem magam iránt, amiért nem vagyok képes kézben tartani a dolgokat. Dühöt éreztem még anyám iránt is, aki megbetegedett, mintha ez egy groteszk választás lenne, vagy mi.


Dowd ötletét Patrick Ness , az írónő halála után sikeresen befejezte, öntötte könyv formájába és dolgozta át forgatókönyvvé, hogy abból a spanyol rendező, Bayona készítsen egy fantasy drámát, amiben Conor kezelni tudja fájdalmát és érzéseit, hogy elfogadja, az elfogadhatatlant, megtalálja a helyét nagyanyja oldalán, aki anyukája halála után örökbe fogadta.
Akinek az életében még nem történt hasonló tragédia, nem biztos, hogy érteni fogja, hogy a tizenéves Conor fejében mi játszódik le, ezért hajlamos lehet az egyszeri néző legyinteni, hogy lázadó kamasz. Igen, de Conor nem a kamaszok szokásos divatjából lázad, hanem mert fiatalon kell megküzdenie olyan érzésekkel, amire egy felnőtt sincs felkészülve. Borzalmas dolog egy gyereknek elveszítenie a szülőt, amikor még a saját lábra állás lehetőségként sem merül fel.

A forgatókönyv, hogy Conor helyzetét még elesettebbnek állítsa be, elszakította mellőle az apa karakterét, akit Toby Kebbell formál meg, és ha ez nem lenne elég, egy óceán választja el őket egymástól, plusz az apuka új családja. Itt még érthető is, hogy miért olyan nehéz Conor számára beletörődni a lehetséges jövőbe, hisz apja karaktere nem segítség számára. A forgatókönyv már jóval nehezebb helyzetben van, mert anyu édesanyját, Conor nagymamáját is igyekszik távolabb elhelyezni a fiútól érzelmileg, hogy a végén nagyobb legyen az egymásra találás, de ezt az akadályt nem vette olyan könnyen a dramaturgia, hiszen a Sigourney Weaver által megformált nagymamáról keveset tudunk meg, azon kívül, hogy rendkívül fegyelmezett és pedáns, ám ez nagyon kevés ahhoz, hogy kezdetben megértsük Conor zsigeri ellenszenvét irányába. (Hacsak az a dac nincs benne a fiúban, hogy a nagyi korábban nem nagyon foglalkozott velük, most meg ő az egyik komoly lehetősége annak, hogy a fiú ne kerülhessen árvaházba.)
Weaver kiállása megfelel egy vasfegyelmű nagyinak, ugyanakkor fájdalmas látni, hogy az egykori Ripley mostanában kénytelen ilyen kicsi mellékszerepeket elfogadni, hogy haladjon a szekér.

A film nem választja el élesen ugyan az elszakadást követő öt érzést, de megidézi mindet: a tagadást, a haragot, az alkudozást, a depressziót és az elfogadást.
Lewis MacDougall pedig remekül hozza Conor alakját. Tehetséges fiú..
A filmet, ha teheted, mindenképpen feliratosan nézd meg, mert a szörny hangját eredeti nyelvben Liam Neeson kölcsönzi a drámához és az ő orgánumát egyetlen magyar színész sem tudja hitelesen visszaadni - talán Vass Gábor tudnám elképzelni a hangjának.
Az anyukát pedig Felicity Jones hozza, akin ek mintha nagy kedvence lenne tragikus hősnőket megformálni a vásznon, hiszen a végkifejletet tekintve, a Zsivány egyesben és az Infernoban hasonló véget ér a színésznő.


Bayona korábbi műveinél kicsit fantasztikusabb a kiállítása ennek a mozinak, de az érzékenység ugyanúgy megvan benne, mint "A lehetetlenben" vagy a horrorkedvelők körében elismert "Árvaházban".
A fényképezés nagyon szép, a zene pedig bár talán nem elég fülbemászó, de a képek alatt a kellemesebb score-ok közé tenném Fernando Velázquez munkáját.

Töfi:
- Sigourney Weaver számára nem okozott nehézséget a megfelelő angol akcentus, mivel édesanyja brit.
- A forgatókönyv 2013-ban még a "Fekete listán" szerepelt, amely a legjobb, még meg nem filmesített forgatókönyveket tartalmazza.
- A vidámparki jelenet helyszíne ismerős lehet a "Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei" című moziból.
- Neeson nem csupán a szörny hangját adta, hanem a filmben pillanatokra feltűnő családi fotókon ő Conor nagypapája is.

Hasonló kérdéseket az elengedésről felvetett Eddie Murphy filmje is, ahol szintén rákos volt az édesanya karaktere, csak ott egy kislánynak kellett megküzdenie a helyzettel. Olvasd el ezt is: Mr. Church (2016)

75%

Ha megnéznéd:
- Szólít a szörny (2016)

A film zenéjéből: Soundtracks and You Website: A Monster Calls (2016)

2015. szeptember 1., kedd

Elrabolva 3. - Taken 3 (2014)

Elrabolva 3. - Taken 3 (2014)


Rendezte: Olivier Megaton

A film Mafab adatlapja: Taken 3 (2014)

Megtekintés: Elvileg uccsó Elrabolva etap. Még szép, hogy megnézed!

Azután persze nem enyhén fogsz csalódni, mert az elrabolva harmadik része már közel sem olyan szórakoztató, mint az első volt. Az első rész nem csak megidézte a zsigerig feszült akciófilmeket, melyeket annyira szerettünk a nyolcvanas, kilencvenes évekbe, de adott nekünk egy öregedő akciósztárt és kellemes, videóklippes akció orgiát. Az első rész egy kellemes film, jó beköpésekkel, egy perc üresjárat nélkül. Szinte végig logikus a felépítése. Nehéz nem kedvelni.

A harmadik részre megtört a varázs.
Először is, számomra bosszantó volt megtenni ellenségnek azt, aki az első részben még elvileg "barát". Persze fel lehetett húzni rá egy másfél órát, csak túl közhelyesnek véltem. Talán elég lett volna szimplán belekeverni, nem mindjárt az ő kezébe összpontosítani a szálakat.
Azután kiírtak egy kulcsszereplőt. Mintha emelni kellett volna a motiváció tényét.
Csak így a lényeg maradt ki; ez már nem a csodálatos megmenekülésre van kihegyezve, hanem szimpla bosszúfilm.
Oké, biztos Bryan Mills, a karakter ezt tenni, hasonló helyzetben, de mennyivel könnyebb volt azonosulni vele, amikor még tisztán a megmentés miatt szállt harcba, nem azért, mert le akar vadászni valakit.

Az akciók...
A pár év alatt ennyit öregedett volna Liam Neeson. Sajnos, úgy látszik, igen.
Mag az első részben elég korrekt koreográfiák is becsúsztak verekedések közben, mostanra a vágások miatt felpörgött ugyan a tempó, ellenben sokkal unalmasabb az egész. Nyolc vágás, kb. 3-4 másodperc és az első két rendőr, akit harcképtelenné tesz, már fekszik a földön. Ez a stílus végig megmarad.
Amikor végre örülhetnénk, hogy megfelelő ellenfelet kap és lehet verekedni, akkor is rosszul exponált beállításokon, villámgyorsan kellene a szemeinknek befogadni a látványt. Hasonlóan élvezhetetlenre vágott akciókat utoljára, amennyire emlékszem, "A Quantum csendjében - Quantum of Solace (2008)" volt nem szerencsém látni.


A karakterek:
Famke Janssen hamar kiesik, szerintem indokolatlanul. Kellett emelni a téteket, de így?
(Belsős poén, hogy a színésznő imdb-s fotóját felhasználták a filmben is. Ezen keresztül keresi Liam Neeson, hogy adott időben látták e valahol.)
Maggie Grace-ről mostanra elég nehéz elhinni, hogy apuka kicsi lánya... (Harminc elmúlt, mire forgatták a filmet!)
Xander Berkeley elvileg nem ért rá, hogy másodszor eljátssza a mellőzött második férj, Stuart szerepét, ezért Dougray Scott ugrott be a helyére. Elvileg minőségi csere lenne, csak van egy bibi; mostanában Dougray Scott annyi filmben alakította a negatív karaktert, hogy megjelenése borítékolta a film befejezését. És tényleg! Berkeley szerintem olvashatta a forgatókönyvet és nem értett egyet a figura pálfordulásával, így kibújt a hurokból, hogy bemocskolja az aggódó, segítőkész mellékszereplő besározott, de fontos karakterré alakulását. Simán elhiszem a színészről.
A három egykori ügynök barát most kapta a legtöbb szerepet és most sem sokat tudunk meg róluk, leszámítva, hogy tűzbe mennének Mills-ért, aki általában visszautasítja a felkínált munkáikat, de mikor neki kell segítség, ami még csak nem is fizet, a srácok jönnek, némán.
Egyikük, Sam (Leland Orser) meg is sérül, ennek ellenére a film végén nincs rá játékidő, hogy legalább megnyugtató levezetésként együtt lássuk a fiúkat és ez nagy hibája a hasonló filmeknek.
Pszichológiailag fontos a nézőnek az azonosulás miatt, hogy a szereplőket ne csak akcióban, hanem lehetőleg utána is lássa együtt, hogy velük tudjon örülni, hogy megnyugodjon: - Na, ez is túlélte!
Leland Orser karakterénél ez sincs meg. Meglőve hagyjuk hátra a furgonban és a film végén már nem is látjuk újra, sem a többieket. Ennyire ne legyen már funkcionális egy szerep...
Liam Neeson megöregedett. Sokkal lomhább, mint eddig, mégis, mintha egy drabális verekedőgépet akarnának belőle formázni. A legtöbb embert egy-két öklössel leküldi, minimális a közelharc, a kézitusa. Pedig sokkal jobban izgulok egy olyan emberért, akinek van ellenfele, mint egy olyannak, aki végigmegy mindenkin és meg sem inog. Tudom, ez akciófilm. Csak akkor meg több akció kellene.
Az autós üldözések is ötlettelenek és a pörgő CGI konténertől sem lesz izgalmasabb a jelenetsor vége. Hagyjuk már. Tízet forgó, autókat ledaráló konténer? Mikor szoknak már le erről a baromságról a filmesek?
Forest Whitaker meg sokkal jobb színész, hogy a vértelen Tommy Lee Jones utánzatként kelljen látni, ahogy mindig le van maradva egy lépéssel. A Tommy Lee Jones-os utalás nem véletlen, hiszen a film alapszituációja egyértelműen megidézi Harrison Ford egyik legnagyobb, nem sorozat sikerét, "A szökevény - The Fugitive (1993)"! (Úgy értem, nem Indiana Jones, nem Star Wars. Az, meg, hogy készült folytatás a filmhez, nem számít, mert nincs benne a Ford)
Csak a szökevény fifikásabb, nyomozósabb darab volt. Itt a karakterrajzokat és nyomozást felcserélték az akcióra. Az egyszerű, buta akciókra.

Eddig úgy néz ki, hogy az Elrabolva franchise megáll a harmadik résznél és jobb is ez így.
Mivel már közel sem volt olyan szórakoztató, mint az első. A másodikat sem veri, mert az meg egyenesen szinte a mesefilm határait karcolgatta. A legjobb esetben is csak egy emészthető lezárás.

60%

Ha szeretnéd látni a filmet, klikkelj csak ide és nagyon gyorsan megnézheted!
Esetleg itt megtalálod a második részt!
Né'dda, itt meg az első mozi!

Sam Spruell, mint Oleg az orosz maffiózó, nem kap nagy figyelmet. Az Elrabolva sorozatban nem volt fontos egy markáns ellenfél beiktatása, hiszen Mills mindenkit ledarál 2 perc alatt, ha végül szemtől szemben állnak.

2015. június 7., vasárnap

Éjszakai hajsza - Run All Night (2015)

Éjszakai hajsza - Run All Night (2015)


Rendezte: Jaume Collet-Serra

A film Mafab adatlapja: Run All Night (2015)

Megtekintés: Az olyan fiaskók után, mint a halál unalmas "Sírok között" vagy a szarrá vágott Elrabolva 3 után, direkt felüdülés a film.

Collet-Serra feszes ívű akció mozit készített, ami úgy tud izgalmas és érdekes lenni, hogy közben nem is tűnik drágának, nem is túl akciós, nem is túl... ám eltalálta az arányokat a hangulatot és ezért végül egy remek filmmel lettünk gazdagabbak. Nem hibátlan, gondolom, de amit lehetett a témából, azt kihozták. Enyhén John Wick-esen.
Igen, az ilyen filmeket ezután John Wick gyűjtő név alatti mappában fogom tárolni agyam rekeszeiben. Van a főszereplő, van a főgenyó - nem túl udvarias megszólítása általában remek színészeknek - van egy komoly viszály, amiben főgenyó elveszíti valakijét, amiért felégetné a várost, hogy végül a főszereplő égesse fel inkább helyette és végezzen vele is, annak ellenére, hogy van közös múlt, érdekeltség, karakterek közötti dráma.
Hát nem tiszta John Wick?

Jimmy Conlon (Liam Neeson), kiöregedett verő ember, egykori bérgyilkos, aki miután életvitele miatt teljesen elszakadt családjától, egyre többször érzi megszólalni a lelkiismeretét. Piti adományokból tartja fenn magát, piti munkákkal, miközben elvileg a város legbefolyásosabb emberének volt jobb keze. Sajnos, kiöregedett már ezekből a munkákból, parkoló pályára állították. Fogatlan ebbé vált.
Teljesen véletlenül, egyetlen fia, aki hallani sem akar róla, Mike Conlon (Joel Kinnaman) belekeveredik egy leszámolási ügybe, melyből alig tud kimenekülni, mint szemtanú. Ha nincs az apja, simán kivégeznék, de mivel Jimmy az utolsó pillanatban kéznél van, így Mike élhet, míg az egykori megbízó és barát, Shawn (Ed Harris) kétes erkölcsiségű fia holtan marad a konyha padlóján.

Hiába az ok-okozati viszony, ha a vér az vér. Az ezeréves és szoros barátság sem képes felülírni a haragot, amit egy apa akkor érez, ha a fiát megölik, annak jogosságának ellenére is.
A képlet egyszerű: versenyfutás az idővel.
Ki, kit tesz el láb alól előbb.
És ez az, amit sokkal elegánsabban és pörgősebben láthattunk a sokat felhozott John Wickben. A történet görög stílusú drámaisága ott is működött és itt még inkább. Collet-Serra jól adagolja a film alapanyagait, finoman vezet végig minket a szereplők kapcsolati hálóján és egyenletesen osztja be az akció szkénákat is.

Van, amit néha csak egy apa tehet meg.

Liam Neeson lehet, hogy rohamosan öregszik ki a műfajból, bár, ebben a filmben ez nem látszik. Nem vitték túlzásba azt, amit neki kell a nézőnek beadnia, így viszonylag hihető, amit látunk. Én mondjuk a felére sem lennék képes, de neki még elhiszem.
Ed Harris megint remek, viszont nála már kezdem sajnálni, hogy folyamatosan a genyó szerepkőrt erőltetik rá. Mindenesetre másodszor kell látnom őt egy olyan vonatos helyszínes végső párbajban, amiben ő húzza a rövidebbet, igaz, most hosszabban... (Ellenség a kapuknál, ha nem jutna eszedbe!)
Nem emlékszem, mikor láttam Ed Harris utoljára kedves emberként. Talán a Mélység titkában és ez zavar. Mert az nagyon jól állt a fejének.
Joel Kinnaman az a színész, akit láttam már valahol, és nem tudom hova tenni. Azután beugrik: Jah, hogy a Kinnaman!
Jó színész, szögletes arc - volt Robotzsaru - és nem esett le, hogy ő az. Nem azért, mert akkora átváltozó zseni, hanem mert ennyire vakegér vagyok.
Vincent D'Onofrio, mint rendőrnyomozó nem nagy feladat, viszont legalább a vásznon tartja ezt a remek karakterszínészt.
Nick Nolte apró epizód szerepe meg azért fájó, mert borzalmas látni, hogy a kilencvenes években az a sármos pasas, aki együtt bolondozott Julia Roberts-szel a "Zűr bajjal jár" című thriller-komédiában, mára árnyéka önmagának, valóságos emberi roncs. Ha nem tudnám, hogy Nolte erősen alkoholista, őt látva akkor is azonnal rájönnék. Kár érte. A stáblistán nincs jelölve...
Shawn fiát alakító Boyd Holbrook-ról még nem mondanék véleményt, hiszen alig ismerem munkásságát, viszont nagyon jól hozza a figurát a filmben. Persze, ahogyan sejthető, nem sokáig látjuk a vásznon, viszont minden történést az ő karaktere kulminál. Korábban dolgozott már Neesonnal a "Sírok közöttben", de az egy rém unalmas mozi lett.
Collet-Serra sokadszor kooperál Neesonnal együtt és talán ez a három közös munkájukból a legerősebb darab.
A friss bérgyilkost alakító rapper Common meg egészen jó választás. Kicsit mondjuk Terminátoros a figura, viszont elhittem róla, hogy az, akit hoz.
A fényképezés korrekt munka, a zene nekem nem maradt meg fülben, viszont, mivel a filmnek egyenletes a hangulata, feltételezem, hogy a képsorok alatt jól funkcionált.

Kicsit olyan érzésem volt, mint amikor a T2-ben összecsaptak a Terminátorok.

80%

Érdekesség:
Liam Neeson két fiát hívják Michaelnek és Danielnek. Akár a filmben játszó kölykök...
Az egyik menekülés közben a stúdió másik filmjének óriásposztere látható a falon: Mad Max - Fury Road

A film itt megtalálható: Run All Night és sok minden más is!!!

Boldog születésnapot, Liam Neeson!

Liam Neeson ma lett 63 éves: 2015.06.07.















Mivel személyesen nem tudom elküldeni neki jókívánságaimat, inkább egy rövid felsorolásban rendezgetem egymás mellé a tíz kedvenc filmemet tőle. Nem minőség vagy bármilyen csoportosítás szerint:

1. Támadás a Krull bolygó ellen - Krull (1983)
Mára erősen elavult fantasy mesefilm, amelyben Neeson egy tolvajt alakít, aki miközben a herceg missziójában segédkezik, végül egy halálos csapdában kerül "kardélre".
Gyerekkoromban nagyon szerettem ezt az erősen hullámzó színvonalú kaland mesét. Ma már simán megmosolyogja az ember, habár, a mocsaras támadásos rész még ma is hangulatos pár perc.

2. Az ideális gyanúsított - Under Suspicion (1991)
A magyar keresztségben harmadik gyanúsított szavacskát tartalmazó Neeson film egy piszok jó thriller, melyben Neeson egy magánnyomozó, aki stiklis ügyek mellett keveredik egy gyilkossági ügybe is, melyből majdnem nem tud jól kievickélni. Mire sikerül neki, már nem is tudjuk, hogy vajon a rossz vagy jó oldalon áll főszereplőnk.

3. Darkman - Darkman (1990)
Sam Raimi képregény filmje. Illetve egy film, ami szinte olyan, mint egy képregény... minden szempontból. Neeson egy feltaláló, aki az emberi bőrrel kísérletezik, belekeveredik valami és majdnem meghal. Találmánya segít a bosszúállásban. Nagy kedvenc, pedig valójába egy bugyuta mesefilm.

4. Felhők közül a nap - Shining Through (1992)
Persze nem Neeson miatt szeretem ezt a filmet, hanem az alapsztori fogott meg és Melanie Griffith kém karaktere. Neeson egy német tiszt, még a Schindler előtt.

5. Schindler listája - Schindler's List (1993)
Neeson legjobb szerepeinek egyike, a német, aki zsidókat ment. Kicsit nyálas, kicsit hamis, de egy szépen összerakott film, remek pillanatokkal. Kevés olyan film van, ami fekete-fehéren is ennyire színes.

6. Michael Collins - Michael Collins (1996)
Kicsit töredezett történelmi tabló egy ír szabadságharcosról. Nem tökéletes film, viszont gyönyörűen van fényképezve.

7. Elrabolva - Taken (2008)
Neeson második reneszánsza a kapuzárási pánik előtt. Pörgős akció film, melyben nincs egy perc nyugtunk, míg főszereplőnk ki nem menti lányát az emberkereskedők szövevényes bandáinak karmaiból. Közben megöl mindenkit...

8. Fehér pokol - The Grey (2011)
A szürkéből így lesz a magyar keresztségben fehér... Egy katasztrófafilm, melyben a természeti csapás egy farkasfalka. Szóval horror is. Meg dráma. Neeson egyik legerősebb alakítása.

9. Éjszakai hajsza - Run All Night (2015)
Hatvan felett Neeson egyre több akciófilmben játszik. A legtöbb eléggé tucat darab vagy unalmas, de ez a film kőkemény és Neeson a piti kunyeráló ex-bérgyilkos, ismét tököt ereszt.

10. Igazából szerelem - Love Actually (2003)
Dobogós karácsonyi romantikus, amelyben ugyan Neeson csupán egyetlen összetevő, de remek nevelőapukát alakít. Ilyen jófej kamu-apu nincs is!

Plusz egy lehetett volna mondjuk a Baljós árnyak, ha már nagy Star Wars fanatikusok vagyunk.
De ne erőltessük ezt. :)
Több remek vagy nem remek film maradt még ki én főleg azokból szemezgettem, amiket ismerek.

Még sok jó filmet kívánok önnek Neeson úr!

2014. december 1., hétfő

Igazából szerelem - Love Actually (2003)

Igazából szerelem - Love Actually (2003)


Rendezte: Richard Curtis


Minden idők Top10-es karácsonyi vagy romantikus filmek listájának előkelő helyezettje. Curtis első rendezése egy szívszorító és megmosolyogtató két órás érzelmi hullámvasút, mely végül egy papír-zsebkendő gyűrögető szipogásban csúcsosodik ki. Ezt a filmet már ezerszer láttam és a mai napig nindzsa hagymavágó üzemmódba kapcsolok a végére, amikor Jamie (Colin Firth), a megcsalt krimi író ás Aurelia (Lúcia Moniz), a portugál házvezetőnő és egyben pincérlány végül a fél kisvároskától körülvéve, megcsókolják egymást, miközben vágóképekben végig követhetjük a kis 13 éves Sam (Thomas Brodie-Sangster) versenyfutását a repülőtér termináljai között, míg végül beéri a haza utazni készülő plátói szerelmét, Joanna-t (Olivia Olson) és megtudja, hogy a lányka is szereti őt, habár, eddig egy szót sem beszéltek egymással. Akárhányszor látom a pergő képsorokat, hallgatom közben Craig Armstrong eszméletlenül eltalált és persze azért hatásvadász érzelemkicsikaró eredeti filmzenéjét, a szemem sarkában megjelenik némi fátyolosság...


Pedig azért a film, igazából, bőven tartalmaz negatív érzelmeket keltő eseményeket is, nem csak szerelmet és romantikát. Talán a két egyértelműen pozitív kicsengésű történetszál az, ami végül a film csúcspontját adja és képes a nézővel játszadozni. A többi szereplő kap hideget és meleget.
A film keretes szerkezetű. Curtis-ék kivonultak egy valódi repülőtérre, hogy igazából részesei lehessenek emberek érzelmi kitöréseinek, mikor találkoznak egymással. A kamera által elkapott legszebb pillanatokból montázst vágtak össze és ezzel indul a filmünk, hogy a lezárásban ismét a repülőtéren tegyük tiszteletünket, immár a színészekkel és a forgatókönyv lezárásával. Bár a repülőtér és a karácsony nem feltétlenül alkotnak dramaturgiailag egy párt, mégis működik a kezdés (bár lehetett volna ennyi erővel buszpályaudvar is vagy akár egy kórház, stb.) és a lezárás is a helyén van.



Először megismerjük Billy Mack-et (Bill Nighy), a kiöregedett rockert, aki egy régi sláger nyálas feldolgozásával szeretné promózni az új cd-jét, hogy egy kicsit megint a reflektorfényben sütkérezhessen. Ehhez persze fel kell tűnnie itt-ott. Először felveszik a "Christmas Is All Around" című nótát, később pedig egy rádióműsorban mutatkozik be az excentrikus és öntörvényű figura, akinek megnyilvánulásait menedzsere, Joe (George Fisher) a fejét falba verve veszi tudomásul. Hiába, az öreg Billy nem hazudtolja meg magát. Nyersen fogalmaz, odamondogatva bárkinek, abban a biztos tudatban, hogy igazából leszarja a körülötte lüktető világot, hiszen már az is rég leszarja őt.

Szépen sorjában, rövid jelenetek sokasága alatt megismerjük a többi főbb szereplőnket, akiket a film dramaturgiailag igyekszik egyenlő részben mozgatni, hogy senki se legyen hangsúlyosabb a másiknál, hiszen mi, a kukkolók, mindenkire egyformán kell rálátnunk. Ezért is került pár jelenet a vágószoba padlójára, meg azért, mert a játékidőt valahol két órában szabták meg maguknak az alkotók. Komoly technikai bravúr, hogy a legtöbb esetben néhány percnyi színészi játékra van lehetőség, hogy a megrajzolt karaktereket élettel töltsék meg a művészek és egyfajta elképzelt hátteret varázsoljanak mögéjük.
Van, akinél jobban sikerül, másokról alig tudunk meg valamit. A film ezért eléggé széttöredezett vonalú. Nagyon kell figyelni, mert sok esetben van kapcsolat a figurák között, (hol rokoni szál, hol baráti, hol pedig csak véletlen) csak nem feltétlenül rágják a szánkba.



A film nem egyértelműen pozitív hangulatú, utaltam erre korábban, hiszen van itt temetés, megcsalás, mentális betegség, és ami a legfontosabb, nem az összes történetszál végződik egyértelmű hepienddel. Néhány lebegve marad, amin a film után el lehet gondolkodni; vajon merre haladt tovább a karakterek sorsa?
Sam édesanyja pl. még képen kívül elhalálozik, hogy a fiú és nevelőapja, Daniel (Liam Neeson) kedves mindennapjainak legyünk résztvevői. Karen (Emma Thompson), a középkorú feleség karácsony közben döbben rá, hogy a férjének, Harry-nek (Alan Rickman) valószínűleg viszonya van valakivel és ezzel felboríthat mindent, amiben Karen valaha is hitt, ha a házasság intézményéről van szó. Zseniális a jelent, amikor Emma Thompson belehallgat a férjétől kapott Joni Mitchell (információk a literatura.hu oldaláról) cd-be, miközben a kétség és csalódottság könnyeket csal a szemébe. Harry még nem lépett ugyan félre, ám a szándék már kezd benne megérni és ebben sajnos partner kikapós titkárnőinek egyike, a germán származású Mia (Heike Makatsch). A német dvd borítón simán lecserélték a Natalie-t játszó színésznő fotóját a német színésznő képére.


Az angol miniszterelnök pedig (Hugh Grant), hogy a titkárnőknél maradjunk, simán beleszeret az alatta dolgozó - akkor még persze nem úgy! - Natalie-ba (Martine McCutcheon). Grant a legjobb vígjátéki formáját hozza magával, azaz ugyanazt a figurát alakítja, amit a legtöbb angol romantikus komédiában megszokhattunk tőle. Martine McCutcheon telt titkárnője meg egyenesen imádni való figura.

Van még body double párosunk, akik előbb látták egymást meztelenül, mint, hogy idejük lett volna egy első csókra. A férfi tag a későbbi Hobbit filmek fiatal Bilbóját alakító Martin Freeman. Habár itt elvileg Brad Pitt testdublőrjét alakítja, a teste, nos, nem éppen atletikus.
Egy fotósunk is akad, aki történetesen legjobb barátjának a feleségébe zúg bele fülig, hogy némi hezitálás után, megvallja ugyan szerelmét, de a békesség megőrzésének érdekében, magába fojtja érzéseit. Őt pedig a The Walking Dead rajongói ismerhetnek közelebbről: Andrew Lincoln

És ez még közel sem mindenki.
Azért még kitérnék Rowan Atkinsonra, aki a film két fontos kulcsjelenetében jelenik meg és figurája, amolyan őrangyalként igyekszik két szereplő életét a békesség és szerelem felé vezető úton. Nem teljes sikerrel. (De ezt megszokhattuk már Mr. Bean-től, nem igaz?) Külön öröm volt számomra, amikor az imdb oldalán olvastam utalást arra, hogy jó felé keresgéltem Atkinson figurájával kapcsolatban, mert a forgatókönyv tényleg amolyan angyalként tekint rá. Bár, ehhez nekem párszor meg kellett néznem a filmet. Igazából csak azt nem értem, miért nem gyúrtak rá jobban erre a kissé misztikus vonalra. Lehetett volna erősíteni, mert a két megjelenés még kevés.


Curtis filmje tehát úgy kötelező kelléke a karácsonyi tévéműsornak, hogy közben legalább annyira drámai mint amennyire romantikus komédia. Simán keserű-édes kategória.
Remek betétdalok, letisztult, manírosság nélküli fényképezés, remek mellék és epizódszereplők, akiknek neveinek talán csak a felét soroltam fel.
Ha ezt a filmet nem láttad, mindenképpen pótold. Talán most karácsonykor, hiszen valamelyik csatorna biztos adni fogja. Vagy mind...

100%
(Talán kicsit erősnek tűnhet, de ha karácsonyi romantikus filmeket kellene top10-es listába terelni, nálam ez lenne az első helyen. Bocsi.

Figyeld:
- Laura Linney és testvére keserű sorsát.
- Emma Thompson magánszáma a hálószobában.
- Az angol író és a portugál lány beszélgetései.


A filmből véletlenül kiragadott képek alapján azt kell mondjam, túlteng benne az erotika...

A végére a filmzene számomra legkedvesebb részéből:


2014. november 17., hétfő

Sírok között - A Walk Among the Tombstones (2014)

Sírok között - A Walk Among the Tombstones (2014)


Rendezte: Scott Frank

 A tökéletes altató.
Nem úgy értem, hogy a történet csavarjai olyan jól épülnek fel, hogy a néző gyanakvását altatja el, hogy végül egy érdekes csavarral felrázzon, elképesszen minket, hanem szó szerint: elaltat.
Többszöri nekirugaszkodás után sem bírtam egy ültő helyemben végig nézni. A rendezés, vágás, fényképezés és a zene tökéletes elegyének köszönhetően a film első, legkésőbb második harmadára az agytevékenység egy monoton zúgássá erősödött a fejemben, amely belekényszerített az ágyamba, ahol először még igyekeztem a hangra koncentrálni, majd a fal felé fordultam és durmi. Lehet, hogy bennem van a hiba, ám ha egy krimi közel két óra alatt nem tud ébren tartani, akkor úgy vélem, ott komoly gondok vannak.

A film első pár perce még egészen korrekt főhajtás Don Siegel rendező, Piszkos Harry filmjei előtt. (Siegel 1991-ben hunyt el, amikor a film története indul a flashback-kel és egyszer utalás szinten Clint Eastwood nevét is megemlítik a film közben, szóval, van némi áthallás az erőszakos zsaru történetébe...) Mind a szituáció, amelybe Matt Scudder (Liam Neeson) a főszereplő belekeveredik, mind a megoldásba, ahogyan egymás után, utcai pisztolypárbajban legyőzi a fegyvereseket, azt leszámítva, hogy Piszkos Harry sosem ejtené el a fegyverét. Az elsőt még a kocsi mellől lövi ki, a második a menekülő kocsi sofőrje, míg a harmadik után kicsit futnia is kell, hogy végül egy FPS játékot utánzó beállításban végül azt is padlóra küldje. Mintha egy hetvenes-nyolcvanas évekbeli krimit látnánk. Az erőszakosabb fajtából.

Scudder lenullázza a védelmi pénzt követelő mini bandát, és közben halálosan megsebesít - igaz teljesen vétlenül - egy kislányt is, hogy a felelősség terhe alatt felhagyjon az ivással és leszereljen a köteléktől. Azonban csak a nyomozáshoz ért, ezért maradva a kaptafánál, magánkopóként tevékenykedik tovább. A nyugisabb fajta magánszimat, aki főleg egyszerű szívességeket vállal, rázós ügyekbe, ha nem muszáj, nem keveredik bele.

Magányosan tolja befelé vacsoráját kedvenc falatozóinak egyikében, amikor egy lepukkant fiatalember megkéri, hogy a testvérének segítsen. Hamar kiderül, hogy a tesó nem éppen legális ügyekkel keresi a pénz és a feleségét elrabolták. Scudder tudja, hogy az ilyen ügyek komolysága miatt azt kifejezetten az FBI-jal kellene intéztetni, mégis belegabalyodik a se nem túl szövevényes, se nem túl megterhelő nyomozásba. Mert mire Scudder képbe került, az asszonykát meggyilkolták, így neki tulajdonképpen csak a tettes felkutatása maradt, hogy a férj önmaga teljesítse be a bosszúját. Ami viszont nem megy simán, mert ahány szemtanú, annyi vélemény és még a kábítószer-ellenes csoport is belekeveredik, hiszen a férj díler. De lehet, hogy a gyilkosok is... vagy nyomozók... vagy csak két aberrált állat...

A kezdő képsorok egy tényleg noir-os krimit ígérnek. Scott Frank jól felmondja a leckét, a hetvenes évek krimi-akció filmjeiből.

Scott Frank, gondolom, viszonylag hűen adaptálta Lawrence Block író krimi regényét. Mindenesetre az író több műve is megjelent nálunk és egyébként is a világon mindenhol bestsellerek a könyvei.
Scudder figurájával már 1986-ban találkozhattunk filmen, amikor Jeff Bridges alakította a kopót a "Egy lépés a halál" című, nem túl ismert krimiben.

A "Sírok közöttnek" van egyfajta elég erős noir-os hangulata, ami nagyon kevés ahhoz, hogy végül egy jó filmet kapjunk. Igyekeznek hatvan éves korára Liam Neeson-ből akciósztárt faragni, amivel semmi bajom, mert egészen hihető számomra a kiállása miatt, de, hogy nem a "Sírok között" fogja ezt a vonalat erősíteni, lassú tempójával és érdektelen történetével, az egészen biztos. Részemről, amíg Neeson tudja hozni az erőskezű odacsapok figurákat, addig inkább az "Elrabolva" és a "Non-Stop" kategóriájú filmeket kellene gyártania, tonnaszám. Vagy, mint a "Fehér pokol" farkasvadásza. Mert azok sokkal inkább magukkal ragadják az egyszeri nézőt, mint ez a közel két órás altató.

Barangolunk a helyszíneke... unatkozunk... elalszunk.

30% Ha az összhatást tekintem.
Amúgy lehetne több is, mert szépen van fényképezve, jók a színészek, kellemes a zene, csak nem szórakoztat. Untat és altat.
Biztos vagyok benne, hogy Block regényei lebilincselő szórakozást tudnak nyújtani, hiszen a könyvben könnyebb megjeleníteni a szereplők belső monológjait. (Nem lenne sikeríró, ha nem lennének jók a könyvei!) Több megjelent magyarul. Érdemes adni neki egy esélyt. Szigorúan könyvben!

A noir-hoz a film kevés.
A noir nyomozók erős szarkasztikus humorral bírnak.
Kevés, hogy lepusztult utcákat és szakadó esőt látunk.
Kevés a nyomott hangulat és a szürkés, barnás szűrés.
És hiányzik egy markáns női karakter, akiért a nyomozó szíve megdobbanhat.
A szövevényes bűnügy is kimaradt, a végén nagy csavarral.




2014. július 21., hétfő

Non-stop - Non-Stop (2014)

Non-stop - Non-Stop (2014)


Rendezte: Jaume Collet-Serra

Valójában nem tudom, mit akarhat jelenteni a film címe: Non-Stop.
Ez a cím sokkal inkább illett volna Liam Neeson korábbi, "Elrabolva" című akciófilmjéhez, mert ott az akció valóban folyamatos, szünet az náne...
Vagy az éjszakai repülő útra lenne utalás a Non-stop? Az sem igaz, hisze nem egy 24 órás útról beszélünk. De mindegy.

Liam Neeson szépen lassan bevánszorgott a hatvanasak táborába, hogy szikár és összetéveszthetetlen fizimiskájával végül akciósztárként érjen be. Ami nem baj, mert még így is hihetően hozza a karaktereket, amiket mostanában aggatnak rá. Elhiszem, hogy képes arra, amit a vásznon látok. Sokkal inkább elhiszem, mint Stallonéról vagy Schwarziról, akik ha nem is kétségbeesetten, de igyekeznek márkanévként létezni Hollywood-ban. (Sikerül nekik, hisz annyi rajongójuk öregedett hozzájuk.)
Neeson egy nagydarab, ír fickó, aki ha kell, tud eszméletlenül durva lenni, ha kell, leguggol egy kisfiúhoz és remeg a hangja. Talán nem ezek a szerepek mutatják meg színészi tehetségét, amiket mostanában sóznak a nyakára, de helyt áll ezekben a filmekben, az biztos. Az is igazolja, hogy komoly anyagi sikerek a filmjei, a mozit szórakozásként megélő nézők körében, akik inkább az egyszerűséget és akciót helyezik a minőség és művészies megoldások elé.

A Non-stop nem hibátlan alkotás, viszont végig izgalmas és szórakoztató, apróbb - számomra - logikátlanságainak ellenére. Érdemes egyszer megnézni, hiszen felidézi a Hicthcock-i thrillerek legjobb megoldásait, összefűzve a technika mögé bújt társadalommal, egy sivár, már-már kamaradarab jelleget közelítő helyszínen. A film végig egy repülőgépen játszódik és finoman játszik a nézővel, annak figyelmével. A kezdő percek pedig még némi jellemrajzot is felmutatnak, mikor a Neeson alakította légi Marshall körbepásztázza tekintetével a terminálban várakozó utasokat. Az első öt perc segít megismernünk a karaktert, hogy a film végéig ne bizonytalanodjuk el; vajon benne van?
Mert azért gyanús, az tuti.
A rendezőnk azonban nem lépi meg a pofátlant, ezért főszereplőnk végül erkölcsileg megtisztul és még egy lehetséges szebb jövő felé is kikacsint.
- Szépen mindenki leül a seggére a film végéig!

Collet-Serra már első filmjével - Viasztestek - megmutatta, hogy van tehetsége az izgalmas filmekhez, jól tudja adagolni a feszültséget. A Hilton lány halála meg az egyik kedvenc részem volt...
Rendezőnk stílusa folyamatosan csiszolódott, mostanra beért. Fémes színvilágával, színészvezetésével, eltalált beállításaival, vágásaival mostanra a középszerből lépeget kifelé, ezért további munkái várósak.

A történetről röviden:
Bill Marks (Liam Neeson) kissé megkopott, befelé forduló, megtört, stb.-stb. légi Marshall. Múltja nem annyira sötét, leszámítva lánya elvesztését, ami után már nem volt ugyanaz az ember. Ivott, magába fordult, feladatait nem látta el megfelelően. Seggét addig rugdosta egy barátja, míg végül elhelyezkedett egy repülőgép társaságnál, így egy lett a közel négyezer légi biztonsági erőből, akik szeptember 11. óta az amerikai gépek biztonságát óvják, általában titokban és névtelenül.
Marks ugyan már nem az az alkoholista, aki volt, mégis, sokan nem bíznak benne és, hogy helye van a gépen. Erre pedig ráerősít, hogy a felszállás után, valaki vagy valakik, megfenyegetik Marksot, hogy ha nincs pénz egy számlán, rövid időn belül, elszabadul a pokol a gépen.
A számlaszám viszont elvileg Marks nevén van.
Ezt és múltját tekintve, csoda, ha mind kevesebb segítséget kap a földről? Szinte egyedül marad a problémával, miközben az utasok fogyni kezdenek, akár egy jó krimiben.
A film felépítése emlékeztet Agatha Christie egyik legsikeresebb krimijére, a "Tíz kicsi néger" című kamaradarabra, melyben tíz szereplő és tíz áldozat van, akiket megöl V.A. Lucky... (Valaki?)
Néhány benne még megbízó személyen kívül egyedül kell helyt állnia a paranoiás környezetben.


100 perc izgalom, néha kevés üresjárattal.
De Non-Stopnak azért kevés.

70%
- Maga szerint ez mi lehet? - Egy mobiltelefon???

Corey Stoll az ír zsaru kap rendesen.
Szpojler:
Egyetlen bajom az indok.
Ennyi erővel lemehetek az utcára, lelőhetnék egy tucat embert és belekiálthatnám a levegőbe: Látjátok milyen veszélyes, ha van fegyverünk???
Túl csinált.

A mellékszereplő zsaru viszont, akinek Marks betöri az orrát, viszont nagyon jó figura, szerethető karakter. Egy esetleges folytatásban simán lenne helye!

Ja, és benne van Julianne Moore.

2014. június 16., hétfő

Hogyan rohanj a veszTedbe - A Million Ways to Die in the West (2014)

Hogyan rohanj a veszTedbe - A Million Ways to Die in the West (2014)

Rendezte: Seth MacFarlane

Az "Amerikai fater" kiötlője rendezett egy macis filmet, ami telitalálat volt. Még nagyobb fejszébe vágta a fát, vagy át... mert megtette magát a főszereplőnek. Nem mondom, hogy tehetségtelen csepűrágó, csak sajnos főszerepre erőtlen. Itt. Máshol még remek lehet. Bár, ha a koncepció része, hogy főhősünk, a birkapásztor, Albert (Seth MacFarlane) teljesen kilógjon a miliőből, akkor célt értek, és mindent értek.


Albert egy töketlen srác, tele bizonytalansággal és félelemmel, sőt, barátnője is épp faképen hagyta. Albert baráti támogatást kap két lúzertől, kik szerelmesek, de nem szexelnek, mert egyik szűz a másik kurva, ami durva, meg egy femme fatale-tól, kinek férje áhít a vérre, bandita és gyilkos, és nem túl okos. Albert szemén keresztül közben megtapasztalhatjuk, milyen gyilkos is a vad nyugat, nyugtot nem hagy. Fröcsög a vér, ropog a tűz, pisztoly se kell a halálhoz, az házhoz jön. Közben Albert szerelmes lesz vagy csak beüt egy falat füves süti, mi kiüti. Indiánok és repülő birkák, cameó hegyek, hogy én is boldog legyek.

A film vicces, középen azonban leül és alig akar felállni. Charlize Theron egyenesen egy divatlapból lépett ki és a gonoszok is viszonylag skatulyából léptek elő. Nem elég mocskos a film egy westernhez, paródiának kevés az idézet, vígjátéknak pedig nem elég a poén, ami inkább az első fél órában tornyosodik fel, majd átmegyünk romantikusba. Vannak szarós, böfögős viccek, vagy annak leágazásai, utalások nagy westernekre - amiket európai néző szemünk nem fog felismerni. Vannak jó dumák, némi pisztolypárbaj, de ami a western lényege, az kicsit elsikkad.

Neil Patrick Harris, Amanda Seyfried, Charlize Theron, Seth MacFarlane
A por, kosz, ördögszekér és verejték szinte teljesen kiirtva ebből a képeslap filmből. A konklúzió szájba rágós, a negatív figura nem elég hangsúlyosan köcsög - leszámítva az öreg aranyásót. Nem mondom, hogy csalódás a film, mégis, inkább többen nézzük, sörözgetve, akkor jobban ütnek a poénok. Egyedül eléggé láttam, egynek oké kategória.

A magyar címválasztás meg egyértelmű és erőltetett utalás a Tedre, csak felesleges, mert akik ismerik MacFarlane munkásságát, annak elég a poszterre egy "Az Amerikai fater" alkotójától. akik meg nem, azoknak teljesen értelmetlen. Szükségtelen az eredeti cím totális kiforgatása, habár Albert néha tényleg kissé öngyilkos módra ugrik bele a párbajba. Egybe.

Egy birka a sok bárány között...

A halálesetek emlékeztetnek a Zombieland random gyilkosságaira és néhány ismert arc behozása kellemes pillanatokat okozhat. A filmet amúgy nem viszik el a hátukon és bár Seth néha egészen jól szól a western korszak visszásságairól, nem elég, hogy végig ébren tartsa a figyelmünket.

A kamera mozgás is inkább tévéfilmes, mint széles vásznú, a zene viszont, igaz, nem tartogat nagy pillanatokat, ám a gonosz motívuma, rövidségében is jól eltalált, egy klasszikus trillát meg behoznak egy vicces cameo jelenetig.

A trailer túl sok poént süt el.
Giovanni Ribisi nem kapott elég szerepet, belőle többet is szerettem volna látni.

55%