Rendezte: J.A. Bayona
A film Mafab adatlapja: A Monster Calls (2017)
Ez az a film, amit mindenkinek látnia kell, aki épp elveszít valakit. És az elveszítés alatt nem egy szakításra gondolok. Siobhan Dowd, aki 47 évesen mellrákban halálozott el, 2007-ben, mielőtt itt hagyta világunkat, kitalált egy történetet, amely a szörnyről szól, aki egyfajta "Karácsonyi ének" parafrázisként felkészít egy kisfiút lélekben, édesanyja halálára, aki rákbeteg és nincs esélye a gyógyulásra.
Ezt a történetet talán pont azok fogják legjobban megérteni és átérezni, akik maguk is megküzdöttek saját démonaikkal, mint Conor (Lewis MacDougall), amikor lassan világossá vált számára, hogy nincs remény és anyukája, a kezelések ellenére, örökre el fog menni. Ebben a formában tehát a film felkészítheti a nézőit, főleg a gyerekeket, hogy hogyan tudják elengedni azt a szülőt vagy családtagot, akinek eljött az ideje.
A film központi témája a szörny, amely valójában nem a rákot testesíti meg, mint sejthetnék, hanem azt az elemi és irányíthatatlan dühöt, amit azok éreznek - több egyéb kavargó érzés mellett - akik elveszítenek valakit. Mert ez a düh, amely sújt önmagunkat és magát a haldoklót is, sőt, egész környezetünket, önmagában tényleg hasonlóan működik, mint a filmhez kiválasztott és gyógyíthatatlan rák, csupán annyi a különbség, hogy erre önmagukban találunk gyógymódot - kis szerencsével - amikor megértjük, hogy az életünk a változások ellenére tovább fog haladni majd egy irányba, még akkor is, ha jelenleg úgy érezzük, hogy az nem történhet meg.
Magamból kiindulva, pontosan emlékszem, milyen harag dúlt benne, amikor édesanyám már sokadik éve küszködött az autoimmun betegségével, amelyre nem volt megfelelő gyógymód, habár ette a tablettákat, amik lassan sorvasztották el a kis testét és szépen, lassan feladta, ahogy a környezetében, néhányan, akik közel álltak hozzá, ugyanabban az időben szenderültek jobblétre. Anyám betegsége győzött felette és az élni akarás kiveszett belőle, míg végül egy napon, mire hazaértem öcsémmel, ...
... már nem volt velünk.
A szülő elvesztése borzalmas és nem tudnék különbséget tenni, hogy melyik rosszabb: ha hirtelen és váratlan a halál, vagy lassú folyamat vezet odáig.
A film azonban felébresztett bennem egy alvó "szörnyet" (?), amely akkoriban élt bennem, mikor anyám elfojtott sírását hallgattam, ahogy kesereg sorsa felett.
Ebben az érzésben rengeteg irracionális építőkocka állt össze egy egésszé. Dühöt éreztem a világra, amiért ezt teszi velünk. Dühöt éreztem magam iránt, amiért nem vagyok képes kézben tartani a dolgokat. Dühöt éreztem még anyám iránt is, aki megbetegedett, mintha ez egy groteszk választás lenne, vagy mi.
Dowd ötletét Patrick Ness , az írónő halála után sikeresen befejezte, öntötte könyv formájába és dolgozta át forgatókönyvvé, hogy abból a spanyol rendező, Bayona készítsen egy fantasy drámát, amiben Conor kezelni tudja fájdalmát és érzéseit, hogy elfogadja, az elfogadhatatlant, megtalálja a helyét nagyanyja oldalán, aki anyukája halála után örökbe fogadta.
Akinek az életében még nem történt hasonló tragédia, nem biztos, hogy érteni fogja, hogy a tizenéves Conor fejében mi játszódik le, ezért hajlamos lehet az egyszeri néző legyinteni, hogy lázadó kamasz. Igen, de Conor nem a kamaszok szokásos divatjából lázad, hanem mert fiatalon kell megküzdenie olyan érzésekkel, amire egy felnőtt sincs felkészülve. Borzalmas dolog egy gyereknek elveszítenie a szülőt, amikor még a saját lábra állás lehetőségként sem merül fel.
A forgatókönyv, hogy Conor helyzetét még elesettebbnek állítsa be, elszakította mellőle az apa karakterét, akit Toby Kebbell formál meg, és ha ez nem lenne elég, egy óceán választja el őket egymástól, plusz az apuka új családja. Itt még érthető is, hogy miért olyan nehéz Conor számára beletörődni a lehetséges jövőbe, hisz apja karaktere nem segítség számára. A forgatókönyv már jóval nehezebb helyzetben van, mert anyu édesanyját, Conor nagymamáját is igyekszik távolabb elhelyezni a fiútól érzelmileg, hogy a végén nagyobb legyen az egymásra találás, de ezt az akadályt nem vette olyan könnyen a dramaturgia, hiszen a Sigourney Weaver által megformált nagymamáról keveset tudunk meg, azon kívül, hogy rendkívül fegyelmezett és pedáns, ám ez nagyon kevés ahhoz, hogy kezdetben megértsük Conor zsigeri ellenszenvét irányába. (Hacsak az a dac nincs benne a fiúban, hogy a nagyi korábban nem nagyon foglalkozott velük, most meg ő az egyik komoly lehetősége annak, hogy a fiú ne kerülhessen árvaházba.)
Weaver kiállása megfelel egy vasfegyelmű nagyinak, ugyanakkor fájdalmas látni, hogy az egykori Ripley mostanában kénytelen ilyen kicsi mellékszerepeket elfogadni, hogy haladjon a szekér.
A film nem választja el élesen ugyan az elszakadást követő öt érzést, de megidézi mindet: a tagadást, a haragot, az alkudozást, a depressziót és az elfogadást.
Lewis MacDougall pedig remekül hozza Conor alakját. Tehetséges fiú..
A filmet, ha teheted, mindenképpen feliratosan nézd meg, mert a szörny hangját eredeti nyelvben Liam Neeson kölcsönzi a drámához és az ő orgánumát egyetlen magyar színész sem tudja hitelesen visszaadni - talán Vass Gábor tudnám elképzelni a hangjának.
Az anyukát pedig Felicity Jones hozza, akin ek mintha nagy kedvence lenne tragikus hősnőket megformálni a vásznon, hiszen a végkifejletet tekintve, a Zsivány egyesben és az Infernoban hasonló véget ér a színésznő.
Bayona korábbi műveinél kicsit fantasztikusabb a kiállítása ennek a mozinak, de az érzékenység ugyanúgy megvan benne, mint "A lehetetlenben" vagy a horrorkedvelők körében elismert "Árvaházban".
A fényképezés nagyon szép, a zene pedig bár talán nem elég fülbemászó, de a képek alatt a kellemesebb score-ok közé tenném Fernando Velázquez munkáját.
Töfi:
- Sigourney Weaver számára nem okozott nehézséget a megfelelő angol akcentus, mivel édesanyja brit.
- A forgatókönyv 2013-ban még a "Fekete listán" szerepelt, amely a legjobb, még meg nem filmesített forgatókönyveket tartalmazza.
- A vidámparki jelenet helyszíne ismerős lehet a "Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei" című moziból.
- Neeson nem csupán a szörny hangját adta, hanem a filmben pillanatokra feltűnő családi fotókon ő Conor nagypapája is.
Hasonló kérdéseket az elengedésről felvetett Eddie Murphy filmje is, ahol szintén rákos volt az édesanya karaktere, csak ott egy kislánynak kellett megküzdenie a helyzettel. Olvasd el ezt is: Mr. Church (2016)
75%
Ha megnéznéd:
- Szólít a szörny (2016)
A film zenéjéből: Soundtracks and You Website: A Monster Calls (2016)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Ide tessék írni, ha van mit: