Szólít a szörny - A Monster Calls (2016)

Szólít a szörny - A Monster Calls (2016)

Rendezte: J.A. Bayona

A film Mafab adatlapja: A Monster Calls (2017)

Megtekintés: Ez a film valójában egy oktató anyag, hogy hogyan engedjünk el valakit.

Ez az a film, amit mindenkinek látnia kell, aki épp elveszít valakit. És az elveszítés alatt nem egy szakításra gondolok. Siobhan Dowd, aki 47 évesen mellrákban halálozott el, 2007-ben, mielőtt itt hagyta világunkat, kitalált egy történetet, amely a szörnyről szól, aki egyfajta "Karácsonyi ének" parafrázisként felkészít egy kisfiút lélekben, édesanyja halálára, aki rákbeteg és nincs esélye a gyógyulásra.

Ezt a történetet talán pont azok fogják legjobban megérteni és átérezni, akik maguk is megküzdöttek saját démonaikkal, mint Conor (Lewis MacDougall), amikor lassan világossá vált számára, hogy nincs remény és anyukája, a kezelések ellenére, örökre el fog menni. Ebben a formában tehát a film felkészítheti a nézőit, főleg a gyerekeket, hogy hogyan tudják elengedni azt a szülőt vagy családtagot, akinek eljött az ideje.
A film központi témája a szörny, amely valójában nem a rákot testesíti meg, mint sejthetnék, hanem azt az elemi és irányíthatatlan dühöt, amit azok éreznek - több egyéb kavargó érzés mellett - akik elveszítenek valakit. Mert ez a düh, amely sújt önmagunkat és magát a haldoklót is, sőt, egész környezetünket, önmagában tényleg hasonlóan működik, mint a filmhez kiválasztott és gyógyíthatatlan rák, csupán annyi a különbség, hogy erre önmagukban találunk gyógymódot - kis szerencsével - amikor megértjük, hogy az életünk a változások ellenére tovább fog haladni majd egy irányba, még akkor is, ha jelenleg úgy érezzük, hogy az nem történhet meg.

Magamból kiindulva, pontosan emlékszem, milyen harag dúlt benne, amikor édesanyám már sokadik éve küszködött az autoimmun betegségével, amelyre nem volt megfelelő gyógymód, habár ette a tablettákat, amik lassan sorvasztották el a kis testét és szépen, lassan feladta, ahogy a környezetében, néhányan, akik közel álltak hozzá, ugyanabban az időben szenderültek jobblétre. Anyám betegsége győzött felette és az élni akarás kiveszett belőle, míg végül egy napon, mire hazaértem öcsémmel, ...
... már nem volt velünk.

A szülő elvesztése borzalmas és nem tudnék különbséget tenni, hogy melyik rosszabb: ha hirtelen és váratlan a halál, vagy lassú folyamat vezet odáig.

A film azonban felébresztett bennem egy alvó "szörnyet" (?), amely akkoriban élt bennem, mikor anyám elfojtott sírását hallgattam, ahogy kesereg sorsa felett.
Ebben az érzésben rengeteg irracionális építőkocka állt össze egy egésszé. Dühöt éreztem a világra, amiért ezt teszi velünk. Dühöt éreztem magam iránt, amiért nem vagyok képes kézben tartani a dolgokat. Dühöt éreztem még anyám iránt is, aki megbetegedett, mintha ez egy groteszk választás lenne, vagy mi.

Dowd ötletét Patrick Ness , az írónő halála után sikeresen befejezte, öntötte könyv formájába és dolgozta át forgatókönyvvé, hogy abból a spanyol rendező, Bayona készítsen egy fantasy drámát, amiben Conor kezelni tudja fájdalmát és érzéseit, hogy elfogadja, az elfogadhatatlant, megtalálja a helyét nagyanyja oldalán, aki anyukája halála után örökbe fogadta.
Akinek az életében még nem történt hasonló tragédia, nem biztos, hogy érteni fogja, hogy a tizenéves Conor fejében mi játszódik le, ezért hajlamos lehet az egyszeri néző legyinteni, hogy lázadó kamasz. Igen, de Conor nem a kamaszok szokásos divatjából lázad, hanem mert fiatalon kell megküzdenie olyan érzésekkel, amire egy felnőtt sincs felkészülve. Borzalmas dolog egy gyereknek elveszítenie a szülőt, amikor még a saját lábra állás lehetőségként sem merül fel.

A forgatókönyv, hogy Conor helyzetét még elesettebbnek állítsa be, elszakította mellőle az apa karakterét, akit Toby Kebbell formál meg, és ha ez nem lenne elég, egy óceán választja el őket egymástól, plusz az apuka új családja. Itt még érthető is, hogy miért olyan nehéz Conor számára beletörődni a lehetséges jövőbe, hisz apja karaktere nem segítség számára. A forgatókönyv már jóval nehezebb helyzetben van, mert anyu édesanyját, Conor nagymamáját is igyekszik távolabb elhelyezni a fiútól érzelmileg, hogy a végén nagyobb legyen az egymásra találás, de ezt az akadályt nem vette olyan könnyen a dramaturgia, hiszen a Sigourney Weaver által megformált nagymamáról keveset tudunk meg, azon kívül, hogy rendkívül fegyelmezett és pedáns, ám ez nagyon kevés ahhoz, hogy kezdetben megértsük Conor zsigeri ellenszenvét irányába. (Hacsak az a dac nincs benne a fiúban, hogy a nagyi korábban nem nagyon foglalkozott velük, most meg ő az egyik komoly lehetősége annak, hogy a fiú ne kerülhessen árvaházba.)
Weaver kiállása megfelel egy vasfegyelmű nagyinak, ugyanakkor fájdalmas látni, hogy az egykori Ripley mostanában kénytelen ilyen kicsi mellékszerepeket elfogadni, hogy haladjon a szekér.

A film nem választja el élesen ugyan az elszakadást követő öt érzést, de megidézi mindet: a tagadást, a haragot, az alkudozást, a depressziót és az elfogadást.
Lewis MacDougall pedig remekül hozza Conor alakját. Tehetséges fiú..
A filmet, ha teheted, mindenképpen feliratosan nézd meg, mert a szörny hangját eredeti nyelvben Liam Neeson kölcsönzi a drámához és az ő orgánumát egyetlen magyar színész sem tudja hitelesen visszaadni - talán Vass Gábor tudnám elképzelni a hangjának.
Az anyukát pedig Felicity Jones hozza, akin ek mintha nagy kedvence lenne tragikus hősnőket megformálni a vásznon, hiszen a végkifejletet tekintve, a Zsivány egyesben és az Infernoban hasonló véget ér a színésznő.

Bayona korábbi műveinél kicsit fantasztikusabb a kiállítása ennek a mozinak, de az érzékenység ugyanúgy megvan benne, mint "A lehetetlenben" vagy a horrorkedvelők körében elismert "Árvaházban".
A fényképezés nagyon szép, a zene pedig bár talán nem elég fülbemászó, de a képek alatt a kellemesebb score-ok közé tenném Fernando Velázquez munkáját.

Töfi:
- Sigourney Weaver számára nem okozott nehézséget a megfelelő angol akcentus, mivel édesanyja brit.
- A forgatókönyv 2013-ban még a "Fekete listán" szerepelt, amely a legjobb, még meg nem filmesített forgatókönyveket tartalmazza.
- A vidámparki jelenet helyszíne ismerős lehet a "Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei" című moziból.
- Neeson nem csupán a szörny hangját adta, hanem a filmben pillanatokra feltűnő családi fotókon ő Conor nagypapája is.

Hasonló kérdéseket az elengedésről felvetett Eddie Murphy filmje is, ahol szintén rákos volt az édesanya karaktere, csak ott egy kislánynak kellett megküzdenie a helyzettel. Olvasd el ezt is: Mr. Church (2016)

75%

Ha megnéznéd:
- Szólít a szörny (2016)

A film zenéjéből: Soundtracks and You Website: A Monster Calls (2016)

Inferno - Inferno (2016)

Inferno - Inferno (2016)

Rendezte: Ron Howard

A film Mafab adatlapja: Inferno (2016)

Megtekintés: Az első rész után már a második sem fogott meg igazán. Ez nekem nem hiányzott.

Pedig az alaptörténet igen közel áll hozzám - mint az előző cikkemben olvashattad. Néha agyalok azon, hogy hova fut ki az emberiség. Nem feltétlenül arra gondolok, hogy miként rajzunk majd ki megfelelő űrjárművekben az univerzumba, akár egy Star Trek moziban, hanem, hogy ha majdnem exponenciálisan növekszik a föld lakosságának a száma, miféle jövő vár ránk ezen a bolygón, amelynek tartalékait rendesen igyekszünk felélni? Mi lesz, ha már nem tudunk elég élelmiszert termelni, termeszteni a meglévő populációnak? Így is komoly probléma a föld bizonyos területein az éhezés, éhínség. Vagy mi lesz, amikor egyik nagyhatalom politikai vagy vallási erejét felhasználva a többi fölé nő és gondol egyet, hogy eligázza a többit. Ennek jelei mostanában pl. terrorcselekményekben csúcsosodik ki számunkra és nem ám tőlünk messze történnek atrocitások, hanem itt a szomszédban!

A Marvel univerzum később pont ezt az alapsztorit igyekszik Thanos nevű gonoszán keresztül beszuszakolni a nézők fejébe egy remek képregény-filmben! Szóval, a történet azon része, hogy egy milliomos antagonista, humanista indíttatásból kitenyészt egy halálos vírust, amely a föld lakosságát nagyjából megfelezi, érdekes felvetés, hiszen nem érzelmi síkon közelítve a témát, hanem logikai úton, van benne ráció. "A szűkítés - The Thinning (2016)" is foglalkozott hasonló kérdéssel és baráti körömben is visszatérő téma, hogy vajon mi lenne a helyes út és van e lehetőség azt közös nevezőre hozni mondjuk a morális tisztasággal? Nem nagyon és a film is ezt meséli el.

Az első Dan Brown mozi rendesen elszórakoztatott. No, nem azért, mert közel érzem magamhoz a történet vezérszálát, amelyben egy egyetemi professzor Jézus leszármazottját keresi, hiszen a vallás nálam sosem foglalt el előkelő helyet, ha már mindennapi életről van szó. Ezt meghagyom másoknak, ők meg hagyjanak engem békén. Két dolog maradt meg számomra a filmből. Az egyik a kis francia kedvencem, Audrey Tautou és Hans Zimmer csodálatos filmzenéje. Nem mondom, egyszer végig lehet izgulni Langdon professzor (Tom Hanks) nagy kalandját, de azért a figura közel sem egy Indiana Jones és egészen a harmadik filmig kellett várnom, hogy ne csak az agyát, hanem végre - igaz, nem nagy sikerrel - de az öklét is használja. Ebből kiindulva, nekem Langdon nem az a kimondott tökös férfias hős és így megértem, hogy Dan Brown könyvét miért inkább a nőismerőseim fogyasztották nagyobb élvezettel.

A második film már egyenesen fárasztott, főleg, mert egyszerűen nem akart kiszakadni a vallásos közegből, ami, mint már meséltem, kevés kivételtől eltekintve, nem nagyon tud engem lekötni. A készítők a harmadik Brown könyvet a történet "kicsinysége" miatt némi produkciós előkészületek után nagyvonalúan átugrották, hogy egyenesen a negyedik etaphoz jutva, tíz évvel a nagy-sikerű első rész után, ismét csatába küldjék a rejtélyek és jelképek tudorát, megint egy csinos hölggyel az oldalán, megint egy az egész világra komoly hatást gyakorló - egyenesen halálos - veszély megakadályozására. (Mellékesen jegyzem meg, hogy ha már Inferno, meg az egész világot behálózó pusztulás, akkor, hogy fitogtassam széles spektrumú kultúrámat, megemlíteném, hogy Ira Levin Rosemary gyereket vár című horror-drámájának a folytatása szintén egy hasonló cselekményt vázol fel, legalábbis a végkifejlet tekintetében: A Rosemarynek nagyfia van arról mesél, hogy az elvileg sátáni porontyból hogyan lett karizmatikus vallási vezető, aki - Rosemary szerint legalábbis - a világ elpusztítására törekszik.

Itt nem vallási vezetőt, hanem egy számítástechnikában jártas milliárdost kapunk, Bertrand Zobrist (Ben Foster) aki szent célul tűzte ki, hogy egy halálos vírussal kicsit visszanyesi a populációnk nagyságát, mert "szent" meggyőződése, hogy azzal segíthet a bolygó és az emberiség megmentésében. Azért a vallástól száz százalékig itt sem tudtak elszakadni és belekevernek a sztoriba káprázatos templomokat és Dante elképzelését is a pokolról.
Langdon (Tom Hanks) in medias res kerül a kalandok közepébe és egy fejsérülés miatt nincs épp ki mind a négy kereke. Az emlékezésben és utána a kalandos missziójában segítségére lesz egy doktornő, Sienna Brooks (Felicity Jones) akinek történetesen pont azok a gyermekkori kedvenc témái, amikben Langdon-nak a szokásos menekülős nyomozása során dolga lesz, így kapunk némi magyarázatot rá, hogy az eredetileg a professzor fejsérülését ellátó dokinő miért is marad hősünk mellet, ahelyett, hogy elvégezvén dolgát, maradjon a fenekén. (A könyvben és a filmben a motivációk erősen eltérnek, így annak is tartogat meglepetést a film, aki már közben rongyosra olvasta a könyvet.)
A nyomukban ügynökök és gyilkosok loholnak, ám szokás szerint, nem feltétlenül mindenki az, aminek elsőre látszik. Míg Langdon egyenként szerzi meg a kirakós darabkáit, amely elvezetheti a halálos méreghez, hogy megsemmisíthesse azt, addig mások bármit megtennének, hogy Zobrist rémálma végigseperjen a földön és közben megsemmisítsék magát a professzort.

Sikerül a harmadik részbe is ismertebb, már-már A listás színészeket megszerezni. A legtöbb karakter szerepe a játékidő alatt folyamatosan változik, ahogy haladunk a nyomok feltérképezésében, ezért akár az utolsó percekig érhetnek minket meglepetések és végig van miért/kiért izgulni.
Az "Inferno" simán megfelel egy James Bond mozi kritériumainak, leszámítva azt, hogy Hanks kiöregedett már a szívtipró-szexelő-gyilkológép szerepkőrből. Szóval, nagyjából ugyanaz, amit elvárunk az angol ügynöktől, csak kevesebb csihi-puhival és fedetlen kebellel.
Tom Hanks oké, ismerjük. Sajnos erősen öregszik, pedig még száz évig néznék tőle romantikus és kedves vígjátékokat, de sajnos, már felette is kezd eljárni az idő.
A következő generációt Ben Foster és Felicity Jones jelenti. Foster egészen biztosan szándékosan nem akar "normális" fickókat alakítani. Vagy külsejében vagy gondolkozásában hoz torz figurákat és Zobrist alakja szintén egy a sorból, amikor elme roggyantat formálhat meg.
Jones viszont most dobbant a sztárság felé és ebben inkább a karácsonykor bemutatott Zsivány egyes című Star Wars univerzumot szélesítő mozi lesz a segítségére.
Bouchard ügynök szerepében a francia Omar Sy kerül vászonra, aki az Életrevalók sikere után lavíroz hazai és Amerikai produkciók között. Sy 2000 óta szerepel filmekben, mégis 2011-ben figyelt fel rá a szakma. Végre nem ostoba vígjátékokban alakíthat mellékszerepeket, hanem Blockbusterekben! Azért, ez neki előrelépés.
A Jurassic World-ben már együtt játszottak az Indiai születésű és amúgy Bollywoodban híres Irrfan Khan-nal, igaz, amennyire emlékszem, közös jelenetük nem volt. Khan itt egy befolyásos üzletembert alakít, aki nem fél bepiszkolni a kezét.
Akik hiányolták a gyengéd szálakat Langdon kalandjaiból, fellélegezhetnek, mert a professzor múltjából végre előkerül egy igen csinos gyengébb nem, Elizabeth Sinskey (Sidse Babett Knudsen) aki mellesleg a járványügy keménykezű vezetője és feladata a vírus megsemmisítése, mindazokkal együtt, akik az útjába állnak.
Rövid, de izgalmas szerep még a bérgyilkos Vayentha (Ana Ularu) szerepe is. Elsőre azt hittem, Clea DuVall vett részt valami fiatalító kúrán, de kiderült, hogy egy román színésznő hasonlít a rendőrruhába bújt profi bérgyilkos bőrébe. Ularu felkeltette az érdeklődésemet.

Nem biztos, hogy készül még további Langdon kaland. Nem kellene erőltetni. Úgy érzem, nincs több ebben a figurában - hacsak nem egy prequelt akarnak tető alá hozni a hetvenes években mondjuk, egy kamasz Langdon-nal. Az poén lenne.
A fényképezés korrekt, de semmi maradandó. A CGI nem különösebben - rémálomképek - tetszett. A zene meg nyomokban a korábbi tökéletes első rész zenéjének halvány másolata. De azt nem is lehetne felülmúlni.
Részemről amúgy mindig fura volt, ha egy filmben jön a tudós és egymás után felfedezi az elrejtett nyomokat, mondjuk megtalálja a kulcsot egy kő alatt, esetleg egy elfeledett rejtekajtót, stb. Hát korábban akik ott éltek, dolgoztak, azok ezeket nem fedezték fel, ő meg jön, mert éppen belekeveredett valamibe és lassan mindenre ráakad. Aha! (Lásd pl. Az Indiana Jones azon jelenetét, amikor Indy-ék kimásznak a templomos lovag petróleumos sírhelyéből, egyenesen egy szabad téri kávézó alól, egy vasrácsos nyíláson keresztül. A Velencei vagy melyik városi csatornázási művek nem lehetett a helyzet magaslatán, ha nekik eddig nem sikerül felfedezni a petróleum-lelőhelyet és vele együtt egy ősrégi lovag sírját.)

60%

Ha megnéznéd:
- Inferno (2016)
- Angyalok és démonok (2009)
- A Da Vinci-kód (2006)