Dűne - Dune: part one (2021)

Dűne - Dune: part one (2021)

Rendezte: Denis Villeneuve

A film Mafab adatlapja: Dune (2021)

Megtekintés: A "Dűne" első ránézésre kiharcolta magának az előjogot, hogy moziban nézd meg, azonban, utólag azt gondolom, ha valaki a stream szolgáltatókat választotta, azzal sincs gond. Ebből a mondatomból már sejtheted, hogy alapból nem ragadott magával a film és a hype, ami lassan egy éve övezte.

Leszögezném, hogy Denis Villeneuve szerintem egy nagyon tehetséges rendező, ritka stílusjegyekkel, a lassú, kimért és precíz történetmeséléshez elengedhetetlen tehetséggel. A filmjei azonban, nem a látványosságuk miatt érdekesek számomra, hiszen, ha belegondolok, vizualitása legyen bármennyire is egyedi, a sci-filmjein kívül nem igazán derül ki róla, mennyire mestere a képi világnak és sci-fijei is inkább a földhözragadtabb látványvilághoz húznak inkább és nem a Disney vagy képregényes fantasztikumok már-már pop-corn és rágógumi ízű CGI orgiáihoz. Azaz, van persze az olyan mozikban is kellő varázslat, mint a "Blade Runner 2049 (2017)" térhatású női entitása akivel "K" osztja meg otthonát, vagy az "Érkezés (2016)" félhomályba vesző tripodjai és füstszerű nyelvük felejthetetlen filmes pillanatok, ugyanakkor mégis úgy érzem, hogy sokkal puritánabb a végeredmény, mint mondjuk bármelyik Wachowski agymenés. És ezt nem negatívumként jegyzem meg, csak nálam valamiért a Villeneuve mozik pont a kiállításuk miatt nem feltétlenül a rongyosra nézem kategória. Mert valahogy hiányzik belőle az a képi diszkógömb pörgés, ami miatt egy pergő ritmusú Marvel filmet inkább újranézek.

Azt persze elismerem, hogy ha al-műfajba akarom erőszakolni a Dűnét és teszem azt, cselekménye miatt rásütöm, hogy űropera, akkor azzal át is kell címkéznem a Csillagok háborúja univerzum filmjeit, amik mellette nem lehetnek mások, mint a kicsit hanyagoltabb kistesó, az űroperett. Tehát, a Dűne a felnőtt film liga a sci-fin belül és ebben a ligában nagyon kevés film osztozik vele. Hirtelen talán csak Kubrick 2001. Űrodisszeája kerülhetne mellé és igen, Kubrick látásmódja erősen emlékeztet Villeneuve-éra. Azaz fordítva. 

Igen. A "Dűne" egy felnőtt film. Nem a könnyen emészthető futószalag tartalom, bár, ha végignézed és figyelsz, a története - már az, amit vászonra vittek - nem sokkal több, mint egy királydráma. Itt pedig belebonyolódhatnék abba, hogy a forrásmű, Frank Herbert író fantasztikus univerzuma mennyire részletes és mennyivel több, mint amit Villeneuve vissza tudott adni az első részben. Ez azonban nem a rendező hibája. Így nem is érzem, hogy ezért elmarasztalni illenék. Még a művészfilmes fronton tevékenykedő mexikói Jodorowsky is több, mint 10 órás mozifilmként tudta elképzelni az első regényt, amiből, talán érthető okokból, nem is lett semmi. (Talán sajnos, mert ugyan Jodorowsky-tól csak 2 filmet láttam, de így is ki merem jelenteni, hogy ha valaki akkoriban képes lett volna fogást találni a regényen, akkor az ő.) Azonban erről is ezer cikket találsz a neten, így ezt sem elemezgetem tovább.

Timothée Chalamet és Rebecca Ferguson néz

Az, hogy a film eseményeit nézve egyértelmű lett számomra, mi lehetett az egyik fő inspirációja George R. R. Martinnak, amikor a "Tűz és Jég dala" sorozatot papírra vetette. Ebből készült a kiváló Trónok harca sorozat, amely a 2010-es évek pop-kultúrájának szerves része lett a televíziós sorozatok között. Mondjuk, ez sem volt titok, mert mintha erről is találtam volna írásokat a világhálón.

Nehéz írnom a filmről. Egyrészt, nyilván, egyszeri nézőként kell kezelnem, akinek nem feladata tudni, valójában mennyire összetett az eredeti forrásmű, hogy Herbert mennyire új utakat keresett a regényében, amikor az Arrakis bolygón játszódó, politikával, intrikával és filozofikus vallástörténettel átszőtte a képzelete teremtett világot. 

Akik olvasták a regényeket (talán nem is mindet) és sikerült eljutniuk az utolsó lapokig, többnyire egyetértenek abban, hogy nem egy átlagos fantasztikus regény és nagyon kevés hasonló írásmű vetekedhet vele. Ha példát kellene felhoznom, akkor esetleg a Tolkien fantasy világát érdemes párhuzamba állítani és legismertebb trilógiáját, a Gyűrűk Urát.

Csépeltem itt neked a szót, miközben ezeket már mind megírták előttem, ráadásul, a jelenlegi filmről gyakorlatilag semmit nem mondtam még. Csak gondoltam, hogy megemlítem, hogy vannak olyan művek, amelyek kontextusban működnek nagyon jól és ha belőlük készül egy-egy film, annak sikere inkább azokon fog múlni, akik jobban ismerik Herbert univerzumát, mint azok, akik semmilyen előzetes információval nem rendelkeznek.

És itt arra akarok most végre kilyukadni, hogy tökéletesem megértem azokat, akik beültek a filmre, semmit nem tudnak Frank Herbertről és a 2 és fél óra után csalódottan állnak fel a moziszékből, mert a Dűne sokkal inkább volt egy nagyon hosszú prológus vagy trailer, mint egy szórakoztató kaland-sci-fi.

A néző csalódottsága - már akinek van - nyilván nem róható fel a film készítőinek, hiszen, már az is dicséretes, hogy belevágtak egy ekkora matuzsálem mamutfenyőbe a fejszéjükkel. Ugyanakkor a nézőknek sem róható fel, hogy a történet teljes megértéséért és megkedveléséért ragadjanak könyvet és olvassák el a regényt/regényeket. Pedig, pont egy ilyen filmnél fontos lehet.

Sokszor előkerül filmeknél a kétoldalú véleménycsere, hogy adott film megértéséhez nem árt tudni, miből készült, amire meg a másik oldal logikusan riposztol vissza, hogy az egyszeri nézőnek nem kötelező tudnia, hogy a megtekintett film ki fia, borja és nem mindenki akar a megtekintésnél több időt szánni egy-egy filmes produktumra.

Így ismétlem magam, hogy megértem azokat, akiknek a film nem adta azt, amit azoknak adhatott, akik "be voltak avatva". Emlékszem, amikor moziban megnéztem a Gyűrűk Ura első részét, előttem egy sorral egy fiatal lány csalódottan fakadt ki a barátjának, hogy: - Akkor most ennek nincs is vége? (Ó, ha tudta volna, hogy még a következő etappal sem lesz, csak majd a harmadikkal, kb. 2 évvel később.)

Zendaya és Timothée Chalamet néz

Én pedig valahol a két oldal között vagyok. Láttam David Lynch 1984-es feldolgozását és kifejezetten kedveltem. Pontosan tudtam, hogy ez egy epikus mű és hiába Villeneuve, legyen bármilyen pazar rendező, nem fogja számomra azt adni, amit sokan vártunk. Talán, mert az 1984-es filmtől megkaptam mindent amit akartam. (Igen, pedig az is kapott rendesen negatív kritikát, hogy mennyire nem tudta visszaadni a regény szellemiségét.) Kaptam legalább egy tucat világsztárt, ami pont abban az időben érkezett számomra, mikor rendkívül fogékony voltam a filmes világra és csak úgy ittam be magamba a színészek arcát és neveit. Azután ott volt a látványvilág, amelyben volt még azóta is egészen remek trükk-effekt (Homokférgek) és olyan is, amelyik már akkor is karcolgatta a röhej kategóriát (3D erőtér testpáncél) az összkép valahogy mégis működött. A színész gárda nem csak színes és illusztris volt, hanem kifejezetten tehetséges. (Nálam még a zöldfülű Kyle MacLachlan is a helyén volt, enyhén nőies vonásaival, kicsit talán még tökéletlen játékával. Ráadásul, mintha mindenki csak húzta volna fel a többiek teljesítményét is.) A karakterek is el lettek találva, bár, gondolom, ez a könyvnek köszönhető, mégis, úgy éreztem, mindenki a helyén. 

És nem elég, hogy voltak monumentális díszletek, jutott némi horror, a Harkonnen bárón keresztül a cselekménybe és az a zene!

A Toto együttes szintipop zenéje sokáig szerves része volt a zenei kultúrának, az Africa című számuk még karaoke bárokban is fel-felcsendül, de szerintem nagyon kevesen gondolták, hogy egy filmzenét is sikeresen el tudnak készíteni. Pedig sikerült. Nem kicsit,... nagyon! Nem tudom, hányszor hallgattam meg a filmzenei albumot.

Ezeket a már bennem rögzült érzéseket kellett volna megugornia Denis Villeneuve-nek. Sajnálom, de nem sikerült.

Az mondjuk pofátlanság lenne, ha felemlegetném, hogy Lynch lezárta a filmet. Aki tudja, az úgyis jogosan fitymálhatja azt a mozit is, mert a vége, ahogy hallom, egyenesen hentesbárddal lett összevagdosva, így annak a filmnek az esetében sem beszélhetünk teljes és hű feldolgozásról, hiszen, nem került minden vászonra, vagy a végleges bemutatott verzióba.

Szóval, azt hagyom is.

De számomra a két Dűne között volt egy lényeges különbség: A Lynch féle, valahogy szórakoztatott, míg Villeneuve filmjénél valahogy végig vártam azt a "történjen már valami" pillanatot. Mert az egész hosszú, elgondolkodtató és minden ízében tabló szerű. Mintha egy mozgóképes vizuális képeskönyv lenne, kevés érdemi szöveggel, pedig, még azt is igyekeztek korrektül beleszuszakolni úgy a forgatókönyvbe, hogy egyszerre legyen érthető és ne túl szájbarágós.

Egészen biztos, hogy végig bennem volt az az érzés, amikor úgy várok valamit.

A fényképezés pazar volt, de ugye, Villeneuve. A zene eszméletlenül jól passzolt a képekhez és rendesen adta a hangulatot, de ugye, Hans Zimmer és istállója. A színészi gárda is pazar volt, ugyanakkor nem éreztem, hogy arra törekedtek volna, hogy hozzák azt a pazar szereposztást, amit Lynchnek sikerült. azaz, itt is van jó néhány húzónév, olyan is, akik egyedül is eltolják egy film szekerét, azonban - és ez köszönhető annak is, hogy manapság egyre nehezebben jegyzem meg az új színészeket - legalább fele annyi jelenlegi sztárt tudnék név szerint megemlíteni a fontos szerepekben, mint az 1984-es film esetében.

Többet szerettem volna kapni ettől a feldolgozástól. Katarzist. Vagy valami olyat, amit korábban nem láttam még. De nem éreztem azt, hogy jobbat kapok, csak azt, hogy mást.

Az egyetlen, ami volt olyan különleges és érdekes, hogy azzal szintet léptek szerintem a régihez képest, az a rovarra emlékeztető csapatszállító légi járművek, mert, ahogy azt Kenny is említi a vlogjában - ajánlom mindenkinek a RetroShock! csatornát - az valami eszméletlenül el lett találva.

Persze, lehet, hogy én tévedek és ráfoghatjuk, hogy a régi élvezeti értékén sokat emelt a nosztalgia, meg, hogy a videózás őskorában sikerült látnom a filmet, amikor sokkal fogékonyabb voltam és még minden annyira frissnek tűnt a fantasztikus filmekben. 

Az is lehet, hogy a színészgárda miatt érzek többet a régihez, de azért a mostaniban is vannak kedvencek. (Rebecca Ferguson! Az a nő!)

Nem hinném, hogy a színészek miatt nem kedveltem meg ezt a mostani. Oké, Timothée Chalamet számomra kissé nyálas gyereknek tűnik, de azért a játéka szerintem nem volt rossz.

Talán az a bajom, hogy ezt a mozit nem tudom összevetni mindazzal, amit korábban már láttam és azokhoz képest, nem szépítem, így, a történetileg kiherélt Dűne, a két és fél órájával, nekem hosszú is volt és nem is túl szórakoztató. De erre mintha utaltam volna.

Josh Brolin és Oscar Isaac néz

Nagyon sok mindenről dumálhatnék még a filmmel kapcsolatban, de pont azért nem nagyon látom értelmét elemezgetni a végeredményt, mivel tudjuk, hogy a forrás-regény nem felhasználóbarát.

Villeneuve filmje tehát szerintem mindent megtett, hogy megragadja a néző figyelmét, a történet epikussága is lejön a vászonról, épp, csak nem éreztem, hogy jót szórakozom.

Megfoghatatlan érzés, pont, mint a regényciklus szellemisége.

Ajánlom ettől függetlenül megtekintésre, ha ismered a regényt vagy szereted a nagy léptékű filmeket. Ha kedveled, ha nem az akción van a hangsúly, hanem a hangulaton. A Dűne egy hatalmas, epikus hangulat. Ami akkor működik igazán, ha neked is épp megvan hozzá a hangulatod.

Azonban a film arról szól, hogy mindenki a jövőbe... néz.

65%

Van egy olyan érzésem, hogy a kezdeti elragadtatás a filmmel kapcsolatban lassan enyhülni fog és a rajongók is helyén kezelik majd a mozit. Sokak szerint az évtized sci-fije a Dűne. Lehet. De ettől még nem ez lesz az a sci-fi, amit évente újra akarok majd nézni.

Ja, és volt benne egy Zendaya is. Az első részben inkább csak bio-díszletként.  

Természetesen amikor kész lesz és bemutatják a második részt, azt is moziban nézem meg, mert megérdemli, hogy támogassuk egy jeggyel a filmet. Ajánlom ezt neked is.

De mint az elején említettem, azt is elfogadom, ha ezt csak a tévén darálod le.

Rebecca Ferguson... ...néz!

Édes kislányom - Sweet Girl (2021)

Édes kislányom - Sweet Girl (2021)

Rendezte: Brian Andrew Mendoza

A film Mafab adatlapja: Sweet Girl (2021)

Megtekintés: Nem ez az első akciófilm, amit a Trónok harcával befutott Jason Momoa főszereplésével megnézek, de egyre inkább az az az érzésem, hogy ha nem húznak bele nagyon, nem lesz értékelhető akciósztár belőle. Ahhoz az Aquaman szerepe nem lesz elég.

Az "Édes kislányom" nagyjából úgy indul, akár a legtöbb bosszúfilm, amelyben van a magányos hős, aki egy legyőzhetetlen ellenséggel veszi fel a verseny, legyen az egy árnyékszövetség, társulás, esetleg komplett hadsereg, bármi. A lényeg: a jó nagyjából egyedül, a rossz meg sok-sok emberrel. Aztán had szóljon az izomerő, technika és szerencse. Mehet ez kicsiben, mint a Die Hard-ban, egy kis csapat ellen, vagy nagyban is, mint mondjuk a Marvel filmekben, a Hydra szövetség. Azután pedig, jobb eseteben, a jó legyőzi a legyőzhetetlent.

Itt csúnya politikai erők szövetkeznek a gyógyszergyártókkal és a végeredmény jó néhány halott. Ez az érdekszövetség szerint járulékos veszteség, míg az érintettek szerint szimpla gyilkosság. Egy férj pedig odáig merészkedik, hogy egy betelefonálós műsorban, élő adásban fenyegeti meg az egyik lehetséges főkolompost. Azután... valahogy az egész film olyan buta lesz.

Az eleve fura volt számomra, hogy Ray Cooper (Jason Momoa), miután megfenyegette akit kellett, két évig - ha jól olvastam a feliratokat - semmi olyasmit nem tesz, ami alátámasztaná, hogy márpedig a fenyegetése be lesz tartva. Ahhoz, hogy végül elinduljon a bosszú útján, végül az kell, hogy egy oknyomozó újságíró pont őt keresse fel, hogy van néhány bizonyítéka (Nem tudom, de részemről elég ergya újságíró lennék, ha tudok valami fontosat, de nem befolyásosabb körök felé venném az irányt vagy az olvasószerkesztőhöz, hanem az ügy egyik egykori érintettjéhez, aki kb. 2 éve nagyjából semmi érdemlegeset nem tett az ügy előrehaladásában.) Ray sem szívesen veszi rá magát a találkozóra, ráadásul, a legklisésebb lehetőség is megtörténik: az újságírót pont a találkozó kellős közepén késeli halálra egy ismeretlen támadó.

Ray igyekszik megállítani az illetőt és olyat verekszik vele, ami egyrészt, sokkal hosszabb azok után, amiket adnak egymásnak és arra a test reagálna. Nem tudom, hányszor fejeltetik meg egymással a metrószerelvény különböző részeit, de valamiért, a harci jelenetekben ha csak egy-egy a felállás, sosem sikerült az egy ütéses kiiktatás. Eleve mutatják korábban, ahogyan Momoa edz és azért az látszik, hogyha nekiáll, az ellen nem fogja sokáig bírni az ütéseit. A bérgyilkosunk nem is egy masszívabb forma, mégis, elég jól állja a sarat, ami miatt megint úgy érzem, nem akarják, hogy Momoa olyan kérlelhetetlen státuszú harci gép legyen, mint korábban a Schwarzi. Mert ő a kisebb srácokat egy sallerral intézte el és azokkal verekedett kicsit többet, akik a súlycsoportjában, vagy picit felette voltak. Igen, arra akarok kilyukadni, hogyha a főszereplő akciósztár minden ellenségével percekig küzd, akkor az nekem fárasztó. Elhiszem, hogy ez áll közelebb a realitáshoz, de lehet, hogy mégsem. Valahogy, az egész filmben, a legtöbb összecsapás - nincs is túl sok - túl steril, ötlettelen. Hiányzik belőlük az a kraft, ami mondjuk ma már elvárható a John Wick filmek után. Én legalábbis azt várom.

Miután a metrón őt és lányát is eldádázza a bérgyilkos, eltelik röpke két év, hogy tovább haladva az időben bakugrásokkal, végre elkezdődjön Cooper bosszúja. Első körben, bár elvileg tapasztalata nincs hozzá - a film nem árnyalja a figurát annyira, hogy utaljon rá, hogy a család előtt mivel foglalkozott, pedig, bosszú filmeknél nem árt, ha tudjuk, ki fia borja a főhős, és egyszerű pék volt korábban, vagy egy katonai alakulat tizedese - eljut ahhoz a személyhez, akit egykor az élő adásban megfenyegetett. És persze, hogy az úriember félelmében besároz másokat és egyértelmű az is, hogy a találkozás rosszul sül el és az úr meghal. Valahogy mindig így van.

Innentől a Cooper család menekülni kénytelen, mert apu amúgy roppant okosan építette fel bosszútervét. Lánya, Rachel (Isabela Merced) nagyon nem érzi, hogy jó felé haladnának, de egyelőre az apja a családfő és az erősebb, így kénytelen vele maradni, pedig két oldal küzd benne. Az egyik segítene és bosszút állna, ám a racionálisabb nem akar élete végéig menekülni, hiszen, szinte még gyerek.

A bérgyilkos, Amos (Manuel Garcia-Rulfo) pedig folyamatosan a nyomukban van és bár hullanak körülötte az emberek, Cooperrel nem bír. (Ami a film végén lévő csavar miatt eleve fejtörésre adott okot.)

Szóval, Cooper és lánya menekül, a társaság legjobb gyilkosa a nyomukban, a farvízen meg az FBI is igyekszik lecsapni a családra, hogy az utolsó húsz percben kapjunk egy teljesen butus és mostanra kicsit elkoptatott fordulatot, ami sokat nem tesz hozzá a filmhez, hacsak nem terelgeti inkább az abszurd és vicces irányba, ha jobban belegondolunk.

Momoának szüksége lenne végre egy tökös mozira, amiben nem szuperhős, de mégis szétcsap mindenkit. Az az ember közel 2 méter és ha pár hónapot edz, akkor, mint egy állat. Nekem ne futkározzon egy moziban, meg szarakodjon, birkózzon. Puszta kézzel hányja kétfelé az ellent!

Isabela Merced, korábban Isabela Moner minden évvel gyönyörűbb kis latina nő lesz. Szinte félévente jönnek ki filmjei és már az is látta szerintem, aki nem is sejti, hogy látta. Kívánom, hogy sok, izgalmas moziban legyen ő a csini hősnő. Habár, így, húsz évesen még mindig olyan, mint egy kislány, azért, ebben a filmben, amikor edzés közben látjuk, azért nem olyan rossz az összkép róla.

A forgatókönyv szerintem nagyon ostoba. A karakterek néha totál logikátlanul viselkednek, a csavar felesleges és kicsit (lófaszt, nem kicsit) nevetségessé teszi a cselekményt. Akciófilmnek vérszegény, más kategóriába meg nem könnyű belőni. 

(Vicces volt, hogy az újságíró milyen körülményesen találkozik Cooper-rel és mégis, milyen könnyen és gyorsan levadásszák. pl.) Több apróságot nehéz kiemelni a szpojler nélkül, így inkább nézd meg te is. A film alig érződik többnek egy költségesebb tévéfilmnél, ezért nem értem, miért láttak fantáziát a mozibemutatóban bárhol is. A logikátlanságok a forgatókönyv hibái. A témából többet ki lehetett volna hozni. Ha hasonló mozit néznék, akkor inkább megint elővenném a "A szökevényt", Harrison Forddal. Tudom, csak hasonló, de kb. megfelel ennek a sztorinak.

Kivétel, ha a "Sweet girl" egyfajta eredettörténet, a korrupt szervezeteket felszámoló hőst bemutató első felvonás volt. No, nem azért, mert ha ebben a szellemben folytatják, nagyon érdekes lehet a nézőnek. De Cooper akciója nem sokban különbözik pl. a Megtorló motivációjától, csak egyelőre kisebb durranásokkal. Szóval, ha egyszer elkészül egy folytatás vagy mini-sorozat, nem fogok meglepődni. Rachel Cooper karaktere megérdemelne egy megfelelő folytatást.

45%

Az igazság ligája - Justice League (2017)

Az igazság ligája - Justice League (2017)

Rendezte: Zack Snyder

A film Mafab adatlapja: Justice League (2017)

Amúgy gyönyörű a poszter

Megtekintés: Persze, ha rajongó vagy, de most döbbentem rá, hogy engem a Marvel istálló jobban szórakoztat.

Mondjuk, nem tudom, mit vártam a filmtől, amikor a korábbi két etap - "Az acélember", "Batman Superman ellen" - sem lett a szívem csücske. Snyder rendkívül felkészült iparos, egyedi látásmóddal, ezt nem vitatom, ugyanakkor, szerintem, a mesélés vizualitása bőven rámegy a mese minden más területére, ezzel, szinte kiölve a lelket a moziból, nem hagyva mást, mint egy csillogó vázat, amelyből hiányzik az élet. Pedig érzem én, hogy igyekszik, elővesz jó karaktereket, mellékszereplőket, akik nem fontosak, mégis színesítik az összképet, humort is szuszakolna a történetbe, mégis, olyan izzadtságszagúnak, műterminek, sterilnek érzem a végeredményt.

Nehéz megmagyarázni. "Pókember: Hazatérés", "A Galaxis őrzői", vagy épp a DC-s Wonder Woman-nél nem éreztem ezt a színpadias, műtermi hatást, pedig a játékidő legalább ugyanakkor része készült CGI-jal. De azokat élőbbek éreztem. (Talán, mert maga a negatív hős is sokkal emberibb volt, nem egy motion capture technika mögé bújt bitparádé. Nem tudom.)
Egyszerűen másnak éreztem és szórakoztatott. Jobban vonzanak azok az ellenség képek, amelyek fel tudnak némi pszichológiai alapot mutatni, nem csupán a semmiből jött megtestesülései az ellenségnek.

Most azonban a szokásos rombolást kellett végigülnöm - majdnem elbóbiskoltam - és közben nem nagyon tudtam izgulni sem. Eleve kezdem unni ezeknek az akármilyen főgonoszok motivációit. Valahogy belebuzultak a leigázásba. A világok legyőzése, bekebelezése, az "elképzelt" ellenségek legyőzés, stb. Még csak egy olyan érthető lelki pluszt sem kaptam, hogy ez valamiféle bosszú hadjárat, vagy félreértésre épülő világlenullázás. Nem. Már megint jön egy olyan korábbi őserő, amely pusztított egy ideig, dacoltak és szembeszálltak vele, hogy azután hosszú időre - persze, hogy nem örökre - megszabaduljanak tőle, hogy az aktuális moziban újjá szülessen, materializálódjon, kiszabaduljon egy eddig megfelelő fogságból, vagy csak simán felébredjen, mert álmában, ki tudja, hol, lerúgta magáról a takarót és dideregni kezdett.
A válasza pedig, hogy elhozza a poklot, amit csupán a főhősök tudnak megakadályozni. Gyerekkoromban, hogy szerettem a képregényeket, pedig tényleg, alig szóltak a szuperhősös képkockák másról, minthogy jön egy antagonista, aki akar valamit, ezért erőszakos, a főszereplő hős meg letöri a szarvát, néha szó szerint...

Jelen gonoszunk pedig olyan hatalmas volt egykor, hogy egy egész csapatnak kell megfékeznie őt és torz seregét, amelyet korábbi jobb sorsra érdemes áldozataiból eszkábált össze. Mindezt két órában és végig keresem azt, amitől ez engem felvillanyozhatna.
Batman (Ben Affleck) és Alfréd (Jeremy Irons) például szokás szerint kegyetlenül hihető főszereplők. Batman, aki hús vér ember, belekeveredik egy közel isteni csatába és nem törik a gerincét, dehogy. Alfréd, meg az ötvenes komornyik, akinél nyugodtabb és jól-öltözöttebb embert még nem láttam képregény moziban, állítólag egymaga megtervez és létrehoz minden kütyüt, amit főnöke akciói közben használ, még néha olyanokat is, amit komplett fejlesztő csoportok is évek kemény munkájával hozhatnának létre. Persze én vagyok a gyökér, mert Cyborg esetében nem akadok fenn rajta, hogy egy ember félig elgépesedik, de egy gazdag playboytól elvárom, hogy ne kettesben építgessen erőgépeket egy komornyikkal...

Supermanért (Henry Cavill) egy percig nem izgultam. Tudtam, hogy visszatér. Most komolyan, elhiszem, hogy van olyan képregény, amelyikben legyőzetik, elpusztul, hallottam ilyenről, persze, de most tényleg elhitte bárki, hogy néhány mozi után temetik a fejőstehenet a franchise kiötlői? Hagyjál már. És néhány karaktertől eltekintve itt azért nem várok, nem is látok komoly karakterfejlődéseket. Nolan, na, ő tudott a témához még hozzátenni, de Snyder nem erős az ilyesmiben. Márpedig, ha egy ellenséggel Superman szembe kerül, akkor ott egyértelmű számomra az egész kimenetele. És ne,... nem érdekelnek a leágazások, amik kijöttek füzet formájában, amiben pl. Deadpool kiírt egy teljes képregény univerzumot, mert ez nem az a mozi.
Ez csak egy szokásos vizuális orgia a sorban, amelynek nagyot kellene durrannia, de mást sem látok benne, mint pixel tűzijátékot és néhány jelmezes színészt, akik röpködnek, esnek, kelnek.
Azért sem izgultam, mert megjelenését megerősítették a neten fellelhető szpojlerek. Fenn volt a neve az imdb-n, ami persze nem feltétlenül biztos, hiszen karaktere flashback-ben is előfordulhat, de azért a poszterre kitett apró piktogram illetve, hogy a trailerben Alfréd valakinek nagyon örül, hogy megjelent, ugyanakkor, még véletlenül sem mutatták a karaktert, egyértelműsítette számomra, hogy csakis Supi lehet az, akinek örülünk.

Cyborg (Ray Fisher) karakteréről sosem hallottam és ennek megfelelően egy percig sem érdekelt, hogy benne lesz a filmben. Életemben már annyi Cyborgos mozit és emberből géppé alakuló metamorfózist ültem végig, hogy egyelőre ez az újabb közönyösen pattant le rólam.

Aquaman is inkább tűnik számomra ember formájú környezetvédelemnek, mint akcióhősnek, tehát, hiába a Trónok harcás Jason Momoa karizmája, nem érdekel ő sem.

Flash (Ezra Miller) lett volna a film vicces karaktere, de hiába kagylóztam a sötét vetítő teremben, poénkodásai erőltetettnek hatottak és meg sem közelítették az új Pókember film bájos tinis megközelítését. Amit meg a karakterről tudni akartam, azt a tévésorozat elmesélte már, nem is rosszul. Amikor pedig tényleg odatehették volna magukat Flash-sel kapcsolatban a vizuális megközelítésben, akkor maradt a klisés villámlás és elmosódó háttér. Furcsálltam, hogy az X-Men-es jelenet nem idéződött meg akkor, mikor Flash kimenekíti az elrabolt embereket, vagy éppen megtolja a teherautót. Vagy nem akartak plagizálni, vagy nem volt elég kreatív a csoport, aki foglalkozott a karakterrel.

Akinek tényleg örültem, az a Wonder Woman, mert egyelőre Gal Gadot megjelenése elviszi a jeleneteit.
Persze, biztosan érdekesebbek lettek volna számomra a csapat többi tagjai, ha vagy van előéletük, vagy jobban kidolgozzák őket.

A sok bába között pedig elveszett Diane Lane, Amy Adams és J.K. Simmons. Amber Heard meg gyönyörű volt Mera szerepében, de rá nem jövök, hogy ő az, ha nem olvasok utána.

A filmzene most Danny Elfman munkája és nem túl erős score, bár a régi klasszikus motívumok másodpercekre visszaköszönnek. Halkan, ám felismerhetően, ami némi nosztalgiát tesz a filmhez.

A stáblista végét meg érdemes kivárni.

Különvélemény:
Nem értem, miért vonzódnak ezek a képregény-filmek ennyire a kockához, mint idomhoz? Miért pont kocka? Az van az Amerika kapitányban is, A Transformers egyik részében is, itt meg mindjárt három... A kocka, amely maga az erő, vagy ami magába zárja azt. És mikor tudjuk meg, hogy ezt a hatalmas erőt ki tette bele???
- Jaj, te buta, biztos ezzel együtt alakult ki, hogy a nagy képregény kedvelőket, akik hasonló felnőtt játékokban lelik örömüket, kockának hívják... Tuti, valahol ott kell keresgélni...
- Dehogy, csak vicceltem.

65%

Hibakeresés - Debug (2014)

Hibakeresés - Debug (2014)

Rendezte: David Hewlett

A film Mafab adatlapja: Debug (2014)

Megtekintés: Nos, majdnem odabiggyesztettem a "Fika" jelzőt a cím elé, amit kivételesen rossz filmeknél szoktam. Nem tettem meg. Határeset...

Az első pár perc hamis ígéretében benne volt, hogy egy régen látott, érdeklődést felpiszkálós horrorsci-fi vonalú filmet fogok látni. Egy szereplő, szemlátomást számára idegen terepen cselleng, hogy végül egy felsőbb erő elvegye életét. Gy. K. telefröcsköli vérével a hófehér - feltehetően űrhajó - folyosót és indulhat a buli. A film egyértelműen a valamikor sikeres, mára inkább kultikus horror stílusában indít. A hasonlóság nem véletlen. Mindkét film Kanadai! Ba-dumm-tusschhhh!

Dehogyis! Az kurva kevés lenne a végeredmények magyarázásához. Kanadában vannak más filmek is ám.
Amiért nem véletlen a hasonlóság a két mű között, az az, hogy annak egyik szereplője rendezte ezt a filmet és olyannyira rágyógyult az egyetlen értékelhető filmes sikerére, hogy közel húsz évvel később leporolta, összekeverte a "Halálhajóval", elszívott egy spanglit, mellé tekert némi produceri pénzt, és megzsarolta Jason Momoa-t, hogy játssza el a begőzölt számítógépet, akit le kell győzni, ami már a Tron idején is uncsi volt.

David Hewlett harmadik rendezői munkája sikeresen járja azt a nyomvonalat, amit nem is olyan régen, a "Végtelenség - Infini" alkalmával már végigvettünk. Nem is ismételném magamat, leszámítva, hogy egy linkkel átugorhatsz arra az oldalra és olvasd el az űrhajós részt. Ez a film tökéletesen abba a kategóriába illik.

Maroknyi, egymástól eltérő karakter egy űrhajón találja magát és feladatuk, hogy az űrhajó számítógépeinek valamennyi memóriáját átnézve töröljék a felesleges adatokat, mert a merevlemezről csorog a felesleges egyes és nulla, így az űrhajó sehová sem mehet. A feladat megoldására kényszerűségből egy csapat kisebb kihágást végző sittes hacker-t kényszerítenek rá, de ezt abból kell megtudnunk, hogy a film elején feliratok formájában a fejünkbe verik. Később nem nagyon számít az info és mintha ez a hacker dolog sem jönne úgy át, mint elvárnánk.

A szereplők tévelyegnek egyet az űrhajó vakító fényesre exponált folyosóin és sorban elhaláloznak az űrhajó védelmi rendszerét képező, öntudatra ébredt Skynet-től, mely Schwarzenegger helyett jelenleg egy másik Conan a barbár képében jelenik meg 3D-ben. Jason Momoa színészi kvalitásainak legjavát sorakoztatja fel miközben arcának nagy részét kékeszöld pontok halmazából kell összeképzelnünk.

A halálesetek rém gyengék. Az egyetlen elegáns megoldás, amikor Capra-t (Adrian Holmes) ketté kapja egy zsilipkapu. Jól meg van oldva, hogy a képbeállítás sejteti, mi történt. Aki miatt még érdemes figyelemre a film, az a két legtöbbet mutatott női szereplő: Lara (Sidney Leeder), aki megérne egy ajtócsapkodást és Kaida (Jeananne Goossen) akinek viszont nagyon szexi az anyajegye. Utóbbiban még színészi képesség is felfedezhető.

A film kevés pozitívumához tartozik a sokszor felhasznált fedélköz és néhány folyosók, amiket felépítettek a filmhez. Sajnos, az a fajta, realitást megtámogató megkopottság, ami miatt a "Nyolcadik utas: a halál" még ma is élvezetes sci-fi, innen teljesen hiányzik, de legalább nem érezni feltétlenül a pénztelenséget a díszletekben.

A műfajhoz semmit nem tesz hozzá a film az égvilágon és a befejezése is kiszámítható. Tényleg közel volt, hogy lefikázzam, de a női főszereplő jelenléte megmentette a filmet.

40%

A film egyik leglogikátlanabb jelenete, ami azért ambivalens, mert egy sci-firől beszélünk, amiben alig van logika... De mi a francért is kell bemásznia a szereplőnek és trutyiban turkálni???

Ha esetleg megtekintenéd a filmet, itt alkalmad lesz rá: Debug!