A következő címkéjű bejegyzések mutatása: javier bardem. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: javier bardem. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. november 6., szombat

Dűne - Dune: part one (2021)

Dűne - Dune: part one (2021)




A film Mafab adatlapja: Dune (2021)

Megtekintés
: A "Dűne" első ránézésre kiharcolta magának az előjogot, hogy moziban nézd meg, azonban, utólag azt gondolom, ha valaki a stream szolgáltatókat választotta, azzal sincs gond. Ebből a mondatomból már sejtheted, hogy alapból nem ragadott magával a film és a hype, ami lassan egy éve övezte.

Leszögezném, hogy Denis Villeneuve szerintem egy nagyon tehetséges rendező, ritka stílusjegyekkel, a lassú, kimért és precíz történetmeséléshez elengedhetetlen tehetséggel. A filmjei azonban, nem a látványosságuk miatt érdekesek számomra, hiszen, ha belegondolok, vizualitása legyen bármennyire is egyedi, a sci-filmjein kívül nem igazán derül ki róla, mennyire mestere a képi világnak és sci-fijei is inkább a földhözragadtabb látványvilághoz húznak inkább és nem a Disney vagy képregényes fantasztikumok már-már pop-corn és rágógumi ízű CGI orgiáihoz. Azaz, van persze az olyan mozikban is kellő varázslat, mint a "Blade Runner 2049 (2017)" térhatású női entitása akivel "K" osztja meg otthonát, vagy az "Érkezés (2016)" félhomályba vesző tripodjai és füstszerű nyelvük felejthetetlen filmes pillanatok, ugyanakkor mégis úgy érzem, hogy sokkal puritánabb a végeredmény, mint mondjuk bármelyik Wachowski agymenés. És ezt nem negatívumként jegyzem meg, csak nálam valamiért a Villeneuve mozik pont a kiállításuk miatt nem feltétlenül a rongyosra nézem kategória. Mert valahogy hiányzik belőle az a képi diszkógömb pörgés, ami miatt egy pergő ritmusú Marvel filmet inkább újranézek.

Azt persze elismerem, hogy ha al-műfajba akarom erőszakolni a Dűnét és teszem azt, cselekménye miatt rásütöm, hogy űropera, akkor azzal át is kell címkéznem a Csillagok háborúja univerzum filmjeit, amik mellette nem lehetnek mások, mint a kicsit hanyagoltabb kistesó, az űroperett. Tehát, a Dűne a felnőtt film liga a sci-fin belül és ebben a ligában nagyon kevés film osztozik vele. Hirtelen talán csak Kubrick 2001. Űrodisszeája kerülhetne mellé és igen, Kubrick látásmódja erősen emlékeztet Villeneuve-éra. Azaz fordítva. 

Igen. A "Dűne" egy felnőtt film. Nem a könnyen emészthető futószalag tartalom, bár, ha végignézed és figyelsz, a története - már az, amit vászonra vittek - nem sokkal több, mint egy királydráma. Itt pedig belebonyolódhatnék abba, hogy a forrásmű, Frank Herbert író fantasztikus univerzuma mennyire részletes és mennyivel több, mint amit Villeneuve vissza tudott adni az első részben. Ez azonban nem a rendező hibája. Így nem is érzem, hogy ezért elmarasztalni illenék. Még a művészfilmes fronton tevékenykedő mexikói Jodorowsky is több, mint 10 órás mozifilmként tudta elképzelni az első regényt, amiből, talán érthető okokból, nem is lett semmi. (Talán sajnos, mert ugyan Jodorowsky-tól csak 2 filmet láttam, de így is ki merem jelenteni, hogy ha valaki akkoriban képes lett volna fogást találni a regényen, akkor az ő.) Azonban erről is ezer cikket találsz a neten, így ezt sem elemezgetem tovább.

Timothée Chalamet és Rebecca Ferguson néz


Az, hogy a film eseményeit nézve egyértelmű lett számomra, mi lehetett az egyik fő inspirációja George R. R. Martinnak, amikor a "Tűz és Jég dala" sorozatot papírra vetette. Ebből készült a kiváló Trónok harca sorozat, amely a 2010-es évek pop-kultúrájának szerves része lett a televíziós sorozatok között. Mondjuk, ez sem volt titok, mert mintha erről is találtam volna írásokat a világhálón.

Nehéz írnom a filmről. Egyrészt, nyilván, egyszeri nézőként kell kezelnem, akinek nem feladata tudni, valójában mennyire összetett az eredeti forrásmű, hogy Herbert mennyire új utakat keresett a regényében, amikor az Arrakis bolygón játszódó, politikával, intrikával és filozofikus vallástörténettel átszőtte a képzelete teremtett világot
Akik olvasták a regényeket (talán nem is mindet) és sikerült eljutniuk az utolsó lapokig, többnyire egyetértenek abban, hogy nem egy átlagos fantasztikus regény és nagyon kevés hasonló írásmű vetekedhet vele. Ha példát kellene felhoznom, akkor esetleg a Tolkien fantasy világát érdemes párhuzamba állítani és legismertebb trilógiáját, a Gyűrűk Urát.

Csépeltem itt neked a szót, miközben ezeket már mind megírták előttem, ráadásul, a jelenlegi filmről gyakorlatilag semmit nem mondtam még. Csak gondoltam, hogy megemlítem, hogy vannak olyan művek, amelyek kontextusban működnek nagyon jól és ha belőlük készül egy-egy film, annak sikere inkább azokon fog múlni, akik jobban ismerik Herbert univerzumát, mint azok, akik semmilyen előzetes információval nem rendelkeznek.
És itt arra akarok most végre kilyukadni, hogy tökéletesem megértem azokat, akik beültek a filmre, semmit nem tudnak Frank Herbertről és a 2 és fél óra után csalódottan állnak fel a moziszékből, mert a Dűne sokkal inkább volt egy nagyon hosszú prológus vagy trailer, mint egy szórakoztató kaland-sci-fi.
A néző csalódottsága - már akinek van - nyilván nem róható fel a film készítőinek, hiszen, már az is dicséretes, hogy belevágtak egy ekkora matuzsálem mamutfenyőbe a fejszéjükkel. Ugyanakkor a nézőknek sem róható fel, hogy a történet teljes megértéséért és megkedveléséért ragadjanak könyvet és olvassák el a regényt/regényeket. Pedig, pont egy ilyen filmnél fontos lehet.

Sokszor előkerül filmeknél a kétoldalú véleménycsere, hogy adott film megértéséhez nem árt tudni, miből készült, amire meg a másik oldal logikusan riposztol vissza, hogy az egyszeri nézőnek nem kötelező tudnia, hogy a megtekintett film ki fia, borja és nem mindenki akar a megtekintésnél több időt szánni egy-egy filmes produktumra.
Így ismétlem magam, hogy megértem azokat, akiknek a film nem adta azt, amit azoknak adhatott, akik "be voltak avatva". Emlékszem, amikor moziban megnéztem a Gyűrűk Ura első részét, előttem egy sorral egy fiatal lány csalódottan fakadt ki a barátjának, hogy: - Akkor most ennek nincs is vége? (Ó, ha tudta volna, hogy még a következő etappal sem lesz, csak majd a harmadikkal, kb. 2 évvel később.)

Zendaya és Timothée Chalamet néz


Én pedig valahol a két oldal között vagyok. Láttam David Lynch 1984-es feldolgozását és kifejezetten kedveltem. Pontosan tudtam, hogy ez egy epikus mű és hiába Villeneuve, legyen bármilyen pazar rendező, nem fogja számomra azt adni, amit sokan vártunk. Talán, mert az 1984-es filmtől megkaptam mindent amit akartam. (Igen, pedig az is kapott rendesen negatív kritikát, hogy mennyire nem tudta visszaadni a regény szellemiségét.) Kaptam legalább egy tucat világsztárt, ami pont abban az időben érkezett számomra, mikor rendkívül fogékony voltam a filmes világra és csak úgy ittam be magamba a színészek arcát és neveit. Azután ott volt a látványvilág, amelyben volt még azóta is egészen remek trükk-effekt (Homokférgek) és olyan is, amelyik már akkor is karcolgatta a röhej kategóriát (3D erőtér testpáncél) az összkép valahogy mégis működött. A színész gárda nem csak színes és illusztris volt, hanem kifejezetten tehetséges. (Nálam még a zöldfülű Kyle MacLachlan is a helyén volt, enyhén nőies vonásaival, kicsit talán még tökéletlen játékával. Ráadásul, mintha mindenki csak húzta volna fel a többiek teljesítményét is.) A karakterek is el lettek találva, bár, gondolom, ez a könyvnek köszönhető, mégis, úgy éreztem, mindenki a helyén. 
És nem elég, hogy voltak monumentális díszletek, jutott némi horror, a Harkonnen bárón keresztül a cselekménybe és az a zene!
A Toto együttes szintipop zenéje sokáig szerves része volt a zenei kultúrának, az Africa című számuk még karaoke bárokban is fel-felcsendül, de szerintem nagyon kevesen gondolták, hogy egy filmzenét is sikeresen el tudnak készíteni. Pedig sikerült. Nem kicsit,... nagyon! Nem tudom, hányszor hallgattam meg a filmzenei albumot.

Ezeket a már bennem rögzült érzéseket kellett volna megugornia Denis Villeneuve-nek. Sajnálom, de nem sikerült.
Az mondjuk pofátlanság lenne, ha felemlegetném, hogy Lynch lezárta a filmet. Aki tudja, az úgyis jogosan fitymálhatja azt a mozit is, mert a vége, ahogy hallom, egyenesen hentesbárddal lett összevagdosva, így annak a filmnek az esetében sem beszélhetünk teljes és hű feldolgozásról, hiszen, nem került minden vászonra, vagy a végleges bemutatott verzióba.
Szóval, azt hagyom is.
De számomra a két Dűne között volt egy lényeges különbség: A Lynch féle, valahogy szórakoztatott, míg Villeneuve filmjénél valahogy végig vártam azt a "történjen már valami" pillanatot. Mert az egész hosszú, elgondolkodtató és minden ízében tabló szerű. Mintha egy mozgóképes vizuális képeskönyv lenne, kevés érdemi szöveggel, pedig, még azt is igyekeztek korrektül beleszuszakolni úgy a forgatókönyvbe, hogy egyszerre legyen érthető és ne túl szájbarágós.
Egészen biztos, hogy végig bennem volt az az érzés, amikor úgy várok valamit.
A fényképezés pazar volt, de ugye, Villeneuve. A zene eszméletlenül jól passzolt a képekhez és rendesen adta a hangulatot, de ugye, Hans Zimmer és istállója. A színészi gárda is pazar volt, ugyanakkor nem éreztem, hogy arra törekedtek volna, hogy hozzák azt a pazar szereposztást, amit Lynchnek sikerült. azaz, itt is van jó néhány húzónév, olyan is, akik egyedül is eltolják egy film szekerét, azonban - és ez köszönhető annak is, hogy manapság egyre nehezebben jegyzem meg az új színészeket - legalább fele annyi jelenlegi sztárt tudnék név szerint megemlíteni a fontos szerepekben, mint az 1984-es film esetében.
Többet szerettem volna kapni ettől a feldolgozástól. Katarzist. Vagy valami olyat, amit korábban nem láttam még. De nem éreztem azt, hogy jobbat kapok, csak azt, hogy mást.
Az egyetlen, ami volt olyan különleges és érdekes, hogy azzal szintet léptek szerintem a régihez képest, az a rovarra emlékeztető csapatszállító légi járművek, mert, ahogy azt Kenny is említi a vlogjában - ajánlom mindenkinek a RetroShock! csatornát - az valami eszméletlenül el lett találva.
Persze, lehet, hogy én tévedek és ráfoghatjuk, hogy a régi élvezeti értékén sokat emelt a nosztalgia, meg, hogy a videózás őskorában sikerült látnom a filmet, amikor sokkal fogékonyabb voltam és még minden annyira frissnek tűnt a fantasztikus filmekben. 
Az is lehet, hogy a színészgárda miatt érzek többet a régihez, de azért a mostaniban is vannak kedvencek. (Rebecca Ferguson! Az a nő!)
Nem hinném, hogy a színészek miatt nem kedveltem meg ezt a mostani. Oké, Timothée Chalamet számomra kissé nyálas gyereknek tűnik, de azért a játéka szerintem nem volt rossz.
Talán az a bajom, hogy ezt a mozit nem tudom összevetni mindazzal, amit korábban már láttam és azokhoz képest, nem szépítem, így, a történetileg kiherélt Dűne, a két és fél órájával, nekem hosszú is volt és nem is túl szórakoztató. De erre mintha utaltam volna.

Josh Brolin és Oscar Isaac néz


Nagyon sok mindenről dumálhatnék még a filmmel kapcsolatban, de pont azért nem nagyon látom értelmét elemezgetni a végeredményt, mivel tudjuk, hogy a forrás-regény nem felhasználóbarát.
Villeneuve filmje tehát szerintem mindent megtett, hogy megragadja a néző figyelmét, a történet epikussága is lejön a vászonról, épp, csak nem éreztem, hogy jót szórakozom.
Megfoghatatlan érzés, pont, mint a regényciklus szellemisége.

Ajánlom ettől függetlenül megtekintésre, ha ismered a regényt vagy szereted a nagy léptékű filmeket. Ha kedveled, ha nem az akción van a hangsúly, hanem a hangulaton. A Dűne egy hatalmas, epikus hangulat. Ami akkor működik igazán, ha neked is épp megvan hozzá a hangulatod.
Azonban a film arról szól, hogy mindenki a jövőbe... néz.

65%

Van egy olyan érzésem, hogy a kezdeti elragadtatás a filmmel kapcsolatban lassan enyhülni fog és a rajongók is helyén kezelik majd a mozit. Sokak szerint az évtized sci-fije a Dűne. Lehet. De ettől még nem ez lesz az a sci-fi, amit évente újra akarok majd nézni.
Ja, és volt benne egy Zendaya is. Az első részben inkább csak bio-díszletként.  
Természetesen amikor kész lesz és bemutatják a második részt, azt is moziban nézem meg, mert megérdemli, hogy támogassuk egy jeggyel a filmet. Ajánlom ezt neked is.
De mint az elején említettem, azt is elfogadom, ha ezt csak a tévén darálod le.

Rebecca Ferguson... ...néz!


2017. június 19., hétfő

A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja - Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales (2017)

A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja - Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales (2017)


Rendezte: Joachim RønningEspen Sandberg

A film Mafab adatlapja: Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales (2017)

Megtekintés: Moziban csak a harmadik részt láttam - többi otthon - és talán azt tartom a leggyengébbnek a sorozatból. A Karib 5 szerintem kiköszörülte a csorbát.

Első találkozásom a sorozattal tényleg felemáson kezdődött. Az első részen, mielőtt végig bírtam volna nézni, legalább háromszor elaludtam. Talán rosszkor kezdtem neki - munka után - talán Gore Verbinski darkos stílusa vitt le alfába, nem tudom, ám már akkor is éreztem, hogy a Disney valami nagyot alkotott ezzel a franchise-zal, még akkor is, ha éppen nem állt túl jól a kalózos témájú filmek szénája akkoriban.
De a Karib ezen változtatott.
Nem tudom, korábban mi volt sokak ellenállása a téma felé. Ha tippelhetnék, akkor tudat alatt sokan nem tudunk a kalózzal, mint pozitív szereplő azonosulni, hiszen, foglalkozási sajátosság, hogy a kalóz - kivételes esetekben - szembe megy a törvénnyel és sok esetben - ha vannak támadásának áldozatai - akkor eleve csak negatív karakterként értelmezhető a társadalom normái szerint.
Persze az írók mindig is szerették ezt a "foglalkozást" árnyalni és romantizálni, azonban ennek nem dőlhetünk be.
A kalózok bűnözők, akiknek tevékenységét vér és halál jellemzi.

Korábban is voltak próbálkozások, - Sandokantól kezdve Blood kapitányig - hogy a néző szemet hunyjon az erőszak felett és elfogadja, és a kalóz pártjára álljon, de talán egyik sem volt annyira markánsan szemellenzős, mint a Johnny Depp által csúcsra járatott kalózkapitány figurája, aki eddigi öt történetében semmi mást nem akart, miközben megélte hihetetlen kalandjait, mint kormányozhassa a Fekete Gyöngy nevű hajóját és elússzon vele a naplementébe, minimális kezelőszemélyzetének segítségével, lehetőleg a fizikai erőszakot kerülve másokkal, pusztán eldugott kincseket elorrozva, ha van rá egy mód.
Ez persze első perctől nem sikerült, mert a korai rocksztár figura valahogy mindig csávába került, melyből néha bizony emberéletek árán sikerült csak kiverekednie magát, jobb esetben, máskor pedig passzívan sodródott az árral, akár szó szerint is.
Jack Sparrow (Johnny Depp) kalózkapitány burleszki figura, aki szinte kívülállóként bukdácsolja végig a kalandokat, a forgatókönyv azonban, néha ügyesebben, máskor harmatosan, de igyekszik megmagyarázni, hogy szereplőnknek miért is van bérelt helye ezekben a főleg átok sújtotta alapokon nyugvó történetekben.

A legújabb epizód szerintem bőven revideálta a korábbi harmadik és negyedik részt, amelyikből az egyik elnyújtott hossza és ál-filozofikus maszlagja miatt lett számomra emészthetetlen, míg a másik egyszerűen nem tudott elszórakoztatni anélkül, hogy vélt és valós hibáit ne tolta volna az arcomba, ahelyett, hogy elaltatja figyelmemet és pusztán kikapcsol.
A legújabb etap viszont se nem volt számomra túl mesterkélten művészi és a történet is felcsigázott, ami viszont szerintem nagymértékben az import férfiállat, a Salazart alakító Javier Bardem egyedüli érdeme.
Mellette kicsit mindenki halvány és Salazar harctéri viselkedésével egyébként is kiérdemelte a szadista hóhér titulust tőlem, ami meg jót tett a filmnek, hiszen úgy éreztem, hogy a korábbi nagy kalózokkal szemben most végre kaptunk egy igazi szemétládát, akitől még a nézőtéren is lehet rettegni kicsit.
Fura irónia, hogy Salazar figurája eredetileg pont, hogy a rettegett kalózok ellen indult harcba, szóval, érzelmileg sikerült megfordítani az egyszeri fogyasztó hozzáállását, befolyásolva azt, kinek drukkoljunk.


A szerintem sikeres epizód ellenére nem verném a mellem, hogy akkor most megint kétévente gyártsanak le egy Karib mozit - főleg, hogy elvileg most végre sikerült valami olyasmit találni a kalandok közben, ami az eddigi összes problémát felülírhatja - ám azt nem vonom kétségbe, hogy lenne még potenciál a sorozatban - nekem is lenne pár ötletem (haha, kinek nem?) - bár, vigyáznék, hogy az önismétlést és a már megszokott és kötelező misztikumok mellett a butaságokat hagyjuk ki.
(Itt egyértelműen arra a jelentre célzok, amelyben egy alig tucatnyi lóval sikerül egy teljesen felépített bankot végigvonszolni egy csendes városkán. Értem én, hogy a CGI segít, meg kell a nagyobbat és jobbat, viszont felhőkarcolókat mégsem tehetnek a filmbe, hiszen az anakronizmus, ettől függetlenül, van, amit befogad a gyomrom a kényelmes fotelban ülve és van amit nem annyira akar megemészteni.)

A mellékszereplők cserélgetése nem tudom, hogy egyértelműen jó, vagy rossz döntés, igaz, bizonyos esetekben szükséges, azonban a régebbi karakterek előszedése kellemes nosztalgikus élmény volt számomra, főleg, hogy mostanában ezzel a két névvel nem találkozom olyan sűrűn filmnézés közben, mint mondjuk úgy 5-10 éve. (Nem árulom el, kikről van szó.)
Néhány új karakter viszont egyszerűen nem képes a játékidő alatt szerethető válni, pedig erőlködnek vele a forgatókönyvírók rendesen.
A negatív szereplők sajnos az egy Salazart leszámítva nem sikerültek eléggé hangsúlyosra, ezt azonban tudjuk be annak, hogy Bardem karizmája még a maszkolás alatt is erősen átjön, átüt.
David Wenham-ot meg sem ismertem, ami nekem kellemetlen.
Paul McCartney Jack bácsi szerepében semmit nem tett hozzá a filmhez, viszont kellemes humorforrás a zene rajongóinak, az Sparrow apukát alakító Keith Richard után, de egyértelműen reklám ízű szerep. Szerintem lassan be lehet hozni valami híres női kalóz karaktert is, akinek megformálására három tippem is van mindjárt, hogy a zeneipar is képben legyen: Tina Turner, Cher és az általam utált Madonna, akit csak azért nem ajánlanék jó szívvel, mert nagyjából minden film bukik, amiben színésznőként tiszteletét teszi.
Stephen Graham-et a Blöff Tommy-ja óta kedvelem, itt azonban beleolvad a háttérbe.
Brenton Thwaites neve és arca sem mond nekem sokat, és már nem is emlékszem rá két héttel a bemutató után, szóval a karizmáját is kétségbe vonom, annak ellenére, hogy szükség volt egy fiatalemberre a filmben, ha már a többi fő karakter elmúlt negyven és a kardozás már nem áll olyan jól nekik.
Aki viszont kellemes meglepi volt, az a női főszereplő, Kaya Scodelario, aki szintén nem túl jellegzetes számomra - még - viszont benne több életet éreztem, amit a karakterébe is átvitt.


Geoffrey Rush kíváló színész, viszont nekem belőle már elegem van, mert ő pont az a szereplő, akit gonoszként hívott a sorozat életre, azután erőszakkal meg kívánnak róla győzni, hogy nem, benne is van ám jóság, meg szeretet, csak ez erőszak a karakter jellemén. Remélem, a színész végre szögre akasztja a gúnyát, mert számomra a Karib filmek egyet jelentenek Johnny Depp-pel, aki néha már-már a történet perifériájára szorul, pedig az egyetlen ok, amiért egy kalózos kalandfilmet megnézek, az az, hogy kíváncsi vagyok, Jack Sparrow vajon milyen baromságot képes még okozni anélkül, hogy valaki lepuffantsa vagy végül levágja a fejét. Mintha nem érezném úgy, hogy a Karib franchise nem lenne egyenlő ezzel a habókos, ugyanakkor végtelenül ügyes és szerencsés figurával, míg a többiek, fontosságtól függetlenül, puszta statiszták mellette.
A fényképezés gyönyörű és grandiózus. Egy percig nem éreztem, hogy ez nem egy Gore Verbinski mozi, szóval stílusában eléggé sikerült hozni az első két rész képi világát.
A film zenéje még mindig ütős a képekkel együtt harmonizálva.

Szóval, felőlem jöhet még, ha ezt a nívót hozzák, ha mégsem, akkor meg ez egy remek lezárás.

Utóirat: A stáblista után földön felejtett hallókészüléktől egyelőre nem lettem okosabb, bár, lehet, hogy ha újranézném az előző négy részt...
...inkább nem.

70%

Ha megnéznéd:
- Karib tenger 5.


2016. október 17., hétfő

Ízek, imák, szerelmek - Eat Pray Love (2010)

Ízek, imák, szerelmek - Eat Pray Love (2010)


Rendezte: Ryan Murphy

A film Mafab adatlapja: Eat Pray Love (2010)

Megtekintés: Nagyon női film, amíg rá nem döbbensz, hogyha kicseréled Julia Roberts-et, mondjuk Brad Pitt-re, akkor nagyon pasi mozi.

Nem tudom, ki lehet ez a Ryan Murphy, de már első mozifilm rendezésére olyan sztárgárdát toborzott össze, amit még Woody Allen is megirigyelhetett volna, de minimum már maga is dolgoztatott. Murphy ennek ellenére nem viszi túlzásba nagyfilmes vízióinak elkészítését, ezért főleg televíziós munkáknál merül fel neve a rendezői székkel kapcsolatban.
Elizabeth Gilbert sikerkönyvéből - női olvasók körében mindenképpen - készített egy önismereti és filozofikus keserédest, amely nagyjából önéletrajzi ihletésű, és amelynek megtekintése számomra nem volt ugyan megterhelő, de ugyanakkor megkockáztatom, hogy a film sokkal jobban működik akkor, ha az ember kipihent és teljes figyelmével tud a filmre koncentrálni.

Első körben azon agyaltam, miért is érdekelne engem ez a film? Láttam Paul Giamatti "Kerülőutak - Sideways (2004) című drámáját és az sem volt egy könnyű darab, pedig az férfiakról szólt, főleg férfiaknak. Abban is volt házasság, megromlott kapcsolat, férfiak és nők közötti örök feszültség és finom ételek mellett főleg borok, hogy legyen kulináris élvezet. Ezek után Gilbert kisasszony könyve olyan, mintha egy alternatív második részt néznék, ahol Giamatti örökké kétségek között vergődő karakterét felcserélte mondjuk a húgra, akinek hasonló magánéleti problémái vannak és akit az ismert színésznő, Julia Roberts alakít. A bort meg lecserélték a vallás és ételek kevercsére.

Érdekel ez engem?
Érdekel.
Mert bár soha nem voltam még - nem is nagyon leszek - ötvenes magányos nő, aki számot vet az életével, azért van rá esély, hogy a problémái nagyjából egyetemesek és ráhúzhatóak a férfiak életére is.


Ja.
Ott mondjuk érzek némi kis fricskát, hogy Liz Gilbert (Julia Roberts) aki útkeresése közben beutazza a világot, hogy embereket ismerjen meg, megértse önmagát és esetleg szerelmet találjon, kezdetben nem érzi magát boldognak és tanácstalan, mert nem tudja, férje mellett hová tart az élete.
Mindjárt megsajnálom, de komolyan!
Már az első nagyobb szegmensben kb. négy hónapot tölt el Olaszországban és munkáról nincs szó, ellenben esznek, sétálnak, barátkoznak a szereplők és esznek. Jó így élni, miközben nekem már az is érvágás néha, ha egy hétvégét a magyar tengeren szeretnék eltölteni. Hogyan is tudnék egy ilyen nővel közösséget vállalni?
Ő azért utazza körbe a világot, hogy elmélkedjen, míg nekem elmélkedni max. itthon van esélyem, körbeutazni a világot meg...

Ettől függetlenül Roberts zsenije - amit az Erin Brockovich-ban fedeztem fel - átjön annyira és a remek szinkron megtámogatja (Már a Brockovich-ban is Tóth Enikő "alakította", sőt, azt hiszem ő az állandó magyar hang), hogy lassan érdekelni kezdjen Liz hosszú nyaralós kalandja.
Ez a film annyiban jobban teljesít, hogy Roberts mellett viszonylag sok férfiszínészre volt szükség, akiken keresztül jobban megismertük őt magát is. Így kerül képbe Billy Crudup, James Franco, Richard Jenkins és Javier Bardem. Illusztris brigád és már miattuk, alakításaik miatt érdemes nézni is a filmet, nem csak hallgatni, főzés közben. (Vissza is tekertem néhány jelenetet.)
Mit tanultam a filmből: Néha, nem kell annyit agyalni. Felesleges. Ha éppen jól érzed magadat, ne azon gondolkozz, hogy egyszer vége lesz. Az ellen nem tehetsz. Egyszerűen élvezd az idődet azzal, akivel vagy és akkor, amikor. Minden más csak egy lehetőség.


Mostanában sikerült belecsúsznom néhány önismereti-boncolgatós moziba és rá kell döbbennem, hogy sokkal érdekesebb azok - és nem véletlenül élnek is ezzel a módszerrel -, amelyekben nem csak a karakter agyában teszünk utazást és közben leragadunk egy mikro-környezetben, hanem a történet szerint is körbeutazzuk a világot, mert néha, egyetlen személy agyában a kalandozás nem elég érdekes. Viszont, ha egy karaktert, miközben kielemezzük, belehelyezzük a világba, rajta keresztül megismerünk több kultúrát, reakciót, stb.
Ez az, ami egy önismereti mozi erőssége. Önmagunkon keresztül bemutatni az életet, vagy a világhoz viszonyítva bemutatni önmagunkat.

Ebben ez a film erős közepesen teljesít.

60%

Ha megnéznéd:
- Ízek, imák, szerelmek (2010)

Hasonló mozik:
- Kerülőutak (2004)
- Walter Mitty titkos élete (2013) - kritika: Walter Mitty titkos élete
- Hector a boldogság nyomában (2014)

A film zenéje: Soundtrack and You! blog - Eat Prey Love (2010)