Dűne - Dune: part one (2021)

Dűne - Dune: part one (2021)

Rendezte: Denis Villeneuve

A film Mafab adatlapja: Dune (2021)

Megtekintés: A "Dűne" első ránézésre kiharcolta magának az előjogot, hogy moziban nézd meg, azonban, utólag azt gondolom, ha valaki a stream szolgáltatókat választotta, azzal sincs gond. Ebből a mondatomból már sejtheted, hogy alapból nem ragadott magával a film és a hype, ami lassan egy éve övezte.

Leszögezném, hogy Denis Villeneuve szerintem egy nagyon tehetséges rendező, ritka stílusjegyekkel, a lassú, kimért és precíz történetmeséléshez elengedhetetlen tehetséggel. A filmjei azonban, nem a látványosságuk miatt érdekesek számomra, hiszen, ha belegondolok, vizualitása legyen bármennyire is egyedi, a sci-filmjein kívül nem igazán derül ki róla, mennyire mestere a képi világnak és sci-fijei is inkább a földhözragadtabb látványvilághoz húznak inkább és nem a Disney vagy képregényes fantasztikumok már-már pop-corn és rágógumi ízű CGI orgiáihoz. Azaz, van persze az olyan mozikban is kellő varázslat, mint a "Blade Runner 2049 (2017)" térhatású női entitása akivel "K" osztja meg otthonát, vagy az "Érkezés (2016)" félhomályba vesző tripodjai és füstszerű nyelvük felejthetetlen filmes pillanatok, ugyanakkor mégis úgy érzem, hogy sokkal puritánabb a végeredmény, mint mondjuk bármelyik Wachowski agymenés. És ezt nem negatívumként jegyzem meg, csak nálam valamiért a Villeneuve mozik pont a kiállításuk miatt nem feltétlenül a rongyosra nézem kategória. Mert valahogy hiányzik belőle az a képi diszkógömb pörgés, ami miatt egy pergő ritmusú Marvel filmet inkább újranézek.

Azt persze elismerem, hogy ha al-műfajba akarom erőszakolni a Dűnét és teszem azt, cselekménye miatt rásütöm, hogy űropera, akkor azzal át is kell címkéznem a Csillagok háborúja univerzum filmjeit, amik mellette nem lehetnek mások, mint a kicsit hanyagoltabb kistesó, az űroperett. Tehát, a Dűne a felnőtt film liga a sci-fin belül és ebben a ligában nagyon kevés film osztozik vele. Hirtelen talán csak Kubrick 2001. Űrodisszeája kerülhetne mellé és igen, Kubrick látásmódja erősen emlékeztet Villeneuve-éra. Azaz fordítva. 

Igen. A "Dűne" egy felnőtt film. Nem a könnyen emészthető futószalag tartalom, bár, ha végignézed és figyelsz, a története - már az, amit vászonra vittek - nem sokkal több, mint egy királydráma. Itt pedig belebonyolódhatnék abba, hogy a forrásmű, Frank Herbert író fantasztikus univerzuma mennyire részletes és mennyivel több, mint amit Villeneuve vissza tudott adni az első részben. Ez azonban nem a rendező hibája. Így nem is érzem, hogy ezért elmarasztalni illenék. Még a művészfilmes fronton tevékenykedő mexikói Jodorowsky is több, mint 10 órás mozifilmként tudta elképzelni az első regényt, amiből, talán érthető okokból, nem is lett semmi. (Talán sajnos, mert ugyan Jodorowsky-tól csak 2 filmet láttam, de így is ki merem jelenteni, hogy ha valaki akkoriban képes lett volna fogást találni a regényen, akkor az ő.) Azonban erről is ezer cikket találsz a neten, így ezt sem elemezgetem tovább.

Timothée Chalamet és Rebecca Ferguson néz

Az, hogy a film eseményeit nézve egyértelmű lett számomra, mi lehetett az egyik fő inspirációja George R. R. Martinnak, amikor a "Tűz és Jég dala" sorozatot papírra vetette. Ebből készült a kiváló Trónok harca sorozat, amely a 2010-es évek pop-kultúrájának szerves része lett a televíziós sorozatok között. Mondjuk, ez sem volt titok, mert mintha erről is találtam volna írásokat a világhálón.

Nehéz írnom a filmről. Egyrészt, nyilván, egyszeri nézőként kell kezelnem, akinek nem feladata tudni, valójában mennyire összetett az eredeti forrásmű, hogy Herbert mennyire új utakat keresett a regényében, amikor az Arrakis bolygón játszódó, politikával, intrikával és filozofikus vallástörténettel átszőtte a képzelete teremtett világot. 

Akik olvasták a regényeket (talán nem is mindet) és sikerült eljutniuk az utolsó lapokig, többnyire egyetértenek abban, hogy nem egy átlagos fantasztikus regény és nagyon kevés hasonló írásmű vetekedhet vele. Ha példát kellene felhoznom, akkor esetleg a Tolkien fantasy világát érdemes párhuzamba állítani és legismertebb trilógiáját, a Gyűrűk Urát.

Csépeltem itt neked a szót, miközben ezeket már mind megírták előttem, ráadásul, a jelenlegi filmről gyakorlatilag semmit nem mondtam még. Csak gondoltam, hogy megemlítem, hogy vannak olyan művek, amelyek kontextusban működnek nagyon jól és ha belőlük készül egy-egy film, annak sikere inkább azokon fog múlni, akik jobban ismerik Herbert univerzumát, mint azok, akik semmilyen előzetes információval nem rendelkeznek.

És itt arra akarok most végre kilyukadni, hogy tökéletesem megértem azokat, akik beültek a filmre, semmit nem tudnak Frank Herbertről és a 2 és fél óra után csalódottan állnak fel a moziszékből, mert a Dűne sokkal inkább volt egy nagyon hosszú prológus vagy trailer, mint egy szórakoztató kaland-sci-fi.

A néző csalódottsága - már akinek van - nyilván nem róható fel a film készítőinek, hiszen, már az is dicséretes, hogy belevágtak egy ekkora matuzsálem mamutfenyőbe a fejszéjükkel. Ugyanakkor a nézőknek sem róható fel, hogy a történet teljes megértéséért és megkedveléséért ragadjanak könyvet és olvassák el a regényt/regényeket. Pedig, pont egy ilyen filmnél fontos lehet.

Sokszor előkerül filmeknél a kétoldalú véleménycsere, hogy adott film megértéséhez nem árt tudni, miből készült, amire meg a másik oldal logikusan riposztol vissza, hogy az egyszeri nézőnek nem kötelező tudnia, hogy a megtekintett film ki fia, borja és nem mindenki akar a megtekintésnél több időt szánni egy-egy filmes produktumra.

Így ismétlem magam, hogy megértem azokat, akiknek a film nem adta azt, amit azoknak adhatott, akik "be voltak avatva". Emlékszem, amikor moziban megnéztem a Gyűrűk Ura első részét, előttem egy sorral egy fiatal lány csalódottan fakadt ki a barátjának, hogy: - Akkor most ennek nincs is vége? (Ó, ha tudta volna, hogy még a következő etappal sem lesz, csak majd a harmadikkal, kb. 2 évvel később.)

Zendaya és Timothée Chalamet néz

Én pedig valahol a két oldal között vagyok. Láttam David Lynch 1984-es feldolgozását és kifejezetten kedveltem. Pontosan tudtam, hogy ez egy epikus mű és hiába Villeneuve, legyen bármilyen pazar rendező, nem fogja számomra azt adni, amit sokan vártunk. Talán, mert az 1984-es filmtől megkaptam mindent amit akartam. (Igen, pedig az is kapott rendesen negatív kritikát, hogy mennyire nem tudta visszaadni a regény szellemiségét.) Kaptam legalább egy tucat világsztárt, ami pont abban az időben érkezett számomra, mikor rendkívül fogékony voltam a filmes világra és csak úgy ittam be magamba a színészek arcát és neveit. Azután ott volt a látványvilág, amelyben volt még azóta is egészen remek trükk-effekt (Homokférgek) és olyan is, amelyik már akkor is karcolgatta a röhej kategóriát (3D erőtér testpáncél) az összkép valahogy mégis működött. A színész gárda nem csak színes és illusztris volt, hanem kifejezetten tehetséges. (Nálam még a zöldfülű Kyle MacLachlan is a helyén volt, enyhén nőies vonásaival, kicsit talán még tökéletlen játékával. Ráadásul, mintha mindenki csak húzta volna fel a többiek teljesítményét is.) A karakterek is el lettek találva, bár, gondolom, ez a könyvnek köszönhető, mégis, úgy éreztem, mindenki a helyén. 

És nem elég, hogy voltak monumentális díszletek, jutott némi horror, a Harkonnen bárón keresztül a cselekménybe és az a zene!

A Toto együttes szintipop zenéje sokáig szerves része volt a zenei kultúrának, az Africa című számuk még karaoke bárokban is fel-felcsendül, de szerintem nagyon kevesen gondolták, hogy egy filmzenét is sikeresen el tudnak készíteni. Pedig sikerült. Nem kicsit,... nagyon! Nem tudom, hányszor hallgattam meg a filmzenei albumot.

Ezeket a már bennem rögzült érzéseket kellett volna megugornia Denis Villeneuve-nek. Sajnálom, de nem sikerült.

Az mondjuk pofátlanság lenne, ha felemlegetném, hogy Lynch lezárta a filmet. Aki tudja, az úgyis jogosan fitymálhatja azt a mozit is, mert a vége, ahogy hallom, egyenesen hentesbárddal lett összevagdosva, így annak a filmnek az esetében sem beszélhetünk teljes és hű feldolgozásról, hiszen, nem került minden vászonra, vagy a végleges bemutatott verzióba.

Szóval, azt hagyom is.

De számomra a két Dűne között volt egy lényeges különbség: A Lynch féle, valahogy szórakoztatott, míg Villeneuve filmjénél valahogy végig vártam azt a "történjen már valami" pillanatot. Mert az egész hosszú, elgondolkodtató és minden ízében tabló szerű. Mintha egy mozgóképes vizuális képeskönyv lenne, kevés érdemi szöveggel, pedig, még azt is igyekeztek korrektül beleszuszakolni úgy a forgatókönyvbe, hogy egyszerre legyen érthető és ne túl szájbarágós.

Egészen biztos, hogy végig bennem volt az az érzés, amikor úgy várok valamit.

A fényképezés pazar volt, de ugye, Villeneuve. A zene eszméletlenül jól passzolt a képekhez és rendesen adta a hangulatot, de ugye, Hans Zimmer és istállója. A színészi gárda is pazar volt, ugyanakkor nem éreztem, hogy arra törekedtek volna, hogy hozzák azt a pazar szereposztást, amit Lynchnek sikerült. azaz, itt is van jó néhány húzónév, olyan is, akik egyedül is eltolják egy film szekerét, azonban - és ez köszönhető annak is, hogy manapság egyre nehezebben jegyzem meg az új színészeket - legalább fele annyi jelenlegi sztárt tudnék név szerint megemlíteni a fontos szerepekben, mint az 1984-es film esetében.

Többet szerettem volna kapni ettől a feldolgozástól. Katarzist. Vagy valami olyat, amit korábban nem láttam még. De nem éreztem azt, hogy jobbat kapok, csak azt, hogy mást.

Az egyetlen, ami volt olyan különleges és érdekes, hogy azzal szintet léptek szerintem a régihez képest, az a rovarra emlékeztető csapatszállító légi járművek, mert, ahogy azt Kenny is említi a vlogjában - ajánlom mindenkinek a RetroShock! csatornát - az valami eszméletlenül el lett találva.

Persze, lehet, hogy én tévedek és ráfoghatjuk, hogy a régi élvezeti értékén sokat emelt a nosztalgia, meg, hogy a videózás őskorában sikerült látnom a filmet, amikor sokkal fogékonyabb voltam és még minden annyira frissnek tűnt a fantasztikus filmekben. 

Az is lehet, hogy a színészgárda miatt érzek többet a régihez, de azért a mostaniban is vannak kedvencek. (Rebecca Ferguson! Az a nő!)

Nem hinném, hogy a színészek miatt nem kedveltem meg ezt a mostani. Oké, Timothée Chalamet számomra kissé nyálas gyereknek tűnik, de azért a játéka szerintem nem volt rossz.

Talán az a bajom, hogy ezt a mozit nem tudom összevetni mindazzal, amit korábban már láttam és azokhoz képest, nem szépítem, így, a történetileg kiherélt Dűne, a két és fél órájával, nekem hosszú is volt és nem is túl szórakoztató. De erre mintha utaltam volna.

Josh Brolin és Oscar Isaac néz

Nagyon sok mindenről dumálhatnék még a filmmel kapcsolatban, de pont azért nem nagyon látom értelmét elemezgetni a végeredményt, mivel tudjuk, hogy a forrás-regény nem felhasználóbarát.

Villeneuve filmje tehát szerintem mindent megtett, hogy megragadja a néző figyelmét, a történet epikussága is lejön a vászonról, épp, csak nem éreztem, hogy jót szórakozom.

Megfoghatatlan érzés, pont, mint a regényciklus szellemisége.

Ajánlom ettől függetlenül megtekintésre, ha ismered a regényt vagy szereted a nagy léptékű filmeket. Ha kedveled, ha nem az akción van a hangsúly, hanem a hangulaton. A Dűne egy hatalmas, epikus hangulat. Ami akkor működik igazán, ha neked is épp megvan hozzá a hangulatod.

Azonban a film arról szól, hogy mindenki a jövőbe... néz.

65%

Van egy olyan érzésem, hogy a kezdeti elragadtatás a filmmel kapcsolatban lassan enyhülni fog és a rajongók is helyén kezelik majd a mozit. Sokak szerint az évtized sci-fije a Dűne. Lehet. De ettől még nem ez lesz az a sci-fi, amit évente újra akarok majd nézni.

Ja, és volt benne egy Zendaya is. Az első részben inkább csak bio-díszletként.  

Természetesen amikor kész lesz és bemutatják a második részt, azt is moziban nézem meg, mert megérdemli, hogy támogassuk egy jeggyel a filmet. Ajánlom ezt neked is.

De mint az elején említettem, azt is elfogadom, ha ezt csak a tévén darálod le.

Rebecca Ferguson... ...néz!

Csodálatos fiú – Beautiful Boy (2018)

Csodálatos fiú – Beautiful Boy (2018)

Rendezte: Felix Van Groeningen

A film Mafab adatlapja: Beautiful Boy (2018)

pintereset.com

Megtekintés: Steve Carell és Timothée Chalamet játéka nem rossz, mégis, ha erősebb mozifilmre vágyódsz a témában, akkor még mindig azt mondom, hogy Leonardo DiCaprio „Egy kosaras naplója” köröket ver erre a mozira. Sőt, ebben is van egy pénztarhálós jelenet, ami meg sem közelíti az említett elődöt.

Ugyanakkor nem mondhatom azt, hogy a film nem használja ki a témában rejlő kliséket maximálisan, hiszen egy önéletrajzi ihletésű darabról beszélek, aminél nem törekedtek arra, hogy a végsőkig feszítsék a húrt a jobb eladhatóság kedvéért. Nem is túl bonyolult a történet, hiszen egy mondatban összefoglalható: „A drog rossz, értem?”

David Sheff (Steve Carell) miután felügyeleti jogot nyert fia, Nic (Timothée Chalamet) felett és közben új felesége oldalán egy másik családot felépített, lassan kénytelen rádöbbenni, hogy előző házasságából született fia, Nic, lassan eltávolodik tőle, sőt addigi életétől, és ki tudja milyen belső erők hatására a drogok világába menekül, végigjárva a lépcsőfokokat az alkoholtól indulva az enyhébb szerekig, egészen a legkeményebb amfetaminokig.

David és neje (Maura Tierney) kezdetben igyekszik felfogni az eseményeket, majd részesei lenni, hogy segítsenek Nic-nek a rehabilitáció alatt, azonban hiába a rengeteg elolvasott szakirodalom, hiába a tömérdek orvos, mentor, szakértői jó tanács, a végső döntés a fiúé és ha nincs benne elég erő és motiváció, hogy letegye a szert, akkor el fog bukni.

A film igyekszik hűen és érdekesen bemutatni, hogy milyen a világ, amelyben egy függő és családja kényszerül, azonban sajnos, ezt nem teszi túl érdekesen. Valahogy töredezett az egész, nehezen áll össze. Steve Carell nagyon jól hozza a válaszokat kereső apa szerepét, ám vannak szegmensek, amik úgy tűnik, nem vezettek sehova. Például egyszer maga is kipróbálja az extasy-t, ám azon kívül, hogy felpörög tőle, többet nem foglalkozik a film a témával. Pedig fontos része lenne annak, hogy David megértse Nic-et, azonban a tapasztalatait megtartja magának.

Nic karakterfejlődése egészen egyenletesen és hitelesen mutatja be egy szinte még gyerek elzüllését és állandó harcát démonaival, viszont itt is maradt hiányérzetem, mert a filmből nem nagyon derül ki, hogy pszichésen azon túl, hogy ha valaki rákattant a szerre, miért nem bír vele, kevésnek éreztem a magyarázatot rá, hogy miért kell elindulni ezen az úton, miközben az embernek rendezett az otthona, szerető a családja és láthatóan megadnak neki mindent.

Többet boncolgathatták volna, hogy miért érzik ezek a fiatalok, hogy pótcselekvésekkel kell küzdeniük valami ellen, ami a fejükben alakul ki és egyértelműen hormonális okokra vezethető vissza. Mert én is voltam tini, ráadásul elvált szülők gyereke, amikor mindent és mindenkit hibáztattam, valahogy mégsem lettem sem alkoholista, sem drogfüggő, bár nyúltam mindkettőhöz, még az őskorban. (Azért sörözni lehet...)
Szóval, ami érdekelt volna, hogy Nic miért érzi úgy, hogy csak úgy lehet normális, beilleszkedő fiatal, csak úgy birkózhat meg a problémáival, hogy elbódul, kiüti magát.
Egyáltalán, mik ezek a problémák? Milyen terhet ró egy fiatalember vállára az élet, hogy meneküljön a valóság elől, aki gyakorlatilag megkap apjától mindent?

Talán, pont a suli vége előtti évek az az időszak, amikor a gyereknek rá kell döbbennie, hogy hamarosan kikerül a szülői védelmi rendszerből és saját lábra kell állnia és ez terheli meg a fiatalok lelkét, sokszor szélsőségesen?

A választ nem tudom, most sem tudtam meg, csak követhettem a Sheff családot egy olyan úton, amelyre sosem akartak rálépni. Figyelhettem, ahogyan Nic eltávolodik szeretteitől, ahogyan apja görcsösen keresi a választ, ahol nincs logikus felelt, pusztán találgatások.
Ami talán a film hátránya, hogy sosem tud igazán elég drámai lenni. Lehet, közel is jár hozzá, sőt, lehet, hogy az ilyen filmeknek direkt felkavaróbbnak kellene lenniük, hogy hátha azzal is segítenek néhány, a drogokkal esetleg ismerkedő embert félretaszigálni ebből a sehova sem vezető irányból, ám a „Csodálatos fiú” nem elég bevállalós. Van egy jelenet, amikor Nic majdnem aranylövést ad be magának, de amikor igazán lehetne mocskos és drámai a film, jótékonyan elhagyja őt a kamera. Máskor a barátnőjének ad be túl sok heroint, ám ott sem húzzák a végletekig a feszültséget, mert a kis hölgy előbb visszatér az életbe, mint dramaturgiailag megtehette volna. Szóval úgy érzem, a film kicsit talán „könnyedebb”, mint a téma megkívánná, biztonsági játékot játszik a könnyen befogadható és a zsigeri hatás között. Valahogy nem teszi mocskossá szereplőit, pedig a téma azzá tesz.

Ezért nem is lesz a kedvenc filmem a témában, sőt, azt sem érzem, hogy többször nézős darabról lenne szó, ami azért fájó, mert a témában több lenne és a színészek is sokkal többet érdemeltek volna.
Sajnos, még az olyan részeknek sem szentelt szerintem eleget a film, mint amikor David végül lemond a fiáról, pedig ott még feltornázhatták volna a drámaiságot.

David Sheff könyvének borítója

A „Csodálatos fiú” egy jó, de nem kiemelkedő filmdráma, erős színészekkel. Az egyik legjobb jelenet mégis az, amikor Karin Balfour, David második felesége (Maura Tierney) üldözőbe veszi a házukba betörő Nic-et, hogy maga sem tudja, mihez kezdjen azzal, ha elkapja a fiút, csak egyszerűen anyaként és nevelőanyaként gondolom igyekszik rövidre zárni bizonyos határokat, ám végül igyekezete kudarcba fullad. Maura Tierney sosem tudott elég magasra kúszni Hollywood-ban, ebben a jelenetsorban mégis megmutatja, hogy sokkal több van benne, mint amit eddig használtak belőle. Timothée Chalamat már bizonyította tehetségét és itt is vannak jobb jelenetei, de szerintem belőle is többet lehetett volna kihozni feszesebb, erősebb forgatókönyvvel. Steve Carell azonban egészen kiváló David Sheffként. Az ő játéka miatt érdemes végignézni a filmet, melynek befejezése is hagy némi kívánnivalót maga után, hiszen valahogy levegőben lóg az egész. Épp ezért várd ki a szereposztást, mert ott még hallhatjuk Nic szavait Chalamat hangján keresztül, ahogyan percekig meséli érzéseit. És pont ez az egyik oka, hogy az ember úgy érzi, nagyon sok minden hiányzik a teljes kép megértéséhez a filmből!

Felix Van Groeningen filmjében nem éreztem a rendező egyéniségét, sőt, eléggé tévéfilmes hatású az egész, azonban egyszer érdemes megtekinteni.
Talán belső poén lehetett, hogy az egyik szakember szerepére azt a Timothy Huttont kérték fel, aki már maga is alakított zűrös kamaszt, az "Átlagemberek" című filmben, 1981-ben, amiért megkapta az Oscar-díjat!

70%

A film David Sheff „Beautiful Boy” és Nic Sheff „Tweak” című könyvéből lett elkészítve.

Nic Sheff könyvének borítója: Tweak ami csípés, de gondolom, ebben a környezetben szúrást jelenthet.