Az igazság ligája - Justice League (2017)

Az igazság ligája - Justice League (2017)

Rendezte: Zack Snyder

A film Mafab adatlapja: Justice League (2017)

Amúgy gyönyörű a poszter

Megtekintés: Persze, ha rajongó vagy, de most döbbentem rá, hogy engem a Marvel istálló jobban szórakoztat.

Mondjuk, nem tudom, mit vártam a filmtől, amikor a korábbi két etap - "Az acélember", "Batman Superman ellen" - sem lett a szívem csücske. Snyder rendkívül felkészült iparos, egyedi látásmóddal, ezt nem vitatom, ugyanakkor, szerintem, a mesélés vizualitása bőven rámegy a mese minden más területére, ezzel, szinte kiölve a lelket a moziból, nem hagyva mást, mint egy csillogó vázat, amelyből hiányzik az élet. Pedig érzem én, hogy igyekszik, elővesz jó karaktereket, mellékszereplőket, akik nem fontosak, mégis színesítik az összképet, humort is szuszakolna a történetbe, mégis, olyan izzadtságszagúnak, műterminek, sterilnek érzem a végeredményt.

Nehéz megmagyarázni. "Pókember: Hazatérés", "A Galaxis őrzői", vagy épp a DC-s Wonder Woman-nél nem éreztem ezt a színpadias, műtermi hatást, pedig a játékidő legalább ugyanakkor része készült CGI-jal. De azokat élőbbek éreztem. (Talán, mert maga a negatív hős is sokkal emberibb volt, nem egy motion capture technika mögé bújt bitparádé. Nem tudom.)
Egyszerűen másnak éreztem és szórakoztatott. Jobban vonzanak azok az ellenség képek, amelyek fel tudnak némi pszichológiai alapot mutatni, nem csupán a semmiből jött megtestesülései az ellenségnek.

Most azonban a szokásos rombolást kellett végigülnöm - majdnem elbóbiskoltam - és közben nem nagyon tudtam izgulni sem. Eleve kezdem unni ezeknek az akármilyen főgonoszok motivációit. Valahogy belebuzultak a leigázásba. A világok legyőzése, bekebelezése, az "elképzelt" ellenségek legyőzés, stb. Még csak egy olyan érthető lelki pluszt sem kaptam, hogy ez valamiféle bosszú hadjárat, vagy félreértésre épülő világlenullázás. Nem. Már megint jön egy olyan korábbi őserő, amely pusztított egy ideig, dacoltak és szembeszálltak vele, hogy azután hosszú időre - persze, hogy nem örökre - megszabaduljanak tőle, hogy az aktuális moziban újjá szülessen, materializálódjon, kiszabaduljon egy eddig megfelelő fogságból, vagy csak simán felébredjen, mert álmában, ki tudja, hol, lerúgta magáról a takarót és dideregni kezdett.
A válasza pedig, hogy elhozza a poklot, amit csupán a főhősök tudnak megakadályozni. Gyerekkoromban, hogy szerettem a képregényeket, pedig tényleg, alig szóltak a szuperhősös képkockák másról, minthogy jön egy antagonista, aki akar valamit, ezért erőszakos, a főszereplő hős meg letöri a szarvát, néha szó szerint...

Jelen gonoszunk pedig olyan hatalmas volt egykor, hogy egy egész csapatnak kell megfékeznie őt és torz seregét, amelyet korábbi jobb sorsra érdemes áldozataiból eszkábált össze. Mindezt két órában és végig keresem azt, amitől ez engem felvillanyozhatna.
Batman (Ben Affleck) és Alfréd (Jeremy Irons) például szokás szerint kegyetlenül hihető főszereplők. Batman, aki hús vér ember, belekeveredik egy közel isteni csatába és nem törik a gerincét, dehogy. Alfréd, meg az ötvenes komornyik, akinél nyugodtabb és jól-öltözöttebb embert még nem láttam képregény moziban, állítólag egymaga megtervez és létrehoz minden kütyüt, amit főnöke akciói közben használ, még néha olyanokat is, amit komplett fejlesztő csoportok is évek kemény munkájával hozhatnának létre. Persze én vagyok a gyökér, mert Cyborg esetében nem akadok fenn rajta, hogy egy ember félig elgépesedik, de egy gazdag playboytól elvárom, hogy ne kettesben építgessen erőgépeket egy komornyikkal...

Supermanért (Henry Cavill) egy percig nem izgultam. Tudtam, hogy visszatér. Most komolyan, elhiszem, hogy van olyan képregény, amelyikben legyőzetik, elpusztul, hallottam ilyenről, persze, de most tényleg elhitte bárki, hogy néhány mozi után temetik a fejőstehenet a franchise kiötlői? Hagyjál már. És néhány karaktertől eltekintve itt azért nem várok, nem is látok komoly karakterfejlődéseket. Nolan, na, ő tudott a témához még hozzátenni, de Snyder nem erős az ilyesmiben. Márpedig, ha egy ellenséggel Superman szembe kerül, akkor ott egyértelmű számomra az egész kimenetele. És ne,... nem érdekelnek a leágazások, amik kijöttek füzet formájában, amiben pl. Deadpool kiírt egy teljes képregény univerzumot, mert ez nem az a mozi.
Ez csak egy szokásos vizuális orgia a sorban, amelynek nagyot kellene durrannia, de mást sem látok benne, mint pixel tűzijátékot és néhány jelmezes színészt, akik röpködnek, esnek, kelnek.
Azért sem izgultam, mert megjelenését megerősítették a neten fellelhető szpojlerek. Fenn volt a neve az imdb-n, ami persze nem feltétlenül biztos, hiszen karaktere flashback-ben is előfordulhat, de azért a poszterre kitett apró piktogram illetve, hogy a trailerben Alfréd valakinek nagyon örül, hogy megjelent, ugyanakkor, még véletlenül sem mutatták a karaktert, egyértelműsítette számomra, hogy csakis Supi lehet az, akinek örülünk.

Cyborg (Ray Fisher) karakteréről sosem hallottam és ennek megfelelően egy percig sem érdekelt, hogy benne lesz a filmben. Életemben már annyi Cyborgos mozit és emberből géppé alakuló metamorfózist ültem végig, hogy egyelőre ez az újabb közönyösen pattant le rólam.

Aquaman is inkább tűnik számomra ember formájú környezetvédelemnek, mint akcióhősnek, tehát, hiába a Trónok harcás Jason Momoa karizmája, nem érdekel ő sem.

Flash (Ezra Miller) lett volna a film vicces karaktere, de hiába kagylóztam a sötét vetítő teremben, poénkodásai erőltetettnek hatottak és meg sem közelítették az új Pókember film bájos tinis megközelítését. Amit meg a karakterről tudni akartam, azt a tévésorozat elmesélte már, nem is rosszul. Amikor pedig tényleg odatehették volna magukat Flash-sel kapcsolatban a vizuális megközelítésben, akkor maradt a klisés villámlás és elmosódó háttér. Furcsálltam, hogy az X-Men-es jelenet nem idéződött meg akkor, mikor Flash kimenekíti az elrabolt embereket, vagy éppen megtolja a teherautót. Vagy nem akartak plagizálni, vagy nem volt elég kreatív a csoport, aki foglalkozott a karakterrel.

Akinek tényleg örültem, az a Wonder Woman, mert egyelőre Gal Gadot megjelenése elviszi a jeleneteit.
Persze, biztosan érdekesebbek lettek volna számomra a csapat többi tagjai, ha vagy van előéletük, vagy jobban kidolgozzák őket.

A sok bába között pedig elveszett Diane Lane, Amy Adams és J.K. Simmons. Amber Heard meg gyönyörű volt Mera szerepében, de rá nem jövök, hogy ő az, ha nem olvasok utána.

A filmzene most Danny Elfman munkája és nem túl erős score, bár a régi klasszikus motívumok másodpercekre visszaköszönnek. Halkan, ám felismerhetően, ami némi nosztalgiát tesz a filmhez.

A stáblista végét meg érdemes kivárni.

Különvélemény:
Nem értem, miért vonzódnak ezek a képregény-filmek ennyire a kockához, mint idomhoz? Miért pont kocka? Az van az Amerika kapitányban is, A Transformers egyik részében is, itt meg mindjárt három... A kocka, amely maga az erő, vagy ami magába zárja azt. És mikor tudjuk meg, hogy ezt a hatalmas erőt ki tette bele???
- Jaj, te buta, biztos ezzel együtt alakult ki, hogy a nagy képregény kedvelőket, akik hasonló felnőtt játékokban lelik örömüket, kockának hívják... Tuti, valahol ott kell keresgélni...
- Dehogy, csak vicceltem.

65%

Éjszakai ragadozók - Nocturnal Animals (2016)

Éjszakai ragadozók - Nocturnal Animals (2016)

Rendezte: Tom Ford

A film Mafab adatlapja: Nocturnal Animals (2016)


Megtekintés: Sokkal jobb értékelést kapott ez a bosszúfilm, mint amit valójában megérdemel.

Kifejtem bővebben, miért gondolom azt, hogy ez a mozi erősen túlértékelt.
Első kőrben kezdeném azzal, hogy munka után Milóval nekiültünk megnézni, de harminc perc után inkább az ágyat választottam és lassan a negyvenedik perc körül sikerült mély álomba merülnöm, így végül arra sem ébredtem fel, mikor Miló megtekintés után elhagyta az objektumot.
Igen, vannak filmek, amik valamiért megfognak és hiába dolgozom másnap és tudom, hogy négy-öt óra alvás után nyűgös leszek, egyszerűen nem erősebb az alváskényszer és az ágy mágneses ereje, hogy lefeküdjek. Pontosan ilyen mozi volt kb. egy hónapja "A fegyvertelen katona" Mel Gibson rendezésében; Leültem és csak a stáblistánál álltam fel.

A másik pedig, hogy a "Nocturnal Animals" története erősen túl van misztifikálva, miközben valójában egy egyszerű bosszútörténet, még csak nem is a véres leszámolás fajtából. Ahhoz, hogy megértsd, mire akarok kilyukadni, el kell mesélnem egy személyes történetet:
Valamikor, az ősidőkben, mikor még fiatalabb voltam és viszonylag vállalható arcú, pultosként, felszolgálóként dolgoztam egy étteremben. Volt egy törzsvendég lány, aki rendszeresen bejárt hozzánk, pár hetente a barátnőjével és megittak néhány pohár borocskát. Csinos lány volt, elég magas, még hozzám képest is, vékony, hosszú combokkal, kerek mellekkel, tengerkék-zöld szemmel, hófehér arccal, amit keretbe foglalt lilás-vöröses színű festett haja. A szemei kicsit talán hidegebbek voltak a kelleténél - hiányzott belőle a barnákra inkább jellemző tüzesség - viszont egyszer egyedül érkezett és a pultnál kötött ki, ahol jót beszélgettünk. A társalgás vége felé, mikor jelezte, hogy ideje távozni, félszegen felvetettem neki, hogy ha esetleg megadná a számát, szívesen felhívnám és beszélgethetnénk - meg ami még a férfi eszébe jut a hosszú combok láttán, mert nyilván eszünkbe jut - amire rövid úton lepattintott, amit persze meg tudtam érteni.
Eltelt nagyjából egy év és a tüske bennem maradt, amikor megint egy pultnál ülős este lett a lány érkezéséből, mivel barátnője megint nem ért rá valami okból.
Ismét egy jót beszélgettünk és csak szimpatikus lehettem a leányzónak, mert amikor már közeledett a továbbindulás ideje, hasonlóan félszegen, de felvetette nekem, hogy ha gondolom, esetleg megadná a számát nekem és folytassuk személyesebb vizeken a hajóvonták találkozását.
A tüske pedig, amely beágyazta magát valahol a lelkemben, azonnali távozást követelve kihozta belőlem a kicsinyes bosszúállót, amely viszont megfosztott egy lehetséges bensőségesebb kapcsolattól, amit ugye, valójában nem is bánhatok, hiszen amiről nincs bizonyosságunk, az csupán fantasztikum kategória.
Minden józan ész ellenére, viszont valami ilyesmit mondtam a lánynak, nem emlékezve pontosan valamennyi szavamra: - Nézd, tavaly már egyszer elkértem a számodat és nem adtad meg. Az azóta eltelt évben én egy cseppet sem változtam, ezért úgy érzem, az a telefonszám számomra teljesen szükségtelen lett mostanra és maradjunk az eredeti koncepciódnál, hogy nem adod meg.
Hülye vagyok?
Egészen biztosan!
De azt a kifejezést, amit a leesett állú lány arcáról olvasni lehetett, azt nem cserélném el sok más emlékemre, mert ritkán láttam olyan őszinte csalódott meglepetést, mint akkor, azon az arcon.
A lány többet nem jött hozzánk inni és lassan van tizenöt éve is, hogy megtörtént ez az eset.
Hogy ne érezd pusztán jellemem elítélendő gyengeségének, hogy ilyen töketlen módon vettem elégtételt egy korábbi sérelmemért - mint ahogyan Miló többször rávilágított hiányosságomra lelki téren ez ügyben - még tudnod kell a történet egyik leágazását, amit kevesen tudnak, de nekünk, akik ott dolgoztunk, sikerült összerakni, hiszen ismertük a vendégkörünket.

Szóval, ami csak segített a lány re-lepattintásában, az egy apróság, amivel nem volt tisztában:
Miután én nem voltam számára kecsegtető alternatíva, kolléganőm elmesélte, hogy egyik hétvégén, amikor nem dolgoztam és ezért pont nem is lehetettem tanúja, de vörös hölgyünk sikeresen összeismerkedett egy másik törzsvendégünkkel, egy kecske szakállas, ezért nálunk "Kecske" becenevet kapó fiatalemberrel, aki külsejében valahol az igénytelen és a szakadtan divatos között helyezkedett el és eléggé morbid életvitelt folytatott az egyszeri emberek számára, amibe néha eszméletlen, Jackass szintű elemek is belefértek.
Egyszer ez a srác például, mert jobb dolguk nem volt egyik komájával, fogadást kötöttek pár ezer forintra, hogy Kecske nem bírja meginni a barátja - Nem a sajátja!!! - hányását egy cipőből. Kecske megnyerte ezt a fogadást, a kolléganőm pedig hátraszaladt okádni az öltözőbe, habár, talán Kecske az övét ingyen is vállalta volna. Az már nem nagyon változtat a tényen, hogy Kecske az eset alatt mennyi alkoholt fogyasztott, vagy, hogy magának a rókának, ha már állatnevek, milyen volt az állaga, mennyisége.
Szóval, Vörös csinos lány sikeresen levadászta ezt a számára nyilván megfelelőbb partiképes ifjút - mondjuk nálam tényleg jobban nézett ki a srác, bár az nem nagy kunszt - és néhány hónapig együtt is jártak, igaz, kapcsolatuk minőségéről nem tudok többet, mint a bizonyos cipőből felhörpintett "ivadékról".
Gondolhatod, hogy ezek után, a következő pultos beszélgetés alatt, mielőtt a leány számát visszautasítottam, végig a száját figyeltem, hátha találok még ott valami kis elkenődött foltot, visszamaradt cafatkát, annak ellenére, hogy a józan ész szerint is már hónapok teltek el a Kecskével folytatott viszonya óta.

Mit érsz egy hatalmas házzal ha nincs kivel megosztanod?

És, hogy miért hoztam ezt a kellemetlen történetet a filmmel kapcsolatban?
Mert Tom Ford kissé naiv története pontosan ezt a fajta kicsinyes bosszút dolgozta fel, amelyet egy férfi (vagy akár nő is) képes megtenni azzal, akivel érzelmi közösséget vállalt volna, de a másik fél elárulta őt és azokat a felhizlalt érzelmeket. (Oké, az én esetemben persze elég erős ilyesmiről beszélni, de kicsiben kezdődik.)

Edward (Jake Gyllenhaal) valamikor kezdő íróként meghódította ideiglenesen Susan Morrow (Amy Adams) szívét, de mikor kapcsolatuk igazán igényelte volna a kiegyensúlyozottságot, Susan nemes egyszerűséggel lelépett Edward életéből és beadta a válópert.
Látva a filmet pedig bizton állíthatom, hogy Edward csalafinta tervét, hogy visszaszúrjon kicsit Susan-nek, arcába tolva az élet igazságtalanságait, nem azért építette fel, mert Susan elvált tőle, hanem az okért, amiért eljutott a válásig, tudni illik Susan nem hitt Edward írói vénájában, nem bízott irodalmi teremtő erejében és mi ez, ha nem egy hatalmas arcul csapása a férfi egojának, ha a nő nem hisz benne és nem lesz a múzsája?

Susan tehát nem hitt abban, hogy Edward-ból valaha igazi író lesz - ezt arra mondják, aki nem csupán a fióknak ír, mint majdnem én is, hanem sikeresen megjelenteti a könyvét és nem csak azok a példányok fogynak belőle, amiket maga az író küld szét az ismerősöknek, hanem van vásárlója is, azaz kelendő.
Edward pedig, miután kilépett életéből a nő, akit nem tudott korábban meggyőzni tehetségéről, a legelegánsabb - már ha egy bármilyen "bosszú" lehet elegáns - módját választotta, hogy helyre billentse megtépázott énképét és hosszú évek kemény munkájával elkészített egy olyan könyvet, amelyik - és Edwardnak ezért is volt valószínűleg korábban nagy szerelme a nő és ezért is fájhatott annak árulása - pontosan tudta, hogy érzelmileg meg fogja érinteni a nőt és arra sarkallja, hogy minimum elmondja neki, hogy tévedett vele kapcsolatban.
És én ezt a motivációt pontosan értem, mivel velem is megtörtént.

Az hab a tortán, hogy Susan pont akkor a legsebezhetőbb érzelmileg, amikor Edward ismét megjelenik az életében, de ez legyen az ő baja, nem igaz, hiszen milyen már, hogy amikor a férfi kívánta, hogy mellé álljon, faképnél hagyta, most, amikor meg érzi, hogy kapcsolata és jelenlegi élete kátyúba fut, görcsösen kapaszkodna akár a férfiba is!
Ne hidd, hogy nőellenes vagyok. Ha a film forgatókönyve fordított szereposztással dolgozott volna, akkor is így éreznék, csak akkor Edward lenne az, aki nem teljesen szimpatikus számomra és Susan lenne az, akinek drukkolnék.

Biztos dolgoztak a sminkesek Adams fizimiskáján, mert, ahogyan Miló és észrevette, vannak jelenetek, ahol kifejezetten szép, míg máshol eléggé leharcolt a külseje, főleg az arca.

Hogy a történet ezen aspektusát megértsük, a film három szálából kettő építi fel nekünk erre a dramaturgia, míg a harmadik szál maga Edward szerzői regénye, amelynek jogai már eladásra kerültek és Susan, miközben a kéziratot olvassa és véleménye gyökeresen megváltozik Edward teremtői tehetségét illetően, a könyv oldalain elmesélt dráma vizuálisan is megjelenik nekünk a film legbrutálisabb és érdekesebb pillanatait megmutatva, talán még tehetségesebb színészekkel, mint akiket a főszerepben látunk.
A könyv cselekménye egy sokkal profánabb és erőszakosabb bosszútörténet, ami talán pont azért íródott meg, hogy kontrasztot alkosson Edward szándékával szemben és mivel magát is belehelyezte a könyv egyik szerepébe, sőt, még durván el is bánt magával - bár legrondábban még így is a női szereplőkkel végzett a regényben és viszonylag gyorsan ki is írta őket a történetből, hogy ezzel is az író fájdalmára tudjunk koncentrálni - hogy a film végén ne Susan oldalára álljon a néző, ha állást akarna foglalni, hanem inkább a hiúságában sértett, egykori elhagyott férj mellett tegyük le a voksunkat.
Ezek mellett pedig a film a jelenben még bünteti is a nőt, hiszen a második férje mellett van lehetősége egy galéria tulajdonosként kamatoztatni a tehetségét, de pontosan azt kapja a férfitől, amit egy kemény kezű nő, aki igyekszik normális családi életet élni és ez a megcsalás, ami felér egy arcul csapással.

Nem ismerem Tom Ford munkásságát, aki a filmet rendezte és már készített korábban egy filmet illetve, mintha valami divatdiktátor lenne a férfi vagy mi, de borítékolom, hogy ehhez a forgatókönyvhöz valamilyen módon az életéből merített és egy sokkal korábbi sérelmét kompenzálta képírói minőségben, annak ellenére, hogy az alapot Austin Wright regénye képezte. Ezt azért gondolom, mert a film eléggé személyes hangvételű munkának tűnik, ez meg akkor lehetséges, ha a készítő valamilyen módon érintett a témában.

Az elképzelt történet kiemelkedő két színésze számomra a helyi rendőri erőt képviselő Michael Shannon, akinek kissé kétfelé néző szemei és robusztus álla jól kamatoztatható, mint tökös fegyveres segítség, aki felajánlja Tonynak (szintén Jake Gyllenhaal), hogy kellő motivációt kapott, hogy alkalmazza a szemet szemért elvét, míg a másik meglepően jó alakítást a korábban szerethető Ha-ver-t alakító és mostanra a szememben ezzel a szereppel sokat nőtt Aaron Taylor-Johnson alakítja.

Ja és van benne egy Isla Fisher, akinek egyszerűen nem sikerül betörnie a fősodorba, pedig kellemes jelenség. (Karaktere - fehér bőr, vörös haj - eléggé hajaz Amy Adams-re, ezért úgy vélem, nem véletlenül lett végül ő a befutó Edward regényhősének feleségének szerepére.)

Tony nem túl tehetséges lövész, bár, ha azt vesszük, hogy gyakorlatilag két embert ölt meg szinte véletlenül meghúzva a ravaszt, akkor viszont elég profi gyilkológép.

Amire viszont még keresem a választ, hogy mit is akart jelképezni Ford a film főcímébe beépített rengeteg kövér hölggyel, akik - és gondolom a cél ez is volt - enyhe undort ébresztettek bennem, miközben épp a vacsorámat akartam elfogyasztani. Talán ez a rész volt az egyik legváratlanabb számomra a filmben.
Talán a fogyasztói társadalom egyfajta kifigurázása akar lenni, hogy ha elég gazdag vagy, még azt is művészetnek ítéled meg, amit a mindennapokban simán elkerülsz és hidegen hagy, vagy esetleg undorít.

60%

Ha megtekintenéd:
- Éjszakai ragadozók (2016)

Különvélemény:
Erősen szpojleres felvetés, de ha én rendezem a filmet, biztosan beiktatok egy plusz jelenetet a film végére, még akkor is, ha ezzel elviszem az abszurd humor irányába a filmet.
A jelenetben Susan bent ül az étteremben, várja Edwardot, aki kintről figyeli, majd grimaszolva bemutat egyet a nőnek, aki nem látja, de reményekkel telve várja, majd a férfi hátat fordítva a múlt sérelmeinek, elégtételt érezve elhagyja a várost.
tudom, igazi romantikus vagyok...

Charlie Wilson háborúja - Charlie Wilson's War (2007)

Charlie Wilson háborúja - Charlie Wilson's War (2007)

Rendezte: Mike Nichols

A film Mafab adatlapja: Charlie Wilson's War (2007)

Megtekintés: Remek kis politikai szatíra, életrajzi beütéssel. Kellemes.

Charlie Wilson tipikus politikus.
Issza a bort és prédikálja a vizet. Gourman, hedonista, aki két kézzel falja az életet, csinos nők között múlatja az időt, de Charlie-nak van egy másik oldala; van szíve. Pont ezért lesz megfelelő ember, hogy az Afganisztáni áldatlan állapotokon változtasson, amikor a hidegháború kiélezi Amerikában a paranoiát.
Charlie barátai magas körökben mozognak. És Mr. Wilson jól keveri a kártyáit. Egy kis zsarolás innen, némi szívességtétel onnan és a politika malmai egyenletesen forognak. Ugyan kit zavar, ha közben a házassága gallyra ment vagy épp kokainnal lazít és kurvákkal fürdőzik, méregdrága hotelekben?Aztán egy nap a szív megdobban. Néhány barát felhívja Charlie figyelmét az oroszok tevékenységére Afganisztánban. Rambo persze nincs sehol, a lakosságnak juttatott titkos fegyverkezési adomány meg takarókra és nyalókára elég. Tényleg tenni kell valamit!Egy milliomos örökösnő és egy tenyérbemászóan szókimondó CIA-és ügynök azonban segít Wilson képviselőnek az erőforrásait jó útra terelni, ami, ha történetesen nem lenne meg benne a hajlandóság, sosem sikerülni.

Szóval, a kicsapongások ellenére Charlie Wilson egy jó ember. Good Man! Tom Hanks kisujjából hozza a figurát. Olyan, akár a „Kapj el, ha tudsz!” nyomozója, vagy mint a „Halálsoron” fegyőre. Egyszerűen jó. Philip Seymour Hoffman, aki most „Gust Avrakotos” igen titkos-ügynököt játssza. Első szerepe, amiben felfigyeltem rá az „Egy asszony illata” nyálas egyetemistája volt, aki miatt a főszereplő majdnem kirúgatásra került a drága egyetemről. Ebben a filmben kissé rekedtesre vett hanggal, gusztustalan harcsabajusszal és pocakja ellenére is elhihető, hogy olyan ember, aki ha kell, képes kirobbantani egy világháborút. Még Hanks-nél is jobb. Julia Roberts „Joanne Herring” szerepében csak inkább húzóerő, mivel karaktere nem kap annyi lehetőséget, mint a férfiak. Valahogy az egész film alatt enyhén „Szörnyella DeFrász”-ra emlékeztet, egészen az utolsó jelenetig, ahol a rakoncátlan tincseivel újra egy szexis szomszédlány kisugárzással rendelkezik. Kezdetben tényleg szinte fájón látszik, ahogyan az évek az egykori „Pretty Woman” felett is elszállnak, de az utolsó mosolya, amit Charlie Wilson tiszteletbeli ügynökké avatásán, a tömegben megereszt, visszarepít minket a múltba. A Zia elnököt alakító Om Puri-ról utoljára az „Örömváros – City of Joy” című dráma kapcsán hallottam. Kellemes meglepetés volt felfedezni a színészt ebben a szerepben.A zene James Newton Howard. Nem a legjobb filmzenéje, nem is túl hangsúlyos, de néhány megoldása kellemes, ellazító. Persze a Dínó, a Hatodik érzék és a Postás mind erősebbek voltak. Vagy a Sebezhetetlen.


Kulcsjelenet: Joanne Herring Wilson jobbkezével, Bonnie Bach-al (játssza: Amy Adams) pontosan úgy bánik, mint a kutyával. Az egyik pillanatban elküldi a lányt, hogy italt hozzon neki. Flegmán és lekezelőn. Rögtön utána bezárkózik Wilsonnal az emeleti szobába, és akkor két kutyáját zárja ki.A következő jelenet, mintegy kihangsúlyozandóan azt mutatja, hogy Miss Bach és a két „kivert” kutya a hatalmas ház emeletre vezető lépcsőjén ücsörög, unatkozva. Leggyengébb jelenetsor: Két Afganisztáni lázadó vagy szabadharcos kibújik egy bokor mögül, és egy föld-levegő rakétával kilő egy orosz harci helikoptert.
A gép lezuhan, de maradt még kettő, amik a várost lövik. Erre megjelenik még két lázadó, pontosan két elhárítóval, ami kissé idétlennek tűnt számomra, és leszedik az utolsó két gépet. Volt benne valami burleszk szerű, rajzfilmes stílus…

Film 7/10 Színészek 9/10 Zene 5/10

Mike Nichols filmrendező ezzel a filmmel búcsúztatta a pályafutását és 2014-ben eltávozott közülünk. 
Emily Blunt neve itt még nem volt - számomra - olyan ismert és a jelenteit két nap alatt leforgatták.

Letöltő link helye: Charlie Wilson háborúja!

70%

Tengerparti diliparti - Psycho Beach Party (2000)

Tengerparti diliparti - Psycho Beach Party (2000)

Rendezte: Robert Lee King

Megtekintés? - Egyszer. Talán.

Megérdemlem, hiszen én erőltettem magamra ezt a trágyát. Megzavart, hogy a szereposztásban feltűnt Amy Adams neve és utána olvasva, hogy a film egyfajta stílus-paródiája a nyolcvanas évek horror-slasher művészeti ágának. Csak harmatgyenge változatban.
Már az első percek egy filmvetítésre viszi a nézőt. Nem újdonság, hogy egy film egy fiktív történettel indul és az sem, hogy rögtön utána egy moziban kötünk ki. Bár, most egy nem jut eszembe az elborult Chillerama kivételével, ott viszont a teljes film magában egy autós moziban zajlott le. És nekik sikerült jobban belemászni a paródia műfajába.
Szóval belecsöppenünk egy fekete-fehér és egyben buta horrorfilmbe, amely úgy az ötvenes évek termékének tűnik. Rögtön utána kiderül, hogy valójában csak egy autós moziban ténfergünk a kamerán keresztül és ha már ott vagyunk, megismerjük a karakterek nagy részét, köztük a vörös Florence-t (Lauren Ambrose), akinek arcjátéka rajzfilmfigurákat idéz és nagyon gyorsan kiderül róla, hogy ha vélt sérelem éri, átmegy gonosz nőbe, ugyanis van egy alteregója, aki bárkit leolt. Ambrose simán benne van a kívánatos vörös színésznők top10-ében, igaz, nem ezzel a borzalmas szereppel és filmmel. (Amy Adams, aki ebben még mellékszereplő, szintén helyet kapna a vörös 10esben.)
Valaki meggyilkolja az egyik nézőt. Torokelvágás. Nagyon visszafogottan, ami egy kétezres horror-műfaji kiforgatósban szerintem nem veszi jól ki magát. Ha már igyekszünk visszaadni valamit hangulatban a nyolcvanas évekből azért rá kéne gyúrni a nyiszálásos késes finomságokra, hiszen pont a nyolcvanas évek beköszöntével aktivizálták magukat az olasz giallo mesterei és a slasher horrorfilmek maszkmesterei, akkor még CGI rásegítés nélkül. Tom Savini már javában ontotta magából a halálokkal kapcsolatos speciális effektusait, amely főleg szétnyirbálható bábokból állt. Többek között a Péntek 13. Kevin Baconos nyíllal nyakátszúrós részért volt felelős és utána is sok finomsággal gazdagította a horrort.

Lauren Ambrose gyönyörűen mozog a vetített háttér előtt. A film legélvezhetetlenebb pillanatainak egyike. Inkább szereztek volna egy színésznőt, aki tényleg megáll a szörfösök világát jelentő deszkákon.

Robert Lee King és az erősen transzvesztita beállítottságú forgatókönyvíró, aki ebben a filmben még egy női rendőrkapitány szerepét is megformálta, pedig férfi (Charles Busch), finoman szólva is vértelenül köhögték vissza mindazt, amit "tanultak" korábban ezekről a filmekről.
A helyszín ismerős, mert tengerpart, sok szörfös és néhány csinos csaj. (Mellek nem nagyon, ami azért furcsa, és mivel gore sem sok akad, azt kell hinnem, nem tudták a készítők, hogy ezeknek a filmeknek két vonzereje volt akkoriban: a vér és a csöcs. Esetleg együtt...)

Szóval, a kétezres évben így kell szerintük fejet hajtani az elődök előtt. Szerintem nem sikerült.
Azért két meleg fiatal szörfösre volt még erejük, habár a másság sem volt túl ismert - már műfajon belül - akkoriban.
A cím sem szól a filmről, hiszen amit ígér - Psycho Beach Party - az valahogy elmarad vagy nem abban a formában köszön vissza, mint ahogy megszoktuk a tini filmekből. A pszichó rész Florence két személyiségének harcából ered. A Beach, az persze adott, mint helyszín és a végén tényleg van valami gyenge rendezvény a sziklák tövében, de partynak még nem nevezném.

Tudok jót is mondani a filmről? Nem nagyon.
Amy Adams itt még egészen vékonyka volt. Mára már kicsit megvastagodott a bokája, ám itt még hibátlan volt a külalak. Nem alakít nagyot. Semmi félénk, gátlásos női figura. Simán a testével és szexepiljével dolgozik.
Ambrose kifejezetten aranyos. Annak ellenére is, hogy a legripacsabb karaktere a filmnek.
Van még egy anyuka, aki a lányára gyanakszik.
Van egy színésznő, akinek dramaturgiailag sok hozzá tenni valója nem akad, viszont legalább össze lehet fonni őt a film eleji mozi jelenettel. Ettől még teljesen felesleges lesz a karakter a végkifejletben.
A férfi színészek egytől-egyig rosszak. Nem véletlen, hogy eltelt tizenöt év és egyikükből sem lett húzónév. Még legközelebb - SPOJLER - talán a gyilkost alakító Matt Keeslar járt a sztársághoz, hiszen ezzel a filmmel együtt került mozikba a Sikoly harmadik része, melyben színészünk a késes gyilkos áldozatát alakította, itt meg ő ragad kést. (Hupsz, elsütöttem a film poénját??? Nem baj, hiszen a filmben úgy sincs egy sem...)

Nem hiszem, hogy Amy Adams emlékszik erre a filmjére. Vagy nem akar emlékezni rá, amit megértenék. Sajnos, túl jól takar.

A hangulat viszont annyiban tényleg remekül megidézte az elődöket, hogy végig olyan a film fényképezése, színkezelése, egyebek összhatása, mintha egy szart néznénk a nyolcvanas évekből. Pedig csak egy szart nézünk a kétezres évekből.
Ez így kevés a boldogsághoz. Nem véletlen, hogy eddig nem hallottam erről a filmről, pedig még magyarítása is van. Ilyen borzalmas magyar címmel mondjuk megértem, miért nem ugrottam rá eddig.

Csak akkor nézd meg, ha szereted a nyolcvanas évek gondtalan tini-horrorjainak hangulatát. Szörfözés, rikító ruhák, hülye frizurák, homokos strand, sok homokossal.
A főcímben pedig Tera Bonilla tánca teljesen extrém filmtörténeti pillanat, főleg azzal a zenével. Istenkém!

Nem sikerült élveznem a filmet. Egyszerre megnézni sem tudtam.

20%