Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: A Netflix elkényeztet minket sci-fi bemutatóival. De valóban így van ez?
Lassan minden hónapra jut nekünk egy Netflix-es sci-fi bemutató. Csak kapkodom a fejem, hogy ez a vállalat milyen tempóban kebelez be mindent, amire ráteheti a kezét. A kínálat pedig napról-napra bővül, erősödik. Az egyik téma, ami miatt mostanában sokat látom a nevüket, az a fantasztikus film. Azonban van egy megérzésem a rengeteg produkcióval kapcsolatban: A mennyiség rámegy a minőség rovására. Vagy szerinted az elmúlt kb. két év sci-fi terméséből, amelyet a Netflix szolgáltató elérhetővé tett, találtál kiemelkedő darabot? Szerintem még akkor is nehéz, ha véletlenül a remek a téma és még A listás színészeket is sikerül megnyerniük a produkció élére.
Nem tér el ettől a kialakult szokástól jelen filmünk, Ray Bradbury kultikus regényének második nagy-vászon közeli feldolgozása, a Fahrenheit 451 sem.
Disztópikus jövőben járunk, amelyben a hatalom a tűzkeltők kezében van, akik amolyan erkölcsi és morális felsőbbrendűség teljes hatalmával elégetnek bármit, ami a múlt nagy gondolkodóival kapcsolatos.
Kapunk is néhány homályos célzást, miért is van erre szükség, de az amerikai változat nem igazán a pszichológiai okokra koncentrál, inkább a főhős pálfordulása köré szövi a történetet. A történet megértéséhez nem feltétlenül szükséges a könyv ismerete, ám ez a feldolgozás szerintem csak épp a széleit karcolgatja annak a komplex témának, amely az elnyomásról, a gondolkodás cenzúrázásáról mesél.
Aki olvasta a könyvet, annak az is feltűnhet, hogy ez a feldolgozás mennyire elüt az eredeti műtől és annak mondanivalójától. Azonban egyáltalán nem érzem szükségességét ebben a formában az elkészítésnek, mert egy klisés és nem túl érdekes változatot kapunk, amelyben talán a két főszereplő közötti kapcsolatra koncentrál a forgatókönyv, azaz Beatty kapitányra (Michael Shannon) és pártfogoltjára, Montag-ra (Michael B. Jordan), akik kezdetben szinte apa-fia kapcsolatban állnak egymással és mire Montag öntudatra ébred, szabadjára engedve kétségeit és azok oldalára áll, akiket korábban üldözött, addig a két férfi egymás ellen fordul.
Bradbury koncepcióját úgy vászonra festeni, hogy ne nagyon maradjanak kérdések, szinte lehetetlen. A könyv komplexitása, utalásai, néhány karaktere kimaradt Bahrani feldolgozásából. Ez sokat elvesz a történet mondanivalójából. Némi frissítést igyekeztek a DNS láncba oltott adatokkal a filmbe csempészni, de nekem z is inkább zavaros kapálózásnak tűnt, hogy megreformálják Bradbury regényét és kedvezzenek a nézőknek. Talán ellensúlyozásként, mivel az eredeti történetben a regényekkel szemben a reklámokat, televíziót és a képregényeket állítják, ami, ma már tudjuk, azért lehetetlen, mert a marketinges tevékenységeknek köszönhetően az irodalom, a filmművészet és a média szinte jegyben járnak. Talán ezért sem világos egyszeri nézőként megérteni, mire jó ez az egész könyv-égetősdi, annak ellenére, hogy értem az alapötletben rejlő mondanivalót.
A film kevés erényt tud felmutatni a főszereplőkön kívül. Még Sofia Boutella jelenlétét is sikerül elpazarolni.
A film legnagyobb negatívuma, hogy eszméletlenül szaglik a televíziós megvalósítástól. Rendben, hogy a téma nem igényelt egy igazi, széles vásznú, mozis feldolgozást, de a végeredmény fájón művi és papír ízű.
A befejezés meg hatásvadász, de abból is az olcsóbb.
Először az a szó ugrott be a film közben, hogy
„nyugtalanító”. Aztán ez végig megmaradt. Valahogy Guillermo del Toro összes
filmjével úgy vagyok, hogy valami szorongásfélét érzek a gyomromban, de szent
borzadállyal nézem végig őket, mert akarom. Nem tudom hogyan csinálja, de a
mondanivalói mégis megérintenek, ugyanakkor annyira naturálisak, amennyire csak
a vászon engedi. Szóval vegyük figyelembe, hogy del Toro meséi felnőtteknek
íródtak. Pont.
Úgy tűnik, mintha a víz érintése egy kétéltű emberről
szólna, de ez csak a látszat. A történet egy lányról szól. Elisa néma és talán
pont ettől kicsit furcsa is. Műveltsége és intelligenciája magasabbra tenné őt
egyszerű takarítónál, de hiába, ha kommunikációja mondjuk úgy: hiányos. Élete
mégsem szomorú, mosolyogva teszi a dolgát, éli a mindennapjait. Két barát
jelent neki társaságot vagy inkább ő nekik. Az egyik a szomszédja, Giles a
macskatartó grafikus, aki naphosszat a rajztáblája előtt ül és titokzatosan
vonzódik a pitékhez, bármilyen rosszak is. A másik a munkatársa, a szintén
takarító Zelda, aki érti Elisa jelbeszédét és helyette is beszél, ha kell,
ugyanakkor ha csak teheti, léhűtő férjét szidja, akit mégis hűségesen
kiszolgál.
Egy nap a kutatóállomásra, ahol takarítóink dolgoznak, egy
furcsa lény kerül: emberszerű kétéltű, úszóhártyás lábakkal és kezekkel. A
kutatása nagyon titkos és veszélyes, ezt bánja az új biztonsági főnök,
Strickland két ujja is, amit a szörny harap le, bár a körülmények nem
tisztázottak. Strickland ugyanis nem egy szimpatikus ember: élvezi, ha
kegyetlen és megalázó lehet. A kutatóállomáson talán egyetlen szimpatikus
figura Dr. Hoffstetler, ami azért is meglepő, mert egy orosz kémről van szó.
Apropó, orosz kém.
Nem is említettem, hogy a késő ötvenes
évek Amerikájában járunk. De ez a világ cseppet sem olyan mézes-mázas, ahogyan
azt általában elképzeljük. Ez egy kézzel foghatóan sötét és realisztikus
ötvenes évek, ahol hiába pakolják több rétegben a mázat, mégis kikandikál alóla
a nyomorúságos valóság. Erre rátesz egy lapáttal az is, hogy szinte
folyamatosan látjuk a tévéadásokban a vidám, táncos revüműsorokat, amik hol
vigaszt jelentenek a mindennapokra, hol egyenesen karikírozzák azokat. Az
elidegenedés mintha nagyobb lenne, mint manapság, hiszen az Eliza lakása alatti
mozi is kong az ürességtől. Jó, ha négy-öt ember beül egy filmre egyáltalán.
Mindenki egyedül van, de az összes szereplő másképpen
magányos.
Magányos Elisa, Giles, Zelda, hiszen egyikük sem teljesedik
ki a magánéletében. Magányos Dr. Hoffstetler, akit két dróton rángatnak hol az
amerikaiak, hol az oroszok, pedig meglepő módon ő csak ember akar maradni ezen
a pengeélen is. De magányos még a gonosz Strickland is, hiába van az amerikai
álom: csinos, odaadó feleség, két gyerek, Cadillac. Neki ez nem elég. Kifordult
személyisége kegyetlenségre vágyik.
És magányos a kétéltű ember, mert bezárják
és kínozzák kutatási cél címen.
Talán mindenki maradna ebben az állapotában, ha Eliza nem
indítana el egy lavinát: felfigyel a „szörnyre”. Eliza nem szörnyet lát a
furcsa lényben, hanem saját magányának tükörképét. Valakit, aki szintén nem
beszél, ezért nem is várja el tőle, hogy ő így tegyen. A két „néma” ember közös
hangra lel. Eliza kedvessége kedvességet vált ki a vízi lényből. S mintha ettől
a többi szereplő is feloldódna: mindenki hőssé és segítőtárssá alakul, hogy
megmenthessék a kétéltűt és szerelmével már hozzá tartozó Elizát is.
A lény láttán azonnal beugrott az 1954-es A fekete lagúna
szörnye című film. Tulajdonképpen annyira hasonlít a kinézete, hogy ez alapján
akár remake vagy kései folytatás is lehetne. Kis utalást kapunk is rá, hiszen
Strickland azt mondja, az Amazonas vidékéről hozta magával, az előbb említett
film pedig valóban ott játszódik. Azonban abban a történetben a szörny a
legtöbbször gyilkol, bár valószínű, hogy csak azért, mert felpiszkálják.
Szerelmi szál nem szövődik, bár az egyetlen női szereplőt elrabolja, de nem
bántja. Ezeknek a vízalatti pasiknak a nők a gyengéik.
Ugyanakkor ha már szerelmi szál, beugrott az 1962-es orosz
Kétéltű ember című film is, ami Alekszandr Beljajev azonos című 1928-as
regényéből készült. Itt ugyan egy olyan fiúról van szó, akit az orvos apja úgy
ment meg, hogy egy cápa tüdejét műti a beteg tüdeje helyére, ettől lesz a fiú
kétéltű. De ott is üldözik és ott is szerelmi szál szövődik egy leányzóval
menekülés közben.
A víz érintése valahol tartalmazza ezt a két történetet, de
mégis egyedi. Mondanivalója súlyos és nehezebb, mint a film itt-ott felcsillanó
nyersessége. Észrevesszük-e egymást egy elidegenedett, elszigetelt, ideálisnak
mondott képekkel manipuláló látszatvilágban? Tudjuk-e azt mutatni egymásnak,
amik valóban vagyunk? Ítélkezés nélkül tudjuk-e fogadni azt, ami a másik?
Hiszünk-e benne, hogy az életünkben mindennek oka van? Merünk-e hinni abban,
hogy a mi poklunk valaki más mennyországa lehet? Merünk-e szeretni társadalmi
megítélés, szokások, konvenciók ellenére is?
Úgy hiszem, ha a víz megérint, a válaszok benned vannak.
Megtekintés: Egyszer érdemes megnézni del Toro szerelmes filmjét, de nekem elmaradt a katarzis.
Kicsit olyan érzésem volt, mintha mostanra meguntam volna del Toro világát, a szenvedő női alakokkal, arcon sérült emberekkel, végtelenül negatív figurákkal és a kifejezetten fehér (nem bőrszín) mellékszereplőkkel.
Ebből a szempontból nekem az egész fantasy egy blöffnek tűnik. Szerelmes film, amely a végén persze értelmet nyer és felülírja, amit korábban gondoltam. Ha erről írok, az viszont meg csúnya szpojler. Így mi marad, amiről írhatnék?
Mielőtt március elején megnyerte volna "A víz érintése" a legjobb film kategóriáját (Tedd hozzá, hogy az Oscar-díjról beszélünk, sok, egyéb megnyert díja mellett!), volt körülötte némi plágium pereskedés, amelyet mintha még mindig - pár nappal a díjkiosztó után - erőltetnének a másik oldal érintettjei. Nem védem del Toro-t, magam sem vagyok oda a más szellemi termékének "ellopásáért", de néha roppant nehéz az embernek kimazsoláznia írás közben, hogy mi az ami saját kútfő, mi az, amiről hallott és beépült az emlékeibe és mi az, amiről tényleg fogalma sem volt, ugyanakkor más vonalon megtörténhetett és ez vezethet oda vissza, mintha mi loptunk volna el egy ötletet (És számunkra ezért ez saját kútfőnek tekintendő.). Hiszek abban, hogy néha bizony az emberek agya, egymástól függetlenül, időt és helyet a világban átugorva, járhat egy rúgóra.
Nem tisztem eldönteni, del Toro szándékosan vagy véletlenül idézett meg egy korábban készült filmet, átemelve olyan apróságokat is, amik megdönthetetlenül bizonyítanák a plágiumot.
Nem az én dolgom, hiszen ki tudja bizonyítani, hogy a "másolt" mű esetleg hogyan épült be a tudatalattiba és ágyazott meg benne magának, hogy végül a mexikói rendező elkészítse ezt a kellemes drámai mesét.
Engem az érdekel, hogy a film mint két órás látványosság, hogyan épül be az én memóriámba, és mi pluszt kapok általa. Ha jól elszórakoztat és gondolkodásra késztet, akkor elérte célját és egy igen jó filmről fogok tudni monologizálni. Ha valamiért nem érintett meg eléggé, akkor kissé hűvösebben fogok áradozni róla.
Mellesleg, plágium, koppintás ide vagy oda, del Toro vállaltan mesélt róla, hogy filmjét erősen inspirálta a fekete lagúna szörnye című reneszánsz horror.
Na, most, lehet, hogy hülye vagyok, de del Toro bevállalja, hogy ezt a filmet kicsit másolta, de egy másikat meg nem és azért perelik? Nem sántít? Hát, nem inkább azt is megjegyzem inspirálóként és akkor lehet, hogy az ügy sem kap akkora visszhangot.
Annak trailere alant! Ott a szörny! Csak figyeld, hogyan meséli el Kenny!
Legyen a második.
Nem mondom, hogy nem volt jó film, de...
A del Toro lufi nekem most valahogy kipukkadt. Első filmjei, legyenek saját látomások vagy az álomgyár futószalag termékei, általában igen közel kerültek hozzám a direktortól. Az "Ördöggerinc" például egy kifejezetten erős szellemes-dráma, amelyet néha újra kell néznem. A "Penge 2." meg a vámpíros sorozat legerősebb darabja, szerintem.
A Hellboy egy korrekt sci-fi és képregény adaptáció. A "Tűzgyűrű" már erősen Godzilla utánérzés volt számomra, a "Bíborhegy" meg egy gyönyörű képi világgal rendelkező, de vértelen horror-dráma, amely nem is nagyon találta meg eddig értő közönségét. Engem egészen biztosan nem.
Most ismét úgy érzem, hogy ez lett a helyzet.
"A víz érintése" egy hidegháborús környezetbe helyezett love story, csak nekem kicsit kevés. Persze, ha belegondolok, csak felülírja a befejezés az egészet és akkor viszont egy kellemes fantasy, ha azonban arra gondolok, hogy elakartam kápráztatni magamat ezzel a fimmel, mert sokat vártam tőle, akkor viszont csalódott vagyok.
Elisa Esposito (Sally Hawkins) a néma takarítónő jól megvan átlagos életében egy katonai kutató támaszponton. Barátnőjével (Octavia Spencer) elvégzik a napi rutint, amely csupán akkor borul fel, amikor egy titokzatos vízi teremtményt (Doug Jones) hoznak az egyik lezárt szárnyba. A hely ellenőrzése kissé kaotikus, mivel Elisának van ideje megismerkedni és ráhangolódni a teremtményre, hogy végül elszánja rá magát, hogy kiszabadítja.
Segítsége lesz ebben egy tudós (Michael Stuhlbarg) és a szomszédja, a meleg művész, Giles (Richard Jenkins) míg az ellenpólus a remek Michael Shannon, Strickland szerepében.
Strickland-nek is személyes ügye lesz, hogy leszámoljon a lénnyel, míg Elisának szintén - hogy mennyire, az a film csattanója - az, hogy kimenekítse a kis kopoltyúst.
Kezdő képsor - árulkodik...
A történet felesleges túlbonyolított szerintem és mégis, kevéske. Elhiszem, hogy Oscar papának tetszik, de legyen neki. Ha belegondolok, hogy a számomra szinte élvezhetetlen Chicago 5 díjat elvitt, míg a végtelenül szórakoztató "A legnagyobb showman" egy jelölést tudott összekalapozni, nem lepődöm meg. Ugyanakkor az is a díj sajátossága, hogy "A víz érintése" lehetett legjobb film, míg a számomra teljesen hasonló történet ívű és sokkal élvezetesebb "Amélie csodálatos élete" alig több jelölést kapott, mint amit a "A víz érintése" eleve elvitt. Ha valahogy egymás mellé helyezem őket, akkor úgy gondolom, hogy a francia mozi köröket ver sok mindenben a del Toro filmre, csak az ugye "francia".
A barátnő karaktere pl. erősen elnagyolt nekem. Spencer mondjuk megtesz mindent, ám nekem nem volt különösebben mélysége a karakterének. A végén segít... Húzza egy kicsit a kocsit. Ja, meg közben egyengeti Elisa munkáját. De nem nagyon látom, hogy hol van köztük a kémia. Főleg azt látni, hogy Zelda azzal az anyáskodó rosszallással felügyeli hősnőnket, míg a végén kéreti magát, majd, mielőtt végleg elhagyjuk, tolja egy kicsit a szennyes kocsit. Hát, ezért tényleg kellett. Feltételezem, ő volt a balansz, hogy értsük, Elisa képes beilleszkedni, ha kell. (Szpojlergyanú)
Egy barátom hasonló véleménnyel Giles karakterét emelte ki, hogy miért kellett meleg szomszéd bőrébe bújtatni a figurát. Két felesleges jeleneten kívül tett e hozzá valamit a filmhez, a karakterhez az, hogy meleg?
Nem. De nagyon drámai volt amikor kikosarazzák.
Köszönjük!
De tudod mit?
Nem lázadozom. Elfogadom, hogy a fél világ megörül ezért a vizes drámáért, ami nekem egy kissé utánérzés fércmű.
Legyen.
Láttam, egynek oké volt.
Viszont a zenéje kiváló, a fényképezés gyönyörű és a színészek is odateszik magukat, ami sokat emel a mozi ázsióján és ez is lehet az oka, hogy túlértékelték. Mert a tálalás és a körítés azért odatette. Nekem csak az íz fanyar.
Megtekintés: Sokkal jobb értékelést kapott ez a bosszúfilm, mint amit valójában megérdemel.
Kifejtem bővebben, miért gondolom azt, hogy ez a mozi erősen túlértékelt.
Első kőrben kezdeném azzal, hogy munka után Milóval nekiültünk megnézni, de harminc perc után inkább az ágyat választottam és lassan a negyvenedik perc körül sikerült mély álomba merülnöm, így végül arra sem ébredtem fel, mikor Miló megtekintés után elhagyta az objektumot.
Igen, vannak filmek, amik valamiért megfognak és hiába dolgozom másnap és tudom, hogy négy-öt óra alvás után nyűgös leszek, egyszerűen nem erősebb az alváskényszer és az ágy mágneses ereje, hogy lefeküdjek. Pontosan ilyen mozi volt kb. egy hónapja "A fegyvertelen katona" Mel Gibson rendezésében; Leültem és csak a stáblistánál álltam fel.
A másik pedig, hogy a "Nocturnal Animals" története erősen túl van misztifikálva, miközben valójában egy egyszerű bosszútörténet, még csak nem is a véres leszámolás fajtából. Ahhoz, hogy megértsd, mire akarok kilyukadni, el kell mesélnem egy személyes történetet:
Valamikor, az ősidőkben, mikor még fiatalabb voltam és viszonylag vállalható arcú, pultosként, felszolgálóként dolgoztam egy étteremben. Volt egy törzsvendég lány, aki rendszeresen bejárt hozzánk, pár hetente a barátnőjével és megittak néhány pohár borocskát. Csinos lány volt, elég magas, még hozzám képest is, vékony, hosszú combokkal, kerek mellekkel, tengerkék-zöld szemmel, hófehér arccal, amit keretbe foglalt lilás-vöröses színű festett haja. A szemei kicsit talán hidegebbek voltak a kelleténél - hiányzott belőle a barnákra inkább jellemző tüzesség - viszont egyszer egyedül érkezett és a pultnál kötött ki, ahol jót beszélgettünk. A társalgás vége felé, mikor jelezte, hogy ideje távozni, félszegen felvetettem neki, hogy ha esetleg megadná a számát, szívesen felhívnám és beszélgethetnénk - meg ami még a férfi eszébe jut a hosszú combok láttán, mert nyilván eszünkbe jut - amire rövid úton lepattintott, amit persze meg tudtam érteni.
Eltelt nagyjából egy év és a tüske bennem maradt, amikor megint egy pultnál ülős este lett a lány érkezéséből, mivel barátnője megint nem ért rá valami okból.
Ismét egy jót beszélgettünk és csak szimpatikus lehettem a leányzónak, mert amikor már közeledett a továbbindulás ideje, hasonlóan félszegen, de felvetette nekem, hogy ha gondolom, esetleg megadná a számát nekem és folytassuk személyesebb vizeken a hajóvonták találkozását.
A tüske pedig, amely beágyazta magát valahol a lelkemben, azonnali távozást követelve kihozta belőlem a kicsinyes bosszúállót, amely viszont megfosztott egy lehetséges bensőségesebb kapcsolattól, amit ugye, valójában nem is bánhatok, hiszen amiről nincs bizonyosságunk, az csupán fantasztikum kategória.
Minden józan ész ellenére, viszont valami ilyesmit mondtam a lánynak, nem emlékezve pontosan valamennyi szavamra: - Nézd, tavaly már egyszer elkértem a számodat és nem adtad meg. Az azóta eltelt évben én egy cseppet sem változtam, ezért úgy érzem, az a telefonszám számomra teljesen szükségtelen lett mostanra és maradjunk az eredeti koncepciódnál, hogy nem adod meg.
Hülye vagyok?
Egészen biztosan!
De azt a kifejezést, amit a leesett állú lány arcáról olvasni lehetett, azt nem cserélném el sok más emlékemre, mert ritkán láttam olyan őszinte csalódott meglepetést, mint akkor, azon az arcon.
A lány többet nem jött hozzánk inni és lassan van tizenöt éve is, hogy megtörtént ez az eset.
Hogy ne érezd pusztán jellemem elítélendő gyengeségének, hogy ilyen töketlen módon vettem elégtételt egy korábbi sérelmemért - mint ahogyan Miló többször rávilágított hiányosságomra lelki téren ez ügyben - még tudnod kell a történet egyik leágazását, amit kevesen tudnak, de nekünk, akik ott dolgoztunk, sikerült összerakni, hiszen ismertük a vendégkörünket.
Szóval, ami csak segített a lány re-lepattintásában, az egy apróság, amivel nem volt tisztában:
Miután én nem voltam számára kecsegtető alternatíva, kolléganőm elmesélte, hogy egyik hétvégén, amikor nem dolgoztam és ezért pont nem is lehetettem tanúja, de vörös hölgyünk sikeresen összeismerkedett egy másik törzsvendégünkkel, egy kecske szakállas, ezért nálunk "Kecske" becenevet kapó fiatalemberrel, aki külsejében valahol az igénytelen és a szakadtan divatos között helyezkedett el és eléggé morbid életvitelt folytatott az egyszeri emberek számára, amibe néha eszméletlen, Jackass szintű elemek is belefértek.
Egyszer ez a srác például, mert jobb dolguk nem volt egyik komájával, fogadást kötöttek pár ezer forintra, hogy Kecske nem bírja meginni a barátja - Nem a sajátja!!! - hányását egy cipőből. Kecske megnyerte ezt a fogadást, a kolléganőm pedig hátraszaladt okádni az öltözőbe, habár, talán Kecske az övét ingyen is vállalta volna. Az már nem nagyon változtat a tényen, hogy Kecske az eset alatt mennyi alkoholt fogyasztott, vagy, hogy magának a rókának, ha már állatnevek, milyen volt az állaga, mennyisége.
Szóval, Vörös csinos lány sikeresen levadászta ezt a számára nyilván megfelelőbb partiképes ifjút - mondjuk nálam tényleg jobban nézett ki a srác, bár az nem nagy kunszt - és néhány hónapig együtt is jártak, igaz, kapcsolatuk minőségéről nem tudok többet, mint a bizonyos cipőből felhörpintett "ivadékról".
Gondolhatod, hogy ezek után, a következő pultos beszélgetés alatt, mielőtt a leány számát visszautasítottam, végig a száját figyeltem, hátha találok még ott valami kis elkenődött foltot, visszamaradt cafatkát, annak ellenére, hogy a józan ész szerint is már hónapok teltek el a Kecskével folytatott viszonya óta.
Mit érsz egy hatalmas házzal ha nincs kivel megosztanod?
És, hogy miért hoztam ezt a kellemetlen történetet a filmmel kapcsolatban?
Mert Tom Ford kissé naiv története pontosan ezt a fajta kicsinyes bosszút dolgozta fel, amelyet egy férfi (vagy akár nő is) képes megtenni azzal, akivel érzelmi közösséget vállalt volna, de a másik fél elárulta őt és azokat a felhizlalt érzelmeket. (Oké, az én esetemben persze elég erős ilyesmiről beszélni, de kicsiben kezdődik.)
Edward (Jake Gyllenhaal) valamikor kezdő íróként meghódította ideiglenesen Susan Morrow (Amy Adams) szívét, de mikor kapcsolatuk igazán igényelte volna a kiegyensúlyozottságot, Susan nemes egyszerűséggel lelépett Edward életéből és beadta a válópert.
Látva a filmet pedig bizton állíthatom, hogy Edward csalafinta tervét, hogy visszaszúrjon kicsit Susan-nek, arcába tolva az élet igazságtalanságait, nem azért építette fel, mert Susan elvált tőle, hanem az okért, amiért eljutott a válásig, tudni illik Susan nem hitt Edward írói vénájában, nem bízott irodalmi teremtő erejében és mi ez, ha nem egy hatalmas arcul csapása a férfi egojának, ha a nő nem hisz benne és nem lesz a múzsája?
Susan tehát nem hitt abban, hogy Edward-ból valaha igazi író lesz - ezt arra mondják, aki nem csupán a fióknak ír, mint majdnem én is, hanem sikeresen megjelenteti a könyvét és nem csak azok a példányok fogynak belőle, amiket maga az író küld szét az ismerősöknek, hanem van vásárlója is, azaz kelendő.
Edward pedig, miután kilépett életéből a nő, akit nem tudott korábban meggyőzni tehetségéről, a legelegánsabb - már ha egy bármilyen "bosszú" lehet elegáns - módját választotta, hogy helyre billentse megtépázott énképét és hosszú évek kemény munkájával elkészített egy olyan könyvet, amelyik - és Edwardnak ezért is volt valószínűleg korábban nagy szerelme a nő és ezért is fájhatott annak árulása - pontosan tudta, hogy érzelmileg meg fogja érinteni a nőt és arra sarkallja, hogy minimum elmondja neki, hogy tévedett vele kapcsolatban.
És én ezt a motivációt pontosan értem, mivel velem is megtörtént.
Az hab a tortán, hogy Susan pont akkor a legsebezhetőbb érzelmileg, amikor Edward ismét megjelenik az életében, de ez legyen az ő baja, nem igaz, hiszen milyen már, hogy amikor a férfi kívánta, hogy mellé álljon, faképnél hagyta, most, amikor meg érzi, hogy kapcsolata és jelenlegi élete kátyúba fut, görcsösen kapaszkodna akár a férfiba is!
Ne hidd, hogy nőellenes vagyok. Ha a film forgatókönyve fordított szereposztással dolgozott volna, akkor is így éreznék, csak akkor Edward lenne az, aki nem teljesen szimpatikus számomra és Susan lenne az, akinek drukkolnék.
Biztos dolgoztak a sminkesek Adams fizimiskáján, mert, ahogyan Miló és észrevette, vannak jelenetek, ahol kifejezetten szép, míg máshol eléggé leharcolt a külseje, főleg az arca.
Hogy a történet ezen aspektusát megértsük, a film három szálából kettő építi fel nekünk erre a dramaturgia, míg a harmadik szál maga Edward szerzői regénye, amelynek jogai már eladásra kerültek és Susan, miközben a kéziratot olvassa és véleménye gyökeresen megváltozik Edward teremtői tehetségét illetően, a könyv oldalain elmesélt dráma vizuálisan is megjelenik nekünk a film legbrutálisabb és érdekesebb pillanatait megmutatva, talán még tehetségesebb színészekkel, mint akiket a főszerepben látunk.
A könyv cselekménye egy sokkal profánabb és erőszakosabb bosszútörténet, ami talán pont azért íródott meg, hogy kontrasztot alkosson Edward szándékával szemben és mivel magát is belehelyezte a könyv egyik szerepébe, sőt, még durván el is bánt magával - bár legrondábban még így is a női szereplőkkel végzett a regényben és viszonylag gyorsan ki is írta őket a történetből, hogy ezzel is az író fájdalmára tudjunk koncentrálni - hogy a film végén ne Susan oldalára álljon a néző, ha állást akarna foglalni, hanem inkább a hiúságában sértett, egykori elhagyott férj mellett tegyük le a voksunkat.
Ezek mellett pedig a film a jelenben még bünteti is a nőt, hiszen a második férje mellett van lehetősége egy galéria tulajdonosként kamatoztatni a tehetségét, de pontosan azt kapja a férfitől, amit egy kemény kezű nő, aki igyekszik normális családi életet élni és ez a megcsalás, ami felér egy arcul csapással.
Nem ismerem Tom Ford munkásságát, aki a filmet rendezte és már készített korábban egy filmet illetve, mintha valami divatdiktátor lenne a férfi vagy mi, de borítékolom, hogy ehhez a forgatókönyvhöz valamilyen módon az életéből merített és egy sokkal korábbi sérelmét kompenzálta képírói minőségben, annak ellenére, hogy az alapot Austin Wright regénye képezte. Ezt azért gondolom, mert a film eléggé személyes hangvételű munkának tűnik, ez meg akkor lehetséges, ha a készítő valamilyen módon érintett a témában.
Az elképzelt történet kiemelkedő két színésze számomra a helyi rendőri erőt képviselő Michael Shannon, akinek kissé kétfelé néző szemei és robusztus álla jól kamatoztatható, mint tökös fegyveres segítség, aki felajánlja Tonynak (szintén Jake Gyllenhaal), hogy kellő motivációt kapott, hogy alkalmazza a szemet szemért elvét, míg a másik meglepően jó alakítást a korábban szerethető Ha-ver-t alakító és mostanra a szememben ezzel a szereppel sokat nőtt Aaron Taylor-Johnson alakítja.
Ja és van benne egy Isla Fisher, akinek egyszerűen nem sikerül betörnie a fősodorba, pedig kellemes jelenség. (Karaktere - fehér bőr, vörös haj - eléggé hajaz Amy Adams-re, ezért úgy vélem, nem véletlenül lett végül ő a befutó Edward regényhősének feleségének szerepére.)
Tony nem túl tehetséges lövész, bár, ha azt vesszük, hogy gyakorlatilag két embert ölt meg szinte véletlenül meghúzva a ravaszt, akkor viszont elég profi gyilkológép.
Amire viszont még keresem a választ, hogy mit is akart jelképezni Ford a film főcímébe beépített rengeteg kövér hölggyel, akik - és gondolom a cél ez is volt - enyhe undort ébresztettek bennem, miközben épp a vacsorámat akartam elfogyasztani. Talán ez a rész volt az egyik legváratlanabb számomra a filmben.
Talán a fogyasztói társadalom egyfajta kifigurázása akar lenni, hogy ha elég gazdag vagy, még azt is művészetnek ítéled meg, amit a mindennapokban simán elkerülsz és hidegen hagy, vagy esetleg undorít.
Különvélemény:
Erősen szpojleres felvetés, de ha én rendezem a filmet, biztosan beiktatok egy plusz jelenetet a film végére, még akkor is, ha ezzel elviszem az abszurd humor irányába a filmet.
A jelenetben Susan bent ül az étteremben, várja Edwardot, aki kintről figyeli, majd grimaszolva bemutat egyet a nőnek, aki nem látja, de reményekkel telve várja, majd a férfi hátat fordítva a múlt sérelmeinek, elégtételt érezve elhagyja a várost.
tudom, igazi romantikus vagyok...
Megtekintés: Könnyed szórakozás haverokkal. Meg a sör. Az kell mellé. Egy hét múlva úgy kisöprődik a fejedből, mintha ott se lett volna. Komoly!
Seth Rogen azért lett színész - vagy valami olyasmi - hogy átbulizza az életet és közben, tűnjön az ellenkezőjének, de folyamatosan propagálja a kábítószer használatot. Ezen törekvésében sok színésztársa segíti, ki néha néha, mások többször. Rogen szerencséje, hogy néhány poénja és a drogja üt, ezért mindig van valaki, akit magával ránthat agymenéseibe. Jah, hogy Rogen se nem rendező, se nem forgatókönyvíró? Hupsz, akkor tévedtem. De tuti rá írták a zsidó Isaac/Izsák szerepét, mert csak rá illik. Levine rendezőként nem túl ismert számomra, illetve a filmjeit nem különösebben kedvelem. A "Majd meghalnak Mandy Lane-ért - All the Boys Love Mandy Lane (2006)" korrekt kis kamarahorror volt, ám alig emlékszem rá. Volt hangulata. A "Bódulatról - The Wackness (2008)" totál lemaradtam. A "Fifti-fifti - Fifty-fifty (2011)" egyszerűen nem kapott el, bár témáját tekintve még akár érintett is lehetnék, de húsz perc után elveszítettem az érdeklődésemet. Az "Eleven testek - Warm Bodies (2013)" meg egyenesen a legnagyobb zombie-s baromság, amit csak ki lehetett találni a földön. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a film egy nagy sikerű tini-regényből "táplálkozott".
Ha lehet, mostani mozija - 2015-ös és eddig nem futottam bele magyar változatba, ami nem túl biztató ám - még egyszerűbb, mint az eddigiek, mert semmi másról nem szól, mint egy bulis éjszakáról. Erről a témáról pedig szerintem készültek már jobb filmek is. (Lidérces órák) Meg hasonlóak: A bébisintér - The Sitter (2011), Project X - A buli elszabadul (2012) vagy esetleg másnap rakjuk össze, mi történt előző nap: Másnaposok - The Hangover (2009).
Aztán vannak összetettebb filmek, amelyek az ünnepekkel és azon belül a karácsonnyal foglalkoznak. A legtöbb pedig jobb ennél a szösszenetnél, amelyet ugyan öten dobtak össze forgatókönyvnek, mégis kissé szétesett, darabos, főleg egymásra pakolt jelenetekből álló humorhalmaz, amely nálam ott megdőlt, hogy egy este eseményeibe annyi kalandot és drogozást szuszakoltak bele, hogy a legkevesebb, hogy Isaac barátunk megúszta egy közepes orrvérzéssel és nem a patológián kötött ki, kiterítve.
Az egész film tehát nagyjából egy bulihelyszín kereséséről szól illetve az odaútról, valamit főhősünk, Ethan (Joseph Gordon-Levitt) lelkéről, amelynek el kell fogadnia, hogy lassan felnőtt ember és ideje karácsonykor nem a barátaiba kapaszkodnia - sem részegen és sem érzelmileg - hanem elindulni a saját útján, lehetőleg egy arra érdemes partnerrel. Ha úgy vesszük a film több rétege így az útkeresésről szól. Mind helyszíni, mind életvezetési módon. Kezdetben Ethan esendősége okán támaszkodik haverjaira a karácsonyi ünnepen, hiszen egy részeg sofőr miatt egyszerre veszítette el a szüleit. Ez érthető. De a karácsonyi bulizás lassan szokássá és kötelezővé vált, ezért nyolc évvel később a barátok hatására ideje mást kitalálniuk az ünnepre, hiszen a másik kettőnek is van élete, amiben helyt kell állniuk, nem lóghatnak mindig a barátjukkal. Azért csendben megkérdezem: Miért nem? :)
Ethan, Isaac és Chris (Anthony Mackie) az egyik bulizás alkalmával információt szereztek arról, hogy van valahol a városban egy titkos helyen tartott, minden bulik bulija, ahol a csapból is ital folyik és annyi a drog és a nő, hogy sosem telsz be vele. További éveiket ennek a bulinak a felkutatásával töltik és közben elfelejtenek örülni annak, amijük van. Elvégre egyik buli olyan, mint a másik, ha a barátaiddal vagy, nem? Azért, mert a sör csapból folyik és nem dobozból iszod, a buli minősége és ideje nem triplázódik meg, hacsak nem vagy egy sznob, akinek pezsgőt kell innia, kaviárt enni, hanem beéred a virslivel, mustárral.
A fiúk persze valamiért felakarták hajtani a kecsegtető parti helyszínt, de mivel pár év után sem sikerült ráakadniuk a nagy fehér bálnára, eldöntik, hogy az idei lesz az utolsó közös agymenéses alkoholfogyasztós hányjuk magunk alá és következő évben kissé komolyabban veszik az életet és a családra, sikerre koncentrálnak. Nem mintha nem férne bele az év egy napján ez az ereszdelahajam, de ők tudják.
Véletlenül Ethan kezébe kerül három meghívó a titkos bulira, amelyre oly régen vágytak és mivel maga az őrület csak tíz után szabadul el, a fiúk az estét egyéb módokon kívánják elütni addig. Persze történik velük sok baromság, vicces és kínos dolog, mire lassan kibújik a szög a zsákból és rádöbbenünk, hogy a film valójában egy fejlődéstörténet és Ethan világlátásának megkomolyodásáról mesél. Meg egy kicsit Isaac életéről, aki rágörcsölt a babavárásra és újra el kéne lazulnia. Meg Chris sportkarrierjéről, amely mintha rátelepedne az anyjával ápolt kapcsolatára és ez nem jó. Egyik szitu sem kellemes. A srácok így a buli alatt szembesülnek vele, hogy azért, mert esetleg karácsonykor nem együtt fognak bebaszni és okádni egy sarokban, még örökké barátok maradnak és ha problémáik vannak, segíthetnek egymásnak, ezen semmi nem változtat. Sem siker, sem magány, sem gyerekvállalás. Így végül kiderült, hogy valahol mélyen még mondanivalót is sikerült beleerőszakolni az alapötlet nem éppen szűz micsodájába.
Kapunk szokásos altesti poént, meg olyat is, amire nem emlékszem egy hét múlva és olyan remek mellékszereplőt, mint James Franco, akinek a legjobb duma jutott a filmben: - "Azt hittem meleg vagy! - Ma este nem!" vagy Michael Shannon, aki pár éve rendőrként üldözte Gordon-Levitt-et a Fék nélkül című akció marhaságban.
A filmre figyelni kell, mert a három szereplő sokszor vág egymás szavába, szinte követhetetlenül és rengeteg ismert vagy rejtett utalás van a filmbe pakolva, amiket dekódolni kell. Szórakoztató mozi, de felejthető és nem is lesz a kedvenc karácsonyi filmem. Azért érezhető, hogy a forgatókönyv inkább a drámai momentumokra fókuszált rá erősen és a vicces dumák főleg rögtönzésekből lett összevágva. Talán ez az egyik oka, hogy a film kissé töredezett, amit korábban említettem.
Női szereplőnek még beletették Lizzy Caplan-t, de őt nem különösebben kedvelem. A Cloverfield nem miatta volt nézhető a "Lánybúcsú - Bachelorette (2012)", mint film, számomra értékelhetetlen és legutóbb a Szemfényvesztők 2.-ben cukiskodott. Mondjuk ott nem zavart annyira, habár lecserélni rá az első rész két üdvöskéjét sajnálatos döntés volt.
Az E.T.-ben egyértelmű volt, hogy a szerethető kis lényt vissza kell juttatni oda, ahonnan jött. Itt nem vagy benne biztos, hogy az milyen hatással lehet az emberiség jövőjére és az a másik világ, elég pontosan hol is helyezkedik el.
Megtekintés: Végre olvasod, hogy van egy jó sci-fi, remek színészekkel és akkor megnézed és csóválod a fejed.
Fejtegetésem szpojleres lesz.
Az események több szálon futnak, melyek a film végére lassan, de tökéletesen elkopnak. Az egész film egy monoton, lassú hangulatú mozi, amely leginkább, ha választani kellene, több szálon is emlékeztet John Carpenter "Csillagember - Starman (1984) című hasonlóan építkező mozijára. Ha az a film valamikor tetszett és egyébként is kedveled a nyugodtabb felépítésű mozikat, akkor ez is a te filmed lesz.
Hasonlóság: A főszereplő/főszereplők "mentenek" egy titokzatos karaktert, amely nem e világi. A hatóság a nyomukban, alig lemaradva. Közben történnek megmagyarázhatatlan "csodák". Elérnek a végcélhoz. A "mentett" személy a helyére kerül. A mentett és mentő/mentők között van valamiféle "családi" kapcsolat. A fényképezés kimért, az operatőri munka szép, egységes. Kevés a gyors vágás. A zene minimalista szintetizátor muzsika.
Ez azért elég sok hasonlóság, szerintem.
Nichols mégis, egy sokkal profánabb okot állított fantasztikus környezetbe: amikor apa és fia között a kapcsolat elvékonyodik, uram bocsá' amikor egyik elhagyja a másikat, lásd esetleg egy válást, amikor apuci lelép. A történetben ott a csavar, hogy itt apuci bármit megtenne a gyerekért és a gyermek az, aki következő szintre emelkedik.
Alton vajon mennyire tekinthető embernek és ennek függvényében milyen jogok illetik meg őt?
Kezdetben tanúi lehetünk, ahogyan egy vallási vezetőt és nyáját FBI ügynökök vegzálnak, keresve rajtuk egy gyermeket, akit valamiért szeretnének személyesen kivizsgálni, mivel csodatevő híre messzire megelőzte. De elkéstek. A fegyverkező fanatikusokat a gyermek és kísérői már elhagyták, hogy bizonyos jóslatoknak megfelelően elvigyék egy találkahelyre, ahol a két világ felfeslő szövedékén keresztül hazatérhessen.
Érdekesen hangzik, de megzavarodtam, mert felmerült néhány kérdésem, amire nem kaptam választ: Alton (Jaeden Lieberher) ha tényleg egy másik világ szülöttje, miért nevezi segítőjét, Roy-t (Michael Shannon) apjának, míg másokat következetesen a nevükön szólít? Ha Roy az apja, akkor Alton miért is akarna egy másik, addig számára idegen világban éldegélni, a szülei nélkül? Mitől lett ő különleges?
Roy vajon valóban önzetlenül segít a gyermeknek, vagy rajta ugyanolyan késztető ráhatás vesz erőt, mint az idegeneket vizsgáló meghívott FBI tanácsadó, Sevier (Adam Driver), akit Alton feltételezhetően elmetrükkel vesz rá, hogy kimentse a támaszpontról, ahol ideiglenesen vizsgálgatni kezdik.
Ha Alton ilyen képességekkel rendelkezik és tényleg embereket irányít, nevezhető e barátságos identitásnak ennek dacára, még-ha egy gyermek testében is létezik? (Nagyjából igen, mivel segítői végig igyekeznek nem kioltani emberi életeket a menekülés során.)
A vallási közösség és vezetője Calvin (Sam Shepard) a film szerint vakon bízik a fiú jóslataiban és alárendelik magukat. Ez az alárendeltség mennyi idő alatt alakulhat ki egy ekkora csoport tagjai között? Milyen csodákat tudott nekik Alton korábban mutatni, hogy Calvinék mellé álljanak és követni kezdjék?
Tudjuk, hogy Alton elvileg Roy fia és kb. tíz éves - a filmben talán elhangzik a kora is. Roy hogyan keveredett a vallási szekta karmai közé és hogyan és miért akar később megszabadulni tőlük, ha tudjuk, hogy Calvin még arra is képes, hogy verőlegényeket küldjön a menekülők után, felfegyverkezve.
A csodák bemutatása gondolom Jézusnak sem percekbe telt és nem egy-két év alatt gyűjtötte maga köré híveit, követőit, apostolait és utánzóit. Harminchárom éves volt, mire twitter és like-ok nélkül végre elég ember figyelni kezdett tevékenységeire. Itt Altonnak erre sokkal kevesebb ideje lehetett. Hogyan volt mégis képes az apján kívül egy egész szektát magába bolondítania és miféle csodákkal tette mindezt, ha a filmben később csak főleg fényeffekteket és földrengés produkál.
A film egyik legjobb poénja, mikor a képregényt olvasó Alton rákérdez a Kryptonitra és Michael Shannon, aki Zod tábornokot alakította két Superman filmben, letorkolja a gyermeket.
Szóval, ami valójában zavar, hogy nem tudom behatárolni, mikor kezdődött az egész és hogyan épült fel, mire Roy úgy vélte, lelépnek és egy helyi rendőr, Lucas (Joel Edgerton) melléjük állt, egészen a végsőkig.
Így viszont annak ellenére, hogy a film kezdetben egy erős drámának indul, amelyik túszdrámában csúcsosodik ki, azért kissé zavaros is lesz számomra.
A legtöbb főszereplő viszont remek a szerepében, még Kirsten Dunst is, a gyermek feltételezett anyjaként - vagy félreértettem valamit. Nem ez az első filmje, amelyikben egy teljesen beszívott idegen világban találja magát: Emlékezzünk az "Upside Down-ra - Upside Down (2012), ahol szintén komoly dilemmát okozott, hogy ki, melyik világhoz is tartozik, csak más formában...
A film sci-fi szeretne lenni, de ahhoz kevésnek és zavarosnak éreztem. Inkább egy road movie, meneküléssel, üldözéssel, a komorabb fajtából.
A befejezés meg tiszta olyan, mintha a Tomorrowland promóciós kisfilmjébe csöppentünk volna, azaz nem pont ezt vártam, de azért tetszett. Amúgy a stílus olyan filmeket idézett meg számomra, mint pl. a Drive vagy az Országúti bosszú.
Sokaknak nem fog tetszeni a komótos cselekményvezetés, de aki marad, az egy érdekes és elgondolkodtató filmmel gyarapodik.
