A lecsap csapat (Mennydörgő erő) - Thunder Force (2021)

A lecsap csapat (Mennydörgő erő) - Thunder Force (2021)

Rendezte: Ben Falcone

A film Mafab adatlapja: Thunder Force (2021)

Megtekintés: Alig pár hónapja (február közepe), hogy írtam egy friss Melissa McCarthy filmről és arról, hogy egy számomra meghatározhatatlan okból, feszesen - nagyjából - követem a színésznő munkásságát. A "Szuperagy" pedig kapott is tőlem kemény 40%-ot, mert bár volt kraft az alapötletben, a megvalósítás a szokásosan Ben Falconésan gagyi omlett lett. Falcone egyszerűen vagy nem tud rendezni - ezt azért nem hinném - vagy valami borzalmasan szarul sikerül kiválasztania feleségének a karrierépítő filmjeit. Falcone első mozija, az általam erősen kritizált "Tammy" volt. Azonban, ha arra 30%-ot, a "Szuperagyra" 40%-ot adtam, akkor Falcone rendezéseinek minősége emelkedő vonalat mutat, mert ez a komédia - már majdnem vígjáték - már karcolja a 45%-ot is, persze csak szerintem. Márpedig, ha így javul, akkor előfordulhat, hogy a jövőben látni fogok egy olyan McCarthy mozit tőle, amire ki merem jelenteni, hogy tetszett!

McCarthy rejtély számomra. Mint nő, sehol nincs az ingerküszöbömben. Elképzelhető, hogy az idén 51 éves komika egyszerűen megtestesíti nőben azt a karaktert, amit nekem nem sikerült. Azaz, hogy sikeres komikus színész lett, velem ellentétben és olyan B filmekben kap főszerepeket, amikben magam is szívesen játszanék... ...egy másik dimenzióban. A lényeg, hogy valamiért kedvelem ezt a kissé bumfordi nőt, még akkor is, ha filmjeinek a többsége értékelhetetlen számomra. Talán azért, mert pl. Owen Wilsonnal szemben kifejezetten jó színésznek tartom, bár, ha nem kezd el futószalagon független drámákban alakítani, nehezen fog kiderülni róla, hogy sokkal több van benne a seggre huppanó, trágár dumákat soroló, bizonytalan háziasszony formánál. Állítólag komoly fogyókúrába is kezdett, de ha annak van eredménye, akkor az azt jelenti, hogy ez a film régóta állt dobozban.

A film másik főszereplője, Octavia Spencer azon kevés fekete színésznők egyike, akivel ha tehetném, azonnal aláírnék egy filmszerepre. Nem azért, mert a hölgy Halle Berry, vagy hasonlóan csinos Afrika hercegnője típus (tudom, hogy mennyire rasszistának hangzik) hanem mert pont nem, de amit a külső nem ad, azt szerintem színészi teljesítményben bőven hozza. Pár éve, amikor fejben összeállítottam egy Top10 színésznőt, akikkel játszanék drámai szerepet, Spencer belekerült a csoportba és nagyjából ekkor jöttem rá, hogy feleségnek a szebbekből válogatnék, de ha egy filmdrámában szeretném megmutatni, hogy van bennem Olivier-i tehetség (Sir Laurence Olivier* - a szerző) akkor egészen biztos, hogy a csúnyácskább, vagy pol-korrektebb megfogalmazásban, a kevésbé vonzóak közül keresnék partnert.

McCarthy és Spencer szerintem képesek elvinni egy filmet a hátukon, ezt bizonyítja az is, hogy itt is sikerül nekik, pedig a forgatókönyv nem túl acélos. 

A múltban, vagy negyven éve, (legalább annyi kell legyen, hiába mond mást a film, a színésznők kora miatt...) egy különleges légköri jelenség miatt valamiféle kozmikus sugárzás éri a Földet és ennek folyományaként néhány ember génjei megváltozik, ami által különleges képességekre tesznek szert. Néhányuk a frissen kapott adottságot rossz dolgokra használja, és egyikük elpusztít egy metrószerelvény, amiben az akkor kisiskolás Emily (Octavia Spencer) szülei is utaztak és meghaltak. Emily pedig megfogadja, hogy a szüleitől örökölt intelligenciáját és kitartását abba fogja ölni, hogy kitaláljon valami mesterséges szuperhős szérumot, hogy majd utána összefogdossa a kártékony X-meneket. Azonban ehhez előbb túl kell élnie az iskolát, ami nem menne neki, ha az iskolai erőszakból nem mentené ki a későbbi legjobb barátnője, Lydia (Melissa McCarthy), aki viszont nagyjából mindenben az ellentéte az okos afroamerikai kislánynak. Barátságuk egy ideig megbonthatatlan, azonban Lydia olyannyira híján van a felelősségnek, hogy mikor figyelmetlensége miatt Emily majdnem elesik egy ösztöndíjtól, az öri-bariból öri-hari lesz.

Elrepülnek az évek és Lydia még ma is visszasírja legjobb barátnőjét jelképes elvesztését, így amikor kiderül, sulitalálkozó lesz, némi besörözéssel felvértezve elmegy Emily munkahelyére, mivel az ígéretével ellentétben, nem érkezett meg a buliba.

Ahogyan sejthető - igen, van klisé rendesen, de hát ha a Pókember filmekben ezt nem rovom fel a rádióaktív póknak, akkor itt sem fogom felróni a sörnek és a leginkább spa-fotelnek tűnő kísérleti-masinának - Lydia megint belekeveredik valami bénázásba és akaratán kívül részese lesz Emily mostanra beért kutatásainak. 

Mellesleg a film egyik legjobb poénja a két kezelés közötti különbség. Azon fel tudtam röhögni.

Szóval, a szuper-emberségi kísérlet egyik felét Lydia, a másikat Emily kapja, akiről az is kiderül közben, hogy anya lett az évek alatt, és van egy lánya, aki a Wakandai Suri amerikai középosztálybeli iskoláscsaj megfelelője.

A két asszonyka pedig, ahogyan a szuperhősfilmekben látta, járni kezdi a várost, hogy legyőzze a gonoszokat. A többit sejted?

A film humora nekem sokszor tűnt gyermetegnek. Nem tudom, hogyha van egy jó témájuk, amit jól megírt szövegekkel egy viszonylag komoly moziként is el lehetne adni, mi szükség van karikatúra szerű gonoszokra és az unásig ismert történeti klisékre? Egyszerűen ilyen a lusta forgatókönyv írás, vagy az amerikai humor nem képes túllépni egy 12 év körüli kissrác humorvilágán.

A színészek azonban ripacskodásukban is jók. Jason Bateman szokás szerint olyan, mint a szomszéd matektanár laza figurája - ez a pasi nagyjából olyan, mintha egyik filmjéből szünet nélkül, sétálna át a másikba - Bobby Cannavale (Te ezek nagyjából mind 69-70-esek???) pedig nem tudom mennyit alszik otthon, de mostanában szinte mindenben benne van. Itt épp negatív hős, mint a Jumanji újrában, pedig a Szuperagyban már egyenesen McCarthy pasija lehetett. Smároltak is egy sort, miközben Falcone dirigálta őket, aki mellesleg McCarthy férje. Melissa Leo nevét meg mostanra sikerült megjegyeznem, pedig a Támadás a Fehér Ház előtt is láttam már filmjeit. Laser szerepében meg az a Pom Klementieff látható, aki a Galaxis őrzőiben alakította Mantis-t. Erre mondjuk úgy jöttem rá, hogy elolvastam, ki ő, mivel Mantis arca annyira el lett maszkírozva, hogy sosem ismertem volna fel segítség nélkül.

A fényképezés szép. A zene nem túl erős. Konkrétan a zenei albumot meghallgatva egy jobb motívumot nem találtam benne. Pedig Fil Eisler nem kezdő a szakmában, mégis hiányzott az a plusz a zenei anyagból, ami miatt esetleg újra meghallgatnám. Ráadásul, a filmben nem is hallgathatjuk végig a The Cranberries Dreams című számát, bár, amikor elkezdődik, megdobbant a szívem. A trükkök, éppen elmennek, de volt egy olyan pillanat is, amikor felszisszentem, annyira gagyi volt valami megoldás.

Ben Falcone vagy egy lehetséges folytatásnak ágyazott meg, vagy még nem kiforrott forgatókönyvíró, de furcsálltam, hogy az Emily életcélját kiváltó ok, azaz a szülei meggyilkolása, nem kap kerek lezárást azzal, hogy a film végig esetleg elkapta volna a gyilkosukat. Laser sorsa pedig egy homályos mondatot kap, míg a társaság kihagyhatatlan árulóját is elfelejti a film a végére.

A kémia érezhető a két női főszereplő között, ami annak is köszönhető, hogy közel húsz éve nagyon jó barátnők.

Szóval, akad pozitívum, de a jó szuperhős-komédia nem ez.

45%

Maggie-mondja: A víz érintése - The Shape of Water (2017)

Maggie-mondja: A víz érintése - The Shape of Water (2017)

Rendezte: Guillermo del Toro

Először az a szó ugrott be a film közben, hogy „nyugtalanító”. Aztán ez végig megmaradt. Valahogy Guillermo del Toro összes filmjével úgy vagyok, hogy valami szorongásfélét érzek a gyomromban, de szent borzadállyal nézem végig őket, mert akarom. Nem tudom hogyan csinálja, de a mondanivalói mégis megérintenek, ugyanakkor annyira naturálisak, amennyire csak a vászon engedi. Szóval vegyük figyelembe, hogy del Toro meséi felnőtteknek íródtak. Pont.

Úgy tűnik, mintha a víz érintése egy kétéltű emberről szólna, de ez csak a látszat. A történet egy lányról szól. Elisa néma és talán pont ettől kicsit furcsa is. Műveltsége és intelligenciája magasabbra tenné őt egyszerű takarítónál, de hiába, ha kommunikációja mondjuk úgy: hiányos. Élete mégsem szomorú, mosolyogva teszi a dolgát, éli a mindennapjait. Két barát jelent neki társaságot vagy inkább ő nekik. Az egyik a szomszédja, Giles a macskatartó grafikus, aki naphosszat a rajztáblája előtt ül és titokzatosan vonzódik a pitékhez, bármilyen rosszak is. A másik a munkatársa, a szintén takarító Zelda, aki érti Elisa jelbeszédét és helyette is beszél, ha kell, ugyanakkor ha csak teheti, léhűtő férjét szidja, akit mégis hűségesen kiszolgál.

Egy nap a kutatóállomásra, ahol takarítóink dolgoznak, egy furcsa lény kerül: emberszerű kétéltű, úszóhártyás lábakkal és kezekkel. A kutatása nagyon titkos és veszélyes, ezt bánja az új biztonsági főnök, Strickland két ujja is, amit a szörny harap le, bár a körülmények nem tisztázottak. Strickland ugyanis nem egy szimpatikus ember: élvezi, ha kegyetlen és megalázó lehet. A kutatóállomáson talán egyetlen szimpatikus figura Dr. Hoffstetler, ami azért is meglepő, mert egy orosz kémről van szó.

Apropó, orosz kém. 

Nem is említettem, hogy a késő ötvenes évek Amerikájában járunk. De ez a világ cseppet sem olyan mézes-mázas, ahogyan azt általában elképzeljük. Ez egy kézzel foghatóan sötét és realisztikus ötvenes évek, ahol hiába pakolják több rétegben a mázat, mégis kikandikál alóla a nyomorúságos valóság. Erre rátesz egy lapáttal az is, hogy szinte folyamatosan látjuk a tévéadásokban a vidám, táncos revüműsorokat, amik hol vigaszt jelentenek a mindennapokra, hol egyenesen karikírozzák azokat. Az elidegenedés mintha nagyobb lenne, mint manapság, hiszen az Eliza lakása alatti mozi is kong az ürességtől. Jó, ha négy-öt ember beül egy filmre egyáltalán.

Mindenki egyedül van, de az összes szereplő másképpen magányos.

Magányos Elisa, Giles, Zelda, hiszen egyikük sem teljesedik ki a magánéletében. Magányos Dr. Hoffstetler, akit két dróton rángatnak hol az amerikaiak, hol az oroszok, pedig meglepő módon ő csak ember akar maradni ezen a pengeélen is. De magányos még a gonosz Strickland is, hiába van az amerikai álom: csinos, odaadó feleség, két gyerek, Cadillac. Neki ez nem elég. Kifordult személyisége kegyetlenségre vágyik. 

És magányos a kétéltű ember, mert bezárják és kínozzák kutatási cél címen.

Talán mindenki maradna ebben az állapotában, ha Eliza nem indítana el egy lavinát: felfigyel a „szörnyre”. Eliza nem szörnyet lát a furcsa lényben, hanem saját magányának tükörképét. Valakit, aki szintén nem beszél, ezért nem is várja el tőle, hogy ő így tegyen. A két „néma” ember közös hangra lel. Eliza kedvessége kedvességet vált ki a vízi lényből. S mintha ettől a többi szereplő is feloldódna: mindenki hőssé és segítőtárssá alakul, hogy megmenthessék a kétéltűt és szerelmével már hozzá tartozó Elizát is.

A lény láttán azonnal beugrott az 1954-es A fekete lagúna szörnye című film. Tulajdonképpen annyira hasonlít a kinézete, hogy ez alapján akár remake vagy kései folytatás is lehetne. Kis utalást kapunk is rá, hiszen Strickland azt mondja, az Amazonas vidékéről hozta magával, az előbb említett film pedig valóban ott játszódik. Azonban abban a történetben a szörny a legtöbbször gyilkol, bár valószínű, hogy csak azért, mert felpiszkálják. Szerelmi szál nem szövődik, bár az egyetlen női szereplőt elrabolja, de nem bántja. Ezeknek a vízalatti pasiknak a nők a gyengéik.

Ugyanakkor ha már szerelmi szál, beugrott az 1962-es orosz Kétéltű ember című film is, ami Alekszandr Beljajev azonos című 1928-as regényéből készült. Itt ugyan egy olyan fiúról van szó, akit az orvos apja úgy ment meg, hogy egy cápa tüdejét műti a beteg tüdeje helyére, ettől lesz a fiú kétéltű. De ott is üldözik és ott is szerelmi szál szövődik egy leányzóval menekülés közben.

A víz érintése valahol tartalmazza ezt a két történetet, de mégis egyedi. Mondanivalója súlyos és nehezebb, mint a film itt-ott felcsillanó nyersessége. Észrevesszük-e egymást egy elidegenedett, elszigetelt, ideálisnak mondott képekkel manipuláló látszatvilágban? Tudjuk-e azt mutatni egymásnak, amik valóban vagyunk? Ítélkezés nélkül tudjuk-e fogadni azt, ami a másik? Hiszünk-e benne, hogy az életünkben mindennek oka van? Merünk-e hinni abban, hogy a mi poklunk valaki más mennyországa lehet? Merünk-e szeretni társadalmi megítélés, szokások, konvenciók ellenére is?

Úgy hiszem, ha a víz megérint, a válaszok benned vannak.

A víz érintése - The Shape of Water (2017)

A víz érintése - The Shape of Water (2017)

Rendezte: Guillermo del Toro

Megtekintés: Egyszer érdemes megnézni del Toro szerelmes filmjét, de nekem elmaradt a katarzis.

Kicsit olyan érzésem volt, mintha mostanra meguntam volna del Toro világát, a szenvedő női alakokkal, arcon sérült emberekkel, végtelenül negatív figurákkal és a kifejezetten fehér (nem bőrszín) mellékszereplőkkel.
Ebből a szempontból nekem az egész fantasy egy blöffnek tűnik. Szerelmes film, amely a végén persze értelmet nyer és felülírja, amit korábban gondoltam. Ha erről írok, az viszont meg csúnya szpojler. Így mi marad, amiről írhatnék?

Mielőtt március elején megnyerte volna "A víz érintése" a legjobb film kategóriáját (Tedd hozzá, hogy az Oscar-díjról beszélünk, sok, egyéb megnyert díja mellett!), volt körülötte némi plágium pereskedés, amelyet mintha még mindig - pár nappal a díjkiosztó után - erőltetnének a másik oldal érintettjei. Nem védem del Toro-t, magam sem vagyok oda a más szellemi termékének "ellopásáért", de néha roppant nehéz az embernek kimazsoláznia írás közben, hogy mi az ami saját kútfő, mi az, amiről hallott és beépült az emlékeibe és mi az, amiről tényleg fogalma sem volt, ugyanakkor más vonalon megtörténhetett és ez vezethet oda vissza, mintha mi loptunk volna el egy ötletet (És számunkra ezért ez saját kútfőnek tekintendő.). Hiszek abban, hogy néha bizony az emberek agya, egymástól függetlenül, időt és helyet a világban átugorva, járhat egy rúgóra.
Nem tisztem eldönteni, del Toro szándékosan vagy véletlenül idézett meg egy korábban készült filmet, átemelve olyan apróságokat is, amik megdönthetetlenül bizonyítanák a plágiumot.
Nem az én dolgom, hiszen ki tudja bizonyítani, hogy a "másolt" mű esetleg hogyan épült be a tudatalattiba és ágyazott meg benne magának, hogy végül a mexikói rendező elkészítse ezt a kellemes drámai mesét.
Engem az érdekel, hogy a film mint két órás látványosság, hogyan épül be az én memóriámba, és mi pluszt kapok általa. Ha jól elszórakoztat és gondolkodásra késztet, akkor elérte célját és egy igen jó filmről fogok tudni monologizálni. Ha valamiért nem érintett meg eléggé, akkor kissé hűvösebben fogok áradozni róla.
Mellesleg, plágium, koppintás ide vagy oda, del Toro vállaltan mesélt róla, hogy filmjét erősen inspirálta a fekete lagúna szörnye című reneszánsz horror.
Na, most, lehet, hogy hülye vagyok, de del Toro bevállalja, hogy ezt a filmet kicsit másolta, de egy másikat meg nem és azért perelik? Nem sántít? Hát, nem inkább azt is megjegyzem inspirálóként és akkor lehet, hogy az ügy sem kap akkora visszhangot.
Annak trailere alant! Ott a szörny! Csak figyeld, hogyan meséli el Kenny!

Legyen a második.
Nem mondom, hogy nem volt jó film, de...
A del Toro lufi nekem most valahogy kipukkadt. Első filmjei, legyenek saját látomások vagy az álomgyár futószalag termékei, általában igen közel kerültek hozzám a direktortól. Az "Ördöggerinc" például egy kifejezetten erős szellemes-dráma, amelyet néha újra kell néznem. A "Penge 2." meg a vámpíros sorozat legerősebb darabja, szerintem.
A Hellboy egy korrekt sci-fi és képregény adaptáció. A "Tűzgyűrű" már erősen Godzilla utánérzés volt számomra, a "Bíborhegy" meg egy gyönyörű képi világgal rendelkező, de vértelen horror-dráma, amely nem is nagyon találta meg eddig értő közönségét. Engem egészen biztosan nem.
Most ismét úgy érzem, hogy ez lett a helyzet.
"A víz érintése" egy hidegháborús környezetbe helyezett love story, csak nekem kicsit kevés. Persze, ha belegondolok, csak felülírja a befejezés az egészet és akkor viszont egy kellemes fantasy, ha azonban arra gondolok, hogy elakartam kápráztatni magamat ezzel a fimmel, mert sokat vártam tőle, akkor viszont csalódott vagyok.

Elisa Esposito (Sally Hawkins) a néma takarítónő jól megvan átlagos életében egy katonai kutató támaszponton. Barátnőjével (Octavia Spencer) elvégzik a napi rutint, amely csupán akkor borul fel, amikor egy titokzatos vízi teremtményt (Doug Jones) hoznak az egyik lezárt szárnyba. A hely ellenőrzése kissé kaotikus, mivel Elisának van ideje megismerkedni és ráhangolódni a teremtményre, hogy végül elszánja rá magát, hogy kiszabadítja.
Segítsége lesz ebben egy tudós (Michael Stuhlbarg) és a szomszédja, a meleg művész, Giles (Richard Jenkins) míg az ellenpólus a remek Michael Shannon, Strickland szerepében.
Strickland-nek is személyes ügye lesz, hogy leszámoljon a lénnyel, míg Elisának szintén - hogy mennyire, az a film csattanója - az, hogy kimenekítse a kis kopoltyúst.

Kezdő képsor - árulkodik...

A történet felesleges túlbonyolított szerintem és mégis, kevéske. Elhiszem, hogy Oscar papának tetszik, de legyen neki. Ha belegondolok, hogy a számomra szinte élvezhetetlen Chicago 5 díjat elvitt, míg a végtelenül szórakoztató "A legnagyobb showman" egy jelölést tudott összekalapozni, nem lepődöm meg. Ugyanakkor az is a díj sajátossága, hogy "A víz érintése" lehetett legjobb film, míg a számomra teljesen hasonló történet ívű és sokkal élvezetesebb "Amélie csodálatos élete" alig több jelölést kapott, mint amit a "A víz érintése" eleve elvitt. Ha valahogy egymás mellé helyezem őket, akkor úgy gondolom, hogy a francia mozi köröket ver sok mindenben a del Toro filmre, csak az ugye "francia".
A barátnő karaktere pl. erősen elnagyolt nekem. Spencer mondjuk megtesz mindent, ám nekem nem volt különösebben mélysége a karakterének. A végén segít... Húzza egy kicsit a kocsit. Ja, meg közben egyengeti Elisa munkáját. De nem nagyon látom, hogy hol van köztük a kémia. Főleg azt látni, hogy Zelda azzal az anyáskodó rosszallással felügyeli hősnőnket, míg a végén kéreti magát, majd, mielőtt végleg elhagyjuk, tolja egy kicsit a szennyes kocsit. Hát, ezért tényleg kellett. Feltételezem, ő volt a balansz, hogy értsük, Elisa képes beilleszkedni, ha kell. (Szpojlergyanú)
Egy barátom hasonló véleménnyel Giles karakterét emelte ki, hogy miért kellett meleg szomszéd bőrébe bújtatni a figurát. Két felesleges jeleneten kívül tett e hozzá valamit a filmhez, a karakterhez az, hogy meleg?
Nem. De nagyon drámai volt amikor kikosarazzák.
Köszönjük!

De tudod mit?
Nem lázadozom. Elfogadom, hogy a fél világ megörül ezért a vizes drámáért, ami nekem egy kissé utánérzés fércmű.
Legyen.
Láttam, egynek oké volt.
Viszont a zenéje kiváló, a fényképezés gyönyörű és a színészek is odateszik magukat, ami sokat emel a mozi ázsióján és ez is lehet az oka, hogy túlértékelték. Mert a tálalás és a körítés azért odatette. Nekem csak az íz fanyar.

A film Mafab adatlapja: A víz érintése - The Shape of Water (2017)

70%

Ha megnéznéd:
- A víz érintése (2017)

A számolás joga - Hidden Figures (2016)

A számolás joga - Hidden Figures (2016)

Rendezte: Theodore Melfi

A film Mafab adatlapja: Hidden Figures (2016)

Megtekintés: Nagyon ajánlom legalább egyszeri megnézésre, habár nem tökéletes életrajzi film.

"A számolás joga" ugyan bemutat három nőt, akik matematikai ismereteik révén bőven az átlag fölé emelkedtek, egy olyan korban, amikor ezt az eredményüket vagy tehetségüket több okból sem értékelték megfelelően, mégsem igazi életrajzi film, hiszen inkább egyetlen viszonylag jól körülhatárolt időszakot mutat be a hölgyek életéből és sajnos, azt sem teljesen részletekbe menően. (Pl. érdekelt volna, hogyan találják meg mindhárom hölgyet erre a munkára, ha tudjuk, hogy még egy egyetemre is alig tudnak bejutni?)
Ettől függetlenül Scal kollégával ellentétben, aki szerint a film nem sokat ér, - gondolom, majd ezt a kijelentést javítandó helyreigazítást fog kérni - úgy vélem, egészen kellemes szórakozás hibái ellenére is.

Először is, jobban szeretem az olyan élettörténeteket, amelyek, már ha muszáj megismernem az embert, akit témának használnak, viszonylag kerek egészek és nagy vonalakban végigkísérnek egy életutat, az elejétől, vagy korai évektől, a fontosabb állomásokon a lényeges pontokig, amiért a történet főszereplője megérdemelte a róla forgatott mozit. Ez mondjuk ellent mond annak a véleményemnek, hogy nem rajongok az olyan filmekért, amelyben a hős lassan megöregszik és végül meghal, mert úgy vélem, az élet pont elég rövid ahhoz, hogy másfél órába sűrítve élvezzem, hogy ezt az orrom alá dörgölik. Gondolhatod, mit gondolok akkor az erre a témára építő reklámfilmekről, rövidfilmekről. Úgy emlékszem, Scal hasonló okból nem kedveli a témát. Azért, ellenérzései ellenére nem lenne rossz, ha írna a filmről. Elolvasnám.

Mivel "A számolás joga" három karaktert is be szeretne mutatni kb. hasonló nagyságú játékidővel kufárkodva - ez sajnos nem sikerült - azt kell mondjam, az életrajzi film titulust nem is erőltetem, hanem maradok inkább a történelmi keserédesnél. Igaz, hogy nem az ősi régmúlt, de azért csak történelmi betekintés egy sokkal konzervatívabb korba.
"A számolás joga" a hatvanas években játszódik és főszereplői fekete nők. Sőt, okos fekete nők. És ezek nem csupán olyan fekete nők, akiknek van esze, hogy valamilyen karriert a csúcsra járassanak, amivel sok pénzt szereznek és ismertek lesznek, hanem olyan nők, akik tehetségüket aprópénzre váltva olyasmikben vesznek részt, ami az emberiség egészét - annak ellenére, hogy akkoriban ezt az USA személyes presztízskérdésnek tekintette - helyezi előrébb egy képzeletbeli, eredményességünket és tudásunkat fejlesztő diagramon. Mindhárom nő számomra sokra becsült tudását és tehetségét, vagy nevezd, aminek akarod, a NASA üstjébe dobta, hogy a cégben fővő hatalmas űrprogram nevű katyvaszból sikeresen összehozzanak egy űrutazást, melynek végén, vissza is hozzák azt az embert, aki meglovagolva a technika rakéta formájú vadlovát, körbeutazza a föld bolygót, hogy ezzel is erősítse a hitünket abban, hogy amiket a fantasztikus filmek sugallnak más világok meghódításával, azt végre elérhető közelségbe hozzák az átlagemberek számára is. Majd száz év múlva... (Hülye körmondatok.)

A film nem túl részletesen mutatja meg, hogy a hatvanas években az USA még közel sem volt annyira toleráns az afroamerikai lakossággal, - legalábbis Washingtonban még biztos nem - mint manapság igyekeznek ezt elhitetni a világgal. És arról az Amerikáról beszélünk, ami közel húsz évvel korábban olyan vehemensen állt bele a második világháborúba egy olyan hatalommal szemben, amelyik nyíltan hirdette bizonyos rasszok másodlagosságát.
Szóval, Amerika, ahogyan a "Team Kommandóban" is mondják, kapd be!
1960 környékén még te is kirekesztő voltál a "négerekkel", megszégyenítő módon elkülönítetted őket buszon, épületekben, de még a vizeldében is, legyen az mellékhelység vagy ivókút. Kiírtad; színeseknek. Csak épp nem egy vallás ellen ágáltál, hanem egy külső jegy alapján. Hát köszi.
Csodálom, hogy a három főhősnőnk tehette azt, amihez a legjobban értett, habár, mint korábban jeleztem, el nem tudom képzelni, hogy a NASA személyzetis osztálya, hogyan akadhatott a nyomukra egy ilyen kirekesztő felépítésű társadalomban. Szerencsére azonban sikerült és ennek köszönhetően ma már teóriákat is gyárthatunk, hogy lehet, hogy az egész egy humbug volt? Ezt sajnos csak Kubrick tudná megmondani, de szegény, kilépett a rendszerből.

"A számolás joga" mire e sorokat írom, közel száz jelölést és ebből több tucat díjat tudhat magáénak. Az Oscar is nominálta a film egyik központi karakterét, Octavia Spencert, aki előtt le a kalappal, de megtekintve a filmet, a jelölést szerintem sokkal inkább érdemelte volna meg a másik főszereplő, Taraji P. Henson, aki ötvenes nőként is egészen vonzó tudott lenni, pedig nem kimondottan egy manöken külsejű hölgy. A film legkevésbé kihangsúlyozott karaktere pedig a trióból Janelle Monáe figurája, akinek azért szintén jutott legalább egy erős pillanat - tárgyalótermi jelent a bíróval - ennek ellenére neki jutott a legkevesebb játékidő, ami annak is betudható, hogy egyelőre a három színésznő közül neki van a legkevesebb filmes tapasztalata, igaz, idén mindjárt két Oscar jelölést kapó filmben is szerepelhetett. A másik a "Holdfény - Moonlight (2016). (Scal azt különösen imádja...)

Röviden a történetről:
Megismerjük ezt a három ragyogó tehetséget, akik történetesen a NASA berkein belül különböző területeken dolgoznak és lassan kiderül, hogy tehetségük révén előrébb tudják lendíteni akár apró mértékben is az űrprogram sikerességét.
Egyikük főnöke az űrprogram sikerességét felügyelő Al Harrison (Kevin Costner) - tudni kell, hogy a könyv és a belőle készült forgatókönyv több ponton eltér a valóságtól, ezért ez is egy oka, hogy nem tudom teljes értékű életrajzi drámaként kezelni - aki a szegregációt nem veszi komolyan, hiszen jobban érdeklik az űrversenyben elért eredmények.
Mindhárom nőnek ki kell vívnia némi tiszteletet a kollégák és vezetők körében, hogy érvényesülni tudjanak és közben otthon is helyt kell állniuk, mint anya és társ.
Közben problémák lépnek fel az űrprogramban és ezeket is kezelni kell, hiszen akkoriban Amerika nem kívánt annyi felhasznált dollármillió után másodikként felkerülni az űrkutatás történelmének tablójára.
A film szerint, hogy sikerült bizonyos eredményeket olyan jól teljesíteniük az űrversenyben, abban ezek a hölgyek is tevőlegesen vettek részt.
Fontos mellékszerepekben még feltűnik Kirsten Dunst, aki remélhetőleg a sminknek, még sosem volt ennyire "öregedő", illetve Mahershala Ali, aki egyikük udvarlójaként kapott szerepet.
A fényképezés nagyon szép, jók a beállítások. A zene kellemes, - Pharrell Williams a "Happy" szerzője - de nem maradt meg bennem. A mellékhelységes poén nekem kicsit sok volt, de a karakterek nagyon eltaláltak és külön tetszett Taraji játéka.
A "Hidden Figure" meg szerintem többféle jelentéssel bír, mind matematikai utalás, mind pedig jelölheti azokat a fekete nőket, akiket senki sem akar észrevenni, pedig, kellene.
A valóság több ponton eltért a filmben bemutatott eseményektől. A kedvenc jelenetem, amikor John Glenn, az űrhajós utasítja az irányítóközpontot, hogy amíg Katherine (Taraji) nem ellenőrzi vissza a számadatokat, nem hajlandó elindulni az űrbe, megtörtént, igaz, nem olyan feszített tempóban, mint a filmben, hanem a kilövés előtt pár héttel.

65%

Ha megnéznéd:
- A számolás joga (2016)