Rendezte: Ben Falcone
A film Mafab adatlapja: Thunder Force (2021)
McCarthy rejtély számomra. Mint nő, sehol nincs az ingerküszöbömben. Elképzelhető, hogy az idén 51 éves komika egyszerűen megtestesíti nőben azt a karaktert, amit nekem nem sikerült. Azaz, hogy sikeres komikus színész lett, velem ellentétben és olyan B filmekben kap főszerepeket, amikben magam is szívesen játszanék... ...egy másik dimenzióban. A lényeg, hogy valamiért kedvelem ezt a kissé bumfordi nőt, még akkor is, ha filmjeinek a többsége értékelhetetlen számomra. Talán azért, mert pl. Owen Wilsonnal szemben kifejezetten jó színésznek tartom, bár, ha nem kezd el futószalagon független drámákban alakítani, nehezen fog kiderülni róla, hogy sokkal több van benne a seggre huppanó, trágár dumákat soroló, bizonytalan háziasszony formánál. Állítólag komoly fogyókúrába is kezdett, de ha annak van eredménye, akkor az azt jelenti, hogy ez a film régóta állt dobozban.
A film másik főszereplője, Octavia Spencer azon kevés fekete színésznők egyike, akivel ha tehetném, azonnal aláírnék egy filmszerepre. Nem azért, mert a hölgy Halle Berry, vagy hasonlóan csinos Afrika hercegnője típus (tudom, hogy mennyire rasszistának hangzik) hanem mert pont nem, de amit a külső nem ad, azt szerintem színészi teljesítményben bőven hozza. Pár éve, amikor fejben összeállítottam egy Top10 színésznőt, akikkel játszanék drámai szerepet, Spencer belekerült a csoportba és nagyjából ekkor jöttem rá, hogy feleségnek a szebbekből válogatnék, de ha egy filmdrámában szeretném megmutatni, hogy van bennem Olivier-i tehetség (Sir Laurence Olivier* - a szerző) akkor egészen biztos, hogy a csúnyácskább, vagy pol-korrektebb megfogalmazásban, a kevésbé vonzóak közül keresnék partnert.
McCarthy és Spencer szerintem képesek elvinni egy filmet a hátukon, ezt bizonyítja az is, hogy itt is sikerül nekik, pedig a forgatókönyv nem túl acélos.
A múltban, vagy negyven éve, (legalább annyi kell legyen, hiába mond mást a film, a színésznők kora miatt...) egy különleges légköri jelenség miatt valamiféle kozmikus sugárzás éri a Földet és ennek folyományaként néhány ember génjei megváltozik, ami által különleges képességekre tesznek szert. Néhányuk a frissen kapott adottságot rossz dolgokra használja, és egyikük elpusztít egy metrószerelvény, amiben az akkor kisiskolás Emily (Octavia Spencer) szülei is utaztak és meghaltak. Emily pedig megfogadja, hogy a szüleitől örökölt intelligenciáját és kitartását abba fogja ölni, hogy kitaláljon valami mesterséges szuperhős szérumot, hogy majd utána összefogdossa a kártékony X-meneket. Azonban ehhez előbb túl kell élnie az iskolát, ami nem menne neki, ha az iskolai erőszakból nem mentené ki a későbbi legjobb barátnője, Lydia (Melissa McCarthy), aki viszont nagyjából mindenben az ellentéte az okos afroamerikai kislánynak. Barátságuk egy ideig megbonthatatlan, azonban Lydia olyannyira híján van a felelősségnek, hogy mikor figyelmetlensége miatt Emily majdnem elesik egy ösztöndíjtól, az öri-bariból öri-hari lesz.
Elrepülnek az évek és Lydia még ma is visszasírja legjobb barátnőjét jelképes elvesztését, így amikor kiderül, sulitalálkozó lesz, némi besörözéssel felvértezve elmegy Emily munkahelyére, mivel az ígéretével ellentétben, nem érkezett meg a buliba.
Ahogyan sejthető - igen, van klisé rendesen, de hát ha a Pókember filmekben ezt nem rovom fel a rádióaktív póknak, akkor itt sem fogom felróni a sörnek és a leginkább spa-fotelnek tűnő kísérleti-masinának - Lydia megint belekeveredik valami bénázásba és akaratán kívül részese lesz Emily mostanra beért kutatásainak.
Mellesleg a film egyik legjobb poénja a két kezelés közötti különbség. Azon fel tudtam röhögni.
Szóval, a szuper-emberségi kísérlet egyik felét Lydia, a másikat Emily kapja, akiről az is kiderül közben, hogy anya lett az évek alatt, és van egy lánya, aki a Wakandai Suri amerikai középosztálybeli iskoláscsaj megfelelője.
A két asszonyka pedig, ahogyan a szuperhősfilmekben látta, járni kezdi a várost, hogy legyőzze a gonoszokat. A többit sejted?
A film humora nekem sokszor tűnt gyermetegnek. Nem tudom, hogyha van egy jó témájuk, amit jól megírt szövegekkel egy viszonylag komoly moziként is el lehetne adni, mi szükség van karikatúra szerű gonoszokra és az unásig ismert történeti klisékre? Egyszerűen ilyen a lusta forgatókönyv írás, vagy az amerikai humor nem képes túllépni egy 12 év körüli kissrác humorvilágán.
A színészek azonban ripacskodásukban is jók. Jason Bateman szokás szerint olyan, mint a szomszéd matektanár laza figurája - ez a pasi nagyjából olyan, mintha egyik filmjéből szünet nélkül, sétálna át a másikba - Bobby Cannavale (Te ezek nagyjából mind 69-70-esek???) pedig nem tudom mennyit alszik otthon, de mostanában szinte mindenben benne van. Itt épp negatív hős, mint a Jumanji újrában, pedig a Szuperagyban már egyenesen McCarthy pasija lehetett. Smároltak is egy sort, miközben Falcone dirigálta őket, aki mellesleg McCarthy férje. Melissa Leo nevét meg mostanra sikerült megjegyeznem, pedig a Támadás a Fehér Ház előtt is láttam már filmjeit. Laser szerepében meg az a Pom Klementieff látható, aki a Galaxis őrzőiben alakította Mantis-t. Erre mondjuk úgy jöttem rá, hogy elolvastam, ki ő, mivel Mantis arca annyira el lett maszkírozva, hogy sosem ismertem volna fel segítség nélkül.
A fényképezés szép. A zene nem túl erős. Konkrétan a zenei albumot meghallgatva egy jobb motívumot nem találtam benne. Pedig Fil Eisler nem kezdő a szakmában, mégis hiányzott az a plusz a zenei anyagból, ami miatt esetleg újra meghallgatnám. Ráadásul, a filmben nem is hallgathatjuk végig a The Cranberries Dreams című számát, bár, amikor elkezdődik, megdobbant a szívem. A trükkök, éppen elmennek, de volt egy olyan pillanat is, amikor felszisszentem, annyira gagyi volt valami megoldás.
Ben Falcone vagy egy lehetséges folytatásnak ágyazott meg, vagy még nem kiforrott forgatókönyvíró, de furcsálltam, hogy az Emily életcélját kiváltó ok, azaz a szülei meggyilkolása, nem kap kerek lezárást azzal, hogy a film végig esetleg elkapta volna a gyilkosukat. Laser sorsa pedig egy homályos mondatot kap, míg a társaság kihagyhatatlan árulóját is elfelejti a film a végére.
A kémia érezhető a két női főszereplő között, ami annak is köszönhető, hogy közel húsz éve nagyon jó barátnők.
Szóval, akad pozitívum, de a jó szuperhős-komédia nem ez.
45%
