Maggie-mondja: A víz érintése - The Shape of Water (2017)

Maggie-mondja: A víz érintése - The Shape of Water (2017)

Rendezte: Guillermo del Toro

Először az a szó ugrott be a film közben, hogy „nyugtalanító”. Aztán ez végig megmaradt. Valahogy Guillermo del Toro összes filmjével úgy vagyok, hogy valami szorongásfélét érzek a gyomromban, de szent borzadállyal nézem végig őket, mert akarom. Nem tudom hogyan csinálja, de a mondanivalói mégis megérintenek, ugyanakkor annyira naturálisak, amennyire csak a vászon engedi. Szóval vegyük figyelembe, hogy del Toro meséi felnőtteknek íródtak. Pont.

Úgy tűnik, mintha a víz érintése egy kétéltű emberről szólna, de ez csak a látszat. A történet egy lányról szól. Elisa néma és talán pont ettől kicsit furcsa is. Műveltsége és intelligenciája magasabbra tenné őt egyszerű takarítónál, de hiába, ha kommunikációja mondjuk úgy: hiányos. Élete mégsem szomorú, mosolyogva teszi a dolgát, éli a mindennapjait. Két barát jelent neki társaságot vagy inkább ő nekik. Az egyik a szomszédja, Giles a macskatartó grafikus, aki naphosszat a rajztáblája előtt ül és titokzatosan vonzódik a pitékhez, bármilyen rosszak is. A másik a munkatársa, a szintén takarító Zelda, aki érti Elisa jelbeszédét és helyette is beszél, ha kell, ugyanakkor ha csak teheti, léhűtő férjét szidja, akit mégis hűségesen kiszolgál.

Egy nap a kutatóállomásra, ahol takarítóink dolgoznak, egy furcsa lény kerül: emberszerű kétéltű, úszóhártyás lábakkal és kezekkel. A kutatása nagyon titkos és veszélyes, ezt bánja az új biztonsági főnök, Strickland két ujja is, amit a szörny harap le, bár a körülmények nem tisztázottak. Strickland ugyanis nem egy szimpatikus ember: élvezi, ha kegyetlen és megalázó lehet. A kutatóállomáson talán egyetlen szimpatikus figura Dr. Hoffstetler, ami azért is meglepő, mert egy orosz kémről van szó.

Apropó, orosz kém. 

Nem is említettem, hogy a késő ötvenes évek Amerikájában járunk. De ez a világ cseppet sem olyan mézes-mázas, ahogyan azt általában elképzeljük. Ez egy kézzel foghatóan sötét és realisztikus ötvenes évek, ahol hiába pakolják több rétegben a mázat, mégis kikandikál alóla a nyomorúságos valóság. Erre rátesz egy lapáttal az is, hogy szinte folyamatosan látjuk a tévéadásokban a vidám, táncos revüműsorokat, amik hol vigaszt jelentenek a mindennapokra, hol egyenesen karikírozzák azokat. Az elidegenedés mintha nagyobb lenne, mint manapság, hiszen az Eliza lakása alatti mozi is kong az ürességtől. Jó, ha négy-öt ember beül egy filmre egyáltalán.

Mindenki egyedül van, de az összes szereplő másképpen magányos.

Magányos Elisa, Giles, Zelda, hiszen egyikük sem teljesedik ki a magánéletében. Magányos Dr. Hoffstetler, akit két dróton rángatnak hol az amerikaiak, hol az oroszok, pedig meglepő módon ő csak ember akar maradni ezen a pengeélen is. De magányos még a gonosz Strickland is, hiába van az amerikai álom: csinos, odaadó feleség, két gyerek, Cadillac. Neki ez nem elég. Kifordult személyisége kegyetlenségre vágyik. 

És magányos a kétéltű ember, mert bezárják és kínozzák kutatási cél címen.

Talán mindenki maradna ebben az állapotában, ha Eliza nem indítana el egy lavinát: felfigyel a „szörnyre”. Eliza nem szörnyet lát a furcsa lényben, hanem saját magányának tükörképét. Valakit, aki szintén nem beszél, ezért nem is várja el tőle, hogy ő így tegyen. A két „néma” ember közös hangra lel. Eliza kedvessége kedvességet vált ki a vízi lényből. S mintha ettől a többi szereplő is feloldódna: mindenki hőssé és segítőtárssá alakul, hogy megmenthessék a kétéltűt és szerelmével már hozzá tartozó Elizát is.

A lény láttán azonnal beugrott az 1954-es A fekete lagúna szörnye című film. Tulajdonképpen annyira hasonlít a kinézete, hogy ez alapján akár remake vagy kései folytatás is lehetne. Kis utalást kapunk is rá, hiszen Strickland azt mondja, az Amazonas vidékéről hozta magával, az előbb említett film pedig valóban ott játszódik. Azonban abban a történetben a szörny a legtöbbször gyilkol, bár valószínű, hogy csak azért, mert felpiszkálják. Szerelmi szál nem szövődik, bár az egyetlen női szereplőt elrabolja, de nem bántja. Ezeknek a vízalatti pasiknak a nők a gyengéik.

Ugyanakkor ha már szerelmi szál, beugrott az 1962-es orosz Kétéltű ember című film is, ami Alekszandr Beljajev azonos című 1928-as regényéből készült. Itt ugyan egy olyan fiúról van szó, akit az orvos apja úgy ment meg, hogy egy cápa tüdejét műti a beteg tüdeje helyére, ettől lesz a fiú kétéltű. De ott is üldözik és ott is szerelmi szál szövődik egy leányzóval menekülés közben.

A víz érintése valahol tartalmazza ezt a két történetet, de mégis egyedi. Mondanivalója súlyos és nehezebb, mint a film itt-ott felcsillanó nyersessége. Észrevesszük-e egymást egy elidegenedett, elszigetelt, ideálisnak mondott képekkel manipuláló látszatvilágban? Tudjuk-e azt mutatni egymásnak, amik valóban vagyunk? Ítélkezés nélkül tudjuk-e fogadni azt, ami a másik? Hiszünk-e benne, hogy az életünkben mindennek oka van? Merünk-e hinni abban, hogy a mi poklunk valaki más mennyországa lehet? Merünk-e szeretni társadalmi megítélés, szokások, konvenciók ellenére is?

Úgy hiszem, ha a víz megérint, a válaszok benned vannak.

A víz érintése - The Shape of Water (2017)

A víz érintése - The Shape of Water (2017)

Rendezte: Guillermo del Toro

Megtekintés: Egyszer érdemes megnézni del Toro szerelmes filmjét, de nekem elmaradt a katarzis.

Kicsit olyan érzésem volt, mintha mostanra meguntam volna del Toro világát, a szenvedő női alakokkal, arcon sérült emberekkel, végtelenül negatív figurákkal és a kifejezetten fehér (nem bőrszín) mellékszereplőkkel.
Ebből a szempontból nekem az egész fantasy egy blöffnek tűnik. Szerelmes film, amely a végén persze értelmet nyer és felülírja, amit korábban gondoltam. Ha erről írok, az viszont meg csúnya szpojler. Így mi marad, amiről írhatnék?

Mielőtt március elején megnyerte volna "A víz érintése" a legjobb film kategóriáját (Tedd hozzá, hogy az Oscar-díjról beszélünk, sok, egyéb megnyert díja mellett!), volt körülötte némi plágium pereskedés, amelyet mintha még mindig - pár nappal a díjkiosztó után - erőltetnének a másik oldal érintettjei. Nem védem del Toro-t, magam sem vagyok oda a más szellemi termékének "ellopásáért", de néha roppant nehéz az embernek kimazsoláznia írás közben, hogy mi az ami saját kútfő, mi az, amiről hallott és beépült az emlékeibe és mi az, amiről tényleg fogalma sem volt, ugyanakkor más vonalon megtörténhetett és ez vezethet oda vissza, mintha mi loptunk volna el egy ötletet (És számunkra ezért ez saját kútfőnek tekintendő.). Hiszek abban, hogy néha bizony az emberek agya, egymástól függetlenül, időt és helyet a világban átugorva, járhat egy rúgóra.
Nem tisztem eldönteni, del Toro szándékosan vagy véletlenül idézett meg egy korábban készült filmet, átemelve olyan apróságokat is, amik megdönthetetlenül bizonyítanák a plágiumot.
Nem az én dolgom, hiszen ki tudja bizonyítani, hogy a "másolt" mű esetleg hogyan épült be a tudatalattiba és ágyazott meg benne magának, hogy végül a mexikói rendező elkészítse ezt a kellemes drámai mesét.
Engem az érdekel, hogy a film mint két órás látványosság, hogyan épül be az én memóriámba, és mi pluszt kapok általa. Ha jól elszórakoztat és gondolkodásra késztet, akkor elérte célját és egy igen jó filmről fogok tudni monologizálni. Ha valamiért nem érintett meg eléggé, akkor kissé hűvösebben fogok áradozni róla.
Mellesleg, plágium, koppintás ide vagy oda, del Toro vállaltan mesélt róla, hogy filmjét erősen inspirálta a fekete lagúna szörnye című reneszánsz horror.
Na, most, lehet, hogy hülye vagyok, de del Toro bevállalja, hogy ezt a filmet kicsit másolta, de egy másikat meg nem és azért perelik? Nem sántít? Hát, nem inkább azt is megjegyzem inspirálóként és akkor lehet, hogy az ügy sem kap akkora visszhangot.
Annak trailere alant! Ott a szörny! Csak figyeld, hogyan meséli el Kenny!

Legyen a második.
Nem mondom, hogy nem volt jó film, de...
A del Toro lufi nekem most valahogy kipukkadt. Első filmjei, legyenek saját látomások vagy az álomgyár futószalag termékei, általában igen közel kerültek hozzám a direktortól. Az "Ördöggerinc" például egy kifejezetten erős szellemes-dráma, amelyet néha újra kell néznem. A "Penge 2." meg a vámpíros sorozat legerősebb darabja, szerintem.
A Hellboy egy korrekt sci-fi és képregény adaptáció. A "Tűzgyűrű" már erősen Godzilla utánérzés volt számomra, a "Bíborhegy" meg egy gyönyörű képi világgal rendelkező, de vértelen horror-dráma, amely nem is nagyon találta meg eddig értő közönségét. Engem egészen biztosan nem.
Most ismét úgy érzem, hogy ez lett a helyzet.
"A víz érintése" egy hidegháborús környezetbe helyezett love story, csak nekem kicsit kevés. Persze, ha belegondolok, csak felülírja a befejezés az egészet és akkor viszont egy kellemes fantasy, ha azonban arra gondolok, hogy elakartam kápráztatni magamat ezzel a fimmel, mert sokat vártam tőle, akkor viszont csalódott vagyok.

Elisa Esposito (Sally Hawkins) a néma takarítónő jól megvan átlagos életében egy katonai kutató támaszponton. Barátnőjével (Octavia Spencer) elvégzik a napi rutint, amely csupán akkor borul fel, amikor egy titokzatos vízi teremtményt (Doug Jones) hoznak az egyik lezárt szárnyba. A hely ellenőrzése kissé kaotikus, mivel Elisának van ideje megismerkedni és ráhangolódni a teremtményre, hogy végül elszánja rá magát, hogy kiszabadítja.
Segítsége lesz ebben egy tudós (Michael Stuhlbarg) és a szomszédja, a meleg művész, Giles (Richard Jenkins) míg az ellenpólus a remek Michael Shannon, Strickland szerepében.
Strickland-nek is személyes ügye lesz, hogy leszámoljon a lénnyel, míg Elisának szintén - hogy mennyire, az a film csattanója - az, hogy kimenekítse a kis kopoltyúst.

Kezdő képsor - árulkodik...

A történet felesleges túlbonyolított szerintem és mégis, kevéske. Elhiszem, hogy Oscar papának tetszik, de legyen neki. Ha belegondolok, hogy a számomra szinte élvezhetetlen Chicago 5 díjat elvitt, míg a végtelenül szórakoztató "A legnagyobb showman" egy jelölést tudott összekalapozni, nem lepődöm meg. Ugyanakkor az is a díj sajátossága, hogy "A víz érintése" lehetett legjobb film, míg a számomra teljesen hasonló történet ívű és sokkal élvezetesebb "Amélie csodálatos élete" alig több jelölést kapott, mint amit a "A víz érintése" eleve elvitt. Ha valahogy egymás mellé helyezem őket, akkor úgy gondolom, hogy a francia mozi köröket ver sok mindenben a del Toro filmre, csak az ugye "francia".
A barátnő karaktere pl. erősen elnagyolt nekem. Spencer mondjuk megtesz mindent, ám nekem nem volt különösebben mélysége a karakterének. A végén segít... Húzza egy kicsit a kocsit. Ja, meg közben egyengeti Elisa munkáját. De nem nagyon látom, hogy hol van köztük a kémia. Főleg azt látni, hogy Zelda azzal az anyáskodó rosszallással felügyeli hősnőnket, míg a végén kéreti magát, majd, mielőtt végleg elhagyjuk, tolja egy kicsit a szennyes kocsit. Hát, ezért tényleg kellett. Feltételezem, ő volt a balansz, hogy értsük, Elisa képes beilleszkedni, ha kell. (Szpojlergyanú)
Egy barátom hasonló véleménnyel Giles karakterét emelte ki, hogy miért kellett meleg szomszéd bőrébe bújtatni a figurát. Két felesleges jeleneten kívül tett e hozzá valamit a filmhez, a karakterhez az, hogy meleg?
Nem. De nagyon drámai volt amikor kikosarazzák.
Köszönjük!

De tudod mit?
Nem lázadozom. Elfogadom, hogy a fél világ megörül ezért a vizes drámáért, ami nekem egy kissé utánérzés fércmű.
Legyen.
Láttam, egynek oké volt.
Viszont a zenéje kiváló, a fényképezés gyönyörű és a színészek is odateszik magukat, ami sokat emel a mozi ázsióján és ez is lehet az oka, hogy túlértékelték. Mert a tálalás és a körítés azért odatette. Nekem csak az íz fanyar.

A film Mafab adatlapja: A víz érintése - The Shape of Water (2017)

70%

Ha megnéznéd:
- A víz érintése (2017)

A Faun labirintusa - El laberinto del fauno - Pan's Labyrinth (2006)

A Faun labirintusa - El laberinto del fauno - Pan's Labyrinth (2006)

Rendezte: Guillermo del Toro

A film Mafab adatlapja: El laberinto del fauno (2006)

Megtekintés: A megjelenésekor láttam a filmet és néhány hatásos erőszakos jeleneten kívül nem fogott meg a történet. Tíz évvel később sem lettem rajongója, azonban del Toro zsenije bőségesen átitatja a filmet.

Guillermo del Toro szereti gyermekek szemén keresztül láttatni a világot, több filmje tanúsága szerint, de megkérdőjelezem, hogy valóban szereti a kis embereket, hiszen - szpojler - nem bánik kesztyűs kézzel velük, még akkor sem, ha történeteinek fontos szereplői.
A Mimic - A Júdás faj - Mimic (1997) kisfiúja egyenesen autista míg ugyanabban a filmben két kissrác, akik a metrórendszerben talált bogarak begyűjtésével szereznek némi zsebpénzt, egyenesen egy életnagyságú csótány áldozataivá válnak. Az Ördöggerinc - El espinazo del diablo (2001) című kísértetház történet sem bánik kesztyűs kézzel a árvaház gyermekeivel, sőt, végül egy csavar világít rá, hogy valójában, amit láttunk, amolyan időutazás a pusztulás előtti időkbe. A Faun labirintusa pedig egy enyhén szólva is a világtól elrugaszkodott, önön fantáziavilágában kiteljesedő kislányról szól, aki egyszerre idézi meg Piroskát, aki a farkas elől menekül és Alice-t, aki belekeveredik tündérországba.

A történet az 1944-es, falangikus Spanyolországban játszódik. Megszilárdult hatalmában az 1933-ban alapított Falange-i politikai szervezet, magába olvasztva a fanatikusok fasiszta eszméjét és az ország hadseregét. Franco tábornok is már vagy hét éve látja el országának vezetését és legjobb katonáinak egyikét, Vidal-t (Sergi López) és a legvégsőkig hű csapatát helyezik ki egy hegység erdejében rejtőző partizánhadsereg leverésére szólító paranccsal. Erről több info itt!

Vidal berendezkedik egy valamikori kúriában és várja friss feleségét, akit még a kihelyezése előtt vett nőül, miután annak férje, Vidal egykori szabója, elhunyt. Az asszony (Ariadna Gil) maga sem tudja, szereti e új férjét, inkább csak sodródik az árral, hiszen az erőskezű férfi legalább nyújt számára és lányának valamiféle védelmet a vérzivataros időkben. Lánya, Ofelia (Ivana Baquero) képtelen apjaként tekinteni a kapitányra és az érzés kölcsönös, hiszen Vidal sem nagyon fogadja el Ofeliát. Szükséges rosszként tekint rá. Ofelia számára nem sok szórakozási lehetőséget rejt a vidéki élet, ezért a ház körül keres magának kalandokat, amelyek megfelelnek kb. egy láthatatlan baráttal történő játéknak. Ezzel nem is lenne baj, ha a gyermek képes lenne különbséget tenni realitás és fantázia között, azonban, ahogy halad előre a történet, egyre inkább elsüllyed az őrületben, amely akár születendő kisöccsére is hatással lehet.

Vidal kapitány drasztikus és véres tevékenységével, hatásosan kezdi felszámolni a környéken bujkáló szedett-vetett milíciát és közben megszületik a baba, kioltva Ofelia anyjának életét. Ha lehet, innentől a kislány még mellőzöttebb a hideg falak között. Az egyetlen, aki segíthetne rajta, maga is érintett a kapitány elleni összeesküvésben.
Ofelia, beképzeli magának, hogy egy Faun (Doug Jones) megvilágítja előtte a múltjának titkát, hogy ő valójában egy hercegnő, akinek apukája és anyukája a realitáson túli világban uralkodnak, szeretetben és békében és Ofelia után tud menni, elfoglalni jogos helyét mellettük, ha elvégez három feladatot a Faun-nak. Ofelia gyermeki kíváncsisággal és kitartással verekedi át magát a feladatokon, melynek a tétje a lélek szabadsága.

Ha elvesszük a filmből a misztikumot és varázslatot, akkor egy hasadt személyiségű kislányról szól a történet, aki szálka mostohaapja szemében és miután veszélyesnek bizonyulhat kistestvérére nézve, egyetlen módon lehet megállítani. Vidal karaktere is legalább annyira tragikus, mint Ofeliájé. Mindketten menekülnek valami elől.
Ofelia a valóságtól, Vidal pedig nem szeretne nyom nélkül elveszni a történelem szövevényében. Egyetlen módot lát erre; ha fia születik és azt úgy nevelheti fel, ahogyan őt a saját apja sosem.
Nem szereti a feleségét, hiszen csak amolyan "keltetőgépként" tekint rá és nem szereti Ofeliát sem, akiben csk egy akadályt lát, amit félre kell állítania.

Habár del Toro ekkor már két amerikai - lanyha és közepes - sikeren túl volt, nem kívánta ezt a történetét hollywoodi pénzből megfinanszírozni, még annak ellenére sem, hogy kész volt nemzetközi nyelven, angolul elkészíteni, a több néző lehetősége miatt. Szívügyének tekintette a filmet, amely pesszimista története és hepiend-nélkülisége miatt egyébként is nehezen valósult volna meg amerikai pénzből. Inkább, kikerülve az esetleges cenzúrát és felesleges vitákat a producerekkel, inkább hazájában készítette el a filmet, ahol ismerték már munkásságának milyenségét és szabad kezet kapott. Olyannyira érdekelt volt saját project-jében, hogy a felkínált Narnia film első részének dirigálására is nemet mondott. Guillermo del Toro-t igazolták a pozitív eredmények és a díjak özöne, amellyel erőfeszítéseit jutalmazták. Cannes-ban 22 percig tapsoltak neki, miután felgyulladtak a fények és a rendező a vászon elé sétált.
2007-ben a film mindjárt három technikai díjat is nyert az aktuális Oscar gálán, habár a legjobb idegen nyelvű film díját nem sikerült megszereznie.
Azóta a film közel kétszáz ilyen-olyan jelölésből durván a felét váltotta díjakra!!!
A zenéje pedig gyönyörű és fülbemászó. A főtéma gyakorlatilag egy altatódal, amelynek nincs is szövege. A film végén ezzel engedi el Ofelia lelkét. Javier Navarrete szerezte akinek ezt a munkáját nyolc esetben is jelölték díjakra. Néhányat megkapott, de a két legrangosabbat - Oscar és Grammy - nem sikerült díjra váltania.

Visszatérve kicsit korábbra, a film sikerét annak is köszönhette del Toro, hogy az a taxis, akinek autójában véletlenül bent felejtette vázlatfüzetét - kidolgozott látványtervvel, sablonokkal, figurákkal - saját idejét és költségeit nem kímélve, visszajuttatta hozzá a paksamétát. Toro ezt azóta is áldásnak tartja.

Annak ellenére, hogy gyümölcsöző együttműködés alakult ki del Toro és Doug Jones pantomimes között, Jones volt az egyetlen amerikai a forgatási stábban és nem csak az nehezítette meg munkáját, hogy nem beszéli a spanyol nyelvet, hanem, hogy speciális jelmezeket és maszkokat kellett viselnie, amelyekből alig látott ki, vagy nem hallotta a latexgumi réteg alatt a rendezői instrukciókat. Volt olyan jelenet, ahol gyakorlatilag fejben számolta az ütemet, hogy pontosan mikor mit csináljon Ofeliához képest viszonyítva, mert az éppen játszott figura maszkjától nem látta a kislányt az asztalnál. (Mondjuk, nem fogom megérteni, hogy ha a lábait a Faun alakjából ki tudták CGI-vel montírozni, akkor az arcon miért nem lehetett két lyukat hagyni a szemnek és később kitölteni azt számítógéppel...)
Habár a film Spanyolországban játszódik, valójában Mexikói produkció.

Guillermo del Toro arra a kérdésre, hogy nem tartja e Ofelia történetét túl drámainak és szomorúnak, azzal szokott felelni, hogy Søren Kierkegaard dán filozófust idézi, aki szerint "Amikor egy zsarnok meghal, akkor véget ér az élete, de amikor egy mártír hal meg, az övé csak akkor kezdődik."

Sergi López-t külön kiemelném Vidal szerepében. Toro külön utasításokat adott a figurához, hogy még félelmetesebb legyen. Pl., hogy semlegesen és érzelmek nélkül beszéljen, kicsit elmélyítve a hangját. Sergi López-t már láttam egy másik filmben, amikor egy hirtelen haragú orvost játszott, aki a feleségét terrorizálja, a Sólo Mia - Enyém vagy (2001) című drámában.

A filmről 2004.-ben írtam kritikát a moziplussz.hu oldalra, Godzi szerzői néven.
Itt olvashatod: Enyém vagy kritika

Ha szeretnéd megnézni Guillermo del Toro drámáját, nincs más dolgod, mint klikkelni: A Faun labirintusa!

75%