Maggie-mondja: A víz érintése - The Shape of Water (2017)

Maggie-mondja: A víz érintése - The Shape of Water (2017)

Rendezte: Guillermo del Toro

Először az a szó ugrott be a film közben, hogy „nyugtalanító”. Aztán ez végig megmaradt. Valahogy Guillermo del Toro összes filmjével úgy vagyok, hogy valami szorongásfélét érzek a gyomromban, de szent borzadállyal nézem végig őket, mert akarom. Nem tudom hogyan csinálja, de a mondanivalói mégis megérintenek, ugyanakkor annyira naturálisak, amennyire csak a vászon engedi. Szóval vegyük figyelembe, hogy del Toro meséi felnőtteknek íródtak. Pont.

Úgy tűnik, mintha a víz érintése egy kétéltű emberről szólna, de ez csak a látszat. A történet egy lányról szól. Elisa néma és talán pont ettől kicsit furcsa is. Műveltsége és intelligenciája magasabbra tenné őt egyszerű takarítónál, de hiába, ha kommunikációja mondjuk úgy: hiányos. Élete mégsem szomorú, mosolyogva teszi a dolgát, éli a mindennapjait. Két barát jelent neki társaságot vagy inkább ő nekik. Az egyik a szomszédja, Giles a macskatartó grafikus, aki naphosszat a rajztáblája előtt ül és titokzatosan vonzódik a pitékhez, bármilyen rosszak is. A másik a munkatársa, a szintén takarító Zelda, aki érti Elisa jelbeszédét és helyette is beszél, ha kell, ugyanakkor ha csak teheti, léhűtő férjét szidja, akit mégis hűségesen kiszolgál.

Egy nap a kutatóállomásra, ahol takarítóink dolgoznak, egy furcsa lény kerül: emberszerű kétéltű, úszóhártyás lábakkal és kezekkel. A kutatása nagyon titkos és veszélyes, ezt bánja az új biztonsági főnök, Strickland két ujja is, amit a szörny harap le, bár a körülmények nem tisztázottak. Strickland ugyanis nem egy szimpatikus ember: élvezi, ha kegyetlen és megalázó lehet. A kutatóállomáson talán egyetlen szimpatikus figura Dr. Hoffstetler, ami azért is meglepő, mert egy orosz kémről van szó.

Apropó, orosz kém. 

Nem is említettem, hogy a késő ötvenes évek Amerikájában járunk. De ez a világ cseppet sem olyan mézes-mázas, ahogyan azt általában elképzeljük. Ez egy kézzel foghatóan sötét és realisztikus ötvenes évek, ahol hiába pakolják több rétegben a mázat, mégis kikandikál alóla a nyomorúságos valóság. Erre rátesz egy lapáttal az is, hogy szinte folyamatosan látjuk a tévéadásokban a vidám, táncos revüműsorokat, amik hol vigaszt jelentenek a mindennapokra, hol egyenesen karikírozzák azokat. Az elidegenedés mintha nagyobb lenne, mint manapság, hiszen az Eliza lakása alatti mozi is kong az ürességtől. Jó, ha négy-öt ember beül egy filmre egyáltalán.

Mindenki egyedül van, de az összes szereplő másképpen magányos.

Magányos Elisa, Giles, Zelda, hiszen egyikük sem teljesedik ki a magánéletében. Magányos Dr. Hoffstetler, akit két dróton rángatnak hol az amerikaiak, hol az oroszok, pedig meglepő módon ő csak ember akar maradni ezen a pengeélen is. De magányos még a gonosz Strickland is, hiába van az amerikai álom: csinos, odaadó feleség, két gyerek, Cadillac. Neki ez nem elég. Kifordult személyisége kegyetlenségre vágyik. 

És magányos a kétéltű ember, mert bezárják és kínozzák kutatási cél címen.

Talán mindenki maradna ebben az állapotában, ha Eliza nem indítana el egy lavinát: felfigyel a „szörnyre”. Eliza nem szörnyet lát a furcsa lényben, hanem saját magányának tükörképét. Valakit, aki szintén nem beszél, ezért nem is várja el tőle, hogy ő így tegyen. A két „néma” ember közös hangra lel. Eliza kedvessége kedvességet vált ki a vízi lényből. S mintha ettől a többi szereplő is feloldódna: mindenki hőssé és segítőtárssá alakul, hogy megmenthessék a kétéltűt és szerelmével már hozzá tartozó Elizát is.

A lény láttán azonnal beugrott az 1954-es A fekete lagúna szörnye című film. Tulajdonképpen annyira hasonlít a kinézete, hogy ez alapján akár remake vagy kései folytatás is lehetne. Kis utalást kapunk is rá, hiszen Strickland azt mondja, az Amazonas vidékéről hozta magával, az előbb említett film pedig valóban ott játszódik. Azonban abban a történetben a szörny a legtöbbször gyilkol, bár valószínű, hogy csak azért, mert felpiszkálják. Szerelmi szál nem szövődik, bár az egyetlen női szereplőt elrabolja, de nem bántja. Ezeknek a vízalatti pasiknak a nők a gyengéik.

Ugyanakkor ha már szerelmi szál, beugrott az 1962-es orosz Kétéltű ember című film is, ami Alekszandr Beljajev azonos című 1928-as regényéből készült. Itt ugyan egy olyan fiúról van szó, akit az orvos apja úgy ment meg, hogy egy cápa tüdejét műti a beteg tüdeje helyére, ettől lesz a fiú kétéltű. De ott is üldözik és ott is szerelmi szál szövődik egy leányzóval menekülés közben.

A víz érintése valahol tartalmazza ezt a két történetet, de mégis egyedi. Mondanivalója súlyos és nehezebb, mint a film itt-ott felcsillanó nyersessége. Észrevesszük-e egymást egy elidegenedett, elszigetelt, ideálisnak mondott képekkel manipuláló látszatvilágban? Tudjuk-e azt mutatni egymásnak, amik valóban vagyunk? Ítélkezés nélkül tudjuk-e fogadni azt, ami a másik? Hiszünk-e benne, hogy az életünkben mindennek oka van? Merünk-e hinni abban, hogy a mi poklunk valaki más mennyországa lehet? Merünk-e szeretni társadalmi megítélés, szokások, konvenciók ellenére is?

Úgy hiszem, ha a víz megérint, a válaszok benned vannak.

Raze (2013)

Raze (2013)

Rendezte: Josh C. Waller

Hajnalban értem haza, tevékeny hétvégi munkás élet után. Hullafáradtan, égőn szemmel ültem a gép elé, mert a szemem kívánta az ágyat, a testem többi része még nem. Ha lefekszem, elveszítek fél napot... Meg tevékenykedni akartam a neten. Egyik kedvenc filmekkel foglalkozó oldalamon botlottam bele eme filmecskébe. A borítón virító Zoe Bell nevét ismertem már Tarantino csajos-autós-pofázós filmjéből, ahol Bell vagy tíz percig egyensúlyozik egy száguldó kocsi motorház-tetején, miközben egy őrült kaszkadőr próbálja őt és társait a halálba taszítani. Bell csinos volt, markáns - nem szép, de dögös - laza és hiteles. Megjegyeztem a nevét. Most meg felismertem.

Elolvastam a film szinopszisát, ami elsőre megfogott. Igazi agyatlan hentelés! Egy titkos társaság - hasonló, mint a "Motel" című sorozatban - embereket - nőket - gyűjt össze, majd halálos párviadalra kényszerítik őket, amelyet ha esetleg megtagadnak, a szeretteik látják a kárát. Rajtuk kívül.

Egyszerű, mint a fing. Persze a történetben benne van, hogy a másfél órás film unalmas adok-kapokba torkollik, amitől kezdetben féltem. Erre rácáfolt az ügyesen adagolt feszültség és információ, a flashback-ek alkalmazása, a karakterek bemutatása. Nem a kedvenc műfajom, amikor embereknek hosszú ideig szenvedniük kell. Nem szórakoztat... A "Raze" azonban még éppen a számomra elfogadható tűréshatáron belül lavíroz. Ráadásul a verekedések egyáltalán nem macska harcok. Általában az ilyen témájú mozik - amikben színésznők verik egymást - ott véreznek el, hogy a csinos pofijú actressek nem képesek reálisan egymásnak esni. Mímelik a kemény verekedést. Miért? Mert kevés a jól verekedő női akciósztár. Hirtelen két név jut eszembe: Cynthia Rothrock és Gina Carano. az első hölgy legenda a második meg jelenleg kezd felfutni a film világában.

A "Raze" azonban jól teljesít akcióban. Zoe Bell miatt eleve nem izgultam, ám a többi szereplő, karakteren belül, hozza amire számíthatunk. A verekedések pergőek, és oké, hogy rendesen meg vannak vágva - ami sokat tesz a csonttörő akciókhoz - mégis hihetőek, élvezhetőek. Nincsenek erős túlzások, ami meg maradt, az kemény, gyors és véres. Ráadásul elég sok lehetőség van a párbajokban, amiket kihasználnak, rendesen. Nincs rá idő, hogy megunjuk a harcokat, mert nem nagyin ismétlik magukat, igazodnak a történethez, karakterekhez, kreatívak, pedig maguk, a harcok egy kúton belül játszódnak le, ami megnehezíti a kreatív ökölharc tartalmas pörköltté rottyantását. Szerintem sikerült.

A történettől persze nem várhatjuk, hogy az agytevékenységünket komolyan megterhelje, sőt, elég sok kérdésem maradt a megtekintés után, amik főleg a "szervezet" körül forgott. Kik ezek? Mit akarnak? Mennyien vannak? Hogyan épült ki a rendszer? Honnan az ötlet? stb.

A film másfél órás. Szépen egyenletesen van felépítve. Rétegesen, mint a rakott palacsinta. Dráma, bunyó, flashback, karakter, dráma, bunyó, flashback, karakter, dráma... Nagyon finom a forgatókönyv. Szép munka.

Zoe Bell 2000 óta dolgozik a filmiparban. Főleg kaszkadőrködik, néha pedig apróbb szerepeket fogad el. Furcsa, mert ahhoz képest egészen jól játszik. Arra akartam kilyukadni, hogy ráfért egy abszolút főszerep. (A "Django elszabadul" című Tarantino filmben pl. végig egy kendő takarja az arcát, csak a szeme látszik, így olyan, mintha "ott sem lenne".) Ebben a filmben a produceri teendőket is magára vállalta. A film ugyan alacsony költségvetésű, minimál helyszínen játszódó akció mozi, az átlagos B filmek fölé emelkedik valamennyivel.

Elmondom, szerintem miért:

- Egyrészt nagyon jól kiválasztották a szereplőket. A csajok vagy csinosak, vagy jól verekednek, vagy jól játszanak, sőt, van, amelyik több pozitív tulajdonságot magába applikált. 

- A gonoszok között legalább egy markáns karaktert találunk. (Doug Jones pl. Guillermo del Toro filmjeiben szokott maszk mögé bújni)

- Feszesre vágott akciók, ötletes kivitelezés.

- Jól felépített drámai figurák.

- Rebecca Marshall, Phoebe szerepében eszméletlen! Még Zoe Bell-t is majdnem lemossa!

- Rosario Dawson cameója.

- A vége leszámolás, ami alatt előre dőlve szurkoltam. 

- A Twin Peaks-ben még viszonylag végzet leánya, Sherilyn Fenn mostanra csúnyán elveszítette hamvasságát.

- Hát, az "Száguldó bosszúban" még egy bombázó voltál...

- A film zenéje, Frank Riggio első munkája néhol elképesztően szuggesztív. Nem tudom, honnan jött a fiatalember, de ha ezt a szintet tartani fogja, még meglephet minket a filmzene világán belül.

- Dylan O'Brien pedig ügyes operatőr. 

Hezitáltam, hogy 60 vagy 70 %-os a film nálam. Nem tudom. Valahol kettő között. Nem könnyű darab, valakinek erősen feszegetheti az ingerküszöbét, de ettől függetlenül egyszer mindenképpen ajánlhatom megtekintésre.

Ha szeretnéd látni: R A Z E