Senki - Nobody (2021)

Senki - Nobody (2021)

Rendezte: Ilya Naishuller

A film Mafab adatlapja: Nobody (2021)

Megtekintés: Nem kell, hogy tökéletes vagy újító legyen egy műfaji film, elég, ha egyszerűen kedveljük az adott műfaji leágazást. A Nobody pedig hibái ellenére egyszer egészen biztosan egy szórakoztató darab, ha szereted az olyan filmet, amiben egy van, mindenki ellen. Nagyjából.

Ilya Naishuller munkásságának egy töredéke pusztán azért ismert számomra, mert rendszeresen látogatom a youtube csatornát, ahol összenézek minden érdekes videót, amibe belebotlom. Niashullerrel az első találkozásom egy videóklip szerű, parkour-akció kaland rövidfilm volt, melyben FPS módban izgulhattam valakiért, aki egy mesterséges készüléknek és talán a víznek köszönhetően, egyik helyről a másikra teleportált, miközben szarrá vert ezer embert. Vagy valami ilyesmi.

Nagyon rövid idő múlva a fiatalemberben láttak annyi fantáziát, hogy megrendezhette első nagy-játék filmjét, amelyben az egyébként számomra azért annyira nem kedvelt filmes stílust tovább vitte, kiterjesztve a teljes játékidőre. Másfél órán keresztül benne vagyunk egy férfi agyában - kvázi - és az ő szemén keresztül harcoljuk végig az eseményeket, halvány fogalmat kapva arról, hogyan képzelik el a Balkánon vagy Oroszországban az akció műfajt, beoltva sci-fi töredékekkel. A film visszafogott siker lett és most, így jobban belegondolva, fura is, hogy mennyire nem látom az utóéletét, pedig néhány filmes oldalon állandó olvasóként vannak produkciók, amik rendre előkerülnek, ha van bennük valami kiemelkedő. Annak ellenére, hogy ez a film egy stílusbravúr, mégsem futok bele annyiszor a világhálón, mint lehetne és azt sem érzem, hogy hivatkozási alap lenne, mint börtönfilmeknél pl. "A remény rabjai".

Pedig, bizonyos szempontból a mozi zseniális, azonban mint én is, sokan valahogy ódzkodnak a belső nézetes megközelítéstől. (Sokan megemlítik, hogy megfájdul a fejük a heves kameramozgásoktól.)

A napokban láttam néhány videót a VR játékok lehetséges jövőjéről - amelyek egyértelműen az FPS érzést hivatottak behozni a szabadidős szórakozás számítógépes világába - és hozzám képest releváns emberek véleményezik a technikai fejlesztést, nem túl pozitív színezettel. Magyarul, egyelőre, habár rengeteg futurisztikus filmben előkerül a virtuális valóság, mint téma, úgy tűnik, jelenleg a fogyasztói társadalom valamiért - boncolgatják még pszichológiai okokból is - egyszerűen nem haraptak rá erre a lehetőségre. Nos, ennek köszönhető, hogy a "Hardcore Henry" most nincs annyira szem előtt.

Naishuller közel hat évig nem is dolgozott nagyfilmen, hogy végül Amerika csak utána nyúljon és mindjárt a jelenlegi legsikeresebb akciófilmes sorozatának egyik producere - többek között - képletesen átimportálja a tengeren és az ötvenes évei végére érkező filmsorozat-sztár, Bob Odenkirk karakterszínészi portfólióját átemelje akciófilmes közegbe. Nincs mit szépíteni, Odenkirk majdnem hatvan éves! Igen! És mégis jobban mozog a vásznon, mint én, amikor a legjobb passzban vagyok. Ez mondjuk nekem ciki. Egyszerűen nem is gondoltam, hogy ez a pasas már ennyire... tapasztalt. Igaz, azért neki is két éves kemény és kíméletlen edzésprogramon kellett keresztülvergődnie magát, hogy hihető legyen az, amit a filmben láthatunk. A buszos verekedés, talán nem a legötletesebb koreográfiával készült el, amit láthattunk már korábban, azonban a vágásnak és a remek kaszkadőrteamnek köszönhetően, bőven a jobbak közé tartozik. Néhány példa: A Scott Adkins nevével jegyzett 2008-as Nindzsa metrós bunyója egyértelműen a műfaj egyik legjobbja, mögötte kicsit lemaradva a Hitman emlékezetes, de kevésbé ügyes vonatos bunyója. Mai szemmel Stallone verekedése a "Specialista" című akciófilmben pedig egyenesen unalmas, hiába repül ki a panorámaablakon az egyik gonosztevő.

A "Senki" akciófilm zsáneren belül az egyik legismertebb és legegyszerűbb történeti vázzal rendelkezik.: Magányos - vagy majdnem magányos - hős összeütközik egy elvileg erősebb ellenféllel, akiket a film során haladva módszeresen ledarál. 

Nagyon régi műfajról beszélünk. Nem emlékszem, melyik lehetett az első a műfajban - tényleg érdekes lenne felkutatni az elsőt - azonban emlékszem, hogy melyik az, amit láttam és emlékszem rá: Arnold Schwarzenegger "Commando"-ja, melyet a narrátoros korszakban "Fantom kommandó" címmel leltünk fel és nézhettünk rongyosra. Ennél profánabb címmel el sem készülhetett volna, hiszen egy szó kifejezi a másfél órát, amit látunk: Egy férfi elrabolt lánya után eredve, egyszemélyes kommandóként teszi hidegre egy bélyegköztársaság teljes hadseregét. Gyakorlatilag, ez ennyi és nem több.

Persze, műfajon belül is lehet variálni, hogy a főhős korábban kapott-e képzést (Úszó erőd) vagy laikus átlagpolgár (Halálos ítélet). Önmaga van veszélyben (First Blood)) vagy a családja, szerettei (Rambo V.). Egy épületen belül verekszi végig magát, vagy egy fél világon. Férfi vagy nő. A végén győzedelmeskedik vagy elbukik.

Ami közös, hogy hősünk belecseppen valami erőszakosba, amire a válaszreakciója, hogy felveszik a kesztyűt.

Hutch Mansell (Bob Odenkirk) kezd belefásulni az unalmas mindennapokba. Egy éjszaka ketten törnek be a csendes kertvárosi házukba és miután a rablók elmenekülnek, Hutch-nak szembesülnie kell azzal, hogy a családja előtt nem maradt semmi tisztelete. Amikor kislánya a reggelinél jelzi, hogy a betörők ellophatták a szeretett karkötőjét, bár nincs valódi tétje, de Hutch az apró ékszer keresésére indul. 

Amit eddig nem tudtunk róla, hogy Hutch mostanra ugyan egy az ezer átlagos szomszédból, azonban korábban a kormánynak dolgozott. Feladata pedig a legveszélyesebb közellenségek kiiktatása volt, így nem véletlen, ha maradt még benne annyi rutin, hogy pillanatok alatt felkutassa a két éjszakai látogatóját. Azonban rajtuk nem verheti le a port - kiderül a filmből - ezért csalódottan tart hazafelé egy majdnem üres buszjáraton, amit egy részeg társaság, akiknek pont mellettük robbant le a járműve, birtokba vesz.

Hutch pedig kiengedi magából a családi élettel elcsendesített vadállatot, ami olyan jól sikerül, hogy az egyik rendzavaró fickó sikeresen bele is hal. Persze, tudjuk, hogy ilyenkor, az elhunytról kiderül, hogy a város egyik legbefolyásosabb és életre különösen veszélyes maffiózójának legközelibb rokona.

A többit pedig sejtheted.

Igen, elindul egy erőszak-cunami, melynek győztese, ahogyan sejthető, a hősünk kell legyen.

Közben beemelnek néhány mellékes karakteret is, hogy a játékidővel lehessen játszani, hiszen Hutch, ha csak róla lenne szó, pikk-pakk rendet tenne. Azonban, kötelező elem, hogyha már kertvárosi család, akkor legyen kiért izgulni. A film ebben a tekintetben közel sem olyan bevállalós, mint pl. Kevin Bacon "Halálos ítélete", vagy a "Mad Max" első része. Még Mansell papát (Christopher Lloyd) is behozzák a képbe, hogy azután kiderüljön, neki is jutott egy "halhatatlan vagy!" szerencsekártya, pedig ha kinyírják az öreget, azzal mennyi drámai pluszt tehettek volna hozzá. Így azonban, hogy vesztesége a hősünknek nem igazán jelentkezik, a komolyan vehető és hitelesebb műfaji filmek rendesen maguk mögé utasítják a mozit, hiszen, a "Senki" megdolgozik érte, hogy a befejezése önmaga paródiájába forduljon. Szerethetően teszi, de mégis sokat tompít az összképen, hogy aggastyán korára akarnak akcióhőst faragni Christopher Lloyd-ból és családtagnak megkapjuk még az egyébként kötelező fekete figurát is, RZA tálalásában.

Előkerülnek még olyan nevek is a filmben, mint az anya, Connie Nielsen, de a színésznővel legalább annyira fukar a forgatókönyv, mint a két jelenetben látható és itt teljesen indokolatlan Michael Ironside. Az az ember korábban olyan filmekben szerepelt, mint a Total Recall, Agyfürkészők vagy a Csillagközi invázió. (Itt jegyzem meg, hogy vicces, hogy az imdb szintén ezt a három moziját hozta ki első háromnak, csak más sorrendben...) Itt meg kapott két mondatot, egy olyan karakterrel, akinek valójában semmi szerepe nincs. Az, hogy történetesen a végső leszámolás helyszínét tőle veszi meg Hutch, az abszolút mellékes. Akár megvásárlás nélkül is lezavarhatták volna a leszámolást a boltban, hiszen Denzel Washingtonnak is sikerült ez a "Védelmező" első részének a végén.

A film gonoszát alakító színészt, Aleksey Serebryakovot azonban nem ismerem, és nem is sikerül nagyon kihoznia a szerepből a maximumot, hiszen ahhoz túl gyorsan peregnek az események. 

Ettől függetlenül lehet benne egy folytatás és szívesen meg is nézném. Ha sietnek, még Odenkirk-ben benne lehet egy második rész, meg egyébként is úgy tűnik, ha már akciófilm, akkor a hatvan az új negyven.

Külön érdekesség, hogy Odenkirk korábban maga is átélte azt, hogy betörtek hozzá és miután a pincében csapdába ejtette az elkövetőket, a hatóság olyan alkalmatlanul kezelte az ügyet, hogy akkor fogalmazódott meg az ötlet a fejében, mi történne, ha ilyenkor a sértett venne kezébe az igazságszolgáltatást. Erről beszélgetettek is a forgatókönyv írójával, Derek Kolstad-dal, aki a John Wick filmeket is jegyzi.

65%

Ugyan nem kívánom, hogy a Mansell család tagjait kinyírják, de azért a "Bosszúvágy" című filmben a bosszúnak mennyivel nagyobb a dramaturgiai ereje, hogy a főhős előbb a feleségét, később a lányát is elveszíti.

Nyom – Clue (1985)

Nyom – Clue (1985

 Felismered a trailer zenéjét, melyik filmben hallhattad?

Rendezte: Jonathan Lynn

A film Mafab adatlapja: Clue (1985)

Megtekintés: Egyszer valahol olvastam, hogy a társasjáték-filmek között ez a mű az alap. Van egy sejtésem, hogy félreértettem valamit.

Valójában ez a film tényleg egy népszerű, még nálunk is ismert társasjáték alapjait felhasználva készült, azonban nem merném azt állítani, hogy a kész mozi hiánypótló alkotás. Sőt, ha ez alapján kellene megvennem a játékot, egészen biztos, hogy tovább porosodik a bolt polcain.

A játék wikipédia oldala, sok információval!

Rendben van, hogy egy olyan játékról beszélünk, amely családi szórakozás. Ez azonban morális kérdéseket mozgat meg bennem: Valóban szükség van olyan játékra, amelyben egy gyilkossági ügyet kell a csemetéknek kilogikázniuk? Nem mintha az lenne az elvem, hogy neveljünk puhány kölyköket. És nem mintha a népmese univerzum nem eleve a horror műfajjal járna kéz a kézben. De na...

A játék népszerűsítéséhez pedig olyan személy csatlakozott, mint John Landis, aki készített korábban és utána is remek komédiákat. Hogy úgy érzem, ebben mégsem bízott eléggé, azt abból merem kikövetkeztetni, hogy az erősen kamaradarab történet rendezését lepasszolta egy olyan újoncnak, akinek ez volt az első mozija (!). Oké, születtek már ilyen kooperációból csodák is, hogy mindjárt a legjobb filmek egyikeként aposztrofált „A remény rabjait” hozzam fel példának, amit Rob Reiner rendezett volna, ha Frank Darabont átengedte volna a forgatókönyv írása után a gyeplőt. De nem engedte és végül elsőfilmesként egy olyan alkotást tett az asztalra, amilyet talán az ismertebb kollégája sem tudott volna összehozni. Állítólag Darabont makacssága ellenére végül Reiner a háttérből segítette a törető kollégát, azonban ennek "hivatalos" nyomát nem találni az imdb-n.

Itt azonban az van, hogy olyan, mintha híres rendezőnk kihátrált volna a projecktből és odaadta volna valakinek, aki ha esetleg nem hozza a kötelezőt, akkor sincsen baj, hiszen miről beszélünk? Egy hihetetlenül sikeres játékról, amely azt sem fogja megsínyleni, ha a belőle készült adaptáció elhasal.
Nem néztem utána, hogy végül világszinten sikerről beszélhetünk-e a filmmel kapcsolatban, ám miután rászántam a másfél órát, kétlem, hogy meggyőzte volna a kritikusokat. Mert végül, amit kapunk, az egy bohózat, amely leginkább a „Meghívás egy gyilkos vacsorára” című műre emlékeztet. Mintha annak lenne a kelekótya kistestvére. Mellesleg a "Meghívásban..." is akadnak blőd poénok, ott azonban a karakterek rendesen a helyükön vannak, míg itt gyakorlatilag a nevük, ami kapcsolódik a játékhoz, azonban a figurákban rendesen turkálni kell, hogy a néző megtalálja a kapcsolatot, mint pl. az autóik színe, mert a ruháik valami kifacsart humor miatt, ellentétesek a neveikkel.

A szereposztás nem rossz. Többen, akik benne voltak, akkoriban voltak a csúcson (Madeline Kahn, Tim Curry) néhányan valójában sosem lettek elég ismertek (Michael McKean) míg mások pont ettől az évtől emelkedtek fel Hollywood csúcsára, hogy végül megállapodjanak valahol a biztos középszerűségben (Christopher Lloyd, akinek Vissza a jövőbe című moziját szintén ebben az évben mutatták be.). Főszereplő nem is lehet, a történet lényegét tekintve, leszámítva talán Curry-t, aki talán a legtöbb lehetőséget kapta a moziban. Még két nevet ismerek a stáblistáról. Mindketten nők és mindketten ekkoriban tündököltek, hogy a kilencvenes évek után masszív mellékszerepekre kárhozzanak: Colleen Camp és Lesley Ann Warren.

Azonban ez pontosan az a film, amiben nem igazán lehet megmutatni a tehetséget, hiszen a célközönséget úgy kellett belőni, hogy a család együtt nézhesse meg a filmet. És pont ez az egyik legfontosabb motívuma a filmnek: Egyszerűen nem képes komolyan vennie magát és így ez a lehetőség a nézők számára is elveszik. Ugyanis, nem tudom, láttam-e már olyan krimit, ami megfelelően tálalt volna gyilkossági ügyet a fiatalabb korosztálynak, ugyanakkor nem annyira lebutítva, hogy apu is élvezhesse azt a gyerekkel. Ezt a filmet pedig nem fogja az egész család élvezni. A színészek produkciói nagyjából kimerítik a burleszk mozik humormagvait, amelyeket akkor fedezett fel a filmgyártás, amikor megjelent a hangos film. Így, amit látunk, nem vicces, hanem nevetséges, sőt, néha ciki. Számomra a díszletben kóválygó színészek sosem voltak szórakoztatóak, ha úgy éreztem, a mondanivaló hézagait kell betömködni. Márpedig a játék nyomozása, amely aprólékos logikára épül, elveszik, mert a filmes karakterek egytől-egyig impotensek a gondolkozásban és végül a konklúziót a lakáj vonja le, Wadsworth (Tim Curry), igaz, ő rögtön több verzióban. Sajnos, nem más ez, mint lusta maszatolás, pedig egy feszesebb és érdekesebb forgatókönyv megmenthette volna a filmet. Például egy olyan, hogy mindhárom lehetséges változatot más karakter vezeti le előttünk, a saját képen belüli és kívüli tapasztalataiból. Azonban ne várjunk ilyen csavarosságot, hiszen a tizenéves korosztályt is le kell ültetni és még az ostoba hozzáállás ellenére sem túl egyszerű.

Az már eleve mindegy is, hogy a játékra felhúzni egy kerek történetet, szinte lehetetlen feladat. Itt mégis majdnem sikerült, bár, pont azt nem értettem, minek keverték bele a film elején a közjátékot, amikor a "Mustársárga" tábornok a valódi nevén bemutatkozna, a komornyik Wadsworth leinti, hogy hagyatkozzanak azokra a nevekre, amit ő talált ki az érkező vendégeknek. Teljesen felesleges és indirekt a történet szempontjából. Ha már úgyis a komikum a fő irányvonal, miért nem maradtunk annál, hogy a karaktereknek valójában ez a neve és kész???

A másik, hogy hiába ennyi remek karakter ha a történet előre haladásával kiderül, nem nagyon tud velük mit kezdeni a forgatókönyv és csak csetlenek meg botlanak.

Akad pozitívum is: A film befejezése bár erősen kimódolt, mindhárom változat egészen jól sikerült. Merthogy, a Clue egy olyan film, aminek három befejezést – valójában négyet, de az utolsó változatot a készítők is szégyellték és sikeresen eltüntették – forgattak le és ezeket keverve juttatták el a filmszínházakba. Ennek köszönhetően még ma is sokan élnek, akik egy befejezés szerint ismerik a mozit... Mindenesetre, később, mikor megjelent otthoni forgalmazásra a film, már mindhárom lezárást beillesztették, sőt, az egyik mellé odabiggyesztették, hogy ez a valódi, míg a másik kettő elmejáték. Ez amennyire jó húzás, annyira ki is rántja a szőnyeget a kevés néző alól, aki a kissé szétszórt forgatókönyvet eddig követni tudta.

Ettől függetlenül részemről egyszer nézős szórakozás és már ez előre vetítette, hogy táblás, asztali társasjátékból, bizonyos esetekben eléggé segglyukból előrángatott ötlet egy kerek filmet felépíteni. Itt is az a probléma, hogy ragaszkodtak hozzá, hogy valamennyire "játékban maradjanak". Persze, ez másik oldalról meg pozitív is, mint említettem. Így azonban a komolyságát teljesen elveszíti a film és nem krimiként funkcionál, ami izgalmas, hanem bohózatként, amely színházba való és nevetséges, bazári poénkodással – nem poénokkal... – operál.

Ha már operál, mi annak a játéknak a neve, amikor van egy baba teste, rajta kis égők és a drótokat hozzá érintve tudjuk megnézni, mi a baja? Az melyik játék is volt...?
Talán szabadabban kellene kezelni az alapanyagokat. Ha készülne játék a „Ki az úr a tengeren”-ből, egészen biztos, abból is pont a lényeg nem működne a vásznon – a kötvények, rakományok papírjainak vásárolgatása – és ami mellékes a játékban, arra lehetne építeni – lásd a szerencsekártyákat, pl. a kalóztámadással!

Le a kalappal Tim Curry kaszkadőr munkája előtt.

Mindegy. Egynek elmegy. Azonban, ha jó kamaradarabot akarunk látni, amely egy épületben játszódik , sok ismert színésszel és Tim Curry is benne van, akkor nézzük meg inkább ezredszer Stallone Oscar című vígjátékát, mert ott a bárgyú poénokra rengeteg tényleg vicces jelenet, párbeszéd is jut.

A „Clue”-ban gyakorlatilag vagy ötven perc után nevettem fel először, amikor a ház vendégei megpillantva a pár perce meggyilkolt cselédlány holttestének a látványára az égvilágon semmilyen érzelmi kitöréssel nem reagáltak, csak elfordulnak és elcsoszognak. Az vicces volt! Azon felröhögtem!

A végén jegyezném meg, hogy a filmben megjelenő rengeteg játékos utalást egyedül azért nem szedegettem össze, mert magam ezzel a játékkal ha játszottam is valaha, az olyan régen volt, hogy semmire nem emlékszem belőle.

45%

Nem vagyok sorozatgyilkos - I am Not a Serial Killer (2016)

Nem vagyok sorozatgyilkos - I am Not a Serial Killer (2016)

Rendezte: Billy O'Brien

A film Mafab adatlapja: I am Not a Serial Killer (2016)

Megtekintés: Évente egy tucat érdekes horrorfilm jön ki a több százzal. Ez benne van a tucatban.

Mert egyszerűen horrorfilmből túltengés van. Keverednek mindenféle műfajjal, de a lényeg, hogy a legtöbb totál ötlettelen gyilkolós mozi és egyediséget képtelen felmutatni. Ez a darab viszont, enyhe döcögés és egy sor logikátlan lépés ellenére egészen érdekes kis mozi. Csak ajánlani tudom.

Christopher Lloyd, hiába készített több, mint kétszáz filmes munkát, ha fizimiskája és karizmája után gyakorlatilag egész színészi filmográfiáját egyetlen szerepben lehet összesűríteni. Ez pedig a "Vissza a jövőbe" sorozat dokija, aki feltalálja az időgépet és szeleburdisága, meg rosszul megválasztott megbízók miatt belesodor egy amerikai tinit egy veszedelmes következményekkel járó időutazásba. Lloyd maga Doktor Emmet L. Brown. Azért voltak más fontos szerepei is, csak valahogy azok megfakultak ez mellett, ami persze nem nagy csoda. Ennek ellenére, ha véletlenül olyan filmbe kezdek bele, amelynek stáblistáján feltűnik a mostanra már idős színész neve, kicsit jobban figyelek a filmre. Azért ne feledjük, hogy első filmes fellépése "A száll a kakukk fészkére" volt és ez meg is pecsételte Lloyd filmes karrierjét, annyiban, hogy talán pont ez miatt is többnyire nem "e világi" figurákat kellett megjelenítenie a filmvásznon. Különleges személyeket, elvont, bolond figurákat. A "Taxi" sorozatban is egy nem épp százas sofőr alakított és ha már családi mozik, akkor volt ő már rajzfilmfigura (Roger nyúl a pácban), földönkívüli (Kedvenc marslakóm, Star Trek) vagy épp karikatúra szerű betörő (Dennis, a komisz, Bizánci tűz)

Jelen esetben az is segített, hogy a "Nem vagyok sorozatgyilkos" nem az a kommersz fajta. A zene egyértelműen néhol a nyolcvanas évek szintetizátor zenéjét idézi fel, a történetvezetés és maga a cselekmény is elég lassan épül fel, nem kapkodják el. Nincsenek nagy fordulatok, túl sok öncélú gore. A főszereplő egy enervált kamasz, nem valami kis bombázó tündibündi, akiért eleve izgulsz, hogy lehetőleg a mellét előbb lásd, mint a kifordult beleit. Itt meg egy olyan fiatal srác viszi a történetet, akivel még egy sörre sem ülnél le, mert annyira semmilyen.
Aztán kiderül, hogy John (Max Records) annak ellenére, hogy egyértelműen nem teljesen százas agyilag - hiszen aki ilyen fiatalon anyjának örömmel segít holttestek balzsamozásában, nem is lehet normális - azért amikor arról van szó, helyén van a szíve, ha az esze kissé cserben is hagyja. A film legnehezebb része egyértelműen az, amikor John döntéseket hoz és a tettek mezejére lép. Gyakorlatilag egyetlen jó húzása van - megnyomja a riasztót - de a továbbiakban nem nagyon tud lépést tartani az értelemmel, valahogy mégis megoldja a szitut a végére és le a kalappal az írók - Dan Wells, Christopher Hyde és a rendező előtt - mert a befejezés számomra kiszámíthatatlan volt és éppen ezért, ha nem is nagy durranás, de azért egészen korrektül lezárta a mesét.

Mert ez egy felnőtteknek szóló mese az örök szerelemről és a megadásról.

John Wayne - beszédes név - Cleaver (Records) unatkozó tini, akinek érzéseit egy pszichológus segít megmagyarázni. Anyjával és annak barátnőjével van a legtöbbet, nővérét ritkán látja, de annak ellenére, hogy csupa nő veszi körül, nem képes valódi érzelmekre. Valami pusztító harag bújik meg benne és maga sem érti, merre menne, ha kiengedné. Miközben éli unalmas kis életét, a városkában, amelyben felnőtt és sejtése szerint ki sem fog soha mozdulni belőle, gyilkosságsorozat tartja rettegésben a lakosságot. John, amolyan magányos nyomozóként figyelni kezdi a környéket, a lakosokat, hátha sikerül megtalálnia a gyilkost, mert annak ellenére, hogy őt magát is kísértik démonok, úgy véli, ha egy igazival leszámol, talán a saját élete és érzései is kissé tisztábban fognak kirajzolódni a fejében.
Hamarosan rá kell döbbennie, hogy a gyilkosságokat valaki olyan követi el, akit gyerekkora óta ismer, azaz, jobban belegondolva, ezek szerint sosem ismert igazán.

A film első fele megterheli az átlagnéző türelmét, mert viszonylag sokáig nem tudni, merre halad a mesénk és miután kezd derengeni, mivel állunk szembe, akkor se számítsunk gyors vágású menekülős, vagdalkozós mozira. A "Nem vagyok sorozatgyilkos" az emberi szeretet és a psziché mélyén tanyázó érzésekkel zsonglőrködik és a végére nem leszünk meggyőzve, hogy aki elvileg rossz, az tényleg gonosz e vagy csak a körülmények tették azzá.
Egyetlen hibája a filmnek, hogy kicsit több Christopher Lloyd-ot is elbírt volna.
A zene kifejezetten hangulatos, a vágás oké. Az kicsit zavaró volt, hogy egy olyan változatot találtam, amelyiken csúszott a hang, de ennek ellenére érdekelt minket a film és csöndben néztük végig, ami szomszédomnál már nagy szó.

Több ilyen filmet.

70%

Ha megnéznéd:
- Nem vagyok sorozatgyilkos (2016)

Irány délre! - Goin' South (1978)

Irány délre! - Goin' South (1978)

Rendezte: Jack Nicholson

Jack Nicholson nem véletlenül maradt színész. Nem jó filmrendező. Négy filmet készített, mint direktor; ez a harmadik. Az összes lehetséges rendezői hibával. Nehézkes színész vezetés - néha érezni, hogy egy-egy karakter nem tud mit kezdeni magával a képen belül. Az operatőr sem az igazi - túl sok közeli, néha homályos a kép, pl. amikor Nicholson a függőágyban monologizál. Nicholson bele van buzulva a színészeibe és magába - nagyon sok közeli és olyan vágókép, melyben a színészek egyenesen a kamerába grimaszolnak, felé fordulva beszélnek. A vágások ritmusa sem a legjobb és rengeteg helyen nem a megfelelő helyre állították fel a kamerát, így a kész képek rengeteg információt nem tartalmaznak.

Az "Irány délre!" egy unalmas komédia, sok, kihasználatlan karakterrel. Ebből a filmből sem derült ki, mit ettek John Belushi-n annak idején. Danny DeVito mellékszereplőnek is kevés. Egyedül, a főszereplők mellett, talán csak Christopher Lloyd-nak van némi tere a játékra. Nicholson amolyan jutalomjátékként tekinthetett erre a filmjére. Sajnos, túl sokat van jelen benne, néha már fárasztó a szófosása. Még a magyar szinkron sem tud sokat menteni a buta és felesleges párbeszédeken. A forgatókönyv erősen húzható lett volna. Ha a szükségtelen részeket kivesszük, alig egy órás filmünk marad, és abban sem sok jó ötlet.

Mary Steenburgen

Henry Lloyd Moon (Jack Nicholson) egy piti tolvaj, gyáva bandával, így mikor a Mexikói határ közelében elkapják, nincs, aki kimentse nyakra szorult helyzetéből, kivétel egy helyi törvényt, amely kapóra jön: ha talál magának egy tehetős, de férjezetlen asszonyt, aki kiváltja, akkor megmenekül a bitófától és elmehet férjnek. Julia Tate (Mary Steenburgen) már szinte vénkisasszony, aki egy bánya tulajdonosa, melyben reményei szerint hatalmas aranytelérek rejteznek, viszont pénze nincs, hogy kitermeltesse és senkiben nem bízik. Az ingyen férj = ingyen munkaerő. A törvény szerint Henry egyébként sem léphet le, mert akkor mehet vissza az akasztófa alá. A fiatal nő - Steenburgen első filmszerepe, huszonöt éves volt ekkor!) kihasználja a fickót, ami azért furcsa, mert ne feledjük, Henry egy bűnöző. Ennek ellenére lassan megkedvelik egymást és mikor Henry régi bandáját a tanyára eszi a franc, együtt állnak fel ellenük, hogy miközben megtalálva az aranyat, közös jövőt tervezzenek.

Veronica Cartwright egy évvel a Nyolcadik utas: a halál előtt.

Döcögősen, unalmasan csörgedezik a film. Nicholson remek színész, de itt egy kicsit sok a jelenléte. Steenburgen egészen szexi. Nem emlékszem, láttam e valaha dögös ruhában... Első filmjében már együtt játszik a "Vissza a jövőbe sorozat" dokijával. Ott, a harmadik részben szerelmespárt alkottak, itt Julia még véletlenül sem akar a seriffhelyettessel közös jövőt.

Talán a legjobb a filmben, Christopher Lloyd

Milóval néztük a filmet és hol ő aludt el, hol én. Hiába a későbbi remek színészek, ez egy gyenge film.

30%
Az imdb 6 csillag fölé értékeli. Szerintem erős túlzás.

Figyeld:
- A film legjobb jelenete az első pár percben látható: Miközben Nicholson átlépve a határt a rendőröket gyalázza, lova fogja magát és elájul.

Ha szeretnéd megnézni:
- Irány délre! (1978)