Senki - Nobody (2021)

Senki - Nobody (2021)

Rendezte: Ilya Naishuller

A film Mafab adatlapja: Nobody (2021)

Megtekintés: Nem kell, hogy tökéletes vagy újító legyen egy műfaji film, elég, ha egyszerűen kedveljük az adott műfaji leágazást. A Nobody pedig hibái ellenére egyszer egészen biztosan egy szórakoztató darab, ha szereted az olyan filmet, amiben egy van, mindenki ellen. Nagyjából.

Ilya Naishuller munkásságának egy töredéke pusztán azért ismert számomra, mert rendszeresen látogatom a youtube csatornát, ahol összenézek minden érdekes videót, amibe belebotlom. Niashullerrel az első találkozásom egy videóklip szerű, parkour-akció kaland rövidfilm volt, melyben FPS módban izgulhattam valakiért, aki egy mesterséges készüléknek és talán a víznek köszönhetően, egyik helyről a másikra teleportált, miközben szarrá vert ezer embert. Vagy valami ilyesmi.

Nagyon rövid idő múlva a fiatalemberben láttak annyi fantáziát, hogy megrendezhette első nagy-játék filmjét, amelyben az egyébként számomra azért annyira nem kedvelt filmes stílust tovább vitte, kiterjesztve a teljes játékidőre. Másfél órán keresztül benne vagyunk egy férfi agyában - kvázi - és az ő szemén keresztül harcoljuk végig az eseményeket, halvány fogalmat kapva arról, hogyan képzelik el a Balkánon vagy Oroszországban az akció műfajt, beoltva sci-fi töredékekkel. A film visszafogott siker lett és most, így jobban belegondolva, fura is, hogy mennyire nem látom az utóéletét, pedig néhány filmes oldalon állandó olvasóként vannak produkciók, amik rendre előkerülnek, ha van bennük valami kiemelkedő. Annak ellenére, hogy ez a film egy stílusbravúr, mégsem futok bele annyiszor a világhálón, mint lehetne és azt sem érzem, hogy hivatkozási alap lenne, mint börtönfilmeknél pl. "A remény rabjai".

Pedig, bizonyos szempontból a mozi zseniális, azonban mint én is, sokan valahogy ódzkodnak a belső nézetes megközelítéstől. (Sokan megemlítik, hogy megfájdul a fejük a heves kameramozgásoktól.)

A napokban láttam néhány videót a VR játékok lehetséges jövőjéről - amelyek egyértelműen az FPS érzést hivatottak behozni a szabadidős szórakozás számítógépes világába - és hozzám képest releváns emberek véleményezik a technikai fejlesztést, nem túl pozitív színezettel. Magyarul, egyelőre, habár rengeteg futurisztikus filmben előkerül a virtuális valóság, mint téma, úgy tűnik, jelenleg a fogyasztói társadalom valamiért - boncolgatják még pszichológiai okokból is - egyszerűen nem haraptak rá erre a lehetőségre. Nos, ennek köszönhető, hogy a "Hardcore Henry" most nincs annyira szem előtt.

Naishuller közel hat évig nem is dolgozott nagyfilmen, hogy végül Amerika csak utána nyúljon és mindjárt a jelenlegi legsikeresebb akciófilmes sorozatának egyik producere - többek között - képletesen átimportálja a tengeren és az ötvenes évei végére érkező filmsorozat-sztár, Bob Odenkirk karakterszínészi portfólióját átemelje akciófilmes közegbe. Nincs mit szépíteni, Odenkirk majdnem hatvan éves! Igen! És mégis jobban mozog a vásznon, mint én, amikor a legjobb passzban vagyok. Ez mondjuk nekem ciki. Egyszerűen nem is gondoltam, hogy ez a pasas már ennyire... tapasztalt. Igaz, azért neki is két éves kemény és kíméletlen edzésprogramon kellett keresztülvergődnie magát, hogy hihető legyen az, amit a filmben láthatunk. A buszos verekedés, talán nem a legötletesebb koreográfiával készült el, amit láthattunk már korábban, azonban a vágásnak és a remek kaszkadőrteamnek köszönhetően, bőven a jobbak közé tartozik. Néhány példa: A Scott Adkins nevével jegyzett 2008-as Nindzsa metrós bunyója egyértelműen a műfaj egyik legjobbja, mögötte kicsit lemaradva a Hitman emlékezetes, de kevésbé ügyes vonatos bunyója. Mai szemmel Stallone verekedése a "Specialista" című akciófilmben pedig egyenesen unalmas, hiába repül ki a panorámaablakon az egyik gonosztevő.

A "Senki" akciófilm zsáneren belül az egyik legismertebb és legegyszerűbb történeti vázzal rendelkezik.: Magányos - vagy majdnem magányos - hős összeütközik egy elvileg erősebb ellenféllel, akiket a film során haladva módszeresen ledarál. 

Nagyon régi műfajról beszélünk. Nem emlékszem, melyik lehetett az első a műfajban - tényleg érdekes lenne felkutatni az elsőt - azonban emlékszem, hogy melyik az, amit láttam és emlékszem rá: Arnold Schwarzenegger "Commando"-ja, melyet a narrátoros korszakban "Fantom kommandó" címmel leltünk fel és nézhettünk rongyosra. Ennél profánabb címmel el sem készülhetett volna, hiszen egy szó kifejezi a másfél órát, amit látunk: Egy férfi elrabolt lánya után eredve, egyszemélyes kommandóként teszi hidegre egy bélyegköztársaság teljes hadseregét. Gyakorlatilag, ez ennyi és nem több.

Persze, műfajon belül is lehet variálni, hogy a főhős korábban kapott-e képzést (Úszó erőd) vagy laikus átlagpolgár (Halálos ítélet). Önmaga van veszélyben (First Blood)) vagy a családja, szerettei (Rambo V.). Egy épületen belül verekszi végig magát, vagy egy fél világon. Férfi vagy nő. A végén győzedelmeskedik vagy elbukik.

Ami közös, hogy hősünk belecseppen valami erőszakosba, amire a válaszreakciója, hogy felveszik a kesztyűt.

Hutch Mansell (Bob Odenkirk) kezd belefásulni az unalmas mindennapokba. Egy éjszaka ketten törnek be a csendes kertvárosi házukba és miután a rablók elmenekülnek, Hutch-nak szembesülnie kell azzal, hogy a családja előtt nem maradt semmi tisztelete. Amikor kislánya a reggelinél jelzi, hogy a betörők ellophatták a szeretett karkötőjét, bár nincs valódi tétje, de Hutch az apró ékszer keresésére indul. 

Amit eddig nem tudtunk róla, hogy Hutch mostanra ugyan egy az ezer átlagos szomszédból, azonban korábban a kormánynak dolgozott. Feladata pedig a legveszélyesebb közellenségek kiiktatása volt, így nem véletlen, ha maradt még benne annyi rutin, hogy pillanatok alatt felkutassa a két éjszakai látogatóját. Azonban rajtuk nem verheti le a port - kiderül a filmből - ezért csalódottan tart hazafelé egy majdnem üres buszjáraton, amit egy részeg társaság, akiknek pont mellettük robbant le a járműve, birtokba vesz.

Hutch pedig kiengedi magából a családi élettel elcsendesített vadállatot, ami olyan jól sikerül, hogy az egyik rendzavaró fickó sikeresen bele is hal. Persze, tudjuk, hogy ilyenkor, az elhunytról kiderül, hogy a város egyik legbefolyásosabb és életre különösen veszélyes maffiózójának legközelibb rokona.

A többit pedig sejtheted.

Igen, elindul egy erőszak-cunami, melynek győztese, ahogyan sejthető, a hősünk kell legyen.

Közben beemelnek néhány mellékes karakteret is, hogy a játékidővel lehessen játszani, hiszen Hutch, ha csak róla lenne szó, pikk-pakk rendet tenne. Azonban, kötelező elem, hogyha már kertvárosi család, akkor legyen kiért izgulni. A film ebben a tekintetben közel sem olyan bevállalós, mint pl. Kevin Bacon "Halálos ítélete", vagy a "Mad Max" első része. Még Mansell papát (Christopher Lloyd) is behozzák a képbe, hogy azután kiderüljön, neki is jutott egy "halhatatlan vagy!" szerencsekártya, pedig ha kinyírják az öreget, azzal mennyi drámai pluszt tehettek volna hozzá. Így azonban, hogy vesztesége a hősünknek nem igazán jelentkezik, a komolyan vehető és hitelesebb műfaji filmek rendesen maguk mögé utasítják a mozit, hiszen, a "Senki" megdolgozik érte, hogy a befejezése önmaga paródiájába forduljon. Szerethetően teszi, de mégis sokat tompít az összképen, hogy aggastyán korára akarnak akcióhőst faragni Christopher Lloyd-ból és családtagnak megkapjuk még az egyébként kötelező fekete figurát is, RZA tálalásában.

Előkerülnek még olyan nevek is a filmben, mint az anya, Connie Nielsen, de a színésznővel legalább annyira fukar a forgatókönyv, mint a két jelenetben látható és itt teljesen indokolatlan Michael Ironside. Az az ember korábban olyan filmekben szerepelt, mint a Total Recall, Agyfürkészők vagy a Csillagközi invázió. (Itt jegyzem meg, hogy vicces, hogy az imdb szintén ezt a három moziját hozta ki első háromnak, csak más sorrendben...) Itt meg kapott két mondatot, egy olyan karakterrel, akinek valójában semmi szerepe nincs. Az, hogy történetesen a végső leszámolás helyszínét tőle veszi meg Hutch, az abszolút mellékes. Akár megvásárlás nélkül is lezavarhatták volna a leszámolást a boltban, hiszen Denzel Washingtonnak is sikerült ez a "Védelmező" első részének a végén.

A film gonoszát alakító színészt, Aleksey Serebryakovot azonban nem ismerem, és nem is sikerül nagyon kihoznia a szerepből a maximumot, hiszen ahhoz túl gyorsan peregnek az események. 

Ettől függetlenül lehet benne egy folytatás és szívesen meg is nézném. Ha sietnek, még Odenkirk-ben benne lehet egy második rész, meg egyébként is úgy tűnik, ha már akciófilm, akkor a hatvan az új negyven.

Külön érdekesség, hogy Odenkirk korábban maga is átélte azt, hogy betörtek hozzá és miután a pincében csapdába ejtette az elkövetőket, a hatóság olyan alkalmatlanul kezelte az ügyet, hogy akkor fogalmazódott meg az ötlet a fejében, mi történne, ha ilyenkor a sértett venne kezébe az igazságszolgáltatást. Erről beszélgetettek is a forgatókönyv írójával, Derek Kolstad-dal, aki a John Wick filmeket is jegyzi.

65%

Ugyan nem kívánom, hogy a Mansell család tagjait kinyírják, de azért a "Bosszúvágy" című filmben a bosszúnak mennyivel nagyobb a dramaturgiai ereje, hogy a főhős előbb a feleségét, később a lányát is elveszíti.

Öröklés - Inheritance (2020)

Öröklés - Inheritance (2020)

Rendezte: Vaughn Stein

A film Mafab adatlapja: Inheritance (2020)

Megtekintés: Simon Pegg rajongóknak kötelező, de a befejezés megér egy misét.

Kísért a múlt. Rengeteg irodalmi mű és film épül erre az egy, apró, mára közhelyes mondatra. A múlt előbb-utóbb visszaköszön és benyújtja a számlát, meg hasonló okosságok.
Ez a film felvezet egy remek történetet, amelyben a múlt titkai ránehezednek egy fiatal nő vállaira és mikor válaszokat kap a kérdéseire, rájövünk, hogy egy blöff az egész és a titokzatos történet – habár hasonló esetek előfordulnak a világban, lásd a német nevű kislányt, aki felnőtt nőként szabadult ki fogságából – valahogy az egész történet erőltetett. Tegyem hozzá: számomra!

Simon Pegg moziról van szó. Kedvelem Simon Pegg-et, ezért megnézem az új filmjeit, ha tudok róluk. Erről hallottam, így nem volt kérdés. Azonban nem szórakoztam túl jól és rádöbbentem, hogy a kedvenceink pont ugyanúgy megöregednek, mint bárki más. Igaz, Pegg már a kilencvenes években sem volt kölyök, most azonban látni rajta a kort és nem tetszik. A Shaun vagy az első Star Trekkes Scottyt szeretném látni, nem ezt a közel hatvanas (Ennél hatalmasabbat is ritkán tévedek, mert Pegg épp csak betöltötte vagy tölti idén az ötvenet.), ráncos fószert, arról nem is beszélve, hogy Pegg a humorban erős, ezért, amikor drámai szerepeket húz ki a fiókból, azokért nem tudok annyira rajongani. Mert szívesen röhögök rajta és vele, ha egy jó moziban csillogtatja meg tehetségét. Az Inheritance azonban egy magát titokzatosnak mutató darab, amely kb. addig érdekes, amíg el nem kezdik a múlt titkainak szövevényeit kibogozni, mert elég hamar kiderül, ha ügyesek vagyunk, hogy mire is megy ki a játék, ráadásul annyira hihető a váz, hogy kb. folyamatosan kiestem a történetből, amikor végiggondoltam.

Szpojleresen fejtegetnék:

Lauren (Lily Collins) édesapja (Patrick Warburton nyúlfarknyi szerepben, ahogy mostanában találkozom vele.) meghal és elég hűvös viszonyukat már nem tudják rendezni. A végrendelet felolvasása további sebeket ejt a lányon, de ha ez nem elég, apu egy sötét titkot is rábíz, aminek felfedését a nyilvánosság előtt kategorikusan megtiltja, illetve, inkább erősen célozgat rá, hogy nem kellene. Tehát, úgy ad valamit, hogy egy füst alatt szóváteszi, mennyire nem kellene, hogy ez a titok kiszivárogjon és Lauren temesse el mélyen - ami, mint kiderül, egyébként is a föld alatt van. (Gyakorlatilag, átpasszolja a felelősséget a lánya vállára. Vagy nem is?

Kérdem én: akkor miért nem hagyta apu a picsába az egészet, minek szánt rá időt, hogy kiszivárogjon bármi is. Ezzel még oda akar szúrni a lánynak, hogy tudja, miért nem volt a viszonyuk jobb?

Na, nem titkolózom: A külön örökség, amelyet a család többi részével apu nem osztott meg, hogy a birtok egyik szélén – a birtokon, amelyet amúgy anyu örökölt meg, hogy nehezebb legyen esetleg a későbbiekben, ha „úgy van” – egy pincehelyiségben elrejtett egy férfit (Simon Pegg), nagyjából harminc éve, és homályos okokból azóta életben és egyszerre fogságban tartja.

Hogy nem túl életszerű, az szerintem kis szó. Megoldható? Meg, hiszen a történelemben a bulvár sajtó foglalkozott is hasonló történetekkel, vagy a „The Room - Szoba (2015)” című, nyomasztó alkotás is, néhány éve. Szóval igen, a jelenség elképzelhető, de itt valahogy nem értettem, mi szükség volt minderre és egyáltalán...

A pince már korábban kész kellett legyen, hiszen mégsem kezdhette akkor megépíteni – építtetni – az ügyvéd úr, mikor elhatározta, hogy cimboráját oda temeti el élve, néhány „apróság” miatt. Oké, de akkor meg mi a fene funkciója volt ennek a helynek és a család miért nem tud róla, miért nem érdeklődik? Apu, amikor vette a házat, nem említette senkinek, hátha jóleszazmég valamikor? Elképzelhető, hogy viharpince volt, még akkor is, ha ebben az államban nem jellemző? Vagy egyfajta pánikszoba, amit valamiért a háztól távol ástak ki?

Lily Collins amikor lesétál az eldugott pincébe, amit apjától "örököl", azzal ajtót nyit a múltjára.

Azonban ha később építi meg, akkor addig hol rejtegette a Pegg alakította figurát, Morgan-t?

Oké, elrejtette, elfogadom.
Oké, harminc évig senki nem kapta rajta, hogy ételt vagy bármit visz le oda, mert apu nagyon ügyesen csinálta, ami azt jelenti, hogy egy logisztikai zsonglőr.
Oké, Pegg túlélte a harminc évet azzal, hogy elég élelmet kapott és naponta nyomta a fekvőtámaszt. Oké, apu valahogy mindig megoldotta, hogyha a családdal esetleg két hétre lelépett, akkor se haljon éhen a foglya, habár, elég puritán a pince, így sem komoly fürdésre, sem egyéb tevékenységre nem nagyon alkalmas.
Oké, Pegg a harminc év alatt nem kapott el semmilyen nyavalyát, ami miatt orvoshoz kellett volna vinni, habár harminc év egy szürke pincében, pont nem az a környezet, ahol ez megkerülhető.

De a legdurvább, hogy mindezt végül egy nagyjából mondvacsinált okkal tette apu és nem értem meg, hogy miért nem lett volna kézenfekvőbb, ha eldobja a kulcsot, és mondjuk tér vissza öt-tíz év múlva, amikor már csak egy kis múmiát kell zsákba kaparni és eltemetheti pont oda, ahová az eset egyik katalizátorát is temette – egy véletlenül elütött fiatalembert.

Miért?

Mert apu egy jó ügyvéd és nem gyilkos???

Hát, ezt így már nem nyelem le. Nem bírom. Lehet, hogy az író furfangosnak és tökösnek érzi magát, de nekem ez a történet légből kapott, esetleges és a befejezése egyenesen nevetséges. Sőt, dühítő!

Nem mondom, Pegg megmutatta, hogy drámai színésznek sem utolsó, ám ettől még nem tudom jobban elhinni és ráhangolódni arra, amit látok. Azért megsüvegelendő, hogy egy fél éves edzésprogramot zavart le, hogy lefogyjon a szerepért. A végeredmény állítólag 8%-os testzsír-mennyiség megmaradása volt.

Ügyvéd apu tehát felvállalta, hogy olyan életet él, amelyben állandó jelleggel lesz a háttérben egy titka, amit a családja sem tud. Ehhez megvolt a pénze, ideje és technikája is. Sőt, a hagyatéki felvétel szerint még friss videót is készített a lányának azzal a néhány mondattal, amit az ügyvédnél helyezett el letétben. Gondolom, ezt évente leforgatta ezek szerint.

És, hogy miért utálom, hogy Lauren bele van kényszerítve egy nyomozásba?
Mert nekem, nézőnek csinálják a műbalhét. Győzzenek meg róla, hogy apu tényleg úgy véli, néhány homályos utalással engedi a búcsút útjára, a lánya meg tegyen, amit akar?
Tényleg így csinálna egy felelősségteljes „apuka”?
Kicsim, van valami szar a pincében, amiről nem beszélnék és később, ha láttad, te se tedd. Ja, hogy ki az és miért, azt nem mondom meg, mert majd hagyom, hogy emberünk tegye meg, magától.

Mondjon, amit akar arról, hogy hogyan lett fogoly.
Megreszkírozva azt is, hogy majd hazudik erről, apu meg már nem lesz ott, hogy rávilágíthasson erre.
Szóval, bezavarod a kölyköd egy kígyókkal teli verembe, lámpa és fegyver nélkül, mondván, ha sikerül kijönnöd, ne csinálj semmit, csak hallgasd el. Okos.

Persze Lauren karaktere úgy van megírva, hogy rövid úton szerez információkat az ismeretlenről, aki pedig belekezd egy mesébe, amit vagy elhiszünk, vagy nem. És a végén nem tudom, hogy melyik történet a nagyobb baromság, amely elmagyarázza, miért is kellett harminc évre kivonni a forgalomból: az, amit ő mesél el, vagy az, ami végül kiderül.

Mert egyik sem tűnik olyannak – pedig erőlködik a forgatókönyv, kegyetlenül – ami legitimmé tesz egy ilyen tortúrát. Egyszerűen, nem értem, minek vesződne ilyesmivel bárki is?

Mindegy, fátylat rá, mert a színészi játék korrekt, a hangulat, fényképezés helyre, zene a képek alatt oké. Egyben van.

De azután kell a drámai lezárás, amit megkapunk egy olyan jelenettel, amivel lustábban lezárni sem lehetett volna a filmet és sok kérdésem maradt utána. Legalább anyu (Connie Nielsen) is kap néhány percet, hogy valami olyasmit tegyen, amit 30 éve is megtehetett volna.
Ami szomorú, hogy valahogy egyik sem igazán érdekes és fontos. Pont, mint a film, amely többnek akart látszani, azután egy butaság lett belőle.

50%

Azt a pitét lehet, hogy megsütöm...

Többek között ahogy itt kinéz, gondoltam Pegg-et sokkal idősebbnek. Vagy remek a maszkmester munkája, vagy több italt fogyaszt, mint a filmben. Bár, ott csak annyi az instrukció, hogy lehetőleg harminc éves legyen az itóka.