Rendezte: Lenny Abrahamson
A film Mafab adatlapja: Room (2015)
Milyen aberrált állat képes arra, hogy elrabol egy kislányt, hogy azután évekig egy fészerben elzárva tartsa, erőszakoskodjon vele és gyermeket nemzzen neki? Mielőtt kételkednél a történet hitelességén, olvass utána a bulvármédiának és a victimológiának, mert sajnos, vannak ilyen esetek és néha eljutnak hozzánk a médián keresztül. Nem hiszel nekem? Írd csak be a gugli keresőbe azt, hogy "évekig tartotta fogva a pincében" és meg fogsz lepődni, hogy nem a film kritikáját olvasod elsőnek. Európában, a szomszédos országokban is történt néhány hasonló eset, amely végül szerencsésen megoldódott. Ami viszont félelmetes, hogy jelenleg is élhetnek nők úgy rettegésben, egy elzárt helységben, mint a film szereplői, csak annyi a különbség, hogy nincs stáblista, ami után hazatérhetnének.
Emma Donoghue saját regényéből írta a forgatókönyvet. Mivel a könyvet nem olvastam, a filmre fogok szorítkozni a véleményem alatt. Donoghue is a bulvársajtóból értesült azokról az esetekről, amelyeket végül könyvében egy ötéves kisfiú szemén keresztül láttat az olvasóval, egyes szám, első személyben leírva. Éppen ezért lehetett nehéz munka, hiszen egy ötéves kisfiú szemén látni ezt a makrovilágot gyakorlatilag egy karakter bőrébe bújást jelentette és nem a szokványos módon. Az író néha viszonylag könnyen tud azonosulni karaktereivel, viszont, ha ezt az azonosulást egy ellenkező nemű, éretlen gyerek szemén keresztül kívánja később meg az olvasóitól, az kemény munka, hiszen egy nem odaillő szó, egy véletlen anakronizmus kirántja a könyvet forgató embert a valóságba. Emma Donoghue volt valamikor kislány, de elrabolt, öt éves kisfiú biztosan nem, így amikor az ő szemén keresztül láttatja a szoba történéseit, nagyon komoly beleérző képességre van szüksége. A könyv sikere és megfilmesítése pedig azt bizonyítja, hogy ez elég jól sikerült. A film főszereplője is a kis Jack (Jacob Tremblay) és a rendező következetesen ragaszkodik is a könyv stílusához. Ez főleg abban nyilvánul meg, a narrátorszöveg gyermek által felmondott sorai mellett, hogy többször láthatjuk Jack-et, amint édesanyja alvása közben, hogyan szórakoztatja magát, vagy amikor megérkezik a "Vén Patás" névre keresztelt "apukája", hogyan próbál elaludni ideiglenes kis kuckójában, a szekrényben, amit a férfi érkezésekor kell alvásra használnia. Azután láthatjuk az eseményeket Jack szemén keresztül, amikor egy híres irodalmi klasszikus csodálatos menekülését megidézve végül sikerül elhagynia a szoba falait és segítséget szereznie, miközben nem mutatják sem azt, hogy hogyan mentik ki az édesanyját - csak amikor már a gyermek is láthatja a rendőrautó hátuljából - és azt sem, hogy mi történt a "Vén Patással", akit bizonyára elfogott a rendőrség, de a történet szempontjából nem releváns.
A Vén Patás (Sean Bridgers) bárki lehetne. Igaz a filmben van arca, de ha a rendező akarta volna, akár úgy is megoldhatták volna, hogy végig nem jelenik meg az arca a nézők előtt. Mert valójában teljesen mellékes a főszereplő kisfiú szempontjából. A Patás egy állapot, egy visszatérő rémálom, amelytől menekülni kell. Külseje és a menekülés utáni sorsa nem fontos. Jack tovább éli úgy az életét, hogy akár soha többet nem látja. Később persze fontos lehet, hogy mégis a nemző apjáról van szó, de valójában nem fontos.
A fontos, hogy Jack majdnem annyi ideje van fogságban a pincében, mint az anyja (Brie Larson) és végül pont a gyermeki képlékeny lelke az, ami miatt sokkal fogékonyabb a fogságból való szabadulásra, mint a sokkal sebzettebb édesanyja. Nem véletlen az utolsó mondata a fogságuk helyszínén, amit egyfajta rehabilitációs céllal újra felkeresnek. Itt Jack sokkal érettebbnek bizonyul Ma-nál, az anyjánál, amikor visszanézve annyit kér, Ma is búcsúzzon el a szobától. Gyönyörű jelenet. A szoba már a múlt. Ha Jack képes új életet kezdeni, úgy, hogy sosem ismert mást, úgy az anyja is képes kell legyen rá, még akkor is, ha hazaérve is fogolynak érzi magát és néha elhatalmasodik rajta az érzés, hogy talán nem az ő hibája volt, hogy hét évig raboskodott. Mert bárkiben is keresi a hibást - erre édesanyja kiváló bűnbak - az egyetlen aki állapotáról tehet, az a Vén Patás. Egy beteg ember, beteg vágyakkal. Nem az a gyógyulás útja, hogy Ma magában és másokban keresi a bűnöst az elvesztett hét évéért és erre gyermeke ébreszti rá.
Valahol megértem a nagypapa, Robert (William H. Macy) reakcióját is az unokájával kapcsolatban. Kellett egy olyan karakter, aki nem tud felülemelkedni egyelőre azon az állapoton, hogy egyetlen lányát nem elég, hogy megbecstelenítette egy pszichopata, de erőszakának gyümölcse minden nappal emlékezteti őket erre a tényre. Talán nem véletlen, hogy eleve úgy van megírva a forgatókönyv, hogy Robert már nem él a nagymamával, mert így nem állandósul a közte és Jack közötti feszültség és könnyebb a karaktereknek a gyógyulás. A nagymama, Nancy (Joan Allen) szeretné meg nem történté tenni az elmúlt hét évet, ám neki meg Ma szemrehányásával kell megbirkóznia, hiszen Ma utal rá, hogy ha nem nevelik olyan előzékennyé és barátságossá, talán nem tudja a Vén Patás becserkészni őt. Ez persze nem fedi a valóságot, hiszen a legtöbb szülő, normális helyzetben, szeretetre és kedvességre neveli gyermekét. Az, hogy ezzel van, aki visszaél, nem róható fel a szülőknek. Ezt Ma nagyon nehezen fogadja el, hiszen miután a Vén Patás kikerült a képből és ő még nem dolgozta fel magában a fájdalmát, úgy éri, valakit hibáztatnia kell a sorsáért, ami viszont teljesen elfogadható pszichológiai állapot.
A film első órája a szobában töltött mindennapokba vezeti be a nézőt, hagyva néhány kérdést, amire nem kapunk választ - talán a könyv foglalkozik ezekkel. A film második fele pedig a szabadulás utáni beilleszkedést és a dráma feloldozását, feloldását tartogatja.
Végül, mint említettem, a kis Jack az, akinek éleslátása és gyermeki lelke mutatja meg az egyszerű megoldást a rémségekkel kapcsolatban. Nem állítom, hogy ez ennyire könnyű lenne, ám a filmben egyértelműen működik és éreztem némi katartikusságot.
A Jacket alakító színész, a kis Jacob Tremblay alakítása lehengerlő. Ennek nagy része a kisfiú játéka, a másik fele meg a gondosan összevágott reakciók, képkivágások elegye. Brie Larson is sokat megtett a szerepért, többek között a forgatás alatt olyan étrendet készített magának, amit a szobában kaphatott volna és nem sminkelte magát. (Mondjuk azt nem értem, hogy a Vén Patás ezt miért nem erőltette rá, hiszen ha már elrabolok egy szűz leányt, akkor igyekszem őt a legjobb formájában a kedvemre használni, gondolom én...)
William H. Macy fontos szereplő, de sajnálatosan keveset van jelen. A pót-nagypapa hálás szerepe így Tom McCamus-ra hárul, aki mivel nem vér szerinti rokona Jack-nek, képes külső figyelőként elfogadni a gyermeket és összebarátkozni vele.
A Vén Patásról sokat nem tudunk meg, talán csak azt, hogy az egyetlen sikerélménye fiatal lányok elrablásához köthető, azon kívül nem képes helyt állni az életben. Kár, hogy hét év kellett hozzá, hogy ez kiderüljön és elgondolkodik az ember, hogy vajon mi lett volna Ma sorsa, ha nem születik fia?
Figyeld:
- Amikor Ma és Nancy összevesznek.
- Robert nem képes az unokájára nézni.
- Jack arcjátékát a legtöbb jelenetben.
- A menekülés feszült perceit.
75%
Ha szeretnéd látni: A S Z O B A
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Ide tessék írni, ha van mit: