A következő címkéjű bejegyzések mutatása: john goodman. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: john goodman. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. november 6., kedd

Kong: Koponya sziget - Kong: Skull Island (2017)

Kong: Koponya sziget - Kong: Skull Island (2017)


Rendezte: Jordan Vogt-Roberts

A fénykép szerzői jogvédelem alatt állhat! - www.deviantart.com
Miért nem ájultam el a Kong: Koponya szigettől?

Eleve úgy érzem, hogy minden egyes történet, amely folytatása a hatalmas majom kalandjainak, nem más, mint egyszerű bőrlehúzás. Tény, hogy az alapanyag legalább arra ideális, hogy segítségével megtudjuk, éppen merre tart a CGI technika, mert manapság más módon lehetetlen elkészíteni egy óriás majmos filmet, mint számítógéppel. De ettől még a történet nem lesz érdekes, hiszen miről is szólhatna?

Adva van egy első rész. 1933-ban elkészült a King-Kong. Egy olyan szörnyet teremtettek meg benne, amely egyrészt ismerős az embernek, másrészt, pont azért, mivel „ismerjük”, akár rá is tudunk hangolódni, együtt tudunk vele érezni. Annak ellenére, hogy egy átlag néző vajmi keveset tud a majmok életéről. Kong a saját szigetén a király, félnek tőle. Ide érkezik a fehér ember – mint hódító – és vele a nő, minden bajok forrása. Kongot megbabonázza a nő, ezáltal sebezhető lesz, ami a végzetét okozza. Persze közben kiragadják az életteréből is, ami szintén nem szerencsés hősünknek. Végül az emberiség legyőzi az őserőt, egyrészt a technikai főlényének, másrészt, mert a szörnyetegünknek szíve is van.

És itt a vége. Mégis, néha előfordul, hogy elkészül egy-egy film, ami tovább csavarná a történetet. Azonban hová???

Kong meghalt és őszintén, nem hiszem, hogy túl sok lenne benne ahhoz, hogy további igazságokat fogalmazzon meg számunkra. Minden, amit még mellé lehet tenni egy moziban, az a pusztítás, a harc, de valljuk be, az meg nem igazán érdekes. Nem is nagyon értem, hogy a japánok Godzilla filmjei hogyan képesek eladhatóak maradni, bár biztos a kulturális különbségek is közrejátszanak abban, hogy az ottani népek újra és újra jól tudnak szórakozni azon, hogy egy hatalmas szörny elpusztít városokat – maketteket.
Annak idején a homokozóban magam is élveztem a homokvár rombolás, a matchbox autók dobálását és közben megelevenedett előttem egy világ, amelyben hatalmas lények romboltak világokat. Mostanra, hogy felnőttem, azonban valamiért már nem szórakoztat a mondanivaló nélküli rombolás. Márpedig egy közönségfilmbe mondanivalót tenni, amelyben egy óriásira nőtt mutáns gorilla uralkodik egy sziget felett, elég nehézkes.

A képeket szerzői jog védheti! - http://www.thejakartapost.com

A forgatókönyvírónk azonban megpróbálkozik ezzel és egy csapat katonát és néhány civilt tesz meg a film főszereplőjének, akik elmennek erre az idő előtti szörnyek és Kong uralta szigetre, hogy ott aztán érdekes kalandok között küzdjenek meg a természettel, ha magát a címszereplőt a természet egyfajta kivetülésének tekintjük. Márpedig alig van különbség egy természeti csapás, mondjuk hurrikán és a gorilla okozta támadások természete között. A lényeg, hogy az ember eltörpülése okán gyakorlatilag haszontalan, tehetetlen bábként sodródik ezzel a számára fékezhetetlen erővel.
A történetnek valójában ki a hőse?
Azok nyilván nem, akiket első körben megismerünk. Nem az emberek. Nem lehet a főszereplő más, csakis Kong. Szórakoztató számomra egy olyan Kong, aki érzelmileg nem hat rám? Nem.
Hathat rám érzelmileg egy olyan óriásmajom, amelyik semmilyen emberi érzelemmel nem tud párhuzamot vonni számomra? Nem.
Ha nincs meg ez az érzelmi plusz töltet, érdekel a majom sorsa? Mellé fogok állni, mint átlagnéző? Nem.

Nos, pont ez az oka, amiért érdekesebb az a Kong film, amelyben a majom kvázi „szerelembe” esik a hősnővel – már ahol van hősnő – és ezért nem tud hosszú távon lekötni egy olyan Kong film, amelyben ilyesminek nem adnak teret. Pedig majdnem. A film vége felé, Kong kimenti a vízbefúlástól a fotós hősnőt, azonban ez a fajta „kapcsolat” olyannyira elkésik, hogy addigra mint néző, tökéletesen eltávolodtam a film tulajdonképpeni hősétől, ezért izgulni sem nagyon tudtam érte, hogy végül legyőzi a rá támadó vizuális gyíkot, vagy nem.

A kezdés:

Az első jelenetben már megmutatják nekünk a majmot, igaz, pillanatra. Ez eleve nem túl jó húzás szerintem, mert ezzel „lelövik a poént”. Mennyivel feszültebbek voltak azok a filmek, amelyekben a majom végül a játékidő azon részében jelenik meg, mikor már rá tudtunk hangolódni a karakterekre, valakivel együtt tudunk érzeni, valakit szimpatikusnak találunk. Erre azért van szükség, mert a nézőnek szüksége van rá, hogy legyen a műben olyan karakter, akivel szimpatizálhat. Az sem baj, ha ez egy kis hajószakács, vagy egy hatodik senki, de érezzünk valamit a karakter iránt. Ehhez azonban fel kell építeni a karaktert, a jellemet. Azért van erre szükség, mert magával a majommal úgy sem fog minden néző eredendően közösséget vállalni. Aki pedig nem képes egy óriásgorillával érzelmileg azonosulni, annak kell, hogy emberekkel tegye ezt meg. (Mert különben puszta látványfilmként lehet, hogy bealszik a mozi felénél...)

A képeket szerzői jog védheti! - http://milsanclale.cf

A „Kong: Koponya-sziget” szereplőivel azonban nem túl könnyű megbarátkozni. Talán pont azért, mert pont egy pici hiányzik hozzá, hogy érzelmileg közelebb kerüljünk hozzájuk. Sem a tudós, sem a kutatást erőltető kutatót nem vesézik ki annyira, hogy érdekeljenek bennünket. Még szerencse, hogy egyikük John Goodman, így legalább a színész karizmája és korábbi hírneve az, ami kicsit hozzá tesz a karakteréhez, ez azonban kevés ahhoz, hogy izguljunk értük. És az összes többi szereplővel ez a szomorú helyzet. Nem ismerjük meg, még az apjára vonatkozó félmondatok miatt sem, James Conrad (Tom Hiddleston) egykori századosának figuráját. Mason Weaver (Brie Larson) fotósáról is annyi derül ki, hogy eléggé fiús, nehezen barátkozik, nem különösebben kedveli a rangokat és képes egyedül is olyan baromságokra, minthogy egy hatalmas ökörről le akarjon emelni egy helikoptert. Mivel Larson mostanában fut be olyan korábbi remek filmek miatt, mint pl. „A szoba”, úgy vélném, azért hozták be a filmbe, hogy mint női főszereplő, elcsavarja Kong és a nézők fejét. Csakhogy ha nem elég szerethető a figura, ez nem fog menni. Ha pedig nem megy, nem fogok szorítani érte, ellentétben mondjuk Naomi Watts-szal, aki már első megjelenésével, a King-Kongban feléleszti a férfi nézőkben az óvó apafigurát, mikor rádöbbenünk, hogy karaktere gyakorlatilag az utcán éhezik. Nos, Mason nem éhező női figura, ám heroikának sem mondhatjuk, hiszen egyetlen feladata, amikor végre ősanyaként tehetne a többiekért valamit – hegymászás után jelzőfény kilövése a semmibe, amiért nem is tudom, miért pont a „törékeny” nőt tartják a legalkalmasabbnak – inkább belelövi azt egy gyíkszörnyetegbe, aki korábban a fegyverektől nem nagyon izgatta magát, de a világító rakétától rendesen megőrül, amikor az kezdi vastag bőrét irritálni...

Van a filmben még egy ázsiai tudós asszisztens is, akinek olyan kevés a szerepe, hogy néha elfelejtjük, hogy ő is a szigeten ragadt.
A kutatást biztosítását egy a háború poklát megjáró, vaskalapos Ahab kapitányra bízzák. Preston Packard (Samuel L. Jackson) kíváló katona... lehetett korábban, mostanra azonban, mikor az „ellenséggel” szembesül, bekattan benne valami és mintegy Moby Dick-ként tekint a sziget királyára, akit annak ellenére igyekszik elpusztítani, hogy korábban világossá vált, nem állnak készen a szigeten fellelhető fegyver-aparáttal a majom megfékezésére, az emberanyag meg rohamosan fogyóban.
Csoda, hogy a katona karaktere nem kezdi lelőni az embereket, dezertőrnek bélyegezve őket, mikor végül a szerencsevadász James kettéválasztja a csapatot katonákra és civilekre, hogy az utóbbiakat védett területre kísérje. A forgatókönyv csavarjainak köszönhető, hogy végül mégis mindenki megjárja a poklot.

A „Kong: Koponya-sziget” számomra a tökéletes Tarzan film, Tarzan karaktere nélkül. Ezt a fogalmat még gyerekkoromban sikerült magamba szívnom, amikor Tarzan kalandjaival szórakoztattam magam. Azóta, ha olyan filmet látok, amelyben egy csapat ember tart egy célért, amely vagy egy kincs megszerzése, vagy kimenekülés valahonnan, és közben a karakterek egymás után hullanak el, a hátteret ehhez pedig valamilyen egzotikus környezet biztosítja, azt simán Tarzan filmnek hívom.
A képeket szerzői jog védheti! - www.qiibo.com

Ez a film tökéletes Tarzan mozi. Trópusi, túlvilági környezet, különféle szörnyek, megterhelő szituációk sora, miközben a kevésbé fontos szereplők lemorzsolódnak. Természetesen nem természetes halál formájában. (Régen ezek a karakterek teherhordók, rabszolgák voltak, akik sebes folyóba fulladtak, lezuhantak a szakadékba egy kőgörgeteg miatt, vagy elmarta őket egy párduc a menetelés közben...)

Itt egy csapat Vietnamot megjárt katonát kapunk tölteléknek és néhány egyéb személyt, akik a kutatáshoz csapódtak. Köztük például a John Goodman által alakított Bill Randát, akit inkább azért sajnálunk, mert ő volt John Goodman és nem azért, mert a figurája szeretetre méltó lenne. A katonák pont ilyen töltelékek, amire a forgatókönyv még rá is erősít a csapattól leszakadó pilóta, Chapman (Toby Kebbell) karakterén kívül, akit ha lehet, a legklisésebb szörnyfilmes halállal írnak ki a filmből, miközben azt gondoltad volna, hogy szerencsétlenül járt srác még fogja a térdén lovagoltatni a fiát. De nem. Sőt, talán a legcsúnyább az egészben az, hogy később „találkozunk még vele”, csak a csodálatos menekülés helyett csúnya befejezésként.
Kétszer néztem vissza Chapman kilépőjét, mert általában, egy ügyes forgatókönyvben az ő karakterének egészen biztosan komolyabb történetszálat adományoztak volna, itt azonban beérték, hogy egy gyenge okként lebegjen a kalandokat folytatandó, mondván, az ő megmentése az, ami miatt Preston elvakultan folytathatja menetelését a szigeten, a meneküléstől ellenkező irányba. Ha más nem, erre jó volt az öreg Chapman, akit talán a legjobban vezettek fel a katonák karakterei közül, hogy végül dicstelen véget érjen figurája.

A történet:
Ha egy lépés távolságról nézzük a filmet, még kevesebbről szól, mint a korábbi filmek. A szigetet el sem hagyjuk, Kong életben marad, egyelőre ember nincs, aki magával vinné a szárazföldre. Persze a stáblista után kapunk egy apró jelenetet, amely előre vetít egy esetleges folytatást, azonban eddig valahogy nem történt utalás rá, hogy haladna a következő rész elkészítése.
Az azonban biztos, hogy a vietnami háború és Kong között akad némi párhuzam, amely az érkező hódító és a helyszínen élő ellenállók között alakul ki. Vietnamban az amerikai hadsereg végül kénytelen feladta a harcokat, mert nem volt felkészülve sem arra a harcmodorra, sem a megfelelő környezetre. Stb.
Itt ugyanaz a helyzet: Sem Kong, sem a sziget egyéb élőlényei nem kedveznek a barátságos állat-simogató megnyitásának tervének. Végül pedig a korábban említett Herman Melville regény az, ami a történetet kikerekíti. A fehér hajóskapitány itt fekete katonává változott, de a motiváció ugyanaz, az eszközök modernebbek. A végeredmény pedig nem lehet más, mint az üldöző halála. Míg Ahab kapitány a vízben leli halálát, addig Preston tűztengert varázsol maga és a szörnyeteg köré, hogy végül porrá zúzzák.
Kár, hogy a stáblistán nem tűnik fel Melville neve, hiszen olyan egyértelmű a történet kölcsönzése. A hozzá adott rengeteg színes háttér nem fogja ezt elleplezni.
Hogy végül a film már nem tudott ébren tartani, annak is köszönhető, hogy mindezeket a formulákat, már korábban olyan remek filmekben elpuffogták, mint a King-Kong mellett hasonló tematikára épülő Jurassic Park sorozat. Jelen esetben ha a szörnyet kicserélik egy T-Rexre, a szigetet pedig átnevezik Isla Nublarnak, akkor egy felejthető, közepes Jurassic epizódot kapunk, gyerekszereplő nélkül.
Nem is tudtam kiért izgulni.

A képeket szerzői jog védheti! - www.artstation.com

A képi világ ugyan szép és színes, sajnos a legtöbb jelenetben mégis olyan érzésem volt, hogy stúdió díszletei között, zöld-hátteret nézek, amelyet kitöltöttek CGI-jal.
A megjelenő óriáspók már kizökkentett, mert annyira Peter Jackson koppintásnak tűnt megjelenése. Ha lehet, a sziget őslakó bennszülöttei itt kapták a leghalványabb szereplehetőséget, semmilyen formában nem téve hozzá a történethez. Csak biodíszletek.
Már a film elején elképedtem, amikor kiderült, hogy a sziget feltérképezéséhez robbantásokra van szükség.
Oké, nem értek a földtanhoz, szeizmológiához, térképezéshez, semmihez, ami ebben a témában fontos lehet, de... tényleg úgy lehet magát a kőzet összetételét, a föld mélységeit megvizsgálni, hogy előzetes ellenőrzés nélkül pusztító bombákat dobunk le a dzsungelre, bízva abban, hogy a robbanásban keletkező tűz nem terjed át az egész szigetre?
Tényleg elég egy befolyásos kormányzó támogatása és aláírása, hogy két szerencsevadász kutató egy napon belül elutazhasson, nem csekély katonai kísérettel, légi támogatással egy ismeretlen szigetet feltérképezni?
Ez az aláírás tényleg olyan hatalmat biztosít, hogy egy szerencsevadászt is azonnal meg bírunk vele vásárolni?
Ki az, aki a pénzt és egyéb, számomra ismeretlen támogatást adta? Ráadásul, mint kiderült, napokon belül?
De ezek már tényleg csak felesleges kötekedések, nem a film technikai és érzelmi felépítését célozzák meg, pusztán nézői észrevételek a fonákságok miatt.

Pozitívumok is akadnak azonban:
A fényképezés talán nem remek, de vannak jelenetek, amik tényleg pofásra sikeredtek, mint pl. a helikopterek levadászása. Természetesen, aki tudja, hogy erőbehatásra, hogyan megy tönkre egy helikopter, az talán talál hibákat az akciójelenetben, számomra mégis szórakoztató volt néhány jelenet megoldása.
John Goodman fájóan bekövetkező halála és a gyíkgyomorban tovább működő random vakuzó fényképezőgépes jelenetsor egészen ügyes.
Samuel L. Jackson egyik-másik jelenete.
Az egyik támogató halála, amelyet a napkoronggal koronáznak meg. Nem túl szép, de legalább pofátlan!
A zene nem lett a kedvencem, nagyon érdemi melódia nem is maradt a fülemben.
John C. Reilly búcsúvideója.
Negatívumok:
Brie Larson és Tom Hiddleston nincs kihasználva.
John Goodman sem.
Eredetiség. Összecsapottság.

65%

A film Mafab oldala: Kong: Koponya-sziget (2017)

2017. augusztus 12., szombat

Maggie-mondja: Atomszőke - Atomic Blonde (2017)

Maggie-mondja: Atomszőke - Atomic Blonde (2017)


Rendezte: David Leitch

Ismét egy képregény a filmvásznon, ezúttal a 2015-ben megjelent The Coldest City című kémtörténet megfilmesített változatához van szerencsénk.

A sztori 1989-ben játszódik, a rendszerváltás idején, Berlinben. Ez a mezei amerikai nézőknek persze nem sokat mond, mi jobban érezhettük a saját bőrünkön, esetleg ha túl fiatalok vagyunk, akkor hallhattunk róla szüleinktől. Megnyugtató, hogy ma is felfedezhetjük magunknak a híres-hírhedt Kelet-Berlint, hiszen az ott zajló jelenetek többségét Budapesten forgatták. Azonban a történelmi háttér kicsit el van mismásolva, ennél azért lehetett volna keményebb és realisztikusabb. Jobbára azt látjuk, hogy néhány kötött pulóveres és/vagy punk alak lepukkant graffitis falak tövében portyázik és pattannak, ha jönnek a zsaruk. Azonban a zenei aláfestés mégis sokat pótolt nekem a korszakból. Persze, hogy nosztalgikus volt Nena, George Michael vagy Falco dalait hallani, igaz feldolgozásként, de elég jól komponálva a jelenetekhez. Hol a dal igazi, hol pont az ellentétes érzelmi hatására építve.
Na ennyit a körítésről és az atmoszféráról.

Lássuk a sztorit. A főszereplő Lorraine Broughton (Charlize Theron), kvázi női James Bond, aki az MI6 ügynöke és azért küldik a Berlini fal közelébe, mert pont a forrongó kettéosztott német városban tűnt el egy fontos lista, amely nyugati ügynökök nevét tartalmazza, de sokan vadásznak rá a KGB-től a francia titkosrendőrségen keresztül a CIA-ig. Atomszőke ügynökünk kénytelen együttműködni a tenyérbemászó, de a terepet igencsak jól ismerő beépített ügynökkel, David Percivallal (James McAvoy), akivel kapcsolatban azonban nem látszik minden tisztának.

A film két idősíkon fut. Egyrészt egy londoni kihallgatószobában, ahol Broughton ügynök meséli a történetet főnökeinek (Toby Jones, James Faulkner, John Goodman), itt magyarázza, kommenteli is a látottakat, ha valakinek nem lenne minden érthető. A másik idősík pedig maga a mesélt történet, amely a berlini fal egyik vagy másik oldalán játszódik.
Számomra a kihallgatás jelenetei kicsit unalmasnak hatottak, néha kifejezetten hatásvadász, de üres párbeszédekkel. Pedig a színészgárda azért nagyon ott volt ezekben is, de valahogy mindig vártam mikor lendülünk túl rajta és kezdünk ismét akciókba. A moziban ülő barátom szerint olyanok a párbeszédek, mint a Johnny Mnemonicban: tele atmoszférateremtő, de teljesen érdektelen blablával. És hogy valami hatása tényleg lehetett az említett filmnek, arra példa a végén a gonosz kétszeri kiiktatása (amit különben már a Mnemonicban is utáltam).


Az akciójelenetekben kifejezetten tetszett, hogy a női ügynök nem férfiként harcol. Előkerül a magassarkú cipő is fegyverként és persze minden, amit a keze ügyébe tud kapni. Olyan, mint egy szexi, de kétségkívül veszélyes vadmacska. A lasszózós verekedése látványos, nem kíméli az ellenfeleket és nem átallja őket akár kitámasztóhorognak is használni. Ugyanakkor a női ügynökkel sem bánik kesztyűs kézzel a férfi ellenfelek garmadája, rendesen érvényesül az egyenjogúság: többször feltörlik vele is a padlót.

Az akciójelenetek persze egyrészt a rendező, David Leitch tehetségét dicsérik, aki maga is kaszkadőr volt annak idején, ez kifejezetten átjött a verekedések jól megkomponált koreográfiáján. Ugyanakkor lássuk be, ehhez kellett egy olyan színésznő is, mint Charlize Theron, aki így negyven felett is olyan csábító és veszélyes, hogy még a francia ügynököt játszó Sofia Boutella sem tud ellenállni neki és itt ismét egy James Bond-vonalnak megfelelő momentumot kapunk: ügynökünk bármilyen nőt megkaphat. Akkor is, ha történetesen ő maga is nő.

A film gyengesége a végére kifejezetten túlbonyolított többszörösen megcsavart szál, amely már a hiteltelenségbe sodorja a sztorit. Illetve hogy nem igazán lép ki az alaptörténet a szokásos kémfilmek soraiból.

A film erősségei a képregényhez méltóan rendesen megkomponált képek, a koreografált verekedések, Charlize Theron alakítása és hogy egy ízig-vérig női ügynököt sikerült neki és a rendezőnek vászonra vinnie.

Ugyanakkor azt mondom: a film egyszer nézhető, de többet vártam tőle. A bemutatók alapján minimum egy Nikitát. Szóval az Atomszőkéből az erősségei ellenére sem lesz kultfilm.
Kár érte, kiváló ügynök volt.


Az alábbi cikket nem Jerrycomovie írta.
Minden, ami a cikkben olvasható, egy másik személy tollából származik.
Az illető: Maggie

2016. augusztus 16., kedd

Cloverfield Lane 10. - 10 Cloverfield Lane (2016)

Cloverfield Lane 10. - 10 Cloverfield Lane (2016)


Rendezte: Dan Trachtenberg

A film Mafab adatlapja: Cloverfield Lane 10. (2016)

Megtekintés: Remek kis kamaradráma, meglepetésekkel, egy "elsőfilmes" rendezőtől.

Remélem, hogy Trachtenberg fog még kapni lehetőséget egész estés filmek forgatására, mert ahhoz képest, hogy nagy rutinja nem volt ezek készítésében, elég korrekt kis thrillert rántott össze az amúgy nem túl vaskos alapanyagból. Persze, azt se feledjük el, hogy ha a forgatókönyvet okosan nem vonják össze a pénz előteremtő stúdióban egy korábban bemutatott és sikeres found footage mozival, a jegyeladásokból befolyó bevétel töredéke lehetett volna a végeredménynek, a két főszereplő karizmájának vagy inkább szakmai respektjének ellenére is.

A korábbi film a Cloverfield, amely New Yorkban játszódott és egy búcsúbuliból indult, hogy a főszereplők végigmeneküljenek a városon egy hatalmas szörnyeteg elől, amellyel közben a sereg már felvette a harcot, vajmi kevés sikerrel. Ennek ellenére a folytatás már a városon kívül játszódik, és még csak nem is szigorúan véve egy tanyán, hanem egyenesen a föld alatt kiépített kellemes pánikszobában illetve annak egy nagyobb változatában, amolyan túlélő bunkerben.

A főszerepben egy igazi amerikai fiatal nő áll, Michelle (Mary Elizabeth Winstead) aki éppen túl van egy szakításon és új életet kezdene. Ebben segít neki a bunker gazdája, Howard (John Goodman), mert véletlenül tanúja lesz Michelle autóbalesetének és hirtelen ötlettől vezérelve magával viszi, hogy együtt vészeljék át azt, amiről közben Howard tudomást szerzett. Még hozzájuk csapódik Emmett (John Gallagher Jr.) aki Howard szomszédja és korábbi segítőtársa a bunker felépítésében.

Miután Michelle felébred a baleset okozta ájulásból, szinte azonnal gyanakodni kezd Howard-ra és Howard teszi alá a lovat, hiszen igen hamar elkezdi lefektetni a maga játékszabályait, hiszen gyakorlatilag ő a hely korlátlan ura. Michelle igyekezne tovább állni, de a két férfi többé kevésbé sikeresen meggyőzi őt arról, hogy odakint sokkal nagyobb veszélyek leselkednének rá, mint amik a föld alatt érhetik. Szerencsére dramaturgiailag úgy építik fel a történetet, hogy pont csak annyival támogassák meg Howard karakterének állításait, hogy Michelle karaktere lebegjen a hazugság és igazság mezsgyéjén, nem tudva, mit higgyen el a férfi állításaiból és mit kezeljen fenntartással. Eleve egyik ilyen dramaturgiai húzás Emmett figurája, aki alig zavar vizet, de arra jó, hogy amolyan kívülállóként elcsitítsa Michelle ébredező gyanakvását, hiszen, míg Howard-nak nehezen hiszi el azt, amit a külvilágról a férfi mond, addig Emmett egy sokkal szimpatikusabb férfi és viselkedése tökéletesen ellentéte a fenyegető Howardénak. Amikor meg már ez sem elég Michelle-nek, hogy szó nélkül meghajoljon Howard akarata előtt és kitörni készül, akkor varázsütésre megjelenik egy amúgy teljesen egyfunkciós szereplő, aki csak azt hivatott elérni, hogy Michelle megmaradjon a fenekén. Ezt a részt kissé erőltetettnek is tartottam.

John Goodman nagyon jól hozza a figurát, szinte lubickol a szerepben, hiszen mostanában elég ritkán kap igazi lehetőséget jó filmekben. Itt bepótol mindent. Szerencsére a forgatókönyv lassan adagol információkat a karakterről, így fokozatosan rádöbbenünk, hogy lehet, hogy egyrészt Howard nem hazudott a külvilág állapotáról, de ettől függetlenül komoly legalább annyira veszélyes a társaira, mint amitől 'óvja" őket. Teljesen motivációi nem derülnek ki a filmből, marad gondolkodni való, viszont egyértelmű, hogy sötét titkai vannak.

A film macska-egér játék az erős akaratú ötvenes évei végét taposó vidéki férfi és a harmincasba még be sem lépett, önálló városi lány között. Amíg ők megvívják csatájukat a föld alatt, odafent egészen más irányt venne a történet, ám az már csak egy kis plusz a történetben, amolyan hab a tortán. Így lesz az egyszerű thriller egyben dráma és sci-fi is. Szerencsére több réteget tudtak a végső forgatókönyvbe pakolni, külső és belső ellenséggel, pszichológiai mélységgel, amely főleg Howard motivációival foglalkozik. (Engem különösen érdekelt volna, hogy többet tudjak meg a családjáról, a lányáról, annak halálának körülményeiről, hogy utána hogyan igyekezett feldolgozni a traumát, nem e ő maga okozta és, hogy vajon Michelle-en kívül hány áldozata volt már, különböző módokon, miket tett velük, stb. Howard karaktere ezért nagyon összetett és a film játékideje alatt elég keveset tudunk meg róla, azok is inkább csak töredékek, amelyek néha több kérdést vetnek fel, mint amennyire megválaszolnak.)
Michelle karakterére is érdemes jobban odafigyelni, hiszen nem véletlen, hogy épp a film kezdődik úgy, hogy kilép egy kapcsolatból, amely valószínűleg nem működött és a lány, talán hirtelen ötlettől vezérelve igyekszik szakítani, erre azonnal belekényszerül egy másik függőségi viszonyba és talán pont ezért is kétkedő végig az álláspontja és ezért van olyan nehéz dolga vele Howard-nak. Rosszkor találkoztak, hiszen Michelle azon a ponton van, amikor változtatni akar az életén és nem gyönge áldozat lenni többé egy kapcsolatban. Ez az egyik oka, amiért a két főszereplő állandóan egymásnak feszül. Howard pedig, bizonyos jelekből - bár nem egyszerű kihámozni a motivációit - de egyértelműen valamilyen kapcsolatot akar kiépíteni a lánnyal.

A hangulatos trailer berántja az embert - úgy indul, mint egy kedves családi mozi, amely egyre fenyegetőbb lesz - és egyszer tényleg érdemes rászánni a mozira az időt, már csak Winstead miatt is, aki lehet, hogy még nem elég jó drámai színésznő, viszont dekoratív és kellemes a szemnek. Az eredeti filmzene nem hagyott bennem mély nyomot, viszont a soundtrack albumra biztos került fel néhány klasszikus, többek között a trailerben is hallott Ritchie Cordell nóta, a I Think We're Alone Now, amely a trailer ritmusához lett igazítva és így rendkívül hangulatos közel két percet eredményezett. A másik nagy kedvenc Frankie Avalon előadásában Edward Marshall szerzeménye, a Venus.


Elképzelhető, hogy még készülnek Cloverfield mozik, más szereplőkkel, más történetekből, melyeket majd egy szörnyinvázió köt össze, bár, ennél a filmnél ez eléggé elhanyagolható tényezőként jelenik meg. Azért a befejezés nem volt rossz és van benne tökösség. Egyetlen hiányossága a filmnek, hogy nagyjából kiszámítható, nagy meglepetések nincsenek benne.


70%


Ha szeretnéd látni: 1 0  C L O V E R F I E L D  L A N E


Töfi:
- Elvileg az első és egyetlen választás Michelle szerepére eleve Mary Elisabeth Winstead volt.
- Kezdetben a forgatókönyvnek semmi köze nem volt a Cloverfield történethez, egészen addig, míg J.J. Abrams és a Bad Robot fel nem vásárolta és össze nem olvasztotta a thrillert és a korábbi sci-fi-t. Talán ez volt annak is az oka, hogy csendben forgatták le és a stáb gyakorlatilag teljesen titokban dolgozott, lehetőleg sehol nem nevezve nevén a filmet, amíg el nem készült.
- A filmben Goodman karaktere egy tini filmet néz, az "Álmodj rózsaszínt - Pretty in Pink (1986)" - amelyről néhány napja írtam - amelyben a női főszereplő, Molly Ringwald ruhákat tervez és készít. Ez egy finom utalás, hogy később Winstead is ruhát tervez és készít, amelyben el tudja majd hagyni a bunkert, ha esetleg odakint tényleg mérgező a levegő, ahogyan Howard állítja.
- Winstead a szörny szájába egy molotov-koktél dob, hogy azzal megállítsa. Korábban tett hasonlót, "A dolog - The Thing (2011)"-es változatában.
- Abrams korábban már felhasználta az ötletet a bezárt emberekkel és mérgezett levegővel a Lost sorozatában.
- A filmet időrendben vették fel, így volt olyan jelenet, ahol, pót-forgatás miatt, később Goodman-re álszakállat kellett ragasztani.

Ha esetleg letöltenéd a film zenéjét, itt talán megtalálod: F I L M S C O R E

2016. május 1., vasárnap

Káosz karácsonyra - Love the Coopers (2015)

Káosz karácsonyra - Love the Coopers (2015)


Rendezte: Jessie Nelson

A film Mafab adatlapja: Love the Coopers (2015)

Egy korábbi címváltozathoz készült poszter: Karácsony Cooperékkel.
Megtekintés: Végig utánérzésem volt. Megtekintésre alkalmas, kicsit uncsi keserédes.

Miközben ezt a karácsonyi filmet néztem, végig azon agyaltam, hogy mennyire lehetett szándékos a film szkeccs szerű felépítése, amely erősen hajazott nagy kedvencemre, az "Igazából szerelemre - Love Actually (2003)", aztán bevillant, hogy ez a mozi sokkal inkább közelebb áll Thomas Bezucha keserédes mozijához a "Kőkemény család - The Family Stone (2005)"-hoz.

Mert:
- Itt is inkább egy szűkebben vett család mindennapjaiba - azon belül karácsony - pillanthatunk bele.
- Mert mindkét filmben központi szerepet tölt be Diane Keaton, mint anyuka.
- Mert mindkét filmben fontos szerepet töltenek be olyan "gyerekek", akik kissé kilógnak a családból, pl. azzal, hogy ha kell, szembemennek vele, vagy legalábbis azzal, aki épp a "családfői" tisztséget látja el.
- Mert mindkét filmben olyan házaspár körül bonyolódik a történet, akik több évtizede vannak együtt.
- Mert mindkét filmben van olyan női karakter, aki eredendően egyik férfi karakter révén kerül képbe és egy másik férfi karakternek köszönhetően lesz a család következő lehetséges tagja.
- Stb.

Több szálon futó történet szerint a figurák egy napját követjük nagy vonalakban nyomon, egészen a karácsonyi traktás vacsoráig, amikor korábbi sérelmek kerülnek felszínre. Közben az egyik családtagot egészségügyi probléma utoléri, amely jó ok arra, hogy a drámai történet egy szentimentálisabb befejezésben csúcsosodjon ki, amikor nem mindenki sorsa oldódik meg kielégítően, de legalább attól sem kell tartanunk, hogy képen kívül leveti magát bármelyik karakterünk egy magas épület tetejéről.

A Káosz karácsonyra sajnos közel sem olyan fifikás, mint amennyire szeretne annak látszani, ezért néha a drámai viták egy kívülálló számára inkább csak amolyan feleslegesen felfújt forgatókönyv csomópontnak tűnnek. (Pl. Amikor John Goodman alakította apuka vitázik Keaton anyukával a konyhában, akkor Keaton megjegyzi, hogy "Azt sem tudom, miről beszélsz... Gondolom van egy saját, külön nyelved!" - fakad ki, pedig Goodman karaktere éppen eléggé világosan fejtette ki korábban, hogy miről is beszél, épp, hogy csak nem vágja a pofánkba: "Mi történt azzal a párral, akik negyven éve/évig olyan nagyon szerették egymást és nem savanyodtak be?" - persze, kell a drámázás - ha már keserédes a műfaj - ám mennyivel elfogadhatóbb lenne, ha ezt gavallérosan tenné meg a forgatókönyv és nem otromba, porcelánbolt-elefánt módon.)
Ezek az egyenetlenségek első megtekintésnél talán nem tűnnek fel egyértelműen, de harmadik nekifutásra, amikor már sokkal feltűnőbb, hogy a film kissé uncsi, akkor azért eléggé kivilágítanak ezek a karakter motivációs hiányosságok, amelyeknek nincs kellő mélysége pszichológiailag.


A másik, ami néha kirántott az elbeszélésből és gondolom, a végső eredmény színesítése miatt maradtak a végtermékben, azok a narráció alatt bevágott pillanatképek és speciális effektusok. Mind Charlie (Timothée Chalamet) "szétrobbanása", mind pedig Eleanor (Olivia Wilde) "elfolyása" teljesen fölösleges vizuális hatás, amely ahelyett, hogy elmélyíteni a pillanat fontosságát, szinte kirántott nézőként a cselekményből. Vannak filmek, amelyekben jól működnek az ilyen vizuális hatások, máskor viszont elidegenítőek lehetnek.

Több érzelmi boncolgatás nem hordoz magában elég erős kohéziót. Ezek egyike a számomra teljesen elhibázott Bucky (Alan Arkin), Ruby (Amanda Seyfried) és Hank (Ed Helms) trió idővonala. Nem akarok mélyebben belemenni, de számomra tökéletesen értelmezhetetlen, hogy Ruby, aki egy harmincas nőként valamiféle romantikus vonzódást érez az idős férfi, Bucky iránt (ami kölcsönös, mint kiderül), mikor ott marad a kórházban az idős férfit érő egészségügyi incidens után, a fia, az addig számára totálisan ismeretlen Hank-hoz kezd húzni, pusztán azért, mert Bucky a másik férfi "génjeiben van". Legalábbis nagyjából ez így jön le a vászonról. Egyébként elég suta az a rész, amikor kiderül, hogy Ruby még mindig a kórházban van, miután Bucky-t már ellátták. A lány sírással küszködve kuporog egy sarokban, amíg Hank oda nem megy hozzá, hogy kicsit feloldja a feszültséget. Logikátlan: Ruby lehet, hogy kedveli Bucky-t, de neki a család többi része idegen. Miért maradna a közelükben? És, ha ennyire kikészíti Bucky betegsége, miért a fia mellett "vigasztalódik"?

Továbbiakban hasonlóan erőszakolt probléma Eleanor negatív hozzáállása anyjához, Charlotte-hoz (Keaton) és a fiatalabb húgé, Emmáé (Marisa Tomei) is, szintén Charlotte-hoz. Olyan elsőre, mintha Keaton figurája kulminálna a legtöbb feszültséget a családon belül, holott inkább a többi női karakter vetíti ki rá a saját félelmeit és érzéseit, amikkel nem bírnak maguk megbirkózni.

Mint említettem, első megtekintésnél nem feltétlenül tűnik fel, hogy mennyire hézagos a karakterek felépítettsége. Sokat ment a helyzeten Steve Martin narrációja, amely sokszor oldja a feszültebb helyzeteket, sőt, néha még akkor is megjegyzéseket fűz a látottakhoz, amikor arra talán nem lenne szükség. Feltételezem, - lehet, hogy helytelenül - hogy Martinnak igyekeztek viszonylag sok szöveget a szájába adni, hogy legalább kihasználják az egykor szebb napokat látott színész hírnevét, ha emberi valójában nem is jelenik meg előttünk. Sajnos, a magyar szinkronos változatnál ez az apróság semmilyen formában nem kerül a néző figyelmébe. Martin szerepe kb. annyiban merül ki, mint Robin Williamsé utolsó munkájában, amikor a Simon Pegg vígjátékban, a "Bármire képesN - Absolutely Anything (2015)" egy kutyát szólaltatott meg.

Részemről ez a mozi többet markol, mint amennyit fogni képes.

55%

Ha szeretnéd látni: K Á O S Z  K A R Á C S O N Y R A


Töfi:
- Volt egy olyan címváltozat is, ami tökéletesen semmitmondó és még nem is fedi a film mondanivalóját: "The Most Wonderful Time." - Ezzel a címmel nem sok nézőt fogott volna meg a film. Lentebb utalok rá, honnan jöhetett ez a címváltozat.
- Marisa Tomei szerepét  eredetileg Annette Bening játszotta volna, aki korban közelebb áll a karakterhez.
- Bár a filmben nem nagyon utalnak rá, a család neve Bailey. Egy pillanatra látható, hogy "Az élet csodaszép - It's A Wonderful Life (1946)" című karácsonyi mozit nézik a tévében, amelyben a főhőst szintén Bailey-nek hívják. Annak a filmnek szintén végig van narrációja, igaz, ott nem egy kutya, hanem két angyal beszélgetését követhetjük nyomon, a film nagy részében.

2016. február 9., kedd

Sakáltanya - Coyote Ugly (2000)

Sakáltanya - Coyote Ugly (2000)


Rendezte: David McNally

A film Mafab adatlapja: Coyote Ugly (2000)

Megtekintés: Szirupos, amcsi, hepiendes és bűnös élvezet.

Gondoltam, ráhangolódom a filmre, amit évente egyszer megnézek annak pozitív hajrá-optimizmusa miatt, amit végig sugall magából és nem volt nehéz dolgom. Leültem és már az első percekben elmorzsoltam egy könnycseppet, amikor Violet-et (Piper Perabo) egy jókívánsággal ereszti apja (John Goodman) az útjára, annak ellenére, hogy valamennyi porcikája ódzkodik tőle, hogy a lányát a nagyvárosba - New York - engedje. Megjegyzem, eredeti lakhelyük sem egy egyutcás putri, ez kiderül abból, ahogyan Violet-et búcsúztatják. Van ott élet rendesen.
Egy cseppet sem eredeti az ötlet, hogy a legkisebb hercegkisasszony elhagyja a vidéki életet, hogy a nagy városban próbáljon szerencsét és végül megdicsőülve, nyertesként, vörös szőnyegen vonuljon vissza a kis porfészekbe, ahol mindenki szerette vagy más esetekben, senki nem hitt a sikerében. Akkora klisé, mint a ház. Hogy akkor mégis miért olyan élvezet nézni ezt a filmet?
Nem tudtam megfejteni, de pl. az a jelenet nagy kedvencem, amikor a balhé elszabadul a kocsmában és Violet, félénk kislányként, együtt énekel a zenegéppel, hogy az őrjöngő tömeg lassan elcsituljon és a kedves hangra figyeljen. Vagy amikor Violet a két veszekedő férfi közé lép és egy mondattal és tíz dollárral elejét veszi egy verekedésnek, majd a főnöknője (Maria Bello) ad neki még egy esélyt a pult mögött. Mind kedves jelenet a vendéglátás egyik arcáról, ami a valóságban ugyan nem létezik, de ha dolgoztál ilyen helyen és végül otthagytad, azért az emlékeidet ilyen rózsaszín vattapamacsos emlékek lengik be és magad is elhiszed, hogy előfordulhat.

Azért van a filmnek egy másik oldala is. Először is, Violet végül bedobja a pincérköntöst. Ez oké, hiszen többre vágyik, ideje indulni. A valóságban azonban elég szemét húzás azt munkaidő közben, random megtenni, mintegy megunva az utolsó vendég hülyeségét. Ez nem jellemző a későbbi Violet karakterére, és azt se felejtsük el, hogy ezer éve él a városkájában, szereti mindenki - amennyire látszik az első percek eseményeiből - ezért menekülése nem szükségszerű.
Aztán, az a negyven mérföld amit a nagyvárosig megtesz, nem véletlenül nem lett megmutatva, mint road-movie, hiszen amekkora távolságok vannak Amerikában, ahhoz képest az a kb. 55 kilométeres távolság lófasz. Mégis azt akarja elhitetni velünk a film, hogy ez a lány most kiszakad az eddigi életéből, holott, csak inkább kissé átköltözik. Sokkal érdekesebb vagy történetileg drámaibb lett volna, ha a fél kontinensen átutazik, csak akkor olyan dramaturgiai húzásokat nem tud a film meglépni, amiket a kötelező drámai, zsebkendős jelenetek miatt kitaláltak, hiszen így még apu épp ellátogathat leánykájához, hogy szemrehányóan szembesüljön vele, milyen fertőben keresi önmagát a gyermeke a pult másik oldalán.


Violet egyébként sem gondolta ezt végig, hiszen dalt szerezni otthon is tudna és nem kopogna át a szomszéd lakó három másodpercre rá, hogy hagyja abba. Persze, amikor később már a tetőn billentyűzik, akkor a kutya nem jön fől hozzá és küldi el a picsába onnan, ami megint nem logikus. Meg az sem, hogy az otthoni ismert környezet helyett bepróbálkozik egy olyan szórakozóhelyen, amilyet életében nem látott még. Pont pincérnő nem akart kis városkájában többé lenni, ha jól emlékszem, erre végül csak az lett, egy másik formában. Csak kevesebb az étel, több a pia és a fárasztó vendégek. (De ez sem igaz, mert a Coyote Ugly bár vendégköre ritka válogatott figurákból áll, akik nyugodtan veszik, ha pofán öntik őket, letépik ruhájukat vagy lecsippentik a hajkoronájuk egy részét.)

Hát nem csupa mókás álomjelenet?
Még szerencse, hogy azután megérkezik a drámai szál a fiatalember, Kevin O'Donnell (Adam Garcia) képében. Ja, nem is. Ő egy igazán kedves srác, aki csak ilyen filmekben létezik. Az sem baj, hogy egy hölgy kettőszáz ötven dollárért hazaviszi és ebből nem lesz szex, csak egy nagy beszélgetés - fordított esetben hatos karton óvszer fogyna el, az tuti, mert a férfiember csak akkor ad direktben nőnek pénzt, ha utána...
Meg az a két eset, amikor félreértésből végre a két szerelmes között kialakulhatna némi komoly feszültség, túlságosan gyorsan lesz lecsapva, kihagyott ziccer. Az első esetben másodpercek alatt derül ki, hogy a titokzatos zacskó mélyén nem krack vagy fű lapul, hanem egy képregény. Ilyen cuki srác nincs.
Meg olyan sem, aki random megy halat válogatni készpénzért vagy juttatja be kedvesét egy amúgy már-már múzeum jellegű terembe, amelyben azután lehet zenélni, pszichologizálni és szeretkezni is.
Annyira minden klappol!


A kolléganők is mind jó fejek. Oké, kicsit megcsipkedi a hely keménykötésű jó csaja (Bridget Moynahan), de kb. ez is csak percekig tartó rivalizálás és ahogy hasonló filmektől megszokhattuk, elmélyül barátságként.

Jó fej az apuka (Olyannyira, hogy a tesztközönség ragaszkodott hozzá, hogy még írjanak a filmbe plusz jelenetet Goodman-nek, amit a végső vágásnál illesztettek a filmbe!), jó fej a gyermekkori barátnő, jó fejek a kollégák és a szerelem. Egyedül azok a seggfejek nem jó fejek, akikhez a lány megpróbálja bejuttatni tehetségét, mert a kísérletek már a recepción megbuknak. Szerencsére, a filmben maradt annyi vér, hogy ne az első percekben találjon magának Violet producert, mert akkor semmi izgalom nem maradt volna a filmben és nem lett volna kiket utálni. De még ezeket a kishalakat sem tudtam megutálni, mert pár másodperces megjelenésükbe is sikerült a forgatókönyvnek annyit bemutatnia, hogy bizony, valamikor ők is emberek voltak, akik itt ragadtak a pokol eme bugyrában és ezért inkább szánni valóak, nem utálni.

Szóval azért szeretem a filmet, mert egyszerűen alig van benne konfrontáció, gyakorlatilag egy kedves film arról, hogy merj álmodni és kevés szerencsével sikeres lehetsz. Pont nem úgy, mint a való életben.


Érdekességek:
A film zenei albuma több, mint három millió példányban fogyott el és a filmben Perabo énekhangját végig LeAnn Rimes szolgáltatta.
Első kőrben a főszerepet Jessica Simpsonnak ajánlották fel, de ő nem vállalta azt a sok szexjelenet miatt. A sors fintora, hogy a végső változat erősen meg lett fosztva a Perabo-val leforgatott szexjelenetektől.
A film címe abból a mondásból ered, amikor reggel felkelsz valaki mellett, akivel este ittál és kiderül, hogy inkább lennél akár egy sakáltanyán. Valójában a mondás inkább olyasmit jelent, hogy reggel kelve a partneredről kiderül, hogy olyan csúnya, hogy inkább lerágnád akár a végtagodat is, csak, hogy úgy tudj lelépni tőle, hogy ne vegye észre a szökésed. (Sakál-ronda) Nálunk a mondás valószínűleg a rókákra lenne kivetítve, hiszen a hiedelemben az terjedt el, hogy ez a kis állat képes a vadász csapdájából úgy menekülni, hogy lerágja a fogságba esett végtagját. Szóval a film magyar címe lehetne akár Róka csapda is... Tudtam, hogy a filmes magyarázat valahogy sántít Maria Bello szájából.
Violet szerepére szóba került: Izabella Miko, de ő végül Cammie figuráját kapta meg, January Jones, Britney Spears, Jewel Kilcher.
Zoe (Tyra Banks) karaktere rendesen fel van rakva a mozi posztereire, miközben a filmnek csak az elején és a végén láthatjuk, hiszen pont az ő kilépése miatt üresedik meg a munka Violet számára.
A film készülésének évében még egy filmben játszott együtt Goodman és Perabo: Rocky és Bakacsin kalandjai - The Adventures of Rocky and Bullwinkle (2000)


Ha szeretnéd te is látni ezt a kedves kis mozit: S A K Á L T A N Y A

75%
Engem magával tud ragadni, annak ellenére, hogy egy pillanatig nem tudom komolyan venni. Talán ezért nem tudom a drámai műfaj skatulyát ráhúzni.