Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Lehet, hogy az alkotók agyondicsérik a Fűrész franchise aktuális leágazását, mégis úgy gondolom, hogy legalább annyira felesleges, mint a Kőr sorozat hasonlóan félre vitt epizódja, a "Körök (2017)" volt. Pedig elhiszem, hogy Chris Rock a szerelemgyerekének tekintette, csak a végeredmény tűnik nekem úgy, hogy az eredeti sorozat farvizén igyekszik még néhány dollárt kisajtolni a márkanévből, vagy egy korábbi krimiötlethez csak így tudtak pénzt szerezni.
Azt leszögezem, hogy a Fűrész sorozat alapötlete nem eredeti, ha emlékszünk a "Hetedik (1995)" című drámára. Az alapokat már abban is bőven lefektették, sőt, ahogyan a végén Mills detektívnek le kellett volna győznie a haragját a film végén, hogy elbukjon a gonosz, az kb. megfelel doktor Gordon végső harcával önmagával, hogy van-e benne elég kurázsi levágnia a saját lábát. És, ahogyan a jó doktornak a végén nem sikerült megállnia a saját lábán, úgy a folytatások is egyre ingatagabbak lettek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szórakoztam jól, de az érdeklődésem minden résszel egyre inkább mérséklődött és bár érdekes ötlet volt Rock és Samuel L. Jackson megjelenése a franchise sokadik részében, végig olyan érzésem volt, hogy ez a film nem Fűrész mozi, hanem egy rejtélyes krimi, amelyet átfazoníroztak, hogy beleférjen a koncepcióba. Rock egyébként egy interjúban említette, hogy ehhez a mozihoz erős inspirációt adott az előbb említett "Hetedik", meg a 48 óra című Walter Hill krimi-akciófilm, bár annak megjelenését annyira nem éreztem a kész filmben.
Talán, mert annyira más a hangulata. Talán, mert annyira túlhaladottak azok a csapdák, amelyek a nézőt igyekeznek elborzasztani. A korábbi részekben is voltak necces szerkentyűk, de itt gyakorlatilag mind olyan brutálisan kegyetlen, hogy végig az volt az érzésem, elszaladt a ló a két forgatókönyvíróval.
A történet szerint most a titokzatos gyilkos a nagyváros rendőrei közül szedegeti össze az áldozatait, miközben Ezékiel nyomozó (Chris Rock) versenyt fut az idővel, hogy az ügyben érintett példaképét és egyben exnyomozó apját (Jackson) kimenekítse a gyilkos karmaiból.
A történet azonban kicsit erőltetett, a gyilkos motivációja még csak-csak, de módszerei erősen brutálisak, míg a végső magyarázat egyenesen röhejesnek tűnik a korrupciós szálra terelve. Néhány kikacsintás még belefér, többek között említésre kerül egy olyan New Jack City, amiben Rock még a szárnyait bontogatta, mint visszaeső kábítószerfüggő.
Rock igyekszik a kemény zsarut hozni, Jackson már kicsit fáradtnak tűnik, a gyilkos leleplezése pedig egyáltalán nem üt, nem lep meg és nem is érdekes. A rendező ragaszkodott a bábu témához, így azt marionett változatban sikerült belecsempésznie a filmbe. A stáb néhány jelenetet engedély nélkül rögzített a városban, más helyszíneket a film sztárja szerzett meg, némi rábeszélésnek köszönhetően. A metró helyszínt pedig miután a büdzsé nem engedte meg, de Bousman ragaszkodott hozzá, némi vizuális trükközéssel építettek meg egy pincében.
Jelen esetben teljesen feleslegesnek érzem, hogy elkészült ez a film és a látottak ellenére sem tudom a sorozat részeként kezelni. Pont olyan érzésem van ezzel a mozival kapcsolatban, mint a Friday 13 5. részének a leleplezésénél, aminek végső csavarja rendesen megbolygatta a rajongók idegeit. Ha ismered azt a sorozatot, sejted, mire gondolok. (Ha nem ismered, akkor itt jegyzem meg, hogy az 5. részben nem Jason a gyilkos és ez teljesen kizökkentette azokat, akik Voorhees miatt ültek be a moziba. Ennek ellenére a film nem hasalt el a kasszáknál.)
Egyszeri szórakozásnak éppen megfelel, de ahogyan a rendező koncepciója is az volt, hogy kicsit más legyen a film stílusa, mint a korábbi Fűrész filmek, ezt szerintem sikerült annyira elérnie, hogy nem is tekintem a sorozat részének.
Megtekintés: A rendező neve borítékolta számomra, hogy a korrektnél többre ne
számítsak.
Egyszerűen nem vagyok oda Tim Story stílusáért. Nem pocsékak a filmjei, mert
végig lehet őket nézni, az rendben van. Azonban Storynak nincs egyetlen
felismerhető stílusjegye. Talán, ha bárkihez hasonlítanám, akkor azt mondanám,
hogy ő Brett Ratner kisöccse, a meki változat, happy meal nélkül. Mert már a
megtekintés után alig maradt valami, amire emlékezni tudok.
Az egész film egy klisé és ha már valamit ki lehet belőle emelni, az a főcím
montázs, ami viszont még bizakodásra adott okot. Hogy egy középszerűnél picivel
érdekesebb filmet fogok megnézni. Ehhez annak sincs köze, hogy teljesen távol
áll tőlem a Shaft filozófia és világkép, hiszen amikor berobban a mozi világába
a figura, akkor éppen nyitott Hollywood az afroamerikai közönség felé, azzal,
hogy a korábbi noir nyomozókkal és fehér hősökkel szemben megtett főszereplőnek
egy fekete nyomozót, aki köp a törvényekre, sosem gépel jelentést és ellavíroz
abban a szürke tartományban, ahol még nem lesz ellenszenves a főszereplő. Láttam
egy vagy két Shaft filmet, ma már azonban csak annyira emlékszem, hogy mindenkit
elkalapált és végül – vagy indulásra – nagyon cool módon sétálgatott Séf bácsi
Oscar-díjas főcímdalára. (Isaac Hayes, aki a dalt énekelte és később éveken
keresztül erősítette a South Park stábját.)
Azután a kétezres években kaptunk egy amolyan Remake-folytatást-reboot-ot,
amiben Richard Roundtree után Samuel L. Jackson verte össze az utcai bűnözőket
és még a tenyérbe mászó képű Christian Bale-t is meg kellett fékeznie. Ez a
Shaft, ha lehet, még szikárabb volt, mint elődjei és nem tudom, végül nyereséges
lett-e, de amikor bemutatták, Európában úgy emlékszem, hűvös közöny fogadta,
amin a remek stáblista sem segített.
Erre itt van már a küszöbön 2020, megreformálták az alapokat és kaptunk egy
hibridet, amelyben nyoma sincs a korai Shaft vérprofi, vérszáraz, szikár
stílusának, hanem amolyan buddie movieként akarják összetákolni, csak itt a két
tökéletesen különböző karakter, akik összecsiszolódnak, apa és fia. A múlt és a
jelen. A végeredmény pedig egy nem túl érdekes nyomozásos akció-komédia, ami nem
is elég vicces, nem is elég akciós és néha elgondolkodtam, hogy miért érezték a
nagy öregek, Roundtree és Jackson, hogy a franchise hattyúdalában tiszteletüket
tegyék. Mire legközelebb talán készül egy feldolgozás, már úgy sem lesz értelme, hiszen a fehér lesz kisebbségben és nem blackploitation mozik fognak készülni, hanem whiteploitation filmek...
Igen, szerintem nagyjából itt pontot is tehetünk Shaft világára, mert nem
nagyon szoktak folytatni olyan akció komédiákat, amelyekre csupán a korrekt a
megfelelő jegyző. (Nem a francot...) Mert ha ezt láttad és végig kínlódtam, nem biztos, hogy
akarnál még. Majd 10-20 év múlva, lehet megint bedobnak egy ügyeletes feka
srácot a mély vízbe, csak annyi lesz a különbség, hogy akkor mellé nem lesz
szükséges bepakolni plusz bevétel reményében a régi Shaft megformálóit, mivel
sajnos valószínű, hogy már nem lesznek velünk, a mostani kis-srác Shaft, Jessie T. Usher sosem lesz olyan karizmatikus sztár, mint elődjei. Bár, pofátlanul ki
merem jelenteni, hogy ha nincs a Shaft, talán ma Roundtree nevét sem ismerjük.
Jacksonra meg nem emiatt a karakter miatt fogunk emlékezni és bevallom, ha
összeraknék Top10 Samuel L. Jackson szerepet, ezt simán kihagynám a felsorolásból. Vagy esetleg
+ 1. De csak, mert a figurának van pop-kulturális hozadéka, már jóval
korábbról.
Story pedig kapott egy olyan klisés forgatókönyvet, ami olyan, m
intha
egyenesen a nyolcvanas évek legjobb hasonló alkotásaiból gyúrták volna össze,
hogy azután kivegyék belőle a szívet és lelket, és ami maradt, azt is betegyék
egy olyan lencse mögé, ami kiírtja a stílust a filmből. Még véletlenül sem
találni semmit a filmben, amire azt mondhatnánk, hogy eredeti húzás, sem egy
kifejezetten jó zenei témát, sőt, az eredetit is sikerült kasztrálva
megreformálni. A képi világ is erősen semmilyen. Ma már ez a szint a televíziós
produkcióknál nem, hogy alap, hanem kezdik megugrani. Tény, hogy amit kapunk, nem
nézhetetlen, csak megtekintés után, mikor kikapcsoltad a gépet, simán felteheted
magadnak a kérdést, hogy mi szükség volt erre? Még azt sem hinném, hogy a
pénzért csinálták, mert akkor lényegesen vizuálisabb, szakmai berkeken belül
erősebb direktort kerítenek a forgatáshoz.
Láttam már magam is élvezhető Tim Story filmet. Mindkét Fantasztikus négyest kedveltem, hiába fanyalogtak a kritikusok zömében. A baj az, hogy olyan, mintha
Story nem, hogy fejlődne, hanem még azt a kevés kohéziót, amit fel tudott
mutatni, azt is kivette volna a repertoárból. Így viszont be is lövi a filmjének
a helyét a műsorsávban, valahová a délutáni, esti időpontra, amikor a gyerek
elvileg odalent játszik, anyu a vacsorával bíbelődik, apu pedig bealudt vagy
kétszer, hogy mikor felriadjon a reklámra, konstatálja, hogy egészen tökös kis
filmet tett le megint Jackson az asztalra.
De szerintem, ha Jacksont kérdeznénk, csak elengedne egy „motherfuckert”. Többek között azért is, mert ugyan alig húsz éve készült az előző Shaft, azóta valamiért a nagybácsiból - talán a poénfaktor miatt - apukát csináltak Jackson számára. Pedig nincs tíz év közte és Roundtree között. Viszont, így három generáció oszthatja a pofont és golyót. Ha jobban belegondolok, már lehet, hogy eleve az apa-fiú kapcsolatot kellett volna erőltetni az előző filmben is. (El is helyeztek egy erre mutató poént a filmben.)
A fénykép szerzői jogvédelem alatt állhat! - www.deviantart.com
Miért nem ájultam el a Kong: Koponya szigettől?
Eleve úgy érzem, hogy minden egyes történet, amely folytatása a hatalmas majom kalandjainak, nem más, mint egyszerű bőrlehúzás. Tény, hogy az alapanyag legalább arra ideális, hogy segítségével megtudjuk, éppen merre tart a CGI technika, mert manapság más módon lehetetlen elkészíteni egy óriás majmos filmet, mint számítógéppel. De ettől még a történet nem lesz érdekes, hiszen miről is szólhatna?
Adva van egy első rész. 1933-ban elkészült a King-Kong. Egy olyan szörnyet teremtettek meg benne, amely egyrészt ismerős az embernek, másrészt, pont azért, mivel „ismerjük”, akár rá is tudunk hangolódni, együtt tudunk vele érezni. Annak ellenére, hogy egy átlag néző vajmi keveset tud a majmok életéről. Kong a saját szigetén a király, félnek tőle. Ide érkezik a fehér ember – mint hódító – és vele a nő, minden bajok forrása. Kongot megbabonázza a nő, ezáltal sebezhető lesz, ami a végzetét okozza. Persze közben kiragadják az életteréből is, ami szintén nem szerencsés hősünknek. Végül az emberiség legyőzi az őserőt, egyrészt a technikai főlényének, másrészt, mert a szörnyetegünknek szíve is van.
És itt a vége. Mégis, néha előfordul, hogy elkészül egy-egy film, ami tovább csavarná a történetet. Azonban hová???
Kong meghalt és őszintén, nem hiszem, hogy túl sok lenne benne ahhoz, hogy további igazságokat fogalmazzon meg számunkra. Minden, amit még mellé lehet tenni egy moziban, az a pusztítás, a harc, de valljuk be, az meg nem igazán érdekes. Nem is nagyon értem, hogy a japánok Godzilla filmjei hogyan képesek eladhatóak maradni, bár biztos a kulturális különbségek is közrejátszanak abban, hogy az ottani népek újra és újra jól tudnak szórakozni azon, hogy egy hatalmas szörny elpusztít városokat – maketteket.
Annak idején a homokozóban magam is élveztem a homokvár rombolás, a matchbox autók dobálását és közben megelevenedett előttem egy világ, amelyben hatalmas lények romboltak világokat. Mostanra, hogy felnőttem, azonban valamiért már nem szórakoztat a mondanivaló nélküli rombolás. Márpedig egy közönségfilmbe mondanivalót tenni, amelyben egy óriásira nőtt mutáns gorilla uralkodik egy sziget felett, elég nehézkes.
A képeket szerzői jog védheti! - http://www.thejakartapost.com
A forgatókönyvírónk azonban megpróbálkozik ezzel és egy csapat katonát és néhány civilt tesz meg a film főszereplőjének, akik elmennek erre az idő előtti szörnyek és Kong uralta szigetre, hogy ott aztán érdekes kalandok között küzdjenek meg a természettel, ha magát a címszereplőt a természet egyfajta kivetülésének tekintjük. Márpedig alig van különbség egy természeti csapás, mondjuk hurrikán és a gorilla okozta támadások természete között. A lényeg, hogy az ember eltörpülése okán gyakorlatilag haszontalan, tehetetlen bábként sodródik ezzel a számára fékezhetetlen erővel.
A történetnek valójában ki a hőse?
Azok nyilván nem, akiket első körben megismerünk. Nem az emberek. Nem lehet a főszereplő más, csakis Kong. Szórakoztató számomra egy olyan Kong, aki érzelmileg nem hat rám? Nem.
Hathat rám érzelmileg egy olyan óriásmajom, amelyik semmilyen emberi érzelemmel nem tud párhuzamot vonni számomra? Nem.
Ha nincs meg ez az érzelmi plusz töltet, érdekel a majom sorsa? Mellé fogok állni, mint átlagnéző? Nem.
Nos, pont ez az oka, amiért érdekesebb az a Kong film, amelyben a majom kvázi „szerelembe” esik a hősnővel – már ahol van hősnő – és ezért nem tud hosszú távon lekötni egy olyan Kong film, amelyben ilyesminek nem adnak teret. Pedig majdnem. A film vége felé, Kong kimenti a vízbefúlástól a fotós hősnőt, azonban ez a fajta „kapcsolat” olyannyira elkésik, hogy addigra mint néző, tökéletesen eltávolodtam a film tulajdonképpeni hősétől, ezért izgulni sem nagyon tudtam érte, hogy végül legyőzi a rá támadó vizuális gyíkot, vagy nem.
A kezdés:
Az első jelenetben már megmutatják nekünk a majmot, igaz, pillanatra. Ez eleve nem túl jó húzás szerintem, mert ezzel „lelövik a poént”. Mennyivel feszültebbek voltak azok a filmek, amelyekben a majom végül a játékidő azon részében jelenik meg, mikor már rá tudtunk hangolódni a karakterekre, valakivel együtt tudunk érzeni, valakit szimpatikusnak találunk. Erre azért van szükség, mert a nézőnek szüksége van rá, hogy legyen a műben olyan karakter, akivel szimpatizálhat. Az sem baj, ha ez egy kis hajószakács, vagy egy hatodik senki, de érezzünk valamit a karakter iránt. Ehhez azonban fel kell építeni a karaktert, a jellemet. Azért van erre szükség, mert magával a majommal úgy sem fog minden néző eredendően közösséget vállalni. Aki pedig nem képes egy óriásgorillával érzelmileg azonosulni, annak kell, hogy emberekkel tegye ezt meg. (Mert különben puszta látványfilmként lehet, hogy bealszik a mozi felénél...)
A képeket szerzői jog védheti! - http://milsanclale.cf
A „Kong: Koponya-sziget” szereplőivel azonban nem túl könnyű megbarátkozni. Talán pont azért, mert pont egy pici hiányzik hozzá, hogy érzelmileg közelebb kerüljünk hozzájuk. Sem a tudós, sem a kutatást erőltető kutatót nem vesézik ki annyira, hogy érdekeljenek bennünket. Még szerencse, hogy egyikük John Goodman, így legalább a színész karizmája és korábbi hírneve az, ami kicsit hozzá tesz a karakteréhez, ez azonban kevés ahhoz, hogy izguljunk értük. És az összes többi szereplővel ez a szomorú helyzet. Nem ismerjük meg, még az apjára vonatkozó félmondatok miatt sem, James Conrad (Tom Hiddleston) egykori századosának figuráját. Mason Weaver (Brie Larson) fotósáról is annyi derül ki, hogy eléggé fiús, nehezen barátkozik, nem különösebben kedveli a rangokat és képes egyedül is olyan baromságokra, minthogy egy hatalmas ökörről le akarjon emelni egy helikoptert. Mivel Larson mostanában fut be olyan korábbi remek filmek miatt, mint pl. „A szoba”, úgy vélném, azért hozták be a filmbe, hogy mint női főszereplő, elcsavarja Kong és a nézők fejét. Csakhogy ha nem elég szerethető a figura, ez nem fog menni. Ha pedig nem megy, nem fogok szorítani érte, ellentétben mondjuk Naomi Watts-szal, aki már első megjelenésével, a King-Kongban feléleszti a férfi nézőkben az óvó apafigurát, mikor rádöbbenünk, hogy karaktere gyakorlatilag az utcán éhezik. Nos, Mason nem éhező női figura, ám heroikának sem mondhatjuk, hiszen egyetlen feladata, amikor végre ősanyaként tehetne a többiekért valamit – hegymászás után jelzőfény kilövése a semmibe, amiért nem is tudom, miért pont a „törékeny” nőt tartják a legalkalmasabbnak – inkább belelövi azt egy gyíkszörnyetegbe, aki korábban a fegyverektől nem nagyon izgatta magát, de a világító rakétától rendesen megőrül, amikor az kezdi vastag bőrét irritálni...
Van a filmben még egy ázsiai tudós asszisztens is, akinek olyan kevés a szerepe, hogy néha elfelejtjük, hogy ő is a szigeten ragadt.
A kutatást biztosítását egy a háború poklát megjáró, vaskalapos Ahab kapitányra bízzák. Preston Packard (Samuel L. Jackson) kíváló katona... lehetett korábban, mostanra azonban, mikor az „ellenséggel” szembesül, bekattan benne valami és mintegy Moby Dick-ként tekint a sziget királyára, akit annak ellenére igyekszik elpusztítani, hogy korábban világossá vált, nem állnak készen a szigeten fellelhető fegyver-aparáttal a majom megfékezésére, az emberanyag meg rohamosan fogyóban.
Csoda, hogy a katona karaktere nem kezdi lelőni az embereket, dezertőrnek bélyegezve őket, mikor végül a szerencsevadász James kettéválasztja a csapatot katonákra és civilekre, hogy az utóbbiakat védett területre kísérje. A forgatókönyv csavarjainak köszönhető, hogy végül mégis mindenki megjárja a poklot.
A „Kong: Koponya-sziget” számomra a tökéletes Tarzan film, Tarzan karaktere nélkül. Ezt a fogalmat még gyerekkoromban sikerült magamba szívnom, amikor Tarzan kalandjaival szórakoztattam magam. Azóta, ha olyan filmet látok, amelyben egy csapat ember tart egy célért, amely vagy egy kincs megszerzése, vagy kimenekülés valahonnan, és közben a karakterek egymás után hullanak el, a hátteret ehhez pedig valamilyen egzotikus környezet biztosítja, azt simán Tarzan filmnek hívom.
A képeket szerzői jog védheti! - www.qiibo.com
Ez a film tökéletes Tarzan mozi. Trópusi, túlvilági környezet, különféle szörnyek, megterhelő szituációk sora, miközben a kevésbé fontos szereplők lemorzsolódnak. Természetesen nem természetes halál formájában. (Régen ezek a karakterek teherhordók, rabszolgák voltak, akik sebes folyóba fulladtak, lezuhantak a szakadékba egy kőgörgeteg miatt, vagy elmarta őket egy párduc a menetelés közben...)
Itt egy csapat Vietnamot megjárt katonát kapunk tölteléknek és néhány egyéb személyt, akik a kutatáshoz csapódtak. Köztük például a John Goodman által alakított Bill Randát, akit inkább azért sajnálunk, mert ő volt John Goodman és nem azért, mert a figurája szeretetre méltó lenne. A katonák pont ilyen töltelékek, amire a forgatókönyv még rá is erősít a csapattól leszakadó pilóta, Chapman (Toby Kebbell) karakterén kívül, akit ha lehet, a legklisésebb szörnyfilmes halállal írnak ki a filmből, miközben azt gondoltad volna, hogy szerencsétlenül járt srác még fogja a térdén lovagoltatni a fiát. De nem. Sőt, talán a legcsúnyább az egészben az, hogy később „találkozunk még vele”, csak a csodálatos menekülés helyett csúnya befejezésként.
Kétszer néztem vissza Chapman kilépőjét, mert általában, egy ügyes forgatókönyvben az ő karakterének egészen biztosan komolyabb történetszálat adományoztak volna, itt azonban beérték, hogy egy gyenge okként lebegjen a kalandokat folytatandó, mondván, az ő megmentése az, ami miatt Preston elvakultan folytathatja menetelését a szigeten, a meneküléstől ellenkező irányba. Ha más nem, erre jó volt az öreg Chapman, akit talán a legjobban vezettek fel a katonák karakterei közül, hogy végül dicstelen véget érjen figurája.
A történet:
Ha egy lépés távolságról nézzük a filmet, még kevesebbről szól, mint a korábbi filmek. A szigetet el sem hagyjuk, Kong életben marad, egyelőre ember nincs, aki magával vinné a szárazföldre. Persze a stáblista után kapunk egy apró jelenetet, amely előre vetít egy esetleges folytatást, azonban eddig valahogy nem történt utalás rá, hogy haladna a következő rész elkészítése.
Az azonban biztos, hogy a vietnami háború és Kong között akad némi párhuzam, amely az érkező hódító és a helyszínen élő ellenállók között alakul ki. Vietnamban az amerikai hadsereg végül kénytelen feladta a harcokat, mert nem volt felkészülve sem arra a harcmodorra, sem a megfelelő környezetre. Stb.
Itt ugyanaz a helyzet: Sem Kong, sem a sziget egyéb élőlényei nem kedveznek a barátságos állat-simogató megnyitásának tervének. Végül pedig a korábban említett Herman Melville regény az, ami a történetet kikerekíti. A fehér hajóskapitány itt fekete katonává változott, de a motiváció ugyanaz, az eszközök modernebbek. A végeredmény pedig nem lehet más, mint az üldöző halála. Míg Ahab kapitány a vízben leli halálát, addig Preston tűztengert varázsol maga és a szörnyeteg köré, hogy végül porrá zúzzák.
Kár, hogy a stáblistán nem tűnik fel Melville neve, hiszen olyan egyértelmű a történet kölcsönzése. A hozzá adott rengeteg színes háttér nem fogja ezt elleplezni.
Hogy végül a film már nem tudott ébren tartani, annak is köszönhető, hogy mindezeket a formulákat, már korábban olyan remek filmekben elpuffogták, mint a King-Kong mellett hasonló tematikára épülő Jurassic Park sorozat. Jelen esetben ha a szörnyet kicserélik egy T-Rexre, a szigetet pedig átnevezik Isla Nublarnak, akkor egy felejthető, közepes Jurassic epizódot kapunk, gyerekszereplő nélkül.
Nem is tudtam kiért izgulni.
A képeket szerzői jog védheti! - www.artstation.com
A képi világ ugyan szép és színes, sajnos a legtöbb jelenetben mégis olyan érzésem volt, hogy stúdió díszletei között, zöld-hátteret nézek, amelyet kitöltöttek CGI-jal.
A megjelenő óriáspók már kizökkentett, mert annyira Peter Jackson koppintásnak tűnt megjelenése. Ha lehet, a sziget őslakó bennszülöttei itt kapták a leghalványabb szereplehetőséget, semmilyen formában nem téve hozzá a történethez. Csak biodíszletek.
Már a film elején elképedtem, amikor kiderült, hogy a sziget feltérképezéséhez robbantásokra van szükség.
Oké, nem értek a földtanhoz, szeizmológiához, térképezéshez, semmihez, ami ebben a témában fontos lehet, de... tényleg úgy lehet magát a kőzet összetételét, a föld mélységeit megvizsgálni, hogy előzetes ellenőrzés nélkül pusztító bombákat dobunk le a dzsungelre, bízva abban, hogy a robbanásban keletkező tűz nem terjed át az egész szigetre?
Tényleg elég egy befolyásos kormányzó támogatása és aláírása, hogy két szerencsevadász kutató egy napon belül elutazhasson, nem csekély katonai kísérettel, légi támogatással egy ismeretlen szigetet feltérképezni?
Ez az aláírás tényleg olyan hatalmat biztosít, hogy egy szerencsevadászt is azonnal meg bírunk vele vásárolni?
Ki az, aki a pénzt és egyéb, számomra ismeretlen támogatást adta? Ráadásul, mint kiderült, napokon belül?
De ezek már tényleg csak felesleges kötekedések, nem a film technikai és érzelmi felépítését célozzák meg, pusztán nézői észrevételek a fonákságok miatt.
Pozitívumok is akadnak azonban:
A fényképezés talán nem remek, de vannak jelenetek, amik tényleg pofásra sikeredtek, mint pl. a helikopterek levadászása. Természetesen, aki tudja, hogy erőbehatásra, hogyan megy tönkre egy helikopter, az talán talál hibákat az akciójelenetben, számomra mégis szórakoztató volt néhány jelenet megoldása. John Goodman fájóan bekövetkező halála és a gyíkgyomorban tovább működő random vakuzó fényképezőgépes jelenetsor egészen ügyes. Samuel L. Jackson egyik-másik jelenete.
Az egyik támogató halála, amelyet a napkoronggal koronáznak meg. Nem túl szép, de legalább pofátlan!
A zene nem lett a kedvencem, nagyon érdemi melódia nem is maradt a fülemben. John C. Reilly búcsúvideója.
Negatívumok: Brie Larson és Tom Hiddleston nincs kihasználva. John Goodman sem.
Eredetiség. Összecsapottság.
Megtekintés: Persze. Tökéletes agyatlan móka, amelyet minden második ismerősöm élvezni fog, hiszen ritkán látunk ilyen remek vígjátékot.
Vagy James Bond paródiát? Fene tudja. Az angol kém nevét mégsem használhatják fel jogtalanul, ezért csak a szituációkat igyekeznek mis-másolni, hogy száz percre elhiggyük, Vin Diesel a világ legjobb hapsija. Mert erről szól a film: Egy végtelenül egyszerű, tesztoszteron-dezodor reklám, amely végig Diesel seggét nyalogatja, olyannyira, hogy végül még a második rész főszereplő nigga-ja (Ice Cube) is visszatér egy rövid cameo erejéig, hogy verbális golyósimogatást gyakoroljon főszereplőnkön, hogy teljes legyen az análizálás.
Caruso nem rossz rendező. Korrekt filmeket teszeget az asztalra, izgalmas koncepciókkal vagy legalább két-három karakteres szereplővel, de ennyire a valóságtól még sosem rugaszkodott el, pedig készített már sci-fi kalandfilmet is, amelyben idegen lények nézték kocsmának a földet és verték szarrá benne a bútort. De ehhez képest az egy dokumentum film volt. A tripla x 3. műfajparódia, annak minden mocskával. Unásig ismert történettel, unásig ismert csavarokkal, borzalmas színészi játékkal és olcsó, vicclapokat művészi szintre ugrasztó beszólásokkal, amelyek a nyolcvanas években megfelelően alkalmazva tényleg mosolyt csaltak az arcunkra, de most, 2017-ben, inkább csak egy szisszenést csalnak ki a szánk sarkából, mert egy kis gyomrosra emlékeztetnek, amit egy hatéves tudna ránk verni: Nem fáj valójában, de azért a reflex összeránt. Pont ilyen egysorosokkal operálnak ebben a moziban is. Legalább három esetben szaladt ki belőlem az "atyám!" felkiáltás, pedig nem vagyok vallásos.
Hiába akarják nekem beadni, hogy Diesel nem csak erős, hanem okos is és olyan érzékű deduktív elemző módszerei vannak, hogy Sherlock Holmes lenyelné a hegedűjének vonóját vagy a pipájának csutoráját tőle. De én nem veszem be. Oké, az első részben még rendben volt, hogy 140 kilós pincérnő nem fog magassarkú cipőben kávét felszolgálni, de itt már olyan hülyeségeket hord össze Cage a hős, hogy rá kellett innom a sörömből. Majd pont Diesel az a pacák, akinek van érzéke a világ elemzéséhez. Szerintem Diesel egy dvd borítóról nem tudná megmondani, hogy vígjátékot vagy horrort takar, nem, hogy arról, hogy kinek milyen eredeti vagy fake fülhallgató lóg a nyakán. Bekussolok, ez csak egy film.
A film elején a korábbi részek vaskezű szervezkedőjét, Gibbons-t (Samuel L. Jackson) kinyírja egy lezuhanó műhold. Azt hitted, igaz? Majd pont az egyetlen értékelhető figurát fogják meggyilkolni, mert olyan tökös a forgatókönyv-író, mi? Pedig látod, ahogyan felgyullad és elvileg szarrá ég a robbanásban. Kellett az erős felvezetés.
Gibbons titkos, de magasan kvalifikált társasága ezek után kinyomozza, hogy egy vadonatúj fegyver a felelős a "balesetért". Mert mindig az van, hogy valaki össze-sufni-tunningol egy halálos csapást mérő ketyerét, és az a filmek dramaturgiai jó szokása szerint, mire hőseink belépnek a történetbe, a tárgy épp mozgásban van, mivel valakik - ellenség többnyire - ellopták. Ezért kell megszerezni. Lehetőleg tegnapra.
- Na, mit hozott neked a bácsi, hátulról?
Csupán egyetlen ember képes erre, az első és a második rész között elvileg elhunyt Xander Cage (Vin Diesel), ki más? Az olasz-amerikai verőember, akit persze eddig Gibbons nem tudott felkutatni, de az alatta dolgozó személyzet, varázsütésre, hát nem pont most, krízis idején kapta lencsevégre?
Nosza, be is rántják, mint Mariska a bablevest, hogy ideje ismét akcióba indulni, mert a második részben potrohoskodó debella nigger srác majdnem kicsinálta a franchise-t és Diesel sem tud más eladni az Iramos filmeken kívül, viszont színesíteni kellene a filmográfiát. Nosza, mi illik legjobban hozzá? A Riddick sorozat utolsó két része bukott, a boszorkányvadászat sem ment simán, de volt itt pár éve egy gagyi baromság, amiben lehetett akciójeleneteket összedobálni a CGI osztállyal és még Diesel sem húzta le végleg a klotyón: Csináljunk egy harmadik xXx filmet.
Bár Diesel annak idején okosan kihagyta a második etapot, mostanra még okosabb lett és rájött, elég komoly holtszezon van akció fronton, neki meg egyre nehezebb lesz a sörtől folyamatos behúzásra ítélt pocakjával domborítani, hogy éljek egy ellentétes hason (érted, hason!) -lattal.
Miután Gibbons kilehelte a forgatókönyvben ráerőszakolt mondatok felét az első percekben, ismét megcsodálhatjuk, milyen szar is az, amikor a CGI osztály belsőleg bomlasztja a mozi minőségét. Diesel leugrik egy hatalmas toronyról, lábán sítalppal és fittyet hányva gravitációra és levitációra, száz méter szabadesés után, sérülésmentes bokákkal siklik végig egy hegyi szerpentinen, miközben a világ egyik legkeresettebb bűnözőjeként az egész sziget lepacsizik vele és névről ismeri. Ilyen felütést nem engedett meg magának Tom Cruise, mert ő nagyjából képes megcsinálni a mutatványai nagy részét, ám a száz méteres sízuhanást nem tudta begyakorolni. Ki fog ilyesmit megcsinálni? Aki színészi kvalitások helyett inkább a filmes trükkök tárházát kihasználva akarja elhitetni velünk, hogy bármire képes. Ebből kifolyólag, Diesel tiszta Owen Wilson, aki minden filmben legalább három képességet mutat be magáról, a rúdtánctól kezdve a robot break-en át, a gitáron való riffekig, leszámítva azt a tényt, hogy valójában ő maga semmi ilyesmit nem tud prezentálni. Vásznon azonban lehet. Ezért gondolkodom, hogy pornóznom kellene... akkor legalább lenne szex.
Diesel egy verőember, aki viccesen szellemesnek, örök macsónak és mindent lebíró Puffin lekvárnak képzeli magát - habár a magyarban a lekvár jelentése pont ellentétes - ezért rövid úton aláír a ketyere lenyúló akcióra, de ahogy megszokhattuk már az Iram filmekben is, első a család, ezért csupa olyan figurát visz magával a bevetésre, akik közel állnak hozzá.
- Igen, a forgatási szünetben három percében megvolt... kétszer.
Az ellenség sem akárki. A ketyerét ugyanis egy rivális banda tette magáévá és hasonlóan magasan képzett harcosok, akikkel nem jó ujjat húzni, mert pállott fingszag lesz az öltözőben tőle. Megtörténnek a kötelező kiss, kiss, bang-bang körök, mire kiderül, hogy semmi nem fekete és fehér, hanem pont fordítva.
Így legalább az összes szereplő, akit lehet kedvelni, egy oldalra kerül, ami viszont nem jelent mást, mint, hogy legyőznek mindenkit és azzal elrepült a mozi száz perce.
A rosszak és jók, mind jóvá változva elsétálnak a naplementébe és jöhet egy negyedik rész, csak előbb ki kell nevelni egy új negatív hős generációt, mert mostanra le lettek nullázva a világ rossz-fiúi.
Az xXx semmi újdonságot nem kínál, viszont, és ezért kicsit utálom, egy szórakoztató baromság, amely, mint írtam, nem sima akciófilm, hanem egy önmagát ugyan komolyan vevő, a nézőt kissé hülyének néző, egyetemes akciómarhaság.
A vágás amúgy elég silány és a kamerát az esetek ötven százalékában szar helyre tették, vagy az olló nyisszantott túl korán. Néha azt sem tudjuk, éppen ki kire lő, hova ugrik, merre helyezkedik el. A lemészárolt katonákat rendre nem világítják meg, ezzel is felerősítve, hogy ők lemészárolható, arctalan kommandósok, akikért nem kár. Azért, egy ilyen film után megnéznék egy olyan drámát, amely azzal indít, hogy az akcióban elhunyt, elvileg magukat a pozitív oldalon harcolónak képzelő, ám mégis felaprított katonáknak és zsoldosoknak a munkáltató - ha épp túléli a filmet - szétküldi a gyásztáviratokat.
"Kedves Mrs. Peacefull! Férje szolgálatteljesítés közben elhunyt. Sajnos, felettese, mint kiderült, lepaktált az ellenséges erőkkel és az ön szeretett férje nem kapcsolt idejében, továbbra is vakon teljesítette a parancsait, aminek okán, a haza igazi hősei, akik legyőzték az áruló vezető parancsnokot, sajnos, kénytelen kelletlen a férjét is le kellett, hogy durrantsák. Gondoljuk, mivel férje így elviekben hazaárulást követett el, nem részesíthetjük katonai díszszemlés temetésben és az özvegyi járulékoktól is el kell tekintenie. Vigasztalja az a tudat, hogy férjének nyitott tetejű koporsós temetése lehet, mert nem homlokon lőtték. Stb."
Közben a világ megmentői jól végezve dolgukat, nevetgélve új kalandok felé veszik az irányt. Lelkiismeret?
Persze.
Különvélemény:
Kár, hogy Donnie Yen-t a színész ennyire későn fedezte fel az amerikai mozi. A színésznek valamiért már a megjelenése is tiszteletet parancsol, bár, ebben az is benne lehet, hogy láttam, amikor IP mesterként fektetett le egy egész karate válogatottat és azt is, amikor vele volt az erő és ő egy volt vele. Tony Jaa mindig nagy kedvencem volt és örülök neki, hogy a kis Tájföldi srác végre Amerikába is berobbant. Diesel is kedvelheti, mert ez már a második filmje, amiben megjelenik és bár, tőle teljesen idegen az elmebeteg figura, amit hoznia kell, szórakoztató volt látni, hogy mennyire érezte a szerepét.
Végül kiemelném még Toni Collette-t, akit remek színésznőnek tartok, viszont kifejezetten nem áll közel a szívemhez, mert az arca... az arca... az arcától kész vagyok. Azok az egymástól távol ülő szemek. az a széles száj, amelyik két széle eltűnik az arcának oldalán, valahol a füle mögött. Tényleg szánalmas tőlem, hogy egy nő esetében a külsejét hozom fel negatív tulajdonságnak, de hiába ismerem el őt, mint színésznőt a "Muriel esküvője" óta, és ne felejtsük, hogy a "Hatodik érzék" egyik főszereplője, ami meg filmtörténeti kilométerkő, mindezek ellenére, sosem tudtam megszeretni, mert nem az én ízlésemnek való.
Azért le a kalappal, Collette ebben is kipróbálhatta magát és nem az ő hibája, hogy a karaktere komolyan gondolta, hogy a végén majd ő söpri be a zsetonokat. A forgatókönyvíró szórakozta ki magát.
Konklúzió:
A film szar, de látnod kell!
Akárhányszor egy blődséget látsz a vásznon, igyál egy korty sört. A huszadik percben már röhögni fogsz, a negyvenediktől meg vaksötétség.
Megtekintés: Rájöttem, hogy engem nem nagyon izgat Tarzan legendája.
Mi is nekem, a Magyarországi srácnak Tarzan és ami körötte folyik. Semmi, döbbentem rá, miközben néztem Yates akció CGI tűzijátékát. (Akkor már inkább a francia honból - tehát Európai - érkezett Rahan és Taraó jelentették nekem a képregényes ősembert.) Gyerekkoromban, amikor fater vett egy fekete-fehér tévét, nem is tudom, hogy volt e hozzá szerencsém, de valamikor láttam pár rész. Biztos nem hétfőn, mert akkor adásszünet volt. Lehet, hogy már színes volt a tévénk, de emlékszem, a film nem volt az. Azután valahonnan kaptunk - talán egy Jugoszláv nyaralásnak köszönhetően - néhány képregényt és az egyik Tarzan kalandjairól mesélt. Akkor kedveltem meg a képeket, habár a szövegbuborékból egy szót sem értettem. Később jelentek meg Rice Borroughs-tól könyvek is, kellemes fekete borítóval, közepén lényegre törő rajzokkal. Talán az elsőt olvastam el. A fekete-fehér változatot is csak azért néztem meg, mert abban a korban bejöttek a marhaságok, az állandóan hülyéskedő Csita, a Jane-t játszó színésznő, aki viszonylag lengén volt öltözve és az az üvöltés, amiről még ma sem tudom biztosan, hogy hangkeverő pulton vagdosták össze, vagy az idegenbe szakadt és ezért, nekünk magyaroknak kis büszkeségünk, Johnny Weissmüller, (Aki ráadásul még csak nem is az első volt a sorban) adta ki őket a torkán. Utoljára, amikor kicsit is érdekelt a téma, az a Disney rajzfilm volt, pedig előtte láttam moziváltozatot is, csak azok nem kötöttek le. Még a Christopher Lambertes se. Mert miről is szól alapjában véve a Tarzan?
Arról, hogy én az átlagos pasi mekkora lúzer vagyok.
Miért?
Mert van ez a kicsávó, akinek ugyan meghalnak a szülei és majmok - gorillák - nevelik fel a dzsungel közepén, mégis sikeresebb és erősebb nálam, mire felnő. Sőt, annak ellenére, hogy eredetileg a halál tökén cseperedik fel, még egy eszméletlen csinos Jane-t is beújít és kiderül az is, hogy az eltelt évek dacára elég csak hazatérnie a civilizációba és máris a készbe csöppen, hatalmas családi örökség vár rá. Hát köszi. Csípett volna halálra egy szúnyog.
De nehogy már az én sikertelenségem miatt szenvedjen ő kárt.
Csak ez így olyan... kimódolt?
Ez az új film sem magáról a legendáról szól, hiába hirdeti a cím. Nem.
Itt már túl van a nehezén, otthon (?) éldegél Angliában, Jane-nel az oldalán és egy expedíció miatt veszik rá, hogy visszatérjen a kongói térségbe, ahová nem nagyon kívánkozik emberünk, John Clayton (Alexander Skarsgård). Minek is tenné, amikor a családi birtok olyan otthonos, akár egy Erdélyi vámpír kastélya, agyon effektezve köddel és szürkés-kék árnyalattal? Afrika tikkasztó, ahogy Clayton megjegyzi és ha véletlenül nincs kéznél az ügyeletes fekete mellékszereplő - jelen esetben Samuel L. Jackson - akkor otthon marad és a száz szobát népesítené be asszonykájával. Ehelyett elindulnak turnézni, mert elvileg bizonyos politikai körök és idegen országok kapzsi uralkodói rabszolga sorba hajtották az egykori Tarzan szomszédait, a bennszülött fekete népeket.
Szerencséjére, egy korábbi botlás miatt egyik harci díszben alvó csoport törzsfőnöke úgy érzi, ki kell Tarzan szívét vágnia és megennie, egy korábbi összetűzésük folyományaként és ebben pont a kapzsi és Jet Li rózsafüzérét eltulajdonító Leon Rom (Christoph Waltz) lesz partnere, miután kiderül, hogy a világ segglyukában is tud két ember - persze fontos karakter mindkettő - közös nyelvet beszélni.
Szóval, ahelyett, hogy rebootolnák az egészet az elejétől, a gyerekek miatt, inkább kapunk egy bosszútörténetet, amelyet olyan CGI jelenetekkel pakolnak tele, hogy a szemem kettéállt, de azért felröhögtem itt-ott.
Azért az a liános poén tetszett, mert mikor a levegőben hintáznak, valahogy nem nagyon látni, hogy lenne idő ellenőrizni a szakítószilárdságot. Ellenben, amikor a vonat után ugranak, akkor kiderül, hogy a dzsungelben nem kell hálóvető ahhoz, hogy az ember akár száz méteres magasságokat és hosszúságokat áthidaljon, hogy végül, mint a hímes tojás, megérkezzen egy robogó vonat tetejére...
Innen már tudtam, hogy ez egy sci-fi vagy paródia.
Margot Robbie, mint Jane, még sosem volt ennyire jellegtelen és színtelen. (Nem csak a szűrözés miatt.) Persze, nem is csoda, mert legutóbb az Öngyilkos osztagban láttam és ott rendesen kimaxolta a cukiságjelzőt.
Szóval, valahogy mintha mindenki kicsit árnyéka lenne önmagának.
Azt a közös vacsora jelenetet is mintha már láttam volna sokkal jobban "tálalva" Indiana Jones-szal, mikor Belloq és Marion leülnek egy asztalhoz, majd előkerül a kés.
Ez volt az első Tarzan történet, amiben nem vettem egyértelműen észre a jellegzetes "Tarzan" dramaturgiát: Szereplők, főleg teherhordók, mennek A-ból B-be, közben kalandok, veszély, tűzhányó, sziklaomlás, hullanak a a feketék, és a végül csak Tarzan és a slepp fontos része marad meg. (De, kb. ez lett a vége.)
Azt árulja már el valaki, hogy mikor a végén a bivalycsorda televágja a kisvárost, megerősítve egyéb agresszorokkal, hova tűnnek? Oké, látom én, hogy bevetődnek a tengerbe - mivel tengerparti városról van szó, távolban a hajókkal - és úszni kezdenek, mert már nem maradt lerombolni való, de addig hol voltak a krokodilok, amik később beúsznak a partról és mikor a krokik elérik a széteső hajót - amelynek kazánját még a speckó géppuska is alig lövi szarrá, habár korábban Jakcson utalt rá, hogy esetleg puskákkal kéne szétlőni... eh - addigra a bivalyok hova az anyjukba úsztak el? A távoli fregattig?
Szerintem ez az egész film egy parasztvakítás.
Mások is láthatták ezt, nem véletlenül nem olvastam róla sok jót.
Hiába látom annyi filmben Djimon Hounsou-t, ha a legtöbb szerepe totál mellékes. Nem is gondoltam, hogy a pasi nem ugrotta még meg eddig az ötven filmet, hiszen az Amistad óta csak én vagy százban láttam. Vagy úgy tűnt...
Megtekintés: John Cusack és Samuel L. Jackson már játszottak együtt korábban egy Stephen King adaptációban, amelyik kapott hideget és meleget, de összességében az író sikerültebb filmes feldolgozásai között tartják számon az 1408-at. Ezt nem fogják.
Nem tudom, mi volt a célja azzal King-nek, hogy megírta a Cell című (Várom a magyarítást, mert a "cell" szónak többletjelentése van és azt King bele is építette a könyvbe, megjelenik a filmben is, így egy az egyben átfordítani magyarra nem egyszerű, hiszen valami kis információ vagy utalás biztosan el fog veszni.) agymenést. A mű egyértelműen hajaz kissé Romero zombie-s filmjeire és ha a dühvírust kicserélem a 28 nappal később-ben, akkor az is erősen emlékeztet erre a horror zsáneren belüli darabra. A felütésre nem lehet panaszom, az egészen jól sikerült. Nem itt, hanem a könyvben. Főhősünk, aki mobiltelefon nélkül létezik a világban, egyszerre egy apokalipszis közepén találja magát és csak pislog körbe.
Itt Clay (John Cusack) mobilja lemerül és annyi a szerencséje, hogy analóg vonalon hívja fel az asszonyt, majd másodpercekkel korábban teszi le a készüléket, minthogy elszabadul a pokol.
Az történik, hogy valami homályos külső erő hatására a telefonok egy olyan szignált juttatnak a használóik agyába, amely felülírja az ego-t és dühöngő őrültté változtat mindenkit, megspékelve egyfajta kaptárszellemmel.
Clay jobbnak látja elmenekülni a repülőtérről és miközben a metrón keresztül menekül lakásába, hogy összeszedje a gondolatait, mellé csapódik Tom McCourt (Samuel L. Jackson) egy idős metróvezető - akit bárki eljátszhatott volna, annyira nincs "benne szerepe" Jacksonnak.
Közben másokkal is találkoznak, akiket a műfajnak megfelelően - egy rész katasztrófafilm, egy rész horror - elveszítenek, mert áldozatokká vállnak ebben az erőszakos környezetben.
Clay, habár a józan ész az diktálná, hogy a családja, akitől egy fél világ választja el, már régen halott, mégis utánuk indul, főleg, mivel a fiát lassan egy éve nem látta kézközelből, lévén, hogy bizonytalan, apákra jellemző okokból lelécelt anyuka mellől. Tom persze végig mellette marad és követi az öngyilkos küldetésre.
Ezt is már láttuk...
A film elkészítéséről legalább öt éve cikkeznek. A youtube rajongók már 2010 körül elkezdték fake/hamis trailerekkel feltölteni a világhálót. Lassan alakult ki a film végső változata, néha plusz forgatást kellett tartani, máskor a bemutatót halogatták a vágás variálása és egyéb okok miatt. A film végül moziba került és nem mondható el róla, hogy sikerült darab. A World War Z után erős visszaesés A listás színészekkel ilyen mozit összecsapni.
Negatívumok:
- Már a főcím sem győzött meg. A képbe beúszó fekete háttérbe írt szereposztás állandóan kizökkentett a filmből, mert a háttér olyasmiket is kitakart, amit megfigyeltem volna. A tucatnyi executive és egyéb producer szintén riadalomra adott okot. Amiben ennyien vesznek részt, az elvileg egy jó munkának kellene lennie, de csak vessünk egy pillantást azokra a futószalag slágerekre, amelyeknek szövege kimerül három sorban és hasonlóan sok művész áll az elkészülésük mögött és igazi fércmunkákat fogunk találni. Hogy Stephen King nevét nem tolják az arcunkba hatalmas betűkkel, az is arra engedett következtetni, hogy a szerző azért nem állt ki mellszélességgel a project mellett, Cusack ide vagy oda. Az imdb 5 csillag alatti jelenlegi kritikai megbélyegzése sem túl biztató.
- Az akciójelenetek túl gyorsra lettek vágva és néhány eset kivételével követhetetlenül zavarosak. A kamera szinte sosincs a megfelelő helyekre rakva. Hol nem a lényeget mutatja, máskor meg olyannyira belemászik az eseményekbe, hogy a sok sötét jelenetnek köszönhetően semmit sem értesz.
- Míg a könyvben van némi idő a karakterekre, itt a rossz arányérzék miatt néha túl gyorsak az események és elvileg érdekesebb karakterek ágyútöltelékként funkcionálnak. (Lásd pl. a fiúiskolánál az igazgató rövid szerepét játszó Stacy Keach-et. Az ő esetében mondjuk már annak is örül az ember, hogy filmben látja.)
A padlástéren lezavart verekedés kivételesen kritikán alulira sikerült fényképezésben.
- A befejezés. Nem írnék konkrétumot, mert ennél a filmnél a szpojler megöli azt a kis érdeklődést is, amit érdemel, de a könyv megváltoztatása egyértelmű jele annak, hogy nem kívántak a történet mélyére ásni - már amennyire King megtette a könyvben, pedig rá sem jellemző, hogy jó abban, ha meg kell magyarázni a rejtélyes események kiindulópontját, de a Mobil című könyvben azért valamelyeset sikerült neki a komplexitást hozni - és csak a felszínt sikerült a forgatókönyv írójának karcolgatnia. Mintha az lett volna a lényeg, hogy gondolkodni nem kell, csak nézni az eseményeket. Így persze a befejezés - amely szerintem kb. olyan hangulatú lett, mint mondjuk a "Sorvadj el! esetében - olcsó és hatásvadász lett, mint pl. a Fekete ruhás hölgy esetében. Csak hát ezt a "poént" mintha mostanában már túl sokan lőtték volna el, túl sok moziban.
- Az egész történet a levegőben lóg, nem túl koherens. A könyvet olvasva már erősen éreztem, hogy King mesélőkéje kezd felhígulni és olyasmiket is elmesél, amelyeket előtte már mások és jobban elmeséltek. A Mobil volt az egyik első King könyv, amelynek elolvasása után már éreztem azt, hogy ha most kezdenék és az új könyveivel ismerkedni King-nek, nem ő lett volna a kedvenc szerzőm.
Jelenet, ami ebben a formában nincs is a filmben.
Pozitívumok:
- A filmzene szerintem egyértelműen a sikerültebbek közé tartozik. A főcím elején már megvan a hangulat a borzongáshoz és abban a jelenetben, amikor a sejt az iskola udvarán álmodik és újraindul, Eduard Anatolyevich Khil előadásában az erősen letompított "I Am Glad, Cause I'm Finally Returning Back Home" nagyon hátborzongató és nyomasztó. Ha megnézzük hozzá a videóklippet, akkor az is segít a film szörnyeinek "megértésében", hiszen Khil dala a boldogságról szól, a hazaúton és a Cell agy-mosott fertőzöttjei hasonlóan üresen vonulnak nem ismert céljaik felé. Igaz, náluk mint érzelem nem az öröm dominál.
- A misztikus szál meglebegtetése Clay a képregénykészítő és az álmokban látott "vezető" között, amely azt sugallja, hogy Clay lehet egy megoldása az eseményeknek. De sajnos ez a vonal itt ki is merül, szóval zsákutca lesz.
- Hirtelen más nem jut eszembe.
Erősen egyszer nézős kategória. Ilyen nevektől az ember azt várná, hogy olyan filmekben bukkannak fel, amelyek elgondolkodtatnak és érdekesek lesznek. A Cell azonban több kérdést vet fel, mint amire válaszol, de mire vége lesz, nem fog minket érdekelni, hogy megvilágosodjunk. Elfelejtjük pár nap alatt, mint ahogy az áldozatok agya törlődik.
Megtekintés: Képregényfilm. Ha szereted a műfajt, evidens. Ez még függetlenül is szórakoztató.
A Captain America képregényfilm. Ennek most nagy a respektje.
Az első kalandja egy füzet részeként jelnt meg, 1940-ben. Nem véletlen az időpont, hiszen már amerika is belépett a háborúba: szükségessé vált egy hazafi, aki kicsit elterelheti a harcoló amerikai ifjak figyelmét a háború pokláról. Joe Simon és Jack Kirby megalkotta a szerintem minden idők legpatriótább szuperhős képregényfiguráját; Captain Americát, aki címeres pajzsával és nemzeti lobogóból varrt hacukájában aprítja az ellent, anélkül, hogy gyilkológéppé válna.
A karakter neve Steve Rogers, aki eredetileg egy csenevész fiatalember és testi adottságai miatt - elméje vág mint a beretva - folyamatosan elutasítják a sorozóbizottságok, pedig próbál a hadsereg szerves része lenni.
Miután felfigyel rá egy kutató, megcsillogtatnak előtte egy lehetőséget: kísérleti patkányt játszhat és ha sikeres a projekt, része lehet a haza védelmének.
A többi történelem.
Amerika kapitány jelenleg hetven éves múltra tekint vissza. Számtalan magazin és sorozat szereplője lett, szövetkezve más szuperhősökkel. Az évek alatt Rogers végigküzdötte a világ összes lehetséges problémáját, kezdve a náciktól a mai terrorizmusig bezárólag!
A képregény a hatvanas években érte el sikerei csúcsát és a hatalmas szakmai név, Stan Lee is dolgozott rajta.
A film és a cselekmény:
Steve Rogers (Chris Evans - A fantasztikus négyes, Mobil) amerikai jófiú. Átlag alatti fizikummal, ami miatt hiába buzog benne a tettvágy és segíteni akarás, elutasítják a katonai sorozáson, mint Buster Keaton-t a "Generálisban", igaz, más okból.
Rogers egyetlen barátja már rég a fronton harcol, amikor egy titkos katonai kísérleteket folytató társaság belső embere, Dr. Abraham Erskine (Stanley Tucci - A mag, Komfortos mennyország), aki már Németországban elkezdte a kutatásait, ám Hitler fajelméleti ideológiájával nem értvén egyet, áttelepült az Egyesült Államokba, ahol tárt karokkal várták.
Rogers kap a lehetőségen és hamar bizonyítja is belső rátermettségét. A külső adottságait meg a kísérlet teszi hozzá, hogy emberfeletti erejével a fiú az országa becsületére váljon. Kiképző tisztje, Chester Phillips tábornok (Tommy Lee Jones - Az ügyfél, A szökevény, Úszó erőd) kezdetben nem örül a fiú érkezésének, ám ahogyan az lenni szokott, a dörmögő medve szíve belül arany.
Rogers, jelmezben és táncos revüjével a határokon belül népszerűsíti a honvédőket, majd, mikor tapasztalja, hogy azok, akiket éltet, nem hisznek igazán benne, a gyakorlatban is kamatoztatná tehetségét.
Rogers az Európai frontot járja, amikor rövid úton bizonyíthat. Él az alkalommal és rögvest hőssé avanzsál, miután szinte veszteségek nélkül kimenekít közel 400 katonát a hadifogságból.
Amerika kapitány ettől fogva nem haknikkal varázsolja el a reménykedőket, hanem a frontvonalon bizonyít. Egy akcióban elveszíti egyetlen igaz barátját, Bucky-t (Sebastian Stan - Fekete hattyú) ami arra sarkalja, hogy személyesen fogja el a németek hasonló képességekkel rendelkező katonáját, az okkult tudományokkal is foglalkozó Johann Schmidt-et, alias a Vörös koponyát (Hugo Weaving - Mátrix trilógia, Gyűrűk ura trilógia).
A romantikus szál miatt hősünkért végig izgul egy dögös szőke, aki nem mellesleg legalább annyira tökös, mint Rogers, azaz zsák és a foltja; Peggy Carter, a katonai informátor (Hayley Atwell - Kasszandra álma, A katedrális - minisorozat).
Összkép:
Az Amerika kapitánya elég erős képregényfilm. A trükkök egészen jók, de a pálmát Rogers nyeszlett teste viszi. (Lásd fentebb)
A karakterek nagy része szerethető. Kiemelném Dr. Amim Zola szerepében Toby Jones-t (A köd, A hírhedt, Király!).
Érdemes figyelni, milyen ötletesen használják a filmben többször is a pajzs motívumot.
A zene erős közepes, Alan Silvestri munkája. Hol vannak már azok a fantasztikus muzsikák, mint a Predator idején, vagy a Forest Gumpban? Oké, a film alatt jól szól, anélkül azonban semmi maradandó.
A fényképezés szép.
A színészek rendben vannak. Neal McDonough végre pozitív szerepben!
70%
Nálam még mindig az X-men a csúcs képregény film, ettől függetlenül ez is egy eléggé szerethető darab.
A cikk 2011-es és a jerrycomovie.com oldalról lett átmentve, ami szponzorálási nehézségek miatt megszűnt.
Megtekintés: Vissza a gyökerekhez! Ha az első tetszett, ez is fog.
A visszatérést a gyökerekhez érthetjük úgy is, hogy a karakterek nagyja vagy élesben, vagy árnyaltan, de egytől-egyig, gyökér. Vagy úgy is érthetjük, hogy Tarantino történetileg visszatért a "Kutyaszorítóban - Reservoir Dogs (1992)" című első filmjéhez és más formában újraforgatta azt. Ha valakinek nem tetszett az első mű, akkor elképzelhető, hogy ezt a darabot is nehezen fogja befogadni, pedig...
Nem is tudom. Értem én, hogy erősen rajta van az elkészült filmen Tarantino már lassan megszokott rendezői kéznyoma. Veszem a poént, hogy nagy öregeket összeereszt friss hússal és senki nincs biztonságban a forgatókönyvben. Sőt, ez tetszik is. A film ne legyen kiszámítható. Akkor üt igazán, ha van egy elképzelésem, azután a rendező, író szépen rácáfol erre.
Van benne nem kevés csavar is és a szereplőkkel is sikerül úgy játszani, hogy egészen a legvégéig nehéz kiválasztani azt a karaktert, akivel a leginkább azonosulni tudunk. Végül csak sikerül, de azoknak, akik látták, jegyzem meg halkan, hogy azért a végső etapban, mikor egyik szereplőnk megkapja a jussát, végig ambivalens érzésem volt vele kapcsolatban, hiszen korábban a filmben, ha belegondolunk, talán pont ő volt az, aki a legkevesebbet mutatta abból az arcából, amelyre a figura fel lett építve. Így már-már megsajnáltam és erőltetnem kellett magamat, hogy etikailag ne álljak mellé. Ebben azért jócskán segített a környezet, amiben forgott. Tovább...
Adva van a havas táj. A fényképezés tényleg gyönyörű és kiált a film érte, hogy az ember nagy-vásznon nézze meg. Egy lovaskocsi, benne két utas és érkeznek egy fogadóba, amely két pont/város között kínál könnyű álmot a megfáradt vándoroknak. Még nincsenek célnál, amikor véletlenül belebotlanak két szerencsevadászba, egymástól függetlenül, és a film első negyven perce el is telik azzal, hogy ők négyen, plusz a kocsis, csapatba verődbe megérkeznek a fogadóhoz. Ha úgy vesszük, negyven percig nem látunk mást, csak azt, hogy egy hatosfogat beér a célba. Másrészt ízelítőt kapunk a Tarantino féle történetmesélésből. Lassan csordogáló sztori, érdekes figurák, hosszú és szinte unalmasan részletes párbeszédek, erőszak és humor keveréke, szinte ripacskodó színészi játék - Goggins, mint lehetséges seriff jelölt, eléggé rezegteti a lécet, amit idegesítő karakterként hozni lehet, de legalább ő hozza a humor faktort is.
Mint Tarantino kedvelőnek, a körítéstől függetlenül néha olyan érzésem volt, hogy most mintha a rendező kissé túlvállalta volna magát és Tarantino lopott Tarantino-tól (Miló barátom remek meglátása). Egyszerűen nem éreztem az a lehengerlő frissességet és pajkos mesélő szellemet, amit a korábbi filmekben igen és erősen. Voltak jól megírt párbeszédek, de mintha Tarantino kezdene kifogyni azokból az alapos elemzős világlátás-szempontokból, amiket olyan jól be szokott építeni korábban a dialógusba. Lehet, hogy azért is fanyalgok, mert a film kissé színdarab jellegű, a helyszín és szereplők felhasználása miatt. Zárt terű lovaskocsi, majd kicsit nagyobb, de alapjában véve zárt helyszínű kis fogadó. Gyakorlatilag a film lineáris, alig talán kétszer kapjuk meg a rendezőre jellemző idő ugrást és ebből az egyik inkább humoros, mint igazi lineáris ugrás, a másik meg gyakorlatilag egy visszatekintés a nap korábbi szakaszába. Mondjuk ettől még a megfelelő időben sikerül beilleszteni a cselekménybe.
A film enyhén emlékeztethet mondjuk az olyan thrillerekre, amelyek szűk térben játszódnak és még éreztem benne némi Agatha Christie-re hajazó "10 kicsi néger" érzést, bár, a történet koránt sem olyan körmönfont, mint elsőre gondolnánk.
A szereposztás egészen eklektikus. Van, aki néha túlzásba viszi a figurát, Goggins, Russell. Van, aki érdekesebb lett volna, ha több időt kaphat, mások meg az erős kategóriában mozognak.
A történetet nem kívánom sem elmesélni, sem jobban elemezni, mert látni kell. Nehéz film. A közel három óra a végére nem repült el olyan gyorsan nekem, mint "A visszatérő" DiCaprio mozinál, aminek az oka lehet az is, hogy több helyszínen játszódó roadmovie-ról van szó, szemben ezzel a kamaradarabbal.
Remélem, Tarantino legközelebb kicsit más irányba fog keresgélni és nem ragad le a western műfajnál. Nem állítom, hogy mindent elmondott a témában, amit akarhatott, de szerintem, most ideje másik műfajban maradandót alkotnia.
A zene kiváló hangulatteremtő erővel rendelkezik. Néha kicsit talán túl tolakodó is a képeken látott események aláfestésében, ám úgy érzem, sokat erősít az abszurd erőszak humor vonalán is, hogy mikor és hogyan csendül fel. Tarantinora annyira nem jellemező, hogy filmzenét használ fel a mozijaihoz, szívesebben szemezget az adott korban munkálkodó előadók műveiből, de most sikerült Ennio Morricone-t megszereznie a vizuális részt erősítendő, audio vonalon. Az öreg mester, habár sosem volt a kedvence, fejet hajtok előtte, olyan erős anyagot - sok helyen ismerős melódiákat - válogatott össze a mozihoz.
Munkakapcsolatuk azért is érdekes lehet, mert Tarantino és Morricone között, annak ellenére, hogy vagy fél tucat filmjénél használta a mester munkáit, elég feszült közöttük a viszony. Nem csoda, hiszen Morricone is legalább olyan csökönyös tud lenni szakmai kérdésekben, mint Tarantino. Mindenesetre a közös munkájuk elég gyümölcsözőre sikerült.
Jennifer Jason Leigh a szokásos női karakterei közül hozza az egyiket. Megint egy szomorú életű, szélsőséges karakter. Annál a jelenetnél, amikor olyan fontosnak érezték kiemelni, hogy a Leigh által megformált Daisy Domergue szemtanúja a méreg elhelyezésének a kávéba és erről nem szól a gyanútlan fogyasztóknak, azonnal eszembe jutott egy hasonló jelenet, amikor a Leigh alakította Agnes a "Hús és vér - Flesh+Blood (1985) című Paul Verhoeven kalandfilm-drámában nem szól a bűnbandának, hogy kérője egy pestises disznóhússal megmérgezte a vár egyetlen kútját, hanem szenvtelen arccal figyeli a falatozókat, egészen addig, míg hányni nem kezdenek. Pont, mint itt! :)
Érdekességek:
- Viggo Mortensen helyett végül Channing Tatum ugrott be Jody szerepére.
- Tarantino is beismeri, hogy filmjére hatással volt a Kutyaszorítóban, de megemlíti mellé "A dolog" című Carpenter klasszikust is. A történet alapja amúgy egy 1951-es westernfilm, a Rawhide, igaz, ott aranyszállítmányra várnak, nem egy bandatag megmentésére.
- A film egyik változata több, mint három óra lett volna és tartalmazott volna szünetet is.
- Volt róla szó, hogy Christoph Waltz alakíthatja John Ruth szerepét, akit végül Kurt Russell kapott meg.
- Nem véletlen, hogy néhány a filmben elhangzó eredeti score nagyon hajaz "A dolog" című horrorfilm zenéjére. Nem elég, hogy azt is Morricone szerezte, de volt, amit akkor nem használtak fel és átemeltek ide.
- Tucatnyi színésznő elől sikerült eloroznia a szerepet Jennifer Jason Leigh-nek: Demi Moore, Geena Davis, Robin Wright, Hilary Swank, többek között.
- A film elkészítését majdnem lefújta Tarantino, amikor a forgatókönyv 2014-ben kiszivárgott az Internetre. Akkor még Bob francia volt, nem mexikói.
Megtekintés: Nekünk "Magic Boys" és Michael Madsen jutott, északra meg a Big Game és Samuel L. Jackson. Valahogy ez a film jobban üt.
Európai filmesek néha azt az ötletet veszik a fejükbe, hogy filmjüket megdobják egy Amerikai sztárral. Ahol kevesebb a pénz és kapcsolat, oda inkább kifutott sztárok jutnak, míg máshová, akár egy épp aktuális hírességet is meg lehet nyerni. Helander-nek sikerült L. Jacksont meginvitálnia, hogy együtt összedobjanak egy inkább gyerekeknek való enyhén "Cliffhanger" beütésű akció marháskodást, amelyet, szeretnél komolyan venni, csak ehhez nem játszik alád a rendező.
Az alapsztori egészen rendben van: Amerikai elnök északra érkezik egy tárgyalásra. Gépét megtámadják, az elnököt menekítik. Magára utalva zuhan az erdők rengetegébe és egyetlen lehetséges megmentője egy férfiassági próbára ideiglenesen "száműzött" finn, tizenpár éves kisfiú, miközben a terroristák aljas indokból tűlevéllé teszik értük az erdőséget.
Ezt az alapot lehet akár teljesen véresen komolyan venni, vagy lehet kikacsintva, megmosolyogtatva feldolgozni. Helander első komoly megmérettetése a 2010-es Rare Exports, amely egy télapós horrorfilm volt, morbid humorral feltöltve. Gyerekszereplő már ott is volt és elég hangulatos darab lett még akkor is, ha érezhetően olyan horrorfilmek voltak az elődök, amelyben a kis közösséget gyilkos támadás éri külső erők által. Helander négy év pihenő után összedobta ezt a kellemesen gyermeteg darabot, amiben bárkit is vennél komolyan, nem tudod. Szóval annyira azért nem röhejes, hogy rá tudd sütni, hogy egy akció-komédia, ugyanakkor a gyerek főszereplővel és a költségszegény kalandokkal együtt a film nem is vehető teljesen komolyan.
Oskari (Onni Tommila) felkészült élete férfiassági próbájára. A finn falu öreg szárazföldi medvéi kiviszik a közeli hegyre, ahol felavatják a fiút és megkapja fegyverét - elég komoly felszereléssel együtt - hogy a következő egy napot a nagy vad elejtésének szentelje. Egy másik szálon az Amerikai elnök érkezik valami tárgyalásra Finnországba, ám mielőtt megérkezne - mikor máskor, te hülye? - a célhoz, idegenkezűség által lezuhan a repülőgépe és csak az elnök és legfelkészültebb testőre (Ray Stevenson) éli túl a támadást. Elszakadnak egymástól, így az elnök, miután belebotlik Oskari, a gyerek segítségével igyekszik életben maradni, míg értük jön a segítség. Persze, menekülniük kell közben, mert a gépet elpusztító rakétát olyan emberek lőtték rájuk, akik még a mentőakció előtt szeretnék begyűjteni az Amerikai elnök skalpját, amolyan trófeaként. Drága egy vadászat, de hát egy részt az elnök a nagyvad, másrészt pedig Oskari lehetséges zsákmányállata, amelynek megszerzésével bizonyíthatja a közösségében, hogy férfivá ért. (És gondolom, utána már lehet csajozni meg lehet inni a sima méhsört, ami sima.)
Megjegyzések: Onni Tommila gyerekszínész igazán szerencsés, hogy két ilyen nagy névvel dolgozhatott együtt és még a show-t is ellophatta. A film nagy kedvence lesz a finn kölyköknek. Nem olyan, mint mondjuk a mi "Égigérő füvünk".
A történet néha megbicsaklik, azért csavar szerűségek is jutnak bele, igaz, kiszámíthatóak, leszámítva a nyilazós részeket... Viszont a finn hadsereg és rendvédelmi erők nincsenek a helyzet magaslatán, hogy terroristák könnyen bejutnak hegyeik közé, de az elnökmentő csapat szinte fáziskéséssel jelenik meg a vásznon. A gép lelövéséről nem is beszélve, hiszen a védelmi rendszerük ennél jóval összetettebb. A védelmi tojás meg már a "Menekülés New Yorkból" című klasszikusban is feltűnt. Bár valójában nem létezik...
Aztán a nagyobb nevek mellett vannak alig kisebb nevek is, szóval Helander rendesen megszórta sztárokkal a filmjét, ami kicsit dob az összképen, annak ellenére is, hogy van, aki súlytalanul van jelen - Felicity Huffman méltánytalanul mellőzve van pl. Victor Garber, Jim Broadbent és Ted Levine is megjelenik, ki fontosabb, ki mellékesebb szerepben.
A főgonosz karaktere sajnos inkább röhejes, pedig Mehmet Kurtulus igyekszik, csak sajnos legalább olyan karikatúra gonosz, mint a Die Hard 5. gonoszai.
Helanderre érdemes odafigyelni, mert van érzéke a hangulatkeltéshez.
A fényképezés nagyon szép, a trükkök már kicsit gyengébbek.
A karakterek szerethetőek.
