Halál-ranch - Death Ranch (2020)

Halál-ranch - Death Ranch (2020)

Rendezte: Charlie Steeds

A film Mafab adatlapja: Death Ranch (2021)

A poszter rájátszik a műfajra, mind a színvilágban,
mind a betűtípusban.

Megtekintés: Rendesen az volt az érzésem, hogy mivel erőltetik a kvótákat az amerikai filmgyártásban (több egyéb rassz szerepeljen vagy dolgozzon egy filmen, mint eddig, minimum 30%) így eljön az ideje az olyan moziknak, amelyben fekete szereplőket fognak fehér szereplők kínozni, ha már kötelezően szerepelniük kell(ene). A „Death Ranch” pedig nagyon jó példa lenne erre, ha a befejezés pesszimistább.

Brandon (Deiondre Teagle) megszökik a börtönből és segítséget kér idősebb testvéreitől, ahogy korábban megbeszélték. A nővére, Angela (Faith Monique) ötlete után a gyermekkori nyaralások színhelyére mennek vissza, ahol olyan boldogok voltak. Azonban mostanra a környéken elharapódzott a KKK tevékenysége és miután Brandon véletlenül szemtanúja lesz és beleavatkozik egy fekete nő feláldozásába, a fehér testvérek üldözni kezdik a fekete testvéreket. Hogy mi sül ki ebből? Másfél óra buta gore.

Ez a film nem jó. Ostoba, rossz színészek, ötlettelen forgatókönyv és random, egymásra pakolt akciójelenetek. Az egyetlen, ami miatt egyszer végig lehet szenvedni, az az, hogy az erőszakkal nem bánnak kesztyűs kézzel. A filmtörténet legkiheréltebb fehér redneck csapata nem képes leszámolni három néger emberrel. Ez történik, nem több.

Az egyetlen oka, hogy képes voltam végigülni, hogy a véres jelenetek egészen jó tempóban követték egymást, így, annak ellenére, hogy nem voltam meggyőződve róla, érdemes a film rá, sikerült végigülni. Valójában a cím elé dukál a fika jelző, és csak azért felületes az elemzésem, mert a megtekintés után két héttel kezdtem írni róla, de az az Isten nem született még meg, aki miatt újra nézném.

Inkább kiemelnék néhány apróságot, amik nélkül, vagy ezek átdolgozásával egy sokkal értékelhetőbb alkotás lenne ez a mozi.

Első körben, pozitívum a fényképezés és ennek köszönhetően a főcím is, ami kiválóan megidézi a hetvenes éveket – szerintem – amikor a történet játszódik, illetve, az akkor idők blaxploitation mozijait. Már csak annál is inkább, mert a történet abban az évben játszódik, (1971) amikor a fekete közösség a filmművészetben útjára indította azt a műfaji leágazást, aminek köszönhetően végre feketék lehettek a tökös akcióhősök, férfiak és nők vegyesen, hogy megmutassák magukat a szélesebb közönségnek, sok erőszakkal és szexszel, ami korábban nem volt jellemző. Akkoriban, a hatvanas évek végén, a feketéket nagyjából Sidney Poitier reprezentálta az amerikai moziban, de Poitier egész kisugárzása inkább arisztokratikusabbnak mutatta be a kora fekete férfiját, ami azonban összességében nem volt már akkor sem jellemző a fekete közösségre. Érkezik Melvin van Peebles, Richard Rountree, a női vonalon pl. Pam Grier, és felrúgtak komfortzónát és szabályokat. (Schreiber András cikke a filmvilág oldalán a témáról!!!)

A nővér karaktere a kedvesebb, a szerethető figura, míg a báty, Clarence (Travis Cutner) a problémásabb, aki a haragos karakter, de néhány odamondás után a szerepe kimerül abban, hogy funkció nélkül piázik magában a parasztházban, míg az öcsi és a neki húgi beszélgetnek is, ezáltal halvány mélységet adnak a karaktereknek.

Éjjel valaki segítségért kiabál az erdőből. Annak ellenére, hogy Brandon épp szökésben van és ezért nem kellene nagyon pörögnie az arcán, anélkül, hogy a tesókat felébresztené (ez is milyen logikus lépés tőle... az írótól), utána jár a hang forrásának és sikeresen belebotlik egy tisztáson egy csapat KKK tagba, akik egy fekete nővel igyekeznek végezni, némi teátrális máglyaégetés megejtése közben. Sejthető, hogy Brandon, mint a börtönből szökött jó fiú (oximoronnak tűnik), ezt igyekszik megakadályozni és innen a testvér trió kalandjai kerülnek fókuszba, akiket egy csapat Klu Klux klán tag szeretne megkínozni, majd meggyilkolni. Ha ez nem lenne elég, hamar kiderül, hogy fehéreink még kannibálok is, mert a fekete hús ízletes – ki lehetett a társaságukból első gyökér, aki úgy gondolta, hogy kulináris élvezetként profitál a környéken fellelhető néger lakosságból? – és nem csak kínzás utáni gyilkolásban lelik örömüket, hanem a barbeque szakszerű elkészítésében is. A film végéig pedig azt élvezhetjük, ahogyan Brandon igyekszik meggyőzni a siserahadat, hogy van jobb dolguk is, mint szegény fekete fiatalokat szívatni. Ez pedig azt jelenti, hogy elvileg az erőszakhoz szokott, elvileg, vadászatban is jeleskedő csoport nem képes szakszerűen megbirkózni a főszereplőkkel.

A fényképezésnek a pocsék mellett vannak jó pillanatai is.

Amit a film második felében látunk, az élő példája annak, amikor a forgatókönyv nyomokban sem található meg a forgatás helyszínén és koherens történetvezetést sem sikerül jobban prezentálni, mint amikor két tizenéves asztalhoz ül és kiöntve a fröccsöntött katonáit, igyekszik kerek történetben elmesélni, miért is hal meg a játék végére szinten minden figura.

Teljesen logikátlan az egész és a filmtörténet leggyávább és legidiótább KKK bagázsát sikerült megidézni a film kedvéért. Egyszerűen lehetetlen komolyan venni mindazt, ami történik, kezdve a zacskós, pörkölt mogyoró látványát, amitől legalább harminc centire van az égő Zippo öngyújtó, mégis sikerül, karamellizálnia a golyszikat, egészen a végső lövöldözésig, ami úgy röhejes, ahogy van. A fő-gonosz lehetne tényleg félelmetes, de akik körülveszik, teljesen elveszik a belőle áradó fenyegetés erejét.

Az erdőben a távolságok pont úgy rendeződnek át, ahogyan a szereplőknek szükséges. Ha kell, a sérült karakter is képes egy egészségeset utolérni, ha a történet megkívánja, még akkor is, ha a sérült legalább 2-3 perccel később indul, miközben a helyinek elvileg még terepismerete is kellene, hogy legyen. Sebaj, nem is a logika a film lényege, hanem, hogy Brandon rendet vágjon a suttyók között. Mivel így írták meg a filmet, ezt annak ellenére is sikerül megtennie, hogy előbb a zacsiját pörkölik véresre – máig nem tudom, ezt, hogyan sikerült a bemutatott módon véghezvinni – vagy egy baltát basznak a mellkasába.

Ha a rendező ezek után csak jobb mozikat fog csinálni, szódával el fog menni a munkássága, azonban ez téka, alsó polc kategória.

35%

Még úgy is tökösebbek az ellenségnél, hogy egyiküknek nincs, a másiknak meg megpirítják.

Shaft - Shaft (2018)

Shaft - Shaft (2018)

Rendezte: Tim Story

A film Mafab adatlapja: Shaft (2019)

Megtekintés: A rendező neve borítékolta számomra, hogy a korrektnél többre ne számítsak.
Egyszerűen nem vagyok oda Tim Story stílusáért. Nem pocsékak a filmjei, mert végig lehet őket nézni, az rendben van. Azonban Storynak nincs egyetlen felismerhető stílusjegye. Talán, ha bárkihez hasonlítanám, akkor azt mondanám, hogy ő Brett Ratner kisöccse, a meki változat, happy meal nélkül. Mert már a megtekintés után alig maradt valami, amire emlékezni tudok.

Az egész film egy klisé és ha már valamit ki lehet belőle emelni, az a főcím montázs, ami viszont még bizakodásra adott okot. Hogy egy középszerűnél picivel érdekesebb filmet fogok megnézni. Ehhez annak sincs köze, hogy teljesen távol áll tőlem a Shaft filozófia és világkép, hiszen amikor berobban a mozi világába a figura, akkor éppen nyitott Hollywood az afroamerikai közönség felé, azzal, hogy a korábbi noir nyomozókkal és fehér hősökkel szemben megtett főszereplőnek egy fekete nyomozót, aki köp a törvényekre, sosem gépel jelentést és ellavíroz abban a szürke tartományban, ahol még nem lesz ellenszenves a főszereplő. Láttam egy vagy két Shaft filmet, ma már azonban csak annyira emlékszem, hogy mindenkit elkalapált és végül – vagy indulásra – nagyon cool módon sétálgatott Séf bácsi Oscar-díjas főcímdalára. (Isaac Hayes, aki a dalt énekelte és később éveken keresztül erősítette a South Park stábját.)

Azután a kétezres években kaptunk egy amolyan Remake-folytatást-reboot-ot, amiben Richard Roundtree után Samuel L. Jackson verte össze az utcai bűnözőket és még a tenyérbe mászó képű Christian Bale-t is meg kellett fékeznie. Ez a Shaft, ha lehet, még szikárabb volt, mint elődjei és nem tudom, végül nyereséges lett-e, de amikor bemutatták, Európában úgy emlékszem, hűvös közöny fogadta, amin a remek stáblista sem segített.

Erre itt van már a küszöbön 2020, megreformálták az alapokat és kaptunk egy hibridet, amelyben nyoma sincs a korai Shaft vérprofi, vérszáraz, szikár stílusának, hanem amolyan buddie movieként akarják összetákolni, csak itt a két tökéletesen különböző karakter, akik összecsiszolódnak, apa és fia. A múlt és a jelen. A végeredmény pedig egy nem túl érdekes nyomozásos akció-komédia, ami nem is elég vicces, nem is elég akciós és néha elgondolkodtam, hogy miért érezték a nagy öregek, Roundtree és Jackson, hogy a franchise hattyúdalában tiszteletüket tegyék. Mire legközelebb talán készül egy feldolgozás, már úgy sem lesz értelme, hiszen a fehér lesz kisebbségben és nem blackploitation mozik fognak készülni, hanem whiteploitation filmek...

Igen, szerintem nagyjából itt pontot is tehetünk Shaft világára, mert nem nagyon szoktak folytatni olyan akció komédiákat, amelyekre csupán a korrekt a megfelelő jegyző. (Nem a francot...) Mert ha ezt láttad és végig kínlódtam, nem biztos, hogy akarnál még. Majd 10-20 év múlva, lehet megint bedobnak egy ügyeletes feka srácot a mély vízbe, csak annyi lesz a különbség, hogy akkor mellé nem lesz szükséges bepakolni plusz bevétel reményében a régi Shaft megformálóit, mivel sajnos valószínű, hogy már nem lesznek velünk, a mostani kis-srác Shaft, Jessie T. Usher sosem lesz olyan karizmatikus sztár, mint elődjei. Bár, pofátlanul ki merem jelenteni, hogy ha nincs a Shaft, talán ma Roundtree nevét sem ismerjük. Jacksonra meg nem emiatt a karakter miatt fogunk emlékezni és bevallom, ha összeraknék Top10 Samuel L. Jackson szerepet, ezt simán kihagynám a felsorolásból. Vagy esetleg + 1. De csak, mert a figurának van pop-kulturális hozadéka, már jóval korábbról.

Story pedig kapott egy olyan klisés forgatókönyvet, ami olyan, m
intha egyenesen a nyolcvanas évek legjobb hasonló alkotásaiból gyúrták volna össze, hogy azután kivegyék belőle a szívet és lelket, és ami maradt, azt is betegyék egy olyan lencse mögé, ami kiírtja a stílust a filmből. Még véletlenül sem találni semmit a filmben, amire azt mondhatnánk, hogy eredeti húzás, sem egy kifejezetten jó zenei témát, sőt, az eredetit is sikerült kasztrálva megreformálni. A képi világ is erősen semmilyen. Ma már ez a szint a televíziós produkcióknál nem, hogy alap, hanem kezdik megugrani. Tény, hogy amit kapunk, nem nézhetetlen, csak megtekintés után, mikor kikapcsoltad a gépet, simán felteheted magadnak a kérdést, hogy mi szükség volt erre? Még azt sem hinném, hogy a pénzért csinálták, mert akkor lényegesen vizuálisabb, szakmai berkeken belül erősebb direktort kerítenek a forgatáshoz.

Láttam már magam is élvezhető Tim Story filmet. Mindkét Fantasztikus négyest kedveltem, hiába fanyalogtak a kritikusok zömében. A baj az, hogy olyan, mintha Story nem, hogy fejlődne, hanem még azt a kevés kohéziót, amit fel tudott mutatni, azt is kivette volna a repertoárból. Így viszont be is lövi a filmjének a helyét a műsorsávban, valahová a délutáni, esti időpontra, amikor a gyerek elvileg odalent játszik, anyu a vacsorával bíbelődik, apu pedig bealudt vagy kétszer, hogy mikor felriadjon a reklámra, konstatálja, hogy egészen tökös kis filmet tett le megint Jackson az asztalra.

De szerintem, ha Jacksont kérdeznénk, csak elengedne egy „motherfuckert”. Többek között azért is, mert ugyan alig húsz éve készült az előző Shaft, azóta valamiért a nagybácsiból - talán a poénfaktor miatt - apukát csináltak Jackson számára. Pedig nincs tíz év közte és Roundtree között. Viszont, így három generáció oszthatja a pofont és golyót. Ha jobban belegondolok, már lehet, hogy eleve az apa-fiú kapcsolatot kellett volna erőltetni az előző filmben is. (El is helyeztek egy erre mutató poént a filmben.)

50%