Remake: Gumiláb - Footloose (1984) + Footloose (2011)

 Remake: Gumiláb - Footloose (1984) + Footloose (2011)

Footlose (1984)

Rendezte: Herbert Ross

Footloose (2011)

Rendezte:

A két film Mafab adatlapja: 

Footloose (1984)

Footloose (2011)

Megtekintés: Az eredeti Footloose-t még akkor láttam, amikor "kellett". Gyerekkoromban, amikor kifejezetten fogékony voltam az amerikai életérzésre és a zenésfilmek is tetszettek. (Mondjuk, érdekes, hogy azokat mennyire eklektikusan kedvelem.)

Az amerikai kisvárosba érkező nagyvárosi ficsur, aki fenekestül felforgatja a helyiek életét, mondanám, hogy egy izgalmas történet, de inkább az lehetett az oka, hogy megnéztem a filmet, hogy Kevin Bacon szimpatikus volt és a korszak zenei betétei - beleértve a nekem nagyon tetsző főcímet - az ízlésembe illettek. Mert a történet, bevallom, nem túl érdekes. Tehát, érkezik egy lázadó srác, Ren (Kevin Bacon) Bomont-ba, ahol a lelkész lányát szemeli ki magának. Annak a lelkésznek a lányát, aki történetesen egy korábbi tragédia miatt kvázi egy bigott közösségé formálja a városkát, hogy többé ne történhessen olyan baleset, amiben fiatalok halhatnak meg. Ez persze kivitelezhetetlen anélkül, hogy visszafejlődjünk szociálisan és a renitens, lázadó ifjúság nem is tud partner lenni ebben. Ron felkavarja az állóvizet, ami nem egy nagy feladat és mikor végül megküzd a bürokráciával és a vaskalapos felnőttekkel, már elbukná kereszteshadjáratát, de a lelkész felülvizsgálja az állaspontját és a korábban hozott és alkalmatlan rendeleteket úgy vágják ki az ablakon, mintha meg sem történtek volna. Közben pedig Ren is kicsit konszolidálódik, mert a kisvárosi életen ahogyan ő nyomot hagy, az szintin hatással van az idegenre is. Hiszen, közös a jövőjük.

Nem bonyolult történet, de ha jobban belegondolok, kevés musical vagy táncos film mondhatja el magáról, hogy egy szalvétára írt pár sornál több a szinopszisa. Kevin Bacon itt már túl volt egy horrorfilmen, amit utána közel negyven évig igyekezett elfelejteni és egy generációs mozin, az "Étkezde - Diner (1982), ami miatt kitárult előtte Hollywood (Ha a Péntek 13 - Friday 13th első része nem lett volna erre elég.) Bacon felfelé kezdett lépdelni, de a női főszereplő, az Ariel alakító Lori Singer valamikor a kilencvenes években megfeneklett, hiába játszott olyan remek mozikban, mint a Warlock (1989) vagy a Rövidre vágva - Short Cuts (1993).

Amikor meghallottam, hogy Remake készül a filmből, nem igazán tudott érdekelni. Egyrészt, mert mint írtam, a zenés filmek nem a gyengéim és nem is hittem, hogy az eredetit képes megugorni egy új feldolgozás, mert valahogy az egész alapötlet szerintem jobban működik a 80-as években, mint a 2010-esben. És igazam volt. Az új Gumiláb, ha engem kérdezel, tökéletesen felesleges és talán két dolog miatt lehet érdekes: Dennis Quaid-nek így egyel több filmje van és Miles Tellert is előrébb hozta talán a sztár ranglétrán. Igaz, Teller nem a főszerepre jelentkezik be, hanem a korábban Chris Penn által alakított, táncolásból gyengus karakterre. Tellert amúgy a Whiplash óta kedvelem, ám az a film akkor még nem készült el. Az eredeti egy hangulat. Egy korszak felett tör pálcát. A friss feldolgozás valahogy már nem olyan átütő és mintha a karakterek is picit súlytalanabbak lennének. A főszereplő, Kenny Wormald távolról sem olyan karizmatikus, mint Bacon volt és az elmúlt 12 évben kiderült, hogy talán a szakmai haladása sem lesz olyan sikeres. Arra nem emlékszem már, hogy Lori singer milyen Ariel volt, de a mostani karakter, talán, mert megöregedtem, valahogy nem lett számomra szimpatikus, ezzel a ledér hozzáállásával, azonban feltételezem, a figura ugyanezt tette 1984-ben is. Én azonban nem kedvelem az olyan női figurákat, akik járnak valakival, majd ha jön egy új arc, hirtelen félredobnak mindent, mert... Miért? Értem én, hogy kurva izgalmas egy városi fiú, meg apunak is oda kell dörgölni, hogy mi mennyire lázadunk, de ettől még nem fogom a lányt megkedvelni, sőt, amikor tánc közben, kismajomként egyik ágról (pasiról) átugrik a másik ágra (pasira) kifejezetten viszolyogtam tőle. Az, meg, hogy ezek után apu becsicskítja és hazarendeli, jól mutatja, mennyire álomvilágban él ez a csaj. Ettől függetlenül az Ariel bőrébe bújó Julianne Hough ha nem is kápráztatott el, azt mondhatom, hogy csinos, de nem ebből a filmből tudom meg, mennyire jó színésznő.

A lelkész feleségét pedig Andie MacDowell játszhatta el, és nyúlfarknyi szerepe jól mutatja, milyen mostohán tud bánni a filmes világ a korábban körülrajongott sztárokkal, annyira nem mondható, hogy ez a pici szerep méltó lenne. 

Ami még tetszett, hogy az eredeti főcímzenét nem csak átdolgozva használták fel és Teller tánctanulási montázsi is sokat merített a Chris Penn féle eredetiből.

Eredeti 70% + Remake 50%

Ja, és bármilyen hihetetlen, a történet részben megtörtént eseménykre alapozva lett megírva!

Egy kutya négy élete - A Dog's Purpose (2017)

Egy kutya négy élete - A Dog's Purpose (2017)

Rendezte: Lasse Hallström

A film Mafab adatlapja: A Dog's Purpose (2017)

Megtekintés: Ezt a filmet, ha hajlamos vagy elérzékenyülni, egyedül nézd meg. Semmi esetre sem a barátnőd mellett. Úgy kevésbé ciki... amikor a zsebkendőért nyúlsz.

És még így sem maxolták ki a hollywoodi giccsfaktort. Mert teszem azt, a második etap - mivel nagyjából mondható, hogy egy szkeccsfilmről beszélünk, amelyik többé kevésbé öt epizódon keresztül ível át - lehetett volna kicsit nyálasabb, ha rendőrbácsinak is jut egy barátnő, de azért ne akarjunk már mindent, nem igaz?

Mit tudtunk erről a filmről? Én nagyjából annyit, amennyit a hírportálok megosztottak egy felvételről, amelyben egy idomár egy német juhász kutyát igyekszik beleerőszakolni egy zavaros és habzó medencébe. Az állatvédők persze azonnal epét hánytak, pedig ez a szoktatós jelenet még csak nem is számít durvább kandikamerás felvételnek. Látnák csak, hogy miket művelnek pl. egy rendőrkutyával - amit a szóban forgó eb véletlenül a filmben alakított - hogy milyen "tortúrákon" kell végigmenniük, amíg a feladatuk tökéletes ellátásához érnek. Meg ne legyünk már álszentek egy olyan világban, ahol naponta millió érző élőlény végzi a vágóhidakon, hogy azután az asztalra kerüljenek, illatos és omlós formában. Szóval, aláírom, hogy egy végtelenül humánus hozzáállású személynek bántó és sokkoló lehetett, amint szegény állat és gazdája huzavonáznak egy sort, ám később, hogy árnyalódjon a kép, olyan nyilatkozat is kiszivárgott, hogy a kutya amúgy erre volt kiképezve, csak zavaró körülmények miatt lett kissé indiszponált a felvétel idejére.

Egy biztos: Sok állatvédő társaság és médium - újságok, kritikusok, filmes geekek - szólította fel a nézőket a film teljes bojkottjára, amivel, a megtekintés után, úgy érzem, mellé lőttek, két okból is.: Egy, hogy az utóbbi évek egyik legszívbemarkolóbb - persze, tudjuk, hogy hatásvadász, de akkor is néha kell ilyen mozi - filmjét sikerült leforgatni, nekem meg megnézni, kettő, ha a filmet senki nem nézi meg, akkor tök hiábavaló volt szegény kutyus "kínzása", hogy sikerüljön a jelenet, ami a film egyik legizgalmasabb momentuma, ha átsiklunk az felett, hogy valójában a kerettörténet mellett eléggé eltörpül ez a szegmens és csupán csak azért nem lett felesleges száll, a többi töltelékvonallal együtt, mert maga a történet dramaturgiája igényelte azt, hogy valami mi még történjen kutya főhősünkkel a kezdet és befejezés között, ennélfogva, még kicsit öncélúnak is tekinthető a K9-es kutya akciója a vízbe ugrással.

Mert egész egyszerűen nagyon érezhető, hogy Ethan és Bailey történetéhez, hogy működjön, szükséges volt a töltelékre is. Így maga a fővonal tökéletesen lett prezentálva és a töltelék lett az, ami kissé kevés, kissé avas. (Lásd pl. a fiatal párt, aki Buddie-t hazaviszi, hogy azután két perccel később, anélkül, hogy a karajterekről bármit megtudnánk, megszabaduljanak a kutyától.Ez puszta időhúzás, hogy érezzük, mennyire kiszolgáltatott néha egy eb, viszont érzelmileg talán pont a legüresebb pillanatok, a hányavetiség miatt.)

Amúgy a film többi része is csupa állatos filmes klisé, első perctől az utolsóig, csak a szimpatikus főszereplők miatt sikerül a nézőnek jobban elmerülnie a mondanivalóban. A szimpatikusba azonban bőven beleférnek az emberi és állatszereplők, együtt. Lasse Hallström mindig is sikeresen játszott a nézői érzéseivel, itt, meg azért bőven segít a cukiságfaktor. az egyszeri emberek - már ha vallásuk nem tiltja a kutyák lelkének bármilyen "elfogadását", kifejezetten szeretik az egyik életből a másikba ruccanó történeteket, legyen szó akár egy kiskutyáról, mert azon kívül, hogy a szőrös kedvencek pavlovi reflexként váltják ki az emberből az egyfajta "anyai" ösztönt, bőven van bennünk fogékonyság a misztikus/m és az élet misztériuma iránt, amit akár azzal is jól lehet szemléltetni, ha csak egy kutyus lelkét és érzéseit követjük több kutyaöltőn keresztül. A filmben még akkor is megvan a báj, ha véletlenül a néző nem rajong az olyan mozikért, amelyek főszereplőinek szinte egész életét végigkövethetjük, hiszen a játékidő szabta határok miatt könnyen ránk telepedhet az érzés, hogy mennyire rövid is lehet egy emberélet...

Ethan (K.J. Apa) egy bezárt autóban megpillantja élete első szerelmét, a Yorkshire Golden Retriever kutyust, akit Bailey-nek (Josh Gad) nevez el. Ahogy Ethan cseperedik, úgy édesapja kezd eltávolodni a valóságtól, közben megérkezik a szerelem is, egy gyönyörű lány, Hannah (Britt Robertson) képében. A jövőjük nagyon fényesnek ígérkezik, még a közös suli is lehetséges, amikor egy rossz csínynek köszönhetően Ethan komolyan megsérül és ezzel elszállnak egyetemi tervei a sportösztöndíjról. Ahogy ilyenkor szokott, a fiú elmarja maga mellől a szerelmét és egyedül éli tovább életét, amiből Bailey is kiöregszik.
Amit azonban nem sejtettünk, hogy Bailey tudata továbbvándorol más kutyusokba, hogy sose felejtse el első gazdáját és amikor eljön a megfelelő idő és szerencse együttállása, végül ismét egymásra találhassanak, ráadásul persze az igaz szerelem, Hannah is előkerüljön. Mi ez, ha nem tömény nyál?
Persze, hogy az.
De néha fogom a műanyagpoharat, teletöltöm a szirupos ragaccsal és szívom magamba, száz percig. Egyedül csak azon morfondírozom, hogy az öt forgatókönyvíró, ha már úgyis kicsit belekontárkodott W. Bruce Cameron regényébe, akkor Carlos (John Ortiz) történetébe miért nem építettek bele valahogy egy szerelmi szálat, hogy az édes nyálra ezzel rászórjanak még egy csipetnyi csillámzselét.
Esküszöm, még épp elbírtam volna. Igazán olyan mindegy lett volna a következő afroamerikai fiatal pár szerelme mellett.
Nem mindegy már, ha a film alatt vagy négyszer kellett szemet törülgetnem?

Az idős Ethan-t alakító Dennis Quaid-et szeretem filmekben látni, bár az utolsó öt évben nem sok értékelhetőt láttam tőle, viszont szegény mintha borzalmasan megöregedett volna. Mondjuk, még mindig ő a húzónév a stáblistán. Mellé pedig apró meglepi volt Peggy Lipton az idős Hannah bőrében, hiszen őt legutóbb a Twin Peaks sorozatban láttam, közel harminc éve és talán ő volt emlékeim szerint a kevés pozitív karakter egyike. (Nem, te majom, hiszen nagy kedvencedben is feltűnt, "A jövő hírnökében", igaz, apró szerepben.)

A fényképezés nagyon szép, és ötletesen láthatjuk, néha a kutyusok szemén keresztül a világot. Mondjuk, ebből lehetett volna kicsit több is.
A zene Rachel Portman, és mint ilyen, szokás szerint minőségi munka, pedig csak egy habkönnyű családi filmről lenne szó... ha nem sírom ki a jobb szemem teljesen, meg kicsit a balt.

75%

Ha megnéznéd:
- Egy kutya négy élete (2017)

A gyanúsított - Suspect (1987)

A gyanúsított - Suspect (1987)

Rendezte: Peter Yates

A film Mafab adatlapja: Suspect (1987)

Megtekintés: Számomra altatós tévé krimi.

Először is, ez a film egy nagy lufi. A film fele simán lehántható lett volna a forgatókönyvről, ha a film elején elfogott és perbe fogott szereplőnk, a hajléktalan Carl Wayne Anderson (Liam Nesson) tud beszélni. De nem tud, ezért rengeteg hasznos idő telik ennek a hátránynak a kiküszöbölésével. Ráadásul, aki ismeri Liam Neeson munkásságát, tudja, mennyire kellemes orgánuma van, így egy filmben azt nem kihasználni, egyértelmű baklövés.

Yates véleményem szerint erősen közepes rendező. Ezen az sem változtat, hogy gyermekkorom egyik kedvenc fantasy moziját is ő dirigálta, tudod a Támadás a Krull bolygó ellen-t - Krull (1983), meg az általam látott Tom Selleck filmek egyik legjobbját is, az "Egy ártatlan ember - An Innocence Man (1989)" is. Ettől még erős középszer, tévéfilmes eszközökkel. Ez a filmje legalábbis erősen olyan, mint amit eleve kis képernyőre mutattak be. Semmi nagy és grandiózus, csak szűk terek és egészen olcsó húzások. Akció jelenet nem ismert, hacsak egy késelést nem számítunk annak.

A film elején látható öngyilkosság egyértelműen összekapcsolható a továbbiakban látott gyilkossági ügy nyomozásával. Bevett szokás tárgyalótermi filmeknél. Később a "Pelikán ügyiratban - The Pelican Brief (1993) is használják ezt. Felvezetés egy halálesettel - máskor többel - amik végül kapcsolódnak az egészhez. Itt annyira mellékesen kezelik ezt az egészet, hogy mire szóba kerül a lezárás környékén az első jelenet, nem biztos, hogy emlékezni fogunk rá.

A továbbiakban egy gyilkossági ügyet látunk, melyet egy hajléktalan ember nyakába kívánnak varrni. A kirendelt védő az a Cher volt, aki a nyolcvanas években volt színészként a csúcson. 1987-ben három filmet is készített, és az egyikért megkapta élete egyetlen Oscar-díját: Holdkórosok - Moonstrucks (1987) Azt a filmet ugyan nem láttam, de ebben a krimiben azért nem voltam teljesen meggyőzve róla, hogy Cher tényleg jó színész, habár a szerep kedvéért pár hétig tanulmányozta a jogot és a kirendelt ügyvédek munkamódszereit.

Eddie Sanger (Dennis Quaid) pedig egy politikai lobbista, aki történetesen belekerül az esküdtszékbe és mivel érdekelni kezdi az ügy vagy az ügyvédnő, sokkal jobban beleássa magát a perbe, mint szükséges vagy jogilag megengedhető. Végül, vigyázva, hogy Cher karaktere még ne sétáljon át masszívan a törvénytelen oldalra és ezért később figurája kizárható lenne az ügyvédi kamarából - hiszen az minden, csak nem hepiend - nagyjából egyenletes távolságot tartanak egymástól, miközben célirányosan haladnak a bűnös felfedéséért. Sajnos, nem elég fifikásan. Nem lennék meglepve, ha John Grisham, aki ügyvédből lett bestseller regényíró, hasonló filmekből szedte volna össze azt a könyveire oly jellemző felépítési normát, amelybe több, főleg az első regényei, beleillenek.

Még érdemes kiemelni a bírót (John Mahoney), akit "A dumagép - Frasier (1993) című sorozatból zárt a szívébe a rajongói hada. Ebben a filmben egy kérlelhetetlen bírót alakít, aki amolyan kiszúrásképpen varrja Cher nyakába az ügyet és később maga is meglepődik, milyen irányt vett a nyomozás.

Állítom, hogy egy feszesebb forgatókönyvvel sokkal jobb film lehetett volna a mozi. Szerintem a pontja az imdb-n kicsit magas. A süketnéma karakter beépítése egyértelmű időhúzás, hogy legyen mivel plusz időt tölteni a filmbe. Vannak mellékszálak is, amiknek alig van fontossága, mint pl. a fekete bőrű magánnyomozó és sorsa. A film lezárása kiszámítható és kissé röhejes. Olyan, számomra hibákat véltem felfedezni a filmben, mint pl. amikor az ügyvédnő kihallgatja védencét és az végül rátámad, hogy egyértelmű baromság, hiszen a korábban erőszakos, a rendőrök által alig lehetett lefegyverezni gyanúsítottat minek engednék elegendő biztosíték - bilincs - nélkül nők közelébe, miközben épp egy nő meggyilkolásával gyanúsítják? A végjátékban is fura a bírósági épületben való kergetőzés, amelynek végén Cher majdnem elhalálozik. Sehol egy ember, rendőr, biztonsági, takarító, egészen addig, míg megérkezik a felmentő sereg? Ahogyan a bizonyítékokat kezelik a filmben - Cher szétönti őket az irodája kanapéján - az is eléggé felelőtlen volt számomra, de egyértelmű csúcs, hogy az áldozat gépjárművét, amelyben állítólag korábban a feltételezett gyilkos meghúzta magát, nem szállították védett helyre, ahol biztonságban van és további vizsgálatoknak vethetnék alá, hanem simán ott hagyják szarrá ázni abban a parkolóban, ahol korábban már feltörték. Dilettáns forgatókönyv vagy dilettáns nyomozati etikett.

50%

Ha szeretnéd látni: A  G Y A N Ú S Í T O T T

Movie 43: Botrányfilm (2013)

Movie 43: Botrányfilm (2013)

Felsorolni is nehéz, kik működtek közre ebben a botrányos és szórakoztató szkeccsfilmben, mind rendezőként, mint szereplőként. A dolgot nehezíti, hogy a baromság kétféle vágásban látott napvilágot, kétféle kerettörténettel - igaz egyik sem jobb, mint a másik. Vulgar all star.
Néhány fotó talán visszaadja az érzést, ami az embert hatalmába keríti, amikor ezt a trágár mókaságot nézi.

Robin randizni próbál a Supergirl-lel, de Batman állandóan bekavar. Egy epizód a kevésbé elborultak közül.

Első randi a tokatökű világfival. Kate Winslett komédiázik, Hugh Jackman meg egy állat.

Gerald Butler mint ír szerencsemanó, kettős szerepben.

Liev Schreiber furcsa gyereknevelési tanácsai bemutatják, mi lehet a baj Kevinnel...

A film egy nagy adag "Gálvölgyi show" amerikai módra az elborult fajtából. Oscar-díjas színészek égetik benne magukat - vagy komédiáznak önfeledten - olyan szituációban, melyeket bizonyára totálisan agybeteg emberek találtak ki, szinte minden tabut felrúgva, áthágva.

A szöszi picsa kipróbálná a kakiszexet a fiújával, de az végül le se szarja. A sportos srác mély torkozik a rajzfilm cicájának, igaz az aberrált kandúr álmaiban. Fárasztó szerelmi vallomás egy kisboltban. Első menzesz az első csók közben. Első randit feldobhatjuk a "Felelsz vagy mersz!" játékkal. stb.

Egyszeri megtekintésre ajánlani tudom, habár nem tartom sem jónak, sem filmnek. Csupán azért kell látni, mert ilyet SZERENCSÉRE ritkán látni.

30%

Figyeld:

- Naomi Watts, mint anyuka. Akarom...!

- Halle Berry és a hüvelytus. (Ember, ez a nő Oscar-díjas, baszd meg!!!)

- Elizabeth Banks és Beezel a cica. Jó az a nő!

Pandorum (2009)

Pandorum - Pandorum (2009)

Rendezte: Christian Alvart

A film Mafab adatlapja: Pandorum (2009)

Megtekintés: Közel ezer év evolúciója képes, unatkozó űrhajósból, emberevő kannibált teremteni.

Intelligens sci-fi látszatát keltő, hangulatos, de mű-májer horrorfilm. Szarrá vágott, effektelt, szűrözött, fényezett. Az alapötlet, hogy a haldokló föld bolygót elhagyja egy nagy csoportnyi kiválasztott ember, hogy Elysium nevezetű űrhajójukon új élettért keressenek. Közben beüt valami komoly gebasz. Néhányan felébrednek a mesterséges álomból és szembesülnek a jármű éppen csak ketyegő, haldokló állapotával. Amíg az űrhajó az utolsókat rúgja, addig ismeretlennek tűnő lények birtokba vették a fedélzet homályos szövevényének nagy részét, ahol éhes tombolásuknak áldozatul esnek az újabb és újabban előkerülő túlélők. Habár az űrhajó neve a görög mitológiából eredeztethető és leginkább egyfajta paradicsomi helyet jelölne, sokkal inkább érezhetjük azt, hogy a pokolban járunk, szemét és mocsok között. Szerencsére, a film lezárásánál sejthető, hogy az igazi elízium is szerepet kap(hat). Az űrhajó, amolyan emberi Noé bárkája. Eljátszik a gondolattal, hogy szűk környezetben, ha elég idő áll rendelkezésünkre, az emberi faj milyen fejlődéseken mehet keresztül. Ki tudja, ha Noé bárkája elég ideig hánykolódott volna a hatalmas vizeken, talán az állatvilágunk is furcsább lenne ma. Vagy félrelökik a vadállatok szegény Noét és felzabálják a girhes növényevőket. Kb. ezt kapjuk a Pandorumtól.

A poszter egész jó lenne, de ha láttad a filmet, tudod, hogy csalóka; Dennis Quaid-del szemben nem Ben Foster áll, hanem Cam Gigandet, aki a filmben Gallo.

A jövőben, 2174-ben a föld végletekig megtelik élősködő emberekkel, gyakorlatilag lakhatatlanná téve a kék bolygót. Hatvanezer emberrel a fedélzetén egy Elysium nevű, hatalmas teherszállító űrhajó elindult a Tanis nevű bolygó felé, mert a tudósaink szerint ott új életet kezdhetünk. A tervezett utazás közel 120 évig fog tartani, melynek nagy részét az utasok álomban fogják tölteni, míg az irányító személyzet meghatározott sorrendben váltja egymást, hogy a magány ne kezdje ki az idegeiket. Valami félresikerül, mert amikor a négyes csoportból Payton (Dennis Quaid) és Bower (Ben Foster) magához tér - némi amnéziával megverve - egy kihaltnak tűnő fedélzetet találnak és egyáltalán, minden olyan, mintha elkopott volna. Nem tudják, merre járnak az űr végtelenjében, nem tudják, mióta bolyonganak, nem tudják, miért nem fogadták őket ébren az előző szolgálat emberei, és egyáltalán, az álom utóhatásának köszönhetően, mint egy puzzle játékot, úgy kell összeilleszteniük a tapasztalataikat, hogy választ kapjanak a kérdésikre. És mindezek mellett a sötétben az iszonyat ölt testet.

A "kezdő színésznők nevét nem rakjuk fel a poszterre" poszter!

Dennis Quaid ezzel a filmmel nem sokat tett hozzá a filmográfiájához. Kezd megélhetési színész lenni. Ben Foster tehetséges harmincas karakterszínész. Általában vagy azokba a filmjeibe csúszom bele, amikben őrült karaktereket hoz remekül, vagy csupa ilyen figurát vállal el. Mellettük szinte már a cameo határát súroló szerepben feltűnik Norman Reedus a nagy sikerű horrorsorozat a „The Walking Dead” egyik húzóneve és Antje Traue német színésznő, aki az „Acélember” című képregényfilmben alakította az egyik fő-gonoszt. A többiek is jók. Főleg európai aktorok.

A film végig feszült, van egy sötét hangulata. 2008-ban kezdtek a forgatáshoz, Németországban.

A főszereplők egészen jól hozzák az őrület formáit, az ellenség pedig remek maszkmesteri munka eredménye. A helyszínek hatásosak, eszméletlenül életszagúak. Valószínűleg a költségvetés – kb. 33 millió dollár – a díszletek felépítésére mehetett el. Vizuális szempontból így a film igen erősre sikeredett. Sajnos a cselekmény már sokkal zavarosabb, átlagos nézőnek – mint nekem – szinte követhetetlen, ki van, kivel, mi miért történik. Szerencsére, ha nagyon figyelünk, a végére azért valamennyire összeszedjük magunkat és tudunk saját véleményt formálni arról, miről szólt a film. Ebben nem sokat segít, hogy néhány szöveg, amit a szereplők szájába adtak, túl modoros, túl... fárasztó.

A befejezés ellenben egészen érdekes csavarral szolgál, sőt, van benne némi humor. Erős közepes. Eredetileg trilógiának szánt első epizód után nem várható folytatás, annyira alacsonyak lettek a bevételi mutatók. Kár. A „Pandorum” még hibái ellenére is kiemelkedik az átlag sci-fi felhozatalból. Sajnálatos, hogy a nézők nem voltak vevők a kissé elvont történetre. Talán kevésbé sötét képi világ, talán több szájba rágás. Nem tudjuk meg.

50%

Figyeld:

-          - a vérengzések

-          - Dennis Quaid öregségére kezd B horror sztár és masszív mellékszereplő lenni. (Beneath the Darkness 2011, Légió 2010)

-          - Ben Foster jelenleg az egyik leginkább pszicho színész. Nyög, köp, remeg, hebeg. Kész az a faszi. Mióta nem vígjátékokban poénkodik, azóta szisztematikusan választja ki ezeket az „elcseszett” szerepeket. Tehetséges.