Egy kutya négy élete - A Dog's Purpose (2017)

Egy kutya négy élete - A Dog's Purpose (2017)

Rendezte: Lasse Hallström

A film Mafab adatlapja: A Dog's Purpose (2017)

Megtekintés: Ezt a filmet, ha hajlamos vagy elérzékenyülni, egyedül nézd meg. Semmi esetre sem a barátnőd mellett. Úgy kevésbé ciki... amikor a zsebkendőért nyúlsz.

És még így sem maxolták ki a hollywoodi giccsfaktort. Mert teszem azt, a második etap - mivel nagyjából mondható, hogy egy szkeccsfilmről beszélünk, amelyik többé kevésbé öt epizódon keresztül ível át - lehetett volna kicsit nyálasabb, ha rendőrbácsinak is jut egy barátnő, de azért ne akarjunk már mindent, nem igaz?

Mit tudtunk erről a filmről? Én nagyjából annyit, amennyit a hírportálok megosztottak egy felvételről, amelyben egy idomár egy német juhász kutyát igyekszik beleerőszakolni egy zavaros és habzó medencébe. Az állatvédők persze azonnal epét hánytak, pedig ez a szoktatós jelenet még csak nem is számít durvább kandikamerás felvételnek. Látnák csak, hogy miket művelnek pl. egy rendőrkutyával - amit a szóban forgó eb véletlenül a filmben alakított - hogy milyen "tortúrákon" kell végigmenniük, amíg a feladatuk tökéletes ellátásához érnek. Meg ne legyünk már álszentek egy olyan világban, ahol naponta millió érző élőlény végzi a vágóhidakon, hogy azután az asztalra kerüljenek, illatos és omlós formában. Szóval, aláírom, hogy egy végtelenül humánus hozzáállású személynek bántó és sokkoló lehetett, amint szegény állat és gazdája huzavonáznak egy sort, ám később, hogy árnyalódjon a kép, olyan nyilatkozat is kiszivárgott, hogy a kutya amúgy erre volt kiképezve, csak zavaró körülmények miatt lett kissé indiszponált a felvétel idejére.

Egy biztos: Sok állatvédő társaság és médium - újságok, kritikusok, filmes geekek - szólította fel a nézőket a film teljes bojkottjára, amivel, a megtekintés után, úgy érzem, mellé lőttek, két okból is.: Egy, hogy az utóbbi évek egyik legszívbemarkolóbb - persze, tudjuk, hogy hatásvadász, de akkor is néha kell ilyen mozi - filmjét sikerült leforgatni, nekem meg megnézni, kettő, ha a filmet senki nem nézi meg, akkor tök hiábavaló volt szegény kutyus "kínzása", hogy sikerüljön a jelenet, ami a film egyik legizgalmasabb momentuma, ha átsiklunk az felett, hogy valójában a kerettörténet mellett eléggé eltörpül ez a szegmens és csupán csak azért nem lett felesleges száll, a többi töltelékvonallal együtt, mert maga a történet dramaturgiája igényelte azt, hogy valami mi még történjen kutya főhősünkkel a kezdet és befejezés között, ennélfogva, még kicsit öncélúnak is tekinthető a K9-es kutya akciója a vízbe ugrással.

Mert egész egyszerűen nagyon érezhető, hogy Ethan és Bailey történetéhez, hogy működjön, szükséges volt a töltelékre is. Így maga a fővonal tökéletesen lett prezentálva és a töltelék lett az, ami kissé kevés, kissé avas. (Lásd pl. a fiatal párt, aki Buddie-t hazaviszi, hogy azután két perccel később, anélkül, hogy a karajterekről bármit megtudnánk, megszabaduljanak a kutyától.Ez puszta időhúzás, hogy érezzük, mennyire kiszolgáltatott néha egy eb, viszont érzelmileg talán pont a legüresebb pillanatok, a hányavetiség miatt.)

Amúgy a film többi része is csupa állatos filmes klisé, első perctől az utolsóig, csak a szimpatikus főszereplők miatt sikerül a nézőnek jobban elmerülnie a mondanivalóban. A szimpatikusba azonban bőven beleférnek az emberi és állatszereplők, együtt. Lasse Hallström mindig is sikeresen játszott a nézői érzéseivel, itt, meg azért bőven segít a cukiságfaktor. az egyszeri emberek - már ha vallásuk nem tiltja a kutyák lelkének bármilyen "elfogadását", kifejezetten szeretik az egyik életből a másikba ruccanó történeteket, legyen szó akár egy kiskutyáról, mert azon kívül, hogy a szőrös kedvencek pavlovi reflexként váltják ki az emberből az egyfajta "anyai" ösztönt, bőven van bennünk fogékonyság a misztikus/m és az élet misztériuma iránt, amit akár azzal is jól lehet szemléltetni, ha csak egy kutyus lelkét és érzéseit követjük több kutyaöltőn keresztül. A filmben még akkor is megvan a báj, ha véletlenül a néző nem rajong az olyan mozikért, amelyek főszereplőinek szinte egész életét végigkövethetjük, hiszen a játékidő szabta határok miatt könnyen ránk telepedhet az érzés, hogy mennyire rövid is lehet egy emberélet...

Ethan (K.J. Apa) egy bezárt autóban megpillantja élete első szerelmét, a Yorkshire Golden Retriever kutyust, akit Bailey-nek (Josh Gad) nevez el. Ahogy Ethan cseperedik, úgy édesapja kezd eltávolodni a valóságtól, közben megérkezik a szerelem is, egy gyönyörű lány, Hannah (Britt Robertson) képében. A jövőjük nagyon fényesnek ígérkezik, még a közös suli is lehetséges, amikor egy rossz csínynek köszönhetően Ethan komolyan megsérül és ezzel elszállnak egyetemi tervei a sportösztöndíjról. Ahogy ilyenkor szokott, a fiú elmarja maga mellől a szerelmét és egyedül éli tovább életét, amiből Bailey is kiöregszik.
Amit azonban nem sejtettünk, hogy Bailey tudata továbbvándorol más kutyusokba, hogy sose felejtse el első gazdáját és amikor eljön a megfelelő idő és szerencse együttállása, végül ismét egymásra találhassanak, ráadásul persze az igaz szerelem, Hannah is előkerüljön. Mi ez, ha nem tömény nyál?
Persze, hogy az.
De néha fogom a műanyagpoharat, teletöltöm a szirupos ragaccsal és szívom magamba, száz percig. Egyedül csak azon morfondírozom, hogy az öt forgatókönyvíró, ha már úgyis kicsit belekontárkodott W. Bruce Cameron regényébe, akkor Carlos (John Ortiz) történetébe miért nem építettek bele valahogy egy szerelmi szálat, hogy az édes nyálra ezzel rászórjanak még egy csipetnyi csillámzselét.
Esküszöm, még épp elbírtam volna. Igazán olyan mindegy lett volna a következő afroamerikai fiatal pár szerelme mellett.
Nem mindegy már, ha a film alatt vagy négyszer kellett szemet törülgetnem?

Az idős Ethan-t alakító Dennis Quaid-et szeretem filmekben látni, bár az utolsó öt évben nem sok értékelhetőt láttam tőle, viszont szegény mintha borzalmasan megöregedett volna. Mondjuk, még mindig ő a húzónév a stáblistán. Mellé pedig apró meglepi volt Peggy Lipton az idős Hannah bőrében, hiszen őt legutóbb a Twin Peaks sorozatban láttam, közel harminc éve és talán ő volt emlékeim szerint a kevés pozitív karakter egyike. (Nem, te majom, hiszen nagy kedvencedben is feltűnt, "A jövő hírnökében", igaz, apró szerepben.)

A fényképezés nagyon szép, és ötletesen láthatjuk, néha a kutyusok szemén keresztül a világot. Mondjuk, ebből lehetett volna kicsit több is.
A zene Rachel Portman, és mint ilyen, szokás szerint minőségi munka, pedig csak egy habkönnyű családi filmről lenne szó... ha nem sírom ki a jobb szemem teljesen, meg kicsit a balt.

75%

Ha megnéznéd:
- Egy kutya négy élete (2017)

Mr. Church - Mr. Church (2016)

Mr. Church - Mr. Church (2016)

Rendezte: Bruce Beresford

A film Mafab adatlapja: Mr. Church (2015)

Megtekintés: Mindig látni kell, amikor Eddie Murphy színészkedik.

A Mr. Church egy olyan film, amely nem túl gondos kezekben egy végtelenül szentimentális és negédes nyálaskodás lehetett volna. Egy olyan randifilm, amiről a nők zokogva jönnek ki, mag a férfiak a büfében várják őket. Beresford sokkal jobb rendező, habár munkáján erősen érződik egy kifejezetten tévéfilmes hangulat, és a téma sem feltétlenül olyan, amiért el kellene sétálni a moziba. Ettől függetlenül merem a filmet ajánlani, még úgy is, hogy az alapötlet nem teljesen átgondolt és néha bizony kilóg a lóláb.

Susan McMartin gondolt egy merészet és összeütött egy kellemes drámát. Ki merem jelenteni, hogy ha ilyen iramban fog továbbra is dolgozni a filmes szakmában, akkor bizony ez a film lesz a szakmai kiteljesedése; ami mondjuk azért nem rossz. McMartin ezer éve dolgozik a filmiparban, többnyire névtelenül dolgozik bele szkriptek javításába és munkássága egészen a Pauly Shore féle Kaszakőig nyúlik vissza, aminek ötletét McMartin pattintotta le egy kőbaltáról. (Ja, az a Kőbunkó lesz) Ezután mostanáig McMartin vicces témájú tévésorozatokhoz írt epizódokat, többek között a nálunk is sikeres Két pasi, meg egy kicsihez. Azután leült az íróasztalhoz és nem tudom, eredetileg kinek szánta, de Eddie Murphynek dobott össze egy jutalomjátékot. Murphy mostanában egyébként sem kényeztet el minket szereplésekkel, ezért ha valamivel kijön, azért azt érdemes megtekinteni. Az biztos, hogy rég nincs rászorulva, hogy bármilyen vackot leforgasson, ha elé teszik a forgatókönyvet. Ki merem jelenteni, hogy most jól választott.

Mindezt úgy, hogy a.) az alapötlet azért nem teljesen lett kidolgozva és b.) Murphy figurájában azért sokkal több volt, mint amit kaptunk. Nem tudom, hogy kellett e "húzni" a forgatókönyvből, azt azért nem érzem, de nekem lett volna néhány kérdésem még Church karakterével kapcsolatban és neked is lesz, ha végignézted a filmet.

Elsőnek ugorjunk neki a fekete levesnek. (Murphy azt is készít a filmben, bár nem kávét, hanem valami gulyás szerű ragut, aminek a látványától rendesen beindult a gyomrom.) A film alapötlete, amit majd két rövid mondatban akarnak beadni nekünk és a gyermek főszereplő Charlie-nak, azért erősen sántít. Adva van egy milliomos - színészt sem castingoltak a szerepre - aki viszonyt folytat egy egygyermekes anyukával, akiről történetes kiderült, hogy rákban szenved és fél éve van hátra. A milliomos ugyan elvenni nem tudja, mert házas, ahogy azt megszokhattuk, viszont gondoskodik a nőről: felbéreli Mr. Church-ot (Eddie Murphy), hogy a fél év alatt legyen az anyuka és a kislány szakácsa. amíg Marie (Natascha McElhone) meg nem hal.
Mi van?
Ez komoly? - kérdeztem én is.
Tehát, elvenni nem tudja, de ügyvédei vagy egy titkos paktum útján ráveszi a fekete férfit, hogy hat kerek hónapig életének felét alárendelje a csonka családnak? És ezt magától, Churchtől tudjuk meg, nem egy ügyvédtől, aki a háttérben mozgatott rengeteg pénzt kezeli. Sőt, a feleség sem jelenik meg, hogy esetleg pereskedjen, amiért a férje bal kézre szolgáltat némi kis vagyont. Ebből a szempontból konfliktus kiiktatva.
De kérdem én: Tényleg ezt tudta milliomosunk kitalálni ennek a nőnek, ha annyi pénze van, mint Church állítja? - állítólag, ha ledolgozza a fél évet, akkora summa üti a markát, hogy nem kell többet dolgoznia. (A kuponokon megspórolt egyetem azért elég necces darabja a filmnek, lássuk be!)
Akkor most nézzük, hogy valójában mire lehetett volna ezt a pénzt költeni: Marie-t a legjobb kórházba juttatni, lányának, Charlie-nak (Britt Robertson) minimum a legjobb egyetem, világ körüli út, egy új ház, jobb környezetben, stb. ami eszedbe jut és nekem most épp nem.
Ehelyett egy erősen homályos múltú néger férfit küld a nők nyakára, aki majd főz.
Szerinted is elképesztően bután hangzik?

Ha viszont nem foglalkozunk azzal az aprósággal, amit felvázoltam, akkor viszont kellemes száz percben láthatjuk, ahogyan Charlie emberré cseperedik, megszereti Mr. Church-öt és miután édesanyja a másvilágra költözik, a férfi és a lány egy családként kezd funkcionálni.

Tetszett ez a film. A mellékszereplőkkel együtt, akikről alig tudunk meg valamit, de hibáik ellenére is szerethetőek lesznek. Néha, a nehézségek ellenére is úgy érzem, hogy kicsit sok az optimizmus ebben a filmben. Talán pont azért, mert a pesszimista részekre - pl. Mr. Church homályos múltja - egyáltalán nem tér ki, csupán pár félmondat erejéig.
És ez az, amit végül hiányoltam a filmből.
Ha már Mr. Church - neve templom, amely védelmet nyújt a rászorulóknak és a film egy pontját Charlie pont ilyen formában veszi "szolgálatait" igénybe - akkor miért nem tudunk meg róla több fontos információt, amik segítenének megérteni, hogyan lett az az ember, aki. A film végén a "nagy titkot" leleplező két mondat, hogy harminc évig zongorázott egy bárban, csak, mert egyszer leült a zongorához és mindenkinek tetszett, az számomra kevés. Mitől lett olyan jó szakács? Honnan jön neki a mérhetetlen tudásvágy és filozofikus elmélkedésre való hajlam? És a legfontosabb, mi történt közte és az apja között, ami miatt hajnalban még néha felöntött a garatra és az öreget átkozta?
Szóval, a film adós marad néhány számomra releváns kérdés megválaszolásával és a befejezés is kicsit kuszán gyors, ennek ellenére nagyon merem ajánlani.

Eddie Murphy a nyolcvanas években szupersztár lett néhány jól megválasztott filmnek köszönhetően. A kilencvenes években már csak filmsztár és kétezerre átment ripacs üzemmódba, aminek köszönhetően egy egész stúdiót sikerült részben neki köszönhetően lehúzni a toaletten. Mostanra, a Dreamgirls után, végre teljes jogú színész lett belőle. szerencsére a forgatókönyv eszköztelensége levetkőztetett róla minden fölösleges manírt. Még talán sosem volt ennyire visszafogott az alakítása.
Beresford nem először állít filmdráma középpontjába egy fehér nő és fekete férfi közötti plátói barátságot: Miss. Daisy sofőrje - Driving Miss Daisy (1989)

A film érzelmi részével is tudtam azonosulni, amikor Charlie gyakorlatilag haragszik a haldokló anyjára, mert miért nem él vele örökké? Gyerekként néha bizony irreálisan látunk helyzeteket és ami felettünk áll, számunkra irányíthatatlan, az felé féktelen haragot vagyunk képesek táplálni. Charlie-nál ez abban csúcsosodik ki és ezt anyja is nagyon jól érzi, hogy Charlie csalódott a betegség miatt, ami a szeretett lényt el fogja tőle rabolni és mivel a betegség az anyjában ütötte fel a fejét, egyszerűbb az anyját okolni.
Aztán amikor pl. Charlie kórházba kerül és megjelenik Mr. Church, ott is éreztem némi "légből kapottságot", főleg, ahogy korábban elváltak, de ez legyen az én bajom.
Amúgy végig azt hittem, hogy önéletrajzi filmet látok és bár a nevek nem egyeznek és nem ismerem McMartin gyermekkorát, nem lepődnék meg, ha ez a film személyes élményeken alapulna.
Egyszerűen, mert hiányosságai ellenére is van benne kellő tapasztalat.

Többet nem is akarok most papolni a filmről. Nézd meg!

80%

Ha szeretnéd látni:
- Mr. Church (2016)