Rendezte: Reinaldo Marcus Green
A film Mafab adatlapja: Good Joe Bell (2020)
Nagyon kevés filmnél érzem azt, hogy felbasz. Igen, így, ahogy írom. Vannak mozik - nem sok - amely valamiért kivált belőlem egy erősebb ingert arra, hogy a filmet valamiért támadjam, vagy haragudjak rá. Az egyik ilyen mozi, szerintem, ha leírom a címét, te is rájössz, mire gondolok vele kapcsolatban: Híd Terabithia földjére (2007) - Ritkán érzem erőszakosabban azt, hogy egy film érzelmeket nem csak kicsalni akar, hanem egyenesen ki akarja pofozni belőlem. Márpedig, mikor a főszereplővel közlik barátnője halálát - ha eddig nem láttad a kb. 15 éves filmet, nem érdekel, ha sírsz, hogy ez szpojler volt - az számomra az egyik legindokolatlanabb filmes halál volt, hogy a cselekmény tovább haladhasson egy számomra onnantól totál érdektelen irányba. Igen, annak a filmnek sosem fogok megbocsátani és elhiszem, hogy az élet pont ilyen igazságtalan, csak akkor a mondanivaló ilyetén legyűrése a gyerekek torkán, számomra kiverte a biztosítékot. (A "My Girl -Az első szerelem (1991)" című hasonlóan durva ifjúsági filmet soha nem láttam és mivel tudom, miről szól, valahogy nem is sietek megtekinteni.) Elnézést kérek, ha ez nekem sem megmagyarázható érzés az ilyen filmekkel kapcsolatban zavar engem. A "Joe Bell" pedig nagyon hasonló történet, aminél sokat enyhít végső csalódottságomon, hogy ez egy megtörtént eseményre épülő dráma és egyben olyan fejlődéstörténet, aminek a végén a fejlődés valójában nem teljesen tud végbe menni.
Elnézést, ha írásom szpojleresnek tűnhet, de akik inkább közel állhatnak Joe Bellhez, értem ezalatt az amerikai lakosságot, eleve tudják, mi lett ennek a kényes és egyben felemelő történetnek a tragikus vége. A "Joe Bell" valójában egy görög dráma is lehetne. Ehelyett egy társadalmi dráma, a mai amerikában, ám hasonló módon lassan bárhol megtörténhetne a világban.
Joe (Mark Wahlberg) és élettársa, Lola (Connie Britton) két csodaszép srácot nevelnek. Azután egy nap Joenak olyasmivel kell szembenéznie, amire sosem készült fel, sőt, ami nagyon sok férfiember legijesztőbb rémálma: nagyobbik fiáról, Jadin-ről (Reid Miller) kiderül, hogy meleg. Illetve, a srác, miután az iskolában már rendszeresen zaklatják, otthon kiönti a szívét róla, hogy mi áll a sorozatos erőszak hátterében. Előbb anyját, majd apját is beavatja és nekünk első körben azt kell megismernünk a képeken keresztül, hogy Joe, aki talpig megtestesítője az alfa-hímnek, néha viselkedésével is, hogyan képes elfogadni ezt a számára elsőre olyan idegen tényt.
Persze, hogy a történet nem vesszen bele a lineáris unalomba (Nagyon sok filmet csak azzal lehet érdekesebbé tenni, ha flashback-ek beemelésével emelünk ki korábbi pillanatokat, mert ez ahogy meg is töri a film dinamikáját, a nézőt erősebb koncentrációra ösztönzi) néha ugrálunk az időben, sőt, egy jó pár éve meglévő, működő elemként kvázi életre keltenek egy karaktert, hogy a belső monológok és az apa-fia közötti kapcsolat egészét jobban megismerhessük.
Jadin azonban nem kért időben segítséget és mikor egy nyílt erőszakos támadás után szinte semmilyen segítséget nem kap, sem az iskolától, sem a szüleitől - akik valójában nem tudják, hogyan is kellene segíteniük, hiszen számukra is idegen a szituáció - a fiú végül önkezével vet véget az életének. Testét megtalálják ugyan a halál előtt, de hiába kerül kórházba, már menthetetlen.
Joe pedig, aki nagyon nehezen tudott bármit is kezdeni az életük ezen szakaszával, vezekelni szeretne, apai hiányosságáért, amiért nem tudott idejében és megfelelő módon segíteni idősebb fiának.
Joe ezért nyakába kapja a lábát és elhatározza, hogy önként és gyalog végigmegy azon az úton, amin fia szeretett volna a középiskola után végigmenni, ezért elindul New Yorkba, hogy közben, ahol szükséges vagy lehetősége adódik, beszélhessen a fia történetéről, az apák, a család felelősségéről és elsősorban az iskolai zaklatók szerepéről a mindennapi életben és, hogy zéró tolerancia szükséges a jelenség felszámolásához, amely gyakorlatilag az embert bármilyen életszakaszban érheti.
Azonban Joe nem csak azt szeretné, ha az iskola vagy a zaklatók hozzáállása változna meg, hanem magában is keresi a válaszokat, hogy megbékélhessen azzal a tudattal, hogy neki is volt szerepe fia halálában és tartozik neki ezzel a jelképes Canossza-járással.
Közben családja is igyekszik kitartani mellette, ami azért nem könnyű, mert amíg Joe nem képes magában megoldani a tehetetlenségében felgyülemlett dühöt, addig nincs értelme hazatérnie, sőt, valójában, miután kijelölte magának az irányt, nem is teheti meg, hogy feladja az embert próbáló zarándoklatot.
Út közben azonban sokat segít neki, hogy rengeteg pozitív visszajelzést kap és rádöbben, mennyire nincs egyedül problémájával, gondolataival, érzéseivel.
Azonban az élet néha eltiporja a hétköznapi hősöket és ott tesz pontot egy-egy regény vagy életút végére, ahol nem lett volna rá szükség.
Joe Bell és gyermeke életéről találsz szócikket a wikipédián is és a film megtekintése után, ha érdekel a téma, érdemes átolvasni. Joe Bell a kisember, aki lehetsz egyszer te magad is. Valaki, aki tudja, hogy változtatni kell és a maga, korlátolt módján, igyekszik ezt megtenni.
Szép film, remek alakításokkal. Az apa és fia közötti jelenetek nagyon erősek és Reid Miller nagyon tehetségesen alakítja az elveszett fiút. A kémia érezhető a főszereplők között.
Gary Sinise pedig lassan mostanra megöregedett, de mindig jó látni hasonló szerepekben. Egyenesen a "Halálsoron (1999)" beli karakterének egy kedvesebb változatát hozza ebben a karakterszerepben. Aki látta a két filmet, sejti, mire értem.
Végkövetkeztetés: Szóval, a történet, mivel megfelel a valóságnak - nagyjából - egyértelműen csak így fejeződhetett be. Ezek ellenére is csak ajánlom, mert néha a téma miatt, ilyen hepiend mentes filmekre is figyelnünk kell. Ráadásul, mindig jó látni, amikor egykori plakátfiúk és énekes modellek beérnek és olyan alakításokat nyújtanak, amit már nem sikongató tinik élveznek, hanem a beért anyukák és apukák is, akik annak idején talán ott sem voltak azokon a koncerteken, amiken a mostani anyuk rekedtre üvöltötték magukat.
80%
Itt ugyan nem találkozunk vele, de engem már kifejezetten untat az a filmes klisé, hogy az iskolai zaklatók sok filmben gusztustalankodnak, de a tanárok valahogy mindig akkor kerülnek elő, amikor a megkínzott, gyakran főszereplő végre vissza mer vágni és megüti a zaklatóját. Persze, ezután pont a korábbi áldozatot veszik elő... Végtelenül unalmas forgatókönyvi húzás.
Mondjuk, megérne egy Top10-es összeállítást. :)
Bár, szerintem a Carrie lenne az első, hiszen King története gyakorlatilag pusztán erre a jelenségre lett felépítve.
