Árny a felhők között – Shadow in the Cloud (2020)
Rendezte: Roseanne Liang
A film Mafab adatlapja: Shadow in the Cloud (2020)
Kifejezetten kedvelem Grész-MoreccNorecc-et és csak egy bajom van vele: Ha gyorsan akarom kimondani a nevét, még véletlenül sem találom el. Szóval, Chloé Grace-Moretz szerintem egy nagyon tehetséges fiatal színésznő, és nekem kellemetlen, hogy szexinek tartom, pedig szinte még ki sem bújt a tojáshéjból. Már 24 éves, szóval rég nem egy elveszett kislány, bár, aki látta, mit művelt a Ha/Ver című képregényfilmben, az sosem gondolt róla ilyesmit. Igen, nem tartozik a tárgyhoz, színészi képességeit sem feltétlenül az alapján kell megítélnem, hogy egyébként képzett harcművész és mind a harminc kilójával lehet, hogy másodpercek alatt földre küldene. Szóval, bocs, hogy vicceltem a nevével.
Tehát, kifejezetten kedvelem, ennek ellenére nem gondolom, hogy elvisz egy filmet a hátán. Az első hír, amit erről a moziról olvastam, hogy női pilóta, aki gépével megy innen-oda. Na, mondok is magamnak: - Hejj, ez nem lesz túl érdekes, hiszen hacsak nem bikiniben vezeti a repülőgépet, másfél órát nem biztos, hogy végig bírok nézni ebből. Mert akkor, felületes információ-morzsák beszopkodásával azt hittem, egyszemélyes kamaradarab lesz, egy pilótáról, aki viszi a gépet és közben van baj dögivel. Azután már olvastam is róla valahol és még a trailer előtt megnéztem.
Szpojler lesz, szóval előbb te is nézd meg!
Tehát. Ez a film elég pofátlan! Már az elején sikerül belecsempészni két olyan momentumot, aminek sikerül tökéletesen elhitetnie velem, hogy egy szemfényvesztést látok, ha úgy tetszik, valamiféle kísértet mozit, aminél még épp azt nem tudom, hogy a gép a fantom, a többi katona, vagy épp a Maude nevű pilótanőt alakító Grace-Moretz.
Elmondom miért. Első félrevezetés, amikor a kifutópályán Maude várja a gépet, odasiet egy pályamunkáshoz, aki fényjeleket ad épp le, majd szőrén-szálán eltűnik a ködben, mivel Maude egy pillanatra kitakarja. WTF? Pontosan ezt kérdeztem magamtól és egészen biztos vagyok benne, hogy az is a szándék itt. Hogy belekeveredjünk a misztikum megoldásának keresésébe.
A másik ilyen megvezetés, amikor Maude már a gép hasán ül géppuska állásban és a gépen tartózkodó katonák bemutatkoznak neki a rádión, hogy csak a hangjukat hallhatja, de a nézőknek minden egyes katonáról bevágnak egy felvételt, amin vörös-zöld fénnyel vannak megvilágítva, tök sötét háttér előtt. Bármi más filmben ez jelentene valamit. Mert kilép a vászonról. Mert nem simul a film világába – igaz, eddig még simán beleférne, hisz nem tudom, mire számítsak – és mint később kiderül, totál funkciótlan volt az egész, pusztán öncélú művészi megoldás. Miért gondolom? Azért, mert a továbbiakban semmi hasonló vágástechnika nem készül ebben a stílusban és a katonákról sem derül ki, hogy szellemek, vagy a fantázia szüleményei, pusztán, hogy egy válogatott, hímsoviniszta majom, akik azért igyekeznek tökösek lenni.
Maude egyébként azért van a gépen elvileg, mert egy tábornok – vagy ki – rábízott egy rendkívül fontos táskát, amely miatt már-már komikusan eltúlzottan ragaszkodik és tiltja, hogy felnyissák. (Itt egy bevágás Brad Pittről, hogy „Mi van a dobozban?” – Hetedik) Azután haladva az események sodrásában a táska elkerül tőle, ő bezáródik az alsó lövegtoronyba (Vagy mi a neve hivatalosan?) és nem elég, hogy egy japán repülőgép igyekszik őket becserkészni a felhők takarásában, még egy amolyan „Gremlins” is megjelenik a gépen, módszeresen szétszedegetve azt, ami egy idő után magában hordozza azt a veszélyt, hogy ha rossz helyről tép ki egy-két alkatrészt, lezuhannak úgy, ahogy vannak.
Közben itt a „Ponyvaregénnyel” és a „Ronin”-nal ellentétben kiderül, mi van a táskában és talán ezért is lesz egy kicsit hősiesebb a legénység.
Azután végig kell szenvednünk legalább fél órát, amikor Maude és a legénység orális hadviselést folytat egymás ellen és ez az álomszerű mozi csak akkor lép vissza szinte a teljes realitásba, amikor végre a japán repülőgépek fenyegetése egyértelművé lesz. Itt felgyorsulnak az események és a forgatókönyv csupa olyasmit igyekszik letolni a torkomon, aminél inkább a fejem fogtam. Egy biztos: Láttam pár Ninja Warriort, de amit itt Maude karaktere leművel a gép alján, az kimerítette nálam a „Na, ne viccelj” métert.
Csodálatos menekülésének utolsó állomása pedig (robbanás, léghuzat), egyenesen lehetett volna egy tökéletes álomvízió lezárása, ehelyett, akárhogy is figyeltem, a film totál komolyan gondolta az egészet!
A szereplők pont úgy hullnak, ahogy megszoktuk az ilyen háborús filmektől. Egy-egy szereplő megkapja a jelenetét, vagy monológját és történetesen hát nem pont utána végzi holtan? De!
A végső lezárást is Maude teszi meg, mert megmaradt katonatársai herélt kakasként csak pislognak az eseményekre. Nekem összességében ez is tetszett, ám ott motoszkált bennem a kisördög, hogy a női rendező miért érezte fontosnak, hogy az egyetlen nőből csinálja meg a legtökösebb karaktert és, hogy a forgatókönyv korábbi változatában a Gremlinnek volt-e bármilyen motivációja a tetteire vagy válasza arra, hogy mit is akart azzal a csecsemővel?
Mindegy, mert az egyébként falat Grace-Moretz a végére mini-Linda Hamiltonná avanzsált és egy igen szürreális háborús-horror végére tett pontot némi kézitusa után, megerősítve abban, hogy valahogy nagyon nehezen áll össze a második világháború és a horror műfaja, még akkor is, ha akad pár sikerültebb próbálkozás. (Overlord pl.) Azért érdekelne, hogy a megjelenő Gremlin az vajon minek a metaforája, ha van neki olyan?
Roseanne Liang meglovagolta az egyenjogúság vonatát és egy férfias műfajban tett meg hőssé egy törékeny lányt. Sokaknak nem fog ez tetszeni, mert sehogy nincs összhangban a történet eleje és vége. Max Landis forgatókönyvét azután dolgozta át a rendezőnő, hogy Landis (John Landis fia. Az a John Landis, aki a legutóbbi cikkem, az Amerikába jöttem 2, cimű mozi 1. részét rendezte 1988-ban!) belekeveredett egy metoo botrányba. A végeredmény ennek ellenére Landis szerint még mindig nagy százalékban az ő műve, így neki köszönöm meg, hogy kicsit úgy érzem, nem oda érkeztem a film végén, ahova indított az elején. Mintha a felszínre törő anyai ösztönökkel egyenes arányban vedlette volna le a film magáról a misztikus kulimászt, ami – még egyszer! – lehet, hogy csak az én fejemben élt igazán. Ezektől függetlenül egyszeri alkalomra szórakoztató kis badarság ez a mozi, de a világon semmi hihető momentum nincs benne, ezért háborús filmnek még így sem tudom tekinteni. Lehet, hogy azért, mert műfaja miatt inkább férfiaknak áll kézre ilyesmit rendezni. (Tényleg, az egy Kathryn Bigelow-n kívül van még nő, aki ebben a műfajban készített maradandót?)
Inkább egy drámát kapunk, amibe belecsempésztek némi horrort is. Nem olyan régen megjelent egy Stephen King nevével eladott novellás kötet. Rettegés a felhők felett. Abban vannak ilyen történetek.
Amit még kiemelnék, az a filmzene. Mahuia Bridgman-Cooper nevét nehezen fogom megjegyezni, de eszméletlenül kellemes szinti zenét készített a film képei alá, rendesen megidézve a nyolcvanas évek olasz horrorfilmek stílusát és erősen neki is köszönhető, amiért a misztikum annyira beette magát az agyamba. Köszi, Cooper, szép volt! :) A trailerben felhasználták a zenéjét, érdemes figyelni.
60% - Csak Grace-Moretz miatt!
 |
| Talán nem klasszikus szépség, de cuki! |
