Ritmusszekció - The Rhythm Section (2020)

Ritmusszekció - The Rhythm Section (2020)

Rendezte: Reed Morano

A film Mafab adatlapja: The Rhythm Section (2020)

Megtekintés: Ez nem az az akciófilm, amire számítottál. (Úgy értem, én se erre számítottam.) Itt nem kapod meg a Luc Besson féle halálbalettet és a női főhőst, aki madárcsontjai ellenére leiskolázza a 120 kilós verőembereket.

Valahol olvastam egy tartalmat, hogy Blake Lively készített egy filmet, amelyben meggyilkolják a hozzátartozóit és cserébe levadássza a gyilkosokat. Persze ennél nyilván részletesebb volt az infó – tudnám hol akadtam rá – ám ami megmaradt bennem, hogy ez bizony a Deadpool felesége, akinek színészi alakításai nem győztek meg a kvalitásairól, ellenben különösebben nem is kedvelem, és mégis megnéznék tőle egy bosszúfilmet, ha már a moziban látott Jennifer Garner féle Peppermint olyan csúnyán félrement az ízlésemen. Ez mondjuk azért nem volt egy acélos ötlet, mert valamiért nem vonzódom Lively-hez, mint nőhöz és színésznőhöz sem és egyetlen komolyan vehető és érdekes lépése karrierjében számomra az volt, hogy gyűrűt tudott húzni egy olyan komolytalan fickó ujjára, mint Ryan Reynolds.

Ennek örömére rá is ugrottam véletlenül az „American Woman” című Sienna Miller drámára, amelyben meggyilkolják – illetve eltűnik, de sejthető, hogy meghalt – a lányát és vártam a nagy női Charles Bronsonságot. Engem minősít, hogy kb. negyven perc után kezdett felsejleni bennem annak a lehetősége, hogy kalózkodásom közben nem a megfelelő filmre repültem rá. Az pedig tovább terheli a bűnlajstromomat, hogy ahogy öregszem, kezdem keverni az arcokat és ezért Sienna Millert simán összekevertem Blake Lively-vel, ami bevallom, kicsit arra késztet, hogy átértékeljem kapcsolatomat a filmekkel. Azaz, bár itt is van kiért fegyver után nyúlni, ám az „American Woman” teljesen más megközelítést alkalmaz a veszteség feldolgozása után. Ettől még remek film, de majd máskor írok róla.

Végül csak sikerült megtalálnom a „Ritmusszekció” című mozit is és itt viszonylag hamarabb esett le, hogy jó filmet nézek, épp csak ez sem feltétlenül az, amire számítottam.

Nem tudom, miért gondoltam, hogy Lively készíthet egy kevés gondolkodást igénylő akció-marhaságot – Vadállatok, Zöld lámpás (Óh, szóval itt ismerték meg egymást?) ? – de hamar kiderült, hogy bár az alapötlet még így is kevéssé hihető, mert, hogy egy családját terrortámadásban elveszítő nő bosszúja a terroristákon egyértelműen nem tűnik annak, mégis egészen „életszagúan” (?) közelít a témához. Azaz Lively itt nem papírmasé képregény-heroika, aki pontosan oda csap az orrnyeregre, és abban a pillanatban, amikor kell és egy kilenc töltényes tárral tizennyolc fickót terít le, egyetlen, vágás mentes – vagy szarrá vágott – jelenetben.

Nem. A „Ritmusszekció” egy bukdácsoló bosszú meséje, amely esetleges, és amiben a főszereplő leginkább a „Blade Runner” fejvadászának csetlésével-botlásával iktatja ki az ellent. Stephanie (Blake Lively) ugyanis nem vesz részt egy montázsos (és teljesen uncsin klisés) kiképzésen, amely befejezése után halálos gyilkológéppé lényegül és harcművészeti tudása sem lesz hirtelen level99. Hogyan is lehetne? Tisztes polgári család, jobb reményű egyetemista leánya volt korábban, ezért ha bármi akciósabbat nyomnának le a torkunkon, megkérdőjeleződne a film életszagúsága.

Ellenben Stephanie egy mentor segítségével kap némi segítséget, hogy ne lője lábon magát, ha úgy adódik és onnantól több kevesebb szerencsével botladozik egyik akcióból a másikba, és ha van szuperhős képessége, akkor az a már érintett Deadpool film „Dominójának” a tehetsége, a hatalmas lószerszámnyi szerencse lenne. Mert miután elkezdi a vadászatot, szinte végig csak azért marad életben, mert az őrangyala figyelme egy pillanatra nem lankad. A mi szerencsénk meg az, hogy mindezt sikerül úgy tálalni a forgatókönyv szerint, hogy még anélkül legyen hihető és szórakoztató, hogy megfogalmazódjon bennünk egy sziszegős káromkodás, hogy ez bizony egy „baromság”.

Ez a film nem kiemelkedően jó, de vannak kifejezetten remek pillanatai is. Az első félóra nyers nihilista drámája azért elveheti az átlagnéző kedvét – itt azokra gondolok, akiknél a „Commando” a csúcs, ha akciófilmről beszélünk – és azt sem állítom, hogy ami utána következik, csupa olyasmi, amit korábban nem láthattunk, akad olyasmi, ami fenntartja az érdeklődést.
A női nézőknek ilyen lehet Jude Law, bár most kifejezetten messze került a szerethető romantikus figurától, ami miatt beleszerethettek a rajongói.

A másik egy egészen ügyesen fényképezett autós üldözés, amely kishúga a Netflix nagy sikerű ugyancsak friss akció mozijában látottnak, mert a Tyler Rake: A kimenekítés-ben láttam pont egy hasonlót. Mindkettő mozi idei, így a koppintás, mint lehetőség szerintem nem játszik, azonban a hasonlóság számomra egyértelmű. Ha, már mindenféleképpen keresnem kellene a hasonló jelenetek ősét, akkor egyrészt az "Ember gyermeke" egyik jelenete ugrana be, amikor látható vágás nélkül látunk egy hasonlóan drámai autózást, vagy a videojátékok világa, amelyből kapásból most a "The Last of Us" mindkét gameplay-e alatt látható rövid autós üldözések sikerültek hasonlóan feszültre.

Az összes többi az, ami viszont teljesen eltér az átlag-akciófilmtől: nincsenek látványos közelharcok, csak néhány földhözragadt verekedés, nincsenek balett hangulatú, fejlövéssel operáló végtelen lövöldözések. Nincsenek olyan akciójelenetek, amiben 10-20 ember az érintett. Semmi extra, mondanám. Azonban mégis egy erős filmet láthattam, egy bátor, egészen jó színésznőtől (Igen, elismerem, Lively nem is rossz.), amely úgy volt akció, hogy mégis inkább maradt tragikus drámai   történet arról, hogyan teszi tönkre az embert a veszteség és a bosszúvágy, és, hogy az ösvény, amelyhez mindezek vezetnek, járhatatlanok anélkül, hogy ártatlanok ne sérüljenek közben, ezáltal ébresztve rá minket, hogyha nem ismerünk minden részletet, nincs meg a megfelelő hátterünk – itt jelen esetben egy korábbi, profi ügynöki múlt – akkor csak amolyan laikus hercegnőként tipegjük végig azt a világot, amelyben törtetni kellene és a lelki békét nem elég, hogy nem tudjuk visszanyerni a bosszúnk kielégítésével, de lehet, hogy pont a lelkiismeretünk sérül meg az utunk során, amit bejárunk, és azt legalább olyan nehéz rendbe hozni később.

Stephanie is végigjárja a saját poklát a filmidő alatt és közel sem biztos, hogy az elvégzett feladatai után valaha megnyugodhat, még akkor sem, ha történetesen a felelősökkel le tud számolni, vagy esetleg már nem akar.
Mert néha pont az a plusz hiányzik belőle, ami ehhez a feladathoz szükséges lenne és bizony van, hogy olyanok isszák ennek meg a levét, akiknek nem szabadna.
Ha mást nem, ennyit biztosan megtanul a karakter a történet során.


Közhelyes kijelentések jutnak eszembe, mint az „Erőszak erőszakot szül”, mert ha belekeveredsz, lassan eljutni oda, hogy már csak mész a lejtőn, és minden egyes szereplője ennek a világnak valamiért bosszút akar majd állni, akár egy pokoli dominó sor.

Ha ennek az útnak a kimaxolására vagy kíváncsi, ajánlom figyelmedbe a 2020-ban piacra kerülő és erősen megosztó konzol játékot, a "The Last of Us" második fejezetét. Hasonló érzéseim voltak megtekintése közben.

Ettől függetlenül nem ajánlom mindenkinek a filmet, főleg nem azoknak, akik könnyedebb akcióra vágynak.

Ja, a címválasztás számomra egyelőre rejtély, hacsak nem valami angol szlengben kell keresni a magyarázatot.

60%