Kőkemény család - The Family Stone (2005)

 Kőkemény család - The Family Stone (2005)

Rendezte: Thomas Bezucha

A film Mafab adatlapja: The Family Stone (2005)

Megtekintés: A "Kökemény család" mindenképpen egy ajánlott karácsonyi mozi. Kezdetben azt gondolnád, hogy egy komédia, de Thomas Bezucha szeretne valamit elmesélni a történettel és ezért igyekszik ízlésesen lavírozni a humor és dráma között. Olyan tökéletesen sikerül ez a művelet, hogy a film ezért lett számomra többször nézős darab.

Valójában, ez az egyetlen olyan mozi, amiben kifejezetten tetszik Sarah Jessica Parker... játéka. A színésznőt nem azért nem kedvelem, mert Kim Catrall miatta nem volt hajlandó a Szex és New York rebootban szerepelni, bár, ez is egy lehetséges ok lenne. Ha választanom kellene, egyértelműen Catrall! Ám Parkert már akkor sem kedveltem, amikor először találkoztam vele. (Árral szemben - Stirking Distance (1993) Igen, tudom, hogy már feltűnt a Gumilábban (Footloose (1984)) és valójában az 1991-es L. A. - Az őrült város (L. A. Story) tette fel a térképre, de azt hiszem, amiket én láttam tőle akkor, ebben volt talán a legfontosabb szerepe. Mások szerint meg a Hókusz-pókuszban (Hocus pocus (1993)) mint Sarah boszorkány (Állítólag néha a forgatásokon is hozza a boszi attitűdöt).

Néhány filmben láttam persze utána is, de sosem kerestem a filmjeit, nem lettem követője. Ellenben a "Kőkemény család" valahogy elém került és kifejezetten tetszett. Talán, mert toronymagasan kiemelkedik a középszerű ünnepi mozik közül. Ez főleg annak köszönhető, hogy a film a rendező, Bezucha szerelemgyereke volt és a siker érdekében mindent megtett, hogy a filmben látható családról elhigyjük, hogy valódi. Ezt azzal érte el, hogy a forgatás előtt közel egy hónapra összezárta a színészeit egy házba, ahol megszokták és ráhangolódtak egymásra, hiszen a film fontos része, hogy a szereplők között meglegyen a kémia, amibe azután egyikük barátnője kívülállóként csöppen bele, hogy a nő, Meredith (Parker) élesen kilógjon a sorból.

A Stone család pedig nem nagyon könnyítik meg a nő dolgát, mert az anyuka, Sybil (Diane Keaton) és a legfiatalabb gyermek, a kezdetben kifejezetten irritáló Amy (Rachel McAdams) zsigerből elutasítják az erkező üzletasszonyt, mondván, hogy nem lesz soha képes beilleszkedni a családba és a legidősebb fiú, Everett (Dermot Mulroney) érezhetően nem is szerelmes belé igazán, pusztán valamiféle személyes dacból akarja elvenni, hogy így elszakadhasson végre az anyja köténye mellől. Meredith ráadásul nem elég, hogy karót nyelt és kissé tartózkodó, valójában egy sérülékeny nő, aki görcsösen küzd azért, hogy elfogadják és megszeressék, miközben, úgy nőhetett fel, hogy ez a megfelelési kényszer az élet minden területén meggátolta a kapcsolatok kialakításában. Amikor végül néhány kellemetlen közjáték után már-már elmenekülne a család nehéz természete elől, amin a leendő hitvese sem sokat tompít, utolsó ötletkét Meredith az ünnepre hívja a hugát, aamerika másik végéből, hogy belőle merítsen erőt, hiszen Julie (Claire Danes) mindenben szöges ellentéte: laza, kedves és azonnal képes elfogadtatni magát másokkal. 

A történet azonban lassan a dráma és a romkom határán kezd ügyesen egyensúlyozni és bár van benne egy karakter, akinek viselkedése számomra kissé hiteltelen, ha ettől eltekintek, kifejezetten kellemes a mozi és karaktereinek kapcsolati hálója. Pofátlan lennék, ha nem mondanám el, hogy ami kicsit zavar, az Everett viselkedése, mert elvileg ő viszi oda Meredith-et a farkasok elé, nem elég, hogy a támogatásáról sem biztosítja megfelelően, amikor Julie megérkezik, hát, hogy úgy mondja, egy nem túl szép gesztus tőle, hogy gyakorlatilag beleszeret a hugicába. De, ha alszom rá egyet, akkor elfogadom azért, mert valójában Everett nem szereti igazából Meredith-et és, hogy senkinek ne legyen az ünnepe teljesen elrontva, azért a család középső gyereke és egyben a középső fiú, (öt gyerek van, 2 lány, 3 fiú) Ben (Luke Wilson) valamiért azonnal megkedveli a kimért és karót nyelt Meredith-et és bár első körben nem éppen ügyesen közelít a lányhoz, lassan kiderül, hogy társaságában az egyébként merev üzletasszony, aki sehol sem érzi biztonságban magát és szinte képtelen megnyílni mások előtt, hirtelen megváltozik és az a laza csaj lesz, akit Julie természetéből fakadóan állandóan mutat.

A film az elfogadásról mesél és 2005-ben már ízlésesen foglalkozik a meleg szerelemmel (a család legfiatalabb fiú tagja, Thad (Tyrone Giordano) ugyanis homoszexuális és afroamerikai párjával érkezik az ünnepekre) kényesen ügyelve arra, hogy azoknak se legyen kellemetlen és tolakodó a páros kapcsolata, aki kifejezetten nem nyitott erre. A film legerősebb jelenete talán pont az, amikor Meredith, az egyik vacsora alkalmával igyekszik a meleg fiúval kapcsolatban néhány kényes kérdésre választ kapni, de mivel pont a kapcsolatok feltérképézésében és az önkifejezésben nem túl erős, félreértik, hogy végül a családfő, a máskülönben nyugodt és talán legtoleránsabb férj és apa, Kelly (Craig T. Nelson) fojta csúnyán a szót a nagyvárosi lányba. Azonban, ha jobban belegondolunk, a kérdés, amivel Meredith kissé felzaklatja a családot, teljesen jogos lehetne más körülmények között, pusztán félreértik, hiszen a két álláspont, a család, aki ebben él és Meredith, aki most csöppent csak ebbe, egyszerűen túl naiv és tájékozatlan. A film igyekszik a karakterek közötti beszélgetésekbe és gesztusokba csomagolni a humort, hogy ne erőltesse a profán viccelődést, bár, a reggelire előkészített étel sorsa azért miközben a két idősebb tesó épp kvázi megvív Meredith kezéért, kissé burleszk szerű és nem feltétlenül illik az összképbe, igaz, nem is zavaró és talán pont ez az a pillanat, amikor végül a felgyülemlett feszültés kissé oldódik a család és a nagyfiú által oda citált merev Meredith között.

A film lezárása egyszerre hepiend és kicsit drámai, de ezt inkább meghagyom a nézőknek. Ha tetszett pl. Az "Igazából szerelem" vagy kedveled az elgondolkodtató család ünnepekkel foglalkozó szerethető mozikat, ez a te filmed. És sokadik megtekintés után végre megértettem a címben rejlő kettősséget is, ami egyszere a család, másrészt pedig egy fontos apróság, amely jelképezi a generációk közötti erős kapcsolatot és szeretetet.

80%

Töfi: - A színészek tanárral tanulták meg a jelbeszéd alapjait, de a rendező koncepciója az volt, hogy nem baj, ha nem sajátítják el tökéletesen, mert állítólag felmérések szerint sok családban, ahol hallássérült is él, a többi családtag sem feltétlenül tanulja meg professzionális szinten a jelelést, hanem csak annyira, hogy azért elboldoguljanak egymással.

- Tyrone Giordano valóban halláskárosult.

Dutyi-dili - Stir Crazy (1980)

Dutyi-dili - Stir Crazy (1980)

Rendezte: Sidney Poitier

A film Mafab adatlapja: Stir Crazy (1980)

Megtekintés: A nyolcvanas években, sőt, talán inkább a vége felé, a házimozi kezdett nagyon gyorsan elterjedni a háztartásokban. Rengeteg szabadidőt kiváltott azoknál a fiataloknál, akiknek volt és szerették bámulni a videón futott kazettákat. Egy Tom és Jerry rajzfilm válogatás pl. hosszú hetekre megoldotta, hogy a szülők dolgozhassanak, anélkül, hogy a kölykök zavarják őket. Közben viszonylag hamar kialakult a filmkalózok szűk és titokzatos rétege is. Néhányan egész komoly kis bevételeket gyűjtöttek össze abból, hogy horror áron másolták a szomszédoknak a hang alámondásos, friss, néha egy-két éves filmeket. Igen, akkor éveket vártunk az új mozikra és főleg a hetvenes, nyolcvanas évek első felében futó filmekkel volt tele a padlás. Igényesebbeknek persze jutott underground és művészfilmekből, soft és hard pornó, meg ázsiai kungfu filmek. Én az egyszerű hollywoodi mozikat kedveltem és az akció mellett a vígjátékok és komédiák voltak a kedvenceim, közvetlen, mielőtt beleszerettem a horrorba. A Dutyi-dili "csak" három éves csúszással érkezett meg és igen hamar kölcsönzői kedvenc lett. Úgy értve, hogy egyik haver adta kölcsön a másiknak. Szerintem én nem is akkor láttam, talán csak évekkel később, de erre nem is emlékszem, meg talán nem is fontos.

A Dutyi-dili a könnyebbik utat választó mozi volt. Sem túl fikikás forgatókönyv, sem túl eredeti koncepció. A klasszikus buddy mozik egyik fajtája, amikor nem az a lényeg, hogy a két főszereplő, akik teljesen eltérő karakterek, hogyan csiszolódnak össze, hanem amikor a már eleve elválaszthatatlan barátok (pl. Dumb és Dumber vagy Bud Spencer és Terence Hill filmjeinek egy része) egy számukra idegen helyzetbe kerülve kell, hogy helyt álljanak. Innen nézve pedig a sztori tökéletes iskolapéldája volt ennek a műfajnak.

Skip Donahue (Gene Wilder) a széplelkű és elvarázsolt állástalan forgatókönyvíró és nőhajhász, szerencsevadász cimborája, az alkalmi munkákból vegetáló Harry Monroe (Richard Pryor) az állandó sikertelenség után nyakukba veszik az országutat és a tervek szerint elindulnak valami melegebb, alkalmasabb helyre. New Yorkból kerekednek fel és egyenesen Hollywood felé veszik az irányt, de némi autó-problémának köszönhetően leragadnak félúton egy kisvárosban. Glenboroban. Itt, hogy az utazás folytatásához pénzt szerezzenek, Skip felhajt a helyi bankban egy jelmezes marketing munkát, de szerencsétlenségükre, amíg ebédszüneten vannak két zordabb és náluk lényegesen erőszakosabb arc kirabolja a bankot, a két cimbora jelmezében. Innen pedig a párosnak egyenes az útja a bíróság érintésével a börtönig. Az egyetlen, aki kiáll értük, egy kirendelt zugügyvéd, aki ráadásul teljesen alkalmatlannak bizonyul a védelmükre. Kezdetben.

Skip és Harry pedig bekerülnek az államapparátus zúzdájába, ahol kezdetben igyekeznek csak annyira beilleszkedni, hogy túléljék a napokat, de amikor megtudják, hogy a hivatalos fellebbezéseknek nem lesz foganatja, minden félelmüket lebirkózva kifundálnak egy többé-kevésbé ügyes szökési tervet és innentől azon kell csak izgulniuk, hogy a megfelelő társakkal összeszervezve elmenekülhetnek a naplementébe. Kicsit nehezít a terv végrehajtásában, hogy a börtönigazgató, Warden (Barry Corben a Miért éppen Alaszka? sorozatból!) illegális fogadásokat köt az évente megrendezésre kerülő bika és lóviadalokra, amelyek Skipet is indítani kívánja, miután kiderül, hogy Skip lehet nagyjából bármilyen tevékenységben csapnivaló, ellenben isteni tehetsége van torreádorként megülni a mű-bikát. Az igazgató hatalmas pénzt szimatol a férfi tehetségéből és igyekszik beszervezni, de Skip, naivan azt hiszi, ki tudja magát húzni a verseny alól. 

Végül, az győzi meg a részvételről, hogy az egyetlen lehetőség, amit a szőkésnél felhasználhatnak, ha azt pont a verseny alatt teszik meg. Innentől pedig nem is kérdéses, mire számítsunk, hiszen össze kell szedni a megfelelő embereket a szőkés lebonyolításához. Mellékesen Skip megismeri a védőügyvédjük unokahúgát, a csinos Meredith-et (JoBeth Williams), aki lassan megkedveli a frissen-sittest.

A történet nagyjából ék egyszerű és a főszereplők csetlése-botlása viszi előre, néha szinte szkeccs szerűen. A forgatókönyvet Bruce Jay Friedman követte el, akinek a Csobbanást is köszönhetjük, meg a Neil Simon színdarabjából filmre adaptál "The Heartbreak Kid-et 1972-ben, amelyiknek Ben Stillerrel készítettek Remake-t, "Agyő, nagy ő!" címmel. A két főszereplő szövegeinek nagy részét azonban a színészek rögtönözték, ezért rengeteg jelenetet újra kellett venni az elröhögések miatt.

A filmet nem kisebb név rendezte, mint a világ egyik legfontosabb fekete filmművésze, Sidney Poitier. Mondjuk, annak ellenére, hogy kifejezettem kedvelem Poitier filmszínészi munkásságát, rendezőként szerintem nem alkotott maradandót ezzel a filmmel. Ha nálunk nagy sikerrel futott is, az a kifejezetten remek szinkronnak köszönhető, amiből néhány örökbecsű mondat és részlet beszivárgott a mindennapokba, ha más nem, hogy ismerjük, hogy valahol hallottuk. Pl. Szakácsi Sándor kiváló szinkronjából átkerült egy sor Dopeman-ék egyik nótájába, a "Megbaszlak" címűbe. Lásd.: "Figyelmeztetem, ezzel a tónussal nem sokra megy nálam!" - Talán ez az egész számban a legértékelhetőbb momentum, főleg, hogy ez zárja le a dalt.

Bármilyen hihetetlen, a film elkészülésében nagy szerepe volt egy valódi börtönnek, ami akkor már néhány éve igyekezett saját versenyt szervezni, de ehhez nem kaptak támogatást. Végül a stúdió bartel (vagy barter) megállapodást kötött velük, azaz, ha sikerül megtervezniük egy megfelelően működő viadal-létesítményt és helyszínként használhatják a börtönt is, beleértve a rabok statisztaként való felhasználását, akkor pénzzel támogatják őket. Az üzlet megköttetett, így végül a filmben a legtöbb jelenetben valódi rabokat láthatunk. Kezdetben a produkciós stáb kicsit félt attól, hogy az elítéltekkel esetleg gond lesz a forgatás ideje alatt, de mint később kiderült, sokkal nagyobb volt Poitier és Pryor ázsiója annál, hogy a rabok szabotálják a munkát, sőt, többen igen lelkesen vetették bele magukat a filmes "szakmába", szám szerint 350 fő! Ennek az érdekességnek a fontossága abban rejlik, hogy egyébként a stábok általában nem működő börtönökben forgatnak, talán nem véletlenül. (Bár, itt pont rácáfoltak a helyszín veszélyességére...)

Mivel Poitier kilenc rendezéséből kettőben is főszerepet alakított Gene Wilder, kijelenthetjük, hogy ő volt a kedvenc fehér színésze, hiszen Poitier inkább fekete színészekkel forgatott egyébként. Grossberger szerepéért a hatalmas Erland van Lidth kifejezetten hálás volt Poitiernek, mivel a rendező a teljes forgatókönyvet a rendelkezésére bocsátotta, nem csak azokat a részeket, amikben a férfi szerepelt. Talán azért, mert Poitier tudta, hogy a hatalmas férfi, aki külseje miatt kapta meg a mániákus gyilkos szerepét, a valóságban operaénekesi álmokat dédelget és MIT diplomával rendelkezik. Nem is gondolnád, de a színész az MIT-n szerzett gyűrűjét a forgatás alatt is viselte a legtöbb jelenetben. Tragikus módon, 34 évesen, nagyon fiatalom szívroham végzett vele. Azoknak, akik a hetvenes és nyolcvanas években voltak fiatalok, azonban a mindössze 4 filmszerepével is emlékezeteset tudott nyújtani. Én magam, mind a négy filmjét láttam. Bizony!

A "Brass Rat" elnevezésű emlékgyűrű, amit csak az MIT végzős diákjai kaphatnak meg!

Grossberger, miközben a szökéshez készít egy szerszámot.

Wilder és Pryor szintén 4 filmben szerepeltek együtt vásznon, bár, Mel Brooks "Fényes nyergek" című western paródiájában mindketten dolgoztak, csak azért nem lett az ötödik filmjük, mert itt Pryor pusztán társíróként volt jelen. (Nem, egy egészen pici cameo szerepben sem tűnt fel!) A legsikeresebb mozijuk nálunk talán a Vaklárma volt, ismét csak a kiváló szinkron miatt (Amerikában a Dutyi-dili és az első hetekben átlépte a 100 milliós bevételt, ami a nyolcvanas években még ritkának számított.), de az utána mozikba küldött "Zsák a foltját!" csúnyán megbukott, és igazán komoly filmes megbízást már egyikük sem nagyon kapott. Pryor még becsúszott néhány apró mellékszerepbe, Wilder viszont egyenesen a televíziózás világába került át és többet nem készítettek vele mozifilmet, pedig még tizenöt évet élt, igaz, a filmezéssel 2003-ban végleg felhagyott. Szomorú belegondolni, hogyha a film nem bukik meg, talán még kaptak volna esélyt egy-egy közös filmben, bizonyítani, hogy mennyire jó párost alkotnak. Sajnos, azonban Pryor kábítószer függősége itt már nagyon erősen kiütközött a színész mindennapjain és az esti bulika után volt, hogy csak dél körül állt készen a forgatásra. Mindennaposak lettek a kínos szituációk, amelyekben Pryor allűrjei miatt sokszor állt a forgatás. Az is előfordult, hogy kizökkentették - egyszer egy görögdinnyehéj esett a lába elé és ez annyira felzaklatta, hogy csak azután ment vissza a díszletbe, miután a vétkes stábtagot kirúgták. Azaz Pryor igazi seggfejként viselkedett. Mindezek ellenére Poitier egy következő filmtervében ismét velük dolgozott volna, de Pryor végül kihátrál és szerepét Gilda Radner kapta meg, aki 1984-től azután Wilder felesége lett, A színésznő, 1989-ben bekövetkezett haláláig. Radner egyébként Wilder 4 felesége közül a harmadik volt.

A filmcím mellesleg egy szleng kifejezés és a börtönökben a hosszú ideig börtönben senyvedő, mentálisan erősen leépülő rabokra használják.

Ha akad a forgatókönyvnek felróható hiba, az talán az, hogy bár a film remek humorral indul, a történet vége felé mind jobban elveszti a komikus hangulatot és a befejezés is kicsit összecsapott, nem vicces, pusztán örölünk, hogy megmenekültek a hőseink. (Már, ha ez menekülésnek minősül...)

Töfik: 

- A filmben az erőszakos börtönőrt és egyben az igazgató jobb kezét játszó Craig T. Nelson és a korábban említett, Meredith-et alakító JoBeth Williams házaspárként jelentek meg Spielberg "Kopogó szellem" című misztikus családi horrorjában. (Azért Spielberg, mert állítólag több köze volt a rendezéshez, mint a direktorként megnevezett Tobe Hooper-nek.)

- Pryor egyik negatív húzása az volt, hogy a forgatás alatt nem volt hajlandó viselni a fakopáncs jelmezt, aminek egyébként kulcsfontosságú a szerepe a cselekményben, így ezekben a jelenetekben egy testdublőrt használtak a színész helyett. (Hát, srácok, lehet, hogy a csóka egy remek humorista és színész, de egyre inkább érzem azt, hogy közben egy igazi seggfej is.)

- Terveztek egy folytatást is, amely az előkészítési fázisban megrekedt. Sebaj, később készült egy hasonló mozi Eddie Murphy-vel és Martin Lawrence-el. Ez volt az "Életfogytig"

Néhány baki:

- Skip és Harry nem mentesültek automatikusan, hogy felmentették őket, mert segítettek két másik rab szökésében.

- Nem logikus és a filmben nincs is elmagyarázva, hogy a rabok miért különböző irányból szöknek ki, nem egyetlen úton.

- Meredith a végén skip-pel- tart, pedig a film során nem történik semmi olyan köztük, hogy a nő hirtelen meghozzon egy ilyen fontos döntést.

- A bankrablásnál a jelmezes rablókon tökéletesen látszik, hogy egy fekete és egy fehér férfi követi el a rablást, miközben a film története szerint két fehér férfiról van szó és a végén két fehér férfit tartóztatnak le. WTF?

- A cellákban az ágyak változnak vagy épp hiányoznak. Van, hogy eltűnik az egész, míg máskor az öt főre csak négy van a helyiségben.