A következő címkéjű bejegyzések mutatása: martin sheen. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: martin sheen. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. április 20., hétfő

A kislány, aki az utcánkban lakik – The Little Girl Who Lives Down the Lane (1976)

A kislány, aki az utcánkban lakik – The Little Girl Who Lives Down the Lane (1976)


Rendezte: Nicolas Gessner

Megtekintés: Erősen megosztó darab, amely ma #metoo kampányért kiáltana.

A film Mafab adatlapja: The Little Girl Who Lives Down the Lane (1976)


horrorfixxx.tumblr.com
Laird Koenig regénye 1974-ben jelent meg, tehát elég gyorsan eljutott a filmvászonig a történet, ha két évvel később már be tudták mutatni, igaz, erősen tévéfilmes jelleget kapott, ami viszont a történetből ered, hiszen egy kamaradrámát látunk, amely többnyire egy házon belül játszódik. Mindemellett úgy horrorfilm, hogy az egyetlen véres jelent egy puszta baleset következménye. Hogy végül miért érezték fontosnak ilyen gyorsan elkészíteni, ha még a színházi bemutatóra is éveket kellett később várni? Fel nem fogom.

Nem rossz film „A kislány...”, sőt, témáját tekintve kissé előremutató darab, ugyanakkor elég érdekes produkció azzal együtt, hogy erősen  mutatja be a pedofília témáját, az értelmiségi és gazdagok közötti „osztályharcot” és a felnőtté válást.

Rynn (Jodie Foster) apjával él egy bérelt házban. Illetve élt korábban, azonban egy családi tragédia miatt Rynn mostanra árva (ezt kell módszeresen eltitkolnia, ha nem akarja, hogy belekerüljön az állami rendszerbe, amely megárvult gyerekekkel foglalkozik) lett, aki egy titkoktól terhes épületben igyekszik egy 13 éves kislányt meghazudtoló érettséggel helytállni a mindennapokban. Ez azonban borzalmasan nehéz, mivel a főbérlő, Mrs. Cora Hallet (Alexis Smith) pofátlanul benyomul a magánéletébe és még a főbérlő fia, Frank Hallet (Martin Sheen) is kitüntető figyelemmel kíséri életét, holott egy felnőtt, kétgyermekes ember, akiről fura szóbeszédek terjedtek el, holmi kislányt vegzáló incidens miatt. Azonban Rynn-t nem kell félteni, mert fel van vértezve a kegyetlen világgal szemben. Az oldalán áll még a szerencse és, hogy a bájos arcocskájával képes megtéveszteni azokat, akik alábecsülik. A története egy roppant veszélyes pszichopata személyiség jövőjét vetíti elénk.

De vajon Rynn más, mint azok, akiktől féltjük vagy legalább olyan veszélyes ember, ha nem veszélyesebb? Nicholas Gessner filmje pedig szűk keretei között igyekszik érdekesen tálalni a drámai történetet.

Jodie Foster talán ezt a filmjét kedveli legkevésbé, ami főleg annak tudható be, hogy az egyik producer mindenáron úgy érezte, kihagyhatatlan a szexjelenet a 13 éves Rynn és olasz-amerikai barátja és segítőtársa, a történet szerint 19 éves Mario (Scott Jacoby) között. Foster szó szerint seggfejnek nevezte a producert az ötletért, hogy Disney sztár múltját egy olyan filmdráma miatt rúgja az égig, amiben nem is hitt teljes szívvel. Végül a kérdéses jelenetet a testvére vállalta, mint testdublőr, ám a fiatal Fostert ez nem nyugtatta meg, hiszen a nézők a jó szögből vett pucér női testet még mindig vele azonosították a bemutató után. (Pedig jobban megnézve látszik, hogy mennyire nem hasonlítanak.) A parókát sem kedvelte, amit a forgatáson ráerőltettek, viszont a szerep megkívánta, hogy a főszereplő lány végletekig ártatlannak és ártalmatlannak tűnjön, így az akkoriban rövidebbre nyírt haját pótolni kellett. Hogy még jobban kihangsúlyozzák fiatal korát, a lepattant szemfogát is meg kellett mutatnia a kamerák előtt, amit még nem csináltatott meg és szégyellt. Mindezek után vágj jó arcot egy olyan forgatáshoz, amiben a legnagyobb reklámérték az volt, hogy egy fiatalkorú lány szexuális céllal ágyba bújik egy idősebb fiúval. Felfoghatatlan, végül hogyan kaphatott a mozi PG besorolást, ám semmilyen hírverés nem segített azon, hogy viszonylag halkan eltűnjön a filmes életből, leszámítva egy szűk réteget és talán néhány hardcore rajongót.

vertigoposters.com

Martin Sheen roppant erősen hozza a gusztustalan figurát. Fiatalon még előszeretettel vállalt be ilyen imázsromboló karaktereket, azonban azt tudni kell, hogy eredetileg Mario szerepe érdekelte, csak a kora miatt nem kaphatta meg.

A filmben több jelenetben láthatjuk, hogyan igyekszik a felnőtt társadalom elnyomni egy gyereket és mennyire nem tud mit kezdeni azzal, ha a gyerek nem gyámoltalan és esendő. Ma már elképzelhetetlen, hogy egy főbérlő, mint Mrs. Hallet (Alexis Smith) basáskodva bevonuljon a tőle bérelt ingatlanba és ott pakolászni kezdjen, miután azt három évre kifizették neki. A forgatókönyv mindent megtesz azért, hogy azokat a szereplőket, akik Rynn életére negatív hatással lehetnek, megutáltassák a nézővel. Mindezt apró részletekkel is megerősítik, miközben a karakterek viselkedése egyértelműen elidegenítő. Mrs. Hallet pl. tesz egy kis megjegyzést Rynn-nek a borral kapcsolatban, amelyet a kislány vallásához köt. A leereszkedő megjegyzés azt sejteti, hogy Mrs. Hallet nem különösebben rajong a zsidókért.

A forgatókönyv abban is igyekszik lágyítani Rynn karakterét, hogy azon kívül, hogy a gyilkosságok képen kívül történnek, az egyik legfontosabb halálesetet, amely gyakorlatilag a továbbiakban mozgásban tartja a cselekményt, a könyvvel ellentétben itt balesetként mutatják be. Mrs. Hallet koponyáját ugyanis a véletlenül lecsapódó pincelejáró csapóajtaja okozza, míg a könyvben Rynn – bizonyítva mennyire veszélyes a karakter – egy kábeldarabbal fojtja meg a pincében. Erre a dramaturgiai lépésre nyilván azért volt szükség, hogy a 19 éves Mario karakterét könnyebben lehessen a kislány oldalára „állítani”. Egyébként 1972-ben készült már egy hasonló film, amelyben egy 12 éves fiú ölte meg az anyját, hogy azután a mostohaanyjával bonyolódjon szexuális viszonyba, What the Peeper Saw címmel.
Laird Koenig forgatókönyvírói tevékenysége egyébként nem ebben az egy műben merül ki, amelyben a gyilkossági szándékot gyerekek karakterei kapják. Ráadásul a film egyik fontos szerepét Alain Delon alakítja. (Attention, les enfants regardent (1978))

imdb.com Jodie Foster

Nehéz darab „A kislány...”, nem is való mindenkinek. Megelőlegezi azokat a horrorfilmeket, amelyekben az antagonisták gyermekek, mint pl. „A Jófiú”. Szerencsére azonban nem érződik, hogy a főszereplő oldalára állna a szerző, pusztán a történet végén ő marad életben. Attól azonban, hogy a felnőttek mennyire elfogadhatatlanul viselkednek vele, még nem lesz szerethető Rynn karaktere. Kb. ekkor jött ki a mozikban Foster Taxisofőr” című filmje is, amiben kiskorú prostituáltat játszott, így apró érdekesség, hogy a Disney mindezek után, a családi értékek erős hangoztatása ellenére még alkalmazták Disney filmben a fiatal színésznőt. Sajnos volt, akinek egy rossz szerepválasztása tönkretette a Disney-s karrierjét. Az még Foster profizmusa, hogy a pofon jelenetnél kérte a színésznőt, hogy ne kamu pofont adjon neki, mert úgy nehezebb eljátszani az utána következő gyűlölködő elbúcsúzást. Nem vagyok talán túl mimóza lélek, de még mai szemmel is felszisszentem a saller láttán. Valahogy, amikor egy színészt ilyen interakció ér, az mindig kivált belőlem valami apró feszültséget. Ha igazi pofonról van szó. Ezek az érzések fel sem merültek soha bennem egy "Bud Spencer" film kapcsán, ahol sokszor még szabad szemmel is jól látni, milyen messzire is lehet egymástól arc és tenyér. Be is húzott Jodie Foster 1978-ban egy díjat az Amerikai Sci-fi, Fantasy és Horror filmek versenyén.

A filmet nehéz jó szívvel ajánlani, mert végtelenül nyomasztó és elidegenítő, azonban mint horror, ez is egy olyan darab, amire érdemes időt szánni. Kevés film képes úgy bemutatni a borzalmat, hogy éjszakai jelenet és vér nélkül képes tálalni azt. Testvérfilmje lehetne a korábban taglalt „Elátkozottak gyermekei” című filmnek, amely pont húsz évvel korábban készült és egy hasonlóan gyilkos természetű kislányt állít reflektorfénybe.

70% - bár mostanra sokat kopott a frissessége.

drafthouse.com Alexis Smith

2016. december 1., csütörtök

A Kaliforniai kölyök - The California Kid (1974)

A Kaliforniai kölyök - The California Kid (1974)


Rendezte: Richard T. Heffron

A film Mafab adatlapja: The Californian Kid (1974)

Megtekintés: Sima országúti bosszútörténet.

Majdnem a szokásos, a hatalom visszaél erejével, kisvárosi mese. A gonosz seriff, erejét fitogtatva a városkába tévedő valamennyi gyorshajtót - de legalább egyenlő a bánásmód - csípőből megbüntet. A gond az, hogy néhányan úgy vélik, meglóghatnak a törvény szigora elől, mivel az eszményi - tyúkszaros - Clarksberg városkától alig pár mérföldre húzódik az államhatár. A probléma az, hogy a seriff verdája sokkal erősebb, mint az idetévedő és eltévelyedő gyorshajtók, ezért, rövid üldözés után, a helyi halálkanyarban a seriff rásegít a lökhárítójára szerelt plusz vassal a sebességre, és menekülő autóból hamar szakadékba bukfencező autó lesz.

A film elején, hogy legyen mire építeni az amúgy roppant sovány történetet, megismerünk két tengerészt, akik hazafelé tartanak, de Clarksberg közelében sem vesznek vissza a tempóból, ezért a seriff (Vic Morrow), hamar rájuk tapad és halálos díszkíséretet biztosít a két fiatalembernek. A korábban említett kanyar elnyeli a menekülő járművet és a város halálozási statisztikája azonnal megugrik két fővel. Az egyik áldozat testvére (Martin Sheen) pár héttel a tragikus esemény után a városba érkezik, hogy elégtételt vegyen. Persze, ez nem olyan egyszerű, ha minden adu a helyi seriff kezében van és hősünk nem kíván törvénytelen eszközökkel - vagy csak igen behatárolt keretek között - élni.

Az amerikai tévéfilmes költségek, amennyire megfigyeltem, kedveznek az autós üldözős filmeknek. Sokkal inkább, mint mondjuk igényes westerneknek, vagy egyéb történelmi tematikájú történeteknek. Mert mi kell az izgalomhoz egy átlag amerikainak? Verdák, erőszak, leszámolás. Mivel autókból jól állnak - beleértve a hozzá tartozó utakat, földutakat - és a többihez meg nem kell túl sok forgatókönyves tehetség, beleszaladhatunk sok olyan moziba, amely a kanapén ülő nézők szórakoztatására készült. Ez a darab is ilyen. Spielberg mindjárt kettő ilyen filmet is elkészített (Sugarlandi hajtóvadászat (1974), Párbaj (1971). Az amerikai filmművészet híres arról, hogy az autóiparban rejlő lehetőségeket - értsd. sok összetörhető kocsit ontanak a futószalagok - kiaknázza. Ezek mellett még az is kedvelt téma a tengeren túl, hogy valaki visszaél a hatalmával - pl. seriff, kormányzó, helyi kiskirály - és érkezik egy idegen, lehetőleg a messzi homályból, aki - megfeleltetve a magyar népmesék legkisebb fiútestvérének, vagy hercegének - megleckézteti a hatalommal visszaélőket.
Ebből kifolyólag rengeteg olyan film készült, amikor egy kisváros seriffje, úgy véli, felette áll a törvénynek és a lakosságot valamint az odatévedő idegeneket, amolyan csicskásnak tekinti és bizonyos okok miatt - néha, csak mert gyökér - rendszeresen megszívatja. Általában nem is kapunk magyarázatot, miért lesz valakiből ilyen figura, mert ha nincs indok, sokkal jobban működik a nézők azon viselkedési normája, hogy a főszereplő mellé álljanak.
Itt azonban a film felénél kapunk egy választ a seriff viselkedésére és ezzel már sokkal jobban árnyalják a figurát, megkockáztatva azt, hogy némi morális pozitívummal ruházzák fel. Szerencsére azért nem teljesen, hiszen elég blőd dolog lenne végül a nyilvánvalóan gyilkos seriff oldalára állítani a nézőt. Viszont legalább kaptunk egy hihető indokot, aminek köszönhetően, egy másik filmben, kissé más beállításban, akár maga a seriff is lehet a jó fiú. (Nos, ami azt illeti, készült is egy ilyen mozi. A címe pedig Mad Max (1979).)

Ettől függetlenül, az arányok és karakterek felfestésével most a seriff lett a genyó és a titokzatos lovas - aki jelenleg autón érkezett - az, aki felszabadítja a városka lakosságát. Mi ez, ha nem egy western mégis, csak lovak helyett autókkal?


Különvélemény:
Ha nagyvonalúan kezeljük a történetet, akkor Martin Sheen tévés munkája emlékeztet fia későbbi videós sikerére, az Interceptor (1986) című, mostanra negyvenesek körében amolyan bűnös élvezetnek számító sci-fi, akciófilmre. Ebben a testvér érkezik a városba, hogy megtalálja a bűnöst és revánsot vegyen, a másikban maga a meggyilkolt fiatalember jön vissza - amolyan Holló parafrázis, hiszen annyira emlékeztet Brandon Lee későbbi sikerére és egyben utolsó filmjére - és vadássza le azokat, akik haláláért felelősségre vonhatóak.

Az egyszerű történethez rövid játékidő dukál. Alig 73 perces alkotásról beszélünk és biztosan lehetett volna mélyíteni a karaktereket és azok motivációit, ám a lényeg elmeséléséhez ennyi is bőven elég. Mondjuk, a forgatókönyv szándékosan nem tér ki a közösség reakcióira, pedig ha máskor nem, akkor illet volna felhördülniük, amikor a seriff balesetbe hajszolja a városka két fiatal lelkét, amelyből az egyik meg is hal. Gondolom, legalább ekkor ki kellene nyílnia a lakosok szemének és rövid úton visszahívni a seriffet - vagy visszahívatni, ha a polgármester jelölte ki esetleg - mert az, hogy idegenek úz a halálba, még hagyján, de amikor saját földijeit, akkor ott komoly gondok vannak szigor terén.

Sajnos, a másik, amit fájlaltam, hogy a hetvenhárom percbe nem fért bele, hogy Martin Sheen csendes és kimért autótulajdonosát - a Kaliforniai kölyök cím nem az ő származására utal, hanem a sportjárművének a neve - jobban megismerjük. Annyi bizonyos, hogy ért a nyomozáshoz és a vezetéshez, valamit a bosszú vezérli, igaz, hidegen tálalva igyekszik azt elfogyasztani, egyáltalán nem forrófejű. Mikor végül is elégtételt vesz, végletes megoldásként belehajszolva a seriffet a saját csapdájába, ahogy érkezik, egy agyőt dobva hátrahagyja a városkát, pont, akár a westernfilmek magányos lovasai, akik belelovagoltak a naplementébe.

60%

Ha megnéznéd:
- A Kaliforniai kölyök (1974)