Az utolsó rítus - Host - Host (2020)

Az utolsó rítus - Host - Host (2020)

Rendezte: Rob Savage

A film Mafab lapja: Host (2020)

Megtekintés: Nyúlfark Found Footage alapú mozi, amelyet teljes egészében számítógépes csevegő programmal rögzítettek, így akinek a műfaj tetszik, ezt is szeretni fogja, mert viszonylag jól dolgozik a platformmal és nincs hosszabbra nyújtva, mint amennyi benne van.

Nem tudom mi lett a film címe a magyar keresztségben, de az egyértelműsített chrome fordítása, hogy "Műsorvezető", biztosan nem megfelelő. A filmben megjelenik egy spirituális vezető, azonban ő nem viszi végig a filmet és sorsa sem derül ki a végére. A film hat barátot mutat be, akik egy Internetes szeánszot tartanak, külsős és szakértői segítséggel, ami azután elszabadul a kezeik közül és pontot tesz az ügy végére. (Közben belebotlottam és a találó és nem túl kreatív "Az utolsó rítus" címmel került forgalmazásba magyarul.)

Alig egy óra, egyenletesen adagolt feszültség, mely ha még pakolnak bele kicsit, simán lehetett volna nagy játékfilm, így azonban inkább csak fesztiválokon és stream szolgáltatók "polcán" tudom elképzelni, moziban csak akkor, ha grindhouse produkciót csinálnak belőle és kap egy társfilmet vagy többet. Savage 2009 óta készít filmeket és ezekből néhány youtube-on is megtalálható. 2 perces mozijaiba is képes stílust villantani, így szerintem, ha nagyfilmeket fog majd készíteni, és hozza otthonról, amit tud, korrekt sikerei lesznek. Ha van ilyesmire időd, mindenképpen keres rá a rövidfilmjeire. Sok filmkészítő kezdte kicsiben, hogy azután ötleteiket nagyobb stúdiók producerei átemeljék gyöngyvászonra. A végeredmények sokszor elég felemásra sikerülnek, és hamar kiderül, ki tehetséges vagy csak szerencsés kókler, de az tény, hogyha ügyesen készítesz el egy jó ötletet, akkor benne van a pakliban, hogy egy nap megcsörren a telefonod és kapsz egy ajánlatot rá, hogy az álmodat elkészítsd nagyobb közönségnek. Hogy mi mindennek kell megfelelnie kezdő munkádnak, az azonban más kérdés.

A "Host" divatos témát boncolgat és még csak azt sem mondhatjuk, hogy mióta a found footage műfaj kilépett a kamerás felvételek kereteiből és már más filmrögzítéses platformokra is átvándorolt, nem készítették el ugyanazokat a témákat többen is, azonban ez tényleg sikerült darab. Igaz, megtalálhatóak benne a horror műfaját felhígító jumpscream jelenetek is, azonban fontosabb, hogy jól osztja be a játékidőt és a rémisztgetést. Talán egyetlen hibájának azt tudom felhozni, hogy még egy húsz perc betoldásával lehetett volna mozifilm is.

A filmben a szereplők saját nevükön szerepelnek, hogy könnyebb legyen az azonosulás és a szövegeik nagy része improvizáció eredménye, hogy a dokumentum jelleg, a realizmus jobban érzékelhető legyen. Egyikük köhögése pl. nem szerepelt a forgatókönyvbe, sem a többiek reakciója rá, amely így behozta a filmbe a jelent és a covid vírus jelenségét is, a maszkos jeleneteken kívül. Az applikáció a létező Zoom csevegőprogram.

Haley (Haley Bishop) egy ideje fűzi barátait, hogy végezzenek el egy szellemidéző szeánszot. Le is beszélték korábban a virtuális találkozót, amihez a lány még sikeresen megszerzett egy valódi spirituális vezetőt, aki gondolom, a címbeli Host lenne, Seylan (Seylan Baxter). Seylan azonban lehet bármilyen jó vezetője is a társaságnak, ha részben nehezíti feladatát, hogy nem egy helyszínen tartózkodnak - eleve neccesnek érzem, hogy egy főleg nőkből álló csoport úgy akarna kísérteteket idézni, hogy egymástól külön legyenek, sokszor szinte védelem nélkül, de ezt az apró kételyemet tudjuk be annak, hogy magamból indulok ki - és a külső hatások is nehezíthetik a résztvevők koncentrációját, ami szintén nem hiszem, hogy kedvezne egy szeánsznak. 

Seylan hiába is tesz meg mindent, a pár perces előadás az eljárásról kevésnek bizonyul és a csoport valami olyan erőt hív életre, amely módszeresen és kíméletlen gyorsasággal pusztítja el az apró csoportot és annak környezetét.

Hogy végül sikerül az ámokfutását megakadályozni vagy a tűzzel játszó embereket szó szerint is elemészti a démoni erő, az alig hatvan perc alatt kiderül.

Savage mozija elkészülte után azonnal több filmes fesztiválon képviseltette magát és több jelölést is begyűjtött. Remélhetőleg ennyi elég, hogy a Hollywoodi radar jelezze a direktort a térképen és hamarosan valamilyen komolyabb projectben is érdekelt legyen. Amíg ez bekövetkezik, addig ajánlom művei megtekintését a youtube-on.

75%

Született július 4.-én - Born on the Fourth of July (1989)

Született július 4.-én - Born on the Fourth of July (1989)

Rendezte: Oliver Stone

A film Mafab adatlapja: Born on the Fourth of July (1989)

Megtekintés: Ez a film egy olyan témát boncolgat, amiről igyekeznem kell a legnagyobb tisztelettel beszélni, de nem azért, hogy védjem benne Amerikát. Sőt! Mindig is érdekeltek a világ nagyobb történelmi fordulópontjai, főleg, amik háborúkba torkolltak és elég közel voltak hozzám időben. Két kedvenc témám így a II. Világháború és a Vietnami. Ne kérdezd vonzódásom okát, számomra sem világos.

Ezek feldolgozásából néztem meg a legtöbb filmet, egyik kedvenc sorozatom is Világháborús, ám leszögezem, nem a felfoghatatlan emberáldozatok, tömegek halálát okozó háborús összecsapások miatt, érdekel, hanem a háború emberekre gyakorolt hatása az, ami miatt foglalkozom vele. A pszichológiája jobban érdekel, mint maga az "akció".

Az "Elit Alakulat" (Melynek eredeti címe is (Band of Brothers) azt jelzi, ami miatt érdeklődésemre tart számot) esetében a hihetetlen bajtársiasság mellett ami még nagyon érdekelt, hogy ez a csapatnyi fiatal férfi között milyen erős kapcsolat tudhatott végül kialakulni és a tragikus események milyen mértékben nyomták rá hatásukat a további életükre. Nem véletlen, hogy a sorozat legjobb részeinek tartom az interjú-részleteket, az utolsó részben pár mondatban elmesélt sorsokat, a fontosabb túlélőkkel kapcsolatban és a lezárást, amely nem tudom mennyire hiteles: - Winters tényleg a társánál dolgozott-e és ha igen, milyen hangulata lehetett egy kifejezetten amerikai BBQ sütögetésnek, amikor ez a két ember és a családjaik esetleg összeterelték a baráti társaságot.

A "Ryan közlegény megmentésében" is akkor könnyezem kicsit - először rendesen bőgtem - amikor Ryan az őt megmenteni igyekvő, de az utolsó összecsapásnál meggyilkolt Miller kapitány sírjánál összeomlik és a családja köré gyűlik, hogy támogassák.

Ezek azok a filmes pillanatok, amik igazán megérintenek és amik velem maradnak azután is, hogy legördült a függöny. Egyfajta férfiromantika marad bennem és azon képzelődöm, hogy ezek az emberek, néha mindkét oldalon, egy tragikus és felfoghatatlanul brutális élethelyzetben, hogyan változnak meg pszichésen és milyen módon alakul ki ember és ember között egy semmivel össze nem hasonlítható kötődés, barátság vagy millió esetben csak egy apró, ám mégis közös emlék, ami kitörölhetetlen nyomot hagy bennük.

Ha belegondolok, még azok a filmek lehetnek igazán érdekesek, ha valakit ez a téma vonz, amiben a két oldal katonái kötnek egymással barátságot, még akkor is, ha korábban azzal a szándékkal öltötték magukra uniformisukat és csatolták fel fegyvereiket, hogy az ellenséget elpusztítsák. 

Mégis, néhány esetben, valamilyen külső vagy belső hatásra, akár egy angol és német, amerikai és japán katona között is kialakulhat egy olyan szoros kötődés, ami mindet felülír, amit korábban vallottak, vagy amivel teletömték a fejüket. 

A Vietnami háború egy kicsit más, mert időben szinte még tartott, mikor megszülettem, így, majdnem mondhatom, hogy beleszülettem, ami annak függvényében persze barokkos túlzás, hogy kis országom csak kis mértékben lehetett érintett az eseményekben, ráadásul, mivel 74-es születésű vagyok, addigra Amerika már hivatalosan kiszállt ebből a groteszk, történelmüket meghatározó és felülíró eseményből. A II. Indokínai háború ugyan 20 évet karolt át, 1955-től 1975-ig, Amerika alig nyolc évet áldozott fel történelméből, hogy leszámoljanak a politika által ellenségnek kiáltott kommunista befolyás ellen, hogy egy tőlük távoli országban kezdjenek egy olyan háborúba, amelyre nem voltak felkészülve és aminek hatását nem mérték fel körültekintően, hogy végül, mondhatni, az USA megélje a legnagyobb szégyent, amit korábban elképzelhetetlen tartottak: Vereséget szenvedjenek egy rosszul felmért, alul-értékelt ellenségtől.

Arra sem nagyon emlékszem, hogy iskolai tanulmányaim között mikor vettük a Vietnami háborút és korát, mert egyszerűen erről semmilyen emlékem sincs, sem általánosból, sem az érettségi idejéből, bár volt valami Kennedy, meg New Deal, meg egy Watergate botrány 1972-ben, ami végül, amennyire emlékszem, egyenes utat nyitott annak, hogy a lemondó Nixon után végre eljöjjön az ideje annak, hogy Amerika lenyelve a keserű pirulát és korábbi, végtelenül patrióta nézeteit, 1973-ban fogja a kalapját és távozzon a Vietnami hadszíntérről.

Csakhogy, ami addig történt a bő nyolc év alatt, a bevonulásuktól a kivonulásig, az egy teljes generációt vágott taccsra, akkor is, ha személyes érintettségük volt benne a harctéren, akkor is, ha otthon maradtak és megtagadták, hogy harcoljanak. Harcba hívott tehát a haza, sokatok agyát átmosta jól hangzó lózungokkal, miközben egy ideig a polgárság nagyobbik része biztosította támogatását felétek, hogy amíg ti felvértezve a hamis ideákkal elmentetek meghalni, addig hazai földön forduljon a széljárás és arra érkezz haza, hogy mintha azok lennének kevesebben, akik a te oldaladon állnak és amiről azt hitted, majd dicsőséget hoz neked. 

A "Született július 4.-én" pedig egy végtelenül hazafi identitású amerikai férfi története, aki nem kérdőjelezte meg a hazájának érveit és kérésének hitelességét és jogosságát, mert akkor már hosszú ideje mosták a fiatalok agyát azzal, hogy a Szovjetunió igyekszik befolyását kiterjeszteni Ázsiára és onnan tovább, akár az egész Földre. Azonban a politikai berendezkedése egyáltalán nem felelt meg az Amerikai gazdasági képnek, amely a vagyonok elosztását teljesen másképpen képzelte el, mint az egyébként üzleti alapú gondolkodást favorizáló amerikai felső tízezer.

Az egyszeri amerikai fiú pedig megrészegült attól, hogy az elnök csatára hívja és meggyőzi róla, hogy nincs más mód, mint visszaküldeni a kommunistákat oda, ahonnan jöttek és ennek egyik állomása Vietnam-ban keresendő.

A film főszereplője, Ron Kovic, akit a filmben Tom Cruise alakít, történetesen az amerikai függetlenség napján született, ami rányomta életére a hazafiság pecsétjét. Bár eredetileg ír és horvát felmenőkkel rendelkeztek a polgári, katolikus család végtelenül patrióta nézeteket vallott, és Kovic apja még részt vett a II. Világháborúban is, ami miatt a hozzáállásuk egy lehetséges háborúhoz, melyben egyik legidősebb fiúgyermekük is érintett lehet, amolyan dicsőség lett számukra. Maga Kovic is így élte meg azokat az időket és nem bírta felfogni, hogy iskolatársai közül oly sokan miért ellenzik hazafias hozzáállását.

Oliver Stone is érintett volt ebben a háborúban (A Szakasz című film főhőse nagy részben Stone karakterére épített) és később, mikor a filmkészítés felé fordult, kötelességének érezte és egyben terápiás céllal igyekezett feldolgozni érzéseit az eseményekkel kapcsolatban, hogy megmutassa Amerikának, beledörgölve az arcába, hogy mi történik akkor, ha bizonyos politikai érdekek miatt csorbul a polgárok érdeke. Stone ugyanis mikor hazatért, minden platformot megragadott, hogy felhívja a visszásságokra a figyelmet, amiket átélt a harcok alatt és miután leszerelt. 

Producerként is érintett volt néhány olyan film elkészítésében, amely foglalkozott a háborúk poklával, de ami fontosabb, maga is rendezett egy filmet, amely egy fiatal katona szemén keresztül mesél a tapasztalatairól, hogy azután fontos filmes díjakat nyerjen. "A szakasz" című filmjével kezdődött és egy trilógiává bővítette. A Vietnami háborúban történteket, három, egymástól eltérő szemszögből mutatta be. 1986-ban tehát elkészült "A szakasz", amely a harctéren átélt borzalmakra fókuszált, 1989-ben a közben megismert aktivista, Kovic támogatásával megfilmesítette a korábbi őrmester majd háborúellenes aktivista életét, míg végül, 1993-ban elkészítse a háborút egy harmadik oldalról, egy Vietnami asszony, Le Ly Hayslip szemén keresztül, aki falujából és a kétoldalú tűzvonalból végül átmeneküljön Amerikába, hogy egy másfajta életet is megismerjen, amely bár messze volt a véres csatamezőktől, mégis hasonlóan fájdalmas élettörténetet mesélt el, halálról, szerelemről, válásról és beilleszkedésről. Talán az első mozi lett a legsikeresebb és bár mindhármat láttam, a kedvencem, összetettsége miatt, a középső, a Tom Cruise nevével miatt még nagyobb nézettséget gyűjtő "Született július 4.-én" lett. Mellékesen teszem hozzá, hogy egy Vietnami ismerősömmel beszélgettem arról, hogy neki milyen érzés, amikor amerikai akciófilmekben azt mutogatják, hogy amcsi katonák lemészárolják az ázsiai oldal katonáit. Mosolyogva mesélte, hogy azért náluk is készül egy-egy film a témában, amikben törékeny vietnami fiúk késelnek le egy egész szakasznyi, kigyúrt, tipikus amerikai katonát, szóval őt nem zavarja az ilyesmi.

Kovik kezdetben nem volt megbékélve az ötlettel, hogy a charme-os szépfiú, a tinilányok kedvence alakítsa a vásznon, főleg a színészi kvalitásait kritizálva. Cruise azonban miután ráharapott a szerep lehetőségére, maximalizmusával hamar meggyőzte a kétkedőket, beleértve a stúdiót is, akik szerint nincs felkészülve egy ilyen nehéz, drámai szerepre. Ne felejtsük, karizmája miatt később is előfordult, hogy egy könyv szerzője erősen ágált ellene, hogy azután alakításával - Interjú a vámpírral, Lestat szerepében - rácáfoljon a vele szemben támasztott kifogásokra. Kovic végül, elismerő gesztusként egy bronzcsillaggal is honorálta a színész teljesítményét. Magam is csodálkozom, hogy megkapta a szerepet, hiszen Cruise július 3.-án született, így nehezebb volt beleélnie magát a főszereplő helyzetébe, aki egy nappal későbbi születésű!*vicceltem... Cruise és Stone egészen odáig ment a szerep autentikusságának elérésében, hogy szakértőkkel tárgyaltak egy olyan gyógyszer használatával kapcsolatban, amely képes az idegek megbénítására. Használatának ötletét azonban azonnal elvetették, amikor a vizsgálataik közben kiderült, a szer hatásossága szintúgy kétséges, mint a biztonságossága. A gyártási költségek megugrása is kétségessé tette a produkció létrejöttét, amíg a rendező és főszereplője le nem mondott az egyben kifizetett gázsiról, hogy inkább majd az esetleges bevételekből részesüljenek. 

A "Született július 4.-én" tehát végighalad egy férfi életén, aki először elvakultan szolgálja a hazáját és miután csalódik benne a hazatérése után, szembeforduljon mindennel, amiben korábban hitt és mi mégis neki adunk ebben a pálfordulásban igazat, hiszen itt a kispolgár az, akit becsaptak. Kovic aktivistaként tehát 180 fokkal fordult szembe a rendszerrel, mert saját tapasztalatai, kvázi mellőzöttsége világossá tette számára, hogy elárulták őt és valamennyi társát. Visszailleszkedésüket a társadalomba semmilyen értékelhető formában nem készítették elő, mint, ahogy arra sem lettek felkészítve, milyen súllyal nehezedik az ember lelkére a háború pokla. Ronccsá tették őket és Uncle Sam nem akarta állni a javíttatás költségeit! 

Kovik, Cruise és Stone között pedig kialakult egy szoros barátság. Azoknak igyekeztek megragadni a figyelmét, akik nem láthattak bele minden oldal kártyáiba. Ezért is olyan szép ez a fejlődéstörténet, ahogyan Ron szemén keresztül nem csak az idegen ország, hanem a hazája kínált vesszőfutását is végig kellett járnia. Szerencsére, csak annyira szentimentális a film, amennyire a valóság lehetett, így nem véletlen, hogy Ron iskolai szerelmével (Kyra Sedgwick) végül nem kel egybe és Ron katonaként a tiszteletből eljusson a hajléktalan csöves-veteránig, akinek sorsára senki nem kíváncsi. 

Nagyon hatásos jelenetekben ismerhetjük meg személyiségét, melyekből kettőt kiemelnék:

Az első, amikor Kovic a feletteseinek igyekszik elmondani, hogy ő a felelős annak a társának haláláért, akit tévedésből mellkason lő és megöl. Nagyon érezhető a szövegben és játékban az ember gyötrődése, amivel egyszerre igyekszik igazként vállalni a felelősséget, ugyanakkor mégis védekezik kicsit, magát is védve, ahogyan dadogva ismételgeti, hogy "azt hiszem, azt hiszem...", mert ha kimondja, egyenesen és megkérdőjelezhetetlenül, hogy megölte egy társát, az minden szépítés nélkül egy elítélendő cselekedet lenne, hiába akad enyhítő körülmény.

A másik, ahogyan Kovic és édesanyja (Carolina Kava) kapcsolatát ábrázolják. A nő arca, amikor enyhén megvonaglik (csak nem az undor suhan át rajta?) amikor fia a középiskolai birkózó versenyen elveszíti a meccsét. Vagy amikor Ron hazatér, lebénult lábakkal, a család és szomszédok körbeállják és a férfi csak az anyjára képes figyelni, amikor az kijön a házból. Ahogyan kifürkészné annak arcát, hogy vajon mit gondol most a fiáról és helyzetéről. Szerintem ez az egyik legerősebb jelent a filmben, amire az operatőr, Robert Richardson úgy erősít rá, hogy a kamera szinte az asszony szemén keresztül mutatja a fiát, aki a kerekesszékben ülve nézi őt fürkészőn. Richardsont nem véletlenül jelölték Oscar-ra, bár, ekkor még nem kapta meg, de rá két évvel, szintén Stone keze alatt a JFK-ért azonban már átvehette a szobrocskát.

HistoryforSale

Kyra Sedwick-nek ez volt az első komolyabb filmszerepe, ami elindította a maga csendes sztár útján. Nem sokkal a forgatás előtt ment feleségül Kevin Bacon-hez, akivel jelenleg is egy pár, ráadásul a forgatás alatt már első gyermeküket várta! Willem Dafoe és Tom Berenger szerepeltetése nem volt kérdéses, igaz, két teljesen más karaktert alakítottak, mint "A szakaszban". Rajtuk kívül is rengeteg ma már ismert név jelenik meg aprócska szerepekben. Így lett Bob Gunton orvos, vagy Vivica A. Fox prostituált, hogy csak kettőt említsek meg. Megérne egyébként egy Top20-as gyűjtést, hogy kik kerültek még be. :)

John Williams érzékenyen nyúlt a történethez és két fontos témát variál gyönyörűen a zenei albumon, amely azonban felemás érzést kelthet bennünk, mivel a betétdalok mellett nincs fél órányi eredeti filmzene rajta, de legalább azok szép pillanatok. A betétdalok közül a kedvencem, az unásig nézett videóklip miatt is, "A Hard Rain's a Gonna Fall" című Bob Dylan nóta, amit a filmhez Edie Brickell dolgozott fel. Gyerekként bele is zúgtam a mezítláb ringó énekesnőbe, igaz, további munkásságát nem követtem. Ennyit a kamaszszerelmekről! Dylan még 1962-ben írta a dalt, második albumához és érdekessége, hogy eredetileg dalötleteinek első soraiból gyúrta össze.

A film számtalan díjat zsebelhetett be és kapott a kritikusoktól hideget-meleget. Mindezek ellenére azt hiszem, ez az egyik kedvenc filmem Cruise-tól és az egyik legkerekebb háborúellenes dráma, ami készült a műfajban. Annak is érdemes adnia egy esélyt, aki kifejezetten utálja a színészt, mert lehet bármennyire megosztó személyiség Cruise, ebben a filmben nagyon erős drámai tehetségről tesz tanúbizonyságot.

85%

A lecsap csapat (Mennydörgő erő) - Thunder Force (2021)

A lecsap csapat (Mennydörgő erő) - Thunder Force (2021)

Rendezte: Ben Falcone

A film Mafab adatlapja: Thunder Force (2021)

Megtekintés: Alig pár hónapja (február közepe), hogy írtam egy friss Melissa McCarthy filmről és arról, hogy egy számomra meghatározhatatlan okból, feszesen - nagyjából - követem a színésznő munkásságát. A "Szuperagy" pedig kapott is tőlem kemény 40%-ot, mert bár volt kraft az alapötletben, a megvalósítás a szokásosan Ben Falconésan gagyi omlett lett. Falcone egyszerűen vagy nem tud rendezni - ezt azért nem hinném - vagy valami borzalmasan szarul sikerül kiválasztania feleségének a karrierépítő filmjeit. Falcone első mozija, az általam erősen kritizált "Tammy" volt. Azonban, ha arra 30%-ot, a "Szuperagyra" 40%-ot adtam, akkor Falcone rendezéseinek minősége emelkedő vonalat mutat, mert ez a komédia - már majdnem vígjáték - már karcolja a 45%-ot is, persze csak szerintem. Márpedig, ha így javul, akkor előfordulhat, hogy a jövőben látni fogok egy olyan McCarthy mozit tőle, amire ki merem jelenteni, hogy tetszett!

McCarthy rejtély számomra. Mint nő, sehol nincs az ingerküszöbömben. Elképzelhető, hogy az idén 51 éves komika egyszerűen megtestesíti nőben azt a karaktert, amit nekem nem sikerült. Azaz, hogy sikeres komikus színész lett, velem ellentétben és olyan B filmekben kap főszerepeket, amikben magam is szívesen játszanék... ...egy másik dimenzióban. A lényeg, hogy valamiért kedvelem ezt a kissé bumfordi nőt, még akkor is, ha filmjeinek a többsége értékelhetetlen számomra. Talán azért, mert pl. Owen Wilsonnal szemben kifejezetten jó színésznek tartom, bár, ha nem kezd el futószalagon független drámákban alakítani, nehezen fog kiderülni róla, hogy sokkal több van benne a seggre huppanó, trágár dumákat soroló, bizonytalan háziasszony formánál. Állítólag komoly fogyókúrába is kezdett, de ha annak van eredménye, akkor az azt jelenti, hogy ez a film régóta állt dobozban.

A film másik főszereplője, Octavia Spencer azon kevés fekete színésznők egyike, akivel ha tehetném, azonnal aláírnék egy filmszerepre. Nem azért, mert a hölgy Halle Berry, vagy hasonlóan csinos Afrika hercegnője típus (tudom, hogy mennyire rasszistának hangzik) hanem mert pont nem, de amit a külső nem ad, azt szerintem színészi teljesítményben bőven hozza. Pár éve, amikor fejben összeállítottam egy Top10 színésznőt, akikkel játszanék drámai szerepet, Spencer belekerült a csoportba és nagyjából ekkor jöttem rá, hogy feleségnek a szebbekből válogatnék, de ha egy filmdrámában szeretném megmutatni, hogy van bennem Olivier-i tehetség (Sir Laurence Olivier* - a szerző) akkor egészen biztos, hogy a csúnyácskább, vagy pol-korrektebb megfogalmazásban, a kevésbé vonzóak közül keresnék partnert.

McCarthy és Spencer szerintem képesek elvinni egy filmet a hátukon, ezt bizonyítja az is, hogy itt is sikerül nekik, pedig a forgatókönyv nem túl acélos. 

A múltban, vagy negyven éve, (legalább annyi kell legyen, hiába mond mást a film, a színésznők kora miatt...) egy különleges légköri jelenség miatt valamiféle kozmikus sugárzás éri a Földet és ennek folyományaként néhány ember génjei megváltozik, ami által különleges képességekre tesznek szert. Néhányuk a frissen kapott adottságot rossz dolgokra használja, és egyikük elpusztít egy metrószerelvény, amiben az akkor kisiskolás Emily (Octavia Spencer) szülei is utaztak és meghaltak. Emily pedig megfogadja, hogy a szüleitől örökölt intelligenciáját és kitartását abba fogja ölni, hogy kitaláljon valami mesterséges szuperhős szérumot, hogy majd utána összefogdossa a kártékony X-meneket. Azonban ehhez előbb túl kell élnie az iskolát, ami nem menne neki, ha az iskolai erőszakból nem mentené ki a későbbi legjobb barátnője, Lydia (Melissa McCarthy), aki viszont nagyjából mindenben az ellentéte az okos afroamerikai kislánynak. Barátságuk egy ideig megbonthatatlan, azonban Lydia olyannyira híján van a felelősségnek, hogy mikor figyelmetlensége miatt Emily majdnem elesik egy ösztöndíjtól, az öri-bariból öri-hari lesz.

Elrepülnek az évek és Lydia még ma is visszasírja legjobb barátnőjét jelképes elvesztését, így amikor kiderül, sulitalálkozó lesz, némi besörözéssel felvértezve elmegy Emily munkahelyére, mivel az ígéretével ellentétben, nem érkezett meg a buliba.

Ahogyan sejthető - igen, van klisé rendesen, de hát ha a Pókember filmekben ezt nem rovom fel a rádióaktív póknak, akkor itt sem fogom felróni a sörnek és a leginkább spa-fotelnek tűnő kísérleti-masinának - Lydia megint belekeveredik valami bénázásba és akaratán kívül részese lesz Emily mostanra beért kutatásainak. 

Mellesleg a film egyik legjobb poénja a két kezelés közötti különbség. Azon fel tudtam röhögni.

Szóval, a szuper-emberségi kísérlet egyik felét Lydia, a másikat Emily kapja, akiről az is kiderül közben, hogy anya lett az évek alatt, és van egy lánya, aki a Wakandai Suri amerikai középosztálybeli iskoláscsaj megfelelője.

A két asszonyka pedig, ahogyan a szuperhősfilmekben látta, járni kezdi a várost, hogy legyőzze a gonoszokat. A többit sejted?

A film humora nekem sokszor tűnt gyermetegnek. Nem tudom, hogyha van egy jó témájuk, amit jól megírt szövegekkel egy viszonylag komoly moziként is el lehetne adni, mi szükség van karikatúra szerű gonoszokra és az unásig ismert történeti klisékre? Egyszerűen ilyen a lusta forgatókönyv írás, vagy az amerikai humor nem képes túllépni egy 12 év körüli kissrác humorvilágán.

A színészek azonban ripacskodásukban is jók. Jason Bateman szokás szerint olyan, mint a szomszéd matektanár laza figurája - ez a pasi nagyjából olyan, mintha egyik filmjéből szünet nélkül, sétálna át a másikba - Bobby Cannavale (Te ezek nagyjából mind 69-70-esek???) pedig nem tudom mennyit alszik otthon, de mostanában szinte mindenben benne van. Itt épp negatív hős, mint a Jumanji újrában, pedig a Szuperagyban már egyenesen McCarthy pasija lehetett. Smároltak is egy sort, miközben Falcone dirigálta őket, aki mellesleg McCarthy férje. Melissa Leo nevét meg mostanra sikerült megjegyeznem, pedig a Támadás a Fehér Ház előtt is láttam már filmjeit. Laser szerepében meg az a Pom Klementieff látható, aki a Galaxis őrzőiben alakította Mantis-t. Erre mondjuk úgy jöttem rá, hogy elolvastam, ki ő, mivel Mantis arca annyira el lett maszkírozva, hogy sosem ismertem volna fel segítség nélkül.

A fényképezés szép. A zene nem túl erős. Konkrétan a zenei albumot meghallgatva egy jobb motívumot nem találtam benne. Pedig Fil Eisler nem kezdő a szakmában, mégis hiányzott az a plusz a zenei anyagból, ami miatt esetleg újra meghallgatnám. Ráadásul, a filmben nem is hallgathatjuk végig a The Cranberries Dreams című számát, bár, amikor elkezdődik, megdobbant a szívem. A trükkök, éppen elmennek, de volt egy olyan pillanat is, amikor felszisszentem, annyira gagyi volt valami megoldás.

Ben Falcone vagy egy lehetséges folytatásnak ágyazott meg, vagy még nem kiforrott forgatókönyvíró, de furcsálltam, hogy az Emily életcélját kiváltó ok, azaz a szülei meggyilkolása, nem kap kerek lezárást azzal, hogy a film végig esetleg elkapta volna a gyilkosukat. Laser sorsa pedig egy homályos mondatot kap, míg a társaság kihagyhatatlan árulóját is elfelejti a film a végére.

A kémia érezhető a két női főszereplő között, ami annak is köszönhető, hogy közel húsz éve nagyon jó barátnők.

Szóval, akad pozitívum, de a jó szuperhős-komédia nem ez.

45%

Kés a zajban - Chaos Walking (2021)

Kés a zajban - Chaos Walking (2021)

Rendezte: Doug Liman

A film Mafab adatlapja: Chaos Walking (2021)

Megtekintés: Hiába kedvelem Liman rendezői vizualitását, ha ő valamiért úgy érzi, bele kell tenyerelnie a tutiba, nem jó értelemben.

És Liman megint megtette! Megint nekiugrott egy fantasztikus és érdekes koncepciójú young adult trilógiának, hogy - bár nem ismerem az írott művet, ami amúgy már magyar nyelven is kapható, Kés a zajban címmel - kisajtoljon belőle egy érdektelen sci-fi kalandfilmet, amelyben valahogy semmiből nem kapunk eleget.

Patrick Ness trilógiája egy komplex történet, melyet kiegészített közben három novellával is, melyek a cselekmény körül még jobban elmélyítik az univerzumot, amiben járunk. A film azonban, pont dramaturgiai okokból, nem lesz világos azoknak, akik nem ismerik az alapművet vagy kimennek közben legalább egyszer a konyhába egy sörért. Egyszerűen vannak olyan mesék, amelyek háttere annyira bonyolult és komplex, hogyha nem kapunk megfelelő mankót hozzá, nem tudunk beleolvadni a történetbe és kívülállóként kissé érdektelenül fogjuk bámulni az eseményeket, anélkül, hogy berántott volna minket a mű. Azonban sokan azt is negatívumként fogják fel, ha egy film azzal kezdődik, hogy hosszú expozícióval igyekszik előre betömni a lyukakat és válaszolná meg a később esetleg felmerülő kérdéseinkre a választ.

A Chaos Walking pedig pont egy ilyen mese, amit ráadásul eléggé megváltoztattak a könyvhöz képest, hogy annak se sikerüljön a tökéletes átélés, aki olvasta korábban, pedig az alapötletben akadnak zseniális elemek.

Az idegen bolygón, ahol járunk, egy külső hatás miatt - a könyvben azt hiszem, valami spóra, de a filmben ha ezt meg is említik, én tuti átaludtam azt a jelenetet - a férfiak gondolatai zabolázhatatlanul felszínre törnek és szinte élő hologram-videóként keringenek az ember feje körül, a belső monológjaikkal együtt. Ez, szerintem nem kérdés, hogy mennyire frusztráló. Azonban igaz itt is a mondás, ha mindenkinek van egy szuper-képessége, akkor az valójában már nem az! (Először ezt a felvetést a "Hihetetlen családban" hallottam, de nem tudhatom, korábban ennek nem volt-e nyoma a művészetekben.) 

Prentisstown peremén él Todd Hewitt (Tom Holland) két nevelőapjával, asszonyok nélkül, mivel az új otthonként szolgáló bolygón a nőket korábban kiirtotta egy helyi életforma, vagy legalábbis, Toddnak, a közösség legfiatalabb lakójának ez az információja. Todd faluja nagyban függ a helyi elöljáró, Prentiss (Mads Mikkelsen) kényétől és kedvétől, illetve a város vallásos rendfenntartójától, Aaron-tól (David Oyelowo) is. (Már az is beszédes, hogy az elöljáró Prentiss saját magáról nevezte el a városkájukat.)

Todd nevelőszülei, Ben (Demián Bichir) és Cillian (Kurt Sutter) nem véletlenül költöztek a várostól kicsit messzebb, hogy valamennyire megtarthassák függetlenségüket. A függetlenségüknek köszönhető, hogy Todd állandóan a környéken túrázik, meglógva a házi, de főleg kerti munka elől és persze, hogy történik vele valami, miközben erdőt és munkát kerül: összefut az életében látott legszebb nővel. Ez azért nem olyan nehéz, ha tudjuk, hogy Todd eddig egyetlen nőt sem látott. (A film ennek ellenére a homoszexualitásnak még az árnyékát sem hozza be a történetbe. Vagy tovább voltam a konyhában...)

Todd tehát belefut Violába (Daisy Ridley) és képessége miatt ez kb. 3 percig sem titok a falu homogén lakossága előtt.

Innentől kezdve számomra kissé erőltetett okokra hivatkozva Prentiss és kolóniája igyekszik megkaparintani a lányt, hogy számomra homályos okból szex helyett inkább máglyán égessék el, vagy ahogy jön. Hivatkoznak persze a múlt sötét árnyaira, meg egyéb marhaságok, ezért nem csoda, hogy a közben libidófröccsöt kapott fiatal Todd, aki eddig fogadalom nélküli erőszakos szüzességben - érted: erőszakos - leledzett, inkább úgy dönt, megragadja Viola törékeny kacsóját és átmenekül vele ahhoz a titokzatos területhez, amelyet a férfiak úgy neveztek meg, hogy ott a lány békében élhet.

Prentiss nem adja könnyen a napi akasztásra valót, ezért követi a párost és vértelen kalandok közben elérkezünk egy olyan fináléhoz, aminél unalmasabb young adult trilógia első rész záróepizódot talán még életemben nem láttam. Ha az volt a terv, hogy egy izgalmasnak ígérkező franchise-t építsenek fel, sikerült azonnal kiherélniük azt. 

Nem segít ezen a kiváló szereplőgárda sem, akik között pl. igen komoly meglepetés volt nekem Cillian karakterét játszó Kurt Sutter, hiszen a "Kemény motorosok" rendező-kreátora nem szokott saját munkáin kívül másnál szerepet elvállalni. A végeredményt tekintve egyébként nem is lett volna rá szükség. Mads ismét egy tökéletes főgonosz karakter, a szeme most rendben van. Daisy Ridley számomra legalább húsz percig volt a femme fatale helyett az a színésznő, akit tudom, hogy már láttam valahol, de ki ez, te, ki ez te? Nem Ridley hibája, hogy a borzalmas frizura alatt nem ismertem rá azonnal, bár tény, az és a sminkje teljesen megváltoztatta számomra az arcának karakterét. Tom Holland még mindig képes eljátszani egy már nem teljesen tini fiút és csibészes humora is megcsillan a belső monológoknak köszönhetően. Rövid szerepben megjelenik a mostanában felkapott Cynthia Erivo is (Harriett filmjének kritikája) ám a trilógia nyitó epizódjában, amelyet szerintem fog követni a többi, neki sincs ideje tehetségeskedni.

Nem igazán szpojlereznék, így van karakter, akit kihagytam, és az összes bennem kavargó kérdésnek sem engednék itt teret. Azonban azt nem tudom, miért nincs szerencséje ezekkel a young adult sorozatokkal Liman-nak. Azonban, az biztos, hogyha lenne hasonló trilógiám, egészen biztos nem merném rábízni.

A "Chaso Walking" egy érdekes koncepcióból fújt fel egy hatalmas lufit, hogy már a film első felében kipukkassza, hogy a végén egy tökéletesen feledhető befejezéssel segítsen a nézőnek álomra hajtania a fejét.

Kár, hogy sem az író Ness-nek, sem a forgatókönyvet vele jegyző Christopher Ford-nak nem sikerült elég érdekesen megírnia a scriptet, pedig, korábban neki is került már ki szórakoztató munka a kezéből. Talán az eredeti forgatókönyv alap, amit állítólag Charlie Kaufman jegyzett le, nem volt eléggé megfelelő. Fel nem foghatom, hol csúszott félre ez a koncepció, de borítékolható, hogy nem lát benne egy fanatikus lehetőséget, pont úgy jár, mint a 2008-as Hipervándor, aminél szintén minden adva volt a sikerhez, ám végül a közönség teljes érdektelenséggel fogadta a felvezető mozit.

35%

Töfi: - Az imdb triviái szerint Tom Holland megszenvedte a forgatást rendesen: egy jelenetben majdnem megfulladt, egy kaszkadőr már az első nap eltörte az orrát és még a bölcsesség fogával is meggyűlt a baja.

- A watchmojo youtube csatorna két videóban is megjósolta a film lehetséges bukását.

Ghost - Ghost (1990)

Ghost - Ghost (1990)

Rendezte: Jerry Zucker

A film Mafab adatlapja: Ghost (1990)

Megtekintés: - Micsoda? Hogy az a pasas rendezze a filmet, aki az "Airlpane!"-t és a "Top Secret!" mozikat? Elment az eszetek! - kérdezte a producer és forgatókönyvíró, Bruce Joel Rubin. - Akkor már inkább Kubrick. - De Bruce, tudod jól, hogy Kubrick irtózik a repüléstől és sosem fogja elhagyni Angliát! - Jó, akkor legyen Milos Forman! - De az egy művészfilmes hobó! Ráadásul az utolsó filmjére, a Valmontra a kutya sem volt kíváncsi. - De nem akarom, hogy a filmemet egy paródiagyártó rendezze. - Legalább beszélj vele! - A többi pedig már történelem.

Tökéletesen megértem Rubin művészi aggályait Zucker korábbi munkái miatt, azonban azt már látnia kellett volna, hogy Zucker, a ZAZ trió tagjaként, valami akkor még működő és ösztönös tehetségtől fűtve, instant klasszikusokat gyártott, még akkor is, ha azt vígjáték fronton tette, a "Ghost" viszont egy romantikus drámának készült, aminél nagyon fontos volt a hangulat és Rubin szerint, egy olyan rendező, mint Zucker, elviheti a koncepciót egy komolytalanabb irányba, amit a forgatókönyvíró nem szeretett volna.

Nem nagyon tudom, mit mesélhetek erről a filmről bárkinek, hiszen, aki egykorú velem, szinte mindenki látta már, aki meg eddig nem nézte meg, azt biztos nem is érdekli. Többek között anyám egyik kedvenc filmje - a másik az "Ahová lépek, szörny terem" - és ennek köszönhetően sikerült Whoopi Goldbergnek megcsinálnia egy igen ritka filmművészeti hármast: BAFTA, Golden Globe és Oscar-díj a legjobb női mellékszereplőnek. Mindezt pedig a tehetségén kívül azért is sikerült elérnie, mert Patrick Swayze kereken kijelentette, hogy csak azután hajlandó aláírni a filmhez, miután már Goldberg szerződésén megszáradt a tinta. Ez azért is volt igen bátor húzás Swayze-től, mert korábban több tucat színésznek felajánlották már Sam Wheat szerepét, így volt rá némi esély, hogy ennek a zsarolásnak nem enged a stúdió. Bárcsak ne látta volna korábban Rubin Swayze egyik tévés interjúját, amelyben a színész az  édesapjáról olyan őszinte szeretettel mesél elcsukló hangon, hogy a producer-író akkor határozta el, lehet, hogy a korábban akciósztárként elkönyvelt Swayze - A Dirty Dancing után rövid időn belül készített három akciófilmet is, igaz, az Országúti diszkónak volt igazán komoly visszhangja csak - megfelelő lenne a halálból részben visszatérő, szerelmét féltő férfi szerepére.

Rubin már egy ideje forgatta a fejében egy olyan film gondolatát, amely a szellem szemszögéből mesélné el a történetet (Olyannyira ráfeküdt a témára, hogy "SZPOJLER" ugyanebben az évben mutatták be másik tematikus filmjét, a "Jákob lajtorjáját".) és forgatókönyvén érezte, hogy olyan jó munkát végzett, hogy nem engedhette át a gyeplőt teljesen még a rendezőnek sem. (Többek között ezért is lett volna a két eredeti tippje, Forman és Kubrick alkalmatlan rendezőnek, hiszen mindketten öntörvényű művészek, saját koncepciókkal.) Később kiderült, hogy Zucker meg szeretett volna komolyabb vizekre evezni a komédiák után és ezért, ha már lehetőséget kapott, igyekezett alkalmazkodni, inkább csapatjátékos lenni, mint sok más, sikeres direktor. Csak néhány apróságban nem értett egyet Rubin-nal, de ezek között akadt olyan, dramaturgiailag nagyon fontos cselekményrészlet is, mint a film végén, Carl tombolása közben Oda Mae (Whoopi Goldberg) halála, mellyel Zucker sehogyan nem tudott egyetérteni vagy egy másik jelenet, amelyben Oda Mae az utcáról kiabál fel Mollynak (Demi Moore) a lakásba, hogy hallgassa meg. Eredetileg egy járókelővel szólalkozott volna össze, de a rendező nem találta logikusnak, így végül egy, a házban dolgozó szállítómunkás intené csendre a kiabáló spiritisztát.

Demi Moore, Patrick Swayze, Whoopi Goldberg

A forgatókönyvíró-producer sok, egyéb apróságban is kénytelen volt engedni és csiszolgatni, mind a stáb összetételében, mind a kész forgatókönyvben. Lisa Weinstein ötlete volt például az, hogy Oda Mae eredetileg egy sarlatán legyen, aki életében először akkor kerül a szellemvilághoz közel - habár a családjának női ősei mind rendelkeztek spirituális képességekkel a szellemeket illetően - amikor Sam megszólítja. Ugyancsak meg kellett győzni arról, hogy Tony Goldwyn, aki az áruló barátot, Carl-t alakítaná, tud a jófiús arca mellett egy sokkal durvább árnyalatot is hozni, amivel hitelessé teheti a figurát. Tony Goldwyn a meghallgatáson nem fűzött nagy reményeket hozzá, hogy megkaphatja a szerepet, mert korábban még nem dolgozott komolyabb mozifilmben. (Volt egy filmdráma mögötte, 1987-ből és a filmes debütálása a Péntek 13. sorozat VI. részében, 1986-ban, ahol néhány szava van csupán, majd mellkason szúrja Jason, a halhatatlan sorozatgyilkos és elegánsan átdobja a válla felett. Ezen kívül tucatnyi tévésorozat.) A Ghost-ban Carl pedig kvázi az egyik legfontosabb karakter kellene, hogy hitelesen megformálja. Ez olyan jól sikerült neki, hogy utána sokáig főleg intrikus szerepekkel keresték meg és előfordult, hogyha felismerték, nekitámadtak a film rajongói. Hosszú éveknek kellett eltelnie, mire végül már nem vágták a fejéhez a karakter árulását, nagyjából addig, míg a Disney Tarzan-ja az ő hangján szólalt meg eredeti nyelven. A sors fintora, hogy egy olyan szerep tette végül kedvelhetővé, amelyben csak a hangja hallatszik. Egyébként Carl szerepére elég sokáig keresték a megfelelő színészt, de a szereposztók mindig visszatértek a vele készült próbafelvételekhez.

Patrick Swayze kiütött szinte minden más, akkoriban lehetségesnek tartott riválist a szerepből, mert, mint említettem, Rubin látta egy interjúban és bizalmat szavazott neki. Swayze pedig bezsarolta Goldberg-et. Demi Moore akkoriban már viszonylag ismert színésznő volt, de a Ghost emelte a magasabb ligába. Ő végül azért került a képbe, mert Rubin hallotta róla, hogy Moore képes sírni úgy is, hogy a könnyei egyszerre mindkét szeméből Follynak. Az más kérdés, hogy a mosolygással már voltak gondjai és az egyik jelenetnél konkrétan lassították a felvétel sebességét, hogy megfelelő legyen a mosoly. Demi Moore is igyekezett hozzátenni a szerephez, és igyekezte a karaktert úgy megformálni, hogy gyászában is lehetőleg egy erős női karaktert mutasson - már amennyire lehetett, ha emlékszünk, hogy Molly mennyire szenved és elesett a filmben - és az ő ötlete volt az az erős pillanat is, amikor a lépcsőn görgeti az aprópénzt az üvegben, majd engedi, hogy legurulva eltörjön. Eredetileg a falhoz kellett volna csapnia, ám Moore rávilágított, hogy a karakter apatikus volta miatt inkább csak hagyná, hogy leguruljon az üveg. Ilyen apróságokból épült fel a film érzelmi része, amihez mint látható, a színészek is bőven hozzátettek.

Például a metróban végül azért Vincent Schiavelli alakította a dühös szellemet, mert a próbafelvételek alatt őt érezték erre a legmeggyőzőbbnek és mert egy különleges betegségben, Marfan-szindrómában szenvedett, ami egy örökletes betegség, és amelynek köszönhetően a beteg végtagjai irreális mértékben megnyúlnak. Ennek köszönhetően kapott sokszor ijesztőbb figurákat, holott egy kedves ember volt, aki többek között kifejezetten szerette a szakácsművészetet és három könyve is megjelent gasztronómiai témában.

A Ghost agyagos jelenete később sok filmből köszönt vissza.

Rick Aviles eredetileg egy Stand Up komikus volt és igen kevés szerepe közül az egyik legkomolyabb végül Willy Lopez lett, aki véletlenül megöli Sam-et. Aviles fiatalon, 42 évesen halt meg, kábítószer és AIDS szövődményekbe, de előtte rövid szerepei voltak olyan mozikban, mint a "Waterworld", "Keresztapa III." vagy Stephen King "Végítélet minisorozata".

A film története röviden azoknak, akik esetleg nem látták még a filmet. Már ha van ilyen köztünk...

Sam (Patrick Swayze) és Molly (Demi Moore) végre beköltözhet új stúdiólakásukba, amiben Carl barátjuk (Tony Goldwyn) is segít. Sam sikeres pénzember, aki könyveléseket ellenőriz, míg Molly szobrász, aki főleg agyaggal dolgozik. Demi Moore kérésére lett végül Molly művészeti ága az agyagművesség. Hogy hitelesebb legyen a szerepben Zucker együtt vettek fazekas leckéket. Később Swayze nyilatkozta, hogy életének egyik legerotikusabb munkája az volt, amikor együtt formázták az agyagot Moore-ral.

Sam talál néhány hibásnak vélt számlázási tételt, amit megemlít legjobb barátjának és munkatársának, Carl-nak.

Egyik este Molly-val hazafelé tartanak, amikor egy csibész megtámadja őket és miközben Sam nekiugrik, a férfi lelövi, majd elmenekül.

Sam, miközben meghalt, a lelke véletlenül a Földön ragadt és szellemként tanácstalanul követi Mollyt a kórházba, ahol egy másik szellem gyorstalpalón bevezeti a szellemlét alapjaiba. Sam ezek után tehetetlenül kénytelen figyelni, hogyan emészti fel a mindennapokban Mollyt a férfi halála.

Miközben dologtalanul tölti az időt Molly mellett, kiderül számára, hogy a gyilkosa nem véletlenül támadott pont rájuk. Sam követi a férfit és miután világossá válik számára, hogy szellemként semmilyen ráhatása nincs az eseményekre - leszámítva a macskát, aki úgy tűnik, mintha látná őt - céltalanul lődörög a fekete negyedben, ötletszerűen betér egy spiritizmussal foglalkozó testvér trió üzletébe, ahol kis közjáték után rádöbben, hogy a magát médiumnak kiadó svindler, Oda Mae (Whoopi Goldberg) talán egy öröklött, a család nőtagjain keresztül örökölt tehetség miatt képes hallani Sam-et.

Sam egyik rossz tulajdonsága, hogy nagyon makacs, így, mikor Oda Mae megtagadja, hogy segít neki, addig énekel a nőnek, míg az inkább kötélnek áll. (Itt van a film egyetlen olyan jelenete, amelyben a karakter "átlépi" a képzeletbeli határt és a párnáját beledobja a néző arcába.)

Molly elsőre nem hisz a jósnő-szellemsuttogónak, ám Oda Mae és Sam hamar meggyőzik őt, mikor elhangzik Sam, csak szerelme számára jelentős "szerelmi vallomása", a dettó szó.

Az események felgyorsulnak, amikor Molly megemlíti az esetet Carl-nak és közben Sam is megtudja, hogy legjobb barátja áll a támadás mögött, mivel sikkasztott a cégtől és félt, hogy Sam kinyomozza ezt. 

Sam, miközben igyekszik borsot törni volt barátja orra alá azzal, hogy megakadályozza annak pénzügyi csalását, egy a metróban "élő" szellemtől megtanulja, hogyan tud egy szellem akár fizikai úton érintkezni a materiális világgal, így Sam most már képes kopogó szellemként funkcionálni.

Carl padig, hogy visszaszerezze a pénzt, amivel feltehetően komoly bűnözőknek tartozik, attól sem riad vissza, hogy megfenyegesse Sam-et azzal, hogy megöli Molly-t.

Elszabadul a pokol és miután Sam a halálba kergeti gyilkosát, Willy-t, Carl után indul, hogy megmentse barátnőjét. (Tényleg, férj és feleség voltak???)

Carl majdnem végez a nőkkel, de végül ügyetlensége folytán gyakorlatilag Darwin-díjas mód kivégzi magát, Sam pedig mivel elvégezte dolgát, átmehet a mennyországba.

Annál érdekesebb a keresztény hitvilág ábrázolása, ha tudjuk, hogy mind az író és a rendező vallása zsidó!

Habár Goldberg már túl volt a "Bíborszín" című Spielberg filmen és olyan sikeres mozikat is készített, mint az "Apácashow", a Ghost-beli Oda Mae lett a legismertebb szerepe.

A film sikere váratlanul érte a stúdiót. A film kettő Oscar is besöpört és 1991-ben a legtöbbet eladott videókazetta lett. Körbejárta a világot és szinte mindenhol magas bevételt ért el.

Alapjában egy szerelmi történet, de azt sem lehet eltagadni, hogy Sam karakterének van egy sötét oldala, hiszen, vehetjük úgy, hogy bosszúja jogos, mégis halálba kerget két embert is. Fontos még a cselekményben a legjobb barát árulása. Oda Mae karaktere pedig egyértelműen a komikus mellékszál, bár, ebben a filmben legalább erős a funkciója, míg más mozikban szimplán csak humor forrás lenne egy vicces, fekete női karakter.

A film sikere után szóba került egy folytatás, de pont úgy nem lett belőle semmi, mint egy később tervezett tévésorozatból, legalábbis eddig.

Annyira jól sikerült darab, hogy elképzelhetetlen egy megfelelő Remake hozzá.

Maurice Jarre zenéjét is jelölték, de a zeneszerző nem kapta meg a díjat. Igaz, korábban már nyert hármat... Érdekesség, hogy Rubin másik szellemes filmjének, a Jákob lajtorjájának is ő szerezte a zenéjét.

A "Ghost"-ot a napokban újranéztem és csak nagyon kicsit kopott meg. A filmet eleve nehéz időben elhelyezni, ám, hogy tudatos döntés volt ez, vagy véletlenül alakult így, nem tudni. (Ha valaki nagyon akarja, a tévéműsorból és a filmben látható elektromos készülékekből kitalálhatja akár az évet is.)

Zucker 2001 óta nem rendezett filmet és Bruce Joel Rubin sem írt hosszú ideje semmit. A Jákob lajtorjája Remake nem számít. A Ghost azonban ma is képes leültetni az embereket a tévé elé, mert a szerelem és szeretet mellett arról is mesél, hogy lehet, hogy mégis van odaát valami, ami gyönyörű és vár ránk és mi szeretnénk hinni ebben.

85%

Raya és az utolsó sárkány - Raya and the Last Dragon (2021)

Raya és az utolsó sárkány - Raya and the Last Dragon (2021)

Rendezte: Don Hall, Carlos López Estrada

A film Mafab adatlapja: Raya and the Last Dragon (2021)

Megtekintés: Az utóbbi 1-2 év egyik legszórakoztatóbb animációs mozija, de úgy sejtem, pont úgy nem fogok rá teljesen emlékezni, mint az elmúlt kb. 10 évben látott hasonló mesék 90%-ára. Ez nem feltétlenül a mese hibája. Pusztán öregszem. Ha most lennék tizen-pár éves, nagy kedvenc lenne.

Emlékszem, hogy volt idő, amikor még nagy számnak, hírnek számított, ha a mozik bemutattak egy új Disney, Pixar vagy esetleg Toho stúdióban készült darabot. Ez abban az időben lehetett, amikor a technika még nem tette lehetővé, hogy gyorsan haladjanak a készítők, és futószalagon ontás magukból a jobb és rosszabb darabokat. Ez egybeesett azzal az idővel, amikor még rendszeresen vettem mozis, filmes magazinokat és több jó mozis oldal is kínálgatta releváns tartalmait, a megannyi amatőr szerző által életben tartott blogokról nem is beszélve. Közben történt valami a rendszerben, amely egészen biztos, hogy ugyanúgy ontja a meséket, mint eddig éppen csak egy-egy darab akkor kerül az ember szeme elé, amikor már hozzáférhető.

A Raya is egy olyan darab, amire rásüthetem a "nem láttam jönni" jelzőt. Bevallom, a megtekintés után nem tudnám megmondani, melyik stúdió követte el, ám nem is ez a lényeg. A "Raya és az utolsó sárkány" egy igen szerethető kaland mese a bizalomról, szeretetről és barátságról, belekeverve némi ázsiai mondavilágot. Nem a szellemes részét, hanem a sárkányosat. (Habár, ha úgy veszem, a gonosz lények nem anyagiak, így csak került bele egyfajta szellemi létsík is a moziba.)

Szpojleres okoskodással megspékelve.

Valamikor, egy csodálatos fantáziavilágban, Kumandrában öt törzsre szakadt az emberiség, akik viszonylagos békében élnek nem túl messze egymástól. Világuk nyugalmát egy csodálatos varázskő őrzi, amit négy törzs igyekszik megszerezni, miközben az ötödik vigyázza nyugalmát, mert a kő a felelős azért is, hogy a világukra ne szabadulhasson rá egy titokzatos, szinte legyőzhetetlen ellenfél, a Druunnok. A Druunnok nagyjából azért léteznek, mert az emberekben állandóan jelen van a békétlenség. A békétlenséget pedig csak a tiszta és őszinte szeretet és bizalom tudja semmissé tenni.

Korábban, úgy ötszáz éve, amikor a sárkányok és az emberek békében éltek, megjelent a Druun horda Kumandrában. (Ha azt veszem, hogy elvileg a békétlenség az, ami élteti őket, azt kell feltételeznem, hogy mikor Druun megérkezik, az emberek már nem feltétlenül éltek tökéletes békében. Bár, ez csak feltételezés, mert ha a sárkányok tudják, hogy az együttes erő az, ami legyőzheti a Druunnokat, akkor tudniuk kell azt is, miért létezhetnek. Márpedig a történet szerint nem volt olyan nagy széthúzás a Kumandrai népei között, hogy ezzel életre keljen ez a hatalmas ellenség. Whatever.) A Druun horda pedig pillanatok alatt legyőzött mindenkit, amikor már csak egy öt tagú sárkány család - számmisztikából ötös, hogy annyi benne az ötös - maradt talpon, hogy megfékezzék a gonoszt. Utolsó erejükkel - és mint később kiderül, egyéb érzésekkel megtámogatva - erejüket átadták a legkisebb sárkánynak, Sziszunak, hogy ő pedig létre hozhassa önmagából a varázskövet, amely elsöpörte a Druunnokat, felszabadítva az embereket. Csakhogy a legenda szerint a sárkányok nem változtak vissza és Sziszu is eltűnt. (És itt kérdezem meg, ha akkor a sárkányok ugyanazt a misztikus varázslatot csinálják végig, amit a film végén a szereplőink fognak, miért csak az emberek változtak vissza? A sárkányok miért maradtak meg kőszobornak?)

Mi a jelenben vesszük fel a fonalat, amikor Raya apja, aki törzsének vezére, találkozóra hívja össze a másik négy törzs vezetőit, hogy meggyőzze őket róla, értelmetlen a háborúskodás. A meeting nem sikerül fényesen és egyrészt öt darabra törik a szent kristály és a drámai esemény miatt megjelenő Druunnok pedig jó néhány embert kővé változtatnak, köztük Raya édesapját is.

A káoszt kihasználva a négy törzs megkaparintja egy-egy darabját a kőnek, hogy azután annak védelmével élhetővé tegyék területeiket, míg a Druunnok erőt gyűjtenek a teljes pusztításhoz, míg az ötödik Rayánál marad, akit apja utolsó erejével a folyóba lökött, mert a Drunnok nem képesek követnő a kislányt a vízbe.

Hat évet ugrunk az időben előre, hogy láthassuk, ahogyan Raya, immár felnőtt nőként egyedül kalandozik a pusztában, hogy megtalálja a legendás Sziszu lehetséges maradványait. (6 év telt el, de valamiért ez idő alatt ezek szerint a Druun nem hajtotta teljesen igába Kumandrát, ami furcsa, ha azt nézzük, a jelenben, mikor végre Sziszura rátalál Raya, hirtelen felgyorsulnak az események.) Raya végül sikeresen életre kelti Sziszut és ekkor még csak alig fél órája kezdődött el a mesefilm.

A további jó órában pedig Rayát és Sziszut követhetjük, miközben egyre több segítőt kerítenek maguk mellé és az ellenségeikkel is megvívnak néhány kisebb adok-kapokot, hogy végül, a karakterek a fejlődésüknek köszönhetően képesek legyenek ugyanazt a varázslatot létrehozni, amit korábban a sárkányok is. (Vagy a Galaxis őrzői az első mozifilmben... nagyjából.)

A verekedős jelenet közben azon agyaltam, milyen lenne, ha egyszer a harcoló szereplők mozgását megpróbálnák igazi harcművészekhez igazítani, hogy realisztikusabb legyen a mozgás sebessége. Bár, itt igazán nem lehet panasz a dinamikára.

A vicces karakterek, a néhány érzelmesebb jelenet és a csodálatosan kivitelezett animáció, a szerethető figurákkal, bőven leköti az embert. Nem igazán kiemelkedő darab mégsem és James Newton Howardnak sem ez a legjobb score-ja. (Tőle kedvenceim a Waterworld és a Jövő hírnöke, de például sokad dolgozik vele M. Night Shyamalan is.)

Ettől függetlenül érdemes megnézni, mert sokkal érdekesebb és szórakoztatóbb volt, mint néhány, mostanában látott gyerekmese, annak ellenére, hogy azért eredetinek sem lehetne nevezni. Kétféle sárkányos film van: amelyikben beszél a sárkány és amelyikben nem. Van, akit lehet, hogy zavar, amikor a repülő hüllők dumálnak, de én olyan Sárkányokkal nőttem fel, mint Fuhur, Süsü, Draco vagy Mushu. Érdekesen épült fel az utazásuk, azonban a végeredményt tekintve könnyen kiszámítható a befejezés. Azonban, ha úgy tekintem, hogy egy negyven feletti felnőtt - aha - férfit képes volt lekötni a megtekintése alatt, akkor egy gyereknek még inkább izgalmas lesz.

Ja, és utána néztem: Disney. (Talán ezért nem erőltették bele az a leszbikus szálat, amit végig éreztem a főhős és ellenlábasa között. Ezt külön köszönöm!) Azért érezni, hogy nem Pixar. A karakterek megközelítően sem olyan összetettek. A cselekmény sem túl acélos. Valahogy, végig benned van az az érzés, hogy láttál hasonlót, vagy kitalálod, mire számíts. Az mondjuk már komolyabb hiba. 

Dicsérhetném még a színészi játékot, de a magyar szinkron értelem szerűen okafogyottá teszi, hogy felsoroljam az eredeti hangokat, habár, eredetiben Raya hangját a Star Wars enyhén húsi és imádni való ázsiai Rose Tico-ja, azaz Kelly Marie Tran alakítja. (Igen, sokakkal ellentétben én kedveltem a hölgyet, bár szerepét én sem éreztem legitimnek.)

A forgatókönyvet nem fogom dicsérni, mert kicsit sokan dolgoztak rajta ahhoz, hogy ne legyen annyi kérdésem. Az elején pedig nem túl nyerő, hogy sok időt szentelnek az előzmények elmesélésének, mégis homályos néhány részlet.

65%

A pénzszállító - Le Convoyeur (2004)

A pénzszállító - Le Convoyeur (2004)

Rendezte: Nicolas Boukhrief

A film Mafab adatlapja: Le Convoyeur (2004)

Megtekintés: Kezdek rájönni, hogyha nem tucatfilmet akarok látni, akkor el kell felejtenem a hollywood-i mainstream áradatot és vagy független filmeket kell nézegetnem, vagy rácuppanni az Európai filmművészetre.

A francia filmekre például. A franciák képesek új ötletekkel, nem a bevett panelekben gondolkodva készíteni filmeket. Vagy talán nem annyira bevétel orientáltak, mint inkább, művészi kifejezésbe hajlóak a filmjeik. Mert amíg Amerikában teljesen rátelepedik a mozicsinálásra a stúdió és a producerek hatalma, addig Európában szerintem az alkotók sokkal nagyobb teret kapnak, hogy elképzeléseiket megvalósítsák. Ezekből a személyes darabokból pedig olyan érdekes hibridek állnak össze, mint ez a film is, ami már-már szatíra, enyhe komédia beütéssel, hogy az akció műfajba és a drámába is belecsípjen.

A továbbiakban szpojlerek előfordulnak:

Alexandre (Albert Dupontel) új fiú a pénzszállító cégnél. Pont akkor sikerül állást kapnia, amikor küszöbön áll a francia cég fúziója egy amerikai vállalattal, amely vagy jobb feltételeket hoz majd magával vagy a privatizáció nevében kirostálja az alkalmazottak nagyját. Egyelőre senki nem tud semmi biztosat, de a rémhírek pusmogással terjednek az öltözőben. Alexandre-t ez különösebben nem izgatja, mert olyan okok miatt vállalta el a munkát, amelyet a többiek előtt eltitkol és a néző is csak apró flashback jelenetekből és egyéb információmorzsákból kénytelen összerakni. Természetesen a titokzatoskodás csak ebben a formában működik, mert ha lineárisan ismernénk meg ami a múltban történt, az a kevés misztikum is kiveszne a történetből, amit így sikerült bele tenni.

Alex nem töri nagyon magát, hogy összebarátkozzon a többiekkel, de van valami a kisugárzásában, ami miatt elég jól befogadják, pedig, bizonyos okok miatt nagyon nem kellene a cégnél dolgoznia és ebből csak az egyik az, hogy ez a fajta veszélyes munka, alapból érezhetően nem a férfi világa. Azonban, ahogy telnek a napok és hetek, gyorsan rádöbben, hogy nem csak ő lóg ki a csapatból, hanem nagyjából mindenki. Az egész cég biztonsági személyzete kimeríti a rossz vicc kategóriát. Miközben Alex megismeri kollégáit, szállodai szobájában a falon rendezgeti az összegyűjtött adatokat róluk. Egy olyan szobában, ami havonta többe kerül, mint amennyit pénzszállítóként megkeres. És ekkor már több utalás is van rá, hogy a környezetét fürkésző férfi határozott céllal érkezett a céghez.

Röpke másfél óra alatt fel is épül egy egyáltalán nem szokványos bosszútörténet, amely bővelkedik drámai pillanatokban és váratlan fordulatokban, melynek végén közel sem biztos, hogy az igazságérzetünket kielégíti a mozi.

A rendező és Eric Besnard közösen jegyzett forgatókönyve komótosan halad a végkifejlet felé, amikor viszont elszabadul a pokol és olyan vérengzés tanúi lehetünk, ami ritka a bűnügyi filmekben, ráadásul teljesen kiszámíthatatlan is. Másrészt erősen kifigurázza a pénzszállító szakmát, mert talán egyetlen olyan figurát sem mutat be a karakterek között, akivel tudnánk szimpatizálni. Nem feltétlenül rossz emberek, de mindenféleképpen billegnek a jó munkás ember és a diszfunkcionális munkaerő meghatározásának határán.

Szpojler megent!!! Előbb nézd meg a filmet!

A pénzszállítót azért néztem meg ekkora késéssel, mert amikor belebotlottam Jason Statham új akciófilmjének trailerébe, egyik filmes oldal megemlítette, hogy az új film ennek a 2004-es francia akció-drámának a remake-je illetve ennek alapján készült. Persze, gondoltam, akkor csak megnézem az eredetit, mert a trailer tetszett és kíváncsi voltam, korábban milyen film készült az ötletből. Azt hittem, kapok egy számomra ismeretlen francia akciósztárt, aki ledarál mindenkit, ahogyan az amerikai változat reklámja sejteti. Ehelyett kaptam egy viszonylag lassan építkező filmdrámát, amely alig volt másfél óra, mégis, szinte egy órán keresztül csak a szituációnak és karaktereknek ágyaz meg, hogy a végén profán módon odaverjen a nézőnek a homlokára, hogy "Nesze, ezt nem láttad jönni!"

Valóban nem. 

Alexander ugyanis korábban véletlenül belekeveredett a cég egyik pénzszállító autójának kirablásába, mely során megöltek minden szemtanút, és őt is meglőtték. A férfi azonban nem halt bele a sérülésbe és bár valaki mást elveszített a támadás során és felesége is félkatatón állapotba került, a férfi életcélja ezek után az lett, hogy felderíti, ki állt a rablás mögött, mert a nyomozási munka ugyan nem tudta bizonyítani, de sejthető, hogy volt belső ember.

Alexander, aki korábban tehetős polgárnak számított - nem derül ki pontosan mivel foglalkozott, ám néhány utalást kapunk rá, hogy a felső tízezer tagja lehetett - mostanra mániákusan keresi a válaszokat a kérdéseire, mindezt úgy, hogy valójában mindent lehet rá mondani, csak azt nem, hogy elbírná a rá nehezedő nyomást, ami mind a munkával, mind a lehetséges válaszokkal kapcsolatban rá nehezedne.

Azonban végül sikerrel jár és csak épp annyit késik, hogy már nem tud érdemben lépni, hiába tudja meg az igazságot. 

Valójában nem derült ki számomra, Alexander mit szeretne a válaszokkal kezdeni. Az egyértelműen kiderül róla, hogy nem harcra termett ember, így azt feltételezni róla, hogy hidegvérrel bosszút álljon sorsáért, az kizárt, hiába sejtette számomra ezt a remake bemutató összeollózott képsora. Azt gondoltam, hogy a francia változat lényege is az, hogy emberünk beépül és amikor megjelennek a rablók, hanyag eleganciával likvidálja őket, egymás után.

Azonban Alexander nem olyan ember, aki gondolkodás nélkül agyonlőne bárkit is.

Kezdeti bénázásait betudtam annak, hogy szerepet játszik a kollégái előtt, hogy ne jöjjenek rá egyszerű és esetleges tervére, hogy amikor arra kerül sor, mindenkit elképesztve megölje, akit kell.

Nem ez történik, mégsem mondhatjuk, hogy nincs végül leszámolás és bosszú, igaz, a franciákra jellemző kaotikus módon, miközben nem vagyunk benne biztosak, hogy mindenki megkapta a jussát.

Ilyen lezárást kifejezetten szerzői filmesektől kaphatunk, akiknek nem liheg a fülébe egy pénzember, aki végig azt duruzsolja, hogy talán kevésbé legyen pesszimista a befejezés és legyen egyértelműbb, ki fog végül élve kikecmeregni a drámai befejezés romjai alól. Nem vagyok benne biztos, hogy az alapötletet leszámítva Statham filmje sok mindenben emlékeztetni fog erre a francia mozira. Itt a karakter az erős, amott meg az akció lesz, annyi már a reklámból is látszik.

Remek francia színészek alakítanak excentrikus figurákat, köztük is kiemelkedik Albert Dupontel, aki végi érezhetően adja a kisembert, akinek van valami homályos terve. Arcjátéka, szemei, ahogyan csendben figyeli a többieket, nagyon erős pillanatok. Közben mellékszálként összeismerkedik a hotelben dolgozó takarítónővel, akinek szerepe számomra teljesen homályos, főleg a befejezést illetően érzem kihagyott ziccernek. Talán akkor lehetne értelme szerepének, ha kiderül, hogy a végén ő az a női támadó, aki örökre megváltoztatta az életét, azonban pusztán a szeméből ezt nem tudtam megállapítani, így épp úgy lehetett a nő a takarítónő is, aki a gyerekét egy raktárban neveli, mint egy teljesen idegen random női karakter, akit egyébként nem látunk a filmben, csak amikor maszkban van. (Azért lehet, hogy most visszanézem a filmet, hátha...)

Az sem derült ki számomra, hogy a nyárspolgár férfi mikor növesztett tököt magának, hogy saját kezébe vegye kvázi az igazságszolgáltatást, bár, nem derül ki, hogy az összegyűjtött anyaggal magát okosítja vagy azért gyűjt annyi infót, hogy átadhassa a rablási és gyilkossági ügyben nyomozó rendőröknek - akikről a film nem beszél egy percet sem.

Mivel ilyen kérdések is felmerülnek a film alatt, kicsit abszurd is a történet. (Pl. koncepció, hogy a cég, amikor lenyomozza Alexander előéletét, nem akad rá, hogy ki ő valójában, és ezzel azt akarják megmutatni, hogy mennyire felületes és inkompetens a cég, ahová bekerült vagy tényleg egy forgatókönyvi baki, hogy az állítólagos átvilágítás nem hozott eredményt a férfival kapcsolatban, annak ellenére sem, hogy az nem derül ki, hogy lenne elég anyagi tőkéje és tudása hozzá, hogy eltüntesse a korábbi életének a nyomait.)

Néhány apróság ellenére azonban érdemes megnézni ezt a filmet, mert hamar elrepül a másfél óra és egy érdekes történettel leszünk gazdagabbak. Nem világmegváltó, de szórakoztató mozi. A befejezés pedig enyhén Tarantino közeli.

70%