A víz érintése - The Shape of Water (2017)

A víz érintése - The Shape of Water (2017)

Rendezte: Guillermo del Toro

Megtekintés: Egyszer érdemes megnézni del Toro szerelmes filmjét, de nekem elmaradt a katarzis.

Kicsit olyan érzésem volt, mintha mostanra meguntam volna del Toro világát, a szenvedő női alakokkal, arcon sérült emberekkel, végtelenül negatív figurákkal és a kifejezetten fehér (nem bőrszín) mellékszereplőkkel.
Ebből a szempontból nekem az egész fantasy egy blöffnek tűnik. Szerelmes film, amely a végén persze értelmet nyer és felülírja, amit korábban gondoltam. Ha erről írok, az viszont meg csúnya szpojler. Így mi marad, amiről írhatnék?

Mielőtt március elején megnyerte volna "A víz érintése" a legjobb film kategóriáját (Tedd hozzá, hogy az Oscar-díjról beszélünk, sok, egyéb megnyert díja mellett!), volt körülötte némi plágium pereskedés, amelyet mintha még mindig - pár nappal a díjkiosztó után - erőltetnének a másik oldal érintettjei. Nem védem del Toro-t, magam sem vagyok oda a más szellemi termékének "ellopásáért", de néha roppant nehéz az embernek kimazsoláznia írás közben, hogy mi az ami saját kútfő, mi az, amiről hallott és beépült az emlékeibe és mi az, amiről tényleg fogalma sem volt, ugyanakkor más vonalon megtörténhetett és ez vezethet oda vissza, mintha mi loptunk volna el egy ötletet (És számunkra ezért ez saját kútfőnek tekintendő.). Hiszek abban, hogy néha bizony az emberek agya, egymástól függetlenül, időt és helyet a világban átugorva, járhat egy rúgóra.
Nem tisztem eldönteni, del Toro szándékosan vagy véletlenül idézett meg egy korábban készült filmet, átemelve olyan apróságokat is, amik megdönthetetlenül bizonyítanák a plágiumot.
Nem az én dolgom, hiszen ki tudja bizonyítani, hogy a "másolt" mű esetleg hogyan épült be a tudatalattiba és ágyazott meg benne magának, hogy végül a mexikói rendező elkészítse ezt a kellemes drámai mesét.
Engem az érdekel, hogy a film mint két órás látványosság, hogyan épül be az én memóriámba, és mi pluszt kapok általa. Ha jól elszórakoztat és gondolkodásra késztet, akkor elérte célját és egy igen jó filmről fogok tudni monologizálni. Ha valamiért nem érintett meg eléggé, akkor kissé hűvösebben fogok áradozni róla.
Mellesleg, plágium, koppintás ide vagy oda, del Toro vállaltan mesélt róla, hogy filmjét erősen inspirálta a fekete lagúna szörnye című reneszánsz horror.
Na, most, lehet, hogy hülye vagyok, de del Toro bevállalja, hogy ezt a filmet kicsit másolta, de egy másikat meg nem és azért perelik? Nem sántít? Hát, nem inkább azt is megjegyzem inspirálóként és akkor lehet, hogy az ügy sem kap akkora visszhangot.
Annak trailere alant! Ott a szörny! Csak figyeld, hogyan meséli el Kenny!

Legyen a második.
Nem mondom, hogy nem volt jó film, de...
A del Toro lufi nekem most valahogy kipukkadt. Első filmjei, legyenek saját látomások vagy az álomgyár futószalag termékei, általában igen közel kerültek hozzám a direktortól. Az "Ördöggerinc" például egy kifejezetten erős szellemes-dráma, amelyet néha újra kell néznem. A "Penge 2." meg a vámpíros sorozat legerősebb darabja, szerintem.
A Hellboy egy korrekt sci-fi és képregény adaptáció. A "Tűzgyűrű" már erősen Godzilla utánérzés volt számomra, a "Bíborhegy" meg egy gyönyörű képi világgal rendelkező, de vértelen horror-dráma, amely nem is nagyon találta meg eddig értő közönségét. Engem egészen biztosan nem.
Most ismét úgy érzem, hogy ez lett a helyzet.
"A víz érintése" egy hidegháborús környezetbe helyezett love story, csak nekem kicsit kevés. Persze, ha belegondolok, csak felülírja a befejezés az egészet és akkor viszont egy kellemes fantasy, ha azonban arra gondolok, hogy elakartam kápráztatni magamat ezzel a fimmel, mert sokat vártam tőle, akkor viszont csalódott vagyok.

Elisa Esposito (Sally Hawkins) a néma takarítónő jól megvan átlagos életében egy katonai kutató támaszponton. Barátnőjével (Octavia Spencer) elvégzik a napi rutint, amely csupán akkor borul fel, amikor egy titokzatos vízi teremtményt (Doug Jones) hoznak az egyik lezárt szárnyba. A hely ellenőrzése kissé kaotikus, mivel Elisának van ideje megismerkedni és ráhangolódni a teremtményre, hogy végül elszánja rá magát, hogy kiszabadítja.
Segítsége lesz ebben egy tudós (Michael Stuhlbarg) és a szomszédja, a meleg művész, Giles (Richard Jenkins) míg az ellenpólus a remek Michael Shannon, Strickland szerepében.
Strickland-nek is személyes ügye lesz, hogy leszámoljon a lénnyel, míg Elisának szintén - hogy mennyire, az a film csattanója - az, hogy kimenekítse a kis kopoltyúst.

Kezdő képsor - árulkodik...

A történet felesleges túlbonyolított szerintem és mégis, kevéske. Elhiszem, hogy Oscar papának tetszik, de legyen neki. Ha belegondolok, hogy a számomra szinte élvezhetetlen Chicago 5 díjat elvitt, míg a végtelenül szórakoztató "A legnagyobb showman" egy jelölést tudott összekalapozni, nem lepődöm meg. Ugyanakkor az is a díj sajátossága, hogy "A víz érintése" lehetett legjobb film, míg a számomra teljesen hasonló történet ívű és sokkal élvezetesebb "Amélie csodálatos élete" alig több jelölést kapott, mint amit a "A víz érintése" eleve elvitt. Ha valahogy egymás mellé helyezem őket, akkor úgy gondolom, hogy a francia mozi köröket ver sok mindenben a del Toro filmre, csak az ugye "francia".
A barátnő karaktere pl. erősen elnagyolt nekem. Spencer mondjuk megtesz mindent, ám nekem nem volt különösebben mélysége a karakterének. A végén segít... Húzza egy kicsit a kocsit. Ja, meg közben egyengeti Elisa munkáját. De nem nagyon látom, hogy hol van köztük a kémia. Főleg azt látni, hogy Zelda azzal az anyáskodó rosszallással felügyeli hősnőnket, míg a végén kéreti magát, majd, mielőtt végleg elhagyjuk, tolja egy kicsit a szennyes kocsit. Hát, ezért tényleg kellett. Feltételezem, ő volt a balansz, hogy értsük, Elisa képes beilleszkedni, ha kell. (Szpojlergyanú)
Egy barátom hasonló véleménnyel Giles karakterét emelte ki, hogy miért kellett meleg szomszéd bőrébe bújtatni a figurát. Két felesleges jeleneten kívül tett e hozzá valamit a filmhez, a karakterhez az, hogy meleg?
Nem. De nagyon drámai volt amikor kikosarazzák.
Köszönjük!

De tudod mit?
Nem lázadozom. Elfogadom, hogy a fél világ megörül ezért a vizes drámáért, ami nekem egy kissé utánérzés fércmű.
Legyen.
Láttam, egynek oké volt.
Viszont a zenéje kiváló, a fényképezés gyönyörű és a színészek is odateszik magukat, ami sokat emel a mozi ázsióján és ez is lehet az oka, hogy túlértékelték. Mert a tálalás és a körítés azért odatette. Nekem csak az íz fanyar.

A film Mafab adatlapja: A víz érintése - The Shape of Water (2017)

70%

Ha megnéznéd:
- A víz érintése (2017)

Bomba város - Bomb City (2017)

Bomba város - Bomb City (2017)

Rendezte: Jameson Brooks

A film Mafab adatlapja: Bomb City (2017)

Megtekintés: Először nem tudtam, merre fog haladni a film, de a végére megérkezett még számomra is a megfelelő érzelmi töltet.

És ez a "Bomb City" erőssége. Kezdetben még véletlenül sem tudtam azonosulni ezzel a punk hordával, akikről szól a film - sőt, most sem állítom, hogy a szívem csücskei lettek - a tálalás viszont kibillentette feléjük a morális mérlegemet és ehhez még csak az sem kellett, hogy tudjam, valóságban megtörtént események feldolgozását látom. Brooks első nagyjátékfilmje képes meglepni azokat, akik nincsenek tisztában az 1997-es Texas állambeli Amarilloban lezajlott események tragikus végkimenetelével. Szóval, Texason kívül úgy nagyjából bárki mást.
A Bomb City kifejezés ebben az esetben többrétegű: Jelenti azt is, hogy a város mennyire közel van ahhoz, hogy krízis helyzetben a földdel tegyék egyenlővé, mag utal arra a kényes egyensúlyú helyzetre is, ami a városi punk közösség és a fehér egyetemista, sportolói közösség között libeg.

A film nem tudom, mennyire hűen mutatja be a punk társadalom mindennapjait, mivel sosem voltam része a szubkultúrának. Eddig, ha filmben találkoztam a perifériára sodródott fiatalokkal, valahogy sosem sikerült közel kerülniük hozzám. Lásd.: Romper Stomper. és ha egy filmben ábrázolták is őket, azt nem nagyon sikerült emberközelien, pozitívan megtenni. A punk életérzés ezért, egyszeri néző számára, úgy vélem, hogy egy kirekesztett szegmense a divat és életérzés keverékének. Ha egy filmben punkok jelennek meg, akkor vagy nagyon negatív a szerepük, vagy parodisztikus határokat feszegetően komikus.

Itt is eléggé elidegenítő, ahogyan mindennapjaikat élik, az ivászatokkal, folyamatos torzsalkodással a helyi sportoló fiúkkal. Engem gyakorlatilag minden taszít bennük. A higiénia tökéletes mellőzése - simán ott hánynak, basznak, ahol vannak - az olcsó, műanyag flakonból kortyolt, kétséges beszerzésű alkohollal, a zúzós, túl hangos zenével, és a tánc helyett egymás lökdösődését bemutató szabadidős tevékenységeikkel tényleg nem alkalmasak rá, hogy egy drámában a néző mellettük tegye le a voksát. Főleg, hogy a forgatókönyv - a rendező Brooks és Sheldon Chick munkája - mintha direkt a negatívumokat akarná bemutatni nekünk, ám, miután megismerjük a másik tábor résztvevőit, képesek leszünk a megfelelő "oldalra állni". A film ezt a visszás érzést fordítja a nézői ellen és teszi meg hős(ies)nek azt az oldalt, amelyiket amúgy nem választanánk. Talán azért, mert húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy képesek legyünk - persze nem mindenki - elég toleránsan figyelni mindazt, amit a vásznon látunk. Kell hozzá érzelmi intelligencia, hogy elérje nálunk a film a célját, még akkor is, ha ehhez kellett az a húsz év.

Flashbackekből megtudjuk, hogy Amarilloban, 1997 decemberében véres utcai bandaháborúban haláleset történt. Amarillo Texas egyik legészakibb vidékének tizennegyedik legnagyobb városa. Földjei alól Héliumot termelnek ki és ha ez nem lenne elég, az ország egyetlen nukleáris fegyver készítő létesítménye is itt található, ezért, a punk fiatalok szemében többszörös kockázati tényező, ha egyszer kitörne egy harmadik világháború. Miközben néha bepillanthatunk a tárgyaló-terembe, hogy egy tárgyalás végkimenetelét várjuk meg, és amelynek tétje számomra egészen a film végéig egészen jól homályban lett tartva, megismerjük Brian-t (Dave Davis) és barátait, akik átlagos punk mindennapjaikat élik. A film nem tör felettük pálcát, ám amit megtudunk most is az életükről, az továbbra sem hozza közelebb hozzánk őket. A film szerint a punk fiatalok léha életet élnek, szinte már ösztönlények. Nagy szavakat használnak a politikával, értékrendekkel szemben, de reakciójuk kimerül abban, hogy állatok módjára igyekeznek szórakozni és anarchiát hirdetnek. Arról nem mesél a film, hogy miből élnek, honnan szereznek pénzt, milyen módon veszik ki részüket az állampolgári kötelességekből. Ha tényleg kb. ennyi volt egy punk élete, akkor megértem, mire igyekszik az ügyvéd kilyukadni védőbeszédében.

A punk vagy 20-25 évvel később kezdett kialakulni, mint a skinhead irányzat, valamikor a hetvenes évek közepén. Zenei irányzatként, főleg Angliában, a munkásosztály fiataljaiból verbuválódott, negatív politikai véleményezést erősítette, jobbos beállítottsággal, de csak mert a politika akkoriban inkább baloldalinak titulált rendszer volt. Büszkén terjesztették anarchiába uszító nézeteiket. Hol összetörleszkedtek a Skinhead-del, hol ellenségként tekintettek rájuk és mindenkire, aki nem illett bele elképzeléseikbe. És abba még a világ sem illett bele.
Punk-ok még ma is vannak, de talán már nem olyan hangos a szócsövük, mint az erős nyolcvanas években. Az akkori fiatalok családapák lettek. Mostanra, ha valakit tarajos hajjal látsz, már meg sem lepődsz.

Remek a fényképezés, a színészek. A zene zsigeri, a drámai pillanatokban nagyon hatásos, ahogyan atmoszférát teremt.

Mostanra a filmekben a punk karakterek főleg bűnözőként jelennek meg, vagy vicces mellékalakként. A Bomb City sem igyekszik legitimálni, azonban sikerül neki elérni, hogy szimpátiával tekintsük rájuk.
Amíg néztem a filmet, bennem volt a kisördög, hogy megírom a véleményemet arról, hogy milyennek látom magát a punk közösséget. És valószínűleg nem is tévednék túl nagyot. Végül a film befejezése mutatta meg, hogy nem feltétlenül fekete vagy fehér a punk, hiszen sokszor ennek eldöntéséhez elég egyetlen pillanat, csak nem árt tudnunk, hogy a jó oldalon állunk e akkor.
Mondjuk, ettől még mindig nem kedvelem a graffiti készítőket.

75%

Ha megnéznéd:
- Bomb City (2017)

A Gránit-hegy hősei - Only the Brave (2017)

A Gránit-hegy hősei - Only the Brave (2017)

Rendezte: Joseph Kosinski

A film Mafab adatlapja: Only the Brave (2017)

Megtekintés: Film egy csapatnyi hősről, akikről sosem tudtunk volna, ha nincs ez a mozi.

Mi, itt, Európában, legalábbis. És nem ez az egyetlen hasonló, megtörtént eseményeket feldolgozó drámai történet. Hollywood és úgy egyébként a filmgyártás, évente legalább egy hasonló alapkoncepciójú mozit kikönnyez magából, amely, ha szerencséjük van, eljut a nézőkhöz és ha megfelelően sikerült feldolgozni, szimpatikus karakterekkel, érdekes megvilágításba helyezve, személyesebbé tenni a tragédiát, szinte a szobába hozva a karaktereket, akkor egészen kellemes visszajelzéseket kaphat a mozi, kezdetnek mindjárt azt, hogy jelentős bevételt termel vissza a gyártási költségből. Mert amúgy a műfaj, vitathatatlan, eljut a szívekig, de ha az egyszeri néző választhat egy mozi kínálatából, nem feltétlenül egy ilyen történetre kíváncsi, hiszen a mindennapi robot után nem túl szórakoztató olyan emberek sorsát megismerni, aki velünk ellentétben olyasmivel keresik a kenyerüket, ami a vesztüket is okozza.

Ha kissé szélesebb spektrumba helyezzük magát az eseményeket, akkor nem sok különbség van egy háborús drámát bemutató, tesztoszteron mozi - Katonák voltunk, A fegyvertelen katona - között, vagy egy veszélyes munkát, hivatást taglaló, tragikus lezárást kapó dráma között. Nem ugyanaz, kivétel a váz: Csapatnyi ember, többnyire tipikusan férfiak, kritikus helyzetben, vezető és újonc is, katasztrofális kimenetelű események sodrásában, sok áldozat, néhány túlélő, sírás, vér, verejték, pátosz, szeretet, stb.

Ha nem akarunk ekkora territóriumon barangolni, akkor maradjunk a tipikusan veszélyes munkakörökön belül és a megtörtént események csapásán. Akkor is marad elég téma, mint pl.: vízi-mentők (Hullámtörők, 2006), halászok (Viharzóna, 2000) és, hogy frissebbek is bekerüljenek, bányászok (A harminchármak, 2015) és olajfúró munkások (Mélytengeri pokol, 2016). Még a sort bővíthetnénk sok címmel, de maradjunk a kifejezetten valós eseményeket feldolgozó szegmensben.

Kosinski szereti a színészeit, ellenben a karakterépítésből nem túl erős. Nyilván hosszabb lett volna a film, ha mondjuk a főszereplő Brendan (Miles Teller) karakterét jobban kiemelték volna és talán ezért olyan elnagyolt a kábítószerfüggő fiatalember kijózanodásának a cselekményszála. Kedvelem Tellert a Whiplash bemutatója óta, de itt kevésnek éreztem, amit a figurájából kihoztak, bár, ez inkább a forgatókönyvírók érdeme. Sean Flynn újságíró cikkéből húzták fel magát a drámát, és beszélgettek a csapat egyetlen túlélőjével, Brendan McDonough-gal is, mégis, egyszeri befogadóként, volt, amit hiányoltam. Brendan a film elején jön le a kábítószerekről, de, hogy mi a motivációja, hogy elhagyja káros szenvedélyét, vagy, hogy hogyan birkózik meg a leszokást kísérő hiányérzettel, fájdalommal, valahogy elengedi a film, pedig tényleg ez az, ami a figurát közelebb hozhatta volna hozzám. A másik főszereplő, Eric Marsh (Josh Brolin) karaktere már nem ennyire hézagos, bár, tőle is szívesen láttam volna, hogy miért lett ez az egész tűzoltási mánia ennyire fontos szenvedély - amely már-már felér Brandon kábítószerezésével - és kicsit mélyíthették volna még a kapcsolatának milyenségét feleségével, Amandával (Jennifer Connelly), mert a két veszekedésük, amely arról szól, hogy Amanda végül tovább lépne a családi fészek útján és gyereket vállalna, míg Eric köti az ebet a karóhoz és azt szajkózza, hogy nem is akar változtatni és annak idején a nő ebbe belement, tehát, hagyják a baba projectet a fenébe. Részemről megértem, hogy miért ódzkodik az egésztől, de Amadna karaktere elég erős hozzá, hogy akár egyedül is bevállalja a gyereket és talán meg is tenné, ha érezni, hogy az a helyes út. Eric esetében kicsit úgy érzem, hogy a könnyebb utat akarja választani döntésével és ezt érezhette a karakter is, hiszen végül rábólint az asszony kérésére.
Viszonylag fontos szerepet kap még a helyi tűzoltó erők parancsnokát alakító Jeff Bridges, aki egy röpke jelenet erejéig megidézi egyik legfontosabb karakterét, a country énekest is, egy városi buli alkalmával, ezért érdemes eredeti hangsávval megtekinteni a filmet. Bridges 2009-ben egy Bad Blake nevű énekes eljátszásáért kapta Oscar-díját, az "Őrült szív" című filmben.
A tűzoltó parancsnok jobb kezét alakító James Badge Dale pedig gyerekszínészként kezdte (az 1990-es "A legyek Ura" drámában), majd egy sor komolyabb sorozatban és moziban szerepelt, mire végül a Vasember 3. után elkezdtem figyelni a munkásságát. Itt kicsit talán kevés is a jelenléte, de legalább szimpatikus figurát hoz.
Sajnos, hiába jelenik meg a stáblistán Andie MacDowell neve is, a színésznő kimaradt az emlékezetes pillanatokból, viszont dicséretes, hogy rajta nem látszik, hogy agyon lenne plasztikázva, ellenben sok kortársával, ismert színésznőkkel.
Taylor Kitsch néhány éve komoly reménység lehetett, olyan filmekkel a háta mögött, mint pl. a John Carter vagy a Csatahajó, mostanra mégis átküzdötte magát a masszív középmezőnybe és rendre olyan szerepeket fogad el, amelyek a stáblistán a negyedik-ötödik helyre predesztinálják.

A film zenéje kellemes, de semmi kiemelkedő, a fényképezés pedig szép, bár a CGI sok helyen kicsit "poros". A lángoló medvét inkább álomképként dekódoltam, úgy nem volt elnagyoltsága zavaró.
Amit még hiányoltam és egy ilyen filmben szeretem, ha kitérnek rá, az a szereplők munkájának metódusa, annak jobban kiemelése, akár, ha kell, kicsit szájbarágósan is, hiszen nem vagyok hegyi tűzoltó, nem tudom, miről szól az egész, mire figyeljek, mit kellene látnom. Nagyon kellett figyelnem, hogy a lángoló események értelmét össze tudjam szedni, hiszen nem mozgok ebben a világban, viszont, hogy a drámát jobban átérezzem, nem ártana kicsit mélyebbre ásva, közelebb hozni hozzánk, nézőkhöz, hogy mit is csinálnak ők pontosan, mik a hibalehetőségek és miért történik az velük, amit a film végén látunk. Valójában, egyszer már megnéznék egy kialakuló és mindent felperzselő erdőtüzet a valóságban is, nem számítógéppel generálva, hiszen nekem, aki nem él ebben, roppant nehéz elhinnem, hogy mennyire másodperceken múlhat néha, hogy ki marad életben. Egy biztos: A végén biztos igyekeztem volna minden faágat kivágni a közelemből, egy nagy tisztást létrehozva, amire sajnos a Gránit-hegy tűzoltó csapatnak már nem volt esélye. Úgy éreztem, hogy a tűz is túl gyorsan ért oda, ők is hamar feladták a védelmi körletet "felhúzni", és azok a tűzálló hálózsákok, amivel meg viszonylag sokat is foglalkozik a mozi, úgy látszik, sokat nem érnek, amikor kellene... De szerintem ezt a véleményemet csupán a tehetetlen harag mondatja velem, amikor azt kell látnom, hogy közel húsz, remek ember, apa, testvér és barát, ennyire hiábavalóan, tehetetlenül hal meg. A film kerüli az amerikaiakra oly jellemző fene nagy pátoszt, ezért a végső eseményeket egészen gyorsan lezavarják, szinte minimalizálva a drámai, könnycsalogató hatást. Ha úgy vesszük, igyekeztek ízlésesek maradni.

Nem feltétlenül a legjobb film ebben a témában, de érdemes megnézni, hiszen vannak mindennapi hősök, akikre csak az ilyen mozik irányíthatják rá a figyelmet.

Különvélemény: A cím szerintem kicsit félrevezető Brendanra nézve, hiszen ha rosszul értelmezem a címet, akkor "Csak a bátrak... halnak meg" a tragédia során, azonban Brendan egyedüli túlélőként nem azért maradt életben, mert gyáva lenne, hanem mert olyan parancsot kapott korábban a felettesétől, amelynek köszönhetően ő ki tudott menekülni a tüzes pokolból, igaz, neki sem sokon múlt, hogy nem égett meg. Szóval a "Csak a bátrak" direkt fordítás helyett inkább valami olyasmi lenne a helyes cím, mint a "Bátrak voltak" vagy hasonló formula.
De ez csak az én szőrözésem...

65%

Ha megnéznéd:
- A bátrak (2017)

A film zenéjének youtube válogatása: soundtracksandyou.blogspot.com - Only the Brave (2017)

A legnagyobb showman - The Greatest Showman (2017)

A legnagyobb showman - The Greatest Showman (2017)

Rendezte: Michael Gracey

A film Mafab adatlapja: A legnagyobb showman - The Greatest Showman (2017)

Megtekintés: Műfaji keretein belül "A legnagyobb showman" nálam simán az év egyik legjobb filmje, pedig még csak január első felében toporgunk!

Michael Gracey a filmes szakmában eddig nem alkotott túl sok maradandót, főleg, mivel inkább csak vizuális berkekben mozgott és reklámfilmekkel múlatta az idejét az elmúlt kb. tíz évben, azonban Hugh Jackman, aki közel nyolc éve legyeskedik a produkció körül, illetve annak létrehozásában, valamiért egy korábbi reklámfilmes munka közben megjósolta, hogy fognak még együtt filmen dolgozni és láss csodát, ez most megtörtént és ami érdekesebb, hogy Gracey elsőfilmesként egy olyan produkciót tudott vászonra képezni, amelyik megfelel a nagybetűs Mozi minden ismérvének, a klasszikus, negyvenes évekbeli Hollywoodból. Majdnem.

Azért elég szemellenzős lennék, ha nem ismerném fel Jenny Bicks ötletében a klisés megoldásokat. Sőt, továbbmegyek: Jenny Bicks és Bill Condon forgatókönyve roppant kevés eredetiséget hordoz magában. Amik a film során tényleg csodaszép pillanatok, azokat is inkább Gracey és a látványtervezők vizualitásához kötném, nem az írókhoz. Mert a film váza, amelyre felhúzták a száz percet - ami sajnálatos módon nekem elég gyorsan elrepült, pedig néztem volna még - unásig ismert panelekből építkezett.

Röviden: A szabó legkisebb fia, P.T. Barnum (Hugh Jackman), pont mint a mesében, megfogadja, hogy elveszi feleségül a helyi gazdag arisztokrata gyönyörű lányát, Charity-t (Michelle Williams). Így is lőn! P.T. igyekszik szórakoztató látványossággal megágyazni egy újfajta cirkuszi világnak, amely sokkal látványosabb - amolyan Cirque de Soleil ősként - mint amihez az egyszeri/egyszerű lakosság szokott. Így is lőn! Folyik a pénz, Barnum végre megtudja, milyen a gazdagok élete, mindent elér.
Azután innen lehet a legnagyobbat esni és így is lőn!
Ám Barnum az az ember volt, aki jó kapcsolatokat ápolt védenceivel és munkatársaival, ezért, amikor minden veszni látszana, közös egységgé kovácsolódva felülkerekednek a problémákon, hogy amit felépítettek és lerombolták, ismét eredeti pompájában tündököljön.
Röviden.

"A legnagyobb showman" egy karriertörténet, kis mértékben életrajzi dráma, musical, fejlődéstörténet, romantikus film és a többi... "A legnagyobb showman" az a film, amit még látnom kell a vásznon, mert néhány megoldása, pillanata igényli, hogy hagyjam magam elvarázsolni a sötét nézőtéren, pontosan úgy, mint az ezernyolcszázas évek közepén tette ezt Phineas T. Barnum, a cirkuszával. És amelyet ez a film gondolom bőven romantizált.

Gracey tehetsége abból áll, hogy a klisés tartalmat megtámogatta egy olyan eredeti látványvilággal, amely feledteti a történet lineáris egysíkúságát és egyszerűségét, hiszen nem arra figyelsz. Tudom én, mennyire kiforratlan a konfliktusok felépítésében és kezelésében a film. Pont ezért száll ki a dívánk a történetből, amikor már kezdene eldurvulni a közjáték. Pont ezért nem foglalkozunk később sem Charity szüleivel és Barnum üzleti jobbkezeként és jobb feleként ügyködő Phillip Carlyle (Zac Efron) szerelme kontra felmenők ügyével.
A film beletúr a drámába a kapcsolatok szintjén, majd elegánsan félreteszi azt, pedig lenne még mit mesélnie - csak akkor lehet, hogy a családbarát száz perc felduzzad. Azután ott van a "szörnyszülöttek" kérdése is. Barnum viselkedése után borítékolható lenne, hogy elpártolnak tőle, hiszen ha úgy vesszük, elárulja őket, ez helyett egy szép zenei betétben lezavarják a stáb mondandóját, hogy miután Barnum megjárja a saját kis delikát poklát, teljes mellszélességgel mellé álljanak - amivel minimum annyit közvetít a film a nézőnek, hogy ezek az emberek bár nem tökéletesek, de erkölcsösek, lovagiasak és ragaszkodóak. Ragaszkodnak a sikereikhez, a barátaikhoz és bármihez, ami erőssé teszi őket, védelmet nyújtva a világ okozta lelki és testi károk ellen.

Ha a negatívumokat kellene a film ellen felhoznom, akkor két dolog jut eszembe, pedig eltelt néhány nap:
1.) A zenei világ talán lehetett volna "erősebb", annyiban, hogy több stílust is elbírtam volna, változatosabb formában.
2.) A történet tényleg elég profán.

Minden más pozitívum.
Rég varázsolt el ennyire film és éreztem úgy, hogy általa kicsit én is több vagyok.
Első randifilmnek kiváló!

A színészek remekek. Efron bőven bizonyított a Disney után, hogy milyen jó színész. A dívát alakító Rebecca Ferguson egészen zseniális gesztusokkal alakít. Talán az egyik legerősebb pillanata neki van a filmben - mikor Barnum szinte szerelmet vall neki, a produkcióját dicsérendő. Ahogyan az a nő néz, az maga a színjátszás. Arról nem is beszélve, mennyit dolgozott azon, hogy tényleg úgy tűnjön, hogy ő énekel a vásznon, mert törekedtek arra, hogy az utószinkron ne legyen észrevehető.

Engem a film tökéletesen magába szippantott. Nagyon fáradtan ültem be a terembe a barátnőmmel, roppant kevés pihenés után. Már kezdtem volna bóbiskolni, amikor a háztetőn táncolós jelenetben a lepedők együtt mozogtak a táncosokkal. És ott megvett a film kilóra. Nem tudom, CGI (gondolom) vagy ügyesen beállított szélgépeknek köszönhető volt az összhatás, de onnantól el voltam varázsolva. Úgy látszik, a sci-fi iránti rajongásom kezd megkopni, ám az igaz szerelembe és barátságba vetett hitem még nem csorbult ki véglegesen.

Zendaya rózsaszín haja eszméletlenül jól áll.

A film remekül elszórakoztat minket Barnum életének azt a részét felhasználva, amikor olcsó szórakoztatásból igyekezett megszedni magát, azonban P.T. Barnum ennél jóval több. A politikai és állampolgári tevékenységei még csak ezután teremtődtek meg és mivel a film nem mereven életrajzi film, sajnos, ezekből már semmit nem kapunk meg. Tehát, ne a film alapján alakíts képet a főhősről. Olvass kicsit utána, mert P.T. Barnum élete megéri a fáradtságot.

A shownak meg mennie kell, tovább!

90%

Ha megnéznéd:
- A legnagyobb showman (2017)

A film egyik legjobb - Oscar-díjra jelölt dalának első próbáját nézheted itt meg. Érdemes Hugh Jackman reakcióját figyelni, ahogyan a színésznő játékára reagál és a színésznőt, aki hagyja, hogy az érzelmei vigyék a karaktert.

Star Wars: Az utolsó Jedik - Star Wars: Episode VIII - The Last Jedi (2017)

Star Wars: Az utolsó Jedik - Star Wars: Episode VIII - The Last Jedi (2017)

Rendezte: Rian Johnson

A film Mafab adatlapja: Star Wars VIII. : Az utolsó Jedik (2017)

Megtekintés: Mintha a lélek hiányozna ebből a filmből...

Végérvényesen úgy érzem, hogy kiöregedtem a Star Wars (Disney) rajongói klubból. Persze, még premier héten, moziban akartam látni, izgatottan is feszengtem a nézőtéren, ám a végeredmény közel sem okozott akkora katarzist, mint amikor gyerekkoromban a rongyosra nézett videokazettát vettem elő, akár huszadszorra. Igen, ott a gyermeki énem felülemelkedett bennem, ez a mostani pedig inkább elemző, a hibákat jobban észre vevő, és közben a külvilágot - holnap munka van - sem képes annyira kizárni a filmélményből, mint a fiatalkori énem.
És ez csak részben az én hibám.

Az új Csillagok háborúja epizód egy korrekt folytatás, ugyanakkor egy teljesen átlagos sci-fi kalandfilm, amely igyekszik az univerzumot építeni, mégis felemás érzéseim voltak ezzel kapcsolatban.
Mostanra meguntam azt is, hogy a birodalom - vagy jelenleg első rend - még mindig sokkal keményebben jelen van a politikai életben, vasmarkát a galaxis életének pulzáló érrendszerén tartja, pedig hol hagytuk magára hőseinket immár közel negyven éve? - Ott, hogy a halálcsillag elpusztult, a császárt maga a jobbkeze - levágott karok, kézfejek ellenére - ön-kezűleg vetette a mélybe, hogy elhitesse velünk, akkor itt végre sorsforduló pont köszöntött be. Végül a lázadók - sőt, az újra vágószobába küldött speciális változat megmutatta hőseink örömünnepét, amikor tort ültek a sötét erők romjai felett.

Erre ott tartunk, ahol korábban, az első - IV. epizód - idejében: A birodalom kiteljesedett, ereje, armadája az ellenséghez képest ezerszeres garmada. Van fővezérünk is, meg alvezérek, csupa kedves ember, meg olyan flotta, amelyik felépítéséhez Mészáros Lőrinc is kevés lenne.
Akkor minek örültünk annyira 1983-ban, a kis Ewok macikkal együtt?

Luke (Mark Hamill), elhagyva a családi kötelékeket, visszavonult egy szigetre, hogy megvédelmezzen egy picsányi Jedi emléket. Han Solo (Harrison Ford), mint a lázadás egyik központi alakja, valamiért visszament seftelgetni, hogy a VII. részben szemből vágja a fia gerincre, míg Leila (Carrie Fisher) továbbra is kormányközeli helyzetből irányította seregét, amelynek mostanra már rég fel kellett volna számolnia ellenségét, ehelyett, ha egy kicsit nem figyelnek, gyakorlatilag egy apró flottában képesek összpontosulni, hogy a gonosz birodalom akár egy jól irányzott katonai lépéssel picsán rúgja őket. Milyen szerencse, hogy az utolsó pillanatban előrángatnak egy Milf Admirálist (Laura Dern), aki már-már leszbikus érzéseket közvetítve bevállalja, hogy nyomat egy kamikaze akciót, ezzel megpecsételve a birodalmi flotta sorsát - ja, mégsem, mert azok meg néhány perccel később mégis igen komoly haderővel képesek felvonulni egy utolsó védőbástya, amolyan Jerikó falainál, pedig azt hittem, az utánpótlást épp most zúzta szét egy hiper-ugrásba hajszolt lázadó csillaghajó.

Azon már fenn sem akadok, hogy a korábban emlegetett midiklorián, vagy, hogy kell írni, már szóba sem kerül, pedig azért, Rey (Daisy Ridley) esetében csak megérdemelne a kis varázs vérsejt némi felemlegetést, hiszen a lány őstehetség, ha Jedi hatalomról van szó, annak ellenére, hogy egyelőre úgy tűnik, erre a szülei nem jogosították volna fel, már DNS szinten. Annak idején Yoda (Frank Oz) mocsárbolygóján éreztem, hogy az erő körbelengi az ifjú Luke Skywalkert - akire sosem használták a padawan szót, ami szintén az első trilógiában került csak említésre... - most azonban, Luke sziklaszigetén valahogy ez a misztikus erő, amit a Dagobah bolygón éreztem, nem sugárzott bele a retinámba vagy agyamba. Azért a kis plüss kiwi madarak, más néven porgok, pedig a legpofátlanabb merchandising reklám termék, amit a Disney ki tudott találni. Hasznuk valójában semmi, comic relief-nek is kevesek, viszont a boltokban, karácsony előtt, majd jól el lehet adni őket.
Rey közben valahogy összebútorozott Chewbacca-val (Joonas Suotamo), hogy miután Neo mátrixos kicsapongásait megszégyenítve felkerekedjen, mint annak idején a mestere - már ha nevezhetjük Luke-ot annak, azok után, hogy a lány köröket ver rá elemi erő birtoklásában - és egyenesen Snoke admirális elé járuljon, hogy véget vessen a sötét erők ébren maradásának, az ébredés után.

Snoke (Andy Serkis) is megéri a pénzét, hiszen korábban a franc sem tudta, kicsoda, mégis olyan hatalma van, amely felülírta mindazt, amit a császárról, vagy a Sith rendről tudtam. Korábban nem hallottunk róla, most meg ő áll a seregek élén és a szokásos tervekkel van telve, legalábbis, ami ebben az univerzumban megszokott: a.) leigázni mindenkit b.) maga mellé édesgetni az ellenséges erők haderejének egyik leszármazottját, aki logikai szempontból pont, hogy ellene kellene, hogy harcoljon.
- Hallod ezt, te Kylo Ren (Adam Driver)? Áruld már el nekem, hogy anyád és apád mivel húzta ki nálad a gyufát, hogy görög tragédiákat megszégyenítő módon ellenük fordultál a harminc év alatt, amit elvileg legalább egyikük szoknyája mellett kellett volna, hogy eltölts?
Mennyi is lehetsz? Kb. harminc éves?
Anyád és apád tényleg annyira nem kívánt téged, mint örökösét, hogy hagyták, hogy elkótyavetyéld erődet és beállj a konkurenciához, amelyik meg megérzéseire hagyatkozva megtett téged jobb kéznek, vagy két-balkéznek, ahelyett, hogy tárgyalási alap lennél egy egyezkedésnél, vagy valami zsarolási ügyben lennél a vörös hering?
Tényleg Snoke olyan arrogáns, mint egykor a császár, hogy veled végeztetné el a piszkos munkát, mert valami, számomra homályos okból, maximálisan alkalmas vagy arra, hogy szembeköpd a családodat?
Azért tényleg érdekelne, hogy milyen pszichológiai oka lett annak, hogy a fiatal Kylo miért nem apja oldalán csempészkedik, vagy anyja csecsét szopkodva, nem a lázadók támadásait felügyeli, hanem inkább feketét öltve aprítja a rokonságát. Azt a rohadt pónit csak meg kellett volna venni, a nyolcadik szülinapján...

Biztos vagyok benne, hogy a készítők figyelemmel követték a nagyobb filmes fórumokat, amelyekben a rajongók a kívánságaiknak adtak írásos hangot. tuti, hogy a forgatókönyvíró is találkozott több teóriával, hogy vajon Luke milyen mondattal fogja elfogadni Rey kezéből a régi lézerkardját. Azután leforgatták azt a változatot, amelyik ettől a legtávolabb állt és éppen ezért a film egyik legjobb pillanata.
A humor nem rossz a filmben, bár kevés és kissé Disney-s, azaz elég családbarát. Szóval nem az a gyilkos humor.
Az erőszak is elég stilizált, ami mondjuk korábban sem volt a széria erőssége.
A mellékszereplők annyian vannak, hogy agyonnyomják a főszereplőket. Arra akartam kilyukadni, hogy annyi szálon mozog a történet, hogy egyszerűen senkire nem jut elég idő.
Olvasom ám, sok helyen, hogy Mark Hamill mekkorát alakít. Nos, elég okés, mint öreg Jedi mester, de kb. nyolc percnyinek érzem a jelenlétét a vásznon és annak felében is főleg komoran néz a kamerába. (Kicsit sokalltam a túl közeli képeket a szereplőkről, ami nekem sokat rontott a 3D-s élvezeten, hiszen szívesebben néztem volna grandiózus nagy totálokat.) Ennyiből még nem kiáltanék Oscar díjat, bár ennél közelebb szegény srác sosem lesz hozzá.

Carrie Fisher karaktere meg szintén ki lett herélve, hiszen többnyire egy asztalt támasztva osztja a parancsokat - koránál fogva az akció már nem menne neki, igaz - és hozzá kapcsolódik a filmsorozat számomra leg wtf-osabb jelenete is, amelyben Clark Kentet megszégyenítő módon suhan ki szorult helyzetéből. Ezt ki gondolta komolyan a tervező asztalnál, nem fogom megtudni.

Ettől függetlenül a mozi mítoszépítésre remek, még a befejezés enyhén Függetlenség napjás kifutására hajazva is, és még akkor is, ha nagyjából semmi más nem történik benne, mint a gonosz végig a jók seggében van, akik minden eszközzel igyekeznek lerázni magukról a rabigát.

Akikért meg korábban izgultam, azok, nincsenek ugyan parkolópályán - Finn (John Boyega) talán mégis - mégis, a hosszú játékidő ellenére is, túl keveset tettek hozzá a történethez. Ez a baja, ha sok a szereplők. A legjobban Domnhall Glesson szívta meg, aki gyakorlatilag kapott kb. 6-7 perc szopást. Aki pedig az első rész közben úgy vélte, hogy nagyon kezd felforrósodni a levegő a két férfi főszereplő körül, megnyugodhat, mert Poe (Oscar Isaac) inkább az első sorban harcolgat, míg kómás barátja, Finn pedig beújít egy kedves kis keleti csajt (Kelly Marie Tran).
Benicio del Toro is kapott pár percet, viszont tőle ez a szerep számomra kevés. Még a Marvel univerzumos apró megjelenése is több izgalmat szolgált. Ezt a karaktert, DJ-t, rutinból, csípőből hozza. De legalább látjuk szerepelni, mert az is élmény.
Az megvan, hogy Tom Hardy valamiért vonzódik azon szerepekhez, amelyben az arcát részben vagy egészben maszk takarja és csupán a szemével "játszhat"? Itt még azzal sem tud... Mivel egy rohamosztagos maszkja mögé bújtatták a jobb sorsa érdemes fiatal színészt.

A film végén pedig a kis takarítófiú jelképezi az örök körforgást, amikor Luke-ra emlékeztetve elmereng a távolba, a kettős holdat nézve és a csillaghajó által húzott kondenzcsíkot. Mindig lesznek álmodozó hősök, akik majd felveszik a kesztyűt az elnyomás ellen. Pont, mint a kis Anakin, vagy pont, mint a fiatal Luke.

70%

Szavak, melyeket használnod kellene! - Moreplate

http://bamesz.com/24-uj-szo-amit-hasznalnod-kellene/

Kedvet is kaptam és gondolkodni kezdtem, mikkel lehet még fejleszteni a jövő, közös nyelvét.

Moreplate - Étkező edény, amit a számítógép közelében tartunk, többször eszünk belőle, napokon keresztül, de ritkábban mossuk el.

Neked is van egy ilyen edényed?

Tudod, ami szélén már lerakódott némi zsírcsík.
Egy edény, amit mosni kellene, mert a leves után a tejes crunchy falatok íze nem lenne olyan élvezetes.
Moreplate.

A többétkezéses tálka.
Lehetőleg műanyagból.
Azt nehezebb tisztára súrolni...

Olvasói levél a Fangoriának

Már nem emlékszem pontosan, mikről olvastam az első Fangoriában. Már arra sem emlékszem tíz év távlatából, hogy mi volt a dvd-k sorrendje, amit mellékeltek ehhez a remek magazinhoz. Arra emlékszem, hogy milyen izgalommal siettem megvenni a következő számot, amikor már sejtettem, hogy ideje van... Arra emlékszem, milyen csalódott voltam, amikor nemleges választ kaptam az újságostól a megjelenésre. Arra emlékszem, hogy milyen izgalmas volt kinyitni, beszívni nehéz illatát az oldalaknak, lehetőleg tiszta kézzel, nehogy maszatoljak, mint mondjuk a Vox-szal, a mai napig. De a Fangoria nem maszatolt. A Fangoria rendesen odakente!
Emlékszem, hogy a kis színesben sok olyasmiről olvastam, amit utána levadásztam valahonnan és megnéztem. Sok olyasmit is találtam ott, amikkel később nem kerültem közelebbi kapcsolatba. Ellentétben a szerkesztő fiúkkal, akikkel végül sikerült összefutnom és életem egyik kellemes, bár mostanra halovány emléke egy Giallo-hoz, a Traumához készített rajongói kommentár, amelyet egy apró és levegőtlen fülkében vettünk fel, izgatottan és rendkívül kevés hasznos információval, amiért azóta is ég a pofám. Ma már órákig tudnék pofázni horrorfilmekről és akár a semmiről, mégis úgy érezném, mint akkor: roppant keveset tudok.
Ellenben azok, akik ezt a magazint összehozták és gyengéden nevelték, amíg bírták. Nos, ők igen, tudnának róla mesélni.
Én pedig szívesen hallgattam/olvastam el azokat a meséket és azóta is várom, hogy újra egy kicsit gyerek legyek, akik leül és elolvassa az új történeteket, elejétől a végéig.
Szóval, várom a Fangoriát, mert tudom, hogy lesz még!
Mert kell!

Dave és a labirintus - Dave Made A Maze (2017)

Dave és a labirintus - Dave Made A Maze (2017)

Rendezte: Bill Watterson

A film Mafab adatlapja: Dave és a labirintus - Dave Made a Maze (2017)

Megtekintés: Lehetett volna kőkemény horror, vagy Alice nyomdokain járó filozofikus drgogtrip, esetleg egy könnyed komédia, amelyben szóba kerül a szerelem, felelősség, és társai, de egyik sem lett.

A "Dave és a labirintus" forgatókönyvét összedobó Bill Watterson és Steve Sears egy nagyon jó ötletet hoztak tető alá, amelyből az elgondolkodtató konyhafilozófiai mű helyett egy erősen "Kocka - Cube (1997)" alapon nyugvó, ugyanakkor olyannyira light-os verziót sikerült elkészíteni, hogy kiskorú gyerekek is nyugodtan nézhetik, mert talán kicsit nyugtalanok lesznek, vért azonban nem fognak látni.
Ez a kettősség végig megbélyegzi a filmet, mert itt az erőszak nem pusztán stilizált, hanem egyenesen egy másik szintre lép, azáltal, hogy a meghaló szereplők nem gore effektek véres trutyijában megmártózva lehelik ki a lelküket, hanem idomulva a labirintus összetevő elemeihez simán papírfecnit és konfettit hánynak magukból.

Ez érdekes is, mint koncepció, bár ezzel szinte tökéletesen kiölik a horrort a filmből, halántékot bizsergető érzéseket hagyva csupán. Egy film, amiben azok, akik meghalnak, simán átváltoznak papírmasé figurákká? Na, ne viccelj.

A másik, hogy az egész szereplőgárda túlságosan gyenguska, és, ha ez nem lenne elég, szinte a homlokára van írva a szereplőknek, hogy ki az, aki végigviszi a filmet és i az, akinek a töltelék karakterség jutott.

Az események szinte in medias res. Egy rajzos intróból megtudhatjuk, hogy Dave (Nick Thune) otthon maradt, míg barátnője elutazik. Dave a magányosan töltött időt kreatívan tölti és felhúz a szoba közepére egy labirintust. Mire a szereposztás lefut, a barátné hazatér és máris szembesül pasija agymenésével, azután megjelennek a barátok és mellékszereplők és egy klausztrofób, de annál érdekesebb mikrokörnyezetben találjuk magunkat.

Komoly pozitívuma a filmnek, hogy a díszletek zseniálisak. Szinte végig a labirintuson belül kalandozunk, aminek megjelenítése egészen zseniálisan sikerült, a rengeteg és változatosan kialakított termecskével, szobával, folyosóval. Néha mondjuk erősen érezni a műtermi ízt, hogy szereplőink gyakorlatilag csak bemennek a set-be, majd kijönnek onnan, ettől függetlenül, maguk a díszlettervezők és berendezők munkája tényleg komoly iparos munka.

Sajnos a végeredmény azonban felemás, a célközönséget belőni nehéz, hiszen gyerekeknek talán kicsit komoly a darab, egy felnőttnek azonban nem eléggé az. A humor gyenguska, igaz, volt olyan is, amin fel bírtam röhögni, azonban ezek némelyikének értéke erősen megkérdőjelezhető. Ha a forgatókönyvvel többet keccsölnek, ha jobban beleásnak az emberi pszichébe, egy egészen tanulságos végeredményt is kaphattunk volna.
Ennek ellenére a film begyűjtött különféle fesztivál helyszíneken egy tucatnyi díjat, pedig nem érzem, hogy ehhez eléggé kiforrt, érett mű lenne.

50%

Ha megnéznéd:
- Dave és a labirintus (2017)

A film zenéinek a helye: soundtracksandyou.blogspot.com - Dave Made A Maze (2017)

Brazilok - Brazilok (2017)

Brazilok - Brazilok (2017)

Rendezte: Rohonyi Gábor, Kiss M. Csaba

A film Mafab adatlapja: Brazilok (2017)

Megtekintés: Habár a téma sokaknak lehet, hogy érdektelen, ettől függetlenül a "Brazilok", ha kellően képesek vagyunk kikapcsolni, akkor egy kellemes másfél órás kikapcsolódás.

Vajon tudunk e, mi Európa közepén, filmet készíteni a Brazilokról? Futball nemzetként - kb. annyira vagyunk jelenleg azok, mint lovasnemzet - természetes, hogy tudunk filmet készíteni a foci sportjának egyik meghatározó népéről. De mekkora hülye vagyok, hiszen a cím valójában nem is rájuk utal, hanem Acsa városkájának perifériáján élő roma magyarjairól - illetve akkor már az egész országéról, nem igaz? - akiket fehér bőrű szomszédaik, lealacsonyító gúnnyal csupán braziloknak neveznek. Mivel az argó szlengben a romákat illetve cigányokat - lehetnek különbözőek - nemes egyszerűséggel "brazil" gyűjtőnévvel emlegetjük.
Nem is emlékszem, melyik humoristánknak köszönhetjük ezt az elnevezést, de mintha homályosan emlékeznék valami "brazil gépsor" címzésre...

Sajnos, mivel filmünk sok szereplője amatőr színész, illetve, inkább fogalmazzunk úgy, hogy átlagpolgár, és a névmemóriám meg pocsék, nem nagyon fogok tdni róluk beszélni, pedig egészen szimpatikus kis brigádot sikerült összerántani a mozi kedvéért.

Acsa városkájában egészen jól megvannak egymás mellett fehérek és feketék. Igaz, a rendőrség néha vegzálja a kokerókat, a polgármester is elnéz felettük, néha pedig egy jó asszony megvédése miatt valaki akár egy évre is sittre kerülhet. Ennek ellenére megy itt az élet, fennforgás minimális, kapát még nem ragadtak és csak amiatt kell izgulni, hogy nem megfelelő helyről lopnak el egy-egy közlekedési táblát.
Nagy esemény, amikor végre kiengedik a böriből Puporka Áront (Nagy Viktor Dániel - Néhány jelenetben a fiatal Judd Nelson jutott róla eszembe) aki igyekszik revánsot venni az egy éves kényszerpihenőért, annyira azonban nem ostoba, hogy újra visszakerüljön a hűvösre. A megoldást végül a falu viszonylag új papja (Bánki Gergely) szállítja, akinek biztos kedvenc mozija volt a "Menekülés a győzelembe (1981)". Kitalálja, hogy az idei falu-foci hb-n (helyi bajnokság) indulhassanak a közösség roma fiataljai is, és egy idegenből kapott levél tartalma pedig azzal kecsegtet, hogy aki megnyeri a porban rúgott tornát, az kimehet egyenesen Brazíliába, hogy a helyszínen szurkolhasson kedvenc csapatának a vb alatt. Bosszúnak meg éppen megfelelne, hogy kicsit szétrúgjanak pár fehér lábszárat a kreol bőrű srácok.
Áron miután sikeresen tiszteletét teszi a polgármesternél (Fekete Ernő), hirtelen felindulásból befizeti a nevezési díjat, hogy azután izgulhasson egy sort, mivel eléggé szétzüllött csapattal kell csodát csinálnia.

Ha ez nem lenne elég, Áron kishúga (Farkas Franciska) is kezd eladó sorba kerülni (vagy inkább takarítónő, attól függ, mire van igény), csak mintha nem a megfelelő fiúk kerülgetnék. Az egyikük pedig, amolyan tipikusan drámai "Rómeó és Júlia" helyzetet generál, hiszen nem más ő, mint az oly erősen gyűlölt alpolgármester Józsi (Schmied Zoltán) fia, a kis vörös Török (Dóra Béla). De semmit sem rágnak a szánkba, még a tanulságot sem.

Lehetett volna a film egy igazi sztereotip szemétség és bár azért vannak erre utaló jelenetek, összességében egy pozitív filmecskéről beszélünk, szerethető főhősökkel, akik kivételesen a másik oldalt erősítik. Ezt annak tudatában jelentem ki, hogy munkám miatt volt szerencsém megismerni mindkét magyar kultúrát is és ha valaki, hát én simán lehetek rasszista. Azután jön ez a kis kedves film és nekik szurkolok. Nem csak azért, mert a forgatókönyv azért igyekszik a bőrszíntől függetlenül befeketíteni a fehéret, hanem mert az egyszeri néző az elnyomott mellé fog állni, neki kell, hogy drukkoljon.

Lassan pedig összeáll a kép, van amit homályban tart, mást viszont - táblalopási biznisz - egyértelműsít.
A humora kedves, néha olcsó, többnyire az eltérő kulturális szlengből táplálkozik.

A női szereplők Franciskán kívül nem kaptak lehetőséget, így Dobó Kata örülhet, hogy legalább a filmbemutató vele indul. A nagypapa figurája szintén borzalmasan elnagyolt. Más filmekben megszokhattuk, hogy a "nagy öreg" éleslátása, illetve tapasztalata néha pont áthidalja a generációs szakadékot és megoldja a helyzetet. A nagypapa itt csupán komikus kellék és még csak ki sincs használva. (Gryllus Dorka cameozik egyet, Gáspár Laci pedig megmutatja humorát, pontosabban humoros helyzetbe hozzák...)

A történet mesélője pedig lehetett volna egy második Regős Bendegúz és örültem volna neki, mert a kezdet - a narrátor szöveggel - pont ezt igyekezett alátámasztani, ám hamar elfelejtjük, hogy az egészet egy kissrác, Fingi (Lakatos Erik) meséli el a saját szavaival, mert a kissrác és a szavai is mellőzöttek lesznek.
Szóval, filmes arányok még erősen hibádzanak, amúgy viszont egészen jó.

A film jelenleg megtalálható a youtube-on, de ha van rá mód, támogasd azzal, hogy vagy moziban nézed meg, vagy megveszed dvd-n.

65%

Chucky kultusza - Cult of Chucky (2017)

Chucky kultusza - Cult of Chucky (2017)

Rendezte: Don Mancini

A film Mafab adatlapja: Cult of Chucky (2017)

Megtekintés: Sosem volt a kedvencem a sorozat, de egynek jó.

Nem tudom, amúgy mit várok egy olyan horrorfilmtől, amelynek gyilkos hőse egy játékbaba. Valójában, már gyerekként sem volt a szívem csücske a történet és ha elalszom az olyan grandiózus mozikon, mint a robot-autós Transformers, akkor az életre kelt játékbaba biztosan nem fog felpezsdíteni.

Eleve a cím megtévesztett. Azt hittem, hogy végre egy remek kis dokumentum videót láthatók a filmről, átölelve a közel harminc évet, bemutatva a fontosabb közreműködőket, fellebbentve a fátylat a titkokról, érdekességekről. ehelyett egy folytatást kaptam, amely nagyjából az előző rész - "Chucky átka - Curse of Chucky (2013)" - után veszi fel a fonalat és fejti fel ismét, az unásig ismert dramaturgián keresztül. A helyszín most változott, az áldozatok száma nőtt, de a film semmivel nem kínál többet, mint amennyit feltétlenül muszáj. A film végi csavarnak szánt "csavarok", meg inkább koporsószögeknek tűnnek...

Pozitívum, hogy Andy (Alex Vincent) karaktere ismét csatasorba lett állítva, bár, a végén hasonló sorsa fog jutni, ha így folytatják, mint Jamie Lee Curtis a Halloween sorozatban - habár pedzegetik, hogy visszatér egy rebootban - és akkor ott ette meg a fene az egészet. Mert nálam a sorozat alfája, hogy a kisgyerek Andy testét el akarja bitorolni egy őrült és mágikus képességekkel felruházott sorozatgyilkos, Charles Lee Ray (Brad Dourif) és omegának pedig azt szeretném, ha végül, mindegy milyen módon, de párharcukból Andy kerüljön ki győztesként. Mert így érzem helyesnek.
Csak sajnos, bizonyos jelek arra utalnak, hogy a Chucky sorozat inkább olyan irányba kanyarodik el, amely már nem szórakoztató, pusztán önismétlő és fárasztó hentelés.

Az aktuális epizódban a korábbi rész áldozata, Nica (Fiona Dourif) akit, miután családját lemészárolta a baba, skizofrénnek nyilvánítják és elítélik. A mentális betegsége miatt azonban a börtönből egy elmegyógyintézetbe szállítják, amelyik már külsejével sem hiszem, hogy segíti a beteg felépülését, annyira sivár és steril, ráadásul, mint kiderül, az osztály vezető orvosa (Michael Therriault) kissé fura, bizarr szenvedéllyel viseltet Nica iránt.
Nica nem is sejti, hogy valaki igyekszik hozzá, hogy pontot tegyen Chucky ámokfutására: Andy Barclay (Alex Vincent) elszánja végül magát, hogy útra keljen és leszámoljon a gyilkos játékszerrel.
Közben az épületbe mind több Chucky jófiú baba kerül, hogy ez fokozza Nica őrületét és végül elszabaduljon a pokol, amely a hasonló slasher filmekben azt jelenti, hogy a szereplők nagyja egytől-egyig elhalálozik, lehetőleg vérben tocsogva. Néha ötletesen, máskor már valahol látott koreográfia szerint, miközben Chucky a rá jellemző egysoros poénokat gyakorolja a humorérzékünkön.
A varázs azonban már rég elszállt.

Fiona Dourif kiválasztása nagy mértékben biztos, hogy apukájának is köszönhető, hiszen az apuka, Brad Dourif szólaltatta meg eddig valamennyi részben a babát. Talán lassan őt is leváltják, mint Robert Englundot a "Rémálom az Elm utcában" reboot-ban, amely bukott is hatalmasat.
Fiona Dourif kisugárzása szerintem elég a főszerephez, legalábbis a korábbi részben még elég volt. Mostanra, mintha már kicsit visszafogottabb lenne.
Jennifer Tilly is benézett a forgatásra és két hét alatt leforgatták azt a néhány jelenetet, amelyben tovább szövik a Chucky hús-vér barátnőjének életét.

A rendező Don Mancini már a kezdetektől bábáskodik a sorozat felett, ezért elvileg az biztos kezekben van, de úgy érzem, nem feltétlenül jó irányba halad a sorozat, viszont legalább több stílust kipróbáltak benne. 2004 óta a rendezését is magára vállalta Mancini, ám ettől még nem lettek a részek jobbak. Hiába az első áldozat karakterének behozása, vagy a megjelenő női társak Chucky mellett, illetve a multiplex testfoglalás, valahogy megfáradt mostanra a gumibaba sorsát bemutató franchise.

A dolog jelenleg úgy áll, hogy tényleg jobban örültem volna egy átfogó dokumentumfilmnek a "Gyerekjáték" filmekről.

50%

Ha megtekintenéd:
- Chucky kultusza (2017)

Boldog halálnapot! - Happy Death Day (2017)

Boldog halálnapot! - Happy Death Day (2017)

Rendezte: Christopher Landon

A film Mafab adatlapja: Happy Death Day (2017)

Megtekintés: Az alapötlet bár nem új, de hálás. Nem a horroros részre gondolok.

Havonta jönnek ki a vígjátékba hajló horrorfilmek, néha elég gyenguska eresztésként és az ismétlődő időhurok témája sem teljesen ismeretlen már előttünk, évente frissítik a témát. Nagyjából.
A kettőt eddig nem nagyon vegyítették - igaz, azért a horroros időhurok is előfordult már - és most slasher köntösbe bújtatták az Idétlen időkig koncepcióját. Vagy az Idétlen időkig köntösébe egy slashert.

Azért, bár a film gerincét kiadó ismétlődő napok, amelyek egy gyilkosság kinyomozásával telnek, lehettek volna sokkal ötletesebben is összerántva. Ettől a film nem lesz persze rossz, sőt, van benne valami enyhe nyolcvanas évekre emlékeztető báj, ám mégis kihagyott lehetőség, ami a slasher részt és a humort illeti.
Mert mindkettő kevéske.
Mintha, forgatókönyvírónk, Scott Lobdell, nem merte volna szabadjára engedni a fantáziáját, pedig aki X-Men rajzfilmekhez ír történeteket, annak lenne miről mesélnie.
A rendező Landon neve homályos emlékeket idézett fel bennem, amiknek utána nézve rádöbbentem, hogy a "Farm, ahol élünk" préri sorozat főszerepét alakító és bizony már több, mint 25 éve lehalálozott Charles Ingalls-t alakító Michael Landon fiáról van szó! Mondjuk, sosem értettem, hogy nálunk miért változtatták meg a címet a "Kis ház a prérin-ről", miközben ha a sorozat más filmekben szóba került, többnyire az angol címét hűen fordították le. Ehh...

Tree (Jessica Rothe) a suli hülye picsa állományának oszlopos tagja. Mutatós, de nem elképesztően szép. Viselkedése leereszkedő, pökhendi. Apjától elhidegült és egy szomorú családi esemény hatására még a születésnapját sem szereti megünnepelni. (Mondjuk ezzel nincs egyedül...) Tree mindaz, amit az amerikai filmekben utálunk a koleszos csajokban. Ők azok, mindenki felett állnak és ha véletlenül, évek múlva azt hallod róluk, hogy a férjük egy alkoholista Pista, az egykor filigrán csajszi meg felszedett plusz negyven kilót, érzel belül valami sötét elégtételt, amiről persze nem beszélsz senkinek. Kivétel talán egy másik, egykori koleszost, aki szintén nem kedvelte azt, akinek kárán somolyogsz.

- Na, látod, az ott a rendező, meg a sminkesem oldalt... Tegnap ugyanott voltak...

Tree napja nem indul túl jól, aminek részben ő is az oka, elidegenítő magatartásával. Hogy azonban legyen kellő motiváció a továbbiakban, Tree-t valaki az este folyamán agyonszúrja. Más filmekben innen indul a történet és a szőke színésznő vérébe fulladva kiíródik a moziból. Itt azonban Tree ismét az ominózus kinyírós napon ébred és első alkalommal nem is igazán érti, mi történik vele. (Szerintem első visszatérése nem is lett kellően intenzíven bemutatva. Azért Bill Murray a Mormota-napon jobban előadta az első napi meglepetés érzését.)

Azután eltelik a Déja Vu nap, épp csak Tree meggyilkolása lesz másmilyen kimenetelű, hogy azután ismét az egy nappal korábban elcsábított Carter (Israel Broussard) ágyában ébredve elgondolkodjon rajta, hogy vajon mi ez az egész?
A film eseményei pedig innentől tényleg tipikusan az "Idétlen időkig" dramaturgiáját követik, olyannyira, hogy még a címét is megemlítik a filmben. Sok másik hasonló művét pedig nem, holott a "Lé meg a lolán" keresztül "A holnap határán-ig" sok mozit fel lehetne hozni követendő példának.
Azért Tree személyisége folyamatosan fejlődik a visszatérések során és mintha ezek a visszatérések is misztikusabbá lettek volna kicsit téve azzal, hogy Tree állapota mintha folyamatosan romlana nekik köszönhetően. Szerencsére a karaktert nem csupán hasra-ütés szerűen kell megkedvelnünk, mivel nagyon helyesen igyekeznek megmagyarázni a lány hideg stílusát.

Sajnos Landon mozija eléggé biztonsági játékot játszik. A poénok nem eléggé viccesek, a karakterek sem eléggé szerethetőek és a vér mennyisége sem említésre méltó, pedig az alaptörténet egy slasher lenne, vagy mi. Oké, annak idején a Halloween sem a kiömlő vértől lett sikeres, hanem mert egy ikonikus sorozatgyilkost adott a filmművészetnek. Itt azonban a gyilkos kiléte a leggyengébb láncszem. A film nem képes elrugaszkodni a tinifilmek kliséitől. Van jump scare, a zene szinte mindenhol elárulja, hogy történni fog valami és a rendőr elgázolós jelenetben már megint a néző által látott képi világhoz igazították az ijesztést és nem a filmben belül helyszínhez és karakterekhez: Az autó olyan hirtelen bassza el a zsarut, aki Tree mellett áll, a rendőrkocsin kívül, hogy lehetetlennek tartom, hogy a rendőr éber őre nem vette észre a néma éjszakában, viszonylag jól kivilágított helyszínen az érkező veszélyforrást. Mindegy, csak a néző fossa le a bokáját. Pedig ezt a fajta ijesztést - autó képen kívülről gázol - már vagy száz filmben elsütötték és egyre jobban fáraszt.

A befejezés pedig, mikor végül Tree leszámol ellenségével és szerelmével élvezi az estét, olyannyira hiteltelen, hogy kirángatott a film világából. Nem lehetünk azért ennyire ostobán logikátlanok. Miután Tree elintézi, akit el kell, az biztos, hogy több napos, talán hetes vizsgálati fogság néz ki neki a böriben, míg tisztázhatja magát, nem pedig az elsütött poén, amit kapunk, hogy megszívatja kicsit Carter. De emelkedjünk ez fölé udvariasan.

Jessica Rothe-nak biztosan remek reklám volt ez a főszerep, azonban azért nem teljesen az a tipus, aki tökéletesen megfelelő egy ilyen filmet elvinni a hátán. Ez nagyjából elmondható minden karakterre. Ám a számok a filmet igazolják. Az alacsony költségvetés és a hiányos forgatókönyv ellenére a film nagyon jól teljesít a mozipénztáraknál, és, mert alapjában véve nem rossz kis mozi - egynek legalábbis bőven elmegy - nagy sikert fog bejárni majd a televíziók csatornáin, közönségbarát kiállításával.
Jóval többet vártam tőle, mert ez így csak olyan, mint ha a kötelezőt hozná.
Bár az öngyilkosos rész az tényleg jól elé lett találva a dramaturgia szempontjából.

60%

Ha megnéznéd:
- Boldog halálnapot! (2017)

Már megint majdnem találtak egy remek álarcot, amire akár franchise is építhető lenne. De reméljük, nem esnek a második rész hibájába.

Az igazság ligája - Justice League (2017)

Az igazság ligája - Justice League (2017)

Rendezte: Zack Snyder

A film Mafab adatlapja: Justice League (2017)

Amúgy gyönyörű a poszter

Megtekintés: Persze, ha rajongó vagy, de most döbbentem rá, hogy engem a Marvel istálló jobban szórakoztat.

Mondjuk, nem tudom, mit vártam a filmtől, amikor a korábbi két etap - "Az acélember", "Batman Superman ellen" - sem lett a szívem csücske. Snyder rendkívül felkészült iparos, egyedi látásmóddal, ezt nem vitatom, ugyanakkor, szerintem, a mesélés vizualitása bőven rámegy a mese minden más területére, ezzel, szinte kiölve a lelket a moziból, nem hagyva mást, mint egy csillogó vázat, amelyből hiányzik az élet. Pedig érzem én, hogy igyekszik, elővesz jó karaktereket, mellékszereplőket, akik nem fontosak, mégis színesítik az összképet, humort is szuszakolna a történetbe, mégis, olyan izzadtságszagúnak, műterminek, sterilnek érzem a végeredményt.

Nehéz megmagyarázni. "Pókember: Hazatérés", "A Galaxis őrzői", vagy épp a DC-s Wonder Woman-nél nem éreztem ezt a színpadias, műtermi hatást, pedig a játékidő legalább ugyanakkor része készült CGI-jal. De azokat élőbbek éreztem. (Talán, mert maga a negatív hős is sokkal emberibb volt, nem egy motion capture technika mögé bújt bitparádé. Nem tudom.)
Egyszerűen másnak éreztem és szórakoztatott. Jobban vonzanak azok az ellenség képek, amelyek fel tudnak némi pszichológiai alapot mutatni, nem csupán a semmiből jött megtestesülései az ellenségnek.

Most azonban a szokásos rombolást kellett végigülnöm - majdnem elbóbiskoltam - és közben nem nagyon tudtam izgulni sem. Eleve kezdem unni ezeknek az akármilyen főgonoszok motivációit. Valahogy belebuzultak a leigázásba. A világok legyőzése, bekebelezése, az "elképzelt" ellenségek legyőzés, stb. Még csak egy olyan érthető lelki pluszt sem kaptam, hogy ez valamiféle bosszú hadjárat, vagy félreértésre épülő világlenullázás. Nem. Már megint jön egy olyan korábbi őserő, amely pusztított egy ideig, dacoltak és szembeszálltak vele, hogy azután hosszú időre - persze, hogy nem örökre - megszabaduljanak tőle, hogy az aktuális moziban újjá szülessen, materializálódjon, kiszabaduljon egy eddig megfelelő fogságból, vagy csak simán felébredjen, mert álmában, ki tudja, hol, lerúgta magáról a takarót és dideregni kezdett.
A válasza pedig, hogy elhozza a poklot, amit csupán a főhősök tudnak megakadályozni. Gyerekkoromban, hogy szerettem a képregényeket, pedig tényleg, alig szóltak a szuperhősös képkockák másról, minthogy jön egy antagonista, aki akar valamit, ezért erőszakos, a főszereplő hős meg letöri a szarvát, néha szó szerint...

Jelen gonoszunk pedig olyan hatalmas volt egykor, hogy egy egész csapatnak kell megfékeznie őt és torz seregét, amelyet korábbi jobb sorsra érdemes áldozataiból eszkábált össze. Mindezt két órában és végig keresem azt, amitől ez engem felvillanyozhatna.
Batman (Ben Affleck) és Alfréd (Jeremy Irons) például szokás szerint kegyetlenül hihető főszereplők. Batman, aki hús vér ember, belekeveredik egy közel isteni csatába és nem törik a gerincét, dehogy. Alfréd, meg az ötvenes komornyik, akinél nyugodtabb és jól-öltözöttebb embert még nem láttam képregény moziban, állítólag egymaga megtervez és létrehoz minden kütyüt, amit főnöke akciói közben használ, még néha olyanokat is, amit komplett fejlesztő csoportok is évek kemény munkájával hozhatnának létre. Persze én vagyok a gyökér, mert Cyborg esetében nem akadok fenn rajta, hogy egy ember félig elgépesedik, de egy gazdag playboytól elvárom, hogy ne kettesben építgessen erőgépeket egy komornyikkal...

Supermanért (Henry Cavill) egy percig nem izgultam. Tudtam, hogy visszatér. Most komolyan, elhiszem, hogy van olyan képregény, amelyikben legyőzetik, elpusztul, hallottam ilyenről, persze, de most tényleg elhitte bárki, hogy néhány mozi után temetik a fejőstehenet a franchise kiötlői? Hagyjál már. És néhány karaktertől eltekintve itt azért nem várok, nem is látok komoly karakterfejlődéseket. Nolan, na, ő tudott a témához még hozzátenni, de Snyder nem erős az ilyesmiben. Márpedig, ha egy ellenséggel Superman szembe kerül, akkor ott egyértelmű számomra az egész kimenetele. És ne,... nem érdekelnek a leágazások, amik kijöttek füzet formájában, amiben pl. Deadpool kiírt egy teljes képregény univerzumot, mert ez nem az a mozi.
Ez csak egy szokásos vizuális orgia a sorban, amelynek nagyot kellene durrannia, de mást sem látok benne, mint pixel tűzijátékot és néhány jelmezes színészt, akik röpködnek, esnek, kelnek.
Azért sem izgultam, mert megjelenését megerősítették a neten fellelhető szpojlerek. Fenn volt a neve az imdb-n, ami persze nem feltétlenül biztos, hiszen karaktere flashback-ben is előfordulhat, de azért a poszterre kitett apró piktogram illetve, hogy a trailerben Alfréd valakinek nagyon örül, hogy megjelent, ugyanakkor, még véletlenül sem mutatták a karaktert, egyértelműsítette számomra, hogy csakis Supi lehet az, akinek örülünk.

Cyborg (Ray Fisher) karakteréről sosem hallottam és ennek megfelelően egy percig sem érdekelt, hogy benne lesz a filmben. Életemben már annyi Cyborgos mozit és emberből géppé alakuló metamorfózist ültem végig, hogy egyelőre ez az újabb közönyösen pattant le rólam.

Aquaman is inkább tűnik számomra ember formájú környezetvédelemnek, mint akcióhősnek, tehát, hiába a Trónok harcás Jason Momoa karizmája, nem érdekel ő sem.

Flash (Ezra Miller) lett volna a film vicces karaktere, de hiába kagylóztam a sötét vetítő teremben, poénkodásai erőltetettnek hatottak és meg sem közelítették az új Pókember film bájos tinis megközelítését. Amit meg a karakterről tudni akartam, azt a tévésorozat elmesélte már, nem is rosszul. Amikor pedig tényleg odatehették volna magukat Flash-sel kapcsolatban a vizuális megközelítésben, akkor maradt a klisés villámlás és elmosódó háttér. Furcsálltam, hogy az X-Men-es jelenet nem idéződött meg akkor, mikor Flash kimenekíti az elrabolt embereket, vagy éppen megtolja a teherautót. Vagy nem akartak plagizálni, vagy nem volt elég kreatív a csoport, aki foglalkozott a karakterrel.

Akinek tényleg örültem, az a Wonder Woman, mert egyelőre Gal Gadot megjelenése elviszi a jeleneteit.
Persze, biztosan érdekesebbek lettek volna számomra a csapat többi tagjai, ha vagy van előéletük, vagy jobban kidolgozzák őket.

A sok bába között pedig elveszett Diane Lane, Amy Adams és J.K. Simmons. Amber Heard meg gyönyörű volt Mera szerepében, de rá nem jövök, hogy ő az, ha nem olvasok utána.

A filmzene most Danny Elfman munkája és nem túl erős score, bár a régi klasszikus motívumok másodpercekre visszaköszönnek. Halkan, ám felismerhetően, ami némi nosztalgiát tesz a filmhez.

A stáblista végét meg érdemes kivárni.

Különvélemény:
Nem értem, miért vonzódnak ezek a képregény-filmek ennyire a kockához, mint idomhoz? Miért pont kocka? Az van az Amerika kapitányban is, A Transformers egyik részében is, itt meg mindjárt három... A kocka, amely maga az erő, vagy ami magába zárja azt. És mikor tudjuk meg, hogy ezt a hatalmas erőt ki tette bele???
- Jaj, te buta, biztos ezzel együtt alakult ki, hogy a nagy képregény kedvelőket, akik hasonló felnőtt játékokban lelik örömüket, kockának hívják... Tuti, valahol ott kell keresgélni...
- Dehogy, csak vicceltem.

65%