A következő címkéjű bejegyzések mutatása: valós esemény. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: valós esemény. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. február 26., hétfő

Bomba város - Bomb City (2017)

Bomba város - Bomb City (2017)


Rendezte: Jameson Brooks

A film Mafab adatlapja: Bomb City (2017)


Megtekintés: Először nem tudtam, merre fog haladni a film, de a végére megérkezett még számomra is a megfelelő érzelmi töltet.

És ez a "Bomb City" erőssége. Kezdetben még véletlenül sem tudtam azonosulni ezzel a punk hordával, akikről szól a film - sőt, most sem állítom, hogy a szívem csücskei lettek - a tálalás viszont kibillentette feléjük a morális mérlegemet és ehhez még csak az sem kellett, hogy tudjam, valóságban megtörtént események feldolgozását látom. Brooks első nagyjátékfilmje képes meglepni azokat, akik nincsenek tisztában az 1997-es Texas állambeli Amarilloban lezajlott események tragikus végkimenetelével. Szóval, Texason kívül úgy nagyjából bárki mást.
A Bomb City kifejezés ebben az esetben többrétegű: Jelenti azt is, hogy a város mennyire közel van ahhoz, hogy krízis helyzetben a földdel tegyék egyenlővé, mag utal arra a kényes egyensúlyú helyzetre is, ami a városi punk közösség és a fehér egyetemista, sportolói közösség között libeg.

A film nem tudom, mennyire hűen mutatja be a punk társadalom mindennapjait, mivel sosem voltam része a szubkultúrának. Eddig, ha filmben találkoztam a perifériára sodródott fiatalokkal, valahogy sosem sikerült közel kerülniük hozzám. Lásd.: Romper Stomper. és ha egy filmben ábrázolták is őket, azt nem nagyon sikerült emberközelien, pozitívan megtenni. A punk életérzés ezért, egyszeri néző számára, úgy vélem, hogy egy kirekesztett szegmense a divat és életérzés keverékének. Ha egy filmben punkok jelennek meg, akkor vagy nagyon negatív a szerepük, vagy parodisztikus határokat feszegetően komikus.


Itt is eléggé elidegenítő, ahogyan mindennapjaikat élik, az ivászatokkal, folyamatos torzsalkodással a helyi sportoló fiúkkal. Engem gyakorlatilag minden taszít bennük. A higiénia tökéletes mellőzése - simán ott hánynak, basznak, ahol vannak - az olcsó, műanyag flakonból kortyolt, kétséges beszerzésű alkohollal, a zúzós, túl hangos zenével, és a tánc helyett egymás lökdösődését bemutató szabadidős tevékenységeikkel tényleg nem alkalmasak rá, hogy egy drámában a néző mellettük tegye le a voksát. Főleg, hogy a forgatókönyv - a rendező Brooks és Sheldon Chick munkája - mintha direkt a negatívumokat akarná bemutatni nekünk, ám, miután megismerjük a másik tábor résztvevőit, képesek leszünk a megfelelő "oldalra állni". A film ezt a visszás érzést fordítja a nézői ellen és teszi meg hős(ies)nek azt az oldalt, amelyiket amúgy nem választanánk. Talán azért, mert húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy képesek legyünk - persze nem mindenki - elég toleránsan figyelni mindazt, amit a vásznon látunk. Kell hozzá érzelmi intelligencia, hogy elérje nálunk a film a célját, még akkor is, ha ehhez kellett az a húsz év.


Flashbackekből megtudjuk, hogy Amarilloban, 1997 decemberében véres utcai bandaháborúban haláleset történt. Amarillo Texas egyik legészakibb vidékének tizennegyedik legnagyobb városa. Földjei alól Héliumot termelnek ki és ha ez nem lenne elég, az ország egyetlen nukleáris fegyver készítő létesítménye is itt található, ezért, a punk fiatalok szemében többszörös kockázati tényező, ha egyszer kitörne egy harmadik világháború. Miközben néha bepillanthatunk a tárgyaló-terembe, hogy egy tárgyalás végkimenetelét várjuk meg, és amelynek tétje számomra egészen a film végéig egészen jól homályban lett tartva, megismerjük Brian-t (Dave Davis) és barátait, akik átlagos punk mindennapjaikat élik. A film nem tör felettük pálcát, ám amit megtudunk most is az életükről, az továbbra sem hozza közelebb hozzánk őket. A film szerint a punk fiatalok léha életet élnek, szinte már ösztönlények. Nagy szavakat használnak a politikával, értékrendekkel szemben, de reakciójuk kimerül abban, hogy állatok módjára igyekeznek szórakozni és anarchiát hirdetnek. Arról nem mesél a film, hogy miből élnek, honnan szereznek pénzt, milyen módon veszik ki részüket az állampolgári kötelességekből. Ha tényleg kb. ennyi volt egy punk élete, akkor megértem, mire igyekszik az ügyvéd kilyukadni védőbeszédében.


A punk vagy 20-25 évvel később kezdett kialakulni, mint a skinhead irányzat, valamikor a hetvenes évek közepén. Zenei irányzatként, főleg Angliában, a munkásosztály fiataljaiból verbuválódott, negatív politikai véleményezést erősítette, jobbos beállítottsággal, de csak mert a politika akkoriban inkább baloldalinak titulált rendszer volt. Büszkén terjesztették anarchiába uszító nézeteiket. Hol összetörleszkedtek a Skinhead-del, hol ellenségként tekintettek rájuk és mindenkire, aki nem illett bele elképzeléseikbe. És abba még a világ sem illett bele.
Punk-ok még ma is vannak, de talán már nem olyan hangos a szócsövük, mint az erős nyolcvanas években. Az akkori fiatalok családapák lettek. Mostanra, ha valakit tarajos hajjal látsz, már meg sem lepődsz.

Remek a fényképezés, a színészek. A zene zsigeri, a drámai pillanatokban nagyon hatásos, ahogyan atmoszférát teremt.


Mostanra a filmekben a punk karakterek főleg bűnözőként jelennek meg, vagy vicces mellékalakként. A Bomb City sem igyekszik legitimálni, azonban sikerül neki elérni, hogy szimpátiával tekintsük rájuk.
Amíg néztem a filmet, bennem volt a kisördög, hogy megírom a véleményemet arról, hogy milyennek látom magát a punk közösséget. És valószínűleg nem is tévednék túl nagyot. Végül a film befejezése mutatta meg, hogy nem feltétlenül fekete vagy fehér a punk, hiszen sokszor ennek eldöntéséhez elég egyetlen pillanat, csak nem árt tudnunk, hogy a jó oldalon állunk e akkor.
Mondjuk, ettől még mindig nem kedvelem a graffiti készítőket.

75%

Ha megnéznéd:
- Bomb City (2017)