Olvasói levél a Fangoriának

Már nem emlékszem pontosan, mikről olvastam az első Fangoriában. Már arra sem emlékszem tíz év távlatából, hogy mi volt a dvd-k sorrendje, amit mellékeltek ehhez a remek magazinhoz. Arra emlékszem, hogy milyen izgalommal siettem megvenni a következő számot, amikor már sejtettem, hogy ideje van... Arra emlékszem, milyen csalódott voltam, amikor nemleges választ kaptam az újságostól a megjelenésre. Arra emlékszem, hogy milyen izgalmas volt kinyitni, beszívni nehéz illatát az oldalaknak, lehetőleg tiszta kézzel, nehogy maszatoljak, mint mondjuk a Vox-szal, a mai napig. De a Fangoria nem maszatolt. A Fangoria rendesen odakente!
Emlékszem, hogy a kis színesben sok olyasmiről olvastam, amit utána levadásztam valahonnan és megnéztem. Sok olyasmit is találtam ott, amikkel később nem kerültem közelebbi kapcsolatba. Ellentétben a szerkesztő fiúkkal, akikkel végül sikerült összefutnom és életem egyik kellemes, bár mostanra halovány emléke egy Giallo-hoz, a Traumához készített rajongói kommentár, amelyet egy apró és levegőtlen fülkében vettünk fel, izgatottan és rendkívül kevés hasznos információval, amiért azóta is ég a pofám. Ma már órákig tudnék pofázni horrorfilmekről és akár a semmiről, mégis úgy érezném, mint akkor: roppant keveset tudok.
Ellenben azok, akik ezt a magazint összehozták és gyengéden nevelték, amíg bírták. Nos, ők igen, tudnának róla mesélni.
Én pedig szívesen hallgattam/olvastam el azokat a meséket és azóta is várom, hogy újra egy kicsit gyerek legyek, akik leül és elolvassa az új történeteket, elejétől a végéig.
Szóval, várom a Fangoriát, mert tudom, hogy lesz még!
Mert kell!