Árny a felhők között – Shadow in the Cloud (2020)

Árny a felhők között – Shadow in the Cloud (2020)

Rendezte: Roseanne Liang

A film Mafab adatlapja: Shadow in the Cloud (2020)

Megtekintés: Érdemes, mert gyakorlatilag ebből a filmből megtudhatjuk, hogy egy nő meddig képes elmenni, ha meg akarja szerezni a gyermeke apját!

Elnézést kérek a készítőktől profán pofátlanságomért, de miután végeztem a megnézésével, valamiért ez volt az egyik első gondolatom.

Kifejezetten kedvelem Grész-MoreccNorecc-et és csak egy bajom van vele: Ha gyorsan akarom kimondani a nevét, még véletlenül sem találom el. Szóval, Chloé Grace-Moretz szerintem egy nagyon tehetséges fiatal színésznő, és nekem kellemetlen, hogy szexinek tartom, pedig szinte még ki sem bújt a tojáshéjból. Már 24 éves, szóval rég nem egy elveszett kislány, bár, aki látta, mit művelt a Ha/Ver című képregényfilmben, az sosem gondolt róla ilyesmit. Igen, nem tartozik a tárgyhoz, színészi képességeit sem feltétlenül az alapján kell megítélnem, hogy egyébként képzett harcművész és mind a harminc kilójával lehet, hogy másodpercek alatt földre küldene. Szóval, bocs, hogy vicceltem a nevével.

Tehát, kifejezetten kedvelem, ennek ellenére nem gondolom, hogy elvisz egy filmet a hátán. Az első hír, amit erről a moziról olvastam, hogy női pilóta, aki gépével megy innen-oda. Na, mondok is magamnak: - Hejj, ez nem lesz túl érdekes, hiszen hacsak nem bikiniben vezeti a repülőgépet, másfél órát nem biztos, hogy végig bírok nézni ebből. Mert akkor, felületes információ-morzsák beszopkodásával azt hittem, egyszemélyes kamaradarab lesz, egy pilótáról, aki viszi a gépet és közben van baj dögivel. Azután már olvastam is róla valahol és még a trailer előtt megnéztem.

Szpojler lesz, szóval előbb te is nézd meg!

Tehát. Ez a film elég pofátlan! Már az elején sikerül belecsempészni két olyan momentumot, aminek sikerül tökéletesen elhitetnie velem, hogy egy szemfényvesztést látok, ha úgy tetszik, valamiféle kísértet mozit, aminél még épp azt nem tudom, hogy a gép a fantom, a többi katona, vagy épp a Maude nevű pilótanőt alakító Grace-Moretz.

Elmondom miért. Első félrevezetés, amikor a kifutópályán Maude várja a gépet, odasiet egy pályamunkáshoz, aki fényjeleket ad épp le, majd szőrén-szálán eltűnik a ködben, mivel Maude egy pillanatra kitakarja. WTF? Pontosan ezt kérdeztem magamtól és egészen biztos vagyok benne, hogy az is a szándék itt. Hogy belekeveredjünk a misztikum megoldásának keresésébe.

A másik ilyen megvezetés, amikor Maude már a gép hasán ül géppuska állásban és a gépen tartózkodó katonák bemutatkoznak neki a rádión, hogy csak a hangjukat hallhatja, de a nézőknek minden egyes katonáról bevágnak egy felvételt, amin vörös-zöld fénnyel vannak megvilágítva, tök sötét háttér előtt. Bármi más filmben ez jelentene valamit. Mert kilép a vászonról. Mert nem simul a film világába – igaz, eddig még simán beleférne, hisz nem tudom, mire számítsak – és mint később kiderül, totál funkciótlan volt az egész, pusztán öncélú művészi megoldás. Miért gondolom? Azért, mert a továbbiakban semmi hasonló vágástechnika nem készül ebben a stílusban és a katonákról sem derül ki, hogy szellemek, vagy a fantázia szüleményei, pusztán, hogy egy válogatott, hímsoviniszta majom, akik azért igyekeznek tökösek lenni.

Maude egyébként azért van a gépen elvileg, mert egy tábornok – vagy ki – rábízott egy rendkívül fontos táskát, amely miatt már-már komikusan eltúlzottan ragaszkodik és tiltja, hogy felnyissák. (Itt egy bevágás Brad Pittről, hogy „Mi van a dobozban?” – Hetedik) Azután haladva az események sodrásában a táska elkerül tőle, ő bezáródik az alsó lövegtoronyba (Vagy mi a neve hivatalosan?) és nem elég, hogy egy japán repülőgép igyekszik őket becserkészni a felhők takarásában, még egy amolyan „Gremlins” is megjelenik a gépen, módszeresen szétszedegetve azt, ami egy idő után magában hordozza azt a veszélyt, hogy ha rossz helyről tép ki egy-két alkatrészt, lezuhannak úgy, ahogy vannak.

Közben itt a „Ponyvaregénnyel” és a „Ronin”-nal ellentétben kiderül, mi van a táskában és talán ezért is lesz egy kicsit hősiesebb a legénység.

Azután végig kell szenvednünk legalább fél órát, amikor Maude és a legénység orális hadviselést folytat egymás ellen és ez az álomszerű mozi csak akkor lép vissza szinte a teljes realitásba, amikor végre a japán repülőgépek fenyegetése egyértelművé lesz. Itt felgyorsulnak az események és a forgatókönyv csupa olyasmit igyekszik letolni a torkomon, aminél inkább a fejem fogtam. Egy biztos: Láttam pár Ninja Warriort, de amit itt Maude karaktere leművel a gép alján, az kimerítette nálam a „Na, ne viccelj” métert.

Csodálatos menekülésének utolsó állomása pedig (robbanás, léghuzat), egyenesen lehetett volna egy tökéletes álomvízió lezárása, ehelyett, akárhogy is figyeltem, a film totál komolyan gondolta az egészet!

A szereplők pont úgy hullnak, ahogy megszoktuk az ilyen háborús filmektől. Egy-egy szereplő megkapja a jelenetét, vagy monológját és történetesen hát nem pont utána végzi holtan? De!

A végső lezárást is Maude teszi meg, mert megmaradt katonatársai herélt kakasként csak pislognak az eseményekre. Nekem összességében ez is tetszett, ám ott motoszkált bennem a kisördög, hogy a női rendező miért érezte fontosnak, hogy az egyetlen nőből csinálja meg a legtökösebb karaktert és, hogy a forgatókönyv korábbi változatában a Gremlinnek volt-e bármilyen motivációja a tetteire vagy válasza arra, hogy mit is akart azzal a csecsemővel?

Mindegy, mert az egyébként falat Grace-Moretz a végére mini-Linda Hamiltonná avanzsált és egy igen szürreális háborús-horror végére tett pontot némi kézitusa után, megerősítve abban, hogy valahogy nagyon nehezen áll össze a második világháború és a horror műfaja, még akkor is, ha akad pár sikerültebb próbálkozás. (Overlord pl.) Azért érdekelne, hogy a megjelenő Gremlin az vajon minek a metaforája, ha van neki olyan?

Roseanne Liang meglovagolta az egyenjogúság vonatát és egy férfias műfajban tett meg hőssé egy törékeny lányt. Sokaknak nem fog ez tetszeni, mert sehogy nincs összhangban a történet eleje és vége. Max Landis forgatókönyvét azután dolgozta át a rendezőnő, hogy Landis (John Landis fia. Az a John Landis, aki a legutóbbi cikkem, az Amerikába jöttem 2, cimű mozi 1. részét rendezte 1988-ban!) belekeveredett egy metoo botrányba. A végeredmény ennek ellenére Landis szerint még mindig nagy százalékban az ő műve, így neki köszönöm meg, hogy kicsit úgy érzem, nem oda érkeztem a film végén, ahova indított az elején. Mintha a felszínre törő anyai ösztönökkel egyenes arányban vedlette volna le a film magáról a misztikus kulimászt, ami – még egyszer! – lehet, hogy csak az én fejemben élt igazán. Ezektől függetlenül egyszeri alkalomra szórakoztató kis badarság ez a mozi, de a világon semmi hihető momentum nincs benne, ezért háborús filmnek még így sem tudom tekinteni. Lehet, hogy azért, mert műfaja miatt inkább férfiaknak áll kézre ilyesmit rendezni. (Tényleg, az egy Kathryn Bigelow-n kívül van még nő, aki ebben a műfajban készített maradandót?)

Inkább egy drámát kapunk, amibe belecsempésztek némi horrort is. Nem olyan régen megjelent egy Stephen King nevével eladott novellás kötet. Rettegés a felhők felett. Abban vannak ilyen történetek.

Amit még kiemelnék, az a filmzene. Mahuia Bridgman-Cooper nevét nehezen fogom megjegyezni, de eszméletlenül kellemes szinti zenét készített a film képei alá, rendesen megidézve a nyolcvanas évek olasz horrorfilmek stílusát és erősen neki is köszönhető, amiért a misztikum annyira beette magát az agyamba. Köszi, Cooper, szép volt! :) A trailerben felhasználták a zenéjét, érdemes figyelni.

60% - Csak Grace-Moretz miatt!

Talán nem klasszikus szépség, de cuki!

Amerikába jöttem 2 - Coming 2 America (2021)

Amerikába jöttem 2 - Coming 2 America (2021)

Rendezte: Craig Brewer

A film Mafab adatlapja: Coming 2 America (2021)

Megtekintés: Nem vagyok benne biztos, hogy ez a film a pontos definíciója a "feel good" mozinak, azonban 30 évvel az első rész után végig bírtam egyfajta nosztalgikus, mosolygós hangulattal nézni ezt a laza kis komédiát.

Ez azonban közel sem jelenti azt, hogy ettől ez egy remek film lenne, de egynek elmegy. Az mindenféleképpen dicséretes, hogy ilyen-olyan formában nagyjából mindenki tiszteletét tette az első részből és ha lehet, még tettek is rá egy kicsit. Persze ma már keresve sem fogjuk megtalálni azt a bájt, amit harminc éve éreztem, és ez köszönhető nekem is, aki megöregedtem, meg a filmkészítésnek is, ami szintén sokat változott és nem előnyére. Egyszerűen, az átlagos amerikai moziból hiányzik valami, ami olyan szerethetővé tette a nyolcvanas-kilencvenes évek filmjeit. A technika fejlődése egészen biztos nem egy ilyen összetevő. Azonban volt potenciál egy folytatásban és bár a forgatókönyv szerintem cseppet sem egy acélos munka, ha eltekintünk attól, hogy egy kerek, jól felépített filmet nézünk, akkor marad egy közepes bohóckodás, amihez nagyon sokat hozzá tesz, hogy keresünk benne valamit, amit lassan elhagytunk az eltelt évek alatt.

Pont úgy keresem benne a "valamit", mint Akeem - mostanra már - király is teszi, aki megtudja, hogy van egy fiú gyermeke. Talán ez volt a legnehezebb pontja a forgatókönyvnek, ám szerintem egészen hihetően hozták be a cselekménybe ezt a részt. Azzal tehát nincs nagyon gond, hogy megidézzék és összemossák a két film közötti távolságot. Percenként köszön be egy korábbi karakter vagy helyzet, néha kicsit kiszámíthatóan, néha kínosan, én mégis úgy éreztem, egyszer látnom kell ezt a filmet, hiszen, annak ellenére, hogy ezernyi mozit láttam, vannak filmek, amiket többször és mondhatom, hogy a gyermekkoromba is beépültek kicsit. Például Eddie Murphy filmes élete, akinek Beverly Hills-i zsaruját legalább annyiszor láttam, mint mondjuk a Die Hard-ot és nem igazán tudnám eldönteni, melyik a jobb. Az Amerikába jöttem pedig még bőven akkor készült, amikor nem volt ciki végignézni egy Murphy filmet és bár nem volt sem harsány, sem grandiózus - a Zamundás jeleneteket leszámítva - mégis volt benne elég humor és báj, ami kiemelte a tucat vígjátékok közül. Mondjuk ehhez egy olyan, akkor még megbecsült rendező is kellett, mint John Landis. Az a Landis, aki már tíz éve nem készített mozi filmet, ráadásul utolsó nagyfilmjét még ma sem láttam, pedig egyik kedvencem, Simon Pegg a főszereplője. Bevallom, ez nekem kellemetlen. Arsenio Hall meg már az első részben is a segédszerep volt, itt azonban, kicsit úgy éreztem, egészen mellékes figurává silányult és ez a szerepe mérföldekre van a korábbitól. Egyszerűen nem tudtak neki megfelelő teret biztosítani, így míg korábban tényleg érezhető volt Akeem és Semmi között egyfajta szoros barátság, itt ennek a nyomát sem éreztem.

Az biztos, hogy 1988-ban, amikor az első részt bemutatták, mindenki a csúcson volt, aki benne dolgozott. Akkor még úgy tűnt, Murphy karrierje csak felfelé képes törni. Már az első rész is egy afroamerikai színész tabló volt, ám ott ez fel sem tűnt, mert a történet vitt magával mindent. Most azonban megfejelték a mozit néhány zenei legendával és olyan színészekkel, akik saját maguk is elvittek korábban egy franchise-t. Morgan Freeman mint "tolmács" élvezetes néhány perc, egyértelműen az eredeti orgánuma miatt és Wesley Snipes is egy olyan oldalát mutatta meg, amit nem ismertem, de egészen tűrhetően mozog a felvett kabátban. Eriq La Salle kameóját kicsit hiányoltam, bár a színész a Logan óta nem forgatott. Nem kívánok több szereplőn most végigmenni.

Tehát, az alapötlet, hogy Akeem édesapja meghal és Akeem lett végül a törvényes király. Azonban Zamundában korábban mindig a fiú leszármazott örökli a trón, ám Akeem és Lisa történetesen három gyönyörű leánygyermeket nevelt fel, kisklampóra viszont már nem volt lehetőségük. Erre nem kiderül, a legtöbb amerikai sorozat tipikus rákfenéje? - Tudniillik, előkerül egy korábban nem említett rokoni szál, aki itt egy törvénytelen zabigyerek, aki fiú és mostanra 31 éves lett.

- Mi, hogy már több, mint harminc éve?

Ha ez egy másik sorozatban látom, már csak nevetek rajta, mert szinte nincs olyan tévés sorozat, ahol ne éltek volna ilyen húzással már, hogy berántanak valakit, akiről addig szó sem volt. Ez annyira megszokott lehet a filmiparban, hogy az "Aranyoskám" című Dustin Hoffman mozi, ami egyik kedvencem, a végén pont egy ilyen jelenetsorral zárja le a főszereplő karrierjét a mozin belül. Aki látta, tudja mire gondolok - Edward Kimberly - aki meg nem, nézze meg az egész filmet, mert kb. olyan szórakoztató, mint az Amerikába jöttem. Persze, mert egy jó korban készültek. Több lélek, levesebb CGI, kreatívabb ötletek. 

Szóval, Akeem megtudja, hogy van egy fia - egészen jól hozzák be a karaktert - és mivel mostanra Akeem is belegyepesedett Zamunda királyi életébe, igyekszik megfelelni a korábban szerinte is elavult törvényeiknek. Persze jócskán lesz ebből feszültség közte és királynője között, amin fogjuk rá, hogy felülemelkedik a forgatókönyv. Megismerünk néhány új szereplőt, már kezdünk azon gondolkodni, hogy milyen módon lesz ez az egész szétbogozva, hogy a végére senki ne kerüljön hátrányba, azaz a hepiend iránti igényünket maradéktalanul kielégítsék, amikor kicsit megtörik a logika és erőltetettebbnek tűnik a befejezés. Ha nem lenne ennyire reflektáló a nők szerepére a világban jelenleg, talán nem érezném egy pc mozinak, így azonban egy kicsit olyan, mintha lobbizna azért, hogy feltöltse a férfiak és nők közötti, eddig csak részben feltöltött képlete gödröt.

Mert ugye, még ma is elég patriarkális a társadalom és betokosodott nézeteinkhez ragaszkodunk. Apu dolgozik, anya főz...

Gondolom, sejted, hogy az összekuszált örökösi rendszert a végén igyekeznek megfelelően kezelni, hogy minden kecske és kápi megmaradjon és Izzy tábornok se akarja Akeem seggét szétrúgni, mert jó harminc éve faképnél hagyta húgát az oltár előtt. (Azt hiszem a húga volt a lány.)

Hogy jó film lett-e a végeredmény? - Nem állítom, de egyszer, a nosztalgia miatt, főleg annak, aki ismeri is kedvelte az első részt, nézhető lesz.

Nem biztos, hogy sokszor meg akarnám még nézni, mert azért annyira nem sikerült, így inkább nézném újra az első, ami talán nem ilyen színes, nem ennyire tökéletes, mint film - fényképezés, díszletek, színvilág, stb. - de kicsivel több benne a lélek.

55%

- Te, valaki szerint ez a folytatás, egy jó ötlet volt!

Pár sor a The Stand-ről/ról (1994, 2020-2021)

Pár sor a The Stand-ről/ról (1994, 2020-2021)

Ha van néhány nagyobb vállalása Kingnek, akkor azok közül az egyik egészen biztos a "The Stand", nálunk a keresztségben Végítélet címmel megjelent poszt-apokaliptikus fantasy dráma. Ennél nagyobbak a Setét Torony sorozat vagy az "AZ". Ráadásul, amennyire tudom, a Végítélet két különböző kiadást is megért, amiből az egyiket mostanában olvastam ki újra. Nem tudom, hogy ez melyik volt, de jobban belegondolva, nem is olyan nagy trúváj a könyv, mint ahogy emlékeztem.

A történetnek enyhe aktualitása van, a Covid miatt. Ha King ezt kb. 100 éve a spanyol nátha idején írta volna meg, egészen biztos, hogy levadássza a feldühödött tömeg, azt gondolván jövőbe látó boszorkány. Amerikában elszabadul egy katonai kísérlet által léttre hozott szuper influenza vírus, melynek a halálozási rátája majdnem 100%. Pár hónap alatt kiírtja a Föld lakosságát alig maroknyi túlélőt hagyva diadalútja után. Azonban, ha ez nem lenne elég, a túlélőket ezoterikus vallási fantasztikum rendereli két táborra, melynek egyik vezetője Isteni sugallatra igyekszik terelgetni a nyájat, míg a másik a megtestesült gonosz, ki arra használja fel erejét, hogy lehetőség szerint a maradék emberiséget is lenulázza.

A könyv eszméletlenül erős szórakozás volt számomra, nem véletlen, hogy kétszer is elolvastam. (Másodjára azonban nem ütött akkorát, ellentétben pl. a Dolores-szel, vagy a Holtsávval, amik eddig minden olvasásnál hozták a szintet.)

Egyelőre két feldolgozása készült és mindkettő mini-sorozat, hiszen a téma, a szövevényes cselekmény és rengeteg karakter miatt nem hiszem, hogy egész estés mozi változatban egyáltalán érdemes lenne-e belekezdeni. Azonban a sorozatok közül, annak ellenére, hogy a mostani technikailag tényleg eszméletlenül szép a képernyőn, mégis a régebbi változatot választanám, ha az élvezeti értéket nézem. 

A régi számomra sokkal jobban kezelte a karaktereit és mintha a színészek is jobban meg lettek volna válogatva a karakterekhez. Az új változat igyekszik politikailag korrekt lenni és mintha kicsit fiatalított volna a karaktereken is, összességében azonban jóval a régi, 1994-es sorozat szintje alatt maradt, legalábbis számomra. 

Nem emlékszem, hogy Frannie Goldsmith különösebben szép nő lenne a könyvben, de hogy Odessa Young egészen más, mint gondolnék róla, az biztos. 

Lloyd Henreid figuráját is kiherélték, mert 94-ben Miguel Ferrernél éreztem, hogy a korábban mindenre alkalmatlan fickó Flagg keze alatt egy megbízható segítő lett, míg az új filmben, Nat Wolff egy irritáló ripacsként hozza a figurát. Állítólag King egyik kedvenc figurája Henreid a könyvből. Szerintem egészen biztosan nem a 2020-as Henreid-re gondolt.

Trash, avagy a szemétláda ember szerepe is erősen le lett csupaszítva és Ezra Miller olyan szintre emeli benne a fullba nyomott kretént, hogy nekem kellemetlen.

Greg Kinnear, aki Glen Bateman vagy Henry Zaga, mint Nick Andros, totál mellékkarakterekké avanzsáltak, miközben a regényben Andros haláláig majdnem kulcsfigura. 

A mini sorozat pedig hiába több műsoridőben, ha pl. olyan apró, de szerintem fontos részleteket kihagy, mint a rádiós Rae Flowers (Kathy Bates) kiiktatása, vagy amikor a túlélők egy vakbéllel igyekeznek megküzdeni a vándorlásaik során. Azt gondolná az ember, hogy a közel dupla játékidő miatt sokkal alaposabban lesz idő kiemelni karaktereket, azonban végül nem éreztem így.

Mindezek ellenére szerintem érdemes egyszer megnézni ezt is, hiszen aki kedveli Kinget, az beissza vízióit, akár a homok, ám, ha a kettő közül egynek akarsz esélyt adni, akkor az 1994-es sorozatot ajánlanám!

A sorozat befejezése egyébként mindkét esetben kb. az, mint a könyvben és frissen nézve és olvasva, kicsit olyan érzésem van ezzel kapcsolatban, mintha King hirtelen nem tudta, mit is csináljon a New Vegasba érkezőkkel és szerette volna gyorsan lezavarni az egészet, mielőtt eljutna oda, hogy Flagg karaktere megtámadhassa a túlélőket, mert az már tényleg nem tett volna hozzá a történethez. Így azonban, ez a kurtán-furcsa lezárás, Trash jóvoltából, valójában nem is feltétlenül rossz, még akkor sem, ha legelőször mindenre számítottam volna, csak erre nem.

2020-ban azonban valamiért úgy gondolták, hogy valamit még hozzá kell tenni a gonosz sorsához, ezért beleszőttek egy számomra teljesen értékelhetetlen lezárást is. 

Biztos vagyok benne, hogy a nosztalgia miatt kedvelem a régebbi változatot, ezen azonban nem hiszem, hogy érdemes rágódnom. 

Azért érdekelne olyanok véleménye, akik most látják esetleg mindkettőt,

Végítélet, 1994: 70%

Végítélet, 2020: 50%

Szuperagy - Superintelligence (2020)

Szuperagy - Superintelligence (2020)

Rendezte: Ben Falcone

A film Mafab adatlapja: Superintelligence (2020)

Megtekintés: Adtam neki egy esélyt. Pár nap és elfelejtem...

Nem állítanám, hogy nagy rajongója vagyok Melissa McCarthy-nak, bár volt filmje, ami kifejezetten jól sikerül (A kém), és olyan is, ami kb. a trágya fogalmát meríti ki (Tammy). McCarthy egyébként szerintem egy jó komika, annak ellenére, hogy alapból nem vagyok túl jó befogadója a női humornak. Nem állítom, hogy nincs olyan, de ritka,az a nő, akinek a szarkasztikus vénájában olyan vér kering, mint bennem. (Ez de szar volt!)

Itt az alapötlet - Steve Mallory tollából - egy szuperintelligánciát szabadít az átlag amerikai nő nyakára, a feladattal, hogy győzze meg a "felsőbb hatalmat", hogy megéri életben hagyni a Föld teljes lakosságát. Egyrészt érdekes ötlet, másrészt nem vagyok rá túl fogékony. Részemről, egy igazán szuper intelligencia pontosan tudja, mi a jó neki és nem kér a segítségből. De ez egy vígjáték és abban meg alapötletnek egynek jó. És nagyjából itt ki is merült. Még az első 20-30 percet érdekesnek is találtam, ám onnan lassan besüppedtem a takaró alá és eluntam magam. Valahogy nem tudott feldobni a mozi, mert nem éreztem, hogy eléggé át lett volna rágva a koncepció. Igen, ha jobban belegondolok, ebben a sztoriban egy kb. 45 percnyi műsoridő van, azaz lehetett volna egy Dark Mirror epizód is akár.

Azonban Ben Falcone mindent megtesz, hogy asszonykáját a mozis világon belül tarthassa. Sorra rendezi neki a mozikat, igyekezve egy közepes minőséget szállítani, azonban nem érzem túl szerencsésnek őket a forgatókönyvek kiválasztásában. Biztos lennének igazán remek történetek női főszereplővel, ám mintha a főleg rendező és neje valahogy nem akar beletenyerelni a tutiba.

Pár hónapja láttam már egy hasonló mozit, amelyben egy okostelefon avatkozik hasonlóan durván egy fiatalember életébe és azon kívül, hogy tudom ki volt a főszereplő - és a neve nem ugrik be, csak, hogy valami Adam vagy ki - de még a címe sem ugrik be hirtelen. Pont, ahogy a filmből is csak a golyszi selfie maradt meg, meg az, hogy a női főszereplő érdekesebb volt, mint a férfi.

Itt azonban semmi sem klappol igazán. Lagymatag az egész és a film szívtiprója, az egyébként igazán remek Bobby Cannavale elég lúzer figuraként igyekszik némi szimpátiát kicsikarni karaktere felé. Részemről ez azért volt nehéz, mert a figurában eléggé magamra ismertem. (Muháhá) Át is kell gondolnom kicsit a hozzáállásomat a nőügyeimhez, mert ha továbbra is ezt a szintet hozom, mint ő a filmben, maradnak számomra a Melissa McCarthy-k. (Úgy értem... Illetve... Mindegy!)

Hihetetlen, hogy még mindig van, aki azt hiszi, vicces, hogyha a főszereplőt totál lehetetlen ruhákba öltöztetjük, mielőtt kiválasztunk neki egy tényleg csinosat. Ráadásul a filmben Carol saját maga veszi fel a göncöket, a stylistek ugyanis a függöny másik oldaláról drukkolnak neki, így teljesen minimális az interakció a szereplők között. Sokkal dinamikusabb lett volna a jelenet, ha körülötte sürögve lábatlankodnak.

James Corden hangja a filmben nekem átjött így, hogy az állandó magyar hangján szólal meg, de ugye, nekünk így pont annyira releváns karakter, mint amikor egy rajzfilmet bereklámoznak nálunk a mozik, hogy a karakter hangja nem más, mint az Isteni The Rock, azután szinkronosan nézhetjük, Galambos Péter orgánumával! Azután még bejön pár mondat erejéig Octavia Spencer is, de mondanom sem kell, hogy fordítás közben ő is elveszik.

Néhány apró poén azért még előfordul, bár, nekem azért volt pl. az vicces, amikor az egyik ügynök a feleségével való rossz viszonyáról mesél, mert történetesen tudom, hogy a szereplő az a Falcone, aki rendezte a filmet és McCarthy a felesége. Így amikor azért szurkol, hogy Carol (McCarthy) és George (Cannavale) jót szexeljen, az nekem így vicces volt. Másnak meg semmit nem fog jelenteni nyilván. Azt egyébként nem tudom, hogy találták ki ezt a párost, mert szerintem egy csepp kémia nincs köztük.

A film utolsó etapja meg egyenesen unalmas és a végén, amikor megmagyarázza a szuperagy, hogy miért is Carol, az meg nekem kínos. Sajnos a forgatókönyv nem lett olyan intelligens, mint amiről szól. Teszem hozzá, hogy szerintem pont Mallory a felelős McCarthy legszarabb filmjeinek forgatókönyvéért, ezért nem hiszem, hogy meg kell lepődnöm azon, mennyire nem kezdtek semmit a történettel. 

Nem ragozom: 40%

Valaki úgy gondolta, hogy hihető szerelmespár lesznek. No. No. Nooooooo.

Jungleland - Jungleland (2019)

Jungleland - Jungleland (2019)

Rendezte: Max Winkler

A film Mafab adatlapja: Jungleland (2019)

Megtekintés: Hunnam nem akar többé motoros lenni. Sikerülni fog neki a kitörés.

Stanley Kaminski (Charlie Hunnam) és öccse, William (JackO’Connell) főleg alkalmi melókból tengődnek és ha valahol nagyobb tartozásuk halmozódik fel, egyszerűen felszívódnak. Jelenleg is ez a terv, de akinek tartoznak, szemfülesebb és mielőtt eltűnnének, elkapja őket. Azonban akadna egy lehetőségük, amivel megválthatják magukat: William puszta kezes bokszoló és Chicagóban éppen lesz egy rendezvény, amelyen 100ezer dollárt lehet nyerni így, ha egy héten belül odaérnek, a maffiózó Pepper (Jonathan Majors) elintézhetné nekik a nevezést és a nyereményből törleszthetnek. Ez egészen addig tökéletes terv, amíg ki nem derül, hogy egy apró mellékfeladatot is meg kell tenniük: Egy Sky (Jessica Barden) becenevű fiatal lányt le kell szállítaniuk egy helyi nehézfiúnak, akinek viszont Pepper tartozik ezzel a fuvarral.

Stanley azonnal rábólint a lehetőségre, mert öccse tehetségében bízva arra tette fel az életét, hogy egyszer nagyobb összeghez juthatnak és azt az életet élhetik, amit Stanley szerint megérdemelnének. William tervei azonban sokkal földhözragadtabbak és ráadásul egy hetes utazásuk során Sky képes olyan hatást gyakorolni a fiatalabb testvérre, hogy az végül kiállva magáért, szembeforduljon a bátyjával. Azonban kérdés, hogy Sky tényleg jót akar a fiúnak vagy csak naivitását kihasználva verne éket közéjük, hogy amíg egymással hadakoznak, ő elszökhessen tőlük, megakadályozva, hogy leszállítsák a gengszternek? Vajon Stan valóban csak az a magával törődő seggfej, ahogyan a nap 24 órájában viselkedik vagy egy olyan ember, aki ugyan tényleg az öccse tehetségét akarja kihasználni, de csak azért, mert tudja, a tesó egyedül nem elég határozott, hogy a szükséges lépéseket fejlődésének irányába megtegye? William tényleg több egy verőembernél, akinek, ha olyan kedve van, felrúg egy már nyertesnek tűnő meccset, pusztán, mert úgy gondolja, testvére lepaktált a győzelmét illetően az őket rendszeresen befenyítő helyi menő csávóval?

Három ember nihilista élete fonódik össze egy autóút során, hogy mindhárman választ kapjanak kérdéseikre, miközben egy befolyásos ember bosszújától is tartaniuk kell.

Film a családok összetartásáról, a szeretetről, arról, hogy kapcsolat kialakulhat két idegen között is, ha kellően nyitottak egymást meghallgatni.

Sky például igyekszik a testvérek között feszült viszonyt szítani, rávilágítva, hogy Stan mennyire kihasználja öccsét, de van ehhez joga Sky-nak, hogy Stan fejéhez vágja, ha tudjuk, hogy saját anyjával a kapcsolata többek között azért romlott meg, mert a lány korábban öntörvényű életet élt és kihasználta az anyját, míg az végül megunta, hogy csupán egy pénzcsap, amit állandóan meg lehet nyitni?

Vagy van az a drámai jelenet, amikor William végül szembeszáll bátyjával és amikor Stan megemlíti, hogy holnap meccsük lesz és bunyózniuk kell, kijavítja, hogy csak ő fog bunyózni és nem Stan.

A gengszterek és a fenyegetésük teljesen mellékes, mert itt két testvérnek a saját maguk harcát kell megvívniuk, hiszen nem ideális, ahogyan most élnek. Azonban, ahhoz, hogy tovább lépjenek, ki kell szakadniuk abból a szimbiózisból, amibe betokosodtak és olyasmit tenni, amit korábban soha: áldozatot hozniuk. Ezt pedig végül Stan meghozza Williamért és William Skyért, akivel úgy tűnhet, a kapcsolatuk kicsit több, mint két ember ideiglenes érdekszövetsége.

Hunnam-nek még nagyon sok dolga van, hogy hét évad „Kemény motorosok”-at lehámozzon magáról. Nem is lesz feltétlenül túl egyszerű, ha sok hasonlóan perifériára szorult karaktert fog alakítani, bár ezekre is szüksége lesz hozzá. Stanley figurája élő karakter. Olyan, akit akár mi is ismerhetünk. Nem biztos, hogy barátunk, de ismerjük, beszéltünk vele és hallgattuk már szövegelését arról a jobb életről, amiről mindig álmodozott, de keveset tett meg érte. Jutalomjáték egy ilyen szerep.

Jack O’Connell számomra egyelőre nem túl ismerős, de simán előfordulhat, hogy találkoztam vele filmben és ennek utána is nézek, mert lehet, hogy meg fogok lepődni, hogy honnan is ismerem. Jessica Barden meg egy új felfedezett nekem, őrá is figyelni fogok a közeljövőben. Szeplő kedvelő ismerőseimnek külön ajánlom a hölgyet.

A Jungleland egy karakterfejlődési történet, amiben több karakter fejlődik. A végén történik mondjuk egy olyan fordulat, amely nekem a felvezetés után kicsit karakteridegennek tűnt, azonban a befejezéshez szükséges volt ez a csavar.

Azért az kérdéses még mindig számomra, hogyha van egy igazán fontos feladat, két maffiózó között, azt miért kellene külsősre bízni és nem a holdudvarból választott, tökéletesen megbízható emberre? Hacsak azért nem, mert akkor nem mesélték volna el nekünk ezt a történetet, amit legalább egyszer, apró sutaságainak ellenére, érdemes megnézni.

65%

Aniara - Aniara (2018)

Aniara - Aniara (2018)

Rendezte: Pella Kagerman, Hugo Lilja

A film Mafab adatlapja: Aniara (2018)

Megtekintés: Néha félre kell tolni a Hollywoodi gyors kaját és ilyen különleges csemegéket is el kell rágcsálni, még akkor is, ha íze fanyar.

A filmdráma pragmatikus konklúziója számomra az, hogy az emberiség, arra képes lehet, hogy akár egy olyan hatalmas vállalást is elérhet, mint egy több-ezer fő befogadására alkalmas, szinte önjáró űrjármű, mellyel eljuthat A pontból B pontba, hogy ezzel meghódítson elérhető távolságú bolygókat a Világegyetemben, azonban, bármennyire is legyen a gépezet alkalmas az emberek életben tartására, maga az ember az a tényező, amely nem képes tökéletesen alkalmazkodni, ezért, ha nincs a talpunk alatt egy Föld, akkor jelképesen és szó szerint, kihúzzák a lábunk alól a talajt. (Most vegyél levegőt!)

Tehát, nem tudunk létezni olyan környezetben, amelyet maguknak alakítottunk ki, mert az ember, legalábbis a történet szerint, igényli a, ismét buta szójáték, a „Földhöz ragadtságot.” Ez kb. annyit tesz, hogy hangyafarmként nem működünk jól.

Az Aniara űrhajókomplexum hatalmas néptömeget képes elnyelni, melyet ingajáratként hoz-visz a kiöregedett Föld és a lakhatóvá tett Mars között. Mimaroben (Emelie Jonsson) egy speciális készülék szakavatott kezelője, mellyel időlegesen az agyba vetített emlékfoszlányokkal lehet kezelni a honvágy okozta letargiát. Ej, be szép is ez, hogy ebben az elképesztően hatalmas űrjárműben ilyesmire is van lehetőség és igény. A Mima azonban érzékeny és szeszélyes készülék, melynek hibái tartós igénybevételnél derülnek ki. Mimaroben azonban nem kell, hogy tartson ettől, hiszen az Aniara óramű pontossággal teszi a dolgát, így a Mima kihasználtsága töredéke annak, ami leamortizálhatná a bonyolult rendszert.

Azonban egy nem várt baleset következtében az Aniara elveszíti üzemanyagát és tehetetlenül sodródni kezd az űrben, miközben csak nagyon kevesen vannak tisztában azzal, hogy a megmenekülésük esélye nagyjából nulla. A kapitány, hogy elkerülje a pánikot, kénytelen diktatórikus eszközökkel hatalmat gyakorolni a kvázi „népe” felett, elkerülve az általános pánikot és kiszámíthatatlan tömeg-reakciókat, miközben az űr új Robinsonjai úgy szenvedtek hajótörést, hogy a sziget, melyen túl kell élniük, maga a hajó, amely a törést szenvedte.

És hiába képes a rendszer biztosítani az elegendő élelmet és egyéb szükséges feltételeket a kielégítő élethez, az ember valójában nem képes az elveszettség tudatán felülemelkedni, ezért, bármilyen szomorú, ha nem lát egy lehetséges reális célt, képtelen arra, hogy megtartsa a...

...talán a kohéziót, amely erőt ad ahhoz, hogy éljünk?

Nem tudom elképzelni, mit éreznék hasonló helyzetben. Nem tudom, mit tesz az ember, ha a börtöne tényleg életfogytig tart. A test és lélek milyen ütemben törik meg. Ha nincs is rá reális esély, hogy egy zárt rendszerből kiléphessünk, vajon mennyi idő kell hozzá, hogy az ember megbirkózzon az elkerülhetetlennel és feldolgozva azt, az életet válassza vagy épp a halált? Beletörődés vagy feladás?

Legyen az Aniara bármilyen monumentális űrkomplexum, mégis szűk térnek bizonyul. (imdb)

Az Aniara, habár luxus körülményeket teremt meg utasainak, valójában, mérete ellenére is egy mikróközösség. Egy olyan börtön, amely a reménytelenséggel szembesíti a benne élőket. Mert míg a Földön, ha bárki börtönbe kerül, van esély rá, hogy kiszabadulhasson. Jó, az olyan szélsőséges eseteket leszámítva, amikor egy barlangban rekedsz és senki nem tud rólad, majd éhen halsz. Bár, még ezeknél az eseteknél is van rá, igaz kicsi esély, hogy megmenekülhetsz, ha más nem, csoda folytán. Azonban, ha egy űrhajó elindul a végtelenbe és a technika eszközei szerint belátható, emberi léptékkel mérve esélytelen kiutat találni a helyzetből – jelen esetben egy olyan bolygót, amelynek gravitációját felhasználva visszafordulhatnának a cél felé – akkor az emberek, akik ebbe a helyzetbe kerülnek elfogadják a helyzetet és kihozzák belőle a legjobbat, berendezkedve egy új, eddig még nem élt életre, vagy a reménytelenséget kiteljesedni engedve, meghajolnak Isten akarata előtt és a beletörődéssel együtt az életerőt is elveszítik, hagyva, hogy az események tivoli golyóként lökdössék őket, amíg a falnak csapódva nyakukat szegik és ezzel legalább megszabadulnak a tudat és kilátástalanság fenyegetésétől?

Az Aniara egy rendkívül pesszimista, száraz dráma, amelynél a sci-fi környezet annyiban indokolt, hogy léptékeit tekintve tényleg könnyebb azonosulni a végtelen kilátástalanság fenyegetésével. Játszódhatna mondjuk egy hatalmas hajón is, amely hánykolódik a tengeren, de még ott is benne van az esély, hogy Interakció alakul ki az emberek és a környezet között, mert emberi léptékkel a Föld nagyjából már szűk keret ahhoz, hogy reménytelenül elvesszünk benne. Egy űrhajó, amely azonban a végtelenbe bolyong, sokkal nihilistább környezet, ismerve az űr méretei által adott megfoghatatlanságot. (Persze, ebbe bele köthetsz, hogy annak idején mennyi hajó tévedhetett el, melynek utasai inkább a fulladásos halált választották a kiszáradás helyett és inkább a vízbe ölték magukat, feladva a reményét annak, hogy akár másnap megláthassák a szárazföldet. De ne felejtsük el azt a tényt, hogy ezeket a cselekedeteket sokszor az váltotta ki, hogy nem voltak minimális feltételei a túlélésnek és csak a halál maradt már, mint opció!

Azonban az Aniara űrkomplexum, gyakorlatilag önmagában egy megfelelő ökoszisztéma, melyben az élet fenntartásához adva vannak a feltételek, tehát a rajta lakó „hangyafarmnak” csak annyi lenne a dolga, hogy elfogadja azt, ami egyébként a nézőnek felfoghatatlan ebben a szituációban és életét hozzárendeli a környezethez és a helyzetből fakadó lehetőségeihez. Avagy nem megszökik, hanem megszokik.

Nem tudom, a valóságban mi történne, azonban a film egy elszomorító, ugyanakkor nagyon is lehetséges változatát mutatja be annak, hogy egy viszonylag nagyobb tömeg is képes felemészteni önmagát, ha nem tud alkalmazkodni a környezetéhez.

Szerinted, te képes lennél elfogadni, hogy egy Aniara szerű környezetben éld le az életed, anélkül, hogy teljesen depresszióba süllyedj és felemészd önmagad vagy esetleg a környezeted kárára legyél? Képes lennél beilleszkedni egy olyan mikrótársadalomba, amelyben nincs helye csak henyélésnek, mert mindenkinek szerepet kell vállalnia az űrhajó „életében”, ugyanakkor legyen bármennyire is kellemes ez a környezet, tekinthetjük egy luxus-börtönnek?

Sophie Vinqvist nevét érdemes megjegyezni. Képei csodálatosak.

A film állást foglal, ha úgy vesszük, hiszen a történet egy pontján, miután már elég ideje követjük az Aniara útját, egy felirat nagyon érzékletesen szarkofágnak nevezi az űrjárművet. Igen, mert bár legyen bármilyen hatalmas, ha úgy akarom, gondolhatom azt, hogy ez nem más, mint egy hatalmas koporsó. Mert belekerülni, ebben a helyzetben, teljesen végleges.

A film rendkívül feszült és letisztult. Gyakorlatilag kisebb ugrásokkal mutatja meg, hogyan lesz az ember reményvesztett, hogyan hagyja el magát, miképpen vetkőzi le magáról a társadalmi beidegződéseket, konvenciókat, elfogadott normákat és átlépünk lassan egy tekintélyelvű, elnyomó diktatúrába, amelyben az élet a csillogás ellenére is puszta vegetációvá devalválódik.

Nem különösebben kedvelem a pesszimista mondanivalójú mozikat, azonban az Aniara olyan területeket boncolgat filozófiailag – bár szerencsére nem megy át művészieskedésbe a film, még akkor sem, amikor néha-néha egy-egy költőibb képpel, vágással mutat be eseményeket – amelyek közel állhatnak hozzám, mivel végig érdekelt a film és éreztem közben a feszültséget. A befejezés nem volt persze számomra katartikus, sőt, kicsit elszomorított az a lehetőség, amelyet megmutatott, azonban ha objektíven akarok gondolkodni, tényleg nagyjából ez lehet a vége, ha az emberiség ilyen helyzetbe kerül.

Mintha azt sugallná, hogy elszakadhatunk ugyan a Földtől, de lélekben még nem vagyunk rá készek.

80%

Amerikai bérgyilkos - American Assassin (2017)

Amerikai bérgyilkos - American Assassin (2017)

Rendezte: Michael Cuesta

A film Mafab adatlapja: American Assassin (2017)

Forrás: amazon.com

Megtekintés: Egy próbát megér, mert vannak benne pozitívumok.

Nem vagyok erős angolos, de kicsit zavaró nekem, hogy az orgyilkos szót bérgyilkosra változtatták, mert az assassin nem azt jelenti. Mitch valójában nem bérgyilkos, hiszen nem pénzért bérlik fel, hogy megöljön egy célszemélyt, de végülis, ez mellékes.

Egyszerűen nem tudom komolyan venni ezt a Jack Ryan koppintást, amely úgy indul, hogy miután egy amerikai srácnak nyaralás közben iszlám terroristák agyonlövik a barátnőjét és őt is megsebzik, durván másfél év alatt, a filmben nem látható háttérsegítséggel vagy annak hiányával, de sikerül olyan mélyen beépülnie egy iszlám sejtbe, hogy gyakorlatilag egy szobába kerül azzal, akinek a parancsára megölték a barátnőjét. Ja, hogy közben felépített egy hamis arab identitást, amelybe nem elég, hogy a nyelv megtanulása is belefért, de még a vallási szöveg értelmezése és elemzése is, ha véletlenül egyik „társa” csak úgy belekérdezne, hogy mit gondol Allahról és a többi, az hab a tortán.

Ezek után a CIA egy akció közben megkaparintja magának és beszervezi egy főleg terror ellenes, enyhébben belső politikai játszmába, melynek tétje, hogy felrobban-e egy atombomba Amerika partjai közelében a hadiflotta közepén, vagy nem.

Ja, és főhősünk az összes létező főnöki utasítással szembe megy, mert a hátszele mindentől megóvja, mondván: a legjobb terrorellenes ember, aki valaha amerikainak született. Mintha azért lenne hátszele, mert a csúnya gaz terrorista bácsik megölték a barátnőjét és ez elég indok lenne arra, hogy tegyen, amit akar, ha a lényege a veszélyes elemek kiiktatása.

Jack Ryant legalább kevésbé hihetetlen körülmények között mutatták be az olvasóknak és viszonylag földhözragadtabb akcióknak köszönhetően sikerült megakadályoznia a világ kvázi pusztulását, míg Mitch Rapp (Dylan O'Brien) már „megszületésével” is igyekszik nagyobbat durranni. Gondolom, azért a könyv – mivel egy tíz rész feletti kém-sorozatról beszélünk – sokkal jobban kezeli a hősét, mert a filmben engem a felütés ellenére gyorsan elveszítettek. Egyszerűen nem tudott Rapp sorsa érdekelni, mert már maga a beépülése is hihetetlen volt számomra. Ha volt rá utalás, hogy már a film elején komoly segítséget kapott, hogy uszkve másfél éven belül oda kerüljön, ahova, ám én ezt a részt egészen biztosan átaludtam. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy a világ legzártabb terrorista szervezébe egy fiatal, fehér férfi ilyen rövid idő alatt, belső emberek támogatása nélkül, elérje a céljait. Természetesen semmit sem tudok a terrorszervezetek működéséről és a toborzási szokásairól, amit itt látok, az szerintem nem létezik. (Ja, azután meg kiderül, hogy pedig de és nekem kellemetlen, hogy túlgondoltam a dolgot.) Ezért nem tudtam sodródni a filmmel.

Forrás: nytimes.com

Pedig a színészek jók, Michael Keaton annak ellenére is Pazar alakítást nyújt, hogy eredetileg el sem akarta vállalni a titkos akciókra felkészítő csapatvezető szerepét, mert nem értett egyet a karakter motivációival. Keaton, mostanra rá kellett jönnöm, sokkal jobb színész, mint amit feltételeztem róla a nyolcvanas és kilencvenes években készített filmjei alapján. Hirtelen nem is emlékszem tőle abból az időből hatalmas alakításokra, erre így hatvan körül meg kisujjából kirázza a legkeményebb karaktereket: Spotlight, Birdman és még a Pókember filmben is ellopja a showt. Scott Adkins ismét egy tökös és kiírható/kinyírható keményfiú. Nem tudom, hogyan csinálja, de ha nem főszereplő egy filmben, simán meghal a vége-főcím előtt. (Dr. Strange, Feláldozhatók 2., Amerikai orgyilkos) Ez lassan olyan stílusjegye lesz, mint Mikkelsennek a sérült szem. Pont az ilyen színészek miatt lenne érdemes egy olyan filmes oldalt csinálni, amiben a filmjeik címe mellett jelzik azt is, hányadik percben hal meg.

Dylan O’Brien szakállal sokkal idősebbnek tűnik, mint a „Maze Runner” sorozatban, sőt, legutóbb bemutatott sci-fi kalandfilmjének, a „Love and Monsters"- beli karakternél is, pedig az kb. 3 évvel frissebb. (Talán ezért kellett az a sok arcszőrzet, hogy a kifejezetten kölyökképű fiatal színész a koránál pár évvel idősebbnek hasson.) Simán elviszi a hátán a filmet, bár nem feltétlenül, mert olyan tehetséges színész, hanem mert butaságai ellenére érdekes a történet és a karakterben is van potenciál. De ismétlem, a regényben biztosan sokkal részletesebb az egész karakter háttere. Szomorú, hogy a szerző, Vince Flynn nem élhette meg a bemutatót, mert fiatalon, 47 évesen elhunyt egy igen ritka prosztata rákban. 2012-ig 13 Rapp regényt írt és halálával sem fejeződött be a sorozat, mert Kyle Mills folytatta a Mitch Rapp sorozatot, jelenleg 19 kötetig. Érdekessége a sorozatnak, hogy Flynn nem sorrendben írta meg Rapp történetét, hanem idővel két regényt írt a többi elé, jobban elmélyítve a karaktert és bemutatva a múltját. 

Forrás: movieslackers.com

Olyan apró bakik is feltűntek, hogy pl. az Ibizai lövöldözésnél (Viszonylag komoly változtatás, hogy a könyvben Mitch barátnője egy terrorcselekmény közben hal meg, amikor repülőgépét felrobbantják.), amikor Mitch a káosz közben beleesik egy medencébe, a lövések olyan szögben érkeznek a teste köré, ami lehetetlen lenne. Egyrészt, akkor a támadóknak nagyon közel kellene lenniük hozzá, illetve nem is a medence széléről kellene lőniük, hanem felette lebegve. De legalább látványos képsorok. Nagyon érezhető benne az a pánik, ami hasonló esetben eluralkodna az emberen. Sajnos, egyre inkább ez az a mód, ahogy a terroristák érvényt akarnak szerezni akaratuknak. Az ártatlan civilek minél váratlanabb és drasztikusabb lemészárlása, mert ez – szerintem – félelmet kelt. Egészen biztos vagyok benne, hogy sokan, egy-egy ilyen fikciós történet megtekintése után, egyszerűen kihúzzák Ibizát a lehetséges turisztikai célpontjaikból. Én pl. És ne mondd, hogy ez hülyeség, mert a „Cápa” bemutatója után erősen visszaesett a tengerparti nyaralók turizmusa, hosszú évekre.

Taylor Kitsch ha lehet még mostohább karriert futott be, mind Scott Adkins, és itt megint az antagonista szerepét csípte el, pedig főszereplőként is jól működik akció terepen. (John Carter, Csatahajó) Nem értem a szerepvállalásait, hiszen kifejezetten tökös figurákat bíznak rá, de lehetséges, azért a negatív szerepeket kapja, mert amikor ő volt a főhős, azok a filmek rendre alulteljesítettek a mozipénztáraknál, annál azonban jobb színész, hogy ne alkalmazzák.

Az „Amerikai bérgyilkos” egy gyenge A film, vagy erősebb B mozi. Te döntöd el, mit gondolsz róla. Egyszer érdemes megnézni, de ha valaki találkozott a könyvvel és szerette, elképzelhető, hogy a film annyival kevesebbet nyújt neki.

65%

Forrás: sevendaysvt.com

Vongozero - Epydemia - To the Lake - Menekülés a tóhoz (2019)

Vongozero - Epydemia - To the Lake - Menekülés a tóhoz (2019)

Rendezte: Pavel Kostomarov

A film Mafab adatlapja: Vongozero (2019)

A történet alapszituációja a lassan unásig ismert alapra épül, amelyben a társadalmat egy végzetes csapás éri, aminek hatására egy kis csoport, vegyes kapcsolatihálóval, elindul A-ból, B-be. (Csak a szokásos, "valaki tud egy védett helyet" szitu)

Nem tudom, melyik volt az első ilyen történet, amit leírtak illetve megfilmesítettek, de nekem valamiért állandóan az „Egyetlen fűszál se” című kisregény jutott eszembe, amit tini koromban olvastam el a galaktika magazinban, folytatásokban - legalább kicsit emlékeztetett erre a sorozat műfajra, ha belegondolok - amelyben egy vírus elpusztítja a világ ehető növényeinek egy részét és az emberek az éhezés miatt keresztül-kasul járják a haldokló világot, néha más csoportokkal megütközve, akik az idegenek elleni erőszakban látják az egyetlen elfogadható módszert a saját túlélésük érdekében. John Christopher regénye megjelent magyarul is, pdf formátumban hozzáférhető a netről és amit nem tudtam egészen mostanáig, hogy 1970-ben készült egy filmváltozata, amit eddig szerintem még véletlenül sem láttam soha.

Az alapötlet, hogy egy vírus pillanatok alatt elterjed Moszkvában, amit a katonaság által le is zárnak, és ami miatt néhányan úgy döntenek, jobb minél távolabb kerülni a fertőzött várostól. Hirtelen össze is kapaszkodik két család, meg az apró, hogy egy majd’ 1000 kilométerre lévő (vagy mérföld?) tóhoz meneküljenek, ahol egyikük egy kiszuperált hajótestből kényelmes bunkert alakított ki, ha beütne a szar. Erre nem beütött???

Innentől pedig azt látjuk 8 részen keresztül, ahogy az egyébként laza kapcsolatú közösség milyen dinamika útján kovácsolódik össze és mennyi elborult kalandba keveredve állatiasodnak el maguk is, miközben a világ szintén elkorcsosul körülöttük.

Közben érezni is az orosz ízt, mert itt a szereplők nem feltétlenül kifejezetten jóképűek és csinosak – leszámítva a tinilány Polyát (Victoriya Agalakova) – és ha erotikáról van szó, akkor sem olyan szemérmesek, mint a nyugati mozik – kivétel talán az északi népek – talán ezért is láthatunk szaunázást és néhány olyan jelenetet, amiben egy tinilány mellei néha premierben úsznak a képbe. Ha lesz amerikai változat, ilyesmi elképzelhetetlen, hogy lesz benne.

A dinamikát a főszereplő, Sergey (Kirill Karo) és az életében két fontos szerepet betöltő női karakter közötti őrlődés tölti ki: az ex, Irina (Maryana Spivak) és házasságukból született közös gyerekük, illetve a friss kapcsolata, Anna (Viktoriya Isakova) és enyhén aspergeres fia, Misha (Eldar Kalimulin) is igyekszik kisajátítani.

A film egyik kicsit félrevezető és drámai jelenetében bemutatják, hogyan igyekeznek a szituáció kezelni.

Az biztos, hogy néhány szereplőt amikor bemutatják, sikerül kifejezetten negatívan ábrázolni, hogy az első részekben még drukkolni is nehéz nekik. Polya lázadó fiatal lányként pl. ütni való, egészen addig, míg meg nem ismerjük, miért is szegül szembe apjával, Leonid-dal (Aleksandr Robak) amikor viszont a forgatókönyv, felfedve a múltat, sokat lágyít a lázadozó karakter megítélésén. Irina azonban egyértelműen a legkevésbé szerethető figurája a csoportnak. Isten mentsen meg az ilyen nőtől, aki miután elhagyták, sértettségében képtelen a kompromisszumra a többiekkel szemben, bár, egy mellékszereplőnek köszönhetően a benne elnyomott kedves nő is előkerül.

A többiekről is kiderülnek lassan olyan titkok, ami miatt felbomolhat törékeny szövetségük és néha a kalandok is kiszámíthatók, hihetetlennek szánt fordulataik ellenére. Az első epizód kifejezetten erős cliffhangerrel zárult, amit olyan pofátlan megoldással oldottak meg a második rész elején, hogy ezzel sikeresen felkészítettek a további húzásaikra, ami miatt nagy meglepetéseket az ilyen történések alatt már nem is tudtam érezni. Még akkor sem, amikor elvileg az egyik karakter sorsa visszafordíthatatlan irányba kezd elindulni, már akkor is éreztem, hogy nem lépik meg, amire logikusan menniük kellene, és így, az írók húzása, amivel feloldják a drámai pontot, számomra tökéletesen előre látható és súlytalan lett. (Magukra vessenek!)

A nyolc rész viszonylag hamar elrepül, közben gyönyörűen fényképezett orosz tájakat látunk, kellő mennyiségű akciót és kiváló zenei betéteket, amiből az egyik legjobb dalt viszont már-már unásig felhasználták, hogy azután megszabaduljanak tőle. A másik, ami meglepett, hogy John Murphy, a „28 nappal később” alapmotívumát a zenében itt is felhasználták, ami viszont már nem az első pofátlan nyúlása ezeknek a zenei motívumoknak, igaz, többnyire a szerző szokta azt más filmeknél felhasználni. Itt is csak azért nem húztam a számat az egyértelmű plágiumra, mert Murphy motívumait az Isten is arra teremtette, hogy ilyen és hasonló szkénák aláfestéseként szolgáljon. (De ha Murphytól nem kértek engedélyt, akkor később némi jogvita előfordulhat.)

A befejezés kiszámítható, és bár az alap gerincét képező történetszálat lezártnak tekinthetjük, azonnal fejest ugrunk további, sokkal durvább fordulatokba, amelyek miatt azért még egy évadra leülnék a sorozat elé, bár, kicsit olyan érzésem volt a végét nézve, mint amit a „Szökés” első évadának felénél éreztem, amit azért folytattak állítólag utána, mert túl nagy volt a rajongói érdeklődés. Itt, ugyan bemutató előtt készült el a teljes 8 rész, mégis, mintha a vége direkt valamilyen nyomásra készült volna ebben a formában el, hogy kierőszakoljon egy további megrendelést valamelyik filmes szolgáltatótól.

Összességében legalább 75%-ot ér a sorozat.

Töfi: 

- A végeredményt tekintve számomra hihetetlen, hogy 66 nap alatt a teljes nyolc rész anyagát felvették.

- Bár, meglepetésemre a filmben farkasokkal nem vívnak harcot - talán majd a folytatásban - a stábnak egy farkasfalkával azért meggyűlt a baja a forgatás alatt.

- A Szergejt és Mishát alakító színészek korábban egy filmben már játszottak apa-fia párost.

- Yana Vagner 2011-ben írta meg ezt, az első könyvét. Megjelent 2020 többek között francia, cseh, litván, lengyel, szlovák és svéd nyelven.

Kirill Karo, Aleksandr Robak, Mariyana spivak

Szörnyek és szerelem - Love & Monsters (2020)

Szörnyek és szerelem - Love & Monsters (2020)

Rendezte: Michael Matthews

A film Mafab adatlapja: Love & Monsters (2020)

Megtekintés: A Young Adult kedvelőknek kötelező, sajnos azonban nem érzem, hogy egy igazán maradandó mozi lenne.

Nem tudom, valójában melyik volt az első Young Adult mozi, amiben fiatal felnőttek, már nem feltétlenül gyerekek keverednek futurisztikus, veszélyes, fantasztikus egyebek közé, de azt hiszem, valamikor az Alkonyat körül pezsgett fel erősen a téma-turmix, igaz, Belláék még sulisok voltak. (És ha rendesen megnézem azokat a filmeket, azt is tudnám, hogy kb. milyen suliban találkozunk először velük, ami most csak feltételezés, hogy gimi.)

A műfaj (nem az) nálam azt jelenti, hogy fiatal felnőttek kalandoznak benne, akik már nem is gyerekek - így egy fokkal lehet a történet keményebb - de nem is felnőttek - ezért sokszor humorral és látvánnyal oldják a lehetséges feszültséget és drámát. Ez azonban azért hülyeség, mert a meghatározás, hogy "Young Adult", nem egy műfajt határoz meg, hanem azt a korcsoportot, aminek ezeket a műveket (Elsősorban könyveket, amikből azután rengeteget filmesítenek meg.) szánják. Szóval nem nekem. Pedig, hiába a 46 év, amikor odabent még inkább a 18-24 éves énmagam tobzódik a fejemben.

Amúgy, ha már korkategória, akkor pl. a Logan futása simán lehetett az első, igazán ezt a korosztály megcélzó darab, hiszen az 1976-ban készült sci-fi eleve arról szól, hogy a Föld alatti hatalmas kupolavárosokban élő emberiség végső életben hagyási korhatára 30 kerek év és aki ezt betöltötte, annak önként kell vállalnia az eutanáziát. Hát, mi ez, ha nem egy Young Adult történet???

A filmben pedig a 34 éves Michael York igyekezett meggyőzni minket arról, hogy Logan jogosan érezheti úgy, hogy talán a 30 mégsem megfelelő idő ahhoz, hogy az ember bevégezze, ezért nyakába veszi a városon kívül eső titkos és elvileg fertőzött barlangrendszert, hogy elveit feladva - a gyáva nyúl - ellenszegüljön korábbi princípiumával.

Valójában a Young Adult kb. a 14-18 éveseket megcélzó művek, melyben még erősen jelen vannak a tinik, a fiatalok problémái is. Hogy miért tudom mégis belekeverni mindazt, amit korábban írtam? Talán, mert magam ilyen műveket főleg filmekből ismerek, azokban meg legtöbbszőr a 18 éveseket néha sokkal idősebb színészek alakítják, összemosva bennem a határokat.

Azután ugorjunk vissza jelen filmünkhöz, amivel a hasonlóság annyi, hogy főhősünk itt is a Föld alatt kénytelen élni, ám sok egyéb nem egyezik. Joel (Dylan O'Brien) ugyanis közel sem olyan tökös, mint Logan és még vagy 10 éve van rá, hogy megemberelje magát. Aztán Joel nem barlangrendszereken keresztül keresi a kiutat, hanem a felszínen igyekszik Á-ból B-be vergődni, hogy néhány évvel korábbi, kvázi szerelmét felkutassa egy olyan világban, amely egy meteor okozta vírusnak köszönhetően, mutálta az emberiség legalacsonyabb szintű életformáinak (oké, van alattuk is élet, persze, de mit tudok én arról?) nagy részét, embergyilkoló szörnyekké alakítva nagyjából mindet.

Joel végül egy nap golyókat ereszt és bár maga is tudja, hogy küldetése öngyilkos bilétáktól hemzseg, csak kénytelen nyakába szedni a lábát, ha végül nem szűzen akar elhalálozni, hiszen Aimee (Jessica Henwick) mégsem a világ másik felére keveredett a kisvárosi álmos élet pusztulásának másnapján, hanem alig 80 mérföldnyire, ami nagyjából Budapest-Balatonszárszó távolság. Egyenesen, autópályán kényelmes road-movie, azonban Joelnek azon a természeten kell átverekednie magát, ami visszavette a területeit a városoktól, ráadásul, a mutánsok szaporodási ciklusairól nincs világos képünk, ám van belőlük bőven, bárhol, bármilyen formában.

De Joel, bár hajlamos lefagyni válságos pillanatokban, ez nem akadályozza meg, hogy a lány után in... a vesztébe rohanjon! Mert azzal a tapasztalattal, amivel rendelkezik, gyakorlatilag egy lemming is lehetne. Hatalmas mázlija van, hogy, ahogy hasonló filmeknél megszoktuk, igen hamar találkozik néhány túlélővel, akik jelen esetben ugyan kicsit mufurcok, mégis vállalják, hogy rövid túrájuk során részesítik Joelt egy "How éljem túl?" gyorstalpalóval. Plusz, az ember legjobb barátjáról, egy cukker kutyáról már ne is beszéljek.

Ha úgy vesszük, ez a film sem más és több, mint egy szörnyfilmbe oltott felnövéstörténet, amelyben a legkisebb szegénylegény-királyfi hosszú útra indul, igyekszik megszerezni a nőt és legyakni az ellent, akiből többfélét is találunk. 

Nem nagyon lehetne felmagasztalni a mozit, bár, a főszereplők kellemesek, Dylan O'Brien brandjére már ráépült egy egész sorozat is (Útvesztő trilógia) és Michael Rooker, enyhén Indiana Jones-os kalandora, tettestársával, az imádni való és fiatalon is remek színésznővel, Ariana Greenblattal (Ő volt a fiatal Gamorra!!!) remek párost alkotnak.

A film nem árul zsákbamacskát, ezért kiszámítható. A robot jelenetet nem igazán értettem a kontextusban, de lehet, nem figyeltem egy fontos pillanatban. A szörnyek tetszetősök, de néha kicsit kilóg a CGI. Joel narrációja megkönnyíti az azonosulást és a film enyhe humorához szükséges is, amit néhány nem túl eredeti poénnal fűszereznek. Az operatőri munka ellenben az akciókkal, sokkal grandiózusabb, gyönyörű képekkel mutatja meg a dzsungelbe hajló Amerikát.

A befejezés pedig pont olyanná teszi a mozit, mintha egy hosszabb pilotot láttunk volna.

Csak sajnos, ha lenne is terv a folytatásra, ne felejtsük, hogy kb. minden második hasonló young adult mozi jutott arra a sorsra, hogy a közönség nem csábult el annyira, hogy megérje folytatni az univerzumépítést.

Azonban nem Dylan az első, akinek legjobb társa a bajban egy kutyus lett egy utópisztikus világban, hiszen Mad Max is rótta a kilométereket egy időben egy kutya nevű ausztrál pásztorkutyával és Don Johnson elválaszthatatlan - a filmben kiderül mennyire is az - kutyájával kalandozott egy másik sivár világban, ahol már cím is a párosukra fókuszált, az 1975-ös, a "Fiú és a kutyája" című enyhén abszurd világvége moziban.

60%

Töfi:  

- A filmhez két kutyust használtak fel, akik nagyon egy húron pendültek a főszereplő Dylannel, és gazdájukkal is baráti kapcsolatot alakított ki, Zelie Bullen-nel, aki ausztrál kaszkadőr és állattréner.

- A film szörnyeit nagyjából mind CGI-jal készítették el és csak nagyon kevés kelléket és bábot készítettek el a valóságban.

- Dylan O'Brian-nek szinte végig forgatnia kellett, hiszen alig van olyan része a filmnek, amiben ne láthatnánk.

- Dylan O'Brian korábban már játszott "szörnyes" mozikban, hiszen a Teen Wolf sorozatban közel 100 epizódban játszott és főszerepet alakított az Útvesztő trilógiában, amiben szintén megjelentek különféle CGI szörnyetegek. 

- A film egy másik cím változata a "Monster Problems".

Az új mutánsok - The New Mutants (2020)

Az új mutánsok - The New Mutants (2020)

Rendezte: Josh Boone (Csillagainkban a hiba)

A film Mafab adatlapja: The New Mutants (2020)

imdb.com

Amikor egy film bemutatója több évvel elhúzódik, általában a háttérben profán okok szoktak állni. A legtöbb esetben pl. az, hogy a producerek a tesztvetítésen szembesülnek vele, hogy a bemutatás előtt álló film egyszerűen pocsék. Ilyenkor összeszorul a popsijuk és már előre sírnak, hogy bizony, ha szerintük ez a film úgy tré, ahogy van, azok is így fogják gondolni, akiknek készül. Legyenek a producerek bármennyire is a szakma kényszerűségből eltűrt mumusai, hogy mi nem lesz sikeres, azt általában megérzik.

Néhány esetben még bennfentes vetítésre sincs szükség, elég pusztán az, hogy a stúdió háza táján nincs minden rendben, mint amikor egyik cég bekebelezi a másikat és az éppen aktuális munkák kielégítő befejezését megnehezítik azzal, hogy az érkező friss főnökség elképzelései nem feltétlenül egyeznek a korábbi vezetés elképzeléseivel. Azonban a friss főnökség nem mindig érzi kötelességének azt, hogy egy korábbi vezetőség szerelemgyerekét kvázi felnevelje, így a legtöbb hasonló esetben kukázzák a korábbi terveket és a saját, új ötleteik sorsát kezdik egyengetni.

Az új mutánsok pedig éppen akkor készült, amikor a Marvel filmeknél – azon belül az X-Men franchise-nál – a korábbi rajongók kezdtek egyébként is elfordulni a sorozattól. Pedig aztán a mutáns génekkel bíró emberek fantasztikus kalandjait a dolgos mindennapokkal vegyítő sorozat korábban hálás téma volt, egészen az utolsó felvonásokig. Mintha akik korábban annyira szerették Magneto, Xavier és Logan kalandjait, mostanra valamiért belefáradtak volna. Talán épp ezért nem voltak már az Apokalipszis című rész visszajelzései sem túl pozitívak, a Sötét Főnix kritikáiról nem is beszélve. De mi lehet a háttérben? Kalandból pont úgy nem volt hiány, mint az első részekben. Akkor hol lehet a probléma? Ha tippelnem kellene, az elmarasztalt epizódok mintha mind, kicsit összecsapottabbak lettek volna, mint azok a részek, amik kritikailag sikeresebbek lettek. Az összecsapottság azonban nehezen megfogható egy ilyen színes történetnél, mert a sebesség és CGI elnyom minden mást.

Hirtelen már nem volt annyira jó ötlet mutánsos filmet készíteni, gondolta a felvásárló Disney, holott, a téma mintha épp most lenne a csúcson, hiszen 2000 és 2020 húsz között nem csak a képregény-filmek mutattak be fantasztikus képességű embereket – képregény alatt most kifejezetten a Marvel és DC univerzum darabjaira gondolok – hanem több tucat olyan független produkció is, amelyek abszolút nem igyekeztek ezt a képregényes kontextust öregbíteni, hanem ettől a „kommersz” vonaltól teljesen független vonalon foglalkoztak olyan karakterekkel, akiknek simán lett volna helye akár Xavier csapatában is. Címekkel nem dobálóznék, mert egyszerűen már én sem emlékszem mindegyikre azokból, amiket láttam, de volt, amelyikben a női hős képes volt a természetet manipulálni, egy másikban egy férfi tudott cyborggá változni, míg egy ázsiai produkcióban meg egy apuka lett képes telekinetikusan mozgatni hatalmas tárgyakat. Ezek mind olyan mozik, amik nem akartak a trendnek megfelelni, és a mutáció kérdését nem a mainstream felől közelítették meg, még akkor sem, ha esetleg tettek is utalást az ismert képregényes elődökre.

Igen, amikor ezeket a filmeket néztem, néha olyan érzésem volt, hogy az emberiségnek most kezdett a figyelme a mutáció, és az azzal járó különleges képességek felé fordulni, és ez az oka, hogy havonta jön ki egy-két olyan film, amiben a főszereplők valamilyen képesség birtokában vannak. Sőt, néhány film tovább ment és olyan jövőket vázolt fel, amiben az emberek közé már beilleszkedtek a következő generáció képviselői. (The Boys, Project Power)

https://www.theverge.com/2020/5/13/21257473/new-mutants-release-date-august-2020-disney-fox-xmen-tenet-mulan-black-widow

Másik visszatérő téma ezzel kapcsolatban, hogy ezeknek a képességeknek a birtoklói valamiért a bűn útját kezdik járni, hogy azután legyen konkrét ok a kiiktatásukra. Egyik legfrissebb próbálkozás ebben a témában a Netflix egyik idei nagy dobása, a Project Power, amely szintén azzal a gondolattal játszik el egyrészt, hogy a természetfeletti képességek akár külső hatásra (értsd nem valami DNS-ben természetes úton kifejlődött sejt szintű mutáció) is előjöhetnek, és azzal is, hogy mi történik, ha azt rosszra használják.

Az új mutánsok azonban ennél lényegesen kevesebbet markol, így végül egy olyan kamaradarabot kapunk, ami valójában semmi többről nem szól, mint néhány fiatalról, akiknek a kezében jóval nagyobb hatalom van, mint amivel elbírnak és, hogy a bennünk lakozó gonoszt képesek-e legyőzni... Mi van? Igen: Meg kell küzdeniük szó szerint is a démonaikkal.

Elsőként leszögezném, hogy az új mutánsok nem is rossz film, de a jótól is messze van. Mint írtam, kamaradarab, ami azt jelenti, hogy a korábbi X-men filmektől homlokegyenest eltérően, itt nincsenek érdekes, szép helyszínek, nem ugrálunk a városok, kontinensek között, hanem végig egyetlen intézmény falai között maradunk. Azonban, ha kamaradarabról beszélünk, elkerülhetetlen, hogy a karakterek kellő mértékben ki legyenek bontva. 

Azaz, ez kellene, hogy történjen. Hogy végül egy unásig látott, klisés fejlődéstörténetet látunk, az a forgatókönyvírók érdeme, mert szinte visszaböfögik azt, amit korábban hasonló tinifilmekben láthattak, mellé pakolva némi mutánsosságot és kiszámítható befejezést, amely ráadásul olyan, mintha csupán egy felvezetése lenne egy új univerzumnak.

Talán ez az egyik oka, amiért többen utaltak rá, hogy a film leginkább egy közepes pilot epizód ingerküszöbét birizgálja. Egy nem túl érdekes sorozatét.

https://www.cnet.com/news/sdcc-marvel-the-new-mutants-opening-scene-shows-apocalyptic-terror/

A központi szereplő indiánlány, Dani (Blu Hunt - A sötétség kora sorozat) úgy ébred egy leginkább szanatórium szerű épületben, hogy emlékei alig maradtak korábbról. A komplexum egyetlen felnőtt lakója, Reyes (Alice Braga - Isten városa, Ragadozók) igyekszik megnyugtatni, annak ellenére, hogy elég nehéz ez a feladat, ha az érintettnek el kell mondani, hogy amnéziája előtt az apja meghalt és a város, ahol felnőtt, eltűnt a föld színéről.

A következő etapban megismerjük a szereplőket, akik barátságosak, kivéve az iskolai bullying esszenciáit magában hordozó Rasputin lány (Anya Taylor-Joy - The VVitch, Széttörve), aki viszont szintén egy ordas nagy klisé. Kialakul egy kis szerelem is, bár talán nem pont úgy, ahogy gondolnánk, a fenyegetés lassan (ismét) alakot ölt és mire a lezáráshoz érünk, a kis csoport összecsiszolódik és képesek együtt megoldani a problémát.

Én meg végig azon agyaltam, hogy miért érzem úgy, hogy láttam már ezt a filmet, csak lehet, hogy nem pont így. Mert lá... és be is ugrott elalvás előtt: ez a film laza koppintása a Rémálom az Elm utcában 3. részének, amely „Álomharcosok” névvel lett a széria általam igen kedvelt és sokszor látott része. Kicsit érződik benne a Nulladik óra című John Hughes film hatása is.

Ott is van egy központi női karakter, akinek a múltja homályos, belekerül egy csoportba, amelyiknek tagjai az álmaikon belül különféle módokon halnak meg – itt az új mutánsokban a képességeikkel vontam párhuzamot – azok, akik védenék őket, nem képesek rá, és elvileg a végén együttes erejükkel legyőzik a gonoszt. Nos, tudjuk, hogy Freddy nem lett legyőzve, sőt, ha már képességeket tekintünk, talán még az 5. rész is jobban emlékeztet az álomvilágban uralkodó képlékeny szabályok felrúgására, nekem mégis a harmadik Freddy kaland volt az, ami folyamatosan beugrott az új mutánsok megtekintése után. Akkor is, ha neked mondjuk nem.

Freddyt pusztán le kell cserélnünk egy mitikus medvére, amelyet pedig így beleszuszakoltak egy indián mondába, bár, fenntartásaim ezzel kapcsolatban is akadnak, hiszen korábban azt az indián bölcsességet, ami keretbe foglalja a mondanivalót, nem medvével, hanem farkassal kapcsolatban olvastam. (Sőt, most is a farkast dobta ki a gugli ezzel kapcsolatban.) Azonban, mivel az egyik karakter, Rahne (Maisie Williams - Trónok harca sorozat) pont egy farkassá képes átváltozni, gondolom, a forgatókönyvben némileg megváltoztatták a mítosz általam ismert – persze lehet, hogy én találkoztam vele korábban olyan helyen, ahol rosszul idézték meg és eredetileg tényleg medvéről van szó – részét, hogy mégse már két ugyanolyan állat harcoljon meg egymással, mert az... uncsi?

https://consequenceofsound.net/2020/07/first-scene-trailer-the-new-mutants-watch/

Azután, a srácok képességei is elég ötlettelenek. (Mondjuk csak nagy a szám, hiszen egyre nehezebb új képességeket kitalálni, köszönhető az olyan sorozatoknak, mint a "Hősök"). A farkasemberség (Williams) már egyébként egy lerágott csont, tűzemberünk (Henry Zaga - The Stand sorozat) is volt néhány és a szuper gyorsaság (Charlie Heaton - Stranger Thing sorozat) sem ismeretlen. Rahne azonban a félelmeket tudja életre kelteni, ami nem olyan rossz adottság, ha képes vagy kontrollálni. Persze, itt erről nincs szó, és ezért a főhős a történések forrásának a kulcsa. Rasputin képessége azonban számomra totál kirántott a moziból. Nem volt világos teljesen számomra, hogy a fantáziavilágának mekkora a hatalma, de ha elméjével képes afféle lézer kardot varázsolni a kezébe, az egész karját képes kőzetté alakítani, a kedvenc kesztyűbábját sárkánnyá változtatja és még arra is képes, hogy teleportáljon vagy kapukat nyisson a valóságba és azokon ugráljon keresztül, akkor azt kell mondanom, eléggé kimaxolta a mutánsmétert. Olyannyira, hogy nem is tudtam befogadni ezt a fajta képességhalmozást. (Oké, Furi a „Hihetetlen családban hasonló, de ott valahogy nem érzem, hogy kilóg a lóláb.)

Az is hamar kiderül, hogy egyetlen felnőttünk a nem a jó oldalon játszik, habár, ez is kérdéses más oldalról közelítve a témát. Mindenesetre, pályafutását a szokásos Tescos módon kezelik a forgatókönyvben. Ráadásul, volt bárki, aki nem látta előre a sorsát?

Végül hőseink felülkerekednek a rémületes erőkön, megerősödnek minden téren és új kalandok felé veszik az útjukat és teszik ezt viszonylag unalmasan.

Mert olyan keveset tudunk meg a karakterekről, hogy igazából nem tudunk izgulni értük és a trükkök egy része is csapnivalóan sikerült. A film eleji démoni erő megjelenítése miatt például alig látni valamit a képen, mert mindent eltakar a sötét CGI felleg-katyvasz. Mintha egy árnyékolás szűrővel kendőzték volna el a látványt, mert esetleg nem volt elég idő vagy kedv kidolgozni azt. A végén ugyanez. Hirtelen jön, csitt-csatt, némi CGI és vége is. Hát nem tudom, de jobban szeretem, amikor az akció tiszta, nincs szarrá vágva és a kamera sem tolakszik bele a látványba annyira, hogy pont a látvány vesszen el. Visszasírom az X-Men 2. Fehér Ház támadását, amiben Kurt Wagner bemutatkozik.

Szóval a fiú karakterek jó fejek, de sok vizet nem zavarnak. A lányok már jobbak, azonban alig tudunk meg valamit róluk. Az intézmény kezdetben titokzatos, ám egy idő után nem világos, hogy miért gondolta bárki, hogy egyetlen kutatónő elég a boldoguláshoz – mert egy ilyen intézmény ellátásához minimális személyzet azért szükséges lenne. Az sem derül ki, Rasputinunk miért lesz ellenséges picsából jó fej harcos partner. A leszbikus szál gondolom mostanra kötelező előírás, a píszi jegyében és nem túl zavaró, ráadásul Maisie Williams mintha már ismerné ezt a témát az "Eszmélet" című misztikus drámája miatt. Maisie a farkasokhoz is erősen kötődik, ha azt nézem, hogy Arya Stark a Trónok harcában egy farkas gazdája volt.

Valahogy az hiányzik a filmből, hogy tényleg érdekelje az embert. Így azonban közép tájékon kicsit leül a befejezés meg összecsapottnak tűnik.

Nem tudom, mitől lehetett volna jobb ez a film, így azonban csak közepes. 55%

Töfik:

- A film az első megjelenés kiírásához képest 4 évet csúszott!

- A filmet egy trilógia első részének szánták.

- A film nagy részét egy valódi kórházban vették fel, Massachusetts-ben.

- Habár a fél filmet újraforgatták, állítólag, végül az eredeti vágást mutatták be. (Mondjuk, szomorú, ha ezt érezték a legjobbnak.)

 

https://wefunder.com/updates/128794-watch-the-new-mutants-2020-full-movie-hd