Rendezte: John Hughes
A film Mafab adatlapja: The Breakfast Club (1985)
A film Soundtracks and You adatlapja: Breakfast Club (1985)
John Hughes a nyolcvanas éveken volt a csúcson, ha olyan filmekről akarjuk véleményezni, amelyek egy egész generációnak mutatnak utat a felnőtté válás rögös útján. Megtehette, hiszen még nem volt benne a negyvenes években, így talán még emlékezhetett mindarra, amelyet iskolásként átélt, mint művészetek felé húzó csodabogár. Ha nem az emlékeiben kotorászva vetette papírra ötleteit, akkor meg simán az elmúlt évszázad egyik filmrendező géniusza, akinek filmjein több generáció szocializálódott. A "Nulladik óra" egyesek szerint egy tini trilógia középső darabja, de szerintem, ez valójában baromság. (Tizenhat szál gyertya, Nulladik óra, Különös kísérlet - Melynek inkább a Különös tudomány lenne megfelelő címfordítása!) Igaz, hogy mindhárom film alaposan körbejárja a tinik életét foglalkoztató témákat, ám így viszont kimaradt Hughes - szerintem - leginkább személyes film Matthew Broderick-kel, amit még én is láttam fiatalon, a "Meglógtam a Ferrarival". A "Meglógtam..." ugyanis az életművész Ferris Bueller iskolai távolmaradásának humoros alapötletén kívül olyan komoly dolgokkal is foglalkozik, mint a legjobb barátjának elhidegült kapcsolata gazdag apjával. Ez pedig sokkal inkább beillik a trilógia egészébe, mint a két kissrác, akik számítógéppel, amolyan Frankenstein történetként, egy csinos modell-t varázsolnak maguknak mindennapi használatra (lásd: Különös kísérlet), hiszen ebben a filmben főleg a vígjátéki elemek dominálnak, mintsem a drámai életútkeresés.
A magyar címválasztás bizony nem tudom milyen megfontolásból lett bejegyezve. A srácok nem nulladik órában lesznek bezárva, még tanulás előtt, hanem simán a szombati szabadnapjuk tetemes részét kell összezárva tölteniük, kisebb-nagyobb iskolai kihágásokért. A "The Breakfast Club" jelentése ennél jóval összetettebb:
Eredetileg egy amerikai rádiós show műsor címe volt a The Breakfast Club, amely közel 35 évig szórakoztatta a hallgatókat az éterben, 1933 és 1968 között, ami nem rövid időtartam. Másrészt, Hughes baráti körében hallott a kifejezésről, mert néhány barátjának kölykei emlegették így a New Trier High School a szombati majd' egész napos büntetést. A filmbe így be is került egy közös étkezős jelenet, habár, jóval túl vannak addigra már a reggeli idején, hiszen nyolc körül érkeznek a suliba.
 |
| Judd Nelson, Emilio Estevez, Ally Sheedy, Molly Ringwald, Anthony Michael Hall |
Hughes-nak komoly érzéke volt a fiatalok problémáinak bemutatása iránt. A megoldásokban már nem ennyire egyértelmű. A film alatt összecsiszolódó öt alapkarakter bár egyfajta barátsági kötelékben válik el, sosem derül ki, hogy ez a kötelék kitart e hétfőig vagy még tovább. Eredetileg Hughes-nak voltak olyan tervei, hogy a tinidrámát egyféle franchise-é bővíti, azonban annyira megromlott a kapcsolata a forgatás alatt Judd Nelson-nal - akinek talán egyetlen hibája, hogy a forgatási szünetekben is hozta a figurát, mert nem akart kiesni belőle - hogy végül csak azért nem rúgta ki a fiút, mert Paul Gleason (ő volt az inkompetens rendőrfőnök a Die Hard első részében) az ellenőrző tanerőt alakító színész a végletekig kiállt a fiúért, mondván, egyszerűen megköveteli a módszere, hogy állandóan kötekedjen és szívja a nála jóval fiatalabb Molly Ringwald vérét.
1.) Bűnöző - Bőrdzsekis rossz-fiú, punk, galeri tag - John Bender (Judd Nelson)
2.) Sportoló - A suli sztárfocistája, agya nincs, csak izma - Andrew Clark (Emilio Estevez)
3.) Hercegnő - a szűz, máskor szűzkurva karakter - Clair Standish (Molly Ringwald)
4.) Kocka - a zseni, az okostojás - Brian Johnson (Anthony Michael Hall)
5.) Elvont - művész, emo-s - Allison Reynolds (Ally Sheedy)
Ennél stílusban, habitusban, külső jegyekben távolabb nem is állhatnának a fiatalok egymástól, hogy a nyolc órás kényszerű összezárás alatt - a valójában az ilyen megnyílásra egyértelműen több idő szükséges, ám itt megoldjuk mindezt egy harmad nap alatt - kiderüljön, belül nagyon hasonló problémák gyötrik őket.
Erre, én kulcsos gyerekként simán rántok egyet a vállamon, hiszen nálunk is voltak gondok, mégis, valahogy felnőttünk, anélkül, hogy elmarni akarnánk a környezetünket. Ezek a fiatalok, ilyen-olyan módon lázadnak a szüleik, a sztereotípiák ellen, az elvárások, a jövőtől való félelem ellen.
Láttam én valamikor ezt a filmet, fél szemmel. Talán egy német csatornán. Nem értettem. Csak a zenei betéteket és a vígjátéki - nem sok van - elemeket. Azt gondoltam, hogy ez egy unalmas, szájba rágós tini film.
Egyrészt tévedtem, másrészt nem feltétlenül.
Aki a gyermekkorát nem élte meg egyszemélyes háborúként, akinek a legnagyobb problémát a reggeli kiválasztásánál a kakaó hőfoka jelenti, annak Hughes filmje nem sokat árul el az amerikai fiatalokról, csak azt, hogy nekik semmi nem elég jó.
Ha viszont nyitottak vagyunk egy kicsit, láthatjuk, hogy mennyire frusztráló érzés egy gyereknek az iskola vége felé felnőni. Mennyire bizonytalanok lesznek, amikor lassan eljön az ideje, hogy a saját lábukra álljanak és, hogy néha a szülők mennyire nem partnerek abban, hogy segítsék ezeket a lépéseket és, hogy az iskola is mennyire nem készít erre fel senkit. Mert elvileg egy nyolc órás bezárás és egy esszé, melynek címe "Hogyan látom magam öt év múlva" ezen semmit nem változtat.
Kész szerencse, hogy hőseink hajlandóak - igaz erősen döcögősen- de nyitni egymás felé. Mindenkinek jut egy rövid monológ, amely árnyalja a karaktert és jobban belelátunk, mi járhat a zavaros és ijedt fejekben.
Egy tabló, a nyolcvanas évek, felgyorsult világú kölykeiről.
A film külföldön kultikus sikerré nőtte ki magát. A popkultúra szerves része. Ha azt mondom, Breakfast Club, akkor egy amerikai azonnal az öt, nehéz sorsú kölyökre asszociál és mellé igazítja önmagát, hogy ő melyik karakter volt, anno.
Több száz filmes utalást találunk a filmmel kapcsolatban. Vannak bújtatott poénok és direkt megidézések. (Az egyik legbénább talán a "Már megint egy dilis amcsi filmben" látható, amelyben Paul Gleason és Molly Ringwald is égeti kicsit magát. Igaz, ez a paródia még sikerültebbek közé tartozik az elmúlt tizenöt évből.)
Konklúzió: Tökéletesen megértem, miért lett ez a film annyira sikeres a nyolcvanas-kilencvenes évek generációinak számára. Hughes minimális szentimentalizmussal vágja az arcunkba, hogy fel kell nőni és ez nem kellemes.
A szereplők utóélete:
Bármilyen lehetőségek is voltak az öt főszereplőben a nyolcvanas évek derekán, mostanra erősen kikoptak a filmezés világából.
Emilio Estevez, ha nem számítjuk azokat az animációs produkciókat, amelyekhez hangját kölcsönözte, utoljára 1996-ban, a Mission: Impossible-ben játszott blockbusterben és ott még a nevét sem írták ki. A kétezres évtől csak elvétve jelent meg a vásznon, ami azért fura, mert egykor sokkal komolyabb jövőt lehetett jósolni neki, másrészt, mert édesapja Martin Sheen folyamatosan forgat és bátyja, Charlie Sheen is egészen jól él annak ellenére, hogy botrányai híresebbek, mint alakításai. Egyelőre úgy tűnik, hogy szépen leül a karrierje. Sok esély nincs rá, hogy robbantson a pénztáraknál, főleg, mivel 1-2 évente forgat valamit.
Anthony Michael Hall sosem volt sztáralkat vörös hajával és cseppet sem szimpatikus fizimiskájával. Ennek ellenére sikeresen meglovagolta Stephen King "Holtsáv" című regényéből készült sorozat üstökét (lassan annak is tíz éve) és azóta is meg-megjelenik komolyabb filmekben, teljesen mellékszerepben. (Foxcathcer, A sötét lovag) Folyamatosan dolgozik, viszont főleg zs kategóriás munkákban.
Molly Ringwald szintén kikopott a bizniszből. Ha nem forgatja le Stephen king "Végítélet" című mini-sorozatát, talán én sem jegyzem meg a nevét, hiszen Hughes filmjeiből amiket többször láttam, azokban ő benne sem volt. Mostanra nagyon mellék szerepeket sikerül megcsípnie, leszámítva az általam nem ismert sorozatot, "Az amerikai tini titkos élete" címűt, amelynek címe reflektál tini kori sikereire. Közel száz epizódban alakíthatta Anne Juergens karakterét. Aki a sorozatból mostanra pofi-profitált, az Shailene Woodley. Mostanra jó, ha évente egy munkát bevállal.
Judd Nelson-t valamiért nagy tehetségnek és lázadónak tartották, pedig olaszos külseje és hangsúlyos orra miatt nem lehet rásütni, hogy szívtipró figura lenne. Utolsó sikeres filmje - nem az ő okán - a Kevin Smith féle "Jay és néma Bob visszavág". Az sem ma volt. Amiben még láttam az a New Jack City - New Jack City (1991)című feka-gengszter akció film, melyben Nelson egy erőszakos és tökös olasz bevándorló ősökkel rendelkező zsarut játszott. Nem volt főszerep, de legalább túlélte a leszámolásokat. Azóta húsz év telt el és ő is mellékszerepekből, sorozatok vendégeként keresi a színészek keserű kenyerét.
Sajnos a tervezett folytatásból nem lett semmi és Hughes halála miatt, érdemben már nem is lehetne a filmet folytatni, habár az eredeti koncepció valami hasonló lett volna, mint Linlater "Mielőtt..." trilógiája, amely kb. tíz évente veszi fel két főszereplőjének élete fonalát.
Hughes és Nelson között tényleg annyira kiéleződött a helyzet - Nelson elvileg komoly filmes karrier előtt állt, Highes-nak meg ez volt a második rendezése, melyet eredetileg nem is neki szántak - hogy végül nem dolgoztak többet.
Hughes két nap alatt vetette papírra a forgatókönyv első változatát.
A filmet lineárisan forgatták.
A filmben rengeteg improvizáció maradt bent végül, amit a színészek rögtönöztek.
Az egyetlen jelenet, amit Hughes később megbánt, amikor Estevez beszívott karaktere becsuk egy üvegajtót és akkorát üvölt, hogy az üveg beszakad. Ezt később a rendező nevetséges momentumnak találta és nem jó értelemben.
A film első, nyers változata közel 150 perc volt, amely később megsemmisült.
Bár a kreditben Hughes nincs megemlítve vágóként, rengeteg jelenetet igazított később titokban a saját szája íze szerint.
A szereplők között kilenc év volt a legnagyobb korkülönbség.
Akik benne lehettek volna a filmben, de ilyen-olyan okok miatt kimaradtak: Nicholas Cage, John Cusack, Rick Moranis, Robin Wright, Jodie Foster, Brooke Shields, Laura Dern.
A Shermer gimnázium nem létezik, viszont több Hughes filmben felhasználják, mint iskolát.
A főcímben olvasható David Bowie idézetet Ally Sheedy ajánlotta a rendezőnek. (...és ezeket a kölyköket te leköpöd, csak mert a saját világukat próbálják megteremteni, mert immúnisak a tanácsaidra, pedig te igazán tudod, milyen út áll előttük..."
És mennyire igaz!
John Hughes nagyjából felvázolta mi lenne a gyerekekkel harminc éves korukra és nem sok jóra számíthattak:
Bender-re visszaüt bűnöző életmódja és megölik vagy öngyilkos lesz. Brian sikeres lesz a munkájában, míg elviszi egy szívroham. Claire a melleivel dolgozik és nagyon megöregszik. Allison meg nem értett művészként tengődik, míg Andrew nem a megfelelő nőt veszi feleségül, aki teljesen rátelepedik az életére.
Ezek után valahogy nem sajnálom, hogy ennek a generációs filmnek nem készült folytatása. Engem egészen biztosan nem érdekelt volna a harmadik rész, amelyből megtudom, hogy mindaz a félelem, amitől hőseink egykor egy iskola könyvtárában rettegtek, mind valóra váltak.
Ugyanakkor, még mind az öten élnek, így elképzelhető, hogy egy kézben tartott, feszes drámát megérne az öt életút.
70%
Negatívum:
- Bender néha összemossa az igazmondást a szimplán bunkóssággal. Túl sok, túl nagy az arca, ahhoz képest, hogy elvileg a karakter bizonytalan és valójában csupán fél.
- Nem tudom, hogy Amerika mire számít ilyen oktatási rendszerrel, de nem tartom előnyösnek, hogy kis szaros tinik úgy beszéljenek egy tanárral, mint, ahogy Bender néha teszi.
Főleg, hogy mennyi hasonló esetről hallunk mostanság, melyben diák veri a tanárt. Ezt semmilyen formában nem tolerálnám, sőt, vasszigorral torolnám meg.
- Claire és Bender csókja nekem túl csinált, főleg, hogy alig valamivel korábban eléggé "gyűlölték" egymást.
- Allison karaktere teljesen fölöslegesen menekül a folyosókon az igazgató elől - a filmben kiderül miért inalnak - hiszen ő az egyetlen, aki önszántából ment be a könyvtárba, így rá nem vonatkozik a büntetés!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Ide tessék írni, ha van mit: