Valentin napi meglepetés - Obvious Child (2014)

Valentin napi meglepetés - Obvious Child (2014)

Rendezte: Gillian Robespierre

A film Mafab adatlapja: Obvious Child (2014)

Megtekintés: Rég láttam ennyire súlytalan filmet az Amerikában elvileg igen kényes témáról, az abortuszról.

Ez azért is érdekes, mert a film főszereplője és a történések elszenvedője egy Stand-Up komika, és ha valamit megtanulhattunk erről a szakmáról, akkor az az, hogy kendőzetlenül rágja át magát a legszélsőségesebb témákon is. Aztán itt ez a keserédes film, amelyben minden adott egy drámázáshoz, társadalomkritikához, ám végül a két legkérdésesebb karakter, akinek a reakciója tényleg adhatna némi plusz drámai löketet a dramaturgiában, inkább megadóan fejet hajt és együtt úszik a simulékony forgatókönyv okozta csendesen csordogáló csermelyben.

Ettől persze nem törik le a téma fontosságát, azonban úgy érzem, hogyha van egy ilyen történetünk és vesszük a fáradtságot is, hogy abból egy filmet – ha még oly rövidke is – összerántsunk, akkor érdemes megfűszerezni olyasmivel, mint pl. karakterfejlődés. Itt azonban mindenki kedves, ami miatt kissé idealizáltnak tűnik a mozi világa. Persze előfordul, hogy egy ember életében az egyetlen kellemetlen személy az exe, aki itt ráadásul nem egy féltékeny figura, hogy a legváratlanabb időpontokban megjelenjen, hogy emlékeztesse a főhőst, hogy volt egy korábbi élete. Semmi ilyesmi. Az egyetlen kellemetlen, amit felhoz a forgatókönyv vele kapcsolatban, hogy nincs túl jó szaga...

Szóval a Jenny Slate által eljátszott Donna egy romantikus álomvilágban él, ahol még az a srác is cuki, akinek egy fellépése alatt kell szembesülnie,több más nézővel együtt, hogy a nő, akiért vonzalmat érez, gyakorlatilag titokban végeztetne abortuszt magán, miközben a fiatalember neveltetése és habitusa pont egy családban teljesedne ki, ha a jövőbe tekint.
Bármelyik másik film, ami két órában boncolgatja a témát, hagyna időt a drámázásra, itt azonban ez kimerül néhány borozgatós párbeszédben és abban a hihetetlen szerencsében, hogy nincs egy ember, aki tényleg lekapná Donna karakterét a tíz körméről, és az arcába üvöltse, hogy azért van más is az átlébecolt nappalok és tíz perces fellépések között.

Összességében nem nézhetetlen mozi a „Obvious Child” és nem érezni, hogy sokat markolna, és talán pont ez az egyetlen igazi negatívuma. Olyan semmilyen. Egy olyan történet, amelyet romantikus lányregényekben olvashatunk esetleg. Nem valami több száz oldalas kötetben, hanem Romana vagy Tiffany magazinban. Ahol mindenki, minimum kedves, ahol nincs egy bekiabáló néző, aki kirángatná szereplőnket a „való világba”, hogy milyen gáz, amit csinál a színpadon.

Ha pozitívumokat keresnék, akkor megemlíteném, hogy talán most először döbbentem rá, hogy a Stand-Up műfaj bizonyos esetekben nem más, mint egy napló bejegyzés, amelyet nem papírra vetünk (illetve arra is nyilván, hogy azután csiszolgassuk, ha ilyen a munkametódusunk) , hogy azután lelakatolva eldugjuk a fiók mélyére, hanem inkább egy olyan önvallomás, amelyet spontán osztunk meg a többiekkel (már amennyire egy fellépés spontán) és az éppen minket erősen foglalkoztató belső érzelmi harcok terápiás kibeszélését célozhatja meg. Mintha ahelyett, hogy pszichiáternek mesélnénk el a bennünket bántó dolgokat, inkább az egészet egy kiskocsma vendégeire zúdítjuk, hogy meghallgassák, mi pedig fellélegezhessünk. Annyi a különbség az átlagos kocsmai beszélgetésekhez képest, hogy nem egy pult mellett ülve osztjuk meg nézeteinket a másikkal, hogy kialakulhasson a párbeszéd, hanem egy reflektorfényes, apró pódiumról, ahol a párbeszéd nagyjából elmarad – kivétel, ha egy vendég nem kezd perlekedni a fellépővel, amire sok filmben volt már amúgy példa – és a beszélgetés így inkább a monológ jóval szűkebb keretei között marad.

Jenny Slate kedves színésznő, itt azonban annyira „magát adja”, hogy nem érezni a drámaiság mélységét eléggé ahhoz, hogy kellő mód ráhangolódhassunk. A karaktertől már első fellépése eltávolítja az egyszeri nézőt, mert a kis életkép, ahol egy fingós nőt kell megismernünk, lehet, hogy őszinte, ám nem túl vicces. Sőt, értem én, hogy a Stand-Up lényege az is, hogy olyan témákkal foglalkozzon, amivel senki más, vagy csak nagyon jó barátok, rendesen bepiálva, azonban ha ennyire nem a drámán van egy filmnél a hangsúly, érdemesebb lett volna kevésbé provokatív mód bemutatni a főszereplőt. Pl. Úgy, hogy lead valami kevésbé bizarr előadást, hogy utána arról beszélgessen valamelyik kollégájával, hogy sokkal durvább anyagai is lennének, csak bizonytalan, hogy ezekkel lépjen fel ennyi ember előtt. Ehelyett rögtön a női bugyik egynapos tisztasági időkorlátját veszi górcső alá, amitől kevésbé erős gyomrú néző már kezdésből elveszíti érdeklődését.

Azért gondolom, hogy bőven elég lett volna egy finomabb oldalával kezdeni Donna bemutatását számunkra, mert bár az előadásában eléggé szabad szájú Donna figurája, a film egyéb részeiben egyáltalán nem érződik rajta, hogy ő egy vagány, tabukat döntögető személy lenne. Így a karakterről annyit tudtam meg, hogy valójában akkor tud igazán őszinte lenni, amikor vagy baráti körben iszik, vagy amikor a színpadon áll és idegenekhez szól. De, hogy miért alakult ki nála ez a fajta közlés kényszer, amivel mélyebben megismerhetném a figurát, az nem derül ki.

Gondolom, ha a film nem röpke nyolcvan perc, bátrabban is nyúlhatott volna ehhez az Amerikában amúgy, amennyire tudom, kényes témához. Bár, lehet, hogy az egy másik állam. Másrészt, talán nem volt a rendezőnőnek elég mondanivalója a témában, ugyanakkor az azonos című, 2009-es rövidfilmjének egész estés változatának elkészítéséhez ugyan talált szponzort, míg a történet megfelelő felduzzasztásához már nem. Ez viszont azért szomorú, mert már az alapot adó 23 perces alkotást is hárman jegyzik történetírásban, ami a filmhez további tagokkal bővült, a végeredmény mégis vérszegényke maradt.

Egyebek:
Sok év után véletlenül megint láttam egy filmet, amiben feltűnt számomra, hogy Gaby Hoffman, aki olyan kis helyes lánykát játszott a kilencvenes évek néhány mozijában – Akkor és most, Tűzhányó – mostanra egy kifejezetten nem szexi arcú nővé érett/öregedett. Az össze szereplő korrekt, mind alakítás terén, mind pedig a forgatókönyvön belül. Talán ezért sem érzem, hogy Donna karaktere változna különösebben a film végére, annak ellenére, hogy néhány jelenetben azért igyekszik dráma mélységet adni a döntésének. Csak valahogy habkönnyű marad az egész.
Egy megtekintést persze ez a film is megér, még akkor is, ha mind drámában, mind romantikában eléggé középszerű.

Gillian Robespierre még nem elég „tökös” filmrendezőnő. Vannak jó pillanatai, de közel sem olyan bevállalós, mint Donna a színpadon. Ami azt illeti, Donna is csak a színpadon bevállalós.
Jack Lacy-nek nem ez az első filmje, amiben a charme-os szomszéd fiút hozza, aki leginkább sodródik az árral. Kíváncsi vagyok, mikor fog meglepni először, mert eddig bármiben láttam, ugyanazt a karaktert hozta. Még a Rampage-ban is, pedig ott negatív figura volt.

Töfi:
- A címet az alábbi Paul Simon dal ihlette, amely a film soundtrackjába is felkerült:

- A forgatást 3 héten belül letudták.



50%

A kislány, aki az utcánkban lakik – The Little Girl Who Lives Down the Lane (1976)

A kislány, aki az utcánkban lakik – The Little Girl Who Lives Down the Lane (1976)

Rendezte: Nicolas Gessner

Megtekintés: Erősen megosztó darab, amely ma #metoo kampányért kiáltana.

A film Mafab adatlapja: The Little Girl Who Lives Down the Lane (1976)

horrorfixxx.tumblr.com

Laird Koenig regénye 1974-ben jelent meg, tehát elég gyorsan eljutott a filmvászonig a történet, ha két évvel később már be tudták mutatni, igaz, erősen tévéfilmes jelleget kapott, ami viszont a történetből ered, hiszen egy kamaradrámát látunk, amely többnyire egy házon belül játszódik. Mindemellett úgy horrorfilm, hogy az egyetlen véres jelent egy puszta baleset következménye. Hogy végül miért érezték fontosnak ilyen gyorsan elkészíteni, ha még a színházi bemutatóra is éveket kellett később várni? Fel nem fogom.

Nem rossz film „A kislány...”, sőt, témáját tekintve kissé előremutató darab, ugyanakkor elég érdekes produkció azzal együtt, hogy erősen  mutatja be a pedofília témáját, az értelmiségi és gazdagok közötti „osztályharcot” és a felnőtté válást.

Rynn (Jodie Foster) apjával él egy bérelt házban. Illetve élt korábban, azonban egy családi tragédia miatt Rynn mostanra árva (ezt kell módszeresen eltitkolnia, ha nem akarja, hogy belekerüljön az állami rendszerbe, amely megárvult gyerekekkel foglalkozik) lett, aki egy titkoktól terhes épületben igyekszik egy 13 éves kislányt meghazudtoló érettséggel helytállni a mindennapokban. Ez azonban borzalmasan nehéz, mivel a főbérlő, Mrs. Cora Hallet (Alexis Smith) pofátlanul benyomul a magánéletébe és még a főbérlő fia, Frank Hallet (Martin Sheen) is kitüntető figyelemmel kíséri életét, holott egy felnőtt, kétgyermekes ember, akiről fura szóbeszédek terjedtek el, holmi kislányt vegzáló incidens miatt. Azonban Rynn-t nem kell félteni, mert fel van vértezve a kegyetlen világgal szemben. Az oldalán áll még a szerencse és, hogy a bájos arcocskájával képes megtéveszteni azokat, akik alábecsülik. A története egy roppant veszélyes pszichopata személyiség jövőjét vetíti elénk.

De vajon Rynn más, mint azok, akiktől féltjük vagy legalább olyan veszélyes ember, ha nem veszélyesebb? Nicholas Gessner filmje pedig szűk keretei között igyekszik érdekesen tálalni a drámai történetet.

Jodie Foster talán ezt a filmjét kedveli legkevésbé, ami főleg annak tudható be, hogy az egyik producer mindenáron úgy érezte, kihagyhatatlan a szexjelenet a 13 éves Rynn és olasz-amerikai barátja és segítőtársa, a történet szerint 19 éves Mario (Scott Jacoby) között. Foster szó szerint seggfejnek nevezte a producert az ötletért, hogy Disney sztár múltját egy olyan filmdráma miatt rúgja az égig, amiben nem is hitt teljes szívvel. Végül a kérdéses jelenetet a testvére vállalta, mint testdublőr, ám a fiatal Fostert ez nem nyugtatta meg, hiszen a nézők a jó szögből vett pucér női testet még mindig vele azonosították a bemutató után. (Pedig jobban megnézve látszik, hogy mennyire nem hasonlítanak.) A parókát sem kedvelte, amit a forgatáson ráerőltettek, viszont a szerep megkívánta, hogy a főszereplő lány végletekig ártatlannak és ártalmatlannak tűnjön, így az akkoriban rövidebbre nyírt haját pótolni kellett. Hogy még jobban kihangsúlyozzák fiatal korát, a lepattant szemfogát is meg kellett mutatnia a kamerák előtt, amit még nem csináltatott meg és szégyellt. Mindezek után vágj jó arcot egy olyan forgatáshoz, amiben a legnagyobb reklámérték az volt, hogy egy fiatalkorú lány szexuális céllal ágyba bújik egy idősebb fiúval. Felfoghatatlan, végül hogyan kaphatott a mozi PG besorolást, ám semmilyen hírverés nem segített azon, hogy viszonylag halkan eltűnjön a filmes életből, leszámítva egy szűk réteget és talán néhány hardcore rajongót.

vertigoposters.com

Martin Sheen roppant erősen hozza a gusztustalan figurát. Fiatalon még előszeretettel vállalt be ilyen imázsromboló karaktereket, azonban azt tudni kell, hogy eredetileg Mario szerepe érdekelte, csak a kora miatt nem kaphatta meg.

A filmben több jelenetben láthatjuk, hogyan igyekszik a felnőtt társadalom elnyomni egy gyereket és mennyire nem tud mit kezdeni azzal, ha a gyerek nem gyámoltalan és esendő. Ma már elképzelhetetlen, hogy egy főbérlő, mint Mrs. Hallet (Alexis Smith) basáskodva bevonuljon a tőle bérelt ingatlanba és ott pakolászni kezdjen, miután azt három évre kifizették neki. A forgatókönyv mindent megtesz azért, hogy azokat a szereplőket, akik Rynn életére negatív hatással lehetnek, megutáltassák a nézővel. Mindezt apró részletekkel is megerősítik, miközben a karakterek viselkedése egyértelműen elidegenítő. Mrs. Hallet pl. tesz egy kis megjegyzést Rynn-nek a borral kapcsolatban, amelyet a kislány vallásához köt. A leereszkedő megjegyzés azt sejteti, hogy Mrs. Hallet nem különösebben rajong a zsidókért.

A forgatókönyv abban is igyekszik lágyítani Rynn karakterét, hogy azon kívül, hogy a gyilkosságok képen kívül történnek, az egyik legfontosabb halálesetet, amely gyakorlatilag a továbbiakban mozgásban tartja a cselekményt, a könyvvel ellentétben itt balesetként mutatják be. Mrs. Hallet koponyáját ugyanis a véletlenül lecsapódó pincelejáró csapóajtaja okozza, míg a könyvben Rynn – bizonyítva mennyire veszélyes a karakter – egy kábeldarabbal fojtja meg a pincében. Erre a dramaturgiai lépésre nyilván azért volt szükség, hogy a 19 éves Mario karakterét könnyebben lehessen a kislány oldalára „állítani”. Egyébként 1972-ben készült már egy hasonló film, amelyben egy 12 éves fiú ölte meg az anyját, hogy azután a mostohaanyjával bonyolódjon szexuális viszonyba, What the Peeper Saw címmel.
Laird Koenig forgatókönyvírói tevékenysége egyébként nem ebben az egy műben merül ki, amelyben a gyilkossági szándékot gyerekek karakterei kapják. Ráadásul a film egyik fontos szerepét Alain Delon alakítja. (Attention, les enfants regardent (1978))

imdb.com Jodie Foster

Nehéz darab „A kislány...”, nem is való mindenkinek. Megelőlegezi azokat a horrorfilmeket, amelyekben az antagonisták gyermekek, mint pl. „A Jófiú”. Szerencsére azonban nem érződik, hogy a főszereplő oldalára állna a szerző, pusztán a történet végén ő marad életben. Attól azonban, hogy a felnőttek mennyire elfogadhatatlanul viselkednek vele, még nem lesz szerethető Rynn karaktere. Kb. ekkor jött ki a mozikban Foster „Taxisofőr” című filmje is, amiben kiskorú prostituáltat játszott, így apró érdekesség, hogy a Disney mindezek után, a családi értékek erős hangoztatása ellenére még alkalmazták Disney filmben a fiatal színésznőt. Sajnos volt, akinek egy rossz szerepválasztása tönkretette a Disney-s karrierjét. Az még Foster profizmusa, hogy a pofon jelenetnél kérte a színésznőt, hogy ne kamu pofont adjon neki, mert úgy nehezebb eljátszani az utána következő gyűlölködő elbúcsúzást. Nem vagyok talán túl mimóza lélek, de még mai szemmel is felszisszentem a saller láttán. Valahogy, amikor egy színészt ilyen interakció ér, az mindig kivált belőlem valami apró feszültséget. Ha igazi pofonról van szó. Ezek az érzések fel sem merültek soha bennem egy "Bud Spencer" film kapcsán, ahol sokszor még szabad szemmel is jól látni, milyen messzire is lehet egymástól arc és tenyér. Be is húzott Jodie Foster 1978-ban egy díjat az Amerikai Sci-fi, Fantasy és Horror filmek versenyén.

A filmet nehéz jó szívvel ajánlani, mert végtelenül nyomasztó és elidegenítő, azonban mint horror, ez is egy olyan darab, amire érdemes időt szánni. Kevés film képes úgy bemutatni a borzalmat, hogy éjszakai jelenet és vér nélkül képes tálalni azt. Testvérfilmje lehetne a korábban taglalt „Elátkozottak gyermekei” című filmnek, amely pont húsz évvel korábban készült és egy hasonlóan gyilkos természetű kislányt állít reflektorfénybe.

70% - bár mostanra sokat kopott a frissessége.

drafthouse.com Alexis Smith

Stockholm – Stockholm (2018)

Stockholm – Stockholm (2018)

Rendezte: Robert Budreau

A film Mafab adatlapja: Stockholm (2018)

imdb.com

Megtekintés: Jó magam először a Die Hard első részében találkoztam a furcsa pszichológiai jelenség fogalmával, igaz, ott valamiért a számomra kevésbé ismert „Helsinki szindróma”-ként említik meg.  Nem nagyon értem, hogy egy pszichológiai kifejezésnek miért terjed el két Európai városnévvel a megnevezése, de hát nem végeztem pszichológiai tanulmányokat. Mellesleg talán nem ezzel a névvel ugyan, de hasonló lelki folyamatok játszódhatnak le az emberekben, amikor hosszú ideig, hónapokig, évekig, vagy egy életen át megfelelni akarnak egy erősebb akaratnak, egy elnyomó személynek, mert valamiféle függőségi viszonyt realizálnak, amely azonban nem vezet érzelmi stabilitáshoz, főleg azért, mert az elnyomó képtelen racionális érzelmekkel viselni a másik, alárendelt fél felé.

Lars Nystrom (Ethan Hawke), eredetileg svéd, bár sok évig Amerikában cseperedett munkanélküli tolvaja egy szép napon besétál a Stockholmi központi bankba, hogy túszejtés után elmondja követeléseit. Innentől pedig egyenes út vezet a végkifejlethez, ami köszönő viszonyban sincs Lars eredeti terveivel. Merthogy, Lars nem túl okos fiú, de ami még rosszabb, helyzetéből adódóan, hogy vajból van a szíve. Az eredményes akcióhoz pedig ez rossz mixtúra. Ugyan azt még eléri, hogy barátját kiengedjék a börtönből és a bankhoz szállítsák, azonban minden más kitörési kísérletük rendre kudarcba fullad, csupán azért, mert Lars mint említettem, nem is okos, de ráadásul nem gyilkos típus. Ha az lenne, talán egyetlen túsz kivégzésével eléri, hogy a rendőrség simán félreálljon az útjából, azonban viselkedése gyakorlatilag felbátorítja a helyi rendőri erőket, hogy figyelmen kívül hagyják a férfi akaratát és minden eszközzel próbálják elfogni. A huzavona pedig lassan felőrli Lars idegeit és egyetlen megnyugvása, hogy különleges érzelmi viszony alakul ki közötte és fogvatartottja, egy törékeny, lelkileg manipulálható családanya, Bianca között.

A filmben tehát kapunk egy kis látleletet abból, hogy hogyan alakulhat ki vonzalom és függőségi viszony túsz és túszejtő között, feszült helyzetben. Ez egy bonyolult folyamat, amely témában számolatlan tudományos értekezés jelent már meg. A film fokozatosan mutatja meg nekünk, hogyan képes szélsőséges helyzetben a psziché megzavarni egy rettegő embert. Azonban választ nem kapunk arra, hogy a psziché, miközben igyekszik feldolgozni a rá mért traumát, valójában mennyire talmi és felesleges érzéseket közvetít önmagának. Nincs illúzióm: egy ilyen kapcsolat, tűnjön bármilyennek, nem lehet egészséges!

A filmet kicsit hosszúnak éreztem, azonban a színészek jók, a kevés külső helyszín ellenére egészen jól adták vissza az adott érát, pusztán a színekkel, kosztümökkel és frizurákkal. A képi világ és a zene egészen átlagos, ahogyan a lezárást sem éreztem tökéletesnek. Az utolsó perc kifejezetten hirtelen számomra. Láttunk már hasonló történeteket, hasonló befejezést is, ám magát, a Stockholm szindróma kialakulását már sokkal kevesebb filmben dolgozták így fel, kizárólag erre fókuszálva. A „Nincs alku”, ami most eszembe jutott hirtelen és ott is inkább csak erős szimpátia alakult ki a szereplők között, a gyengédebb érzelmek a történet sajátosságából, kimaradtak. A másik ilyen mozi a "Kánikulai délután", de azt meg újra kellene néznem, olyan rég láttam. Denzel Washingtonnak is volt hasonló mozija, amelyben gyermeke egészségügyi ellátása miatt okoz túszhelyzetet, igaz, amennyire emlékszem, ott a szerelemnek nincs szerepe, hiszen a karakter példás családapa és felesége otthon várja. Pár percet még a magyar "Túsztörténetben" is szentelnek ennek az alkotók, amikor a Svidrony Gábor által játszott alakított kisebbik fiú kicsit összegabalyodik a lányiskola egyik szabadelvűbb tanulójával.

Ethan Hawke

Ethan Hawke tehetsége sokkal inkább előjön az ilyen, alacsonyabb költségvetésű filmekben, mint amikor valami nagyobb költségvetésű darabban kap néhány percet. Kedvelem a fickót és vannak filmek, amik szerintem kifejezetten miatta érnek kicsit többet, pedig az igazi munkái – Mielőtt sorozat vagy a Sráckor – eddig kimaradtak nekem. Ha jobban belegondolok, szégyellhetem magam, hogy gyakorlatilag a kommersz oldalát ismerem inkább.

A banki alkalmazott, gyermekes anyuka, Bianca Lind figuráját pedig a skandináv mozi ügyeletes egyik csillaga, Noomi Rapace hozza, aki számomra sokkal inkább érdekes, mint vonzó, és aki kicsit benne ragadt a drámai skatulyában, aminek köszönhetően vagy tíz filmben láttam tőle a kemény asszony alakját. Még amikor esendő volt, akkor sem volt teljesen az. Ezt biztos a „Tetovált lány” image-nak köszönheti és amiből talán sosem fog kitörni. Várom már, mikor látom majd egy kifejezetten komikai szerepben, mert eddig tiszta olyan, mint Michelle Rodriguez. Az a nő, aki lenyom mindenkit, és sosem lesz anyuka fiának kis barátnője.

Mark Strong, mint Lars sittes barátja, azt hozza, amit megszoktam tőle. Semmi többet. Tíz éve azt sem tudtam, hogy létezik, - enyhe túlzással, hiszen már 1999(!) volt szerepe a "A Napfény íze" című magyar családtörténetben és az ismert neveket felvonultató "Napfényben" is tiszteletét tette - ma meg minden harmadik nagyobb produkcióban belebotlom. Nála pozitívum, hogy mind negatív, mind pozitív oldalon, változatos műfajokban kipróbálja magát. Ezért is kedvelem a pasast. Pont ezért, ideje visszanéznem néhány régebbi filmjét. Tiszteletből!

Ha van negatívuma a filmnek, akkor az, hogy Robert Budreau sokkal erősebb forgatókönyvíró, mint rendező. Így pedig ez az egész nem több, mint korrekt. A végeredmény egy nem túl pörgős, nem túl izgalmas és érdekes dráma, remek hangulattal és színészekkel.

50%

Mark Strong, Noomi Rapace, Ethan Hawke

Harriet - Harriet (2019)

Harriet - Harriet (2019)

Rendezte: Kasi Lemmons

A film Mafab adatlapja: Harriet (2019)

Megtekintés: Ez az a fajta történelmi mozi, amelyiknek sikerült egy érdekes személy élettörténetét viszonylag unalmasan feldolgozni.

Szeretem az olyan életrajzi elemeket is tartalmazó, főleg amerikai történelmi filmeket, amelyek azt az időszakot mutatják be, amikor feketének és nőnek lenni egyaránt borzasztó volt. Így gyakorlatilag bármelyik évben játszódhat a mozi, akár máig bezáróan. Vicceskedek itt, pedig ez egy komoly téma. Harriet egy elnyomott, rabszolga nő, aki fellázad a sorsa ellen és megszökik gazdáitól, hogy azután a szőkés alatt szerzett tapasztalatait, és a benne lobogó tüzet, amely a szabadságának eléréséhez kellett, visszaforgassa és felhasználja azt más feketék megmentéséhez.

Ebből egy nagyon izgalmas, poros mozifilmet lehetett volna készíteni. Ehelyett egy majdnem unalmas történelmi tablót kapunk, kevés magyarázattal, kevés feszültséggel és ormótlan lezárással. A „Harriet” egyszerűen nem tud megfelelni a nagy-vászonnak. Végig érezhető a tévéfilmes íz és dramaturgiai megoldások.

Pl. Harriet szökése, amelyet bujkálva, tövises bokrok, acsarkodó kopók között szlalomozva tesz meg a szabadságáig, olyan mellékes, hogy arra gondoltam, ha neki, a törékeny nőnek ez így ment, a többiek miért nem képesek ennyit megtenni magukért. Elmondom, mire akarok kilyukadni: Amikor Inman a „Hideghegyben” haza igyekszik a városába a frontról, mint szökött katona, a létező összes veszélyes szituáción keresztülbukdácsol, hogy végül révbe érjen. Itt azonban ezt letudják a film első felében, olyannyira súlytalanul, hogy nem tudtam ráhangolódni, pedig nekem, mint nézőnek, azt kellene éreznem, hogy ez nem egy néhány napos sétagalopp volt, hanem egy rettegéssel teli időszak. Simán megérte volna a mozi a ráfordított időt, sőt többet is, ha nem olyan tiszta az egész, hogy szinte látom, amikor a színészek beálltak a szettbe és tették a dolgukat az „Action!” elkiáltása után. Talán nem is véletlen, hogy nem nagyon hallottam korábban erről a filmről és korábban teljesen elkerült engem. Hiszen egyszerűen semmi nincs benne, ami miatt emlékezetes lehetne. Ezen az sem változtat, hogy beerőszakolták két jelöléssel az Oscar-díjra jelölt művek közé, mert sem Cynthia Erivo teljesítményét, sem a film betétdalát nem éreztem elég erősnek, hogy elvigyék a díjat. Nem is történt meg.

A Disney már hét éve ült az elkészült forgatókönyvön, ám valamiért nem adtak neki zöld utat, pedig Harriet Tubman életét korábban még nem dolgozták fel a filmvásznon. Pedig, amennyire ez a film sejtetni engedi, lett volna miről mesélniük. Csak valahogy az egész hangulat, olyan „steril”.
Van egyfajta visszás abban, amikor egy olyan mozit nézek, amiben egy fehér rabszolgatartó nem képes leszakadni a fekete nőről. Mindig rácsodálkozom arra a zsigeri rosszindulatra, amivel emberek képesek a másikra reagálni. Azután valahogy csak azt látom, hogy a végén ki szívja meg legjobban? A nők. A nőket a létező legtöbb módon elnyomják, kizsákmányolják a férfiak. Pedig elvileg hölgyválasz van. Azonban a férfiak ezt egyetlen módon tudják kezelni: erőszakkal. Azonban ne legyen illúziónk, mert nem csak a fehér férfi kontra fekete nő szembenállás létezik. Arra csak itt erősítettek rá.

A fekete nőket a fekete férfiak is pont ugyanígy kihasználták, és erre a legjobb példa Alice Walker regénye, a „Kedves Jóisten”, avagy mostanában: A Bíborszín.
Ha a két filmet összetesszük, csak az biztos, hogyha száz éve (vagy bármennyivel korábban) fekete nőnek születtél, neked annyi volt.
Ütöttek, vertek, dolgoztattak, megbecstelenítettek. Néha pont a fekete férfiak... Hát köszi! Csoda, ha a nőjogi szerveződések olyan erőszakosan lépnek fel a hímsovinizmus ellen? Kezdem érteni, hogy egyes nőkben miféle ősi gyűlölet munkál.
Ráadásul, színpadon Cynthia Erivo már játszott az említett darabban, így ha valaki, ő tudna mesélni az elnyomott fekete nőkről.

A film még érintőlegesen bemutatja, hogy Harriet, feltehetően egy gyermekkori fejsérülésnek köszönhetően, néha látomásokat lát, amelyek egész életében segítették őt. Ezzel is lehetett volna többet kezdeni, habár a folyón átkelésnél egészen jól használják.

Összességében azonban nem éreztem elégnek a film cselekményét. Harriet sem lett túl kedvelhető azzal, hogy a legtöbb esetben durr-bele mód megy bele a veszélyes szökésekbe, még akkor sem, ha a film azt sugallja, hogy akkora mázlista volt, hogy futószalagon mentette ki sorstársait a déli államokból. Mert egyszerűen a film nem foglalkozik azzal, hogy bemutassa Harriet életének azt a részét, ami bemutatja, hogy ő harcos. Mert biztosan annak kellett lennie, ha ilyen feladatokat végrehajtott és végül a hadsereg egyik vezetője lett. Varrónőknek ugyanis ilyesmit nem ajánlanak fel.

A filmben azonban erről semmit nem tudunk meg. Egyik ismerősétől kap egy pisztolyt, hogyha szüksége lenne rá, és ezzel kész. Ennyi volt a Harriet kommandó teljes felkészítése. Csodálkozom, hogy ezek után ilyen jók lettek az eredményei.

Persze nem vártam arra, hogy a filmdráma átmegy akciófilmbe, még annak ellenére sem, hogy az imdb-n nagyképűen az akció terminust is megkapta a műfajok között. A végeredmény számomra inkább lett kosztümös dráma, mint történelmi vagy életrajzi.
Egy megtekintést megérdemel, azonban szerintem nem véletlen, hogy a több tucat filmes díj jelöléseiből igen keveset tudott beváltani.


60%

Néma bosszú – Acts of Vengeance (2017)

Néma bosszú – Acts of Vengeance (2017)

Rendezte: Isaac Florentine

A film Mafab adatlapja: Acts of Vengeance (2017)

Megtekintés: Kedvelem Antonio Banderas-t, de ez nem változtat azon a tényen, hogy mostanában ő is Nicholas Cage vírustól szenved: nagyjából vállalj el bármit, mert ahogy repülnek az évek, a mennyiség valamiért fontosabb lesz, mint a minőség.

Külön cikket érdemelne, hogy egyes színészek miért kezdenek egyszer csak futószalagon gyártani közepes, vagy rosszabb minőségű filmeket tömegével, ahelyett, hogy válogatnának inkább és évente egy, esetleg kettő, de nívósabb produkcióhoz szerződnének le. Jó, mondhatjuk azt, hogy elvileg lehet, hogy ők azt hiszik, a produkció nívós lesz, ezért vállalják be, de szerintem az ügynökeik is pontosan tudják, melyik rendezőkkel és filmgyártó cégekkel érdemes kooperálni és melyiket kell messzire kerülni. Bár, igaz, hogy tényleg komoly múltú nevet még nem láttam Asylum moziban, de az sem jobb, ha valaki húsz évig a legnagyobbakkal dolgozhatott, majd hirtelen évi öt filmben játszik, amiből jó, ha egy eljut moziba. A másik ok, meg amikor érzi az illető, hogy a nagyobb megkeresés ritkul, ezért a nyugdíjalapra gondolva, akár egy mókus, bezsákolunk minden felmerülő melót, azután meg lesz, ami lesz. Ha Banderas mondjuk ma még hatvan évesen rá lenne szorulva ilyesmire, akkor viszont megette a filmes szakmát a franc.

Bár miért pont Banderasnál kesergek ezen, hiszen most, 2020-ban jelölték Oscar-díjra egyik alakítását, ami azt jelenti, hogy kár temetnem a karrierjét. Nem is akarom, mert valahogy a mozijai igyekeznek a szórakoztatón belül maradni. (Nem úgy, mint pl. Michael Madsen, Eric Roberts vagy Billy Zane produkciói, úgy kb. az utolsó öt évben, melyek átlaga a pocsék és elhanyagolható közé tehető.)

Jelen darab némi álfilozófiával indít, melyben Szun Vu „Aháború művészete” érintőlegesen megjelenik, egyéb, ókori filozófusokkal együtt, hogy mélységet adjon egy szögegyenes és éppen csak szórakoztató bosszúfilmnek. Nem értem, hogy mennyiben fontos a filmet inzertes feliratokkal és bölcs idézetekkel széttagolni, ám vegyem úgy, hogy a rendező úr művészi hajlamait dicséri.

Banderas egy profi ügyvédet alakít, aki bűnözők tisztára mosásával szedte meg magát. Még pontosabban: Hírneve szerint bármelyik elvetemült szemétládát képes kidumálni a sittről. Egyik nap elkésik a lánya fellépéséről és mire legközelebb hírt kap róluk, akkora a kicsi lányát és bájos feleségét valaki hidegvérrel meggyilkolta, majd egy csatornába rejtette. Ügyvédünk kezdetben nem képes feldolgozni a tragédiát és Tyler Durden féle törést szenvedve lelkében szabadidejét azzal tölti, hogy hülyére veresse magát ketrecekben, ezzel vezekelve, amiért ígéretét, - hogy idejében odaér a fellépésre - , nem tartotta be.

Szokás szerint a rendőrség impotens az ügy felgöngyölítésében és főhősünk meg egész jó úton halad, hogy kiverjék fejéből a múltját, míg egy fiatal rendőr némi lelki ráhatással visszaterelgeti a helyes útra. Az útra, amit hősünk nem értelmez kellő alapossággal és hírtelen rádöbben, hogy valójában, ha a rendőrség tehetetlen, akkor neki kell a kezébe vennie az ügyét és leszámolnia az általa is ismeretlen gonosztevőkkel, és, hogy ne legyen olyan unásig közhelyes a folytatás, némaságot fogad, mert kell egyszer ilyen is. (Másrészt meg a sztoikus tanokon kívül ad egy kontrasztot önmagának, hiszen korábban a dumájából élt, most meg a némaságával hal, ha nincs szerencséje.)

Már kezdtem azon gondolkodni, hogy dramaturgiailag hogyan oldják meg, hogyha nem beszél, miként tudja meg az ellentől, amit akar, ám ezt a részét egészen jól megoldja a forgatókönyv. Többek között azzal, hogy nem nagyon kerül olyan helyzetbe, amikor fontos beszélnie. A hümmögés és metakommunikáció is megy neki rendesen. 

A nyomozós szál, ami a műfajnál elengedhetetlen néhány izgalmas pillanattal, már közel sem olyen erős és izgalmas, bár a férfihoz csapódó kutyus, az cuki.

Persze nem árulok el nagy titkot, hogy az ügyvéd úr lassan végül felgöngyölíti a gyilkosságok okait és elkövetőit, ráadásul, felépülése közben némán lezavar egy komplett harci kiképzést is, több tanárral, egyéb segítséggel, amiben végig az járt az eszembe, hogyha tényleg olyan fontos, hogy megtalálja a családja gyilkosát, minek nehezíti meg a saját dolgát ezzel a némasági baromsággal. Mindegy. A film elhiteti velünk, hogy viszonylag rövid idő alatt egy puhány ügyvédből egészen vállalható kidobóember legyen és halkan kuncogom, mert nem hiszem, de szeretném.

Közben a rendőrkapitány lassan félre tolja az ügyet, ami nem jó, viszont megjelenik egy önjelölt doktor néni – aki nővér – hogy egyrészt segítsen a bajban, másrészt, segítsenek rajta a bajban. Ezeket a szerepeket pedig olyan remek karakterszínészek alakíthatják, mint a rendőrkapitányt Johnathon Schaech, a támogató rendőr, Karl Urban és a nővér-doki Paz Vega. Egy jelenetben még Robert Foster is feltűnik, bár a szerepe szinte már cameo.

Egyikük sem hozza élete alakítását és az egész film olcsó kölnivíz szagától bűzlik. Kicsit dob rajta, hogy az a kevés akció egészen nézhető – persze ne számíts nagy dolgokra – és a némaságot kompenzálandó a narrátor funkció itt egészen jól működik együtt a nem lineáris történetmeséléssel. Egyedül a befejezés pofátlan profánsága zavaró, a csavarral együtt, ami sajnos nem üt akkorát, amekkorát üthetett volna, ha sokkal jobban használják a karaktereket. Most egyszerűen ennyi jutott. Banderas lassan azt hiszem, átigazol a B ligába, ha nem lesz óvatosabb. Ez több filmet és kevesebb szórakozást jelent. Hatvan évesen úgy látszik, ez jön. Jaj, és volt idén egy Dolittle is! (Pofázom itt a levegőbe, mikor pont ugyanúgy idén jelölték ezekkel együtt is Oscarra!)

Jonathon Schaech-t bármiben szívesen megnézem, mert ő az a színész, aki ezer filmben játszott és alig lehet tudni róla. Paz Vegát a „Solomia” óta imádom, amin a „Spangol” erősített, a „Spirit – A sikító város” meg nem rontott. Még a viszonylag borzalmas Rambo – Utolsó vér sem vette el tőle a kedvem, bár ez az új, rövid frizura nem előnyös szerintem neki. Talán a komolyabb szerepek miatt az image váltás. Karl Urban számomra totális rejtély, hogy mit keres itt, hiszen kora miatt kívánom inkább, hogy nagyvásznon Trekkerkedjen, vagy valami sci-fiben lövöldözzön (ami majdnem ugyanaz), csak ne támogató szerepre fecsérelje a fiatalságát. Inkább forgassa a „The Boys” második, harmadik, negyedik évadát, amíg jó a forgatókönyv.

A „Néma bosszú” egy átlagos mozi, tökéletes példája az egyszer-nézős kategóriának, mert a rendezésben annyira nincsen semmi, ami miatt emlékeznénk később rá, és kívánnák, hogy frissítsük az eltűnt emléket. Hacsak nem a tökös Banderas miatt, aki itt még hatvan alatt pár évvel is sportosabb, mint én és a cimboráim nagyja.

50%

Elátkozottak gyermekei - The Bad Seed (1956)

Elátkozottak gyermekei - The Bad Seed (1956)

Rendezte: Mervyn LeRoy

A film Mafab adatlapja: The Bad Seed (1956)

Megtekintés: Sokat nem tudtam a filmről, mielőtt megnéztem, ám a szinopszis egy a korát talán megelőző témát feszegetett: Mi történne akkor, ha kiderülne, hogy a gyermeked valószínűleg egy hidegvérű gyilkos. És még kiskorú.

Bevallom, az első percekben kifejezetten terhelő volt számomra, hogy az ötvenes években kélszült moziban a belső monológokat egyenesen a szereplők szájába adják, hogy kimondják hangosan. Sok mai dráma azzal kelt hatást, hogy keveset beszél és annál többet hagy a színészek verbális játékára, itt azonban annyi apróságot fejtenek ki a párbeszédekben, hogy néha bizony túlírtnak tűnt számomra. Ez a fajta erőltetett „kiszólás” talán a házkörüli tevékenységeket ellátó LeRoyhoz köthető a legszembetűnőbben, amikor a kislányról gondolkodik fennhangon. Nyilván a forgatókönyvírónak nem voltak meg abban az időben az eszközei, hogy pont eszköztelenebben mutassa be mind a figurát, mind az érzéseit és következtéseit, hogy a néző számára világos legyen, mi is történik. Ma már, színházi darabokon kívül ez a fajta karakterirányítás nehezen elképzelhető és bemutatható. 

Nagyon érdekes nézni ezt a közel ötven éves filmet, hogy ne csodálkozzak rá, a téma mennyire frissnek hathatott akkoriban és, hogy a horror műfajnak egy igen kedvelt leágazásának előfutára: a gonosz gyermekes moziknak, mindezt úgy, hogy amit ma kedvelnek a horrorfilm nézői, az ne legyen jelen a filmben. Se sok sötét jelenet, se jump scare, se naturálisan kivitelezett gyilkosságok. 

A történet lassan – két órás játékidő – épül fel, párbeszédek sorjázásával, egymás után ismerjük meg a szereplőket, akik mind a főszereplő anyuka látókörén belül jelennek meg, kivétel, amikor a kertben nincs jelen LeRoy és Rhoda beszélgetéseinél. Mind fényképezésben, mind dramatúrgiában követ egy színházi darabhoz hasonuló stílust, amiből még a tóparton játszódó pár perc sem tud változtatni. (Néhány filmben érezni lehet, hogy a bezárt, színházi hangulatot tompítandó, néhány külső jelenetettel igyekeznek a történet kereteit kissé kitolni, hogy a néző ne érezze úgy, mozifilmnek eladott színházi közvetítést lát.) Mondjuk korábbi okfejtésem mindjárt relevánsabb lett számomra, amikor utánaolvastam, hogy a „The Bad Seed” eredetileg egy William March által írt Broadway darab, amelynek mondanivalója és befejezése a bemutatása évében, 1954-ben erősen megosztotta a közvéleményt, illetve azokat, akik látták a darabot, annak pesszimista felhangja miatt. A cikk írása közben olvastam utána, hogy a színházi darabból lett a főbb szereplők karaktere a vászonra, ami így érthető, hogy mind felépítésben, mind a színészek játékában miért olyan teátrális hangulatú.

Manapság már nem olyan nagy kunszt belebotlani olyan filmekbe, amiben a gyermeki karakter a veszélyforrás, de még ma is legtöbbször egyfajta katalizátor szükséges ahhoz, hogy a gyerkőc úgy viselkedjen, hogy az legyen a horror központi témája. Például, megszállja valami démoni erő, szellem, vagy külső, misztikus hatására lesz a személyisége torz. Még mostanság is ritka, amikor a film kihagyja a magyarázatot és pusztán el kell fogadnunk, hogy a gyermek szimplán saját jogán gonosz. Ennek a témának egyik dolgozata volt a Macaulay Culkin főszereplésével készült „A jófiú”, és aminek forgatókönyvírója valószínűleg láthatta az „Elátkozottak gyermekét” korábban, legalábbis feltételezem. Azonban a mindent megmagyarázós, egyszerű embereknek szóló hozzáállás itt is tetten érhető abban, ahogya a film kvázi felénél egy tényleg nehezen befogadható pillanatban magyarázatot kapunk az esetleges miértekre, mert kissé hiteltelen – kissé? – és légből kapottnak tűnik.

A történet szerint Christine (Nancy Kelly) férje (William Hopper) másik államba költözik egy munka miatt, magára hagyva feleségét és tündéri kislányát, Rhodát (Patty McCormack). Mikor az eseményekbe csöppenünk, hamar megtudjuk, hogy Rhoda egy cserfes és kedves leány, aki elbüvőli környezetét, egyedül az alagsorban lakó és roppant szituáció idegen ezermestert, LeRoy-t (Henry Jones) nem, aki valamiért szent céljának érzi, hogy a kislánnyal kötekedjen. Van valami naívitás, ahogyan a forgatókönyvírók akkoriban elképzelték az emberek közötti kapcsolatokat, vagy mostanra lett része az életünknek a gyanakvás és mások feletti kontroll gyakorlásának igénye, de az biztos, hogy ma, átlagos környezetben, egy ilyen „LeRoy” féle embernek nem sok maradása lenne, főleg, ha még azt az állatias életteret is hozzátesszük, amibe az író erőlteti. Valahogy sántának érzem, hogy a házban lakó nőszemélyek csillogó, nett tiszta környezetét megosztanák egy, már az első percekben rendkívül negatívan bemutatott, külcsínyben a mai szexuális ragadozókra erősen hajazó férfiemberrel. Nem mintha nem történhetne ilyen a valóságban is, hiszen a film inkább társadalmi dráma, mint fantasztikus film, csak valahogy kicsit „sok”.

Christine karaktere is kellően be van mutatva az erőszakot minden formájában elítélő, egyszerű háziasszonyként, ezzel is növellve a pszichológiai hatást. Azonban a film legnehezebb szerepe egyértelműen a kislányé, Rhodáé, akit Patty McCormack alakít, a kornak megfelelően néha kissé ripacs mód, máskor zseniálisan. Vagy legalábbis, mintha a kettő között egyensúlyozna, ami azért is komoly feladat egy ilyen fiatal színésznő számára, mert rendkívül nehéz megformálni egy ennyire pszichotikus karaktert, ha nincs konkrét viszonyítási alapunk. Márpedig, remélhetően a kis hölgynek nem volt viszonyítási alapja. Azonban a rendezőt vagy valami egészen biztos ertő szakember munkáját dicséri, ahogy a figurát megszemélyesíti és felváltva  ugrál az érzelmi reakciók között.

Christine gyanakodni kezd lányára, hogy egy iskolai versenyen elnyerhető medáll tulajdonlása miatt, köze lehetett egy kisfiú fulladásos halálért. A film nem is hagy minket homályban tévelyegni, mert igen hamar kiderülnek az aggasztó tények és a továbbiakban főleg azt láthatjuk, hogyan birkózik ezzel meg az anyuka, két oldal között – anyai szeretet és polgári kötelesség - örlődve.

Még megismerjük az elhunyt kisfiú édesanyját, akit Eileen Heckart játszik, szintén remekül és nem ő tehet róla, hogy a figura viselkedése és szerepe mai szemmel olyan bizarr. Pl. egy ittas anyukát, aki feltehetően a gyermekünket okolja saját porontya haláláért, egészen biztos, hogy ma nem tenne ki egyetlen szülő sem olyan szembesítésnek, amit itt láthatunk a filmben és aminek kényelmetlen kimeneteléből a házinéni, Monica (Evelyn Varden) menti ki a kislányt.

Ha a lényeget foglalnám össze, akkor ez a film történetileg megelőzte, kiállításában azonban lemaradt korától. A színészi játék épp ezért ennek köszönhetően teátrálisabb, mint sok, pergőbb cselekményű moziban. Megtekintésre azonban pont eredetisége miatt erősen ajánlott. (Akkor is, ha azóta láttál száz hasonló mozit, mert attól ez még időben köröket ver a legtöbbre.)

Fontos még kiemelni, hogy a filmértékelő bizottság nyomására a befejezést teljesen újra kellett írni a színházi darabhoz viszonyítva, de ismerve az akkori erkölcsi normákat, még meg is értem. Ezzel persze sokat tompítottak a befejezés erején, ám néha jobban esik egyfajta „hepiend” a nézőknek, hogy a szórakozást ne tompítsa a negatív irány. Másrészt, ebből is látszik, mennyire álságos néha a cenzúra, hiszen a színházi darabra nem húztak rá szabályokat, be lehetett azt mutatni, és csak a filmváltozatnál kötötték meg a szerzők kezét, ami rávilágít arra, hogy milyen faramuci szituációkat eredményezhet, ha a művészetbe külsősök szólnak bele.

75%

A gyűlölet háza - The Hatred (2017)

A gyűlölet háza - The Hatred (2017)

Rendezte: Michael G. Kehoe

A film Mafab adatlapja: The Hatred (2017)

Fotó: imdb.com

Megtekintés: Tele a gépem számtalan szebbnél szebb gondolattal, így néha sorra kerülnek olyan filmek is, amikről azután lehetetlen filozófiai mélységű véleményt írni. Hogy mégis megpróbálom, az csupán azért lehetséges, mert így talán ha egy-öt-száz év múlva beleolvasok soraimba, felidéződik bennem a film és nem kell újra megnéznem. Legalábbis a kevésbé érdekes produkcióknál valami hasonló vezérelhet.

A „The Hatred” sem egy igazán jó horror. A panelek, amelyből egyébként olyan szépen építkezik, unásig ismertek. Ennek ellenére egy próbát megér, mert összességében elmondható róla, hogy hiányosságai ellenére – unalmas jump scare, elnagyolt karakterek, hirtelen és érdektelen lezárás – mégis szórakoztató. Nem tudnám elmondani, miért. Talán mert nem akar többnek tűnni: egyszeri szórakozás, korrekt kiállításban.

Már az első percek szimpatikusak, mert az apa szerepében látott Andrew Divoff mindig szívesen látott vendég volt számomra a vásznon. Divoff alakítja Samuelt, aki feleségével és lányával él elszigetelten Amerika egyik csücskében, a külvilágot, amennyire lehet, kizárva és gazdálkodásból fenntartva magát. A felesége, Miriam (Nina Siemaszko) még csak-csak megbékél ezzel, azonban a lánya, Alice (Darby Walker) inkább kitörne már és megismerkedne, ha nem is a világgal, de legalább a közeli várossal. Apában nem tudni, valójában miféle érzések kavarognak, ám minden erejével azon van, hogy megakadályozza lánya törekvéseit, az ilyenkor szokásos litániára hivatkozva: Csak neked akarok jót, megvédelek a világtól, stb.

Ez tudjuk, hogy hülyeség és itt sem működik, mert mire a néző először keveredik a farmra, már eléggé tele a kis hölgynek a hócipője ezzel az atyai elnyomással.

Közben apa kap egy rejtélyes csomagot és tanúi lehetünk, ahogy felbontja. Kiderül, hogy apu Hitler egyik személyes pribékje lehetett és a háború után, talán amerikai segédlettel, letelepedhetett egy félreeső helyen. Stílusa megkérdőjelezi, hogy hogyan tett szert anyura, mert nem tűnik egyértelműnek, hogy anyu Sam múltjával tisztában lenne, az viszont annál inkább, hogy Sam viselkedése melegágya a családi erőszakot bemutató filmek alap karakterének. Mondjuk a világ, ugye bonyolult, és sokszor látjuk, hogy arra érdemes emberek magányosan élnek, az ilyen seggfejek meg leszakítják a pom-pom kórus legszebb virágát. (Mondjuk itt ilyesmiről szó nincs. Pom-pomról.)
Alice végül a csűrben fakad ki uralkodó apjának, akinek ez úgy felcsűri az agyát, hogy belecsűri a lányát a benti itatóba, majd ki sem emeli onnan, amíg már késő. Konklúzió: Alice addig panaszkodott apunak az otthoni fojtogató légkörre, míg apu szó szerint megfojtotta. Itt kicsit meglepődtem, mert viszonylag ritka, hogy az általam főszereplőnek gondolt, csinos amerikai lányt már a film első negyedórájában megölik, igaz, ez a horror műfajban amúgy teljesen szokványos megoldás. Apu pedig eltünteti a nyomokat és anyura hagyja, hogy izguljon.

Fotó: youtube.com

Anyu a helyi seriff segítségét kéri, de miután a hatóság nem is képes megfelelően keresni – ne felejtsük el, 1968-ban még nem voltak olyan eszközei és hozzáállása a vidéki rendőrségnek, amivel képesek egy ilyen egyszerűnek tűnő feladattal megbirkózni – inkább beletörődik a veszteségébe és nem felejti el apu hibáztatni. Anyu pedig bár sosem bizonyosodik meg róla, hogy mi történt gyermekével, ennek ellenére amikor alkalma van, elteszi aput láb alól, majd nyakába kapja a világot és elhagyja a Samuel farmot. Itt említeném meg, hogy Nina Siemaszko így az ötven felé is rendkívül dekoratív hölgy és az ember végignézve rajta valahogy megkedveli – ha korábban nem tette volna – a töltött galamb külsőt. Remélem, olvassa ezt – hát persze – és mikor majd egyszer itt forgat nálunk, rám csörög.

Ugrunk is vagy ötven évet a történetben és ahogyan illik, néhány pom-pom lány – nem azok, de miért nem? – érkezik a házikóba hétvégére. A tulajdonos közeli rokon – talán apu és új nője, de nem sikerült kiszaszerolnom a párbeszédből – és cserébe, hogy a hétvégére a lányoknak hagyják a házat, ott hagyják a lányukat, hogy legyen kire vigyázni és ne vaduljon el nagyon a csajos buli.
Innentől az történik, ami sejthető: szellemek, látomások, rossz álmok, ijesztő zajok, rémisztő események és jump scare. Egyáltalán nem fogsz elájulni az egésztől és a számomra legjobbnak tartott csajt is (Alisha Wainwright) elsőnek nyírják ki, így kicsit duli-fuli voltam, ám mivel a vége kb. 25 perc alatt lezavaródik, nem volt időm sokat keseregni.

Fotó: filmdroid.hu

Hogy teljes legyen a kép, van az a tipikus mellékszereplő, akivel csak eggyel több a body count, a filmhez mást nem tesz hozzá. A gyilkosságokat nem mutatják, így aki vérre szomjazik, nem itt fogja megtalálni számítását. A film nem akar durva lenni, nem akar mély nyomokat hagyni. Szórakoztatni akar és azt viszont, valamiért sikerül. Ez talán a legnagyobb ereje. Nem mintha nem lenne itt is néhány megszokott ősbaromság, mint pl. első délután megtalálják a szereplők azokat a bizonyítékokat, amelyet az elmúlt ötven évben senki, vagy, hogy egyik-másik szereplő totál logikátlan dolgokat tesz, pusztán azért, hogy meghalhasson.
Viszont ebben a filmben van az egyik legjobb ijesztős jelenet is, amit már kisfilmként is mintha láttam volna. Elég az hozzá, hogy a mumus nem mindig az ágy alatt van, de nem szpojlereznék. Az a két perc szerintem emel a film színvonalán.

Akartam kicsit haragudni a filmre, mert olcsó horrornak híg a leve, azonban itt ez nem jött össze, mert sikerült egyben maradnia. Adj neki egy esélyt. De legyél azzal tisztában, hogy csak korrekt, semmi extra!

Egy nyúlfarknyi szerepre pedig sikerült egy olyan „legendát” is betolni, akit igazi horror rajongóknak egészen biztos nem kell bemutatni: Amanda Wyss, akit már Freddy is sikeresen karomizált. Wyss a mai napig aktív, de a közel száz filmjéből talán ha néhányat láttam. A „Silverado” nem miatta emlékezetes és a „To die for” pedig számomra kifejezetten felejthető alkotás, amiből ma már csak arra emlékszem, hogy játszott benne. (De mondjuk legalább emlékszem... A Silverado esetében nem így van.)
A kislányt alakító legkisebb szereplő, Shae Smolik még nem tökéletes, ha mimikáról van szó, mégis egy nagyon cuki jelenség. Bár, azt is megértem, hogy a gyerekszereplőket nem kedvelő nézőknek néha kicsit sok lesz vagy épp kevés. A fiatal hölgy azonban már most közel húsz produkcióban csiszolja tehetségét és ezekből jó néhány horror, szóval lehet még sikolykirálynő mire felnő.

55%

Fotó: blu-ray.com