Harriet - Harriet (2019)

Harriet - Harriet (2019)

Rendezte: Kasi Lemmons

A film Mafab adatlapja: Harriet (2019)

Megtekintés: Ez az a fajta történelmi mozi, amelyiknek sikerült egy érdekes személy élettörténetét viszonylag unalmasan feldolgozni.

Szeretem az olyan életrajzi elemeket is tartalmazó, főleg amerikai történelmi filmeket, amelyek azt az időszakot mutatják be, amikor feketének és nőnek lenni egyaránt borzasztó volt. Így gyakorlatilag bármelyik évben játszódhat a mozi, akár máig bezáróan. Vicceskedek itt, pedig ez egy komoly téma. Harriet egy elnyomott, rabszolga nő, aki fellázad a sorsa ellen és megszökik gazdáitól, hogy azután a szőkés alatt szerzett tapasztalatait, és a benne lobogó tüzet, amely a szabadságának eléréséhez kellett, visszaforgassa és felhasználja azt más feketék megmentéséhez.

Ebből egy nagyon izgalmas, poros mozifilmet lehetett volna készíteni. Ehelyett egy majdnem unalmas történelmi tablót kapunk, kevés magyarázattal, kevés feszültséggel és ormótlan lezárással. A „Harriet” egyszerűen nem tud megfelelni a nagy-vászonnak. Végig érezhető a tévéfilmes íz és dramaturgiai megoldások.

Pl. Harriet szökése, amelyet bujkálva, tövises bokrok, acsarkodó kopók között szlalomozva tesz meg a szabadságáig, olyan mellékes, hogy arra gondoltam, ha neki, a törékeny nőnek ez így ment, a többiek miért nem képesek ennyit megtenni magukért. Elmondom, mire akarok kilyukadni: Amikor Inman a „Hideghegyben” haza igyekszik a városába a frontról, mint szökött katona, a létező összes veszélyes szituáción keresztülbukdácsol, hogy végül révbe érjen. Itt azonban ezt letudják a film első felében, olyannyira súlytalanul, hogy nem tudtam ráhangolódni, pedig nekem, mint nézőnek, azt kellene éreznem, hogy ez nem egy néhány napos sétagalopp volt, hanem egy rettegéssel teli időszak. Simán megérte volna a mozi a ráfordított időt, sőt többet is, ha nem olyan tiszta az egész, hogy szinte látom, amikor a színészek beálltak a szettbe és tették a dolgukat az „Action!” elkiáltása után. Talán nem is véletlen, hogy nem nagyon hallottam korábban erről a filmről és korábban teljesen elkerült engem. Hiszen egyszerűen semmi nincs benne, ami miatt emlékezetes lehetne. Ezen az sem változtat, hogy beerőszakolták két jelöléssel az Oscar-díjra jelölt művek közé, mert sem Cynthia Erivo teljesítményét, sem a film betétdalát nem éreztem elég erősnek, hogy elvigyék a díjat. Nem is történt meg.

A Disney már hét éve ült az elkészült forgatókönyvön, ám valamiért nem adtak neki zöld utat, pedig Harriet Tubman életét korábban még nem dolgozták fel a filmvásznon. Pedig, amennyire ez a film sejtetni engedi, lett volna miről mesélniük. Csak valahogy az egész hangulat, olyan „steril”.
Van egyfajta visszás abban, amikor egy olyan mozit nézek, amiben egy fehér rabszolgatartó nem képes leszakadni a fekete nőről. Mindig rácsodálkozom arra a zsigeri rosszindulatra, amivel emberek képesek a másikra reagálni. Azután valahogy csak azt látom, hogy a végén ki szívja meg legjobban? A nők. A nőket a létező legtöbb módon elnyomják, kizsákmányolják a férfiak. Pedig elvileg hölgyválasz van. Azonban a férfiak ezt egyetlen módon tudják kezelni: erőszakkal. Azonban ne legyen illúziónk, mert nem csak a fehér férfi kontra fekete nő szembenállás létezik. Arra csak itt erősítettek rá.

A fekete nőket a fekete férfiak is pont ugyanígy kihasználták, és erre a legjobb példa Alice Walker regénye, a „Kedves Jóisten”, avagy mostanában: A Bíborszín.
Ha a két filmet összetesszük, csak az biztos, hogyha száz éve (vagy bármennyivel korábban) fekete nőnek születtél, neked annyi volt.
Ütöttek, vertek, dolgoztattak, megbecstelenítettek. Néha pont a fekete férfiak... Hát köszi! Csoda, ha a nőjogi szerveződések olyan erőszakosan lépnek fel a hímsovinizmus ellen? Kezdem érteni, hogy egyes nőkben miféle ősi gyűlölet munkál.
Ráadásul, színpadon Cynthia Erivo már játszott az említett darabban, így ha valaki, ő tudna mesélni az elnyomott fekete nőkről.

A film még érintőlegesen bemutatja, hogy Harriet, feltehetően egy gyermekkori fejsérülésnek köszönhetően, néha látomásokat lát, amelyek egész életében segítették őt. Ezzel is lehetett volna többet kezdeni, habár a folyón átkelésnél egészen jól használják.

Összességében azonban nem éreztem elégnek a film cselekményét. Harriet sem lett túl kedvelhető azzal, hogy a legtöbb esetben durr-bele mód megy bele a veszélyes szökésekbe, még akkor sem, ha a film azt sugallja, hogy akkora mázlista volt, hogy futószalagon mentette ki sorstársait a déli államokból. Mert egyszerűen a film nem foglalkozik azzal, hogy bemutassa Harriet életének azt a részét, ami bemutatja, hogy ő harcos. Mert biztosan annak kellett lennie, ha ilyen feladatokat végrehajtott és végül a hadsereg egyik vezetője lett. Varrónőknek ugyanis ilyesmit nem ajánlanak fel.

A filmben azonban erről semmit nem tudunk meg. Egyik ismerősétől kap egy pisztolyt, hogyha szüksége lenne rá, és ezzel kész. Ennyi volt a Harriet kommandó teljes felkészítése. Csodálkozom, hogy ezek után ilyen jók lettek az eredményei.

Persze nem vártam arra, hogy a filmdráma átmegy akciófilmbe, még annak ellenére sem, hogy az imdb-n nagyképűen az akció terminust is megkapta a műfajok között. A végeredmény számomra inkább lett kosztümös dráma, mint történelmi vagy életrajzi.
Egy megtekintést megérdemel, azonban szerintem nem véletlen, hogy a több tucat filmes díj jelöléseiből igen keveset tudott beváltani.


60%

Néma bosszú – Acts of Vengeance (2017)

Néma bosszú – Acts of Vengeance (2017)

Rendezte: Isaac Florentine

A film Mafab adatlapja: Acts of Vengeance (2017)

Megtekintés: Kedvelem Antonio Banderas-t, de ez nem változtat azon a tényen, hogy mostanában ő is Nicholas Cage vírustól szenved: nagyjából vállalj el bármit, mert ahogy repülnek az évek, a mennyiség valamiért fontosabb lesz, mint a minőség.

Külön cikket érdemelne, hogy egyes színészek miért kezdenek egyszer csak futószalagon gyártani közepes, vagy rosszabb minőségű filmeket tömegével, ahelyett, hogy válogatnának inkább és évente egy, esetleg kettő, de nívósabb produkcióhoz szerződnének le. Jó, mondhatjuk azt, hogy elvileg lehet, hogy ők azt hiszik, a produkció nívós lesz, ezért vállalják be, de szerintem az ügynökeik is pontosan tudják, melyik rendezőkkel és filmgyártó cégekkel érdemes kooperálni és melyiket kell messzire kerülni. Bár, igaz, hogy tényleg komoly múltú nevet még nem láttam Asylum moziban, de az sem jobb, ha valaki húsz évig a legnagyobbakkal dolgozhatott, majd hirtelen évi öt filmben játszik, amiből jó, ha egy eljut moziba. A másik ok, meg amikor érzi az illető, hogy a nagyobb megkeresés ritkul, ezért a nyugdíjalapra gondolva, akár egy mókus, bezsákolunk minden felmerülő melót, azután meg lesz, ami lesz. Ha Banderas mondjuk ma még hatvan évesen rá lenne szorulva ilyesmire, akkor viszont megette a filmes szakmát a franc.

Bár miért pont Banderasnál kesergek ezen, hiszen most, 2020-ban jelölték Oscar-díjra egyik alakítását, ami azt jelenti, hogy kár temetnem a karrierjét. Nem is akarom, mert valahogy a mozijai igyekeznek a szórakoztatón belül maradni. (Nem úgy, mint pl. Michael Madsen, Eric Roberts vagy Billy Zane produkciói, úgy kb. az utolsó öt évben, melyek átlaga a pocsék és elhanyagolható közé tehető.)

Jelen darab némi álfilozófiával indít, melyben Szun Vu „Aháború művészete” érintőlegesen megjelenik, egyéb, ókori filozófusokkal együtt, hogy mélységet adjon egy szögegyenes és éppen csak szórakoztató bosszúfilmnek. Nem értem, hogy mennyiben fontos a filmet inzertes feliratokkal és bölcs idézetekkel széttagolni, ám vegyem úgy, hogy a rendező úr művészi hajlamait dicséri.

Banderas egy profi ügyvédet alakít, aki bűnözők tisztára mosásával szedte meg magát. Még pontosabban: Hírneve szerint bármelyik elvetemült szemétládát képes kidumálni a sittről. Egyik nap elkésik a lánya fellépéséről és mire legközelebb hírt kap róluk, akkora a kicsi lányát és bájos feleségét valaki hidegvérrel meggyilkolta, majd egy csatornába rejtette. Ügyvédünk kezdetben nem képes feldolgozni a tragédiát és Tyler Durden féle törést szenvedve lelkében szabadidejét azzal tölti, hogy hülyére veresse magát ketrecekben, ezzel vezekelve, amiért ígéretét, - hogy idejében odaér a fellépésre - , nem tartotta be.

Szokás szerint a rendőrség impotens az ügy felgöngyölítésében és főhősünk meg egész jó úton halad, hogy kiverjék fejéből a múltját, míg egy fiatal rendőr némi lelki ráhatással visszaterelgeti a helyes útra. Az útra, amit hősünk nem értelmez kellő alapossággal és hírtelen rádöbben, hogy valójában, ha a rendőrség tehetetlen, akkor neki kell a kezébe vennie az ügyét és leszámolnia az általa is ismeretlen gonosztevőkkel, és, hogy ne legyen olyan unásig közhelyes a folytatás, némaságot fogad, mert kell egyszer ilyen is. (Másrészt meg a sztoikus tanokon kívül ad egy kontrasztot önmagának, hiszen korábban a dumájából élt, most meg a némaságával hal, ha nincs szerencséje.)

Már kezdtem azon gondolkodni, hogy dramaturgiailag hogyan oldják meg, hogyha nem beszél, miként tudja meg az ellentől, amit akar, ám ezt a részét egészen jól megoldja a forgatókönyv. Többek között azzal, hogy nem nagyon kerül olyan helyzetbe, amikor fontos beszélnie. A hümmögés és metakommunikáció is megy neki rendesen. 

A nyomozós szál, ami a műfajnál elengedhetetlen néhány izgalmas pillanattal, már közel sem olyen erős és izgalmas, bár a férfihoz csapódó kutyus, az cuki.

Persze nem árulok el nagy titkot, hogy az ügyvéd úr lassan végül felgöngyölíti a gyilkosságok okait és elkövetőit, ráadásul, felépülése közben némán lezavar egy komplett harci kiképzést is, több tanárral, egyéb segítséggel, amiben végig az járt az eszembe, hogyha tényleg olyan fontos, hogy megtalálja a családja gyilkosát, minek nehezíti meg a saját dolgát ezzel a némasági baromsággal. Mindegy. A film elhiteti velünk, hogy viszonylag rövid idő alatt egy puhány ügyvédből egészen vállalható kidobóember legyen és halkan kuncogom, mert nem hiszem, de szeretném.

Közben a rendőrkapitány lassan félre tolja az ügyet, ami nem jó, viszont megjelenik egy önjelölt doktor néni – aki nővér – hogy egyrészt segítsen a bajban, másrészt, segítsenek rajta a bajban. Ezeket a szerepeket pedig olyan remek karakterszínészek alakíthatják, mint a rendőrkapitányt Johnathon Schaech, a támogató rendőr, Karl Urban és a nővér-doki Paz Vega. Egy jelenetben még Robert Foster is feltűnik, bár a szerepe szinte már cameo.

Egyikük sem hozza élete alakítását és az egész film olcsó kölnivíz szagától bűzlik. Kicsit dob rajta, hogy az a kevés akció egészen nézhető – persze ne számíts nagy dolgokra – és a némaságot kompenzálandó a narrátor funkció itt egészen jól működik együtt a nem lineáris történetmeséléssel. Egyedül a befejezés pofátlan profánsága zavaró, a csavarral együtt, ami sajnos nem üt akkorát, amekkorát üthetett volna, ha sokkal jobban használják a karaktereket. Most egyszerűen ennyi jutott. Banderas lassan azt hiszem, átigazol a B ligába, ha nem lesz óvatosabb. Ez több filmet és kevesebb szórakozást jelent. Hatvan évesen úgy látszik, ez jön. Jaj, és volt idén egy Dolittle is! (Pofázom itt a levegőbe, mikor pont ugyanúgy idén jelölték ezekkel együtt is Oscarra!)

Jonathon Schaech-t bármiben szívesen megnézem, mert ő az a színész, aki ezer filmben játszott és alig lehet tudni róla. Paz Vegát a „Solomia” óta imádom, amin a „Spangol” erősített, a „Spirit – A sikító város” meg nem rontott. Még a viszonylag borzalmas Rambo – Utolsó vér sem vette el tőle a kedvem, bár ez az új, rövid frizura nem előnyös szerintem neki. Talán a komolyabb szerepek miatt az image váltás. Karl Urban számomra totális rejtély, hogy mit keres itt, hiszen kora miatt kívánom inkább, hogy nagyvásznon Trekkerkedjen, vagy valami sci-fiben lövöldözzön (ami majdnem ugyanaz), csak ne támogató szerepre fecsérelje a fiatalságát. Inkább forgassa a „The Boys” második, harmadik, negyedik évadát, amíg jó a forgatókönyv.

A „Néma bosszú” egy átlagos mozi, tökéletes példája az egyszer-nézős kategóriának, mert a rendezésben annyira nincsen semmi, ami miatt emlékeznénk később rá, és kívánnák, hogy frissítsük az eltűnt emléket. Hacsak nem a tökös Banderas miatt, aki itt még hatvan alatt pár évvel is sportosabb, mint én és a cimboráim nagyja.

50%

Elátkozottak gyermekei - The Bad Seed (1956)

Elátkozottak gyermekei - The Bad Seed (1956)

Rendezte: Mervyn LeRoy

A film Mafab adatlapja: The Bad Seed (1956)

Megtekintés: Sokat nem tudtam a filmről, mielőtt megnéztem, ám a szinopszis egy a korát talán megelőző témát feszegetett: Mi történne akkor, ha kiderülne, hogy a gyermeked valószínűleg egy hidegvérű gyilkos. És még kiskorú.

Bevallom, az első percekben kifejezetten terhelő volt számomra, hogy az ötvenes években kélszült moziban a belső monológokat egyenesen a szereplők szájába adják, hogy kimondják hangosan. Sok mai dráma azzal kelt hatást, hogy keveset beszél és annál többet hagy a színészek verbális játékára, itt azonban annyi apróságot fejtenek ki a párbeszédekben, hogy néha bizony túlírtnak tűnt számomra. Ez a fajta erőltetett „kiszólás” talán a házkörüli tevékenységeket ellátó LeRoyhoz köthető a legszembetűnőbben, amikor a kislányról gondolkodik fennhangon. Nyilván a forgatókönyvírónak nem voltak meg abban az időben az eszközei, hogy pont eszköztelenebben mutassa be mind a figurát, mind az érzéseit és következtéseit, hogy a néző számára világos legyen, mi is történik. Ma már, színházi darabokon kívül ez a fajta karakterirányítás nehezen elképzelhető és bemutatható. 

Nagyon érdekes nézni ezt a közel ötven éves filmet, hogy ne csodálkozzak rá, a téma mennyire frissnek hathatott akkoriban és, hogy a horror műfajnak egy igen kedvelt leágazásának előfutára: a gonosz gyermekes moziknak, mindezt úgy, hogy amit ma kedvelnek a horrorfilm nézői, az ne legyen jelen a filmben. Se sok sötét jelenet, se jump scare, se naturálisan kivitelezett gyilkosságok. 

A történet lassan – két órás játékidő – épül fel, párbeszédek sorjázásával, egymás után ismerjük meg a szereplőket, akik mind a főszereplő anyuka látókörén belül jelennek meg, kivétel, amikor a kertben nincs jelen LeRoy és Rhoda beszélgetéseinél. Mind fényképezésben, mind dramatúrgiában követ egy színházi darabhoz hasonuló stílust, amiből még a tóparton játszódó pár perc sem tud változtatni. (Néhány filmben érezni lehet, hogy a bezárt, színházi hangulatot tompítandó, néhány külső jelenetettel igyekeznek a történet kereteit kissé kitolni, hogy a néző ne érezze úgy, mozifilmnek eladott színházi közvetítést lát.) Mondjuk korábbi okfejtésem mindjárt relevánsabb lett számomra, amikor utánaolvastam, hogy a „The Bad Seed” eredetileg egy William March által írt Broadway darab, amelynek mondanivalója és befejezése a bemutatása évében, 1954-ben erősen megosztotta a közvéleményt, illetve azokat, akik látták a darabot, annak pesszimista felhangja miatt. A cikk írása közben olvastam utána, hogy a színházi darabból lett a főbb szereplők karaktere a vászonra, ami így érthető, hogy mind felépítésben, mind a színészek játékában miért olyan teátrális hangulatú.

Manapság már nem olyan nagy kunszt belebotlani olyan filmekbe, amiben a gyermeki karakter a veszélyforrás, de még ma is legtöbbször egyfajta katalizátor szükséges ahhoz, hogy a gyerkőc úgy viselkedjen, hogy az legyen a horror központi témája. Például, megszállja valami démoni erő, szellem, vagy külső, misztikus hatására lesz a személyisége torz. Még mostanság is ritka, amikor a film kihagyja a magyarázatot és pusztán el kell fogadnunk, hogy a gyermek szimplán saját jogán gonosz. Ennek a témának egyik dolgozata volt a Macaulay Culkin főszereplésével készült „A jófiú”, és aminek forgatókönyvírója valószínűleg láthatta az „Elátkozottak gyermekét” korábban, legalábbis feltételezem. Azonban a mindent megmagyarázós, egyszerű embereknek szóló hozzáállás itt is tetten érhető abban, ahogya a film kvázi felénél egy tényleg nehezen befogadható pillanatban magyarázatot kapunk az esetleges miértekre, mert kissé hiteltelen – kissé? – és légből kapottnak tűnik.

A történet szerint Christine (Nancy Kelly) férje (William Hopper) másik államba költözik egy munka miatt, magára hagyva feleségét és tündéri kislányát, Rhodát (Patty McCormack). Mikor az eseményekbe csöppenünk, hamar megtudjuk, hogy Rhoda egy cserfes és kedves leány, aki elbüvőli környezetét, egyedül az alagsorban lakó és roppant szituáció idegen ezermestert, LeRoy-t (Henry Jones) nem, aki valamiért szent céljának érzi, hogy a kislánnyal kötekedjen. Van valami naívitás, ahogyan a forgatókönyvírók akkoriban elképzelték az emberek közötti kapcsolatokat, vagy mostanra lett része az életünknek a gyanakvás és mások feletti kontroll gyakorlásának igénye, de az biztos, hogy ma, átlagos környezetben, egy ilyen „LeRoy” féle embernek nem sok maradása lenne, főleg, ha még azt az állatias életteret is hozzátesszük, amibe az író erőlteti. Valahogy sántának érzem, hogy a házban lakó nőszemélyek csillogó, nett tiszta környezetét megosztanák egy, már az első percekben rendkívül negatívan bemutatott, külcsínyben a mai szexuális ragadozókra erősen hajazó férfiemberrel. Nem mintha nem történhetne ilyen a valóságban is, hiszen a film inkább társadalmi dráma, mint fantasztikus film, csak valahogy kicsit „sok”.

Christine karaktere is kellően be van mutatva az erőszakot minden formájában elítélő, egyszerű háziasszonyként, ezzel is növellve a pszichológiai hatást. Azonban a film legnehezebb szerepe egyértelműen a kislányé, Rhodáé, akit Patty McCormack alakít, a kornak megfelelően néha kissé ripacs mód, máskor zseniálisan. Vagy legalábbis, mintha a kettő között egyensúlyozna, ami azért is komoly feladat egy ilyen fiatal színésznő számára, mert rendkívül nehéz megformálni egy ennyire pszichotikus karaktert, ha nincs konkrét viszonyítási alapunk. Márpedig, remélhetően a kis hölgynek nem volt viszonyítási alapja. Azonban a rendezőt vagy valami egészen biztos ertő szakember munkáját dicséri, ahogy a figurát megszemélyesíti és felváltva  ugrál az érzelmi reakciók között.

Christine gyanakodni kezd lányára, hogy egy iskolai versenyen elnyerhető medáll tulajdonlása miatt, köze lehetett egy kisfiú fulladásos halálért. A film nem is hagy minket homályban tévelyegni, mert igen hamar kiderülnek az aggasztó tények és a továbbiakban főleg azt láthatjuk, hogyan birkózik ezzel meg az anyuka, két oldal között – anyai szeretet és polgári kötelesség - örlődve.

Még megismerjük az elhunyt kisfiú édesanyját, akit Eileen Heckart játszik, szintén remekül és nem ő tehet róla, hogy a figura viselkedése és szerepe mai szemmel olyan bizarr. Pl. egy ittas anyukát, aki feltehetően a gyermekünket okolja saját porontya haláláért, egészen biztos, hogy ma nem tenne ki egyetlen szülő sem olyan szembesítésnek, amit itt láthatunk a filmben és aminek kényelmetlen kimeneteléből a házinéni, Monica (Evelyn Varden) menti ki a kislányt.

Ha a lényeget foglalnám össze, akkor ez a film történetileg megelőzte, kiállításában azonban lemaradt korától. A színészi játék épp ezért ennek köszönhetően teátrálisabb, mint sok, pergőbb cselekményű moziban. Megtekintésre azonban pont eredetisége miatt erősen ajánlott. (Akkor is, ha azóta láttál száz hasonló mozit, mert attól ez még időben köröket ver a legtöbbre.)

Fontos még kiemelni, hogy a filmértékelő bizottság nyomására a befejezést teljesen újra kellett írni a színházi darabhoz viszonyítva, de ismerve az akkori erkölcsi normákat, még meg is értem. Ezzel persze sokat tompítottak a befejezés erején, ám néha jobban esik egyfajta „hepiend” a nézőknek, hogy a szórakozást ne tompítsa a negatív irány. Másrészt, ebből is látszik, mennyire álságos néha a cenzúra, hiszen a színházi darabra nem húztak rá szabályokat, be lehetett azt mutatni, és csak a filmváltozatnál kötötték meg a szerzők kezét, ami rávilágít arra, hogy milyen faramuci szituációkat eredményezhet, ha a művészetbe külsősök szólnak bele.

75%

A gyűlölet háza - The Hatred (2017)

A gyűlölet háza - The Hatred (2017)

Rendezte: Michael G. Kehoe

A film Mafab adatlapja: The Hatred (2017)

Fotó: imdb.com

Megtekintés: Tele a gépem számtalan szebbnél szebb gondolattal, így néha sorra kerülnek olyan filmek is, amikről azután lehetetlen filozófiai mélységű véleményt írni. Hogy mégis megpróbálom, az csupán azért lehetséges, mert így talán ha egy-öt-száz év múlva beleolvasok soraimba, felidéződik bennem a film és nem kell újra megnéznem. Legalábbis a kevésbé érdekes produkcióknál valami hasonló vezérelhet.

A „The Hatred” sem egy igazán jó horror. A panelek, amelyből egyébként olyan szépen építkezik, unásig ismertek. Ennek ellenére egy próbát megér, mert összességében elmondható róla, hogy hiányosságai ellenére – unalmas jump scare, elnagyolt karakterek, hirtelen és érdektelen lezárás – mégis szórakoztató. Nem tudnám elmondani, miért. Talán mert nem akar többnek tűnni: egyszeri szórakozás, korrekt kiállításban.

Már az első percek szimpatikusak, mert az apa szerepében látott Andrew Divoff mindig szívesen látott vendég volt számomra a vásznon. Divoff alakítja Samuelt, aki feleségével és lányával él elszigetelten Amerika egyik csücskében, a külvilágot, amennyire lehet, kizárva és gazdálkodásból fenntartva magát. A felesége, Miriam (Nina Siemaszko) még csak-csak megbékél ezzel, azonban a lánya, Alice (Darby Walker) inkább kitörne már és megismerkedne, ha nem is a világgal, de legalább a közeli várossal. Apában nem tudni, valójában miféle érzések kavarognak, ám minden erejével azon van, hogy megakadályozza lánya törekvéseit, az ilyenkor szokásos litániára hivatkozva: Csak neked akarok jót, megvédelek a világtól, stb.

Ez tudjuk, hogy hülyeség és itt sem működik, mert mire a néző először keveredik a farmra, már eléggé tele a kis hölgynek a hócipője ezzel az atyai elnyomással.

Közben apa kap egy rejtélyes csomagot és tanúi lehetünk, ahogy felbontja. Kiderül, hogy apu Hitler egyik személyes pribékje lehetett és a háború után, talán amerikai segédlettel, letelepedhetett egy félreeső helyen. Stílusa megkérdőjelezi, hogy hogyan tett szert anyura, mert nem tűnik egyértelműnek, hogy anyu Sam múltjával tisztában lenne, az viszont annál inkább, hogy Sam viselkedése melegágya a családi erőszakot bemutató filmek alap karakterének. Mondjuk a világ, ugye bonyolult, és sokszor látjuk, hogy arra érdemes emberek magányosan élnek, az ilyen seggfejek meg leszakítják a pom-pom kórus legszebb virágát. (Mondjuk itt ilyesmiről szó nincs. Pom-pomról.)
Alice végül a csűrben fakad ki uralkodó apjának, akinek ez úgy felcsűri az agyát, hogy belecsűri a lányát a benti itatóba, majd ki sem emeli onnan, amíg már késő. Konklúzió: Alice addig panaszkodott apunak az otthoni fojtogató légkörre, míg apu szó szerint megfojtotta. Itt kicsit meglepődtem, mert viszonylag ritka, hogy az általam főszereplőnek gondolt, csinos amerikai lányt már a film első negyedórájában megölik, igaz, ez a horror műfajban amúgy teljesen szokványos megoldás. Apu pedig eltünteti a nyomokat és anyura hagyja, hogy izguljon.

Fotó: youtube.com

Anyu a helyi seriff segítségét kéri, de miután a hatóság nem is képes megfelelően keresni – ne felejtsük el, 1968-ban még nem voltak olyan eszközei és hozzáállása a vidéki rendőrségnek, amivel képesek egy ilyen egyszerűnek tűnő feladattal megbirkózni – inkább beletörődik a veszteségébe és nem felejti el apu hibáztatni. Anyu pedig bár sosem bizonyosodik meg róla, hogy mi történt gyermekével, ennek ellenére amikor alkalma van, elteszi aput láb alól, majd nyakába kapja a világot és elhagyja a Samuel farmot. Itt említeném meg, hogy Nina Siemaszko így az ötven felé is rendkívül dekoratív hölgy és az ember végignézve rajta valahogy megkedveli – ha korábban nem tette volna – a töltött galamb külsőt. Remélem, olvassa ezt – hát persze – és mikor majd egyszer itt forgat nálunk, rám csörög.

Ugrunk is vagy ötven évet a történetben és ahogyan illik, néhány pom-pom lány – nem azok, de miért nem? – érkezik a házikóba hétvégére. A tulajdonos közeli rokon – talán apu és új nője, de nem sikerült kiszaszerolnom a párbeszédből – és cserébe, hogy a hétvégére a lányoknak hagyják a házat, ott hagyják a lányukat, hogy legyen kire vigyázni és ne vaduljon el nagyon a csajos buli.
Innentől az történik, ami sejthető: szellemek, látomások, rossz álmok, ijesztő zajok, rémisztő események és jump scare. Egyáltalán nem fogsz elájulni az egésztől és a számomra legjobbnak tartott csajt is (Alisha Wainwright) elsőnek nyírják ki, így kicsit duli-fuli voltam, ám mivel a vége kb. 25 perc alatt lezavaródik, nem volt időm sokat keseregni.

Fotó: filmdroid.hu

Hogy teljes legyen a kép, van az a tipikus mellékszereplő, akivel csak eggyel több a body count, a filmhez mást nem tesz hozzá. A gyilkosságokat nem mutatják, így aki vérre szomjazik, nem itt fogja megtalálni számítását. A film nem akar durva lenni, nem akar mély nyomokat hagyni. Szórakoztatni akar és azt viszont, valamiért sikerül. Ez talán a legnagyobb ereje. Nem mintha nem lenne itt is néhány megszokott ősbaromság, mint pl. első délután megtalálják a szereplők azokat a bizonyítékokat, amelyet az elmúlt ötven évben senki, vagy, hogy egyik-másik szereplő totál logikátlan dolgokat tesz, pusztán azért, hogy meghalhasson.
Viszont ebben a filmben van az egyik legjobb ijesztős jelenet is, amit már kisfilmként is mintha láttam volna. Elég az hozzá, hogy a mumus nem mindig az ágy alatt van, de nem szpojlereznék. Az a két perc szerintem emel a film színvonalán.

Akartam kicsit haragudni a filmre, mert olcsó horrornak híg a leve, azonban itt ez nem jött össze, mert sikerült egyben maradnia. Adj neki egy esélyt. De legyél azzal tisztában, hogy csak korrekt, semmi extra!

Egy nyúlfarknyi szerepre pedig sikerült egy olyan „legendát” is betolni, akit igazi horror rajongóknak egészen biztos nem kell bemutatni: Amanda Wyss, akit már Freddy is sikeresen karomizált. Wyss a mai napig aktív, de a közel száz filmjéből talán ha néhányat láttam. A „Silverado” nem miatta emlékezetes és a „To die for” pedig számomra kifejezetten felejthető alkotás, amiből ma már csak arra emlékszem, hogy játszott benne. (De mondjuk legalább emlékszem... A Silverado esetében nem így van.)
A kislányt alakító legkisebb szereplő, Shae Smolik még nem tökéletes, ha mimikáról van szó, mégis egy nagyon cuki jelenség. Bár, azt is megértem, hogy a gyerekszereplőket nem kedvelő nézőknek néha kicsit sok lesz vagy épp kevés. A fiatal hölgy azonban már most közel húsz produkcióban csiszolja tehetségét és ezekből jó néhány horror, szóval lehet még sikolykirálynő mire felnő.

55%

Fotó: blu-ray.com

Miss Daisy sofőrje - Driving Miss Daisy (1989)

Miss Daisy sofőrje - Driving Miss Daisy (1989)

Rendezte: Bruce Beresford

A film Mafab adatlapja: Driving Miss Daisy (1989)

Megtekintés: Jessica Tandy úgy lett kedvencem, hogy korábban egyetlen filmjét láttam és abban is egy olyan karaktert alakított, aki a való életben egészen biztosan őrületbe kergetne. 

Nem emlékszem pontosan már, de azt hiszem, az első mozi, amiben felfigyeltem a színésznőre, egy hasonlóan a barátságra épülő keserédes dráma volt, mint a Miss Daisy. A „Sült zöld paradicsomban” Tandy egy öregotthonban rekedt, végtelenül barátságos, ugyanakkor enyhén szenilis hölgyet keltett életre. Őt egy középkorú háziasszony (Kathy Bates) menekíti ki a szeretetotthonból. Egyfajta makro road movie, amelyben flashback-eknek köszönhetően megismerjük Amerikát abból az időből, amikor a nőknek még nem volt ildomos nadrágban járni és a férfiak az öklükkel nyomatékosították az igazukat, ha a családon belül kérdések merültek fel, hogy ki viseli a nadrágot. Nem is feltétlenül a földrajzi út az érdekes, amit abban a filmben a két nő bejár, hanem a fejlődésüké.

Már abban a filmben bemutatott barátság is két egymástól eltérő karakter kapcsolatára helyezte a hangsúlyt, ám ebben a moziban a két főszereplő közötti szakadék nem csak generációs, de vallási, etnikai, nemi és társadalmi is.

Daisy Werthan (Jessica Tandy) erőskezű zsidó asszony, aki egyik nap egy buta malőr miatt nem vezethetne többé autót. A fia, Boolie (DanAykroyd), hogy segítsen anyján, felfogad mellé egy középkorú fekete férfit, Hoke Colburn-t (Morgan Freeman), hogy talán majd így édesanyja végre nem akar többé volán mögé ülni. Azonban Miss Daisy végtelenül akaratos nőszemély és bár magát nem tartja egy elítélő személyiségnek, kezdetben rendkívül nehezen fogadja el a fekete férfi jelenlétét maga körül. Azonban Hoke olyan arisztokratikus nyugalommal hajt fejet az idős asszony akarata előtt, hogy az fokozatosan megenyhűl irányába, sőt, hosszú évek alatt egyfajta hűvősnek tűnő, de mély barátság alakul ki közöttük. Persze, a neveltetésük miatt sosem lépnek át egy határt, azonban ahogyan megismerik egymást, elfogadják a másik korábban kimondatlanul is elítélt viselkedési normáit.

Nem megkerülhetetlen mozi, talán voltak jobban elkészített darabok is, amelyek feltárják egy szoros kapcsolat mögött rejlő pszichológiát, azonban a szereposztás miatt mindenféleképpen érdemes adni egy esélyt az amúgy erősen tévéfilmes érzetű feldolgozásnak.

Tandy csípőből hozza a karót nyelt zsidó nőt, és remekül támogatja meg Freeman, aki talán sosem játszott ennyire tipikusan „néger” karaktert. Hisz volt ő már amerikai elnők, sőt, az isten is. Hoke karaktere azonban a tipikus déli fekete férfi, aki alárendeli magát „gazdáinak” és olvasni sem tud.

Mellettük szinte csak alájátszik Aykroyd, Miss Daisy fiaként, viszont azzal, hogy alkalmazza Hoke-ot, ő lesz a katalizátora, hogy anyja hűvös viselkedését megpuhítsa egy idegen férfi segítségével.

Persze ne gondoljunk egy klasszikus buddie mozira, hiszen a két világ tényleg nagyon távol áll egymástól, azonban az utolsó pillanatok, amelyben Hoke tortával eteti Miss Daisy-t, mindent elárul a karakterek fejlődéséről, még úgy is, hogy jobban belegondolva Miss Daisy barátságos viselkedése akár szellemi állapotával is magyarázható. Itt nem az egymást hátba verő, poénkodós barátság alakul ki közöttük, hanem a hosszú együtt töltött idő alatti csiszolódásnak köszönhetően egyfajta kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatnak. Mert amikor Hoke megeteti Miss Daisy-t a tortával, akkor már rég nem azért teszi, mert megfizetik, hanem mert lényéből fakad a segítőkészség és megszerette az asszonyt. Daisy pedig, amikor egyenesen Hoke kezéből fogadja el a tortából lekanyarított falatot, majd hálásan a férfire mosolyog, a legtávolabb áll már attól a nőtől, akit kapcsolatuk legelején megismertünk. És ez benne a szép: két ember, akiknek sosem kellett volna megismernie egymást, most boldogan tölti egymással az időt.

Alfred Uhry kamaradarabja lassan építkezik fel, itt-ott talán hézagos is kicsit. Döcögése ellenére nagyon jól megismerjük a karaktereket, ahogyan az egymással szemben támasztott gátakat apránként elbontják. Nem véletlen, hogy a filmet olyan sok díjra jelölték és ezért az alakításáért Tandy megkapta az Oscar-díjat, a forgatókönyvíró-szerző Alfred Uhry-val egyetemben. Azóta még két feldolgozása készült képernyőre a filmnek, olyan nevekkel, mint James Earl Jones, Angela Lansbury és Joan Plowright. A darab bizonyos formában még ma is aktuális.

Nem hibátlan mozi. Bruce Beresford biztos kezű rendező, azonban nem sok kísérletező kedv szorult belé, talán ezért sem érzem filmjei megtekintése közben a rá jellemző stílusjegyeket. Pedig biztosan vannak.
A „Miss Daisy-nél” ilyesmire azonban nincs szükség. A darab egyenesen színházba kívánkozik. Hogy a kész film ne legyen száraz dráma, abban lehet Beresford tehetsége. Mert végig szórakoztató a munkája.

Hans Zimmer filmzenéje pedig sokat emel rajta.

A film sokban emlékeztet egy korai Nicholas Cage filmre, "Az öreg hölgy és a testőr" című mozira, amelyben Cage egy testőrt alakít, aki a Shirley MacLaine által alakított ex First Ladyre vigyáz. Ott persze igyekeznek a thriller vonalon elindulni, bár a film első fele hangulatában inkább egy komédiára emlékeztet.

70%

Töfi:

- Tandy az ügynökével 100 dollárban fogadott, hogy ezért a szerepért már nem nyeri meg az Oscar-díjet. Miután veszített, kijelentette, hogy még életében nem volt még boldogabb így veszíteni el egy fogadást.

- Bár hihetetlennek tűnhet, Zimmer a zenét zenekar nélkül, szintetizátorral rögzítette.

- Dan Aykroyd egyetlen Oscar jelölése, ami nem is rossz, ha tudjuk, mennyire közepes támogató szerepet kapott.

A sötétség leple - Darkness Falls (2003)

A sötétség leple - Darkness Falls (2003)

Rendezte: Jonathan Liebesman

A film Mafab adatlapja: Darkness Falls (2003)

http://onlineradiostations.blog.hu/media/image/2015-07-15/12000446/h_poster.jpg

Megtekintés: Nem különösebben rajongok a kísértetes, szellemes tematikájú horrorfilmekért, de ha akad a szellemünk mellé valami érdekes koncepció, akkor nincs vele gondom. Itt pedig egy kicsi akad.

Az alábbi cikket a moziplussz oldaláról emeltem át, ahol egy időben odzi néven publikáltam filmkritikákat.

Egy újabb horrormese fiataloknak! De ez nem fedi igazán a valóságot. A tinihorror gyűjtőnév nem éppen megfelelő kifejezés ezzel a mozival kapcsolatban, két okból is. Az egyik az, hogy a tiniket idősebb korosztály váltotta le, és ez hitelesebbé teszi az ilyen “reális” filmeket. A másik ok pedig az, hogy a film egy olyan stílust képvisel, amelyet inkább mítosz-horrornak kellene neveznünk. Ebbe a vonulatba tartozik a John Carpenter által rendezett köd (The Fog), az agyonmásolt kalózkópiákról ismert Aligátor, vagy az újabb filmek közül például a Kör (The Ring) és a Rémségek könyve (Urban Legends), ahol eleve ezekkel az embereket félelemben és izgalomban tartó témákkal foglalkoztak.

Jonathan Liebesman olyannyira megszerette egyik barátja rendezésében készült rövidfilmjének gonosz karakterét, hogy hamarosan felkérve néhány ismerősét, egy egész estés filmet kanyarított a soványka alapötlet köré. Néhány éve, Joseph Harris, saját fantáziájának bugyraiból előhalászta a fogtündért, és készített egy öt perces szösszenetet. A Tooth Fairy 2001-ben készült. Csupán két szereplő játszott benne; anya (Catherine Overfelt) és fia (Jordan Johansen). Liebesman látta a kisfilmet és megtetszett neki. Felkérte a “Fogtündér” addig szinte teljesen ismeretlen író-rendezőjét, hogy néhány forgatókönyvíróval kiegészülve megtöltsenek nyolcvan percet. A munkába besegített John Fasano, aki jegyzi a Tökéletes katona gyatra folytatását (Universal Soldier: The Return), valamint segédkezett papírra vetni a “Megint 48 óra” című krimit, és a Magyarországon forgatott Victor Hugo regényéből készült “Notre Dame-i toronyőr” című drámát. Ez utóbbi azért kedves nekem, mert édesanyám, mint statiszta részt vett a forgatáson, és egy másodpercig látható a vásznon. A harmadik forgatókönyvíró James Vanderbilt, de ő eddig semmi említésre méltó feladatot nem kapott.

A három férfiú együttes munkájának eredménye sajnálatosan soványka, és olyannyira kiszámítható, hogy szinte lehetetlen mind megijedni, mind pedig eltéveszteni, hogy mi fog (szójáték) történni. Amerikában rengeteg lehúzó kritikát kapott ez a filmecske, pedig összességében pont olyan, amilyen egy horrorfilm. Különösen szép az első perc, amely elmeséli a legendát, amelyből a fogtündér átka eredeztethető. A zene Brian Tyler munkája. Meglepő, hogy az alig ismert nevű úriember már majdnem negyven filmhez készített zenét, olyanokhoz, mint a nálunk mellőzött, és végül a tékák polcán landoló Isten haragja (Frailty) vagy a Vámpírok folytatásának, melynek első részét a már megemlített Carpenter készítette.

https://i2.wp.com/asanisimasa.blog.hu/media/image/a%20s%C3%B6t%C3%A9ts%C3%A9g%20leple/Darkness-falls-kyle.jpg

Még kiemelhetjük a stábból a gyönyörű képekért felelős Dan Laustsen-t, aki munkájának köszönhetően bejárta Észak-Európát, és dolgozott a “Mimic - A Júdás faj”-on, valamint a már titokzatosan reklámozott “Szövetség”-en (The League of Extraordinary Gentlemen) is, melyet a Pengés Stephen Norrington jegyez.

A filmről: Darkness Falls városa a tenger mellett fekszik és a csendes kisvárosok mindennapjait éli. Alig történnek erre furcsa események, leszámítva néhány régi históriát a környéken lezajlott szerencsétlen boszorkányperről, és az azóta elő-előforduló rejtélyes gyilkossági eseteket. Kyle Walsh (Chaney Kley) hallotta a mesét a felkoncolt öregasszonyról, aki a nép dühének esett igaztalanul áldozatul, de sosem hitte, hogy igaz a szóbeszéd a visszatérő démonról, amíg meg nem tapasztalja a szellem haragját. Kyle megpillantja a démont, és miután tekintetük egybeforrt, egy lett a végzetük is, mert a mítosz szerint csak az forog veszélyben, aki megpillantja a szellem arcát. A kisfiú ugyan megmenekül, de édesanyja a jelenés áldozatává válik. A félelemtől szinte őrült gyermeket rehabilitációs intézetbe szállítják, és hosszú évekig megfeledkeznek róla a városka lakói. Egyetlen embernek hiányzik csupán, gyermekkori szerelmének, Caitlin Greene-nek (Emma Caulfield) akit viszont nem lát az elkövetkező tizenöt évben. Caitlin gyermekkori karakterét Emily Browning alakítja néhány percre.

Caitlin kisöccse, Michael (Lee Cormie) ugyanarra a sötétben megbúvó rettenetre hivatkozik, mint egykor az anyja megölésével vádolt Kyle. Caitlin felveszi a kapcsolatot a férfival, aki még a mai napig sem dolgozta fel a gyermekkorában átélt traumát, és halálosan retteg a sötétben. Amikor Kyle kerek-perec előhozakodik hihetetlen teóriájával a megfoghatatlan rémről, a lány kivételével minden érintett kineveti. Azután persze, mikor a pokol elszabadul, már késő...
...a sötétség leple beborít mindent, és a gonosz lélek, pusztító hadjáratba kezd.

Nincs menekülés!
Nincs segítség!
Maradj a fényben!

A “Sötétség leple” hibái ellenére szerintem szórakoztató film, és kellemes borzongást nyújt, főleg az olyan horror-kedvelő mozi-mániákusoknak, akiknek szükségük van arra a bizonyosfajta bizsergésre.

Egy biztos: a fiamnak nem adok pénzt, ha kiesik az utolsó tejfoga. Sőt, ha lehet, a közelébe sem megyek, hisz ki tudja…?

60%

Chaney Kley, 2007-ben, nagyon fiatalon, 34 évesen elhunyt alvási apnoe-ban.

https://horrornews.net/wp-content/uploads/2013/08/Darkness-Falls-2003-Movie-7.jpg

Bushwick - Bushwick (2017)

Bushwick - Bushwick (2017)

Rendezte: Jonathan Milott, Cary Murnion

A film Mafab adatlapja: Bushwick (2017)

https://world4ufree.blue/

Megtekintés: Elkezdtem nézni és végül rajta maradtam. Ezt kapod, amikor „Az ember gyermekét” ötvözöd egy menekülős játékkal.

Bushwick városán (valójában egy nagyváros, New York City zűrös negyede) eluralkodik a káosz. Ezzel Lucy (Brittany Snow) akkor szembesül, amikor barátjával leszállnak a metróról és hazamennének, megtervezni a közös jövőt. A nyugodt házasélet gondolatát azonban felváltja a pánik, mert egy ostromállapotban találják magukat és ötletük sincs, mi ez az egész. Lucy pillanatok alatt egyedül marad és bemenekül a legközelebbi házba, ahová két afroamerikai figura követi, hogy tetézve a lány veszteségét még jobban lerontsák a napját. Nem számolnak azonban Stupe-pal (Dave Bautista) aki mint gondnok tengeti mindennapjait a házban és véletlenül megérkezik a pincébe, hogy ha már ott van, megmentse a lányt.

Miután két fekete pondróval kevesebb rontja a levegőt, a duó dacszövetséget köt, hogy előbb Lucy nagyiához futnak be kereket cserélni, majd road-movieként folytassák útjukat Stupe feleségéhez és gyermekéhez, mert a nagydarab férfi mindenáron el akar jutni hozzájuk.

A menekülésük azonban cseppet sem egyszerű, mert a városban polgárháborús helyzet alakult ki és az őrület közepén szinte azt sem tudni, ki lő, kire. Stupe belső kényszer hatására mentené a lányt és magát is, azonban Lucy ahelyett, hogy az óriással tartana, előtte mindenképpen hazamenne nagyanyjához, csakhogy lehetséges, hogy ezzel időt veszítenek és talán sosem hagyják el a várost.

Bautista szintet lépett, amikor executive producerként támogatta a filmet, de ez jogos lépés, ha kicsit előrelátó az ember a szakmájában és nem feltétlenül színészként akar megöregedni. Talán nem ez volt a legjobb választás, hogy első filmje ennyire ne hagyományos legyen. Az alapötlet amúgy adta volna magát egy egyszerű, csihi-puhi akciófilmhez, azonban a történet kidolgozása helyett annak technikailag kissé formabontóbb elmesélésébe ölt több időt a rendezőpáros. Manapság már nem nagy kunszt persze ilyen rejtett vágásokkal kitolni az egysnittes jelenetsorokat és mivel a filmnél ez egy koncepció volt, talán azok csiszolásával kellett volna kezdeni valamit, mert a rejtett vágások nem túl ötletesek és szépek. Ha már tényleg ennyire ragaszkodunk hozzá a játékidő nagy részében, hogy folyamatos ütemben meséljük el a történetet, talán nem lett volna hátrány, ha egységesítés után nem is használunk akkor hagyományos vágást és kicsit több időráfordítással összedobunk egy egysnittes filmet. Mert a végeredményt tekintve akkor már megléphették volna az alkotók ezt is, hisz adott volt hozzá minden. Néha a cselekmény meg is bicsaklik. A néző válaszok iránti igényét nem is elégíti ki maradéktalanul sem az utcai harcok kialakulása (Talán kicsit többet kellett volna foglalkozni a háttér-történettel) sem az utolsó jelenetek, illetve az oda vezető út felvezetése. Mert ez a „jussunk a helikopterekhez és megmenekültünk” szitu kissé sántít.

mafab.hu

Ettől függetlenül nem piszkálnám ezt a mozit, mert viszonylag gyorsan elrepül a játékidő, végig pörögnek az események, így egyszer simán leköti az embert. Az más kérdés, hogy a forgatókönyvben hemzsegnek a logikai baromságok és közhelyes szituk, amik visszaköszönnek korábbi filmekből.

Bautista rajongói jól fognak szórakozni az expankrátor színészi babérokra törő alakításán, vagy azok, akik kifejezetten szeretik az inváziós mozikat.

A konfliktus kialakulására rágyúrtam volna, mert azt sutának érzem. Ráadásul a szereplőket is kissé mostohán kezeli a forgatókönyv, de, ami rosszabb, hogy még az is kiszámítható.

60%, amit inkább a kamerakezelésnek köszönhet, nem a történetnek. Azonban egyetlen bravúros megoldásra (Részemről a minimális vágás során pergő cselekmény még mindig egy plusz pont) nem feltétlenül lehet felhúzni egy egész filmet, ha közben döcög a dramaturgia. Nem kell egyetértened velem, de ahelyett, hogy Stupe néhány információmorzsát ver ki félidőben a kommandósból, mennyivel elegánsabb lett volna, ha az utcán lassan araszoló katonai dzsip hangszórójából szűrődik ki a megfelelő információ? Ha egy sztentori hang sorolja el, hogy bizony itt statárium van és aki ellenáll, azt kivégzik. Ráadásul, az sokkal indokoltabbá tenné az ellenállást is., értem ezalatt, hogy mennyivel gyorsabb a reakcióidő az ellentámadásra, ha tudjuk, hogy mi is történik és nem csak a fegyverdörgésekből kell összekombinálni.

imdb.com

Részemről a papos-fegyveres közjátékot is erősen átírtam volna, mert talán ez a film egyik leggyengébb pontja. Elképzelhető, hogy a felirat fordításának sorai között nem tudtam olvasni és ott veszett el valami lényegi információ, ám részemről ez a momentum úgy volt kezdetleges, ahogy beépítették a filmbe. A lezárása dettó. Nem a pap szekvencia, hanem ahogyan lezárták a mosógép-teremben. Nálam totál WTF. - Tehát, kis gang megzsarolja a két főszereplőt, hogy Lucy húga, Belinda (Angelic Zambrana) túszként náluk marad, amíg a hős duó nem szól a közeli templomban "állomásozó" atyának, hogy a hirtelen verbuvált ellenálláshoz van bőven elég fegyver a bandánál, csak jöjjenek érte és kap mindenki. Kb. ennyit szaszeroltam ki a filmből. Erre Stupe és Lucy elrongyol a megadott címre, találnak egy halom embert, akit zavarnak egy találkozási ponthoz, és Lucy még az atyába is belebotlik, aki ahhoz képest, hogy egy elvileg tökös harcos afroamerikai brigád tőle várna valami parázs ellenállást, inkább rövid úton a fejéhez emeli a stukkert... Mindezek után, a duó dolgavégezetlen elmegy a találkozási pontra, ahol visszakapják a hugicát, mert állták a szavukat. Mi van? Ehhez a sehova nem vezető futkározásért miért volt szükség két vadidegenre??? A banda miért nem maga intézte ezt az ügyet, ahelyett, hogy zsarolgatnak és három idegent vonnak be egy ilyen fontos (?) hadjáratba. (Ezt a rész újra kell néznem, mert bevallom, nem nagyon értem.)

A történet nálam amúgy 100% is lehetett volna, ha a forgatókönyv nem ennyire összecsapott. Ez rontotta le 60%-ra.

A film zenéje, Aesop Rock munkája, simán megérne egy külön cikket. A filmzenei anyag simán 80%.

Igaz történet alapján - D'Aprés Une Historie Vraie (2017)

Igaz történet alapján – D’Aprés Une Historie Vraie (2017)

Rendezte:  RomanPolanski

A film Mafab adatlapja: Based on a True Story (2017)

http://carolebethuel.com/dapres-une-histoire-vraie-roman-polanski/

Megtekintés: Pszichológia szakos diákoknak kötelező darab és azoknak is, akik már keveredtek energia-vámpír kapcsolatba. Azoknak szintén, akiknél beütött bármilyen alkotói válság.

Volt idő, amikor kifejezetten szerettem Polanski filmjeit, annak ellenére, hogy témájuk néha nem győzött meg teljesen. Volt bennük valami fanyar humor, ami kedvemre való volt. Még úgy is kedveltem, hogy a mélyen elítélt metoo liga tagjaként híresült el, akkor, amikor még nem is kiáltott senki metoo-t.

Azután valami megváltozott benne vagy bennem (?) és már nem éreztem a kedvemre való humort a mozijaiban és bizonyos szempontból azután is remekműveket tett le az asztalra, ennek ellenére már nem éreztem a zsenijét. (Pont, mint Woody Allennél.) Kiöregedett vagy csupán elveszítette kohéziót, nem tudom. Egyszerűen csak úgy érzem, mintha nem szerelemből készülnének már filmjei, hanem mert... ...ez a hivatása. Még motiválja, hogy keressen érdekes, zsigeri témákat, hogy azután forgasson belőlük valami személyes mozit, azonban a tüze kihunyóban van. Az a „személyes” íz hiányzik nekem marhára. „Az öldöklés istene” állítólag egy remek kamaradráma és a jó kritikák miatt fogok nekiülni még egyszer. Igen, mert elsőre nem bírtam végignézni.

Ismét embert próbálónak éreztem legfrissebb munkáját megtekinteni, ami nem másról szól – és ezzel talán önmagára is reflektált – mint az alkotói válságról.

Adott egy elismert és sikereinek a csúcsán tevékenykedő írónő, Delphine Dayrieux (Emmanuelle Seigner) aki idegösszeroppanás határán egyensúlyozva igyekszik túlélni a sikerrel járó mindennapokat, miközben egyre nehezebb teher nyomja a vállát: gyakorlatilag három éve írói válságban szenved és képtelen feldolgozni ezt a tehetetlenséget, miközben a kiadója napról-napra erőszakosabban igyekszik kiverni belőle valami használható anyagot.

Delphine egy dedikáláson megismerkedik a titokzatos Elle-vel (Eva Green) aki mint egyik legnagyobb rajongója mutatkozik be és véletlenül – hihetnénk először – a találkozó utánra szervezett party-n is feltűnik, ahol rövid idő alatt megbarátkozik az enervált és már-már végkimerülésig hajszolt Delphine-nel.

Elle nagyon hamar Delphine életének része lesz és megy is minden a kellemes thriller vonalon előre, akár egy közepes Stephen King regényben. Mondjuk ezt nem ő, hanem Delphine de Vigan író-rendezőnő vetette papírra, amiből a rendező és Olivier Assayas gyúrt össze egy forgatókönyvet. Egyértelműnek veszem, hogy az írónő már csak a karakter neve miatt is, de önéletrajzi elemeket használt fel a történethez, amely könyv formában valószínűleg még érzékletesebb munka lehet, mint a kész film, hiszen a karakterek lelki vívódásait még remek színészekkel sem egyszerű vissza adni képi formában, ha nem erőszakoljuk tele a filmet belső monológokkal. Ráadásul, ha már itt játszom az eszem, mint íráselemző, a cím sem véletlenül az, ami. Ezek szerint de Vigan egy időben nem dolgozott túl vígan.

Elle (Eva Green)

Szóval a belső monológoktól megkímélnek minket, talán mert szerkezetileg nem működött volna megfelelően a szétesés szélén álló főszereplő szájából hallani a gondolatait.

Így azonban egy lényegre törő és szikár kamaradrámát kapunk, amelyben egyik nő rátelepedik a másikra, miközben a szimbiózis helyett fokozatosan parazita kapcsolattá alakul a közöttük meglévő kényes egyensúly. Ebből a szempontból azonban remek a mozi, viszont nem megújító. Bizonyára már mindenki látott legalább egy ilyen filmet, amelyben a negatív szereplő fokozatosan hálózza be a hőst, szinte átvéve szerepét annak életében, míg végül az egész nem csúcsosodik ki valami végső leszámolásba, amelyben többnyire, a korrektség jegyében, győz a „jó” oldal, bár, sokszor közel sem olyan kifinomult módszerekkel, mint ahogyan korábban behálózta a „rossz”.

Ebben a filmben azonban minden lineárisan, nyílegyenesen vezet a végkifejletig és az egyetlen, ami még meglepheti a nézőket, az a film végi apró csavar, amelyre persze szükség is volt, ha valamilyen formában hűek akarunk maradni ahhoz, amit a cím sugall és nem megyünk el az olcsó horrorfilmek irányába, habár az alapanyag miatt bőven lett volna rá lehetőség. De elengedtem, mert van néhány mozi, ami már boncolgatta a témát abból az irányból.

Így azonban a végeredmény semmi több mint korrekt, azonban felületes nézőknek pont olyan lesz, akár egy pohár víz: színtelen, szagtalan. Oltja a szomjat, de semmi maradandó.

Polanski már sokadik alkalommal dolgozik együtt múzsájával, aki közben hozzá öregedett a mesterhez. Tulajdonképpen furcsállom is, hogy valamiért ezzel a hölggyel kötötte össze az életét, hiszen már első munkáinál kitűnt, hogy Seignert azért nem túl felkészült színésznő. Itt azonban meglepően jól hozza a karaktert, talán még Green-en is túltesz, mert a 13 évig angol produkciókban feltűnő Green itt szinte egyetlen arckifejezéssel formálja meg és viszi végig Elle figuráját. Persze, lehet, hogy koncepcióhoz tartozott az is, hogy minimális érzelmi skálán bontakozzon ki a karakter, így azonban abból a szempontból zavaró, hogy egyszerűen túlságosan egyértelmű Elle karakterének iránya, illetve ahová viszi a cselekményt. Nincs lépése, amivel meglepne minket, és amikor dramaturgiailag lelepleződhetne a figura, a forgatókönyv szinte megfeledkezik kihasználni az adott részt, mert még nem jutott a végponthoz, amit felépített a történet. Mondjuk, jobb is hogy Delphine figurája tesze-tosza, mert ezzel még húszpercnyi anyagot tudtak hozzátenni a filmhez.

Összességében azonban pont a túl tűéles történetvezetés miatt nehéz belemerülni a filmbe, mert kiszámíthatósága miatt kevesebb teret ad gondolkodni és csak az járt a fejembe, hogy az írónő mikor ereszt golyókat és száll szembe Elle-vel.

Delphine (Emmanuelle Seigner)

Nem is én lennék, ha nem említenék meg legalább egy címet a témában, ami legyen az „Egyedülálló nő megosztaná...”, talán pont azért, mert másik cím nem jutott eszembe, pedig tudom, hogy legalább 3-4 hasonló mozit láttam már a rátelepedés témában és 1-2 pedig kifejezetten arról szólt, hogyan akarja egyik szereplő átvenni a másik identitását. De túl sok filmet nézhetek mostanában, mert a filmcímek nem jutnak olyan gyorsan eszembe, mint pár éve.

Erős negatívum, hogy Vincent Perez és Dominique Pinon szerepe olyan lett, amilyen.

A befejezésről, amiről azonban lehet, hogy érdemes lenne kicsit többet beszélni, most mégsem tehetem meg, mivel elszpojlerezné az egyetlen igazi meglepetését a filmnek. Aki pedig végignézni az első kilencven percet, megérdemli a végét.

Jó értelemben!

60%

47 méter mélyen 2 – 47 Meters Down: Uncaged (2019)

47 méter mélyen 2 – 47 Meters Down: Uncaged (2019)

Rendezte: Johannes Roberts

A film Mafab adatlapja: 47 Meters Down: Uncaged (2019)

imdb.com

Megtekintés: Ha én végig bírtam egyszer nézni, akkor – feltételezvén, hogy nem vagy nálam nagyobb kéjenc – egyszer neked is menni fog.

Jelen esetben igyekszem nem hagyományosan, rám jellemző módon írni a filmről, hanem csak így idedobálnám az észrevételeimet, nem feltétlenül „érkezési” sorrendben.

John Corbett:
Kedvelem ezt a fickót. Valójában nem tudom, miért – egészen biztos nem azért, amit a vásznon okoz – de biztos, hogy kedvelem, mert ha meglátom a nevét egy stáblistán (and John Corbett, mert valamiért őt ki szokták emelni) már mosolygok, hogy na, megint mit fog csinálni. John Corbettet talán sokan ismerik, ha más nem, arcról és a filmnézők szerintem két női programhoz köthetik leginkább: A „Szex és New Yorkhoz” és a „Bazi nagy görög lagzihoz”. Mindkét film a nőket és a zsepit célozza meg, mert, hogy a szemed könnyezni fog, ha ezeket nézed, az biztos. Az más kérdés, hogy sírós vagy örömkönnyek ezek.

Nekem a „Szex és New York” kimaradt. Tény, hogy egyszer, a moziba küldött első résszel tettem egy próbát, ám a kísérlet, hogy végignézem kétszer is hamvába holt. Egyszerűen nem bírtam nézni ezt a négy karaktert, ahogyan élik az életüket, ami azért fura, mert a „Született feleségeket” viszont kifejezetten kedveltem. Tehát nem a nőgyűlöletem az oka. Ami nincs. Szerintem. Bár, ha azt vesszük, hogy csak végignéztem egy mozit, amelyben cápák falják fel őket... Mert, ugye ez jön át a reklámokon.

Corbett számomra nem színész. Bármiben láttam, sokkal inkább tűnt valakinek, aki nyert egy versenyt, melynek a fődíja, hogy eljátszhat egy szerepet egy készülő moziban. Ő pedig megjelenik, eljátssza és eltűnik. Már a „Bazi nagy görögben...” is egy szerethető figura volt, aki betévedt átlagembernek tűnt a film világába. Mert valahogy, olyan kedves fickó. Még akkor is, ha néha olyan karakter bőrébe bújik, aki negatív az adott moziban. Bevallom, ezt nem sűrűn látom és amúgy kedves mackós kisugárzása miatt nehezen is hiszem. Azonban a színészek igenis néha kilépnek a komfortzónájukból, hogy valakinek bizonyítsanak, vagy mert bedrogozva íratták velük alá a szerződést. Másképp nem is lehet, nem igaz?
Corbett tehát ismét a stáblistán, a megtisztelő „and” előtaggal, amiből pontosan tudtam, hogy vagy szemétláda lesz, vagy nyúlfarknyi, vagy meghal. Mondjuk szemétláda szerep esetén ez hatványozódik.

Mindentől függetlenül úgy vélem, ha a neve megjelenik egy stáblistán, akkor nem lehet tökéletesen fos a végeredmény, mert van azért érzéke hozzá, hogy a filmek, amikre igent mond, valahogy ellavíroznak az imdb 4 csillagos értékelése fölé. Néha súrolva azt.
Nem is nagyon vártam azt, hogy a „47 méter 2” hatalmas durranás lesz, lévén, hogy az első rész is erősen lógatta a lábát a zs kategóriába. Ezt pedig, ahogy olvastam, megfejelték azzal, hogy több női szereplő!

https://www.indiewire.com/2019/08/47-meters-down-uncaged-review-sharks-1202166270/

Ha pasi vagy, arra gondolsz, amire én: csinos popsik, mellek, kivillanó lábak végig, amíg tart a film. Talán ez volt a legerősebb oka, hogy végignéztem és a feliratot olvastam, nem híreket a telefonomon. Mert valamiért érdekelt, akkor is, ha tudtam, ez nekem túró.
Ahogy öregszem, egyre nehezebben bírok végignézni filmeket. Ha az első 5-20 perc nem fogja meg a kezem és vezet magával, elveszítem az érdeklődésemet. Itt is megvolt rá az esély, mert a felütés több apróságot elárult számomra.

1. A film úgy klisés, ahogy van, ráadásul hevenyészetten dobálja ezeket össze, pszichológiai mélységig már nem merészkedik. Értem itt a főszereplő két lány közötti kialakult féltestvéri viszony minőségét. Meg az iskolai bully jelenséget, stb. Tehát van történés, de mindet láttuk valahol.

2. A film forgatókönyve gyakorlatilag „A barlang – The Descent” forgatókönyve, szörnyek helyett cápákkal, barlang helyett barlanggal és vízzel.

3. Nem nagyon lesz kiért izgulni, mert a forgatókönyv senkivel nem foglalkozik annyira, hogy érdekeljen bennünket. Ez abból is meglátszik, hogy a film végén már nem térnek ki arra, hogy vajon anyu hogyan reagált. Azt nem kell tudnunk. Maradjon ez a főszereplők titka. Pedig, a korábbi kapcsolati háló miatt legalább két mondatot rászánhattak volna, hogy sejtésem legyen, hogyan lesz ez tovább. Igen, nem szeretem, ha egyes szereplők kezét túl hamar engedi el a film.

4. Amikor azt írtam, hogy a film klisés, azt úgy értem, hogy az! Amit előre sejtesz, az meg fog történni! Minden! Ennél fogva különösebben – a karakterek felépítésének hiánya mellett – a film másik negatívuma, hogy kiszámítható. Elég kevés az élvezet abban, ha előre tudsz két perccel korábban mindent.

Az ilyen filmek persze szabályrendszer szerint épülnek fel. Ezek egyike, hogy a legtöbbször a karakterek olyan szituációba keverednek, amibe te, a vászon előtt ülve határozottan nemet mondanál. Azután egy ponton – általában még az elején – kiderül, hogy a szereplők nem elég, hogy nagy szarba kerültek, de senki nem tud róla, hogy ott vannak!
Ezt néha elhiszem, máskor nem feltétlenül. Azonban, ha Corbett karaktere valóban olyan profi, mit állítják, nem fogadom el magyarázatnak, hogy azért nem fogják keresni őket, mert a felfedezett barlangot titokban fedezték fel, senki nem tud róla.
A cápák is pofátlanok, hogy bár a pasik egy ideje végeznek itt kutatásokat, a dögök eddig nem érezték, hogy tiszteletüket tegyék.

https://medium.com/@xeyiv/regarder-47-meters-down-uncaged-2019-film-complet-en-streaming-vf-fran%C3%A7ais-d88d0aeb2f54

Úgy vélem, egy profi, aki ilyesmivel foglalkozik, nem engedi meg magának azt a luxust, hogy többszörösen bebiztosítsa magát. Márpedig a biztonságba az is benne van, hogy valaki(k) tudnak róla, hogy hol van. Azután a kijutásuk egy olyan hevederen múlik, ami eleve megkövetel nem kevés izomerőt és a rögzítése olyan viccesen sikerült odafent, hogy felröhögtem, hogy ezt ma, 2019-ben komolyan gondolja bárki? Két szikla közé úgy beékelni egy csatot – nem ismerem erre a cuccra a szakszót – hogy a szentlélek tartja a helyén? Oké, hogy klisés vagy, de hülye ne legyél!
Persze, hogy nem is működik.

Azt, ugye nem kell ecsetelnem, hogy a szereplők a nagykönyv sorrendje szerint haláloznak el, ami szép gesztus a cápáktól. Ráadásul, mindig csak azt harapják kurva gyorsan ketté, akinek nincs több sora a szkriptben... A többiek puszit kapnak.

Az mellékes, hogy a címnek semmi köze a filmhez, sőt, ilyen formán az első részhez sem, mert ez simán egy túlélős, menekülős darab, sehol a klausztrofóbiás, kötött mélység.
Azonban van pozitívum is:

Az már eleve jó, hogy egyszer végig bírtam nézni. Szerintem, akkor nem csapnivaló.

Stallone lánya még nem tudom, mennyire tehetséges, de egészen kellemes jelenség.

A helyszínek hozzák a „The Descent” szintjét. No, nem a szobrok terme, hanem a sziklás, vizes részek.

Azonban mindezek ellenére, le kell szögezni, hogy a mozi nem fog minket elkényeztetni lopott szexualitással. Egyszerűen olyan jók a jelmezek és a fényképezés, annyira távolságtartó, hogy nem kell félnünk, hogy ami maradt az illetlen vagy izgató. Hiába a négy lány, hiába a meztelen lábak, annyira homogén az egész társaság, hogy bennem semmit nem mozgattak meg.

Kérdés: Azt még elárulná nekem valaki, hogyha egy bántalmazó csajnak egy másik, tökös csaj bemutatja az egyezményes jelet, miközben a bántalmazó éppen szemétkedett valakivel, akkor a bántalmazó csajnak ettől miért kell, hogy lefittyenjen a szája? Még sosem látta korábban a feltartott középső ujjat? Ezzel kicsit túltolták a karakter arcjátékát szerintem.

A másik, hősnőnk karakterét gondolom a rendező instruálta, hogy miközben mennek a titokzatos helyre, többször visszanézzen, mintegy jelezve bizonytalanságát. Nem vicc, hogy ezt még a vízben is megcsinálja. Igazi para-karakter!


Összességében maximálisan hozta mindazt, amit egy ilyen filmnek hoznia lehet. Kissé talán túl komolyan is vette magát. Kicsit sok is volt talán. Ettől függetlenül, nézhetősége okán épp, hogy megér egy 55%-ot. Mert amit vállalt, azt hozta. Már ha ez volt a cél...

https://www.imdb.com/title/tt7329656/mediaviewer/rm26319617