Rosewood, az égő város - Rosewood (1997)

Rosewood, az égő város - Rosewood (1997)

Rendezte: John Singleton

A film Mafab adatlapja: Rosewood (1997)

Megtekintés: Többet vártam. A téma érdekelt, de akkor inkább majd újranézem a Lángoló Mississippi-t.

John Singletont nem tartom egy tehetségtelen rendezőnek. No nem a Shaft miatt, mert azt egyenesen rühellem. Abban a filmben a lényeg, hogy az amerikai bevándorló mexikói közösség (kiterjesztheted nagyjából bárki másra, aki a határon kívülről érkezett) és az indiánokat erőszakkal felváltó fehér emberek gyakorlatilag le kell, hogy térdeljenek és tisztára kell, hogy szopják az öntudatos afroamerikai férfinak, aki tökösebb mindenkinél, női szereplőre meg nem is emlékszem. Nem, a Shaft lesz az, ami miatt John Singleton neve számomra ismerős. Nem is a korai munkái miatt, mert valahogy nem vagyok fogékony a néger-filmre, igaz, láttam párat és tetszettek is. Meg nem is. Kimaradt nekem a "Fekete vidék - Boyz n the Hood (1991)", bár jók a kritikái, a "Fekete átokról - Baby Boy (2001)" a mai napig nem is hallottam és "Halálosabb iramban - 2 Fast 2 Furious (2003)" meg nem kunszt az első rész után...
Viszont a "Négy tesót - Four Brothers (2005)" kifejezetten élveztem és Singleton jó érzékkel tette meg a fekete fiúk egyik testvérének Mark Wahlberget, mert tudta, hogy csak akkor lesz nézettsége az amúgy remek kis krimi drámájának, ha egy fehér csóka seggét is csipkésre rúgják benne, nem csak feka csávókét. Wahlberg-gel meg a kétezres években nem nagyon lehetett félrenyúlni. (Nekem az Esemény nagy kedvencem, úgyhogy bekussolsz.)

A forgatókönyv hiányosságai nem a rendezőt terhelik. Gregory Poirier - aki amúgy hófehér csóka - összeszedte valamennyi tudását, amit hallott a feketék elleni erőszakról a húszas években és kanyarított köré egy több, mint két órás tablót. Francot tabló. A film első felében megismerjük a főszereplőket, hogy a film második felében, ami nagyjából másból sem áll, mint, hogy a feketék menekülnek össze-vissza, míg a fehérek utánuk kutatnak, hasonlóan kaotikus állapotban, míg végül van, aki megmenekül és van, aki nem.

Igen, mikor a film elindult azt hittem, hogy egy legalább olyan letaglózó, izzadtságszagot és mocsárbűzt árasztó, valóságot a nagyszobába hozó filmet fogok látni, mint az említett Mississippis dráma, de nem. Hiába a remek színészi gárda, ha a párbeszédek és a cselekmény egy idő után nagyjából egy önmaga farkába harapó kígyóról mesél.
Ez főleg a film második órájára igaz.

A forgatókönyv nem tudom, eredetileg is fehér ellenes propaganda volt e, de még a viszonylag kedvelhető Jon Voight karakterét is úgy ismerjük meg, hogy épp egy fiatalkorú fekete lányt dönget a szatócsboltjában, miközben felesége otthon eteti a gyerekeket. A másik, akibe szorult némi emberség, a helyi megbízott seriff, akit kedvenc pszichopatánk, Michael Rooker alakít és az író nem tudta eldönteni, hogy most akkor a feketék védelmére kell kelnie - alliterált kicsit - vagy inkább engedje szabadjára a már kétszer említett Mississippis filmben már korábban eljátszott KKK szerepét. (Mert Rooker abban a remek drámában már alakított egy elég erős mellékszereplői karaktert, aminek köszönhetően színészi reputációja erősen megnövekedett Hollywoodban; Igaz, már két évvel korábban felfigyeltek rá a Henrys, sorozat gyilkosos low budget drámában.)

Sajnálatos mód a fekete szereplők sem mind szerethetőek. Van, aki ahelyett, hogy menekülne és befogná a pofáját, akkor kezd el morális harcot vívni választott ősellenségével, amikor a lincselő tömeg a sarkára hág. Ennyire senki sem hülye vagy elvhű, de ha meg mégis, verjék agyon a barmát. Tényleg akkor kell megvitatni, hogy Wright (Voight) megkefélte négerünk egyetlen lányát, amikor a többi menekülő nyomorult már viszonylagos biztonságban van a fehér ember nyújtotta menedékben, saját házában, megkockáztatva, hogy a feldühödött fehér csőcselék rajtakapja mindannyiukat a tornácon és felgyújtsa a faházat, zokszó nélkül? Komolyan?
Ezt a problémát nem lehetett volna megbeszélni a balhé kitörése előtt? Akkor van itt az ideje, amikor már felhúztak a fákra egy tucat feketét és a környék keresztanyukáját szitává lőtték, akár egy kutyát, pedig őt még elvileg szerették is?
És mikor végre a fehér boltos ajtót nyit a menekülőknek, akkor pont az a kis fekete gepárd nem marad ott és fut be a fák közé, akit fehér papuskánk a film elején vígan kefélt? Ezek tényleg ilyen hülyék voltak, vagy a fekete lány félt a fehér feleség szemébe nézni?
A fekete gyerekek szintén idiótának vannak beállítva. Miközben körülöttük kigyulladt a világ, ezek visszamennek ketten az égő templomhoz, mert szól a harang és azt csak apu szokta kongatni. Ne már. Ilyen hülye néger gyerekek még a Lángoló Mississippiben sem voltak. Ott tudták, hogyha kitört a lincshangulat, akkor lábadat a nyakadba és uzsgyi.

Robert Patrick rövid, de gyökér szerepe miatt ég le egy város.

Akit még lehet nagyon utálni, az a fiatal, fehér feleség, akitől az egész balhé indul. Szerinted volt oka, hogy ahelyett, hogy a férjének elárulta volna, hogy egy fehér, átutazó szabadkőműves verte szarrá a saját konyhájában, inkább előadja, hogy egy fekete férfitól kapott pár atyai sallert? Oké, vannak alapból féreg karakterek a valóságban is és az irodalomban is. Ezt benyelem. De azért a fekete srácok, akiket ezért elővesznek és van információjuk a fehér támadóról, nyissák már ki a kurva szájukat, mikor szorul a nyakukon a hurok, mert épp olyan hibásak, mint a nő, aki miatt a trébe kerültek. Igaz, a feldühödött tömeg addigra már vért kívánt látni, csak nem mindegy, hogy az egyetlen seriffnek van plusz információja az állítólagos erőszakról, vagy nincs.

Singleton egyetlen hibája, hogy nekiugrott egy olyan ostoba forgatókönyvnek, amelyben teljesen művi a konfrontáció kiépítése, majd, mikor kitör a balhé, erejét veszti a történet és azt kell bámulnunk, ahogy a szereplők a sötét Rosewood városában és környékén egymást kergetik és bujkálnak, míg végül a befejezés egy totálisan hiteltelen, már a tündérmese határait súroló menekülésben csúcsosodik ki, arról nem is beszélve, hogy korábbi karakterétől idegen módon a fehér boltos is in medias res jellemfejlődési gyorstalpalón vesz részt. Szeretni akartam ezt a mozit, de felbosszantott.

A főszerepben egy titkos kedvenc - azért titkos, mert nincs reflektorfényben az ember - Ving Rhames. Vele sem túl sokat kezd a forgatókönyv. Sokat nem tudunk meg róla. Sem azt, hogy honnan a sok pénze, sem azt, hogy ha már katona volt, akkor mennyire volt mesterségének mestere? Azt hittem, hogy legalább egy fekete Schwarzenegger lesz a pasiból, ehelyett egyszer majdnem fel is akasztják, és többnyire menekül.

Kezdetben riválisok, később azonban össze kell dolgozniuk.

Don Cheadle fontos szerepet kapott, mint helyi Rémusz bácsi, de ő mint tudjuk, remek színész.
Aki viszont ellopta a showt, a tökéletes vadparaszt fehér náci, Duke Purdy (Bruce McGill), aki azoknak lehet ismerős, akiknek beugrik, hol hallották a "Fej vagy gyomor?" rigmust. McGill lubickol a szerepében és itt kiderül, hogy nem véletlenül szerepel filmekben.

A női szereplők, nem olyan karakteresek, de Elise Neal igazi gyönyörűség.

A zene elég jó, a fényképezés kissé tévéfilmes.

Amikor harmadszor hallod a filmben, hogy valaki majd jól megvédi a feketéket a lincselő tömegtől, amíg kikérdezik, mert nehogy már bántsák szegényt, akkor azért kezdesz kínosan vigyorogni. Főleg, hogy minden esetben ugyanazt kell végignézni és valaki nagyon szarul jár a végére. Ráadásul az igazi bűnösök mind megússzák. (Jó, van aki azért kap egy kis verést.)

Tényleg, most belegondolva pont azok ússzák meg, akik miatt kitört az egész balhé. Csoda, hogy őket később nem veszik elő.

60% - Mert kissé összedobált.

Ha szeretnéd látni:
- Rosewood, az égő város (1997)

Fényárban úszó ház - All Through the House (2015)

Fényár a házon - All Through the House (2015)

Rendezte: Todd Nunes

A film Mafab adatlapja: All Through the House (2015)

A poszter legalább hangulatos

Megtekintés: Csak kőkemény slasher kedvelőknek, mert azon kívül...

Todd Nunes családi erőszakkal belevitte feleségét, Ashley Mary Nunes-t a jóba és elhatározta, filmszínésznőt farag belőle, mint Rob Zombie Cherry Moon Zombie-ból. Csak az a különbség, hogy Cherry Moon Zombie tehetséges. Sosem gondoltam, hogy ezt le fogom írni. Már az is csoda, hogy második rövidfilmjében nem szerepeltette az asszonykáját, aki amúgy csinos kis fehérnép, épp csak színészi alakítást számon kérni tőle dőreség.

A "Fényárban úszó házon" ettől függetlenül ügyesen megidézi a nyolcvanas évek bugyuta slasher horrorfilmjeit. A klisés maszkos gyilkos, a kisvárosi környezet és családi ünnep megvan, a semmire való - irtásra született karakterek - mellékszereplők, az elég enyhén csavaros, titok kibogozásában kulmináló történet is pipa. Van pozitívum is: Néha a zene már-már - és magam is meglepődtem - alulról, de karistolta a Sikoly filmek zeneiségét, ami alatt a vinnyogó hegedűket értem. Kezdetben ugyan nem, de az utolsó húsz percre felébredt a zeneszerző.
Aztán a gore elég ötletes és annyira talán nem is gagyi. Persze, sokkal több vér folyik ki, mint amennyi egy emberben van, de oda se neki.

A tehetséges alakítások elhagyása teret enged a bűnös, pőre élvezetnek. gondolkodni nem kell, csak bambulni magunk elé. Aztán, van itt annyi logikai baki és épp ésszel fel nem fogható jelenetsor, ami miatt a forgatókönyv több sebből vérzik, mint az összes áldozat. Hogy egy példát mondjak, hogy lehet úgy megölni valakit egy ágy alól, késsel szurkálva felfelé, majd kinyúlni és berántani az áldozatot, hogy ebből a másik helyiségben éppen fürdőző leányzó semmit se halljon, úgy, hogy se a füle nincs bedugva, sem soundtrack nem üvölti le a fejünket? A nagymama kidobása az emeltről 2.0 szintén érdekes rendezői húzás, mert először gyilkosunk is meglepődik, hogy a terasz szélén nem jut a tolókocsi tovább, ennek ellenére végül letolja a nénit egy semmibe vezető rámpán a picsába, hogy E.T. kerékpártúrája is megirigyelhetné! Hát mi volt a funkciója annak a semmibe vezető útnak a házra építve??? Nem vágom.
Ebben a filmben is meg lettem győzve róla, hogy nincs az az isten, hogy kipróbáljam a lekötözős szexet.

Eddig is voltak ilyen paráim... de ismerve szexuális életemet, nekem kellene a nőket lekötöznöm... hogy ottmaradjanak. 

Mondtam már, hogy a színészi játékot nem nagyon találtam meg a filmben? Mondjuk az egyik főszereplő hölgy alakítása Oscar után kiált, Mrs. Nunes pedig egyetlen pillanattal győzött meg, hogy nincs minden veszve szerepjátszás terén: Mikor ájulásából felriadva az elaléltságból szinte azonnal menekülő üzemmódba vált. azt valahogy el tudtam hinni neki.
Az olyasmik miatt kellett többször megállítanom a mozit, mint a menekülő áldozat ahelyett, hogy végre eltűnve az éjszakában átszaladjon egy lehetőleg jobb forgatásba, inkább hanyatt bassza magát a gyilkos előtt és igyekszik beadni nekem, hogy pont akkor tört el a bokája, amikor már kiszállhatott volna a teljes filmes produkcióból.
Amiért nem tehetünk szemrehányást a stáb aktorainak, az az, hogy a legtöbben először álltak kamera elé. Fel is tűnt, hogy néhányan ugyanabba a gyerekbetegségbe esnek, mikor forogni kezd a kamera, mint én is szoktam; görcsösen próbálnak nem "szerepelni". Valakinél ez bejön, valakinél nagyon látszik, hogy küzd a karakterrel.

Szerencsére a játékidő nem veszi nagyon igénybe a szabadnapunkat, habár nekem közel négy óra volt, míg végigrágtam magam a képeken, hiszen mindig volt valami fontosabb, amikor megszólalt a FB üzenetjelző hangocskája. Meg egyébként sem kötött le nagyon a film.

Egyik kedvenc horrorfilmes klisém: Késes támadás az ágy alól. Csak tudnám, hogy egy húsz-harminc centis kést, hogyan tudnak alulról, merőlegesen átszúrni egy ágyon és/vagy matracon - ha mondjuk a fareteszek között szurkál - miközben a markolat sem kicsi és nincs hely, hogy erőt fejtsünk ki a döféshez, aminek segítségével a penge áthatoljon mindenen. Mindegy, azért pár évente egy-egy filmben elsütik ezt a poént.

Tehát, gyilkos maszk, nulla, gore ötös, történet, párbeszédek, nulla, film végi csavar, magyarázat, ötös, szereplők, nulla, rendezés, há..., nem, inkább kettes. Csöcsök, ke.. inkább hármas.
Melynda Kiring meg kezdetben nagyon modorosnak (Mondjuk ki, hogy irritált?) tűnt, de a végére egészen megszoktam, sőt, talán mondhatjuk, hogy a karakter szerves része a modorossága, ezért még az alakítása is elfogadható volt számomra.

Meg volt pár segg is.

40%

Ha szeretnéd látni:
- All Through the House (2015)

Múltidéző: Darlene Love - Christmas

Darlene Love - Christmas

Amikor gyerekek voltunk, apánk pincérként dolgozott egy elég nívósnak számító helyen. Akkor legalábbis annak számított. Mivel pincér volt, sok embert ismert meg és könnyen szerzett be olyasmiket, amiről sokan csak álmodtak. Elég hamar sikerült videómagnót hazahoznia, hogy mi, kulcsos gyerekek, ha nála tanyáztunk két iskolaév között, legyen mivel elütnünk az időnket, hiszen napközben többnyire dolgozott, majd késő este jött haza, hogy végül újra letiplizzen, jó korán.

Egyszer, több tucat kazetta együttes megvásárlása közben - amikor volt rá lehetőség, más ismerősöktől egyben vett át videókazetta csomagokat, hogy a kölykök, azaz mi, utána egész nap elszórakozzunk a szerzeménnyel - az egyiken sikeresen felleltünk két címet: The Goonies, Gremlins.

Ezzel be is tudtad lőni, hogy akkor ez valamikor 1985 körül lehetett, mert a The Goonies-t akkor mutatták be.
A minőség erősen kérdőjeles, az érthetőségről pedig a borzalmas narrátor gondoskodott. Arra végképp nem emlékszem, melyik filmmel kezdtük a mozizást, de két dolog biztos: 1.) Olyan izgatottak voltunk, hogy megvártuk apánkat, míg hazaért és neki is elújságoltuk, mekkora filmeket szerzett. 2.) Mindkét film örök kedvenccé avanzsált.

A lényeg, hogy a "Gremlins - Szörnyecskék (1984)" című mozi indít ezzel a főcímdallal, amit az akkor még feltehetően igencsak fiatal Darlene love énekelt fel, aki később eljátszotta Richard Murtaugh (Danny Glover) feleségét a "Lethal Weapon - Halálos fegyver (1987)" című akciófilm sorozatban.

Később volt szerencsém eredetiben megvásárolni a "Gremlins" cd lemezen kiadott zenei anyagát, de gondolom jogi problémák miatt erre nem került fel ez a remek sláger, ami miatt mellesleg megvettem az egész lemezt. Helyette van rajta pár Jerry Goldsmith szerzemény, meg egy Peter Gabriel szám, (Out Out) amit nem tudok a filmben hova tenni, legalábbis nekem az egyáltalán nem maradt meg a fülemben.

A dal teljes címe: Christmas (Baby, Please Come Home)

Christmas (Baby Please Come Home)

The snow's coming down

I'm watching it fall

Watching the people around

Baby please come home

The church bells in town

They're ringing a song

What a happy sound

Baby please come home

They're singing deck the halls

But it's not like Christmas at all

I remember when you were here

All the fun we had last year

Pretty lights on the tree

I'm watching them shine

You should be here with me

Baby please come home

Baby please come home

They're singing deck the halls

But it's not like christmas at all

I remember when you were here

All the fun we had last year

If there was a way

I'd hold back these tears

But it's Christmas day

Baby please come home

1963.-ban Phil Spector zenei producer karácsonyra egy remek válogatással szeretett volna a fogyasztóinak kedveskedni, ezért több zeneszerzővel összeült és karácsonyi témájú dalokat gyűjtöttek csokorba, amiket Spector és munkatársai készítettek el. Eredetileg a Christmas című dalt hárman írták: Jeff Barry, Ellie Greenwich és Phil Spector, hogy azután Ronnie Spector énekelje el a The Ronettes kíséretével. Miután kiderült Phil számára, hogy Ronnie sajnos képtelen azt az érzelmi pluszt beletenni a dalba, amit szerettek volna, szinte az "utcáról" hozták be az akkor 25 éves Darlene Love-ot, aki már az elvárt színvonalon prezentálta a dalt. A Rolling Stone Magazin 2010-ben egy Karácsonyi Dalok Toplistán első helyre helyezte a dalt, mondván, hogy senki nem képes érzelmileg azt az energiát belevinni karácsonyi dalba, mint amit Darlene Love nyújtott 1963-ban.

Mr. Church - Mr. Church (2016)

Mr. Church - Mr. Church (2016)

Rendezte: Bruce Beresford

A film Mafab adatlapja: Mr. Church (2015)

Megtekintés: Mindig látni kell, amikor Eddie Murphy színészkedik.

A Mr. Church egy olyan film, amely nem túl gondos kezekben egy végtelenül szentimentális és negédes nyálaskodás lehetett volna. Egy olyan randifilm, amiről a nők zokogva jönnek ki, mag a férfiak a büfében várják őket. Beresford sokkal jobb rendező, habár munkáján erősen érződik egy kifejezetten tévéfilmes hangulat, és a téma sem feltétlenül olyan, amiért el kellene sétálni a moziba. Ettől függetlenül merem a filmet ajánlani, még úgy is, hogy az alapötlet nem teljesen átgondolt és néha bizony kilóg a lóláb.

Susan McMartin gondolt egy merészet és összeütött egy kellemes drámát. Ki merem jelenteni, hogy ha ilyen iramban fog továbbra is dolgozni a filmes szakmában, akkor bizony ez a film lesz a szakmai kiteljesedése; ami mondjuk azért nem rossz. McMartin ezer éve dolgozik a filmiparban, többnyire névtelenül dolgozik bele szkriptek javításába és munkássága egészen a Pauly Shore féle Kaszakőig nyúlik vissza, aminek ötletét McMartin pattintotta le egy kőbaltáról. (Ja, az a Kőbunkó lesz) Ezután mostanáig McMartin vicces témájú tévésorozatokhoz írt epizódokat, többek között a nálunk is sikeres Két pasi, meg egy kicsihez. Azután leült az íróasztalhoz és nem tudom, eredetileg kinek szánta, de Eddie Murphynek dobott össze egy jutalomjátékot. Murphy mostanában egyébként sem kényeztet el minket szereplésekkel, ezért ha valamivel kijön, azért azt érdemes megtekinteni. Az biztos, hogy rég nincs rászorulva, hogy bármilyen vackot leforgasson, ha elé teszik a forgatókönyvet. Ki merem jelenteni, hogy most jól választott.

Mindezt úgy, hogy a.) az alapötlet azért nem teljesen lett kidolgozva és b.) Murphy figurájában azért sokkal több volt, mint amit kaptunk. Nem tudom, hogy kellett e "húzni" a forgatókönyvből, azt azért nem érzem, de nekem lett volna néhány kérdésem még Church karakterével kapcsolatban és neked is lesz, ha végignézted a filmet.

Elsőnek ugorjunk neki a fekete levesnek. (Murphy azt is készít a filmben, bár nem kávét, hanem valami gulyás szerű ragut, aminek a látványától rendesen beindult a gyomrom.) A film alapötlete, amit majd két rövid mondatban akarnak beadni nekünk és a gyermek főszereplő Charlie-nak, azért erősen sántít. Adva van egy milliomos - színészt sem castingoltak a szerepre - aki viszonyt folytat egy egygyermekes anyukával, akiről történetes kiderült, hogy rákban szenved és fél éve van hátra. A milliomos ugyan elvenni nem tudja, mert házas, ahogy azt megszokhattuk, viszont gondoskodik a nőről: felbéreli Mr. Church-ot (Eddie Murphy), hogy a fél év alatt legyen az anyuka és a kislány szakácsa. amíg Marie (Natascha McElhone) meg nem hal.
Mi van?
Ez komoly? - kérdeztem én is.
Tehát, elvenni nem tudja, de ügyvédei vagy egy titkos paktum útján ráveszi a fekete férfit, hogy hat kerek hónapig életének felét alárendelje a csonka családnak? És ezt magától, Churchtől tudjuk meg, nem egy ügyvédtől, aki a háttérben mozgatott rengeteg pénzt kezeli. Sőt, a feleség sem jelenik meg, hogy esetleg pereskedjen, amiért a férje bal kézre szolgáltat némi kis vagyont. Ebből a szempontból konfliktus kiiktatva.
De kérdem én: Tényleg ezt tudta milliomosunk kitalálni ennek a nőnek, ha annyi pénze van, mint Church állítja? - állítólag, ha ledolgozza a fél évet, akkora summa üti a markát, hogy nem kell többet dolgoznia. (A kuponokon megspórolt egyetem azért elég necces darabja a filmnek, lássuk be!)
Akkor most nézzük, hogy valójában mire lehetett volna ezt a pénzt költeni: Marie-t a legjobb kórházba juttatni, lányának, Charlie-nak (Britt Robertson) minimum a legjobb egyetem, világ körüli út, egy új ház, jobb környezetben, stb. ami eszedbe jut és nekem most épp nem.
Ehelyett egy erősen homályos múltú néger férfit küld a nők nyakára, aki majd főz.
Szerinted is elképesztően bután hangzik?

Ha viszont nem foglalkozunk azzal az aprósággal, amit felvázoltam, akkor viszont kellemes száz percben láthatjuk, ahogyan Charlie emberré cseperedik, megszereti Mr. Church-öt és miután édesanyja a másvilágra költözik, a férfi és a lány egy családként kezd funkcionálni.

Tetszett ez a film. A mellékszereplőkkel együtt, akikről alig tudunk meg valamit, de hibáik ellenére is szerethetőek lesznek. Néha, a nehézségek ellenére is úgy érzem, hogy kicsit sok az optimizmus ebben a filmben. Talán pont azért, mert a pesszimista részekre - pl. Mr. Church homályos múltja - egyáltalán nem tér ki, csupán pár félmondat erejéig.
És ez az, amit végül hiányoltam a filmből.
Ha már Mr. Church - neve templom, amely védelmet nyújt a rászorulóknak és a film egy pontját Charlie pont ilyen formában veszi "szolgálatait" igénybe - akkor miért nem tudunk meg róla több fontos információt, amik segítenének megérteni, hogyan lett az az ember, aki. A film végén a "nagy titkot" leleplező két mondat, hogy harminc évig zongorázott egy bárban, csak, mert egyszer leült a zongorához és mindenkinek tetszett, az számomra kevés. Mitől lett olyan jó szakács? Honnan jön neki a mérhetetlen tudásvágy és filozofikus elmélkedésre való hajlam? És a legfontosabb, mi történt közte és az apja között, ami miatt hajnalban még néha felöntött a garatra és az öreget átkozta?
Szóval, a film adós marad néhány számomra releváns kérdés megválaszolásával és a befejezés is kicsit kuszán gyors, ennek ellenére nagyon merem ajánlani.

Eddie Murphy a nyolcvanas években szupersztár lett néhány jól megválasztott filmnek köszönhetően. A kilencvenes években már csak filmsztár és kétezerre átment ripacs üzemmódba, aminek köszönhetően egy egész stúdiót sikerült részben neki köszönhetően lehúzni a toaletten. Mostanra, a Dreamgirls után, végre teljes jogú színész lett belőle. szerencsére a forgatókönyv eszköztelensége levetkőztetett róla minden fölösleges manírt. Még talán sosem volt ennyire visszafogott az alakítása.
Beresford nem először állít filmdráma középpontjába egy fehér nő és fekete férfi közötti plátói barátságot: Miss. Daisy sofőrje - Driving Miss Daisy (1989)

A film érzelmi részével is tudtam azonosulni, amikor Charlie gyakorlatilag haragszik a haldokló anyjára, mert miért nem él vele örökké? Gyerekként néha bizony irreálisan látunk helyzeteket és ami felettünk áll, számunkra irányíthatatlan, az felé féktelen haragot vagyunk képesek táplálni. Charlie-nál ez abban csúcsosodik ki és ezt anyja is nagyon jól érzi, hogy Charlie csalódott a betegség miatt, ami a szeretett lényt el fogja tőle rabolni és mivel a betegség az anyjában ütötte fel a fejét, egyszerűbb az anyját okolni.
Aztán amikor pl. Charlie kórházba kerül és megjelenik Mr. Church, ott is éreztem némi "légből kapottságot", főleg, ahogy korábban elváltak, de ez legyen az én bajom.
Amúgy végig azt hittem, hogy önéletrajzi filmet látok és bár a nevek nem egyeznek és nem ismerem McMartin gyermekkorát, nem lepődnék meg, ha ez a film személyes élményeken alapulna.
Egyszerűen, mert hiányosságai ellenére is van benne kellő tapasztalat.

Többet nem is akarok most papolni a filmről. Nézd meg!

80%

Ha szeretnéd látni:
- Mr. Church (2016)

Kilenc élet - Nine Lives (2016)

Kilenc élet - Nine Lives (2016)

Rendezte: Barry Sonnenfeld

A film Mafab adatlapja: Nine Lives (2016)

Megtekintés: Nem élvezhetetlen, de Spacey-től és Sonnenfeld-től nem ezt várod. Nagyon nem.

Ettől a filmtől datálom Sonnenfeld rendezőt és Spacey színészt megélhetési bűnözőnek. Amit ebben a filmben elkövettek a rajongóikkal - Spacey-nek biztos voltak - azt egyhamar nem fogjuk nekik megköszönni. Nem tudom, hogy mi rosszabb; hogy Spacey ilyen filmekhez ír alá, vagy, hogy egyáltalán megkeresik ilyen szerepekkel? Egészen biztos, hogy a rendező személye miatt vállalta el ezt a filmet, hiszen korábban voltak személyes hangvételű, kultikus rangba emelkedő mozijai, közönségsikerei, de mostani munkájának fényében inkább arra merek gondolni, hogy a blockbusterek esetében vastagon szerencsés volt, mert a kilenc élet beállhat abba a sorba, amit a "Sötét zsaruk 2. - MIB 2. (2002)", a "Vadiúj vadnyugat - Wild Wild West (1999) és a "Rumlis vakáció - RV (2006) alatt értek, és ezen az sem változtat, hogy mindhárom film 5-ös átlag fölött teljesített az imdb-n. (Kivéve a Vadiúj vadnyugatot, de ki nézne ennek utána???)

A film simán lehetne akár a Garfield harmadik része is - legalább 70%-a a macskának számítógép generálta CGI látvány - csak az unott Bill Murray helyett az unott Spacey vette át a staféta botot. Mert kb. ennyi a különbség.

Ennek ellenére még mindig azt merem állítani, hogy egynek ez a film is megteszi. Annyira tudtam rajta szórakozni, mint a MIB második részén, és erre sem nagyon emlékszem a megtekintés után egy héttel. Azaz az egyetlen és utánozhatatlan Christopher Walken-t, aki viszont az elmúlt tíz évben mintha beleragadt volna egy szerepskatulyába és csak az öltözete és a smink alapján lehetne megkülönböztetni az általa alakított karaktereket. Walken mostanra legalább annyi enervált és különc figurát össze tudott hozni a filmográfiájában, mint Johnny Depp, csak talán nála kevesebb a mainstream produkció és a blockbuster. (Ennek fényében akkor Depp-ről még mindig nem lehet azt kijelenti, hogy rosszul választ, nem igaz?)

Kevin Spacey és Christopher Walken

Töfi: - Valláskülönbözőségi okokra visszavezethetően az Egyesült Arab Emirátusban a film címét simán átkeresztelték a macsek filmbeli nevére: Mr. Fuzzypants.

Ezt a fantasztikus és gyermeteg produkciót - amely egyértelműen a karakterfejlődést jelölte ki útjának a sors megleckéztetése által, éppen ezért egy unásig már látott panelt próbál ismét eladni nekünk, alig komolyabb stílusban, mint egy Disney családi mozi - öt forgatókönyvíró hordta össze, de egyikük nevét sem tartom érdemesnek kiemelésre. Mert én már láttam a filmet.

Nem ez az első film, amelyben egy milliomos gazdag seggfej valamilyen csoda folytán leckét kap az élettől és különleges helyzetbe keveredik, hogy azután tanulva a hibáiból egy jobb emberré válva lepje meg a környezetét. Arra azonban most hajnalban nincs kedvem, hogy mélyebb kutatást folytassak a témában, ezért el kell hinned bemondásra, hogy a "Kilenc élet" nem az első film, aminek ez az alapötlete. Hogy mindjárt behozzak egy példát, megemlíteném Dickens Karácsonyi ének című művét, amelyben bár szereplőnk nem kerül egy macska testébe leckéztetés gyanánt, viszont három szellem segítségével tökéletesen szembesül saját gyarlóságaival, így fogékonnyá válik később önön skatulyájából kikecmeregve pozitív irányba terelni életét.
Itt viszont Szörtappancs úr (Kevin Spacey) szőrébe bújva főszereplő Tom Brand-ünk (szintén Kevin Spacey) - beszélő név, hiszen a Brand eleve márkát jelent, itt a filmben ezért többletjelentése van - amolyan külső szemlélőként hallgatja ki közvetlen környezetét és mivel seggfejsége nem teljesedik ki önfényező és fejlődésképtelen létezésben, ezért a kapott információk alapján igyekszik változni és olyan emberként visszatérni, amivel egy teljesebb életet élhet.
Ja, csak azt ne felejtsük el, hogy kényszerhelyzetbe került, hiszen a macskák védőszentje, Felix Perkins (Christopher Walken) már az elején közli vele, hogy vagy ráterelődik a jobb útra vagy ott rohad meg a macska testébe, ami kilenc életből már párat elhasznált, ezért eleve nem kecsegtet hosszú kifutási idővel. (Esetleg egy rövid kifutással valami kocsi elé...)

Kevin Spacey és Jennifer Garner

Szóval, annyiban sántít a történet alapja, hogy túlságosan rá van segítve Tom Brand fejlődésére. Jobban szeretem, ha főszereplőnk tényleg saját kútfőből dolgozik, hiszen azt nevezném igazi és tiszta jellemfejlődésnek.

Jennifer Garner mint Lara Brand kellemes színfolt, hiszen csak egy ismert és kedvelt színésznő, de az ő esetében is simán visszalépés ez a film. Oké, tudom, hogy nagyjából minden ismert nevű művésznő előbb-utóbb fellelhető valami mesefilmben, szatírában esetleg eljátssza a ripacskirálynőt, de részemről nem támogatom, ha valakiben több és olyasmit vállaljon, amiben nem csak mellékes, hanem eleve felejthetővé válik.

Az ilyen filmekben mindig - szinte - van egy főellenség, intrikus is. Jó, nem mindig - hiszen sokszor pont a főszereplő önön legnagyobb ellensége - de azért akadnak, akik mesterkedéseikkel igyekeznek borsot törni a kevésbé szerethető főszereplő orra alá. Pont az a vicces karaktereikben, hogy a nem túl szerethető főszereplő lassan kedvelhetővé változik, míg a súlytalanabb gazfickót meg lehet teljes odaadással gyűlölni. Ha már keresünk egy filmes gazfickót, akkor arra is törekedni kellene, hogy az illető, legyen bár nő vagy férfi, karizmatikus legyen, de minimum érdekes figura. Ebben a tekintetben a Kilenc élet elbukik.
Az aktuális intrikusunk, Ian Cox (Mark Consuelos) remek színész, viszont karaktere annyira simulékony és jófiús, hogy egy hét alatt maximálisan elhalványult bennem emléke.
Spacey filmbeli leánykája (Malina Weissman) kellemes kis hölgy és biztos fogunk róla még hallani.
Utóirat: Spacey szerintem csak azért vállalta el a filmben a szerepet, mert tudta, hogy nem sokáig fog tartani neki a forgatás, hiszen szerepének nagy részét elég, ha felmondja egy stúdióban.

Malina Weissman és Kevin Spacey

Ez a film a markáns középszer. Mint az elején írtam, ilyen színészektől és rendezőtől ez borzalmasan kevés.

50%

Ha szeretnéd látni:
- Kilenc élet (2016)
- Vissza a suliba (1986)

Soundtrack and you! blogspot: Nine Lives (2016)

Frekvenciák - Frequencies (2013)

Frekvenciák - Frequencies (2013)

Rendezte: Darren Paul Fisher

A film Mafab adatlapja: Frequencies (2013)

Megtekintés: Nem könnyű, filozófiai mű, de néha ilyesmire is érdemes időt szánni.

Főleg, mert rohanó világunkban szükség van néha kicsit megállni és elmélkedni az életről, sorsról, esetleg a nagy Ő-ről illetve arról, hogy mi határozza meg két ember között a kémiát.

Az alapötlet szerint egy alternatív univerzum létezik egy bolygó, amelyben egy fiú beleszeret egy lányba, de ahhoz, hogy egymáséi lehessenek, a fiúnak fel kell találnia valamit, ami segít megközelíteni a leányt. Ismerős ez az egy mondat, mint történeti alap? Nem véletlen. Hasonló alapötlete volt Juan Solanas mozijának, az Upside Down-nak, amelyben Kirsten Dunst és Jim Sturgess szeretnek egymásba, de bolygójuk sajátos fizikájának köszönhetően egyikük tótágas világban élt, így ki kellett a problémát küszöbölniük, amely meggátolta szerelmük kiteljesedését. Remek ötlet és ugyanakkor ezer kérdés, amelyekre nem volt megfelelő válasz, így a végeredményt nehéz volt komolyan venni. Viszont nagyon szép képeket készítettek hozzá, igazi szem rágógumi lett a végeredmény. Az a film 2012-ben készült és a 2013-as Frequencies akár testvérfilmje is lehetne, csak ez sokkal kevésbé elrugaszkodó a valóságtól és a híres nevek is hiányoznak a stábból. Viszont, mivel földhözragadtabb a történet (Milyen szép kifejezés a másik film ismeretének tükrében! Önhátbaveregetés) sokkal könnyebb lesz befogadni.

Egy alternatív univerzumban a kivételes képességű gyermekeket elit iskolában tanítják, de az emberi testekben keletkező frekvenciák miatt működik egy szegregáció is, amely megakadályozza, hogy Zak (Daniel Fraser) és Mary (Eleanor Wyld) között kialakulhasson bármilyen szorosabb kötelék. Ha bármikor túl közel kerülnek egymáshoz, a természet "riadót fúj" és valami kellemetlen történik környezetükkel vagy velük. Hogy még nehezebb legyen, Mary magas intelligenciáját viszont erősen megsínyli emocionális fejlődése, ezért nem érez úgy, mint egy átlagos ember. Sőt, egyáltalán nincsenek érzései, csupán a megtanult válaszreakciókkal igyekszik beolvadni az életbe.
Aztán, miután felnőttek, Zak ismét megjelenik az életében és felkínálja a lehetőségét, hogy Mary olyan legyen, mint bárki más és végre szerethesse a családját és esetleges szerelmét is.

A film még eljátszik néhány érdekes kérdéssel ezeken kívül is.
Pl. Hogy ha a sors elrendeltetett, akkor van e szabad választásunk és egyáltalán, ha nincs, akarjuk e, hogy bárcsak lenne?
Vagy pl. ha van valaki, aki történetesen képes tökéletes biztonsággal tudni minden kérdésre a választ és nem csak megjósolja a jövőt, hanem egyenesen tudja azt, hogy mi fog történni, az a tudás felruházza e az illetőt egyfajta isteni erővel?

A film élvezetéhez sokat hozzátesz, hogy darabos szerkezete nem azonnal kap értelmet és a játékidő, ahogyan telik, egyre több finom részletet tudunk meg, amik fölött korábban lehet, hogy átsiklottunk.

Fisher durván hatévente készít egy filmet, de eredményei egyre jobbak kritikai szempontból. A 2001-es Inbetweeners még el sem éri a négy csillagot és kevesen látták, de a 2007-es Popcorn már sokkal jobb eredményeket ért el. Elvileg 2018-2019 körül várhatjuk a rendező-forgatókönyvíró legújabb munkáját.

65%

Ha szeretnéd látni:
- Frequencies (2013)
- Upside Down (2012)

Soundtracks and You! blogspot: Frequencies (2013)

Tarzan legendája - The Legend of Tarzan (2016)

Tarzan legendája - The Legend of Tarzan (2016)

Rendezte: David Yates

A film Mafab adatlapja: Legend of Tarzan (2016)

Megtekintés: Rájöttem, hogy engem nem nagyon izgat Tarzan legendája.

Mi is nekem, a Magyarországi srácnak Tarzan és ami körötte folyik. Semmi, döbbentem rá, miközben néztem Yates akció CGI tűzijátékát. (Akkor már inkább a francia honból - tehát Európai - érkezett Rahan és Taraó jelentették nekem a képregényes ősembert.) Gyerekkoromban, amikor fater vett egy fekete-fehér tévét, nem is tudom, hogy volt e hozzá szerencsém, de valamikor láttam pár rész. Biztos nem hétfőn, mert akkor adásszünet volt. Lehet, hogy már színes volt a tévénk, de emlékszem, a film nem volt az. Azután valahonnan kaptunk - talán egy Jugoszláv nyaralásnak köszönhetően - néhány képregényt és az egyik Tarzan kalandjairól mesélt. Akkor kedveltem meg a képeket, habár a szövegbuborékból egy szót sem értettem. Később jelentek meg Rice Borroughs-tól könyvek is, kellemes fekete borítóval, közepén lényegre törő rajzokkal. Talán az elsőt olvastam el. A fekete-fehér változatot is csak azért néztem meg, mert abban a korban bejöttek a marhaságok, az állandóan hülyéskedő Csita, a Jane-t játszó színésznő, aki viszonylag lengén volt öltözve és az az üvöltés, amiről még ma sem tudom biztosan, hogy hangkeverő pulton vagdosták össze, vagy az idegenbe szakadt és ezért, nekünk magyaroknak kis büszkeségünk, Johnny Weissmüller, (Aki ráadásul még csak nem is az első volt a sorban) adta ki őket a torkán. Utoljára, amikor kicsit is érdekelt a téma, az a Disney rajzfilm volt, pedig előtte láttam moziváltozatot is, csak azok nem kötöttek le. Még a Christopher Lambertes se. Mert miről is szól alapjában véve a Tarzan?

Arról, hogy én az átlagos pasi mekkora lúzer vagyok.
Miért?
Mert van ez a kicsávó, akinek ugyan meghalnak a szülei és majmok - gorillák - nevelik fel a dzsungel közepén, mégis sikeresebb és erősebb nálam, mire felnő. Sőt, annak ellenére, hogy eredetileg a halál tökén cseperedik fel, még egy eszméletlen csinos Jane-t is beújít és kiderül az is, hogy az eltelt évek dacára elég csak hazatérnie a civilizációba és máris a készbe csöppen, hatalmas családi örökség vár rá. Hát köszi. Csípett volna halálra egy szúnyog.
De nehogy már az én sikertelenségem miatt szenvedjen ő kárt.
Csak ez így olyan...  kimódolt?

Ez az új film sem magáról a legendáról szól, hiába hirdeti a cím. Nem.
Itt már túl van a nehezén, otthon (?) éldegél Angliában, Jane-nel az oldalán és egy expedíció miatt veszik rá, hogy visszatérjen a kongói térségbe, ahová nem nagyon kívánkozik emberünk, John Clayton (Alexander Skarsgård). Minek is tenné, amikor a családi birtok olyan otthonos, akár egy Erdélyi vámpír kastélya, agyon effektezve köddel és szürkés-kék árnyalattal? Afrika tikkasztó, ahogy Clayton megjegyzi és ha véletlenül nincs kéznél az ügyeletes fekete mellékszereplő - jelen esetben Samuel L. Jackson - akkor otthon marad és a száz szobát népesítené be asszonykájával. Ehelyett elindulnak turnézni, mert elvileg bizonyos politikai körök és idegen országok kapzsi uralkodói rabszolga sorba hajtották az egykori Tarzan szomszédait, a bennszülött fekete népeket.
Szerencséjére, egy korábbi botlás miatt egyik harci díszben alvó csoport törzsfőnöke úgy érzi, ki kell Tarzan szívét vágnia és megennie, egy korábbi összetűzésük folyományaként és ebben pont a kapzsi és Jet Li rózsafüzérét eltulajdonító Leon Rom (Christoph Waltz) lesz partnere, miután kiderül, hogy a világ segglyukában is tud két ember - persze fontos karakter mindkettő - közös nyelvet beszélni.

Szóval, ahelyett, hogy rebootolnák az egészet az elejétől, a gyerekek miatt, inkább kapunk egy bosszútörténetet, amelyet olyan CGI jelenetekkel pakolnak tele, hogy a szemem kettéállt, de azért felröhögtem itt-ott.
Azért az a liános poén tetszett, mert mikor a levegőben hintáznak, valahogy nem nagyon látni, hogy lenne idő ellenőrizni a szakítószilárdságot. Ellenben, amikor a vonat után ugranak, akkor kiderül, hogy a dzsungelben nem kell hálóvető ahhoz, hogy az ember akár száz méteres magasságokat és hosszúságokat áthidaljon, hogy végül, mint a hímes tojás, megérkezzen egy robogó vonat tetejére...
Innen már tudtam, hogy ez egy sci-fi vagy paródia.

Margot Robbie, mint Jane, még sosem volt ennyire jellegtelen és színtelen. (Nem csak a szűrözés miatt.) Persze, nem is csoda, mert legutóbb az Öngyilkos osztagban láttam és ott rendesen kimaxolta a cukiságjelzőt.
Szóval, valahogy mintha mindenki kicsit árnyéka lenne önmagának.
Azt a közös vacsora jelenetet is mintha már láttam volna sokkal jobban "tálalva" Indiana Jones-szal, mikor Belloq és Marion leülnek egy asztalhoz, majd előkerül a kés.
Ez volt az első Tarzan történet, amiben nem vettem egyértelműen észre a jellegzetes "Tarzan" dramaturgiát: Szereplők, főleg teherhordók, mennek A-ból B-be, közben kalandok, veszély, tűzhányó, sziklaomlás, hullanak a a feketék, és a végül csak Tarzan és a slepp fontos része marad meg. (De, kb. ez lett a vége.)

Azt árulja már el valaki, hogy mikor a végén a bivalycsorda televágja a kisvárost, megerősítve egyéb agresszorokkal, hova tűnnek? Oké, látom én, hogy bevetődnek a tengerbe - mivel tengerparti városról van szó, távolban a hajókkal - és úszni kezdenek, mert már nem maradt lerombolni való, de addig hol voltak a krokodilok, amik később beúsznak a partról és mikor a krokik elérik a széteső hajót - amelynek kazánját még a speckó géppuska is alig lövi szarrá, habár korábban Jakcson utalt rá, hogy esetleg puskákkal kéne szétlőni... eh - addigra a bivalyok hova az anyjukba úsztak el? A távoli fregattig?

Szerintem ez az egész film egy parasztvakítás.
Mások is láthatták ezt, nem véletlenül nem olvastam róla sok jót.

Hiába látom annyi filmben Djimon Hounsou-t, ha a legtöbb szerepe totál mellékes. Nem is gondoltam, hogy a pasi nem ugrotta még meg eddig az ötven filmet, hiszen az Amistad óta csak én vagy százban láttam. Vagy úgy tűnt...

60%

Ha megnéznéd:
- Tarzan legendája (2016)

Kultfilm: Showgirls - Showgirls (1995)

Kultfilm: Showgirls - Showgirls (1995)

Rendezte: Paul Verhoeven

A film Mafab adatlapja: Showgirls (1995)

Megtekintés: Igazi bűnös élvezet: olyan rossz, hogy már jó.

Mindig egy meglepetés számomra nekiugrani a Showgirls című Verhoeven marhaságnak. Az első kb. tíz perc lepra elindulása után egyre jobban élvezem a Flashdance csöcsös verzióját. Valahogy, mivel 2-3 évente nézem újra, elfelejtem, hogy valójában mennyire szar Elizabeth Berkley interpretálásában Nomi Malone karaktere az elején. A tipikus hisztis vidékről jött, magát kibaszott titokzatosnak tartott táncos picsa, aki késsel a zsebében utazik, nehogy megtámadják és nem bírja a kritikát és alig hallgat a tanácsokra, mert mindent jobban tud, a problémáit meg vagy erőszakkal kezeli vagy hátat fordít nekik, mintha nem léteznének, esetleg hisztizik, mint egy ovis kislány ezért még azonosulni vele vagy drukkolni sikerének is elég nehéz. Amikor pereg az első negyed óra, és Verhoeven felépíti a cselekmény alapjait - tényleg csak a tipikus karrierfilmek jutnak eszembe, mint Flashdance (Annak a szkriptjét is Joe Eszterhas dobta össze) és Csillag születik - akkor valami borzalmas, amit látunk. Tökéletesen megértem, miért bukott a film a bemutató idején; szinte egyetlen értékelhető pontja a színésznők testének látványa. Mintha nem is egy Verhoeven rendezte volna, hanem valami kontár, elsőfilmes egyetemista, aki a nedves álmait álmodja vászonra, mert a film elejének nagyjából semmi köze a valósághoz és a bemutatott szex ellenére még egy szolid verziója mindannak, amit éjszakai életként a Las Vegasba szakad fiatal lányok kénytelenek átélni, ha sikeresek szeretnének lenni a show-bizniszen belül.
Amiből a film semmit nem tud felmutatni, az a kemény munka, amit ezek a táncosok beleölnek ezekbe a fellépésekbe. A gyakorlások, próbák egyszerűen hiányoznak ebből a filmből. Ami talán az egész lényege lenne. a tanulás, ami a lányokat tehetségessé teszi, ki lett irtva, el lett nagyolva. Nekem hiányzott.

Mi az ami miatt az eltelt húsz évben egy szűk klikk körében ez a trágya felmagasztosult amolyan kultikus mozivá, amit divat fikázni, de ugyanakkor mégis megnézi az ember? Talán, mert van benne egy karriertörténet, egy dögös csaj csodás cicikkel - popsira még gyúrhatott volna - tipikus kilencvenes évek életérzés, pörgés, csillogás és a végére érve még egyfajta konklúzió is. Egy biztos, amilyen nehéz megkedvelni Nomi-t a film elején, azért mert klisés, mint állat, végül a néző legalább olyan optimizmussal engedi útjára a táncoslányt és titkon szorít neki, hogy bejöjjön az élet, amely a lehetséges fiktív jövőben várhat rá.
Biztosan nem tudnám azonban kijelenteni, hogy ezért vagy azért lett a film később pult alatti kedvenc, főleg, hogy bemutatása után megkapta az Arany Málna díjat - amit Verhoeven mint rendező, elsőként vett át személyesen, ezzel is komoly hírverést csinálva a már leírt mozinak és szerzett egy-két plusz rajongót - és a házimozi bemutató csak Amerikában több, mint százmillió dollárt fialt, amely rendesen meglepte az MGM befektetőit.

Elizabeth Berkley nem volt kezdő a filmiparban, mikor beleugrott ebbe a karriertemető vállalkozásba, mégis, tiszta első bálozó, ami teljesítményét illeti. Többen voltak versenyben a szerepre - Drew Barrymoore, Angelina Jolie, Pamela Anderson, Jenny McCarthy, Denise Richards, Vanessa Marcil, Charlize Theron - és aki kimaradt, azok mind örülhetnek. Berkley ázsiója a film bemutatása után sosem emelkedett meg, és ez a film maradt a legnagyobb kereskedelmi sikere, annak ellenére, hogy később instruálta pl. Woody Allen és Oliver Stone is. Berkley, annak ellenére, hogy ebben a filmben főszerepet alakít és a testéből sem keveset mutat meg, bagóért adta el magát. Százezer dollárt tehetett zsebre, miután felvette nadrágját és további aprópénzt a dvd bemutató után. Ezért a pénzért nem csak a testét mutatta meg, de állandóan marták egymást a másod-főszereplő Gina Gershonnal - akinek már előtte is volt valamennyi neve a szakmában és később is tudott választani pár jó szerepet - sőt, Berkley a forgatás idején nem ritkán napi 13-14 órát mozgott, táncolt magassarkú cipőben.

Azért Gina Gershon sem profitálta agyon magát ebből a filmből. Igaz, teste semmivel sem rosszabb, mint Berkley párducmacska megjelenése, pedig Gershon majdnem kerek tíz évvel idősebb fiatal pályatársánál. A versengésük nem csak a forgatókönyvben és így a nézők számára láthatóan a vásznon zajlott, hanem a forgatás alatt végig. Ez a feszültség a vezető színészek között pedig sokat segített Verhoeven munkájában, mert inspirálta őt, ahogy Berkley és Gershon marja egymást. Gershon amennyire emlékszem, nem nagyon tudott a "Fülledtség - Bound (1996)" című thrilleren kívül komoly főszerepet megcsípni magának - abban is van egyenlő partnere (Jennifer Tilly) - de legalább filmográfiáját nem csúfítja el egyértelműen ez a produkció. (Halkan jegyzem meg, a Showgirls után készült a Fülledtség, ezért elképzelhető, hogy a rendezők a korábbi film miatt gondoltak rá.)

A férfi főszereplők közel sem olyan hangsúlyosak, mint a lányok.
Kyle MacLachlan, aki Gershon pasiját alakítja, később a premieren látta a filmet és egyáltalán nem volt tőle elragadtatva. MacLachlan külsőre elég konszolidált fickó és legnagyobb filmes sikereiben sem nagyon alakított olyan excentrikus és hedonista pasasokat, mint ebben a filmben. A Dűne című sci-fi-fantasy drámában egy visszafogott, érzelmeit palástoló uralkodót játszott, a legismertebb szerepe pedig később a kifejezetten karót nyelt stílust képviselő FBI ügynök, Dale Cooper figurája volt a Twin Peaks című, tudatmódosító szereket propagáló tévés drámasorozatban.
A másik férfi főszereplő Nomi félig pasija, a beszédes nevű James Smith, Glenn Plummer tolmácsolásában. A karakter valójában egyfajta kivetülése azoknak a fickóknak, akik barát-haver-szerető stílusban a hasonló sorsú lányok útjába keverednek, majd elkopnak belőle, nem hagyva mást, csak szép emléket. Nem véletlen, hogy végül karaktere nem kapcsolódik Nomi további sorsához. Ahogy James Smith neve beszédes, úgy Nomi Malone neve is egy kicsavart anagrammája a "Noname Alone"-nak. azaz névtelenül, egyedül, ami jól mutatja a főszereplő táncoslány sorsát, aki valójában egyedül rója útját és keresi a lehetőségeit egy szebb jövő reményében. Jön, majd továbbáll.

Beszédes kép, Nomi egyedül van, mint a feltartott hüvelykujja. Keresi útját. Gyakorlatilag a sorsra bízza magát.

Hazugság lenne azt állítani, hogy a filmnek ne lenne mondanivalója, amelyet bőrbe és izzadtságba csomagoltak. De az is hazugság lenne, ha az író, Joe Eszterhas forgatókönyvét úgy próbálnánk eladni a nézőnek, mint egyfajta tanmesét, amely figyelmezteti Amerika lányait, "Vigyázzatok hölgyek, mert ez várhat rátok!" Ettől függetlenül, mikor az első kritikák nem túl kedvező színben igyekeztek tálalni a filmet, Eszterhas saját pénzéből áldozott arra, hogy néhány fontosabb szaklap oldalain promotálja Verhoeven filmjét, felhívva rá a női nézők figyelmét, hogy ne csak egyszerű erotikus filmként tekintsenek művükre, hanem erkölcsi tanításra is, amely a művészvilág bármely szegmensére átemelhető. Mondani sem kell, hogy Eszterhas ezzel a lépésével ellentétes hatást ért el, hiszen addigra már mindenki szexfilmként gondolt a Showgirls-re, amely lealacsonyítja a nőket, beleértve a két főszereplőt. Berkley-t és Gershon-t.
Öngól!

"-Oda kell még egy kis sárga!" - mondja a sminkes csaj, mintha a nézőtérről valaki észrevenné, hogy a táncoscsaj szeme hány fokkal sárgább, mint a többié... A szakma, amiben mindenki olyan kurva fontos és kurvára hiányolhatatlan.

A valóság valahol félúton tanyázik. A filmnek nyilván van igazságtartalma. A vetkőző lányok élete nem fenékig tejfel és ha van lehetőségük, igyekeznek ebből az alantas szakmából bármi mód kitörni. A film egyszerűen töményen mutatja meg az élet árnyoldalát a mimóza lelkű nézőknek. Amerika elvileg nem szívesen vesz arcának erről az oldaláról tudomást. Ott az átlagembert csupán a színpadon zajló műsor érdekli és a szenvedést és zsarnokságot, amely mögötte van, azt igyekszik figyelmen kívül hagyni. Még Jennifer Lopez is azt nyilatkozta a film egyik jelenetéről, amelyben táncosokat válogattak egy zenés darabba, hogy szélsőségesen soviniszta megközelítés és Lopez a való életben hasonló esettel még nem találkozott.

Ja, hogy a történetről nem is szóltam? Dehogynem, ha láttad a Flashdance-t.
Csak ott főhősnőnk a fizikai munkát akarja lecserélni a táncra, itt meg a rúdtáncot a világot jelentő deszkákra. Eszterhas gyakorlatilag ötlettelenül újrahasznosította a már korábban sem túl sok eredetiségről árulkodó forgatókönyvét és megpakolva polgárpukkasztással eladta egy Európai származású rendezőnek, hiszen Verhoeven nyíltan támadta Hollywood álszemérmességét filmjeivel. Olyasmit is megmutatott, amit más, Amerikai rendezők nem vállalnának be. Talán ez egyfajta tengerentúli szemérmesség miatt.

Tudom, hogy alapjába véve egy szar film, de nálam simán 80%!
Hibái ellenére is.

A film egyik táncos karakterét, a Penny-t alakító Rena Riffel úgy gondolta, hogy a szerepben sokkal több van, ezért leforgatta a film számomra ezidáig teljesen ismeretlen, nem hivatalos folytatását, a "Showgirls 2: Penny From Heaven (2011)" című, imdb-n 1,8 csillaggal jutalmazott mocskát, amelyhez az eredeti első részből sikerült megnyernie Glenn Plummer-t, Greg Travis-t és Dewey Weber-t. A film 2 és fél órás!

Ha látni szeretnéd:
- Showgirls (1995)
- Flashdance (1983)

A film soundtrackja: Soundtracks and You - Showgirls (1995)

The Walking Dead: Reakció videó

Fiam kora hajnalban felbaszott a kérdésével, mikor a kibeszélő posztokról dumáltunk.

Nyári tábor - Summer Camp (2015)

Nyári tábor - Summer Camp (2015)

Rendezte: Alberto Marini

A film Mafab adatlapja: Summer Camp (2015)

Megtekintés: Egyértelműen 2015 egyik jobb horrorfilmje.

A cím eleve reflektál a műfajra. Nyári tábor. Vajon hol játszódik a legtöbb kaszabolós horrorfilm? Valamilyen nyári táborban, üdülő komplexumban, ahol viszonylag sok az ember, néha gyerek. A Summer Camp címében egyértelműen a slasher műfajt vette célba, azon belül pedig a megörülős horrort és elkezdték kicsavarni. Már az is kamu, hogy nyári. Végig őszies a hangulat, színek alig. Egy főleg homokos, földes környezetben kalandozunk, valahol észak-Spanyolországban, El-Buho-ban. Ide várja négy fiatal harmincas, hogy egy csapat gyerek másnap megérkezzen. A táborvezetők közül három anyanyelve angol, mivel eredetileg egy nyelvtanulást segítő táborba jelentkeztek. A kibérelt kastélyszállón még dolgozik néhány helyi erő is. Estére azonban elszabadul a pokol és hőseink nagyon tanácstalanok kezdetben, hogy hogyan is kellene túlélniük.

Alberto Marini első egész estés horror mozija nagyon korrekt munka és formabontó abból a szempontból, hogy úgy rugdalja fel a kliséket és olyan pontokon tér el a várttól, hogy a néző csak kapkodja a fejét. Persze, mivel műfaji sajátosság, akad néhány jump scream és kamerarángás - talán a film egyetlen negatívumaként tudnám ezt felróni - ezektől eltekintve bárki büszke lehet erre az indulásra a rendezői pályán. Danielle Schleif aki főleg produceri tevékenységet folytat, korrekt társ-forgatókönyvíró. Közös szkriptjük üdítő a sok piszlicsáré tucat horror között.

A főszereplők sem teljesen klisések, habár, karakterben nem sok újat lehet már hozni az ilyen filmekben. A két női főszereplő azért nem a tipikus buta liba típus és a fiúk is nagyjából tökösek. Kimaradt a csapat ribanca és a lúzer figura is - leszámítva talán a szemüveget, mint mellékes kelléket, mivel dramaturgiailag nem lesz releváns különösebben.
Christy (Jocelin Donahue - Az ördög háza) az elégedetlenkedő csajszi, aki nehezebben illeszkedik be a többiek közé, ellenben annak örül, ha tetszik a fiúknak. Donahue kicsit csenevész jelenség, de ennek ellenére elég csinoska amikor ünneplőbe öltözik. A színésznő nem először választ érdekes horrorfilmben szerepet, mert főszereplő volt a weben agyon dicsért "Az ördög házában" és villanásai voltak Az Insidious: A gonosz házában és a The Burrowers - A felszín alatt-ban is.
Michelle (Maiara Walsh) már egy tökösebb és pozitívabb személyiség, aki könnyebben illeszkedik be, bár, itt nem nagyon van hova, hiszen négyen alkotják az induló gárdát. Walsh sem ismeretlen filmes berkekben. Majdnem egy évadnyi Született feleségekben jelent meg, sikeresen lenyomta a Zombieland tévésorozat változatának pilot filmjét - ami után a félórás vígjáték műsort le is húzták a vécén - és egy általam semmire sem becsült paródiában képviseltette magát, aminek a cikkét legalább ezren elolvasták az oldalamon, mióta kitettem - gondolom a cicis fotó miatt - miközben a film egy rakás fos; ez volt a "Flamó tusa - The Starving Games (2013)"
Will (Diego Boneta) karaktere a romantikus és kedves szomszéd srác típus. Aki barátkozik mindenkivel és nem esik nehezére jó fejnek lennie. Boneta Mexikóból áttette székhelyét Amerikába, legalábbis munka szempontjából. Az önmagát végtelenül szenvedélyes és romantikus srácként aposztrofáló színész bejutott a Scream Queens sorozat stábjába.
A többiek elvannak.

A történet szerint, rögtön a szokásos, filmbe behúzó hangulatteremtő - pár sort kiírnak nekünk - felvázolással indulunk, hogy néhány fiatal eltűnt az adott helyszínről és a hatóság tanácstalan. Mondjuk, ez a befejezés fényében elég komoly csúsztatás, hiszen ha láttuk a filmet, pontosan tudjuk, hogy kerekedett belőle olyan balhé, amit nem tudna a hatóság vállrándítással elintézni. De nem ez a lényeg persze.
A három fiatal és a tapasztaltabb táborvezető, Antonio (Andrés Velencoso) első körben bátorság és bizalompróbával múlatják az időt, majd beterveznek egy laza esti iszogatást, amely nagyon gyorsan az egyikük halálával végződik. Innentől kezdve első pillantásra random mód kezdenek egymás torkának ugrani, így az éjszaka folyamán ki kell deríteniük, mi velük a gond. Igyekeztem nem túl részletesen leírni, mi történik. Sikerült...

A film egyik legnagyobb pozitívuma, amit korábban említettem, hogy igyekszik a szokásos filmes kliséket félredobni és újakat alkotni. Van ezért néhány tényleg kemény jelenet és olyan is, amin felröhögtem. A repülő telefonos például, mert ki tudja, hol áll meg?
Az imdb igencsak szűkmarkúan bánt a film besorolásával csillagok tekintetében, de a sok tucat mozi mellett nálam simán viszi a hetvenötöt.

75%

Ha megnéznéd:
- Summer Camp (2015)

Zaklatás - Disclosure (1994)

Zaklatás - Disclosure (1994)

Rendezte: Barry Levinson

A film Mafab adatlapja: Disclosure (1994)

Megtekintés: Pár évente újra-újranézem, mert jópofa a történet azon része, hogy Michael Douglas-t szexuálisan zaklatja Demi Moore.

"Miss. Alvarez, negyvennyolc órával ezelőtt a férjem pénisze egy másik nő szájában volt és attól nekem csöppet sem könnyebb, hogy a jog kinek az oldalán áll!"

De ennél jóval több a történet (Habár a trailer főleg a zaklatásról szól, arra utalva, hogy az a fontos a filmben), sőt, kielemezve, elég ostoba is. Erősen szpojleres leírás.
Tom Sanders (Michael Douglas) egy számítástechnikával foglalkozó cég közepesen fontos beosztottja, aki előtt lehetséges előléptetés áll, miközben a cége egy fontos fejlesztést igyekszik piacra dobni az adattárolás és felhasználás piacán. Valamilyen homályos okból végül nem őt nevezi ki főnöke (Donald Sutherland), hanem egy külsős, bár sikeres üzletasszonyt hoz be a kép, Meredith-et (Demi Moore), aki sok évvel korábban Sanders szeretője volt, jóval azelőtt, hogy Tom családalapításra adta volna a fejét.
Meredith már első nap az irodájába hívatja Sanders-t, ahol egyértelműen kikezd a férfival, aki végül, miután már majdnem hajlandó lenne az együttlétre, lelkiismereti okokból inkább eltaszítja a nőt és elsiet az irodából. Másnap reggel már egy zaklatási ügyben találja magát, melynek megoldásaként felajánlják számára, hogy elköltözhessen és a cég egy másik kirendeltségén dolgozzon tovább. Ezt Sanders nem fogadja el, érthető okokból és egy ügyvéd (Roma Maffia) segítségét kéri, akinek komoly hírneve van hasonló ügyekből kifolyólag.
Cégen belül hamar elterjed a piszkos ügyről a pletyka és Sandersnek fel kell kötnie a gatyáját, ha nem akarja korábbi életét teljesen elveszíteni.

Zseniális jelenet, hogy hogyan kezdjünk ki valakivel, irányítva az eseményeket.

Ez csak a film első fele, mert miután Sanders és ügyvédje beletemetkezik a bizonyításba, szerencsésen hozzájutnak egy felvételhez, ami alátámasztja a férfi állításait. Csak azt érzem problémának, hogy Michael Chrichton, aki a film alapjául szolgáló regényt írta, hogy kb. eddig tudott mit kezdeni az alapanyaggal.
Chrichton mindig előszeretettel nyúlt bele divatos ügyek boncolgatásába, főleg, ha azok valamilyen technikai szegmenst is tartalmaztak. Volt nála űrszonda baleset, kiszámíthatatlan mellékhatással - Az Androméda-törzs - The Andromeda Strain (1971), - DNS-kísérletek, kiszámíthatatlan mellékhatással - Jurassic Park - Jurassic Park (1993) - vagy időutazás, kiszámíthatatlan mellékhatással - Idővonal - Timeline (2003) - és hasonló filmek tucatja.
Szinte mindig bedobott valami fontosnak tűnő apróságot, hogy a történet annak farvizén végül egy profánabb krimi vagy akciófilm legyen, kevés horror beütéssel.
Itt kettőt is kapunk, amik felcsigázzák a néző figyelmét, de sajnos borzalmasan rosszul kufárkodnak mindkét szállal, ezért a film bár nem rossz esti mozi, némi boncolgatás után eléggé bugyuta történetként hatott számomra. Igaz, ehhez látnom kellett vagy hatszor.

Demi Moore karaktere ütni való.

Tehát, első körben azt hinnénk, hogy a film alapja egy szexuális zaklatás, amelyben megfordultak a szerepek és aki az erőszakot követi el, az a nő. Erre egy egész filmet lehetett volna építeni, ha a forgatókönyv bátrabb és nem fogja kézen a nézőt és vezeti végig az esti eseményeken. Ehelyett a kamera nem titkolódzik, hanem bemegyünk az irodába, végignézhetjük, ahogy Meredith Johnson abajgatja hím munkatársát, Tom Sanderst, aki végül feldúltan elrohan, hátrahagyva a fenyegetődző nőt, de még azt is megmutatja a kamera, hogy bizony, van egy szemtanú is. Semmi titok, semmi rejtély.
Pedig mennyivel érdekesebb lett volna, ha Sanders belép az irodába, majd azt látjuk, hogy hazatér, rajta a karmolás nyomok és másnap elkezdődik a balhé. A néző így legalább annyira bizonytalan lett volna, mint mondjuk Sanders felesége (Caroline Goodall) és kollégái. Amiért nem ezt a megoldást preferálta a forgatókönyv, az az, hogy még enélkül a homályban tartás miatt is hosszú a film; közel két órás.

Aztán lassan kibontakozik a cselekmény, aminek nem is maga a zaklatási ügy volt a lényege, hanem, hogy Tom Sanders-t, számomra érthetetlen okból, elmozdítsák jelenlegi helyéről és ehhez felettese valamiért egykori kedvesét, Meredith Johnson-t kívánta felhasználni.
A cég amúgy egy új termék bevezetésének előestéjén van. Az új termék segítségével épp fuzionálna a cég egy másikkal, százmilliós tőke beinjekciózásával, ezért elképesztően fontos, hogy a termék sikeres legyen. Ennek ellenére a korábbi makulátlan hírű cég bevállal egy erősen kétesélyes helyzetet, hogy a termék gyártásáért felelős vezetőt áthelyeztesse?
WTF?
Mi a picsának?
Sanders milyen gátló tényező lehetett, ha eleve a háta mögött képesek átkalibrálni a terveit a készülő termékről és még elő sem léptették, amit még el is fogadott.
Miért pont Sanders-t akarták egyedül kisemmizni, amikor a férfi a cégért ért, és bármit megtett azért, hogy az új termék sikeres legyen. Teszem hozzá, ha főnöke nem kavarja a szart a háttérből, a termék még ráadásul tökéletesen működött is.
Miért volt szükség rá, hogy Sanders szerepét kiemeljék?
Van rá valami homályos utalás, hogy a termék előállítása nem éppen olcsó, ha Sanders tervei mellett maradnak, de hiába szarakodnak a tervrajzokkal és előállítással, ha egyedül Sanders verzió képes utána tökéletesen működni.
Teljesen sántít az egész koncepció.
Arról nem is beszélve, hogy Meredith Johnson karakterét két esetben is egy baromnak állítják be. Először az egyik ügyvédi megbeszélésen kezd felesleges magyarázkodásba, miután már kiderült, hogy ő kezdett ki Sanders-szel, mintha bárkit is érdekelnének a szobában az indokai, miután nem azért vannak ott. A végén, meg amikor egy nyilvános bemutatón kívánja beégetni Sanders-t, hogy a férfi nem képes rájönni, miért nem jó a terméke, akkor derül ki hamar, hogy Sanders beelőzte a nőt, aki nem veszi észre, hogy inkább kussolnia kellene és visszavonulni. Egyszerűen rosszul írták meg a karaktert és motivációit, bár, Jack Nicholson ezredese is elszólta magát egy bírósági tárgyaláson és ebbe bukott bele, mivel más egyéb módon bizonyítani a figura szándékait, nehéz lett volna.

A program készítőjének még arra is volt gondja, hogy ha külső terminálról lép valaki a virtuális világba, akkor a rendszerfotó felhasználásával egy "emberi" formát kölcsönözzön az új felhasználónak. Ilyen baromságokra mennek el dollármilliók, de haszna valójában nincs.

Szóval, ha valaki elmondja nekem, miért volt logikus lépés Sanders szopatása, akár szexuálisan is, a munkahelyi mellett, annak magyarázata érdekel. Főnöke, ismerve Tom hozzáállását, miért nem kérte inkább meg, hogy bármilyen felmerülő problémára a közelgő termékbemutatóval kapcsolatban találjanak egy közös megoldást? Minek vették a fáradtságot, hogy végül ez az oltári bukta kerekedjen belőle, ami még egy lehetséges százmilliós szerződés semmissé tételét is jelentheti.

Ami még zavart, de ismerve Chrichton technika iránti vonzalmát, az a filmbe beillesztett és teljesen felesleges virtuális baromkodás. Hogy megjelenik egy angyal, aki szóban segítséget nyújt annak, aki belépett a programba? Szöveggel, hanggal?
Hát, elképesztő technikai újítás lenne, mert a hangfelismerésen kívül feltételezi a mesterséges intelligencia meglétét is. Szerinted nem?
Másképpen, hogyan reagálna a progiban repkedő angyal a felhasználó kérdéseire? Azokat meg kell érteni és helyesen feldolgozni.
Meg milyen baromság már, hogy megjelenik a beszkennelt test és egy virtuális könyvtárban sétálgatunk vele, hogy adatokat keressünk.
Egy ilyen programnak nem az az előnye, hogy nincsenek benne felesleges program részek - pl. egy hatalmas virtuális könyvtár - amelyeket el kell készíteni és még hardware is kell mellé, ami elbírja a hatalmas információmennyiség feldolgozását, amit a tökéletes működés igényel?
Oké, belátom, hogy érdekesebb ezt a változatot nézegetni, mint azokat a borzalmasan elavult képernyőket, amiket a filmben láthatunk. És azok a borzalmas feliratok, képi megoldások. Ajvé.

Azért a film elszórakozik egy jelenettel, amelyben Sanders bizonyítékokat keresgél ebben a virtuális térben és egyéb felhasználót is talál iratmegsemmisítés közben. Remek. Már az is borzalmasan zavaró, hogy milyen nagy a virtuális helység, miközben a szükséges feliratok gyakorlatilag azután jelennek meg Sanders előtt egy fiókrendszeren, miután a karakter virtuális "keze", kijelöli a fiókokat. Mekkora szerencséje van, nem igaz, hogy pont azt a fiókos szekrényt választotta, amiben az őt érdeklő adatokat rejtegették. Ellenkező esetben még ma is ott bolyongana és nyomkodná a fiókokat.
Szóval, huszonkét évvel a film elkészülte után azt kell mondjam, parasztvakítás az egész, legalább olyan talmi történettel, mint a Sanders ellen megfogalmazott koholt vádak voltak.

Nem nagyon derül ki a titokzatos "A barát" motivációja sem. Viszont legalább ezzel is színesebb a történet.

A szereposztás viszont remek. Még Demi Moore sem rossz bár a Ghost néhány könnyező jelenetét leszámítva nem tartom színésznőnek.
Douglas legnagyobb pillanata, amikor kifakad a feleségének: "A szexuális zaklatás, az hatalmi kérdés! Mondd meg, mikor volt nekem hatalmam?" - és itt van az egész film kulcsa... Ha Sanders ennyire kis hal, miért ő lett a célpont? Minek lenne szükség rá, hogy ilyen sok energiát igénylő lépéseket tegyenek ellene?
Sutherland a szokásos mellékszerepben. Főnök, akiben nem lehet bízni.

A vágás ritmikájával voltak problémáim. Meg azzal is, hogy néha csak "mellékesen" bevágtak jeleneteket, amelyek elvileg a néző felcsigázására irányultak, de az összképet zavarták. Néha a vágás túl gyorsra sikerült, így a tempóját is kritizálnám.

A zene Ennio Morricone. Kellően eklektikus és néha, mikor szükséges, felborzolja a szőrt, de nem kedvelem Morricone-t.

60%

Ha megnéznéd:
- Zaklatás (1994)

Michael Chrichton filmjei:
- Idővonal (2003)
- Kongó (1995)
- Gyilkos nap (1993)
- Kóma (1978)
- Gyilkos robotok (1984)