A pénzszállító - Le Convoyeur (2004)

A pénzszállító - Le Convoyeur (2004)

Rendezte: Nicolas Boukhrief

A film Mafab adatlapja: Le Convoyeur (2004)

Megtekintés: Kezdek rájönni, hogyha nem tucatfilmet akarok látni, akkor el kell felejtenem a hollywood-i mainstream áradatot és vagy független filmeket kell nézegetnem, vagy rácuppanni az Európai filmművészetre.

A francia filmekre például. A franciák képesek új ötletekkel, nem a bevett panelekben gondolkodva készíteni filmeket. Vagy talán nem annyira bevétel orientáltak, mint inkább, művészi kifejezésbe hajlóak a filmjeik. Mert amíg Amerikában teljesen rátelepedik a mozicsinálásra a stúdió és a producerek hatalma, addig Európában szerintem az alkotók sokkal nagyobb teret kapnak, hogy elképzeléseiket megvalósítsák. Ezekből a személyes darabokból pedig olyan érdekes hibridek állnak össze, mint ez a film is, ami már-már szatíra, enyhe komédia beütéssel, hogy az akció műfajba és a drámába is belecsípjen.

A továbbiakban szpojlerek előfordulnak:

Alexandre (Albert Dupontel) új fiú a pénzszállító cégnél. Pont akkor sikerül állást kapnia, amikor küszöbön áll a francia cég fúziója egy amerikai vállalattal, amely vagy jobb feltételeket hoz majd magával vagy a privatizáció nevében kirostálja az alkalmazottak nagyját. Egyelőre senki nem tud semmi biztosat, de a rémhírek pusmogással terjednek az öltözőben. Alexandre-t ez különösebben nem izgatja, mert olyan okok miatt vállalta el a munkát, amelyet a többiek előtt eltitkol és a néző is csak apró flashback jelenetekből és egyéb információmorzsákból kénytelen összerakni. Természetesen a titokzatoskodás csak ebben a formában működik, mert ha lineárisan ismernénk meg ami a múltban történt, az a kevés misztikum is kiveszne a történetből, amit így sikerült bele tenni.

Alex nem töri nagyon magát, hogy összebarátkozzon a többiekkel, de van valami a kisugárzásában, ami miatt elég jól befogadják, pedig, bizonyos okok miatt nagyon nem kellene a cégnél dolgoznia és ebből csak az egyik az, hogy ez a fajta veszélyes munka, alapból érezhetően nem a férfi világa. Azonban, ahogy telnek a napok és hetek, gyorsan rádöbben, hogy nem csak ő lóg ki a csapatból, hanem nagyjából mindenki. Az egész cég biztonsági személyzete kimeríti a rossz vicc kategóriát. Miközben Alex megismeri kollégáit, szállodai szobájában a falon rendezgeti az összegyűjtött adatokat róluk. Egy olyan szobában, ami havonta többe kerül, mint amennyit pénzszállítóként megkeres. És ekkor már több utalás is van rá, hogy a környezetét fürkésző férfi határozott céllal érkezett a céghez.

Röpke másfél óra alatt fel is épül egy egyáltalán nem szokványos bosszútörténet, amely bővelkedik drámai pillanatokban és váratlan fordulatokban, melynek végén közel sem biztos, hogy az igazságérzetünket kielégíti a mozi.

A rendező és Eric Besnard közösen jegyzett forgatókönyve komótosan halad a végkifejlet felé, amikor viszont elszabadul a pokol és olyan vérengzés tanúi lehetünk, ami ritka a bűnügyi filmekben, ráadásul teljesen kiszámíthatatlan is. Másrészt erősen kifigurázza a pénzszállító szakmát, mert talán egyetlen olyan figurát sem mutat be a karakterek között, akivel tudnánk szimpatizálni. Nem feltétlenül rossz emberek, de mindenféleképpen billegnek a jó munkás ember és a diszfunkcionális munkaerő meghatározásának határán.

Szpojler megent!!! Előbb nézd meg a filmet!

A pénzszállítót azért néztem meg ekkora késéssel, mert amikor belebotlottam Jason Statham új akciófilmjének trailerébe, egyik filmes oldal megemlítette, hogy az új film ennek a 2004-es francia akció-drámának a remake-je illetve ennek alapján készült. Persze, gondoltam, akkor csak megnézem az eredetit, mert a trailer tetszett és kíváncsi voltam, korábban milyen film készült az ötletből. Azt hittem, kapok egy számomra ismeretlen francia akciósztárt, aki ledarál mindenkit, ahogyan az amerikai változat reklámja sejteti. Ehelyett kaptam egy viszonylag lassan építkező filmdrámát, amely alig volt másfél óra, mégis, szinte egy órán keresztül csak a szituációnak és karaktereknek ágyaz meg, hogy a végén profán módon odaverjen a nézőnek a homlokára, hogy "Nesze, ezt nem láttad jönni!"

Valóban nem. 

Alexander ugyanis korábban véletlenül belekeveredett a cég egyik pénzszállító autójának kirablásába, mely során megöltek minden szemtanút, és őt is meglőtték. A férfi azonban nem halt bele a sérülésbe és bár valaki mást elveszített a támadás során és felesége is félkatatón állapotba került, a férfi életcélja ezek után az lett, hogy felderíti, ki állt a rablás mögött, mert a nyomozási munka ugyan nem tudta bizonyítani, de sejthető, hogy volt belső ember.

Alexander, aki korábban tehetős polgárnak számított - nem derül ki pontosan mivel foglalkozott, ám néhány utalást kapunk rá, hogy a felső tízezer tagja lehetett - mostanra mániákusan keresi a válaszokat a kérdéseire, mindezt úgy, hogy valójában mindent lehet rá mondani, csak azt nem, hogy elbírná a rá nehezedő nyomást, ami mind a munkával, mind a lehetséges válaszokkal kapcsolatban rá nehezedne.

Azonban végül sikerrel jár és csak épp annyit késik, hogy már nem tud érdemben lépni, hiába tudja meg az igazságot. 

Valójában nem derült ki számomra, Alexander mit szeretne a válaszokkal kezdeni. Az egyértelműen kiderül róla, hogy nem harcra termett ember, így azt feltételezni róla, hogy hidegvérrel bosszút álljon sorsáért, az kizárt, hiába sejtette számomra ezt a remake bemutató összeollózott képsora. Azt gondoltam, hogy a francia változat lényege is az, hogy emberünk beépül és amikor megjelennek a rablók, hanyag eleganciával likvidálja őket, egymás után.

Azonban Alexander nem olyan ember, aki gondolkodás nélkül agyonlőne bárkit is.

Kezdeti bénázásait betudtam annak, hogy szerepet játszik a kollégái előtt, hogy ne jöjjenek rá egyszerű és esetleges tervére, hogy amikor arra kerül sor, mindenkit elképesztve megölje, akit kell.

Nem ez történik, mégsem mondhatjuk, hogy nincs végül leszámolás és bosszú, igaz, a franciákra jellemző kaotikus módon, miközben nem vagyunk benne biztosak, hogy mindenki megkapta a jussát.

Ilyen lezárást kifejezetten szerzői filmesektől kaphatunk, akiknek nem liheg a fülébe egy pénzember, aki végig azt duruzsolja, hogy talán kevésbé legyen pesszimista a befejezés és legyen egyértelműbb, ki fog végül élve kikecmeregni a drámai befejezés romjai alól. Nem vagyok benne biztos, hogy az alapötletet leszámítva Statham filmje sok mindenben emlékeztetni fog erre a francia mozira. Itt a karakter az erős, amott meg az akció lesz, annyi már a reklámból is látszik.

Remek francia színészek alakítanak excentrikus figurákat, köztük is kiemelkedik Albert Dupontel, aki végi érezhetően adja a kisembert, akinek van valami homályos terve. Arcjátéka, szemei, ahogyan csendben figyeli a többieket, nagyon erős pillanatok. Közben mellékszálként összeismerkedik a hotelben dolgozó takarítónővel, akinek szerepe számomra teljesen homályos, főleg a befejezést illetően érzem kihagyott ziccernek. Talán akkor lehetne értelme szerepének, ha kiderül, hogy a végén ő az a női támadó, aki örökre megváltoztatta az életét, azonban pusztán a szeméből ezt nem tudtam megállapítani, így épp úgy lehetett a nő a takarítónő is, aki a gyerekét egy raktárban neveli, mint egy teljesen idegen random női karakter, akit egyébként nem látunk a filmben, csak amikor maszkban van. (Azért lehet, hogy most visszanézem a filmet, hátha...)

Az sem derült ki számomra, hogy a nyárspolgár férfi mikor növesztett tököt magának, hogy saját kezébe vegye kvázi az igazságszolgáltatást, bár, nem derül ki, hogy az összegyűjtött anyaggal magát okosítja vagy azért gyűjt annyi infót, hogy átadhassa a rablási és gyilkossági ügyben nyomozó rendőröknek - akikről a film nem beszél egy percet sem.

Mivel ilyen kérdések is felmerülnek a film alatt, kicsit abszurd is a történet. (Pl. koncepció, hogy a cég, amikor lenyomozza Alexander előéletét, nem akad rá, hogy ki ő valójában, és ezzel azt akarják megmutatni, hogy mennyire felületes és inkompetens a cég, ahová bekerült vagy tényleg egy forgatókönyvi baki, hogy az állítólagos átvilágítás nem hozott eredményt a férfival kapcsolatban, annak ellenére sem, hogy az nem derül ki, hogy lenne elég anyagi tőkéje és tudása hozzá, hogy eltüntesse a korábbi életének a nyomait.)

Néhány apróság ellenére azonban érdemes megnézni ezt a filmet, mert hamar elrepül a másfél óra és egy érdekes történettel leszünk gazdagabbak. Nem világmegváltó, de szórakoztató mozi. A befejezés pedig enyhén Tarantino közeli.

70%

Amerikai bérgyilkos - American Assassin (2017)

Amerikai bérgyilkos - American Assassin (2017)

Rendezte: Michael Cuesta

A film Mafab adatlapja: American Assassin (2017)

Forrás: amazon.com

Megtekintés: Egy próbát megér, mert vannak benne pozitívumok.

Nem vagyok erős angolos, de kicsit zavaró nekem, hogy az orgyilkos szót bérgyilkosra változtatták, mert az assassin nem azt jelenti. Mitch valójában nem bérgyilkos, hiszen nem pénzért bérlik fel, hogy megöljön egy célszemélyt, de végülis, ez mellékes.

Egyszerűen nem tudom komolyan venni ezt a Jack Ryan koppintást, amely úgy indul, hogy miután egy amerikai srácnak nyaralás közben iszlám terroristák agyonlövik a barátnőjét és őt is megsebzik, durván másfél év alatt, a filmben nem látható háttérsegítséggel vagy annak hiányával, de sikerül olyan mélyen beépülnie egy iszlám sejtbe, hogy gyakorlatilag egy szobába kerül azzal, akinek a parancsára megölték a barátnőjét. Ja, hogy közben felépített egy hamis arab identitást, amelybe nem elég, hogy a nyelv megtanulása is belefért, de még a vallási szöveg értelmezése és elemzése is, ha véletlenül egyik „társa” csak úgy belekérdezne, hogy mit gondol Allahról és a többi, az hab a tortán.

Ezek után a CIA egy akció közben megkaparintja magának és beszervezi egy főleg terror ellenes, enyhébben belső politikai játszmába, melynek tétje, hogy felrobban-e egy atombomba Amerika partjai közelében a hadiflotta közepén, vagy nem.

Ja, és főhősünk az összes létező főnöki utasítással szembe megy, mert a hátszele mindentől megóvja, mondván: a legjobb terrorellenes ember, aki valaha amerikainak született. Mintha azért lenne hátszele, mert a csúnya gaz terrorista bácsik megölték a barátnőjét és ez elég indok lenne arra, hogy tegyen, amit akar, ha a lényege a veszélyes elemek kiiktatása.

Jack Ryant legalább kevésbé hihetetlen körülmények között mutatták be az olvasóknak és viszonylag földhözragadtabb akcióknak köszönhetően sikerült megakadályoznia a világ kvázi pusztulását, míg Mitch Rapp (Dylan O'Brien) már „megszületésével” is igyekszik nagyobbat durranni. Gondolom, azért a könyv – mivel egy tíz rész feletti kém-sorozatról beszélünk – sokkal jobban kezeli a hősét, mert a filmben engem a felütés ellenére gyorsan elveszítettek. Egyszerűen nem tudott Rapp sorsa érdekelni, mert már maga a beépülése is hihetetlen volt számomra. Ha volt rá utalás, hogy már a film elején komoly segítséget kapott, hogy uszkve másfél éven belül oda kerüljön, ahova, ám én ezt a részt egészen biztosan átaludtam. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy a világ legzártabb terrorista szervezébe egy fiatal, fehér férfi ilyen rövid idő alatt, belső emberek támogatása nélkül, elérje a céljait. Természetesen semmit sem tudok a terrorszervezetek működéséről és a toborzási szokásairól, amit itt látok, az szerintem nem létezik. (Ja, azután meg kiderül, hogy pedig de és nekem kellemetlen, hogy túlgondoltam a dolgot.) Ezért nem tudtam sodródni a filmmel.

Forrás: nytimes.com

Pedig a színészek jók, Michael Keaton annak ellenére is Pazar alakítást nyújt, hogy eredetileg el sem akarta vállalni a titkos akciókra felkészítő csapatvezető szerepét, mert nem értett egyet a karakter motivációival. Keaton, mostanra rá kellett jönnöm, sokkal jobb színész, mint amit feltételeztem róla a nyolcvanas és kilencvenes években készített filmjei alapján. Hirtelen nem is emlékszem tőle abból az időből hatalmas alakításokra, erre így hatvan körül meg kisujjából kirázza a legkeményebb karaktereket: Spotlight, Birdman és még a Pókember filmben is ellopja a showt. Scott Adkins ismét egy tökös és kiírható/kinyírható keményfiú. Nem tudom, hogyan csinálja, de ha nem főszereplő egy filmben, simán meghal a vége-főcím előtt. (Dr. Strange, Feláldozhatók 2., Amerikai orgyilkos) Ez lassan olyan stílusjegye lesz, mint Mikkelsennek a sérült szem. Pont az ilyen színészek miatt lenne érdemes egy olyan filmes oldalt csinálni, amiben a filmjeik címe mellett jelzik azt is, hányadik percben hal meg.

Dylan O’Brien szakállal sokkal idősebbnek tűnik, mint a „Maze Runner” sorozatban, sőt, legutóbb bemutatott sci-fi kalandfilmjének, a „Love and Monsters"- beli karakternél is, pedig az kb. 3 évvel frissebb. (Talán ezért kellett az a sok arcszőrzet, hogy a kifejezetten kölyökképű fiatal színész a koránál pár évvel idősebbnek hasson.) Simán elviszi a hátán a filmet, bár nem feltétlenül, mert olyan tehetséges színész, hanem mert butaságai ellenére érdekes a történet és a karakterben is van potenciál. De ismétlem, a regényben biztosan sokkal részletesebb az egész karakter háttere. Szomorú, hogy a szerző, Vince Flynn nem élhette meg a bemutatót, mert fiatalon, 47 évesen elhunyt egy igen ritka prosztata rákban. 2012-ig 13 Rapp regényt írt és halálával sem fejeződött be a sorozat, mert Kyle Mills folytatta a Mitch Rapp sorozatot, jelenleg 19 kötetig. Érdekessége a sorozatnak, hogy Flynn nem sorrendben írta meg Rapp történetét, hanem idővel két regényt írt a többi elé, jobban elmélyítve a karaktert és bemutatva a múltját. 

Forrás: movieslackers.com

Olyan apró bakik is feltűntek, hogy pl. az Ibizai lövöldözésnél (Viszonylag komoly változtatás, hogy a könyvben Mitch barátnője egy terrorcselekmény közben hal meg, amikor repülőgépét felrobbantják.), amikor Mitch a káosz közben beleesik egy medencébe, a lövések olyan szögben érkeznek a teste köré, ami lehetetlen lenne. Egyrészt, akkor a támadóknak nagyon közel kellene lenniük hozzá, illetve nem is a medence széléről kellene lőniük, hanem felette lebegve. De legalább látványos képsorok. Nagyon érezhető benne az a pánik, ami hasonló esetben eluralkodna az emberen. Sajnos, egyre inkább ez az a mód, ahogy a terroristák érvényt akarnak szerezni akaratuknak. Az ártatlan civilek minél váratlanabb és drasztikusabb lemészárlása, mert ez – szerintem – félelmet kelt. Egészen biztos vagyok benne, hogy sokan, egy-egy ilyen fikciós történet megtekintése után, egyszerűen kihúzzák Ibizát a lehetséges turisztikai célpontjaikból. Én pl. És ne mondd, hogy ez hülyeség, mert a „Cápa” bemutatója után erősen visszaesett a tengerparti nyaralók turizmusa, hosszú évekre.

Taylor Kitsch ha lehet még mostohább karriert futott be, mind Scott Adkins, és itt megint az antagonista szerepét csípte el, pedig főszereplőként is jól működik akció terepen. (John Carter, Csatahajó) Nem értem a szerepvállalásait, hiszen kifejezetten tökös figurákat bíznak rá, de lehetséges, azért a negatív szerepeket kapja, mert amikor ő volt a főhős, azok a filmek rendre alulteljesítettek a mozipénztáraknál, annál azonban jobb színész, hogy ne alkalmazzák.

Az „Amerikai bérgyilkos” egy gyenge A film, vagy erősebb B mozi. Te döntöd el, mit gondolsz róla. Egyszer érdemes megnézni, de ha valaki találkozott a könyvvel és szerette, elképzelhető, hogy a film annyival kevesebbet nyújt neki.

65%

Forrás: sevendaysvt.com

Vongozero - Epydemia - To the Lake - Menekülés a tóhoz (2019)

Vongozero - Epydemia - To the Lake - Menekülés a tóhoz (2019)

Rendezte: Pavel Kostomarov

A film Mafab adatlapja: Vongozero (2019)

A történet alapszituációja a lassan unásig ismert alapra épül, amelyben a társadalmat egy végzetes csapás éri, aminek hatására egy kis csoport, vegyes kapcsolatihálóval, elindul A-ból, B-be. (Csak a szokásos, "valaki tud egy védett helyet" szitu)

Nem tudom, melyik volt az első ilyen történet, amit leírtak illetve megfilmesítettek, de nekem valamiért állandóan az „Egyetlen fűszál se” című kisregény jutott eszembe, amit tini koromban olvastam el a galaktika magazinban, folytatásokban - legalább kicsit emlékeztetett erre a sorozat műfajra, ha belegondolok - amelyben egy vírus elpusztítja a világ ehető növényeinek egy részét és az emberek az éhezés miatt keresztül-kasul járják a haldokló világot, néha más csoportokkal megütközve, akik az idegenek elleni erőszakban látják az egyetlen elfogadható módszert a saját túlélésük érdekében. John Christopher regénye megjelent magyarul is, pdf formátumban hozzáférhető a netről és amit nem tudtam egészen mostanáig, hogy 1970-ben készült egy filmváltozata, amit eddig szerintem még véletlenül sem láttam soha.

Az alapötlet, hogy egy vírus pillanatok alatt elterjed Moszkvában, amit a katonaság által le is zárnak, és ami miatt néhányan úgy döntenek, jobb minél távolabb kerülni a fertőzött várostól. Hirtelen össze is kapaszkodik két család, meg az apró, hogy egy majd’ 1000 kilométerre lévő (vagy mérföld?) tóhoz meneküljenek, ahol egyikük egy kiszuperált hajótestből kényelmes bunkert alakított ki, ha beütne a szar. Erre nem beütött???

Innentől pedig azt látjuk 8 részen keresztül, ahogy az egyébként laza kapcsolatú közösség milyen dinamika útján kovácsolódik össze és mennyi elborult kalandba keveredve állatiasodnak el maguk is, miközben a világ szintén elkorcsosul körülöttük.

Közben érezni is az orosz ízt, mert itt a szereplők nem feltétlenül kifejezetten jóképűek és csinosak – leszámítva a tinilány Polyát (Victoriya Agalakova) – és ha erotikáról van szó, akkor sem olyan szemérmesek, mint a nyugati mozik – kivétel talán az északi népek – talán ezért is láthatunk szaunázást és néhány olyan jelenetet, amiben egy tinilány mellei néha premierben úsznak a képbe. Ha lesz amerikai változat, ilyesmi elképzelhetetlen, hogy lesz benne.

A dinamikát a főszereplő, Sergey (Kirill Karo) és az életében két fontos szerepet betöltő női karakter közötti őrlődés tölti ki: az ex, Irina (Maryana Spivak) és házasságukból született közös gyerekük, illetve a friss kapcsolata, Anna (Viktoriya Isakova) és enyhén aspergeres fia, Misha (Eldar Kalimulin) is igyekszik kisajátítani.

A film egyik kicsit félrevezető és drámai jelenetében bemutatják, hogyan igyekeznek a szituáció kezelni.

Az biztos, hogy néhány szereplőt amikor bemutatják, sikerül kifejezetten negatívan ábrázolni, hogy az első részekben még drukkolni is nehéz nekik. Polya lázadó fiatal lányként pl. ütni való, egészen addig, míg meg nem ismerjük, miért is szegül szembe apjával, Leonid-dal (Aleksandr Robak) amikor viszont a forgatókönyv, felfedve a múltat, sokat lágyít a lázadozó karakter megítélésén. Irina azonban egyértelműen a legkevésbé szerethető figurája a csoportnak. Isten mentsen meg az ilyen nőtől, aki miután elhagyták, sértettségében képtelen a kompromisszumra a többiekkel szemben, bár, egy mellékszereplőnek köszönhetően a benne elnyomott kedves nő is előkerül.

A többiekről is kiderülnek lassan olyan titkok, ami miatt felbomolhat törékeny szövetségük és néha a kalandok is kiszámíthatók, hihetetlennek szánt fordulataik ellenére. Az első epizód kifejezetten erős cliffhangerrel zárult, amit olyan pofátlan megoldással oldottak meg a második rész elején, hogy ezzel sikeresen felkészítettek a további húzásaikra, ami miatt nagy meglepetéseket az ilyen történések alatt már nem is tudtam érezni. Még akkor sem, amikor elvileg az egyik karakter sorsa visszafordíthatatlan irányba kezd elindulni, már akkor is éreztem, hogy nem lépik meg, amire logikusan menniük kellene, és így, az írók húzása, amivel feloldják a drámai pontot, számomra tökéletesen előre látható és súlytalan lett. (Magukra vessenek!)

A nyolc rész viszonylag hamar elrepül, közben gyönyörűen fényképezett orosz tájakat látunk, kellő mennyiségű akciót és kiváló zenei betéteket, amiből az egyik legjobb dalt viszont már-már unásig felhasználták, hogy azután megszabaduljanak tőle. A másik, ami meglepett, hogy John Murphy, a „28 nappal később” alapmotívumát a zenében itt is felhasználták, ami viszont már nem az első pofátlan nyúlása ezeknek a zenei motívumoknak, igaz, többnyire a szerző szokta azt más filmeknél felhasználni. Itt is csak azért nem húztam a számat az egyértelmű plágiumra, mert Murphy motívumait az Isten is arra teremtette, hogy ilyen és hasonló szkénák aláfestéseként szolgáljon. (De ha Murphytól nem kértek engedélyt, akkor később némi jogvita előfordulhat.)

A befejezés kiszámítható, és bár az alap gerincét képező történetszálat lezártnak tekinthetjük, azonnal fejest ugrunk további, sokkal durvább fordulatokba, amelyek miatt azért még egy évadra leülnék a sorozat elé, bár, kicsit olyan érzésem volt a végét nézve, mint amit a „Szökés” első évadának felénél éreztem, amit azért folytattak állítólag utána, mert túl nagy volt a rajongói érdeklődés. Itt, ugyan bemutató előtt készült el a teljes 8 rész, mégis, mintha a vége direkt valamilyen nyomásra készült volna ebben a formában el, hogy kierőszakoljon egy további megrendelést valamelyik filmes szolgáltatótól.

Összességében legalább 75%-ot ér a sorozat.

Töfi: 

- A végeredményt tekintve számomra hihetetlen, hogy 66 nap alatt a teljes nyolc rész anyagát felvették.

- Bár, meglepetésemre a filmben farkasokkal nem vívnak harcot - talán majd a folytatásban - a stábnak egy farkasfalkával azért meggyűlt a baja a forgatás alatt.

- A Szergejt és Mishát alakító színészek korábban egy filmben már játszottak apa-fia párost.

- Yana Vagner 2011-ben írta meg ezt, az első könyvét. Megjelent 2020 többek között francia, cseh, litván, lengyel, szlovák és svéd nyelven.

Kirill Karo, Aleksandr Robak, Mariyana spivak

Ritmusszekció - The Rhythm Section (2020)

Ritmusszekció - The Rhythm Section (2020)

Rendezte: Reed Morano

A film Mafab adatlapja: The Rhythm Section (2020)

Megtekintés: Ez nem az az akciófilm, amire számítottál. (Úgy értem, én se erre számítottam.) Itt nem kapod meg a Luc Besson féle halálbalettet és a női főhőst, aki madárcsontjai ellenére leiskolázza a 120 kilós verőembereket.

Valahol olvastam egy tartalmat, hogy Blake Lively készített egy filmet, amelyben meggyilkolják a hozzátartozóit és cserébe levadássza a gyilkosokat. Persze ennél nyilván részletesebb volt az infó – tudnám hol akadtam rá – ám ami megmaradt bennem, hogy ez bizony a Deadpool felesége, akinek színészi alakításai nem győztek meg a kvalitásairól, ellenben különösebben nem is kedvelem, és mégis megnéznék tőle egy bosszúfilmet, ha már a moziban látott Jennifer Garner féle Peppermint olyan csúnyán félrement az ízlésemen. Ez mondjuk azért nem volt egy acélos ötlet, mert valamiért nem vonzódom Lively-hez, mint nőhöz és színésznőhöz sem és egyetlen komolyan vehető és érdekes lépése karrierjében számomra az volt, hogy gyűrűt tudott húzni egy olyan komolytalan fickó ujjára, mint Ryan Reynolds.

Ennek örömére rá is ugrottam véletlenül az „American Woman” című Sienna Miller drámára, amelyben meggyilkolják – illetve eltűnik, de sejthető, hogy meghalt – a lányát és vártam a nagy női Charles Bronsonságot. Engem minősít, hogy kb. negyven perc után kezdett felsejleni bennem annak a lehetősége, hogy kalózkodásom közben nem a megfelelő filmre repültem rá. Az pedig tovább terheli a bűnlajstromomat, hogy ahogy öregszem, kezdem keverni az arcokat és ezért Sienna Millert simán összekevertem Blake Lively-vel, ami bevallom, kicsit arra késztet, hogy átértékeljem kapcsolatomat a filmekkel. Azaz, bár itt is van kiért fegyver után nyúlni, ám az „American Woman” teljesen más megközelítést alkalmaz a veszteség feldolgozása után. Ettől még remek film, de majd máskor írok róla.

Végül csak sikerült megtalálnom a „Ritmusszekció” című mozit is és itt viszonylag hamarabb esett le, hogy jó filmet nézek, épp csak ez sem feltétlenül az, amire számítottam.

Nem tudom, miért gondoltam, hogy Lively készíthet egy kevés gondolkodást igénylő akció-marhaságot – Vadállatok, Zöld lámpás (Óh, szóval itt ismerték meg egymást?) ? – de hamar kiderült, hogy bár az alapötlet még így is kevéssé hihető, mert, hogy egy családját terrortámadásban elveszítő nő bosszúja a terroristákon egyértelműen nem tűnik annak, mégis egészen „életszagúan” (?) közelít a témához. Azaz Lively itt nem papírmasé képregény-heroika, aki pontosan oda csap az orrnyeregre, és abban a pillanatban, amikor kell és egy kilenc töltényes tárral tizennyolc fickót terít le, egyetlen, vágás mentes – vagy szarrá vágott – jelenetben.

Nem. A „Ritmusszekció” egy bukdácsoló bosszú meséje, amely esetleges, és amiben a főszereplő leginkább a „Blade Runner” fejvadászának csetlésével-botlásával iktatja ki az ellent. Stephanie (Blake Lively) ugyanis nem vesz részt egy montázsos (és teljesen uncsin klisés) kiképzésen, amely befejezése után halálos gyilkológéppé lényegül és harcművészeti tudása sem lesz hirtelen level99. Hogyan is lehetne? Tisztes polgári család, jobb reményű egyetemista leánya volt korábban, ezért ha bármi akciósabbat nyomnának le a torkunkon, megkérdőjeleződne a film életszagúsága.

Ellenben Stephanie egy mentor segítségével kap némi segítséget, hogy ne lője lábon magát, ha úgy adódik és onnantól több kevesebb szerencsével botladozik egyik akcióból a másikba, és ha van szuperhős képessége, akkor az a már érintett Deadpool film „Dominójának” a tehetsége, a hatalmas lószerszámnyi szerencse lenne. Mert miután elkezdi a vadászatot, szinte végig csak azért marad életben, mert az őrangyala figyelme egy pillanatra nem lankad. A mi szerencsénk meg az, hogy mindezt sikerül úgy tálalni a forgatókönyv szerint, hogy még anélkül legyen hihető és szórakoztató, hogy megfogalmazódjon bennünk egy sziszegős káromkodás, hogy ez bizony egy „baromság”.

Ez a film nem kiemelkedően jó, de vannak kifejezetten remek pillanatai is. Az első félóra nyers nihilista drámája azért elveheti az átlagnéző kedvét – itt azokra gondolok, akiknél a „Commando” a csúcs, ha akciófilmről beszélünk – és azt sem állítom, hogy ami utána következik, csupa olyasmi, amit korábban nem láthattunk, akad olyasmi, ami fenntartja az érdeklődést.
A női nézőknek ilyen lehet Jude Law, bár most kifejezetten messze került a szerethető romantikus figurától, ami miatt beleszerethettek a rajongói.

A másik egy egészen ügyesen fényképezett autós üldözés, amely kishúga a Netflix nagy sikerű ugyancsak friss akció mozijában látottnak, mert a Tyler Rake: A kimenekítés-ben láttam pont egy hasonlót. Mindkettő mozi idei, így a koppintás, mint lehetőség szerintem nem játszik, azonban a hasonlóság számomra egyértelmű. Ha, már mindenféleképpen keresnem kellene a hasonló jelenetek ősét, akkor egyrészt az "Ember gyermeke" egyik jelenete ugrana be, amikor látható vágás nélkül látunk egy hasonlóan drámai autózást, vagy a videojátékok világa, amelyből kapásból most a "The Last of Us" mindkét gameplay-e alatt látható rövid autós üldözések sikerültek hasonlóan feszültre.

Az összes többi az, ami viszont teljesen eltér az átlag-akciófilmtől: nincsenek látványos közelharcok, csak néhány földhözragadt verekedés, nincsenek balett hangulatú, fejlövéssel operáló végtelen lövöldözések. Nincsenek olyan akciójelenetek, amiben 10-20 ember az érintett. Semmi extra, mondanám. Azonban mégis egy erős filmet láthattam, egy bátor, egészen jó színésznőtől (Igen, elismerem, Lively nem is rossz.), amely úgy volt akció, hogy mégis inkább maradt tragikus drámai   történet arról, hogyan teszi tönkre az embert a veszteség és a bosszúvágy, és, hogy az ösvény, amelyhez mindezek vezetnek, járhatatlanok anélkül, hogy ártatlanok ne sérüljenek közben, ezáltal ébresztve rá minket, hogyha nem ismerünk minden részletet, nincs meg a megfelelő hátterünk – itt jelen esetben egy korábbi, profi ügynöki múlt – akkor csak amolyan laikus hercegnőként tipegjük végig azt a világot, amelyben törtetni kellene és a lelki békét nem elég, hogy nem tudjuk visszanyerni a bosszúnk kielégítésével, de lehet, hogy pont a lelkiismeretünk sérül meg az utunk során, amit bejárunk, és azt legalább olyan nehéz rendbe hozni később.

Stephanie is végigjárja a saját poklát a filmidő alatt és közel sem biztos, hogy az elvégzett feladatai után valaha megnyugodhat, még akkor sem, ha történetesen a felelősökkel le tud számolni, vagy esetleg már nem akar.
Mert néha pont az a plusz hiányzik belőle, ami ehhez a feladathoz szükséges lenne és bizony van, hogy olyanok isszák ennek meg a levét, akiknek nem szabadna.
Ha mást nem, ennyit biztosan megtanul a karakter a történet során.


Közhelyes kijelentések jutnak eszembe, mint az „Erőszak erőszakot szül”, mert ha belekeveredsz, lassan eljutni oda, hogy már csak mész a lejtőn, és minden egyes szereplője ennek a világnak valamiért bosszút akar majd állni, akár egy pokoli dominó sor.

Ha ennek az útnak a kimaxolására vagy kíváncsi, ajánlom figyelmedbe a 2020-ban piacra kerülő és erősen megosztó konzol játékot, a "The Last of Us" második fejezetét. Hasonló érzéseim voltak megtekintése közben.

Ettől függetlenül nem ajánlom mindenkinek a filmet, főleg nem azoknak, akik könnyedebb akcióra vágynak.

Ja, a címválasztás számomra egyelőre rejtély, hacsak nem valami angol szlengben kell keresni a magyarázatot.

60%

Kötelesség életre-halálra - Hajsza élő adásban - Line of Duty (2019)

Kötelesség életre-halálra - Hajsza élő adásban - Line of Duty (2019)

Rendezte: Steven C. Miller

A film Mafab adatlapja: Line of Duty (2019)

Megtekintés: Ez egy Nicholas Cage film, csak Cage épp nem ért rá.

Kitörő örömmel ültem le a film elé, mert Eckhart neve miatt azt képzeltem, hogy egy fantasztikus kis mozit fogok látni. Aaron Eckhart ugyanis (eddig) tudtommal nem az a színész, aki fizimiskájával minden atom-gyenge produkcióba igyekezne besétálni. Szegről-végről tényleg "fantasztikus" a mozi, hiszen a filmben látható események nagy része a valóságban még leheletnyire sem állná meg a helyét. Kezdve az alapkoncepcióval, amely legalább egy sebből vérzik.

Szpojlerek előfordulhatnak, a film megtekintése után javasolt elolvasni az írást!

Frank Penny (Aaron Eckhart) járőr kis haverjával uncsizik a flaszteron ülve és várja, hogy megoldódjon az életének legnagyobb problémája: lelkiismerete ne baszogassa azért, mert pár évvel korábban egy túszmentés közben véletlenül rosszul mérte fel a szituációt és ebbe belehalt egy gyermek. Más filmekben ilyenkor hősünk otthon alkoholizál, miközben társai nem restek fejéhez vagdosni azt, ami amúgy is szarrá marcangolja. Itt sincs ettől messze Frankie, de egyelőre szolgálhat és védhet, igaz, nem holmi flancos belvárosi poszton, hanem valahol, a kis-pálya szélén, hogy ne zavarjon be a lakosságnak a szomorúság az arcán. Haverkissrác mindent megtesz, hogy felvidítsa és aznapra már-már sikerül is, amikor a rendőrségi frekvencián keresztül becsókol a megváltás lehetősége Frank fülébe: egy fegyveres férfi, aki egy emberrablási ügy egyik lehetséges elkövetője, miután be- és kisétál egy neki állított hevenyészett rendőrségi csapdából, kilohol a forgalomból és kardio-edzése közben Frank mentési pontja felé veszi az irányt.

Frank, mivel inkább rendőr, mint nem, skippel a sarokról, ahol addig ücsörgött és szintén futással indítja be a operatőr stadycam programját. Szó szerint futnak egymásba, egészen szép vágástechnikának köszönhetően.

Unalmas lenne azonban egyetlen szálra fókuszálni, ezért az új időkre hallgatva, előkerül a média is egy roppant csinos és fiatal gerilla-streames  riporterlánynak köszönhetően, aki realtime-ban kezdi sugározni az eseményeket, nem elfelejtve kezdetben, hogy mindent a nézőkért. (Mintha elszaporodtak volna az angol kifejezések...)

A további események gondolom kiszámíthatóak számotokra is: Frank és Ava (Courtney Eaton) a pörgős, magát riporternek aposztrofáló, szemünkben túlbuzgó, kotnyeles kamerás kiscsaj a film további részében test közelből ismerkedik meg egymással is és az el-rablóval is, néhány apró, de nagyon kiszámítható csavarral, egészen a végkifejletig, amelyben a giccs kifacsart egy árva könnycseppet szemem sarkából, hogy azt elégedetten mutassa körbe a szobám falai között a nagy semminek.

Gratulálok forgatókönyv, legalább volt, ami működött, mert maga a történet, leírva sem hiszem, hogy acélos lehetett, de a vásznon látni olyan kérdéseket vet fel bennem, hogy Nicholas Cage tényleg másik filmet forgatott és nem ért rá erre, vagy olvasta a szinopszist és száját húzogatva végül nem fogadta el, mondván, itt akkora a hézag a hihető és a fantázia között, hogy ciki lenne a nevét adnia hozzá... ...majd elszaladt, hogy leforgassa a 211-et.

Aaron Eckhart szerintem, ha nem is kiváló színész – nem tudhatom, hiszen nem minden alakítását láttam még – mégis egy remek arc. Férfias – lyuk az állon, akár a Douglas klán tagjainál – jó a felépítése, elhiszed, hogy kemény is tud lenni és egyáltalán, kellemes a szemnek. Éppen ezért a filmjeit eddig nagy számban inkább kedveltem. Itt még egy erősebb szinkronhangot is kapott. Ő egyértelműen nem tehet arról a fiaskóról, amit a történet hordoz magában.

Eckhart-nak jól állnak egyébként az egyenruhás szerepek.

Tegye fel a kezét, aki elhiszi, hogy egy rendőr beleugrik egy éles akcióba, aki öt perccel korábban határozott parancsot kapott, hogy vegye ki az éves szabadságát?
– Ezt elhisszük, hiszen gyakorlatilag minden rendőrös mozi erre a kaptafára épül rá. Talán még a forgatókönyvíró suliban is külön fejezetet szentelnek neki: Akciófilmedben a rendőrt az elején felfüggesztik...

Tegye fel a kezét, aki elhiszi, hogy ezek után kvázi társává fogad egy civilt, aki ráadásul szakmáját tekintve „ősellensége” a rendőröknek, ha bármit megszimatolnak, amire haraphat a néző vagy olvasó? – Ezt ha nehezen is, de elfogadom, mert. (Nincs rá jobb indokom, mint, hogy megírták, tehát elfogadom!)

Tegye fel a kezét, aki elhiszi, hogy nem elég, hogy viszi magával a civilt egy homályos, de egyértelműen veszélyes nyomozásba, a riporterünk, kezdetben erősen szem előtt tartva a nézettségi számokat, élőben közvetít minden lépésükről a neten, sok száz, ezer, majd millió ember szeme láttára? – Nem, köszönöm, ezt már az én gyomrom sem bírja bevenni, ha akciófilmről beszélünk, így laza lábsöpréssel átpöccintettem a filmet a paródia műfajba, hogy ezzel kicsit csillapítsam gyomrom háborgását. Másképpen biztos „kiadom a sütit, amit bevettem” – Vincent Benedict mondását idézve.
Igen. Ez a film halál komolyan veszi magát, olyan történettel, amely egyetlen párhuzamos univerzumban sem lenne eladható ebben a formában. Csak nálunk, a Földön!

A történetről nem is írnék többet, hiszen ha ennyiből nem találtad ki, mire számíts, eleve nem olvasol ilyesmit, nem?
Mindezek ellenére még most is azt mondom, hogy nézd meg bátran a filmet, hiszen totál kikapcsolja az agyad – illetve van, akinél pont felpörgeti, hogy azt elemezgesse, mit nem hisz el abból, amit lát – és végig pörögnek az események, üresjárat nélkül.

Hogy nem írtam a cím elé, hogy „Fika”, ezzel jelezve, mennyire nézhetetlen a darab, az pusztán a további apróságoknak köszönhető:
Giancarlo Esposito mind a négy percében erős jelenléttel bír. Dina Meyer nagyon rég nézett ki ilyen jól – Csillagközi invézsön – igaz, szerepe abból áll, hogy hatszor mutatja a kamera, ahogyan nagyon meggyőzően képviseli a médián belül dolgozó nagyhal-műsorszerkesztő tipikus, csinos ruhás, mindenkit irányítok figuráját, pusztán azzal, hogy néz egy képernyőt és néha vakkant valakihez. Igen, arra akarok célozni, hogy ezt a mellékszerepet bárki nyakába sózhatták volna. Annak mondjuk örülök, hogy szegény „Dizzy” még ma is kap szerepet és igen, tényleg eszméletlen dögös.

Azután kapunk egy elég feszes vágást, kisebb folytonossági hibákkal, egy elég szép fényképezést és még a zene is inkább felfelé nyúlkál ujjaival a zaccos középszerből. A két főgonosz nem elég karizmatikus azonban és akció közben annyi baromságot – szerintem – tolnak le a torkunkon, hogy sör fogyasztása megtekintés közben erősen javallott. Sőt, ivós játék, ha felszisszensz egy-egy forgatókönyvi baromság láttán. Oh, de jó kis mozi lesz a végére!

Azonban nem akarom szétdicsérni a filmet, mert nem lehet. Kiszámítható, bugyuta és mintha az ötletek, amikre épült, nem lennének túl eredetiek sem, a fordulatnak szánt pillanatokról nem is beszélve.

Néhány baromság, ha már belementem és az eddigiek nem voltak elegek:
- Ava egy ház lépcsőjén ragad, mert robbanó csapdára lépett. Frank megkéri, hogy ne mozduljon, mert mindmeghalunk szitu, és majd ő megkeresi a zsinórt és kitalálja, hol vágja el.
Erre megérkezik a bűnöző és telibe veri a a lopott mentőautóval az egyébkét saját házának portáját, mit sem törődve azzal, hogy korábban azt ő pakolta tele robbanószerekkel. Hiszen minden mindegy, csak pusztuljon a zsaru. Erre pedig mi sem jobb, mint „Halálos fegyver” első részére emlékeztető módon behajtani az ingatlanba, lehetőleg úgy, hogy benne ülünk a kocsiban. Ez hülye? Oké, hogy le akar számolni a zsaruval és feltételezi, hogy a házban van, de tényleg a legjobb módja a bejutásnak, ha fejjel megyek a falnak??? Még egyszer, a ház tele robbanószerekkel, amit korábban magam telepítettem oda! Lehet, hogy behajtok a kocsival, felrobbanok a picsába, miközben a zsaru épp a ház mögött keresi a kulcsot a lábtörlőm alatt. Okos!

De erre még Frank is rátesz, mert amit jön az autó, mondja is Ava-nak, hogy mindegy, hogy milyen bombán tapos éppen csinos talpával, egyszerűen emelje le róla és fusson, habár korábban (kb. 2 perc telhetett el) még azon izgultak, vajon mekkorát robban a seggükbe, ha talpacska már nem blokkolja a kioldó szerkezetet. De semmi gond, mert mint kiderül, nem ám úgy lett elkészítve a csapda sem, ahogy evidens lenne egy tűzszerész esetében, hogy széttépje azt, aki rá-, majd lelép róla. Dehogy! Kicsit összekócolja Ava néhány hajszálát, de simán felfutnak a detonáció elől az emeletre.

Ja, a telecsapdázott házban meg mellesleg vagy egy tucat macska él és szaladgál. Abban a házban, amely tele van drótcsapdákkal. Cicafej magasságban. Alig látható drótokkal. Cica és drótok. Hát, bevallom, látva pár macskás videót, nem értem, hogyan sikerült az épületnek egyben maradnia a film végéig.

Itt is látunk olyan jelenetet is, amiben megint a nézőt verik át, mert nem látunk valamit, amit a filmen belül adott szereplőnek egyértelműen kellene, főleg azok után, hogy feltételezhető róla némi kommandós kiképzés a múltjából. Ezt úgy értem, hogyha emberünk fegyverével araszol egy nem túl belátható területen, figyelve minden rezdülésre, ne tudja már úgy oldalból lerohanni a másik szereplő, mint ahogyan a filmben történik.
Plusz, itt is előkerül a tipikus akciófilmes klisé: a rossz mindenkit azonnal eltalál, aki nem a főhős.

Ettől függetlenül egyszer ugorj neki!

Aaron Echart! Tudod!

40%

Néma bosszú – Acts of Vengeance (2017)

Néma bosszú – Acts of Vengeance (2017)

Rendezte: Isaac Florentine

A film Mafab adatlapja: Acts of Vengeance (2017)

Megtekintés: Kedvelem Antonio Banderas-t, de ez nem változtat azon a tényen, hogy mostanában ő is Nicholas Cage vírustól szenved: nagyjából vállalj el bármit, mert ahogy repülnek az évek, a mennyiség valamiért fontosabb lesz, mint a minőség.

Külön cikket érdemelne, hogy egyes színészek miért kezdenek egyszer csak futószalagon gyártani közepes, vagy rosszabb minőségű filmeket tömegével, ahelyett, hogy válogatnának inkább és évente egy, esetleg kettő, de nívósabb produkcióhoz szerződnének le. Jó, mondhatjuk azt, hogy elvileg lehet, hogy ők azt hiszik, a produkció nívós lesz, ezért vállalják be, de szerintem az ügynökeik is pontosan tudják, melyik rendezőkkel és filmgyártó cégekkel érdemes kooperálni és melyiket kell messzire kerülni. Bár, igaz, hogy tényleg komoly múltú nevet még nem láttam Asylum moziban, de az sem jobb, ha valaki húsz évig a legnagyobbakkal dolgozhatott, majd hirtelen évi öt filmben játszik, amiből jó, ha egy eljut moziba. A másik ok, meg amikor érzi az illető, hogy a nagyobb megkeresés ritkul, ezért a nyugdíjalapra gondolva, akár egy mókus, bezsákolunk minden felmerülő melót, azután meg lesz, ami lesz. Ha Banderas mondjuk ma még hatvan évesen rá lenne szorulva ilyesmire, akkor viszont megette a filmes szakmát a franc.

Bár miért pont Banderasnál kesergek ezen, hiszen most, 2020-ban jelölték Oscar-díjra egyik alakítását, ami azt jelenti, hogy kár temetnem a karrierjét. Nem is akarom, mert valahogy a mozijai igyekeznek a szórakoztatón belül maradni. (Nem úgy, mint pl. Michael Madsen, Eric Roberts vagy Billy Zane produkciói, úgy kb. az utolsó öt évben, melyek átlaga a pocsék és elhanyagolható közé tehető.)

Jelen darab némi álfilozófiával indít, melyben Szun Vu „Aháború művészete” érintőlegesen megjelenik, egyéb, ókori filozófusokkal együtt, hogy mélységet adjon egy szögegyenes és éppen csak szórakoztató bosszúfilmnek. Nem értem, hogy mennyiben fontos a filmet inzertes feliratokkal és bölcs idézetekkel széttagolni, ám vegyem úgy, hogy a rendező úr művészi hajlamait dicséri.

Banderas egy profi ügyvédet alakít, aki bűnözők tisztára mosásával szedte meg magát. Még pontosabban: Hírneve szerint bármelyik elvetemült szemétládát képes kidumálni a sittről. Egyik nap elkésik a lánya fellépéséről és mire legközelebb hírt kap róluk, akkora a kicsi lányát és bájos feleségét valaki hidegvérrel meggyilkolta, majd egy csatornába rejtette. Ügyvédünk kezdetben nem képes feldolgozni a tragédiát és Tyler Durden féle törést szenvedve lelkében szabadidejét azzal tölti, hogy hülyére veresse magát ketrecekben, ezzel vezekelve, amiért ígéretét, - hogy idejében odaér a fellépésre - , nem tartotta be.

Szokás szerint a rendőrség impotens az ügy felgöngyölítésében és főhősünk meg egész jó úton halad, hogy kiverjék fejéből a múltját, míg egy fiatal rendőr némi lelki ráhatással visszaterelgeti a helyes útra. Az útra, amit hősünk nem értelmez kellő alapossággal és hírtelen rádöbben, hogy valójában, ha a rendőrség tehetetlen, akkor neki kell a kezébe vennie az ügyét és leszámolnia az általa is ismeretlen gonosztevőkkel, és, hogy ne legyen olyan unásig közhelyes a folytatás, némaságot fogad, mert kell egyszer ilyen is. (Másrészt meg a sztoikus tanokon kívül ad egy kontrasztot önmagának, hiszen korábban a dumájából élt, most meg a némaságával hal, ha nincs szerencséje.)

Már kezdtem azon gondolkodni, hogy dramaturgiailag hogyan oldják meg, hogyha nem beszél, miként tudja meg az ellentől, amit akar, ám ezt a részét egészen jól megoldja a forgatókönyv. Többek között azzal, hogy nem nagyon kerül olyan helyzetbe, amikor fontos beszélnie. A hümmögés és metakommunikáció is megy neki rendesen. 

A nyomozós szál, ami a műfajnál elengedhetetlen néhány izgalmas pillanattal, már közel sem olyen erős és izgalmas, bár a férfihoz csapódó kutyus, az cuki.

Persze nem árulok el nagy titkot, hogy az ügyvéd úr lassan végül felgöngyölíti a gyilkosságok okait és elkövetőit, ráadásul, felépülése közben némán lezavar egy komplett harci kiképzést is, több tanárral, egyéb segítséggel, amiben végig az járt az eszembe, hogyha tényleg olyan fontos, hogy megtalálja a családja gyilkosát, minek nehezíti meg a saját dolgát ezzel a némasági baromsággal. Mindegy. A film elhiteti velünk, hogy viszonylag rövid idő alatt egy puhány ügyvédből egészen vállalható kidobóember legyen és halkan kuncogom, mert nem hiszem, de szeretném.

Közben a rendőrkapitány lassan félre tolja az ügyet, ami nem jó, viszont megjelenik egy önjelölt doktor néni – aki nővér – hogy egyrészt segítsen a bajban, másrészt, segítsenek rajta a bajban. Ezeket a szerepeket pedig olyan remek karakterszínészek alakíthatják, mint a rendőrkapitányt Johnathon Schaech, a támogató rendőr, Karl Urban és a nővér-doki Paz Vega. Egy jelenetben még Robert Foster is feltűnik, bár a szerepe szinte már cameo.

Egyikük sem hozza élete alakítását és az egész film olcsó kölnivíz szagától bűzlik. Kicsit dob rajta, hogy az a kevés akció egészen nézhető – persze ne számíts nagy dolgokra – és a némaságot kompenzálandó a narrátor funkció itt egészen jól működik együtt a nem lineáris történetmeséléssel. Egyedül a befejezés pofátlan profánsága zavaró, a csavarral együtt, ami sajnos nem üt akkorát, amekkorát üthetett volna, ha sokkal jobban használják a karaktereket. Most egyszerűen ennyi jutott. Banderas lassan azt hiszem, átigazol a B ligába, ha nem lesz óvatosabb. Ez több filmet és kevesebb szórakozást jelent. Hatvan évesen úgy látszik, ez jön. Jaj, és volt idén egy Dolittle is! (Pofázom itt a levegőbe, mikor pont ugyanúgy idén jelölték ezekkel együtt is Oscarra!)

Jonathon Schaech-t bármiben szívesen megnézem, mert ő az a színész, aki ezer filmben játszott és alig lehet tudni róla. Paz Vegát a „Solomia” óta imádom, amin a „Spangol” erősített, a „Spirit – A sikító város” meg nem rontott. Még a viszonylag borzalmas Rambo – Utolsó vér sem vette el tőle a kedvem, bár ez az új, rövid frizura nem előnyös szerintem neki. Talán a komolyabb szerepek miatt az image váltás. Karl Urban számomra totális rejtély, hogy mit keres itt, hiszen kora miatt kívánom inkább, hogy nagyvásznon Trekkerkedjen, vagy valami sci-fiben lövöldözzön (ami majdnem ugyanaz), csak ne támogató szerepre fecsérelje a fiatalságát. Inkább forgassa a „The Boys” második, harmadik, negyedik évadát, amíg jó a forgatókönyv.

A „Néma bosszú” egy átlagos mozi, tökéletes példája az egyszer-nézős kategóriának, mert a rendezésben annyira nincsen semmi, ami miatt emlékeznénk később rá, és kívánnák, hogy frissítsük az eltűnt emléket. Hacsak nem a tökös Banderas miatt, aki itt még hatvan alatt pár évvel is sportosabb, mint én és a cimboráim nagyja.

50%

Bushwick - Bushwick (2017)

Bushwick - Bushwick (2017)

Rendezte: Jonathan Milott, Cary Murnion

A film Mafab adatlapja: Bushwick (2017)

https://world4ufree.blue/

Megtekintés: Elkezdtem nézni és végül rajta maradtam. Ezt kapod, amikor „Az ember gyermekét” ötvözöd egy menekülős játékkal.

Bushwick városán (valójában egy nagyváros, New York City zűrös negyede) eluralkodik a káosz. Ezzel Lucy (Brittany Snow) akkor szembesül, amikor barátjával leszállnak a metróról és hazamennének, megtervezni a közös jövőt. A nyugodt házasélet gondolatát azonban felváltja a pánik, mert egy ostromállapotban találják magukat és ötletük sincs, mi ez az egész. Lucy pillanatok alatt egyedül marad és bemenekül a legközelebbi házba, ahová két afroamerikai figura követi, hogy tetézve a lány veszteségét még jobban lerontsák a napját. Nem számolnak azonban Stupe-pal (Dave Bautista) aki mint gondnok tengeti mindennapjait a házban és véletlenül megérkezik a pincébe, hogy ha már ott van, megmentse a lányt.

Miután két fekete pondróval kevesebb rontja a levegőt, a duó dacszövetséget köt, hogy előbb Lucy nagyiához futnak be kereket cserélni, majd road-movieként folytassák útjukat Stupe feleségéhez és gyermekéhez, mert a nagydarab férfi mindenáron el akar jutni hozzájuk.

A menekülésük azonban cseppet sem egyszerű, mert a városban polgárháborús helyzet alakult ki és az őrület közepén szinte azt sem tudni, ki lő, kire. Stupe belső kényszer hatására mentené a lányt és magát is, azonban Lucy ahelyett, hogy az óriással tartana, előtte mindenképpen hazamenne nagyanyjához, csakhogy lehetséges, hogy ezzel időt veszítenek és talán sosem hagyják el a várost.

Bautista szintet lépett, amikor executive producerként támogatta a filmet, de ez jogos lépés, ha kicsit előrelátó az ember a szakmájában és nem feltétlenül színészként akar megöregedni. Talán nem ez volt a legjobb választás, hogy első filmje ennyire ne hagyományos legyen. Az alapötlet amúgy adta volna magát egy egyszerű, csihi-puhi akciófilmhez, azonban a történet kidolgozása helyett annak technikailag kissé formabontóbb elmesélésébe ölt több időt a rendezőpáros. Manapság már nem nagy kunszt persze ilyen rejtett vágásokkal kitolni az egysnittes jelenetsorokat és mivel a filmnél ez egy koncepció volt, talán azok csiszolásával kellett volna kezdeni valamit, mert a rejtett vágások nem túl ötletesek és szépek. Ha már tényleg ennyire ragaszkodunk hozzá a játékidő nagy részében, hogy folyamatos ütemben meséljük el a történetet, talán nem lett volna hátrány, ha egységesítés után nem is használunk akkor hagyományos vágást és kicsit több időráfordítással összedobunk egy egysnittes filmet. Mert a végeredményt tekintve akkor már megléphették volna az alkotók ezt is, hisz adott volt hozzá minden. Néha a cselekmény meg is bicsaklik. A néző válaszok iránti igényét nem is elégíti ki maradéktalanul sem az utcai harcok kialakulása (Talán kicsit többet kellett volna foglalkozni a háttér-történettel) sem az utolsó jelenetek, illetve az oda vezető út felvezetése. Mert ez a „jussunk a helikopterekhez és megmenekültünk” szitu kissé sántít.

mafab.hu

Ettől függetlenül nem piszkálnám ezt a mozit, mert viszonylag gyorsan elrepül a játékidő, végig pörögnek az események, így egyszer simán leköti az embert. Az más kérdés, hogy a forgatókönyvben hemzsegnek a logikai baromságok és közhelyes szituk, amik visszaköszönnek korábbi filmekből.

Bautista rajongói jól fognak szórakozni az expankrátor színészi babérokra törő alakításán, vagy azok, akik kifejezetten szeretik az inváziós mozikat.

A konfliktus kialakulására rágyúrtam volna, mert azt sutának érzem. Ráadásul a szereplőket is kissé mostohán kezeli a forgatókönyv, de, ami rosszabb, hogy még az is kiszámítható.

60%, amit inkább a kamerakezelésnek köszönhet, nem a történetnek. Azonban egyetlen bravúros megoldásra (Részemről a minimális vágás során pergő cselekmény még mindig egy plusz pont) nem feltétlenül lehet felhúzni egy egész filmet, ha közben döcög a dramaturgia. Nem kell egyetértened velem, de ahelyett, hogy Stupe néhány információmorzsát ver ki félidőben a kommandósból, mennyivel elegánsabb lett volna, ha az utcán lassan araszoló katonai dzsip hangszórójából szűrődik ki a megfelelő információ? Ha egy sztentori hang sorolja el, hogy bizony itt statárium van és aki ellenáll, azt kivégzik. Ráadásul, az sokkal indokoltabbá tenné az ellenállást is., értem ezalatt, hogy mennyivel gyorsabb a reakcióidő az ellentámadásra, ha tudjuk, hogy mi is történik és nem csak a fegyverdörgésekből kell összekombinálni.

imdb.com

Részemről a papos-fegyveres közjátékot is erősen átírtam volna, mert talán ez a film egyik leggyengébb pontja. Elképzelhető, hogy a felirat fordításának sorai között nem tudtam olvasni és ott veszett el valami lényegi információ, ám részemről ez a momentum úgy volt kezdetleges, ahogy beépítették a filmbe. A lezárása dettó. Nem a pap szekvencia, hanem ahogyan lezárták a mosógép-teremben. Nálam totál WTF. - Tehát, kis gang megzsarolja a két főszereplőt, hogy Lucy húga, Belinda (Angelic Zambrana) túszként náluk marad, amíg a hős duó nem szól a közeli templomban "állomásozó" atyának, hogy a hirtelen verbuvált ellenálláshoz van bőven elég fegyver a bandánál, csak jöjjenek érte és kap mindenki. Kb. ennyit szaszeroltam ki a filmből. Erre Stupe és Lucy elrongyol a megadott címre, találnak egy halom embert, akit zavarnak egy találkozási ponthoz, és Lucy még az atyába is belebotlik, aki ahhoz képest, hogy egy elvileg tökös harcos afroamerikai brigád tőle várna valami parázs ellenállást, inkább rövid úton a fejéhez emeli a stukkert... Mindezek után, a duó dolgavégezetlen elmegy a találkozási pontra, ahol visszakapják a hugicát, mert állták a szavukat. Mi van? Ehhez a sehova nem vezető futkározásért miért volt szükség két vadidegenre??? A banda miért nem maga intézte ezt az ügyet, ahelyett, hogy zsarolgatnak és három idegent vonnak be egy ilyen fontos (?) hadjáratba. (Ezt a rész újra kell néznem, mert bevallom, nem nagyon értem.)

A történet nálam amúgy 100% is lehetett volna, ha a forgatókönyv nem ennyire összecsapott. Ez rontotta le 60%-ra.

A film zenéje, Aesop Rock munkája, simán megérne egy külön cikket. A filmzenei anyag simán 80%.

Shaft - Shaft (2018)

Shaft - Shaft (2018)

Rendezte: Tim Story

A film Mafab adatlapja: Shaft (2019)

Megtekintés: A rendező neve borítékolta számomra, hogy a korrektnél többre ne számítsak.
Egyszerűen nem vagyok oda Tim Story stílusáért. Nem pocsékak a filmjei, mert végig lehet őket nézni, az rendben van. Azonban Storynak nincs egyetlen felismerhető stílusjegye. Talán, ha bárkihez hasonlítanám, akkor azt mondanám, hogy ő Brett Ratner kisöccse, a meki változat, happy meal nélkül. Mert már a megtekintés után alig maradt valami, amire emlékezni tudok.

Az egész film egy klisé és ha már valamit ki lehet belőle emelni, az a főcím montázs, ami viszont még bizakodásra adott okot. Hogy egy középszerűnél picivel érdekesebb filmet fogok megnézni. Ehhez annak sincs köze, hogy teljesen távol áll tőlem a Shaft filozófia és világkép, hiszen amikor berobban a mozi világába a figura, akkor éppen nyitott Hollywood az afroamerikai közönség felé, azzal, hogy a korábbi noir nyomozókkal és fehér hősökkel szemben megtett főszereplőnek egy fekete nyomozót, aki köp a törvényekre, sosem gépel jelentést és ellavíroz abban a szürke tartományban, ahol még nem lesz ellenszenves a főszereplő. Láttam egy vagy két Shaft filmet, ma már azonban csak annyira emlékszem, hogy mindenkit elkalapált és végül – vagy indulásra – nagyon cool módon sétálgatott Séf bácsi Oscar-díjas főcímdalára. (Isaac Hayes, aki a dalt énekelte és később éveken keresztül erősítette a South Park stábját.)

Azután a kétezres években kaptunk egy amolyan Remake-folytatást-reboot-ot, amiben Richard Roundtree után Samuel L. Jackson verte össze az utcai bűnözőket és még a tenyérbe mászó képű Christian Bale-t is meg kellett fékeznie. Ez a Shaft, ha lehet, még szikárabb volt, mint elődjei és nem tudom, végül nyereséges lett-e, de amikor bemutatták, Európában úgy emlékszem, hűvös közöny fogadta, amin a remek stáblista sem segített.

Erre itt van már a küszöbön 2020, megreformálták az alapokat és kaptunk egy hibridet, amelyben nyoma sincs a korai Shaft vérprofi, vérszáraz, szikár stílusának, hanem amolyan buddie movieként akarják összetákolni, csak itt a két tökéletesen különböző karakter, akik összecsiszolódnak, apa és fia. A múlt és a jelen. A végeredmény pedig egy nem túl érdekes nyomozásos akció-komédia, ami nem is elég vicces, nem is elég akciós és néha elgondolkodtam, hogy miért érezték a nagy öregek, Roundtree és Jackson, hogy a franchise hattyúdalában tiszteletüket tegyék. Mire legközelebb talán készül egy feldolgozás, már úgy sem lesz értelme, hiszen a fehér lesz kisebbségben és nem blackploitation mozik fognak készülni, hanem whiteploitation filmek...

Igen, szerintem nagyjából itt pontot is tehetünk Shaft világára, mert nem nagyon szoktak folytatni olyan akció komédiákat, amelyekre csupán a korrekt a megfelelő jegyző. (Nem a francot...) Mert ha ezt láttad és végig kínlódtam, nem biztos, hogy akarnál még. Majd 10-20 év múlva, lehet megint bedobnak egy ügyeletes feka srácot a mély vízbe, csak annyi lesz a különbség, hogy akkor mellé nem lesz szükséges bepakolni plusz bevétel reményében a régi Shaft megformálóit, mivel sajnos valószínű, hogy már nem lesznek velünk, a mostani kis-srác Shaft, Jessie T. Usher sosem lesz olyan karizmatikus sztár, mint elődjei. Bár, pofátlanul ki merem jelenteni, hogy ha nincs a Shaft, talán ma Roundtree nevét sem ismerjük. Jacksonra meg nem emiatt a karakter miatt fogunk emlékezni és bevallom, ha összeraknék Top10 Samuel L. Jackson szerepet, ezt simán kihagynám a felsorolásból. Vagy esetleg + 1. De csak, mert a figurának van pop-kulturális hozadéka, már jóval korábbról.

Story pedig kapott egy olyan klisés forgatókönyvet, ami olyan, m
intha egyenesen a nyolcvanas évek legjobb hasonló alkotásaiból gyúrták volna össze, hogy azután kivegyék belőle a szívet és lelket, és ami maradt, azt is betegyék egy olyan lencse mögé, ami kiírtja a stílust a filmből. Még véletlenül sem találni semmit a filmben, amire azt mondhatnánk, hogy eredeti húzás, sem egy kifejezetten jó zenei témát, sőt, az eredetit is sikerült kasztrálva megreformálni. A képi világ is erősen semmilyen. Ma már ez a szint a televíziós produkcióknál nem, hogy alap, hanem kezdik megugrani. Tény, hogy amit kapunk, nem nézhetetlen, csak megtekintés után, mikor kikapcsoltad a gépet, simán felteheted magadnak a kérdést, hogy mi szükség volt erre? Még azt sem hinném, hogy a pénzért csinálták, mert akkor lényegesen vizuálisabb, szakmai berkeken belül erősebb direktort kerítenek a forgatáshoz.

Láttam már magam is élvezhető Tim Story filmet. Mindkét Fantasztikus négyest kedveltem, hiába fanyalogtak a kritikusok zömében. A baj az, hogy olyan, mintha Story nem, hogy fejlődne, hanem még azt a kevés kohéziót, amit fel tudott mutatni, azt is kivette volna a repertoárból. Így viszont be is lövi a filmjének a helyét a műsorsávban, valahová a délutáni, esti időpontra, amikor a gyerek elvileg odalent játszik, anyu a vacsorával bíbelődik, apu pedig bealudt vagy kétszer, hogy mikor felriadjon a reklámra, konstatálja, hogy egészen tökös kis filmet tett le megint Jackson az asztalra.

De szerintem, ha Jacksont kérdeznénk, csak elengedne egy „motherfuckert”. Többek között azért is, mert ugyan alig húsz éve készült az előző Shaft, azóta valamiért a nagybácsiból - talán a poénfaktor miatt - apukát csináltak Jackson számára. Pedig nincs tíz év közte és Roundtree között. Viszont, így három generáció oszthatja a pofont és golyót. Ha jobban belegondolok, már lehet, hogy eleve az apa-fiú kapcsolatot kellett volna erőltetni az előző filmben is. (El is helyeztek egy erre mutató poént a filmben.)

50%

Fika: Fej-játék - HeadGame (2018)

Fej-játék - HeadGame (2018)

Rendezte: Steven Judd

A film Mafab adatlapja: HeadGame (2018)

Általában minden ötletes horrornak rendkívül örülök, mert ebben a műfajban igen nehéz újat mutatni, igaz, néha becsúsznak apró „csodák”. Mivel kedvelem a horrort, az apróbb logikai bukfenceket is gyorsan kiheverem és szórakozom a látottakon. Azonban a „Head Game” a baromságaihoz egy lavórt húz a néző elé, hogy a tarkónkat megszorítva belenyomja a fejünket. A továbbiakban szpojleres különvéleményt olvashatsz.

Tetszett az alapötlet. Mert profán. Nem eredeti persze, sőt, akciófilmben is ellőtték – Öld, ahol éred – és mostanában elég sok sci-fi illetve horror épít erre a klisére (azaz szűk terület, titkos társaság elrabol embereket és élet-halál harcra vagy valamilyen versenyre kényszeríti őket), azonban szeretek nekik esélyt adni, hogy végignézzem őket. Azonban már a felvezetés közben rájöttem, hogy a rendező a történetmesélés helyett inkább helyezi a hangsúlyt az önkifejezésre és egy félkész forgatókönyvre építi a másfél órát. A forgatókönyvíró, Roberto Marinas azért megérdemelne egy alapos verést, amiért szállít egy alapötletet, azután a film, ahogy írom, semmit nem kezd ezzel. A homlokra szerelt (ragasztott? Nem derül ki) kameráknak a filmben nincs gyakorlati haszna, leszámítva, hogy a savat tartalmazzák. Működés közben nem is emlékszem, látjuk-e bármelyik képét, pedig adná magát, hogy azon keresztül közelebb kerüljünk a sovány akcióhoz. Annak ellenére, hogy a rendező és az operatőr némi művészi kvalitást is megcsillogtat, eléggé zilált a végeredmény. Van lassítás, montázs, néhány rövid osztott képernyős jelenet, klasszikus zene, sőt, narrátor szöveget is kapunk a szereplők megismerése miatt, hogy Nietzsche idézetéről már ne is beszéljek, erre melyik ziccert hagyják ki? Az FPS látásmódot... Nem sok pénz lehetett a forgatásra. Frankón egyszerűbb lett volna, hogyha kihagyják ezt a kamera marhaságot és a puszta savas fenyegetés marad a történetben.

Adva van egy csinos nő, Jackie (Jamie Hill Fuller) aki becserkészik egy jóképű, charme-os – szerintem inkább amolyan „kihanemén” típusú – pasas, Kris (Chris Hayes) aki kapcsolaterősítés neve alatt elviszi őt egy igen komoly rave partiba, ahol megismerjük a szereplőket. Azok két táborát. Mert lesznek a játékosok és lesznek azok, akik a játékot figyelik és fogadnak rá.

Különvélemény: Milyen szerencsés a charme-os manus, hogy viszonylag gyorsan elcsavarta csinos csaj fejét és így nem kellett erőszakkal szereznie valakit a játékba. De lehet, hogy kivárták volna a társai? Ahogy én csajozom, ez évekbe is telhetett volna... Ráadásul, amennyi pénzem van, tuti, hogy csak játékos lehetnék.
Mindegy.

Másnap a korábbi narrátoros bemutató után – ami segít megismerni a játékosokat a legszájbarágósabb módon, hogy megtudjuk, kicsodák, holott kurvára nem fontos – felébrednek a fiatalok és mindegyikük homlokát egy kamera ékesíti, amely savat is rejt magában, hogy ne tudd levenni magadról. Ezt onnan tudjuk meg, hogy egyikük – még talán pont egy olyan színész (Edward Gelhaus) alakításában, aki nem volt teljesen tehetségtelen – letépi a masinát, majd elhalálozik, de dúlván ám! Tegye fel a kezét, aki látott már olyan filmet, amelyikben nem demonstrálják a játékosoknak és velük együtt a nézőnek, valaki halálával az aktuális "játékot".

Különvélemény: Azon kívül, hogy ijesztő, semmit nem tesz a filmhez, hogy a kamerák hogyan vannak rajtuk. Azonban tényleg ez a legjobb módja, hogy egy csapat gyökér milliomos egy csapat hullajelöltet mozgásban tartson? Egyáltalán, miért véres valakinek a homloka, míg másokon egyáltalán nem látszik sérülés, pusztán a készülék? Kik helyezik ezt rájuk és akkor most bele van „építve” a fejükbe vagy pusztán rá van ragasztva? Maguk a milliomos gyökszik teszik fel azt az áldozatokra, vagy a büdzsé emelését előmozdító technikai csapat teszi ezt meg? A kérdés azért érdekel, mert nem mindegy, hogyan veszi be a gyomrom, amit látok: néhány ember durva szórakozását látom, vagy egy sokkal komplexebb valamit?

Hölgy sorolja el játékosainknak, amit tudniuk kell: Van 12 órájuk, hogy megtalálják a labirintusból kivezető utat, ugyanakkor csak egyetlen egy játékos maradhat életben a végére. Persze ilyenkor van egy kötelező pár perc, amikor néhányan felháborodnak, mások sírnak, hogy nem játszanak, de mi tudjuk, hogy ez nem választható opció, ezért vagy együtt kell kitörniük, és lesz, ami lesz, vagy modern gladiátorharcként lenyomják az harcot és néhány perc alatt marad egy túlélő. Ezzel szemben ahogy elvárható, szétszélednek több felé, miközben megtörténik az első gyilkosság is. Egyik srác nyakon vágja másik srácot, hogy a vérszag kedvet csináljon a milliomosoknak a fogadásra. Azután emberünk, ahelyett, hogy folytatná, amit elkezdett, kooperálni kezd két játékossal, nem tudom, milyen logikai megfontolásból, bár a teniszcsillag csaj azért megjegyzi, hogy ne most, hanem később ölje meg, mikor végeztek a többiekkel. Mi van? Hogy addig is minden perccel adjak egy esélyt, hogy hátba támadhass??? – Ennek ellenére machetés emberünk megkíméli két játékostársa életét, hogy a többiek után eredjenek. Aha.

Közben, hárman eltévelyegnek egy raklapokból álló csapdáig, ami fényvillogásból és gyilkos szögek kilövésével keresztezi a menekülők útját. Egyikük – a csini csaj, aki eddig amolyan főszereplő minőségben tetszeleg – kitalálja, hogy van ám rendszer a fények mozgásában és ki lehet cselezni a halálos csapdát. Megteszik!

Különvélemény: Oké, szóval feltételeznem kell, hogy a milliomosok mellett csak áll valami crew, mert egy olyan precíziós műszert felépíteni és működtetni, mint ez az amúgy teljesen feleslegesen túltolt szögbelövő csapda, nem mindennapi teljesítmény. Csak két kérdés? 1. Ha oldalból jól meglököm a raklapokat, esetleg nem baszkodom azzal szét ezt a technikát, hogy tönkremenjen? 2. Minden villanásnál repülnek a szögek... 12 órás a játékidő... Mennyi szög van akkor ebben a kilövő szerkezetben és ahova érkezik, az mennyit képes elnyelni? Mert amúgy tök látványos a hal süvítéssel és megvilágítással, de maradjunk már a realitás talaján.

Gyilkosék kis fáziskéséssel odaérnek, hogy teniszcsillag lány, Sarah (Liv von Oelreich) elunja magát a fények és szögek láttán, hogy kifakadjon, akár a geci kismalac a viccben: - Én nem várok! – és ezzel átmegy! Meg a társai is... WTF? Tehát van egy ördögi csapdánk, amelyet még meg is dicsérnek milliomosék odakint, hogy eddig senki nem élte túl (!) most meg mindjárt az egész derékhad fittyet hány rá!

Az ilyesmi miatt veszíti el az ember az érdeklődését egy film iránt.

Menekülők nagy terembe érnek, ahol hologramos rásegítéssel megtalálják a kimeneküléshez szükséges kulcsot (Valóban azt? Kipróbálni ugye, nem tudták még, ellenben az egész labirintus hemzseg az eldobált kulcsoktól, így ember legyen a talpán, aki ki tudja választani a megfelelőt.)
Különvélemény: Megemlíteném közben a labirintus rejtélyét is: 12 órát kapnak kimenekülni. Közben elvileg egyik csoport menekül – van egy-egy külön álló személy is, de nem lényeges – míg a másik nagyjából a nyomában. Sétáltál már bármilyen labirintusban? Vagy mondjuk egy laktanyában? Esetleg erdőben? Városban?

Most őszintén! 12 óra alatt Budapestet bejárod gyalog, nemhogy egy raktárépületet, amely, mint díszlet, még csak nem is tűnik túl fifikásnak. Arra akarok kilyukadni, hogy semmi nem indokolja, hogy szereplőink órákig kóvályogjanak, mielőtt összecsapnak, a film mégis lazán kezeli a helyszín és az eltelt idő függvényét. Egyszer ugrunk kettő és fél órát, majd mindjárt csak hat óra van vissza. Nos, ha viszont abból indulok ki, hogy közben nagyjából végig mozgásban voltak, akkor vagy körbe-körbe mentek, elkerülve egymást, vagy milliomosék rendelkeznek a földön a legnagyobb területű elhagyott telephellyel, amit a világ látott!

Közben, hogy lássuk, nincs igazi barátság a szervezők részéről sem, egyikük összekap a csinos csajt elraboló, úgymond főszereplő negatív karakterrel, hogy azután nézeteltérésüket egy szipka versenyben rendezzék le, miközben a társaik pont úgy fogadnak rájuk, mint a játékosaikra. Ezt nevezem elkötelezettségnek.
Itt lejátszódik egy az egyben az Indiana Jones első filmjének Marionos belépője, csak nem felesek fogynak az asztalon, hanem e-cigit szopogatnak „harcosaink”. Egyikük megpusztul – vajon vele, hogyan számol el a díszes társaság a világ felé? – míg értelem szerűen a negatív főszereplő megnyeri a versenyt. Itt jegyzem meg, nem sikerült rájönnöm párbajuk koncepciójára, mert nagyvonalúan elhallgatja a film, hogy a szipokázásnak mi a tétje és, hogy az egyik szipóka mérgezett, amit abból tudunk meg, hogy amelyik bukja ezt az újfajta orosz rulettet, miután lefordul az asztalról, pont úgy néz ki, mint amikor Cercei király fia véres habot köpött az esküvőjén. (Hogy hívták, a franc essen a memóriámba!)

Szemlátomást a díszes kompániát pont annyira hagyja hidegen egy társuk halála, mint a leszervezett szerencsétleneké.

Közben menekülő csinos csajék megtalálják a kulcsot, és beérik őket gyilkosék. Kialakul némi hadicsel, miközben félős-hajtépős – tényleg ennyit tudsz meg a karakterről – elcseni a kulcsot és felmenekül vele a magasba. Egészen a terem közepéig araszol egy gerendán a magasban, miközben egyik oldalról csini lány könyörög a kulcsért, a másik oldalon meg a teniszcsillag szöszi kiabál, hogy ugyan tegyen már egy szívességet és a kulccsal együtt ugorjon fejest a mélybe.

Félős-hajtépős végül felőrlődik a közel egyperces kiabálás végére – ha ennyire nem karakán, vajon hogyan vették rá, hogy egyáltalán részt vegyen a rave bulin, ami tele van idegenekkel és ami szemlátomást nagyon nem az ő világa? – és eldobja magát, mint Ripley a kohóban. Csinos csaj ezen úgy kifakad, hogy megbillen, lefordul a biztonságos helyéről és kis kapaszkodás után utána esik. Ez annyira jól sikerül, hogy miután felriad egy röpke ájulásból, egy méterre sem fekszik félős-hajtépős-leesőstől, akit meg felnyársalt egy random vasrúd! Csinos csaj a talajhelyezkedés szerint akár kézzel is elérte volna a félőset, hogy elvegye a kulcsot, de úgy látszik, itt csak egy igazi zuhanás hozza közel az embereket.

Gyilkosék közben hadakoztak kicsit a menekülő trió férfi tagjával, sőt, bekapcsolódott még egy csajszi, aki azután elszaladt a sötétben. Gyilkos és teniszcsillag meg mostanra érzi úgy, hogy a saját triójuk harmadik tagjától megváljanak, mert szakállas trükközni akar a kulccsal. Gyilkos bele is vág a legyilkolásba, ezzel együtt szakállas vádlijába, aki, bár korábban célozgatott rá, hogy erőnlétileg nem indokolt, hogy egy órát is túléljen ebben a szar helyzetben, most megtáltosodik és valami csoda hatására simán elhagyja a gyilkost valahol, pedig azt hinnéd, két méteren kapott volna mattot. Szóval a horror mellé itt már erőteljesen jelen van a sci-fi irányvonal is!
Nem részletezném nagyon tovább.

A befejezés összecsapott és elnagyolt. Kapunk egy kis misztikus háttér-történetet, ám már ilyet is láttunk korábban. Logikailag erősen kikezdhető és minimálisan sem magyarázzák meg a nézőnek, hogy mit kell látnia. Lásd, pl. miért pont Carlo a játék nagy vesztese?

A lezárás is csak arra elég, hogy kielégítse az igazságérzetünket, mert amúgy hihetetlenül butuska.
Egyszer talán ráfordítható a mozira a másfél óra, de meglepődnék, ha újranézésre adna okot és bekerülne bárkinek a kedvenc filmjei közé.
Az a homlokbizgentyű... csak azt tudnám feledni.

35%