Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Nem különösebben rajongok a kísértetes, szellemes tematikájú horrorfilmekért, de ha akad a szellemünk mellé valami érdekes koncepció, akkor nincs vele gondom. Itt pedig egy kicsi akad.
Az alábbi cikket a moziplussz oldaláról emeltem át, ahol egy időben odzi néven publikáltam filmkritikákat.
Egy újabb horrormese fiataloknak! De ez nem fedi igazán a valóságot. A tinihorror gyűjtőnév nem éppen megfelelő kifejezés ezzel a mozival kapcsolatban, két okból is. Az egyik az, hogy a tiniket idősebb korosztály váltotta le, és ez hitelesebbé teszi az ilyen “reális” filmeket. A másik ok pedig az, hogy a film egy olyan stílust képvisel, amelyet inkább mítosz-horrornak kellene neveznünk. Ebbe a vonulatba tartozik a John Carpenter által rendezett köd (The Fog), az agyonmásolt kalózkópiákról ismert Aligátor, vagy az újabb filmek közül például a Kör (The Ring) és a Rémségek könyve (Urban Legends), ahol eleve ezekkel az embereket félelemben és izgalomban tartó témákkal foglalkoztak.
Jonathan Liebesman olyannyira megszerette egyik barátja rendezésében készült rövidfilmjének gonosz karakterét, hogy hamarosan felkérve néhány ismerősét, egy egész estés filmet kanyarított a soványka alapötlet köré. Néhány éve, Joseph Harris, saját fantáziájának bugyraiból előhalászta a fogtündért, és készített egy öt perces szösszenetet. A Tooth Fairy 2001-ben készült. Csupán két szereplő játszott benne; anya (Catherine Overfelt) és fia (Jordan Johansen). Liebesman látta a kisfilmet és megtetszett neki. Felkérte a “Fogtündér” addig szinte teljesen ismeretlen író-rendezőjét, hogy néhány forgatókönyvíróval kiegészülve megtöltsenek nyolcvan percet. A munkába besegített John Fasano, aki jegyzi a Tökéletes katona gyatra folytatását (Universal Soldier: The Return), valamint segédkezett papírra vetni a “Megint 48 óra” című krimit, és a Magyarországon forgatott Victor Hugo regényéből készült “Notre Dame-i toronyőr” című drámát. Ez utóbbi azért kedves nekem, mert édesanyám, mint statiszta részt vett a forgatáson, és egy másodpercig látható a vásznon. A harmadik forgatókönyvíró James Vanderbilt, de ő eddig semmi említésre méltó feladatot nem kapott.
A három férfiú együttes munkájának eredménye sajnálatosan soványka, és olyannyira kiszámítható, hogy szinte lehetetlen mind megijedni, mind pedig eltéveszteni, hogy mi fog (szójáték) történni. Amerikában rengeteg lehúzó kritikát kapott ez a filmecske, pedig összességében pont olyan, amilyen egy horrorfilm. Különösen szép az első perc, amely elmeséli a legendát, amelyből a fogtündér átka eredeztethető. A zene Brian Tyler munkája. Meglepő, hogy az alig ismert nevű úriember már majdnem negyven filmhez készített zenét, olyanokhoz, mint a nálunk mellőzött, és végül a tékák polcán landoló Isten haragja (Frailty) vagy a Vámpírok folytatásának, melynek első részét a már megemlített Carpenter készítette.
Még kiemelhetjük a stábból a gyönyörű képekért felelős Dan Laustsen-t, aki munkájának köszönhetően bejárta Észak-Európát, és dolgozott a “Mimic - A Júdás faj”-on, valamint a már titokzatosan reklámozott “Szövetség”-en (The League of Extraordinary Gentlemen) is, melyet a Pengés Stephen Norrington jegyez.
A filmről: Darkness Falls városa a tenger mellett fekszik és a csendes kisvárosok mindennapjait éli. Alig történnek erre furcsa események, leszámítva néhány régi históriát a környéken lezajlott szerencsétlen boszorkányperről, és az azóta elő-előforduló rejtélyes gyilkossági eseteket. Kyle Walsh (Chaney Kley) hallotta a mesét a felkoncolt öregasszonyról, aki a nép dühének esett igaztalanul áldozatul, de sosem hitte, hogy igaz a szóbeszéd a visszatérő démonról, amíg meg nem tapasztalja a szellem haragját. Kyle megpillantja a démont, és miután tekintetük egybeforrt, egy lett a végzetük is, mert a mítosz szerint csak az forog veszélyben, aki megpillantja a szellem arcát. A kisfiú ugyan megmenekül, de édesanyja a jelenés áldozatává válik. A félelemtől szinte őrült gyermeket rehabilitációs intézetbe szállítják, és hosszú évekig megfeledkeznek róla a városka lakói. Egyetlen embernek hiányzik csupán, gyermekkori szerelmének, Caitlin Greene-nek (Emma Caulfield) akit viszont nem lát az elkövetkező tizenöt évben. Caitlin gyermekkori karakterét Emily Browning alakítja néhány percre.
Caitlin kisöccse, Michael (Lee Cormie) ugyanarra a sötétben megbúvó rettenetre hivatkozik, mint egykor az anyja megölésével vádolt Kyle. Caitlin felveszi a kapcsolatot a férfival, aki még a mai napig sem dolgozta fel a gyermekkorában átélt traumát, és halálosan retteg a sötétben. Amikor Kyle kerek-perec előhozakodik hihetetlen teóriájával a megfoghatatlan rémről, a lány kivételével minden érintett kineveti. Azután persze, mikor a pokol elszabadul, már késő...
...a sötétség leple beborít mindent, és a gonosz lélek, pusztító hadjáratba kezd.
Nincs menekülés!
Nincs segítség!
Maradj a fényben!
A “Sötétség leple” hibái ellenére szerintem szórakoztató film, és kellemes borzongást nyújt, főleg az olyan horror-kedvelő mozi-mániákusoknak, akiknek szükségük van arra a bizonyosfajta bizsergésre.
Egy biztos: a fiamnak nem adok pénzt, ha kiesik az utolsó tejfoga. Sőt, ha lehet, a közelébe sem megyek, hisz ki tudja…?
60%
Chaney Kley, 2007-ben, nagyon fiatalon, 34 évesen elhunyt alvási apnoe-ban.
Megtekintés: Elkezdtem nézni és végül rajta maradtam. Ezt
kapod, amikor „Az ember gyermekét” ötvözöd egy menekülős játékkal.
Bushwick városán (valójában egy nagyváros, New York City zűrös negyede) eluralkodik a káosz. Ezzel Lucy (Brittany Snow) akkor szembesül, amikor barátjával leszállnak a metróról és hazamennének,
megtervezni a közös jövőt. A nyugodt házasélet gondolatát azonban felváltja a
pánik, mert egy ostromállapotban találják magukat és ötletük sincs, mi ez az
egész. Lucy pillanatok alatt egyedül marad és bemenekül a legközelebbi házba,
ahová két afroamerikai figura követi, hogy tetézve a lány veszteségét még
jobban lerontsák a napját. Nem számolnak azonban Stupe-pal (Dave Bautista) aki
mint gondnok tengeti mindennapjait a házban és véletlenül megérkezik a pincébe,
hogy ha már ott van, megmentse a lányt.
Miután két fekete pondróval kevesebb rontja a levegőt, a duó
dacszövetséget köt, hogy előbb Lucy nagyiához futnak be kereket cserélni, majd
road-movieként folytassák útjukat Stupe feleségéhez és gyermekéhez, mert a nagydarab férfi mindenáron el akar jutni hozzájuk.
A menekülésük azonban cseppet sem egyszerű, mert a városban
polgárháborús helyzet alakult ki és az őrület közepén szinte azt sem tudni, ki
lő, kire. Stupe belső kényszer hatására mentené a lányt és magát is, azonban
Lucy ahelyett, hogy az óriással tartana, előtte mindenképpen hazamenne
nagyanyjához, csakhogy lehetséges, hogy ezzel időt veszítenek és talán sosem
hagyják el a várost.
Bautista szintet lépett, amikor executive producerként
támogatta a filmet, de ez jogos lépés, ha kicsit előrelátó az ember a
szakmájában és nem feltétlenül színészként akar megöregedni. Talán nem ez volt a legjobb választás, hogy első filmje ennyire ne hagyományos legyen. Az alapötlet amúgy adta volna magát egy egyszerű, csihi-puhi akciófilmhez, azonban a
történet kidolgozása helyett annak technikailag kissé formabontóbb elmesélésébe ölt több időt a rendezőpáros. Manapság
már nem nagy kunszt persze ilyen rejtett vágásokkal kitolni az egysnittes jelenetsorokat és
mivel a filmnél ez egy koncepció volt, talán azok csiszolásával kellett volna kezdeni valamit,
mert a rejtett vágások nem túl ötletesek és szépek. Ha már tényleg ennyire
ragaszkodunk hozzá a játékidő nagy részében, hogy folyamatos ütemben meséljük el a történetet, talán nem lett volna hátrány, ha
egységesítés után nem is használunk akkor hagyományos vágást és kicsit több
időráfordítással összedobunk egy egysnittes filmet. Mert a végeredményt
tekintve akkor már megléphették volna az alkotók ezt is, hisz adott volt hozzá minden. Néha a cselekmény meg
is bicsaklik. A néző válaszok iránti igényét nem is elégíti ki maradéktalanul
sem az utcai harcok kialakulása (Talán kicsit többet kellett volna foglalkozni
a háttér-történettel) sem az utolsó jelenetek, illetve az oda vezető út
felvezetése. Mert ez a „jussunk a helikopterekhez és megmenekültünk” szitu
kissé sántít.
mafab.hu
Ettől függetlenül nem piszkálnám ezt a mozit, mert
viszonylag gyorsan elrepül a játékidő, végig pörögnek az események, így egyszer
simán leköti az embert. Az más kérdés, hogy a forgatókönyvben hemzsegnek a
logikai baromságok és közhelyes szituk, amik visszaköszönnek korábbi filmekből.
Bautista rajongói jól fognak szórakozni az expankrátor
színészi babérokra törő alakításán, vagy azok, akik kifejezetten szeretik az
inváziós mozikat.
A konfliktus kialakulására rágyúrtam volna, mert
azt sutának érzem. Ráadásul a szereplőket is kissé mostohán kezeli a
forgatókönyv, de, ami rosszabb, hogy még az is kiszámítható.
60%, amit inkább a kamerakezelésnek köszönhet, nem a
történetnek. Azonban egyetlen bravúros megoldásra (Részemről a minimális vágás
során pergő cselekmény még mindig egy plusz pont) nem feltétlenül lehet
felhúzni egy egész filmet, ha közben döcög a dramaturgia. Nem kell egyetértened
velem, de ahelyett, hogy Stupe néhány információmorzsát ver ki félidőben a
kommandósból, mennyivel elegánsabb lett volna, ha az utcán lassan araszoló
katonai dzsip hangszórójából szűrődik ki a megfelelő információ? Ha egy
sztentori hang sorolja el, hogy bizony itt statárium van és aki ellenáll, azt
kivégzik. Ráadásul, az sokkal indokoltabbá tenné az ellenállást is., értem ezalatt, hogy mennyivel gyorsabb a reakcióidő az ellentámadásra, ha tudjuk, hogy mi is történik és nem csak a fegyverdörgésekből kell összekombinálni.
imdb.com
Részemről a papos-fegyveres közjátékot is erősen átírtam
volna, mert talán ez a film egyik leggyengébb pontja. Elképzelhető, hogy a
felirat fordításának sorai között nem tudtam olvasni és ott veszett el valami lényegi információ,
ám részemről ez a momentum úgy volt kezdetleges, ahogy beépítették a filmbe. A
lezárása dettó. Nem a pap szekvencia, hanem ahogyan lezárták a
mosógép-teremben. Nálam totál WTF. - Tehát, kis gang megzsarolja a két főszereplőt, hogy Lucy húga, Belinda (Angelic Zambrana) túszként náluk marad, amíg a hős duó nem szól a közeli templomban "állomásozó" atyának, hogy a hirtelen verbuvált ellenálláshoz van bőven elég fegyver a bandánál, csak jöjjenek érte és kap mindenki. Kb. ennyit szaszeroltam ki a filmből. Erre Stupe és Lucy elrongyol a megadott címre, találnak egy halom embert, akit zavarnak egy találkozási ponthoz, és Lucy még az atyába is belebotlik, aki ahhoz képest, hogy egy elvileg tökös harcos afroamerikai brigád tőle várna valami parázs ellenállást, inkább rövid úton a fejéhez emeli a stukkert... Mindezek után, a duó dolgavégezetlen elmegy a találkozási pontra, ahol visszakapják a hugicát, mert állták a szavukat. Mi van? Ehhez a sehova nem vezető futkározásért miért volt szükség két vadidegenre??? A banda miért nem maga intézte ezt az ügyet, ahelyett, hogy zsarolgatnak és három idegent vonnak be egy ilyen fontos (?) hadjáratba. (Ezt a rész újra kell néznem, mert bevallom, nem nagyon értem.)
A történet nálam amúgy 100% is lehetett volna, ha a forgatókönyv
nem ennyire összecsapott. Ez rontotta le 60%-ra.
A film zenéje, Aesop Rock munkája, simán megérne egy külön cikket. A filmzenei anyag simán 80%.
Megtekintés: Pszichológia szakos diákoknak kötelező darab és
azoknak is, akik már keveredtek energia-vámpír kapcsolatba. Azoknak szintén,
akiknél beütött bármilyen alkotói válság.
Volt idő, amikor kifejezetten szerettem Polanski filmjeit,
annak ellenére, hogy témájuk néha nem győzött meg teljesen. Volt bennük valami
fanyar humor, ami kedvemre való volt. Még úgy is kedveltem, hogy a mélyen
elítélt metoo liga tagjaként híresült el, akkor, amikor még nem is kiáltott
senki metoo-t.
Azután valami megváltozott benne vagy bennem (?) és már nem
éreztem a kedvemre való humort a mozijaiban és bizonyos szempontból azután is
remekműveket tett le az asztalra, ennek ellenére már nem éreztem a
zsenijét. (Pont, mint Woody Allennél.) Kiöregedett vagy csupán elveszítette kohéziót, nem tudom.
Egyszerűen csak úgy érzem, mintha nem szerelemből készülnének már filmjei,
hanem mert... ...ez a hivatása. Még motiválja, hogy keressen érdekes, zsigeri témákat, hogy
azután forgasson belőlük valami személyes mozit, azonban a tüze kihunyóban van. Az a „személyes” íz
hiányzik nekem marhára. „Az öldöklés istene” állítólag egy remek kamaradráma és
a jó kritikák miatt fogok nekiülni még egyszer. Igen, mert elsőre nem bírtam
végignézni.
Ismét embert próbálónak éreztem legfrissebb munkáját
megtekinteni, ami nem másról szól – és ezzel talán önmagára is reflektált –
mint az alkotói válságról.
Adott egy elismert és sikereinek a csúcsán tevékenykedő
írónő, Delphine Dayrieux (Emmanuelle Seigner) aki idegösszeroppanás határán egyensúlyozva igyekszik
túlélni a sikerrel járó mindennapokat, miközben egyre nehezebb teher nyomja a
vállát: gyakorlatilag három éve írói válságban szenved és képtelen feldolgozni ezt
a tehetetlenséget, miközben a kiadója napról-napra erőszakosabban igyekszik kiverni belőle valami használható anyagot.
Delphine egy dedikáláson megismerkedik a titokzatos Elle-vel (Eva Green) aki mint
egyik legnagyobb rajongója mutatkozik be és véletlenül – hihetnénk először – a
találkozó utánra szervezett party-n is feltűnik, ahol rövid idő alatt
megbarátkozik az enervált és már-már végkimerülésig hajszolt Delphine-nel.
Elle nagyon hamar Delphine életének része lesz és megy is minden
a kellemes thriller vonalon előre, akár egy közepes Stephen King regényben.
Mondjuk ezt nem ő, hanem Delphine de Vigan író-rendezőnő vetette papírra,
amiből a rendező és Olivier Assayas gyúrt össze egy forgatókönyvet.
Egyértelműnek veszem, hogy az írónő már csak a karakter neve miatt is, de
önéletrajzi elemeket használt fel a történethez, amely könyv formában valószínűleg
még érzékletesebb munka lehet, mint a kész film, hiszen a karakterek lelki
vívódásait még remek színészekkel sem egyszerű vissza adni képi formában, ha
nem erőszakoljuk tele a filmet belső monológokkal. Ráadásul, ha már itt játszom az eszem, mint íráselemző, a cím sem véletlenül az, ami. Ezek szerint de Vigan egy időben nem dolgozott túl vígan.
Elle (Eva Green)
Szóval a belső monológoktól megkímélnek minket, talán mert
szerkezetileg nem működött volna megfelelően a szétesés szélén álló főszereplő
szájából hallani a gondolatait.
Így azonban egy lényegre törő és szikár kamaradrámát kapunk,
amelyben egyik nő rátelepedik a másikra, miközben a szimbiózis helyett
fokozatosan parazita kapcsolattá alakul a közöttük meglévő kényes egyensúly.
Ebből a szempontból azonban remek a mozi, viszont nem megújító. Bizonyára már
mindenki látott legalább egy ilyen filmet, amelyben a negatív szereplő
fokozatosan hálózza be a hőst, szinte átvéve szerepét annak életében, míg végül
az egész nem csúcsosodik ki valami végső leszámolásba, amelyben többnyire, a
korrektség jegyében, győz a „jó” oldal, bár, sokszor közel sem olyan kifinomult
módszerekkel, mint ahogyan korábban behálózta a „rossz”.
Ebben a filmben azonban minden lineárisan, nyílegyenesen
vezet a végkifejletig és az egyetlen, ami még meglepheti a nézőket, az a film
végi apró csavar, amelyre persze szükség is volt, ha valamilyen formában hűek
akarunk maradni ahhoz, amit a cím sugall és nem megyünk el az olcsó horrorfilmek
irányába, habár az alapanyag miatt bőven lett volna rá lehetőség. De elengedtem, mert van néhány mozi, ami már boncolgatta a témát abból az irányból.
Így azonban a végeredmény semmi több mint korrekt, azonban
felületes nézőknek pont olyan lesz, akár egy pohár víz: színtelen,
szagtalan. Oltja a szomjat, de semmi maradandó.
Polanski már sokadik alkalommal dolgozik együtt múzsájával,
aki közben hozzá öregedett a mesterhez. Tulajdonképpen furcsállom is, hogy
valamiért ezzel a hölggyel kötötte össze az életét, hiszen már első munkáinál
kitűnt, hogy Seignert azért nem túl felkészült színésznő. Itt azonban meglepően
jól hozza a karaktert, talán még Green-en is túltesz, mert a 13 évig angol
produkciókban feltűnő Green itt szinte egyetlen arckifejezéssel formálja meg és viszi végig Elle figuráját. Persze, lehet, hogy koncepcióhoz tartozott az is, hogy
minimális érzelmi skálán bontakozzon ki a karakter, így azonban abból a
szempontból zavaró, hogy egyszerűen túlságosan egyértelmű Elle karakterének
iránya, illetve ahová viszi a cselekményt. Nincs lépése, amivel meglepne minket,
és amikor dramaturgiailag lelepleződhetne a figura, a forgatókönyv szinte
megfeledkezik kihasználni az adott részt, mert még nem jutott a végponthoz, amit felépített a történet. Mondjuk, jobb is hogy Delphine figurája tesze-tosza,
mert ezzel még húszpercnyi anyagot tudtak hozzátenni a filmhez.
Összességében azonban pont a túl tűéles történetvezetés
miatt nehéz belemerülni a filmbe, mert kiszámíthatósága miatt kevesebb teret
ad gondolkodni és csak az járt a fejembe, hogy az írónő mikor ereszt golyókat és száll szembe Elle-vel.
Delphine (Emmanuelle Seigner)
Nem is én lennék, ha nem említenék meg legalább egy címet a
témában, ami legyen az „Egyedülálló nő megosztaná...”, talán pont azért, mert
másik cím nem jutott eszembe, pedig tudom, hogy legalább 3-4 hasonló mozit
láttam már a rátelepedés témában és 1-2 pedig kifejezetten arról szólt, hogyan
akarja egyik szereplő átvenni a másik identitását. De túl sok filmet nézhetek mostanában,
mert a filmcímek nem jutnak olyan gyorsan eszembe, mint pár éve.
A befejezésről, amiről azonban lehet, hogy érdemes lenne
kicsit többet beszélni, most mégsem tehetem meg, mivel elszpojlerezné az
egyetlen igazi meglepetését a filmnek. Aki pedig végignézni az első kilencven
percet, megérdemli a végét.
Megtekintés: Úgy érzem, nem véletlen, hogy korábban ezt a filmet valahogy
elkerültem!
Ahogy öregszem, egyre-másra kerülnek elő olyan filmek a nyolcvanas,
kilencvenes évekből, amiben kedvenc színészeim játszanak, valahogy engem mégis
elkerültek ezek a műveik. Azután megnézve ezeket a filmeket, rádöbbenek, hogy
úgy látszik, valamiféle tudatalatti szelekció miatt egyszerűen kikerültem azon
mozijaikat, amiket valószínűleg már kölyökként sem szerettem volna meg. Nem
olyan rég írtam az „Éjszakai sólyomról” is, hogy mennyire elmaradt nekem, de
pont így nem láttam korai Tom Hanks fantasy-t (Misztikus játék), valami gyilkos játékról, vagy
Schwarzenegger akció krimijét sem, aminek ebben a pillanatban csupán a német
címe jut eszembe, filmes kártyák halovány emlékeként: Der City Hai.
Negyven elmúltam, Michael J. Fox nagyjából visszavonulásra kényszerült - értsd, szerepel itt-ott, de azért az nem ugyanaz, mint húsz éve - szörnyű betegsége miatt én pedig ha találok olyan filmes oldalt, ahonnan le
tudok tölteni pár, számomra korábban nem látott filmet, akkor csak töltök...
csak töltök... Míg végül a vinyóm tele lesz csupa olyan „holmival”, amiket jobb
esetben megnézek, rosszabb esetben átpörgetek és törlök.
Azért egy Michael J. Fox film nem járhat így, főleg, ha volt benne egy Kiefer Sutherland, egy Dianne Wiest és egy gyermekkori enyhe szerelem, Phoebe Cates.
Frances Sternhagenről már nem is beszélve! Mert őket mind ismerem névről és
egy-egy filmjükbe bele is futottam. Fox ismét egy yuppie – már, ha jól használom a szót – és mintha a „Titkos utam a csúcsra" (Valahogy a "Dupla vagy semmi" címet mindig elfelejtem) című komédiából lépett volna át, ami a külsejét jelenti. Vagy
innen lép majd oda? Fox egyszerűen úgy néz ki, mit a kedves szomszéd srác, mert
a „Vissza a jövőbe” Marty McFly-a olyannyira rátelepedett a karrierjére, mint
hozzá csatolt karakter, hogy én, átlagnéző, el sem fogadnám másféle
szerepkőrben. Talán ezért sem láttam a Vietnami háborús moziját sem, amiről
tudom, hogy van, bele is kezdtem, de tíz perc után elengedtem. Igaz, a szinkron
csúszása is ludas ebben.
Itt viszont Fox a tipikus amerikai srácot hozza, aki nap, mint nap küzd a
munkahelyén, nincs szerencséje a szerelemben és a barátai nagyjából olyan
égetnivaló skacok, mint ő. Csak van egy komoly bibi. Ez a film nem vígjáték és
nem viccesen dolgozza fel ezt a témát, mert azt már láttuk, akár tőle is. Ez a
film, valamiért komoly szeretne lenni és ennek köszönheti, hogy az átlagnézőt,
mint én, nagyon gyorsan el is veszíti. Mert itt Jamie (Michael J. Fox) egy igazi
kis pöcs, aki csak a bulinak él, felszívja azt is, amit a porzsákban talál és
munkahelyén is hazugságokkal helyezkedett el. Azonban minden visszaüt rá és még
imádott – vagy inkább bálványozott – felesége is, Amanda (Phoebe Cates) is
faképnél hagyja, hogy valódi magyarázatok nélkül kérvényezze a válópert.
Más filmeknél itt állunk a főhős oldalára, amit itt azonban nem tudunk
megtenni, mert nem férünk a szívéhez a fickónak, hiszen a könyöke, amivel a
kokainos kanalat tartja, egyszerűen útban van. Arról nem beszélve, hogy a
munkahelyén sem képes helyt állni, inkább csak alibizik, ami szintén nem
szimpatikus olyan embereknek, akik rendesen dolgoznak. Azután az is betesz a
kedvelhetőségének, hogy fürdős-kurvaként rinyál egy olyan kapcsolat morzsáiért,
amelynek feleslegességével maga is tisztában van és olyan válaszokat követelne,
amikre már amúgy is tudja a választ. De ha nem is tudná! Akkor is lehetne
úriember és elfogadhatná, hogy ami nem megy, az nem megy.
Ha ezek mellett nem tudtad megkedvelni Jamie-t, ami belátom, nem is csoda, azért a forgatókönyv bedobja
a magyarázatot zaklatott világlátására, amiben jól megfér a ki sem forrt
tehetség mellé párosult korai alkotói válság és az otthonról hozott
félárvaságban megforgatott keserűség, amit a szeretett anyuka (Dianne Wiest)
betegsége és halála okoz. Mindezek is kevesek ahhoz, hogy a másfél óra alatt
érdekeljen Jamie sorsa, mert ilyen sors jut nekünk is, minden ujjunkra,
ráadásul, ha már tényleg érdekel valakinek a kálváriája, akkor az legyen olyan,
aki a passzív kábulatkeresés helyett inkább célokat tűz ki maga elé, hogy legyen
valami, amiért szimpatizálhassunk vele és akár kövessük is. (Persze mondhatnók, hogy hiszen a történet végén pont ez veszi kezdetét emberünk életében, csakhogy azt már nem követhetjük, hiszen a stáblista belekényszerít minket a búcsúzásba.) Jamie-t követni
azonban lehangoló, miközben buli után, annyi pénze nem marad zsebben, hogy taxit
foghasson, hogy a hűtőjében csak savanyú tej és penészes kenyér lapul és
borgőzös fejjel, miután kisírta magát egy volt kolléganőjének – aki mellesleg
akár az anyja is lehetne – addig sikerül feltornáznia magát lelkileg, hogy
megpróbálja megszexualizálni az egyébként hajlandóságot mutató hölgyet, de ő is
(Swoosie Kurtz) érzi, hogy itt nem az intimitásról lenne szó, csupán libidó
okozta pillanatnyi vágy és üresség pótlása lenne a cél. Amibe szerencsére Megan figurája nem megy bele és Jamie így már nem látja értelmét, hogy tovább rabolják egymás
drága idejét.
Ebben a filmben igaz, hogy megmutatja Fox, mire is képes, ha drámaibb
szituációkban kell, mint színész helyt állnia, ugyanakkor pont azt a báját
veszítette el, ami miatt szerettem a korábbi filmjeit. Jamie figurája nem
szerethető. Sajnálható és szánható. Az viszont nem feltétlenül elég ahhoz, hogy
egy film megfelelő médiumként, amolyan generációs filmként kezelje az adott
jelent, amiben készült. Mert hiányzik belőle az a tipikus John Hughes hurrá
optimizmus, ami miatt az ő filmjeinek címével sokszor találkozom filmes
listákban, fiatalságról értekező cikkekben és ami annyira jellemző volt a rendező filmjeinek befejezésére.
Jay McInerney saját regényéből írta a forgatókönyvet, ami akkor lenne érdekes
igazán, amikor Jamie legjobb cimborája, az amúgy még általa is seggfejnek tartott Tad
(Kiefer Sutherland) rálőcsöli unokahúgát, hogy az estét töltse vele miután Tad-nek nincs kedve a "csajos" programhoz,
azonban a forgatókönyv ezt is félre teszik a film végéig. Halványan azonban a befejezés enged
következtetni arra, hogy Jamie talán elfogadja a veszteségeit, leírva azokat felnő, hogy tovább lépve az legyen, aki szeretne és aminek egy felnőttnek lennie kellene: felelős gondolkodású ember.
Azonban fel kell égetnie a múltat maga mögött és talán ezt jelzi,
ahogyan barátjától végül elköszön: - Szép pár lennétek Amandával! – ami talán
azt jelenti, hogy az embernek fel kell ismernie, hogy kik az igazán fontosak az
életében, akikkel épülhet a jövője és kik azok, akik nem érdemlik meg a rájuk
fordított időt.
Michael J. Fox sikeres tévésorozata után (Családi kötelékek) ezzel a szereppel igyekezett egy
drámaibb oldalát bemutatni, ami már csak azért sem lehetett maradéktalanul
teljesíthető, mert ki volt abban az időben kíváncsi az ő drámaibb oldalára? Aki megszerette szertelen fiatalemberként, az biztosan nem. Én sem. Drámai
szerepre vannak drámai színészek és vannak azok, akiket azért nézünk, mert jó
kedvet hoznak számunkra. A sors iróniája, hogy szegény J. Fox élete milyen drámai
irányba haladt tovább, de legalább addig sok remek komédiát és romantikus filmet
hagyott ránk.
Kiefer Sutherland nem nagyon tudott meggyőzni róla, hogy azért szerepelt
fiatalon annyi moziban mert olyan remek színész lenne, inkább gondolom azt, hogy
Sutherlandként és generációjának nagy szerencsecsomagjaként sokszor volt a tűz
közelében. Tény, hogy remek időben szerepelt remek mozikban, remek partnerekkel,
azonban legtöbbször pont nem ő volt a főszereplője ezeknek a moziknak. Vagy
egyenesen mellékszerepre kárhoztatták – igaz, sokszor ezek jó lehetőségek voltak
(Állj mellém!, Az elveszett fiúk) – sokszor pedig nem is nagyon volt igazi
főszereplő, így egy lett a csapatból. (Egyenesen át, A vadnyugat fiai) Ez a
szerepe ismét a mellékszereplők táborát gyarapítja és nem is nagyon hagy neki
sok lehetőséget, lévén alig pár percet láthatjuk. Amikor megcsípett egy-egy főszerepet, sokszor még akkor is mellé dobtak egy partnert, hogy ne érezze magát annyira egyedül. (99-es paragrafusRay Liottával, Két cowboy New Yorkban, Woody Harrelsonnal)
Eredetileg egy ideig Tom Cruise is versenyben volt Fox előtt a főszerepre,
azonban egyrészt nagyon elhúzódtak az alkudozások a producerek és stúdiók
között, másrészt a stáb is folyamatosan cserélődött a lassan haladó realizálás
miatt. Cruise ráadásul a kábítószerhasználat ellen is erősen ágált, megemlítve,
hogy reputációját mennyire leronthatja, azonban a forgatókönyvíró Jay nem nagyon
tudta ezt a szálat kiemelni a cselekményből, hiszen nagyjából életrajzi elemekre épült a
forgatókönyv, aminek része volt a kokain, a rossz döntések vagy épp az újságírói
állás. Foxnak meg pont nem voltak ilyen aggályai.
Phoebe Cates annyiban jó választás, hogy akkoriban sok fiatal férfiember
nedves álmaiban volt főszereplő, lévén a „Változó világ” remek medencés
jelenetének, ennek ellenére Amanda szerepe egyáltalán nem növelte ázsióját
színészként, hiszen ha úgy tetszik negatív karakter, ráadásul alig látható a
filmben. Valójában nem is tudom miért vállalta el.
A Vicky-t alakító Tracy Pollan végigkísérte Foxot a pályafutásán (1985-ben csatlakozott a Családi kötelékek stábjához), hiszen a
film forgatásának évében házasodtak össze. Így kicsit a film olyan is, mintha az
író mellett kicsit a színész önéletrajzi története is lenne...
Mára Michael J. Fox már nem annyira aktív a betegsége miatt és Phoebe Cates
is otthagyta a film világát, miután Kevin Kline elvette és született két
gyermekük. James Bridges utolsó rendezése volt a film. Sikere visszafogottabb
volt, mint az akkoriban készült nemzedék életét boncolgató moziknak, ami nem
csoda annak függvényében, hogy Jamie karaktere mennyire nem szerethető.
A rendező, James Bridges itt nem volt felelős a forgatókönyvért és talán ezért is gondolom azt, hogy ez nem annyira a rá jellemző téma és az az érzékenység is hiányzik belőle, mint korábbi filmjeiből, melyeknek forgatókönyvét is jegyezte, és amik inkább underground körökben élveznek egyfajta kult-státuszt.
De végül ez a film is letudva!
60%
Egy elég félrevezető filmposzter, ami első ránézésre egy szerelmi háromszöget sejtet, de mindenképpen egy romantikus mozit...
Megtekintés: Minden filmsztárnak van olyan mozija, amit még sosem néztem meg
elejétől végéig, vagy szimplán elfelejtettem. Stallone filmográfiájából több
mozit ki tudok emelni. Egyik a Fantom az éjszakában, amelynek többször
nekiültem, de valahogy tekergetésen kívül sok mindenre nem emlékszem belőle,
talán, csak hogy Rutger Hauer többek között ezzel utazott át Hollandiából
Amerikába. Természetesen indulásból megkapta a negatív főszerepet, mert az USA
szereti az importált színészeket első körben a sötét oldal ügynökeként
bemutatni.
A Fantom az a film, ami mai szemmel nevetségesnek hat és borzalmasan rosszul
öregedett. Pont, mint az a néni, aki még mindig rikító ruhákat viselne, a foga
pedig rúzsfoltosan kerül közszemlére. A rendező Bruce Malmuth számomra sosem
jelentette a minőségi, hanem inkább a szórakoztató szórakozást. Másik mozija,
ami miatt felejthetetlen számomra a direktor, az „Ölve vagy halva”, ami a filmes
bakik néhány igazi nagyágyúját képes felvonultatni, mind forgatókönyvileg, mind
a vágás, rendezés terén. Mondjuk, akkor nem is említettem, hogy az eredeti rendező Gary Nelson volt, aki főleg családi mozik és tévésorozatok között mozgott jól, és miután otthagyta a produkciót, lépett Malmuth a képbe. Hab a tortán, hogy Stallone rivalizálni kezdett Hauerrel és erősködött, hogy két változatban készüljön el a film: Egyikben a zsaru figurája kapott erősebb hangsúlyt, másikban pedig a terrorista. A tesztközönség valamiért Hauer karakterének szavazott bizalmat, amit az akkor frissen felemelt sztár-Stallone nem nagyon viselt el, ezért ismét megvágatta a filmet, hogy Wulfgar jeleneteiből sok a vágószoba padlóján végezte.
Hasonló butaságok itt is maradtak bőven. Az egyik, eleve az alapötlet és a
hozzá rendelt költséghatékony és egyenesen ostoba befejezés, amivel szerintem
nem sok akciófilm büszkélkedhet. Még egy filmben persze talán benyelem, ám úgy
vélem, a valóságban Wulfgar végső lépése úgy logikátlan – mondjuk van még pár –
ahogy az író, David Shaber megírta.
Röviden Wulfgar (Rutger Hauer) Anglia legkeményebb terroristája utolsó
munkájával – levegőbe repít egy exkluzív boltot – még saját frakcióján belül is
kihúzza a gyufát, ezért, mivel máshoz sem ért, elhagyja az öreg kontinenst és
Amerikában próbál szerencsét, ahol azt a hatalmas ötletet eszeli ki, hogy helyi
terrortámadásokat visz véghez, melyben az épp kezdődő ENSZ találkozó tagjai is érintettek és tudása legjavát annak a csoportosulásnak fogja
felkínálni, akik a legtöbbet fizetik szakértelméért. (Mintha a korábbi hírneve
és pl. az ominózus bolti robbantás erre eddig nem lett volna elég...)
A forgatókönyv másik fontos történetszála a kőkemény New York-i zsaru, Deke
DaSilva (Sylvester Stallone) aki fittyet hány a parancsokra és a rosszfiúkat
saját, „gyermeteg” módszereivel igyekszik a hatalom kezére játszani, melynek az
első képkockákon mindjárt tanúi lehetünk, mikor a kifejezetten kisportolt rendőr
nőnek álcázva magát addig „alakítja” a védtelen női áldozatot a város rossz hírű
negyedében, míg be is gyűjt néhány Piszkos Harry filmeket idéző skalpot és ebben
társa, a későbbi Lost sorozat főszereplőjének a nevét ellopó karakter, Matthew
Fox (Billy Dee Williams – Lando Carlissian) lesz segítségére.
Ketten az utca rémei, akik a jelentésekkel nehezen bíbelődnek, ellenben olyan
szakmai tudással és arroganciával vannak felvértezve, hogy a felettesükkel
minden egyes beszélgetés kölcsönös üvöltözésbe kell, hogy torkolljon és akkor
még DaSilva nem is egy beépített zsaru, csupán egy akadékoskodó nyomozó.
Wulfgar némi arcplasztikai kitérő után – melyben meggyőznek minket róla, hogy
ez annyira rutin feladat, hogy napok alatt végbemegy, különösebb rehab nélkül –
alá Face/Off – persze az államokban pont e két kopó területét nézi ki következő
lépésként bűnözői idő-gráfiájában, így egyértelmű, mi lesz a film vége.
Angliából a helyi erők megsegítésére érkezik a városba Hartman (Nigel Davenport) aki egy gyorstalpalón igyekszik kiképezni vagy két tucat helyi zsarut
Wulfgarból és a terrorista életvitelből, mely előadásokon tippelhetünk, kikkel
van a legtöbb probléma és utána kik lesznek legközelebb a tűzhöz. Igen. DaSilva
és Fox, mint az osztály renitense és a balhékat tompító jó barát vesznek rész az
eligazítás sorozaton, ahelyett, hogy eleve olyan szakértőket rendelne a
terrorelhárítás illetve az FBI a városba, akik eleve szakértői a jelenségnek.
Ehelyett kakaskodó és elkényelmesedett fánkzabáló helyi erőknek igyekszik egy
Európai bűnüldöző napi pofa-vizitben megmutatni, kivel állnak szemben.
Megtörténik az első csörte is, amelyben egyértelmű lesz, hogy Wulfgar bizony
a város vendégszeretetét élvezi és megvannak az eszközei hozzá, hogy nyomot
hagyjon a polgárok kedélyállapotán. Ezt el is éri egy hajnali
robbantássorozattal, melyben a képen belül egy épület alsó szintje ég ki egy
dekoratív, de visszafogott robbanásban, míg Wulfgar telefonon már arról
tájékoztatja a városi rendfenntartókat vagy újságot (ellentmondásos a szinkron
értelmezése és a felirat sem segít sokat), hogy ez csak a kezdet és direkt
repült a levegőbe több pénzüggyel foglalkozó épület. Nagyzol tehát a gyerek
rendesen.
Ezek után az Európai inspektor és DaSilva között lezajlott a beszélgetés,
amely segített a helyére tennem ezt a komédiát. Első körben Davenport egy
vasdarabot szorongat a kezében – elég gyorsan hozzá került az ominózus fontos
darab, miközben a robbantás hajnalán vagyunk még és első körben azért kell némi
idő a pusztulás átvizsgálásához is, nemde? – és felhívja DaSilva és Fox
figyelmét, hogy az eddigi gyanú, hogy Wulfgar itt tombol, ezennel beigazolódott
(Tehát nem volt biztos???). Ezek után DaSilva – mégsem olyan hülye – felteszi a
logikus kérdést, hogy ugyan miért ilyenkor, hajnalban és nem akkor, amikor
nyüzsögnek ott a lehetséges áldozatok. Erre Hartman válasza meggyőzött arról,
hogy David Shaber csapnivaló író: - Ez a módszere!
Aha. Tehát ez a fajta visszafogott, hajnali robbantás, minimalizált
áldozatokkal annak a Wulfgarnak a módszere, aki rögtön a film elején
szemrebbenés nélkül robbant fel többek között egy gyönyörű eladónőt és tucatnyi
egyéb vásárlót, köztük gyerekeket is, akit még korábbi megbízói is inkább a föld alatt látnának
brutalitása miatt, mert kifejezetten nagyban űzi a gyilkolást. Na, Shaber,
elmész te is a picsába, hogy nem tudod eldönteni, hogy a.) vagy b.).
És miért tett így Wulfgar? Mert másnap érkezik a városba az ENSZ nagykövetei
és Wulfgar tervei között szerepel, hogy majd jól alájuk tesz.
Persze ilyenkor nincs egy protokoll, hogy ENSZ találkozó ugrik és Amerika egy
másik pontját kerül megszervezésre, mert ilyen lépés lenne a logikus és a valóságban nyilván előre
megtervezett forgatókönyvek szerint zajlik le a csere, miközben Wulfgarnak nem lenne lehetősége sem
arra, hogy idejében megtudja az áthelyezett találkozó helyszínét, sőt, az
előkészületeit is újra kellene szerveznie.
De az túl logikus lépés lenne, ezért
maradunk a városon belül és inkább az egész stresszes helyzetet rátoljuk a helyi
rendőrségre, ami szintén úgy érzem, kissé kevés biztonságtechnikai
szempontból.
Wulfgar tehát boldogan folytatja ámokfutását és néha csak néhány méteren
múlik, hogy a közte és DaSilva közötti macska-egér párbaj nem ér véget a film
felénél.
Törvényszerű, hogy a segítő karakterek közben mind kiiktatásra kerülnek, hogy
a végső meccset a két fontos név között lehessen lejátszani, pontosan tudva, mi
is lesz a befejezés. A forgatókönyv azonban még itt is elég gyávácska, mert míg
a kevésbé szimpatikus Hartmantól megszabadulunk egy hozzá nem méltó kivégzésben,
addig Fox csupán ideiglenesen kerül parkolópályára, hogy ezzel kivegye a filmből
az amúgy korábban felesleges comic relief karakterét. A női gonosztevőt pedig udvariasan itt is meghagyják valaki másnak, hogy mégse a szeretheő - na hagyjuk - DaSilva gyilkolja meg.
A lezárásig még kapunk némi akció szerűséget, meg a James Bond filmekre
jellemző jelenetet, melyben a két ősellenség szemtől szemben találkozik, de
nem ölik meg egymást – illetve a gonosz hagyja ki a ziccert, rá egyáltalán nem
jellemző módon – hogy végül a lezárás tökéletesen érdektelen és ostobára vágottan
megmutassa, milyen okos ez a DeSilva gyerek és milyen hülye ez a Wulfgar srác. (A befejezés ostobára vágása azért sikerült egyébként, mert a stúdió nem megfelelő fejesei kivágatták a durvább részeket - pl. a végső fejlövést - így hiába feccölt bele Dick Smith annyi energiát a jelent elkészítésébe, végül ebből egy összecsapott "valamit" látunk a képernyőn.)
A
forgatókönyv pedig mostanra annyira nem tud magával mit kezdeni, hogy még egy
egysorosra sem futja a stáblista előtt. Pedig az olyan gyors lezárású mozik,
mint pl. a Die Hard is beemelt legalább egy rövid párbeszédet a főhős és egy
mellékszereplő között, hogy érezzük, megy minden tovább, itt azonban némán ül
zsarunk a lépcsőre, hogy a néző pedig némán álljon fel a fotelból, hogy vajon
nem nagyobb leszámolást terveztek-e ide, csak elfogyott a büdzsé? (Nem az fogyott el, hanem a stúdió bátorsága...)
Nagyjából harminc év csúszással néztem meg a filmet, pont egy nappal Rutger
Hauer halálhíre előtt... és most fejeztem be, mert érnie kellett a mondandómnak.
Malmuth zsenije nem a koherens filmrendezésben rejlik, itt is kiderült számomra.
A „Fantom” alig valamivel lépi túl egy krimi kereteit és az egyetlen, aki miatt
nézhető, az Hauer, mert a figurája tényleg érdekes(ebb), mint DaSilva fárasztóan
macsó karaktere, aki a film alatt kétszer beszél ex-barátnőjével és egyik esetben
sem tudtam elhinni, hogy ez a férfi és nő korábban egy ágyban aludt (is). (Ez ismét a stúdió és a végső vágás sara, mivel a legtöbb közös jelenetüket, amely mélyítette volna a kapcsolatukat, szintén kivágták, hogy felpörgessék az eseményeket.)
Mondjuk Hauer játékán is lenne mit csiszolni, mert míg a film eleji robbantás
alatt tökéletes, ahogy hidegvérrel elhagyja a robbantás helyszínét és
telefonálni megy, addig a hajnali, pénzügyi negyedbeli robbantás alatt már
először is elég erősebb megrebben a szeme mikor elkezdődik a balhé, utána meg
olyan izgatottan nézi saját munkásságát, mintha nem pont a precíz, unott
nyugalom és a zsigeri vérszomj lenne az óvodai jele. Gondolom, a rendező
instrukciója volt, ez a nagy izgalom...
Mellékesen:
Hartman meggyilkolása is megér egy külön fejezetet a buta megoldásokban. Az,
hogy a bérgyilkos Shakka (Phersis Khambatta – Star Trek a mozifilm) egy elvileg
védett épületben lövi le, majd szőrén-szálán eltűnik, már eleve röhejes, mert
feltételezi, hogy a bundába öltözött filigrán női gyilkos rendelkezik egy
teleport készülékkel – oké, hogy DaSilva futva és késve érkezik, de az esemény
nagyságát tekintve, hol a picsában kártyázott a többi rendőr, kommandós és
ügynök??? – ám utána olyan logikus párbeszéd is elhangzik Hartman holtteste
felett, mint a:
- És még hátra van a nagy játszma! (DaSilva, miközben a fejét vakarja.)
- Honnan tudja? (Kérdezi pökhendin a rendőrfőnök.)
- Mert kezdek rájönni annak a rohadt alaknak az észjárására!
Ez valami vicc? Persze, hogy nem a nagy játszma volt, cseszd meg, hiszen
Hartmant simán kivégezhette volna saját országukban is, idióta! Egyértelmű, hogy
csak egy régi ellenség kiiktatása volt a meggyilkolása, nem kell ehhez olyan nagy
dolgokról pofázni, mint bűnözői pszichológia! Persze, hogy nincs még vége,
tökfejek, hiszen Wulfgar egyértelművé tette, hogy a szándéka egy nagy dobás,
amivel korábbi renoméját állítaná vissza...
Azért tegyük hozzá, hogy a Videovox szinkronja azért ugyanebben a jelenetben
azért sokkal árnyaltabb, kár, hogy Szakácsi Sándor munkáját két esetben is lecserélték és még a felirat is inkább az első változatot erősíti.
Itt van azért a Videovox szinkronja, ami kicsit intelligensebben áll a
jelenthez:
- Nem áll jól a szénája! (DaSilva, miközben fejét vakarja.)
- Honnan veszed? (Kérdezi érdeklődve a rendőrfőnök)
- Kezdek rájönni, hogy gondolkozik az a szemét!
Nem nagy különbség, de azért... Ennek fényében érdemes több szinkronnal is
megtekinteni a filmet. Már csak a szinkron munkák megfigyelése miatt is.
Ez a mozi a nyolcvanas években emlékszem, kifejezetten erős darabnak
számított. Még kis filmfotókat is lehetett kapni róla, bár, az hazánkban később a Rambo és Cobra párosnak lett inkább köszönhető.
Egyszer érdemes megnézni, azonban sokat, ma már, nem érdemes várni tőle.
Isten veled Rutger Hauer! Te azért odatetted magad! Köszönjük!
Töfi:
- Hauert azzal rémisztgette a stáb néhány tagja, hogy Stallone az üldözéses jelenethez lépcsőházakban edzve készül fel. Később alaptalan volt Hauer félelme, mert az északi színész simán lesprintelte a kollégáit.
- Hauer első forgatási jelenete pont az volt, amit a filmben a végén látunk. Az egyik lövéshez speciális hámba helyezték, amit állítólag Stallone kérésére a kaszkadőr koordinátorok elég durván megrántottak, hogy Hauer kicsit megsérült az attrakció közben. Mikor megtudta, hogy Stallone volt a ludas a durva bánásmódért, felkereste a kollégát és megígérte neki, hogy még egy hasonló poén és megmogyorózza.
- Hauer annak ellenére befejezte a forgatást, hogy véletlenül és drámaian pont közben hunyt el egyik legjobb barátja és az édesanyja is. A színész csak néhány napra hagyta ott a forgatást, majd folytatta a munkát. Végül nem bánta meg a döntését, mert, mint mondta, ennek a produkciónak köszönhette, hogy megismerte a nevét a világ.
- A film felépítése nem véletlenül lett olyan szikár. David Shaber eredetileg a Francia kapcsolat harmadik részének szánta, de miután Gene Hackman nem mutatott érdeklődést harmadszor is Popeye Doyle karaktere iránt és a fekete zsaru szerepére kiszemelt vicces karakterre nem nyerték meg Richard Pryort, az eredeti stúdió, a 20th Century dobta a tervet és az Universal csapott le rá.
- Végig figyelemmel kísérték a film forgatását, hogy lehetőleg ne kapjon X besorolást. Végül megkapta annak ellenére, hogy viszonylag sok akció és erőszakos jelenetet kivágtak vagy megkurtítottak.
Megtekintés: Robert Pattison remek
színész, de ő is alig tud kezdeni valamit azzal, ami két órában
lett elmesélve a másfél helyett.
Talán nem vagyok egyedül azzal a
véleményemmel, hogy a tököm kezd tele lenni ezzel a nagy kamu
sci-fi dömpinggel, amit kapunk vagy 3-4 éve, köszönhetően pl. a
Netflix-nek és a független filmstúdióknak is. Ne érts
félre, mert imádom a sci-fit, de a szórakoztató fajtát, amiben
sistereg a lézer, űrháború is van meg idegen lények, ja és
persze klisé tenger.
Ezzel szemben, mostanában azt veszem
észre, hogy az „év meglepetés filmje” hangzatos címet csupa
olyan produktum kapja meg, amelyben csupán érintőleges a
fantasztikum és a tudomány. Filmdrámák ezek, amit sci-fi köntösbe
csomagolnak. Vagy inkább csak sci-fi combfixbe.
Pattison legújabb filmjéről is
ódákat zengtek – ne kérdezd kik, de ahol belebotlottam, ott
olyasmiket írtak róla, ami erősen felcsigázott, ezért enyhe
merevedésem lett, mikor végre ráakadtam és megszereztem. Azután
néztem, igyekeztem a puzzle darabkákat összerakni és vártam a
katarzist, vagy legalább egy csavart a végére. Ehelyett kaptam egy
néhány szereplős drámát, kevés érdemi szöveggel, sok
flashback-kel és egy édes kisbabával.
Csak éppen én egy sci-fire készültem.
Nem tudom, mik voltak az elvárásaim,
így répával és kefirrel ültem a mozinak, azután jött egy
önkielégítéses rész, álomképekkel, ejakulációval, DNS-sel
kis üvegeben, stb. és az étvágyam is elment, miközben nem rágták
a számba, hogy akiket látok, miért pont ők részesei ennek a
kísérletnek is nehezen nevezhető, össznépi szexualitást
boncolgató űrutazásnak.
Monte (Robert Pattison) egy kihalt űrhajón tengődik
egy kisbabával és igyekszik helyt állni, hiszen messze még a
végcél, ők meg valahogyan ketten maradtak. A gyermek a lánya és Monte
felelősséggel tartozik. A gyermeknek, magának és talán az
emberiségnek is. Mert Monte, társaival korábban a föld bolygót
hagyta maga mögött, amit elvileg felemésztett valami klíma
katasztrófa, vagy sugárzásos hókusz-pókusz, és valakik úgy
gondolták, néhány problémás fiatal és egy gyilkosságért
félreállított kutatóorvos lehet a kulcsa egy kísérletnek,
amelyben megszülethet a jövő generációja, aki talán immúnis az
elhagyott világ nehézségeire, bármi legyen az pontosan.
Flashback jelenetek magyarázzák meg,
mi történt Monte űrhajóján, hogyan kerekedett felül az őrület
és csavarta ki az emberek testéből a lelküket, hogy azután végül
a férfi egyedül maradjon gyermekével.
Értem én a drámát, csak nem
szeretem... ha sci-finek csomagolják, hogy ezáltal érdekesebbé
tegyék, pedig a film ha egy katonai kutatóbázison játszódna, a
föld alatt, pont ugyanez lenne, kihagyva három perc sci-fit. Mert
itt az egész űrhajós miskulancia egy kamu. Nincs rá szükség.
Valójában lehet, hogy az eredeti koncepció nagyon erősen
indokolta, hogy egy űrjárművön játszódjon a mese, azonban a
filmben minimális az utalás rá, miért volt erre szükség és
a befejezés is amolyan hányaveti, ál-filozófiai baromság, ami nem
vezet így sehová.
Azonban pozitívum, Patterson és MiaGoth játéka, valamit Juliette Binoche alakítása is, aki még
mindig erős szexuális kisugárzással rendelkezik. A kisbaba
azonban az igazi csúcs. Annyira „jól alakít”, hogy néha arra
gondoltam, vagy CGI-jal segítettek be, vagy Pattison saját gyereke.
A mellékszereplők rendben vannak
azonban maga a történet, ha félretesszük a drámát, amit
sugallani akar, ám nem mond ki, akkor ami marad, az egy katasztrófa
filmekre hajazó váz, amelyben a szereplők egymás után hullanak
el, hol maguk, hol külső erők miatt. (Olyan filmekre emlékeztet
ezáltal, mint „A mag”, A „Napfény”, "Event Horizon" vagy a „Supernova”. (Csak ezek mind izgalmasabbak... Igen, még a Szupernova is.) Tehát, egy horror alap, szörny nélkül – illetve a bennünk
lakozó gonosszal, akkor már, ha ezt a vonalat erősíteném –
amelyben elhullanak a szereplők, míg végül a főhős egyedül
marad a kérdéseivel és válaszok nélkül kell felállnunk a
stáblista alatt.
Bevallom, mivel a sokadik ilyen
„ál-sci-fit” néztem meg mostanában, kicsit untam. És nem igaz,
hogy nem vagyok kész figyelni a lélek rezdüléseit, nem vagyok
fogékony az emberi sorsokban lejátszódó drámákra, pusztán
jobban szeretem, ha a művészit sokkal inkább az egyszeri néző
befogadóképességéhez igazítják. Persze, szükség van olyan
mozikra is, mint a „Solaris”, „Stalker” vagy a tavalyi
titkos sikerű „Expedíció”, azonban szerintem az átlagnéző
inkább szórakozna miközben gondolkodik kicsit és nem fordítva.
Megtekintés: Korrektnél sajnos nem
több utánérzés, illetve Remake vagy folytatás?
A 2000-ben készült – atyaisten, de
rég volt! – Mel Gibson romantikus vígjáték után nem tudom,
valójában mennyi film készült azzal az alapötlettel, hogy valaki
mások gondolatait hallja, de feltételezem, volt pár darab, csupán
hozzám nem jutottak el. Ha nem mozi, akkor tévés produkciók.
Azonban kvázi Remake-re közel húsz évet kellett várni, hiszen az
alapötlet mellett a cím is az említett előd nyomdokain jár. Sőt,
főhősünk itt is egyedülálló, reklám szakember. Csupán nő.
Gondolom, kellett némi csavar, főleg, hogy a jelenlegi filmgyártás
szeretne pc lenni, vagy minek hívják. Így lett a fehér középkorú
férfiból egy negyvenes afroamerikai nő. Eredeti ez? Egyáltalán
nem. Sőt, a film néhány apróságot szinte egyben vett át az
„eredetiből” (Mert nem tudom, valóban olyan eredeti volt-e a
Gibson film...) amit meg nem, azt valahogy sikerült mind kicsit
gyengébben visszaadnia, kikacsintva az amerikai izlésre oly
jellemző néhány kínos poénra is, amelyek a szokásos
sztereotípiákat felvonultatva, ami főleg a megcsaló és meleg
férfiakra fut ki.
Az alapötlet amúgy - már az eredetiben főleg - érdekes pszichológiai fejtegetés, hiszen közhely ugyan, de a férfiak szeretnék megfejteni a nőket, mert úgy véljük, rejtélyesek számunkra. Ebből kiindulva a fordított változat pont ezt a közhelyet teszi pályasélre, de ezzel nem lesz pozitívabb, sőt, veszít vele, hiszen a mondás szerint - amennyire emlékszem - míg számunkra a nők az örök rejtély, addig a férfi pedig egy nyitott könyv. Persze ezzel nem kell egyetértenünk, csak hát a rögződések..
Mellesleg, vicces irányból megközelítve, ha gyűjteni szeretnénk a különleges képességű erővel megáldott karakterek filmjeit egy amolyan X-Men alműfajba, akkor a filmnek szegről-végről helye lesz benne, hiszen Xavier professzor egyik fontos képessége szintén a gondolatolvasás, habár, ott nincs nemhez kapcsolódó megkötés. Jobban belegondolva, már igazán szőrözés, csak a csattanó miatt nem hallják főhőseink mindkét nem gondolatait, hogy még élesebb legyen a kontraszt!
Főszerepre sikerült megnyerni Taraji P. Henson-t, ami viszont segít a háborgó tenger felszínén
tartani a film kiállását, lévén, hogy az elmúlt évtized egyik
legizgalmasabb feketebőrű színésznőjéről van szó. Milyen kár,
hogy mellett szinte mindenki elhalványul, vagy eleve olyan
szereplőgárdát válogattak mellé, hogy ne is nőhessenek a
fejére. Mondjuk az apukáját alakító blackplotion filmlegendának,
Richard Roundtree-nek majdnem sikerül, hiszen már a megjelenése
egy filmben is kicsit emeli annak minőségét. Itt legalábbis tett
hozzá.
Az asszisztenst alakító Josh Brener
egy az egyben egy fiatal Woody Allen klón és a hősnő
elgyengülésének a tárgya pedig a tényleg remekül kiválasztott,
szívdöglesztően hétköznapian szerethető férfi karaktert AldisHodge, akinek nagyon törnie sem kell magát, ránézésre villog
rajta a „pozitív figura” ledsor. Ellenben a munkahelyi kollégák
szerepére sikerült egy már-már homogén, unszimpatikus férfi
gárdát összeszedni, kezdve az elutasító kollégákon keresztül
a főnökig.
Az a baj a mozival, hogy visszamondja a
leckét, amit 2000-ben már megtanultunk, ám hozzá nem tud tenni –
amit igen, kivettem volna – vagy ha mégis – feka hapsi jelölt,
gyermekkel, eltávozott feleséggel – már elsütötték hasonló
filmekben. Egyre konkrétan emlékszem és ha a címe is eszembe
jut...! A képesség érkezésével bepillantást nyerhetünk a férfi
társadalom agyába és sajnálatos módon, közhelyesen is adják
vissza, amit ott találunk, talán kicsit nyersebben is, mint a „Mi
kell a nőnek?” tette korábban. Sajnos, egyes karakterekbe csak
belecsíp a film, nem bontja ki őket eléggé, pedig a
karaktermélyítés talán jobb lett volna, és cserébe kivehettünk
volna mondjuk egy hosszabb, ám ugyanakkor dramatúrgiailag teljesen
felesleges éjszakai pókerpartit. Ellenben, hogy kis sztárunkat
hogyan sikerült a megfelelő időben „átállítani”, sőt, vele
együtt az apját, arról nagyvonalúan hallgat a film, ránk bízva,
hogy elhigyjük, főszereplőnk mostanra tudja, mitől döglik a légy
és képessége nélkül is elérheti, amit akar.
A forgatókönyvírói kreditben természetesen megjelent a Gibson film két elkövetője is, és még páran hozzájuk csapódtak, hogy azután egy kissé vérszegényebb darabot sikerüljön összerakniuk. Vígjátéknak kevés, ezért a komédia műfajba sorolnám és mivel nem igazán sikerül a női szereplő mellé megfelelően beemelni a férfi karaktert, így még a romantikus mozi cimkét sem nagyon tudnám ráaggatni, hiába kapunk egy kis szerelmi szálat.
Ha összegeznem kellene, a „Mi kell a
férfinak?” az erős báty „Mi kell a nőnek?” kissé sutább,
erőtlenebb kisöccse. Valójában nem volt rá szükség, hiszen az
eredeti elég jól kivesézte a témát, sokkal érzékenyebb
forgatókönyvvel – lásd öngyilkos jelölt titkárnő figurája,
Gibson lányának bulija – és több remek karakterrel, míg a
Henson romantikus komédia hozza a kötelezőt, de nem lesz belőle
klasszikus. Sőt, sokan még a polcra sem tennék ki az előd mellé.
Már az első szám megágyaz a filmnek, habár, amikor a „The
Room”-ot hallgatom, nekem egyértelműen az angol BBC, kosztümös mozik idéződnek
meg, ami nem feltétlenül baj, hiszen Tommy Wiseau filmjében is nagyon fontos
szerepet kap egy vörös, női kosztüm.
A „Red Dress” egy melankolikusabb, lassabb szám, amiben
előkerül a főmotívum is, amit elkoptat a végére az album.
Az „I Will” az első szexjelenetet festi alá és szinte végig
is hallgathatjuk az elég hosszúra és sziruposra vágott szeretkezés közben.
Ettől a dal még kellemes, hallgatható dalocska. Kitra Williams és Wayman Davis
szerzeménye, amit az utóbbi énekelt fel. Simán lehetett volna ismertebb darab
is, azonban valahogy elveszett az ezernyi betétdal között, amiket filmekhez
készítettek.
A „Lisa and Mark” egy kissé drámaibb darab, hiszen érezni
benne e terhet, amely a két szereplőt köti össze, Johnnie karaktere mögött.
Néhány kellemes fúvós pillanat.
A „You’r My Rose” a megcsalók akciója alatt csendül fel és
Kitra Williams adja elő. Egy kicsit kevésbé szerethető darab, mint az „I Will”,
talán, mert épp akkor hallható, amikor Lisa a menyasszony és Mark a legjobb
barát épp üzekednek.
A vörös szín fontos lehet valamiért Tommy Wiseau
jelképtárában, hiszen megjelenik a filmben a vörös rózsa is, amit minden
alkalommal ő ajándékoz szerelmének, egy kissé röhejes vásárlás után és a vörös
szín visszaköszönt a korábbi, „Vörös dressz” című számban is. A „Red Roses”
összecseng a „Red Dress”-szel.
A „Street” hangulatot ad az utcaképnek, viszont megtörik a
vége, ami azt jelzi, Milicevic koherens zenei darabok helyett törekedett inkább
arra, hogy hangulatokat adjon vissza. Jó példa erre a „Life”, amiben megjelenik
a főmotívum és a „Red Dress” is, de van része, amely inkább csak néhány hang,
míg a lezárás is elég suta.
A „Street Two” már sokkal tökösebb, hangosabb, előhozva a
„The Room” motívumokat, végigzongorázva a hangszereken.
A „Crazy” Clint Gamboa és Wayman Davis munkája, melyet
Gamboa énekel fel. Tinglitangli popszám, lassú és súlytalan. A „Chocolate is
the Symbol of Love” a triónak a lezárása, amit Tommy Wiseau gondol a romantikus
férfi és annak ajándékairól és a szerelemről. A zene kis fúvós futamokból áll,
hegedűvel és egységet alkot a „Vörös dresszel” és „Vörös rózsával”. Mert mit is
veszünk egy nőnek, ha elakarjuk varázsolni? Virágot, édességet és csinos ruhát.
A „Chris-R” kicsit akciósabb darab, egészen érdekes
zeneiséggel a végére, használva némi ütős szekciót. A „Reason” már koptatja a
paneleket, amiket Milicevic épített fel. Hiába, hisz a „The Room” zenéje bár
nem rossz, erősen tévéfilmes keretek között mozog, köszönhetően a szintetizátor
hangzásvilágának. „Johnny, Mark and Danny on the Roof” egy percnyi vonós dráma,
ami aláfesti a férfiak beszélgetését, végén néhány pengetéssel. „Lisa,
Michelle, and Johnny” Johnny belecsöppen egy beszélgetésbe, amit olyan kínosan
harapnak el a csajok, hogy csak a totál hülye nem vágja, valami nagyon
fontosról és kellemetlenről maradt le az ember. Történetesen Johnny arról, hogy
Lisa kibeszélte Michelle-nek, mennyire elege van a férfiból. Ennek megfelelően
hézagos, halk és drámainak szánt két percet kapunk, amelyben a klarinét (?)
vagy oboa (?) pár taktust enged meg magának, nagybőgő támogatással.
A „Yes or No” Lisa bizonytalanságát hivatott érzékeltetni,
míg az „I’ll Record Everything” pedig Johnny zaklatottságát, miközben
bizonyítéka van a lány hűtlenségére, hogy lassan a tetőpontjához érkezzen a
mozi. Címének ígéretével ellentétben néhány kitartott vonóhúzást kapunk és nem
érezni, hogy Johnny elégtételt érez, mert sikerült felvennie mindent, amint
Lisa mondott Mark-nak a telefonba.
Az „XYZ” már egyenesen egy mókásabb darabként kezd, hogy ez
is melankolikus pillanatokkal zárjon. „Mark and Peter” két férfi vitáját festi
alá, amikor összevesznek a barátság és lojalitás fogalmán. A „Jogging” a kevés
külső helyszínes jelenet alá készült, több szólamú darab, és így érdekesebb is,
mint a legtöbb korábbi zene. A két főszereplő itt még barátként beszélgetnek az
élet, szerintük igen fontos kérdéseiről. A kompozíciót pedig az unásig ismert
futam zárja.
A „Baby You and Me” ismét egy szirupos nóta, ezúttal duett,
amelyet Bell Johnson és Clint Gamboa énekelt fel. Jól illik a többi betétdal
mellé, megidézi a legjobb fekete romantikus duetteket, amiket pl. Lionel
Ritchie és Diana Ross munkásságához köthetünk.
A „Happy Birthday Johnny”egy gyorsabb, szintisebb, jazz-es
prüttyögés, túl sok ünnepi nincs benne, ellentétben a címével. A „Lisa and
Mark” azt a szürreális pillanatot festi alá, amikor mindenkit kicsalnak a
helyszínként használt „The Roomból”, hogy ezzel megágyazzanak a drámai
lelepleződéshez és ezt a lassú, megszokott motívummal kezelték. A „Fight During
the Party” említésre sem méltó pár másodperc, amiből csak a harci hév hiányzik.
„Johnny in the Bathroom”, melyben szomorkás hangokból váltunk drámaibb
pillanatokra, ezzel megidézve a hősünkben dúló haragot és kétségbeesést.
Mostanra már nem nagyon van olyan pillanata a „Tape Recorder” darabnak, amit
korábban nem hallottunk volna. Ennek ellenére Milicevic jól elszórakozik a
kitalált motívumaival, amely egyben azt is megmutatja, hogy igencsak
korlátozott eszköztárral dolgozik. Mladen több, mint negyven produkcióban vett
részt, aminek zöme tévéfilm, rövidfilm vagy dokumentum. Ha úgy vesszük, itt erősen
kilépett komfortzónájából, de nem érzem, a sok ismétlés ellenére sem, hogy
kudarcot vallott volna.
„Johnny Becomes Crazy” egy zaklatottabb etap, amely kissé
eltér a korábbi nyugodt tempójú és hangulatú daraboktól. A feléig. Amikor is
Johnny végül eljut a karakter tetőzéséhez. A zongora és szinti pedig ebben
partner. A „Why Why Johnny” már címében is megmutatja azt a fajta túljátszott
drámaiságot, amely Tommy Wiseau elképzelése a jó filmdrámáról. Szinte már
Shakespeare-i a kérdés; Miért, miért Johnny? – ami ismerve Lisa korábbi
hozzáállását, megint csak karakteridegen a szereplőktől. Ennek ellenére a darab
kellemes, felhasználva a korábbi megismert futamot, amely végig kísérte
Milicevic egész albumát.
„Reflection You’re My Rose” pedig elköszön a hallgatótól,
egy kellemes, enyhén füstös poppal, amelynek korábbi változatát már hallhattuk.
