The Room – A szoba (2003)

The Room – A szoba (2003)

Rendezte: Tommy Wiseau

Főszereplő: Tommy Wiseau

Írta: Tommy Wiseau

Producer: Tommy Wiseau

A film Mafab adatlapja: The Room (2003)

Megtekintés: Határozottan igen, mert...

 Már akkor megkedveltem Tommy Wiseau-t, amikor még azt sem tudtam, ki az, illetve, a legtöbb infóm annyi volt vele kapcsolatban, hogy egy eléggé unszimpatikus figura, de... De!

Teljesen véletlenül botlottam bele egy filmes írásba, amelynek főszereplője az amerikába szakadt, ennél fogva amerikás Magyar Zsolt, aki kiment szerencsét próbálni és egyik első megbízójáról adomázgatott a párbeszédes cikkben, hogy mennyi mindent köszönhet ennek a Tommy Wiseau nevű úriembernek. Elmondta, hogy mennyire tenyérbemászó figuraként ismerte meg, ugyanakkor egy olyan ember, aki mindent alárendelt annak, hogy filmkészítő legyen és ezzel megalkotta élete főművét, egy enyhén groteszk humorban megforgatott, amúgy teljesen komoly drámát, ami első körben hatalmasatt bukott, második körben szétcincálta minden létező média, majd a kertek alatt szépen beosont a mozi a popkultúrába, hogy mostanra masszív rajongói bázist építsen ki, akik évente megünneplik ezt a hibrídet.

Zsolt mesélte, hogy mint kezdő hangtechnikus csatlakozott a stábhoz és Tommy – továbbiakban így nevezném – nem aprózta el ambícióit, ezért összeíratta vele, hogy a technikusi munkájához milyen készülékekre lesz/lehet szüksége a forgatás során. Zsolt, aki választott hivatását már akkor is magas szinten akarta művelni, folyamatosan informálódott szakmai berkekben, hogy mik a megfelelő és aktuális újdonságok, ezért egy kellemes listát összeírt Tommynak, hogy azokkal már tudna valamit kezdeni. Természetes Zsolt arra számított, hogy a rendező kineveti – ha utána néz, mennyit kóstál a lista végösszege – és használt illetve kevésbé korszerű készülékekkel fogja kiváltani a szükséges technikát. Tommy néhány napig nem forszírozta tovább a témát, de azután az egyik nap, még a forgatás előkészületei alatt kocsijához hívta a hangtechnikusnak készülő magyar fiút – a kocsi később szerepelt a filmben is, mert van, amit viszont olcsón sikerült megszerezni a filmhez, a saját járgány meg pont ilyen – és felnyitotta neki a csomagtartót, hogy nézze át, sikerült-e mindent megszereznie az összeállított listáról. Zsolt mesélte, hogy igen meglepődött és arra számított, minőségben igen alatta maradnak az általa igényelteknek, ám Tommy titokzatosságát erősen növelte, hogy mindent beszerzett és minden patent volt. Ha ez nem lett volna elég, ráadásul a forgatás végén az egészet odaajándékozta Magyar Zsoltnak, aki így már mondhatni megkapta a kezdőrugást is a szakmában való elhelyezkedéshez és mostanra 150 produkcióban jegyzik a nevét, többek között a bemutatás előtt álló „Midsommar” című horrorfilmmel kapcsolatban is. Oké, Zsolt maradt a B vonalon, ám a gesztus az gesztus és nem tudom, barátjaként tekint-e Tommy Wiseaura, de, hogy én megkedveltem a pasast ezért a húzásáért, az biztos. Talán szentimentális okai vannak, hogy ha egy hazánkfiát idegenben segítik, akkor kicsit én is hálás vagyok érte.

Szóval, elkezdték a forgatást, Tommy saját forgatókönyve alapján. A filmre nem volt előirányzott forgatási idő, mert hitvalássa szerint tart, ameddig kell, és ez roppant tág fogalom is lehet. Ráadásul, miközben rendezett, folyamatosan összetűzésbe került a stábjával, mert finoman szólva is eltérő véleménye volt szinte mindennel kapcsolatban, amit a normális történetmesélésről tudunk, jelentsen ez bármit.

Színészeit gyakorlatilag úgy kukázta össze ismerősökből és utcáról castingolt aktorpalántákból. Másod főszereplőnek megtette országos cimboráját, aki gyakorlatilag a bogarat ültette a fülébe, hogy merjen nagyot álmodni és bár akadtak köztük nézeteltérések, végül egymásra támaszkodva elkészítették minden idők egyik legrosszabb moziját. Ami valahol mégis szórakoztató.

Lisa (Juliette Danielle) egy gyönyörű házban éldegél, amelyben elvileg szomszédok is akadnak, bár, nem egyértelmű a film, hogy valójában milyen is az épület. Lisa életét az teszi ki, hogy otthon szenveleg és várja Johnny-t (Tommy Wiseau), aki munka után a szokásai rabjaként megjelenik a csokor rózsával és elkezdhetik az üzekedést. Hosszú évek óta tart már ez és Lisa annyira beleunt, hogy Johnny legjobb barátját, Markot (Greg Sestero) is ujjai köré tekerte, a változatosság miatt, pedig a srác minden egyes alkalommal, mikor találkoznak, megesküszik, hogy Johnny a legjobb barátja és be kell fejezniük, hogy a háta mögött üzekednek. Azután üzekednek. Azután megint egy sor lelkizés. Lisa édesanyjának (Carolyn Minnott) is elmondja, hogy unja a sötét hajú amorozót és nem akar már üzekedni vele. Édesanyja elmondja, hogy halálos rákbeteg. Lisa anyja védi Johnny-t, Lisa pedig támadja, mire Lisa anyja azt mondja, hogy Johnny nem jó parti, mire Lisa elkezdi védeni. Lisa anyja szerint Lisa képtelen helyes döntés hozni, ezért Lisa megsértődik és elhajtja az anyját.

Lisa a szomszéd fiúval beszélget, aki szerint ők szép pár. Lisa megsértődik.

Lisa egy barátnőjének panaszkodik, hogy Johnny nem jó parti. A lány szerint de. Lisa megsértődik.

Jön Johnny. Lisa rendes golddiggerként egyetlen arcizmával sem jelzi, hogy nem kívánja Johnny-t. Üzekednek. Johnny elmegy. (Így is, úgy is...) Lisa felhívja Johnny barátját, Mark-ot, hogy üzekedjenek... stb.

Az egész film olyan, mintha egy szappanopera sorozat évadát kivonatolták volna egyetlen esti filmbe.

„A szoba” iskolapéldája a rosszul megírt, motivációt elkeverő párbeszédeknek. Néhány jelenet szinte már szürreális. Érezni, hogy Wiseau szeretne főhősének felépíteni egy szerethető image-t, azonban a színész külseje ezt nem nagyon segíti, hiszen Tommy önmaga olyan, mint egy erdélyi vámpír herceg, aki kb. ötven éves korában megállt az öregedésben és növésben.

Néha ad hoc megjelennek szereplők, akiknek nem ágyazott meg a forgatókönyv, pedig, szövegeik alapján minimum korábban szánni kellett volna rájuk egy-egy percet. A legtöbb jelenetben ha ketten beszélgetnek, néha teljesen megcserélődnek a szemszögek, vagy ugyanoda futnak ki. Igen, drámainak kellene, hogy legyen Lisa örlődése a két férfi között, de egyszerűen nem lehet megkedvelni a karaktert, mert úgy tűnik, hogy egy hisztis picsa. A legjobb barát pedig képtelen eldönteni, hogy most akkor Johnny a legeslegjobb komája, vagy döfje orvul hátba, azzal, hogy Lisát szemből döfködi?

A szomszéd kissrác (Philip Haldiman) és Johnny atyai barátsága is egy érezhetően túlkreált kapcsolat, amely a.) még úgy is alig működik, hogy a szereplők párbeszédein keresztül a szánkba rágják ill. b.) amely csupán azt hivatott a nézőbe szuggerálni, hogy bár Johnny ránézésre egy ütni való kéjenc, igazából egy szeretni való, csupa szív ember. Azután Lisa nagy tervvel áll elő: leitatja férj jelöltjét, hogy később ráfoghassa; ittas állapotban Johnny megütötte. Persze, külsérelmi nyomok azok náne és a rendőrséget sem keverjük bele, mert bonyolítaná a cselekményt, csupán elhisszük, hogy Johnny, mint felnőtt férfi, néhány pohár ital után nem képes emlékezni, mit csinált korábban, hogy azután a film egyik ikonikus jelenetében a háztetőn kifakadva keljen ki magából, hogy ő bizony nem bántotta Lisát, nem, nem ütötte meg, nem, nem bántotta, ez baromság, nem bántotta, ó, helló, Mark! (Ami mém is lett!)

Azután a film halad tovább a drámai befejezés felé, aminek köszönhetően kapunk egy töredezett buli jelenetet, amit röhejesen bántóan osztanak részletekre a várost mutató vágóképekkel és a hozzájuk párosított, egyre inkább idegesítő zenei aláfestéssel, pedig Mladen Milicevic filmzenéje összességében nem is rossz. Azok a számok sem teljesen élvezhetetlenek, amiket a szeretkezős jelenetek alá sikerült illeszteni. Néha, már azt hinné az ember, hogy „A szoba” valójában a hetvenes-nyolcvanas években elterjedt pornófilmekre hajaz, amelyeknek több változata is készült, beleértve egy gyengédebbre vágott, soft-pornó variáció, amely nagyjából megegyezik az eredetivel, csak a nemiszervek találkozását és genitáliák premier plánban mutatását törölték belőle – kis cici, kikandikáló kuki előfordulhatott.

Végül Tommy egészen drámai alakítása tett pontot a történet végére, amelyben Johnny drámai lépésre – mi másra – szánja el magát. Szem nem marad szárazon...

A bemutatott filmet mondhatni értetlenség és kritikusi szemszögből határozott tiltakozás fogadta. Bukott is rendesen, miután mozikba küldték. Az idő és az emberek fura izlése azonban utat tört neki és ma már hasonló rajongó tábora van, mint „A nagy Lebowskinak”, megrendezett találkozóval, késő esti vetítésekkel, jelmezes beöltözős bulikkal, sőt, a „The Room” jelenséget boncolgató filmes szakkönyvekkel.

Tommy Wiseau-nak alapjában nincs zsenije. Mert nem tagadható le, hogy „A szoba” egy dilettáns szárnypróbálgatása, amely nem sikerült. Azonban, mivel szórakoztató a maga ostoba módján, összegyűjtötte azokat, akik fogékonyak a rossz filmekben megtalálni azt, ami miatt mégis érdemes rájuk szánni azt a másfél órát.

Magam annak idején nekiugrottam a youtube csatornáján, hogy megnézem, de mivel akkor nem találtam hozzá feliratot, nem erőltettem magamra a filmet. Végül egy művészmozi tűzte péntek este műsorára és meghírdette a Facebookon is. Közel kétszázan jelezték, hogy ők bizony érdeklődnek a film megtekintése iránt, ezért csalódottan kellett konstatálnom, hogy a vetítésre sajnos alig tucatnyian gyűltünk össze.

A filmet végül felirattal és elég jó minőségben vetítették le és ha ez nem lenne elég az örömhöz, rögtön utána kezdődött James Franco díjakra érdemes mozija, „A katasztrófaművész”, amely gyakorlatilag „A szoba” elkészítésének biopicje, remek szereposztással és néha meghökkentően jó hommage-zsal.

Szóval, Tommy Wiseau egyetlen említésre méltó mozijával elérte, hogy olyan underground rendezőnek tartsák, mint hasonlóan filmkedvelő, ám azt nem túl magas minőségben művelő rendező elődjét, Ed Wood-ot. Igen, Tommy Wiseau a 2000-es évek, egyfilmes Ed Woodja.

A két filmet egyébként éedemes egymás után megtekinteni, hogy még élvezetesebb legyen a biopic stáblistás jelenetsora, amelyben egymás mellé helyezték a The Room nagy pillanatait és a James Franco féle megidézéseket.

Ha objektíven akarnám értékelni a mozit, akkor megrekedne a pontozás valahol 15-30% között, de mivel nem elhanyagolható nosztalgia faktort is sikerült mellé rendelnem – pl. Magyar Zsoltnak köszönhetően – a masszív 55%-ot is elérte.

Fontos, hogy elvileg Tommy jelenleg készíti következő moziját, amely egy a leginkább Sharknado filmekre emlékeztető horror mozi lesz. Nagyon várom, mert már az előzetesben látszik, hogy a korábban megismert Wiseau féle viziót fogjuk megkapni.

Egy komolyan vehetetlen, komoly drámát. Cápákkal és vérrel.

A korábban említett cikk Magyar Zsolttal: Magyar Zsolt (origo.hu) 

Filmzene - Score: Mladen Milicevic – The Room (2003)

Mladen Milicevic – The Room (2003)

princecharlescinema.com

Score bemutató:

Már az első szám megágyaz a filmnek, habár, amikor a „The Room”-ot hallgatom, nekem egyértelműen az angol BBC, kosztümös mozik idéződnek meg, ami nem feltétlenül baj, hiszen Tommy Wiseau filmjében is nagyon fontos szerepet kap egy vörös, női kosztüm.

A „Red Dress” egy melankolikusabb, lassabb szám, amiben előkerül a főmotívum is, amit elkoptat a végére az album.

Az „I Will” az első szexjelenetet festi alá és szinte végig is hallgathatjuk az elég hosszúra és sziruposra vágott szeretkezés közben. Ettől a dal még kellemes, hallgatható dalocska. Kitra Williams és Wayman Davis szerzeménye, amit az utóbbi énekelt fel. Simán lehetett volna ismertebb darab is, azonban valahogy elveszett az ezernyi betétdal között, amiket filmekhez készítettek.

A „Lisa and Mark” egy kissé drámaibb darab, hiszen érezni benne e terhet, amely a két szereplőt köti össze, Johnnie karaktere mögött. Néhány kellemes fúvós pillanat.

A „You’r My Rose” a megcsalók akciója alatt csendül fel és Kitra Williams adja elő. Egy kicsit kevésbé szerethető darab, mint az „I Will”, talán, mert épp akkor hallható, amikor Lisa a menyasszony és Mark a legjobb barát épp üzekednek.

A vörös szín fontos lehet valamiért Tommy Wiseau jelképtárában, hiszen megjelenik a filmben a vörös rózsa is, amit minden alkalommal ő ajándékoz szerelmének, egy kissé röhejes vásárlás után és a vörös szín visszaköszönt a korábbi, „Vörös dressz” című számban is. A „Red Roses” összecseng a „Red Dress”-szel.

A „Street” hangulatot ad az utcaképnek, viszont megtörik a vége, ami azt jelzi, Milicevic koherens zenei darabok helyett törekedett inkább arra, hogy hangulatokat adjon vissza. Jó példa erre a „Life”, amiben megjelenik a főmotívum és a „Red Dress” is, de van része, amely inkább csak néhány hang, míg a lezárás is elég suta.

A „Street Two” már sokkal tökösebb, hangosabb, előhozva a „The Room” motívumokat, végigzongorázva a hangszereken.

A „Crazy” Clint Gamboa és Wayman Davis munkája, melyet Gamboa énekel fel. Tinglitangli popszám, lassú és súlytalan. A „Chocolate is the Symbol of Love” a triónak a lezárása, amit Tommy Wiseau gondol a romantikus férfi és annak ajándékairól és a szerelemről. A zene kis fúvós futamokból áll, hegedűvel és egységet alkot a „Vörös dresszel” és „Vörös rózsával”. Mert mit is veszünk egy nőnek, ha elakarjuk varázsolni? Virágot, édességet és csinos ruhát.

A „Chris-R” kicsit akciósabb darab, egészen érdekes zeneiséggel a végére, használva némi ütős szekciót. A „Reason” már koptatja a paneleket, amiket Milicevic épített fel. Hiába, hisz a „The Room” zenéje bár nem rossz, erősen tévéfilmes keretek között mozog, köszönhetően a szintetizátor hangzásvilágának. „Johnny, Mark and Danny on the Roof” egy percnyi vonós dráma, ami aláfesti a férfiak beszélgetését, végén néhány pengetéssel. „Lisa, Michelle, and Johnny” Johnny belecsöppen egy beszélgetésbe, amit olyan kínosan harapnak el a csajok, hogy csak a totál hülye nem vágja, valami nagyon fontosról és kellemetlenről maradt le az ember. Történetesen Johnny arról, hogy Lisa kibeszélte Michelle-nek, mennyire elege van a férfiból. Ennek megfelelően hézagos, halk és drámainak szánt két percet kapunk, amelyben a klarinét (?) vagy oboa (?) pár taktust enged meg magának, nagybőgő támogatással.

A „Yes or No” Lisa bizonytalanságát hivatott érzékeltetni, míg az „I’ll Record Everything” pedig Johnny zaklatottságát, miközben bizonyítéka van a lány hűtlenségére, hogy lassan a tetőpontjához érkezzen a mozi. Címének ígéretével ellentétben néhány kitartott vonóhúzást kapunk és nem érezni, hogy Johnny elégtételt érez, mert sikerült felvennie mindent, amint Lisa mondott Mark-nak a telefonba.

Az „XYZ” már egyenesen egy mókásabb darabként kezd, hogy ez is melankolikus pillanatokkal zárjon. „Mark and Peter” két férfi vitáját festi alá, amikor összevesznek a barátság és lojalitás fogalmán. A „Jogging” a kevés külső helyszínes jelenet alá készült, több szólamú darab, és így érdekesebb is, mint a legtöbb korábbi zene. A két főszereplő itt még barátként beszélgetnek az élet, szerintük igen fontos kérdéseiről. A kompozíciót pedig az unásig ismert futam zárja.

A „Baby You and Me” ismét egy szirupos nóta, ezúttal duett, amelyet Bell Johnson és Clint Gamboa énekelt fel. Jól illik a többi betétdal mellé, megidézi a legjobb fekete romantikus duetteket, amiket pl. Lionel Ritchie és Diana Ross munkásságához köthetünk.

A „Happy Birthday Johnny”egy gyorsabb, szintisebb, jazz-es prüttyögés, túl sok ünnepi nincs benne, ellentétben a címével. A „Lisa and Mark” azt a szürreális pillanatot festi alá, amikor mindenkit kicsalnak a helyszínként használt „The Roomból”, hogy ezzel megágyazzanak a drámai lelepleződéshez és ezt a lassú, megszokott motívummal kezelték. A „Fight During the Party” említésre sem méltó pár másodperc, amiből csak a harci hév hiányzik. „Johnny in the Bathroom”, melyben szomorkás hangokból váltunk drámaibb pillanatokra, ezzel megidézve a hősünkben dúló haragot és kétségbeesést. Mostanra már nem nagyon van olyan pillanata a „Tape Recorder” darabnak, amit korábban nem hallottunk volna. Ennek ellenére Milicevic jól elszórakozik a kitalált motívumaival, amely egyben azt is megmutatja, hogy igencsak korlátozott eszköztárral dolgozik. Mladen több, mint negyven produkcióban vett részt, aminek zöme tévéfilm, rövidfilm vagy dokumentum. Ha úgy vesszük, itt erősen kilépett komfortzónájából, de nem érzem, a sok ismétlés ellenére sem, hogy kudarcot vallott volna.

„Johnny Becomes Crazy” egy zaklatottabb etap, amely kissé eltér a korábbi nyugodt tempójú és hangulatú daraboktól. A feléig. Amikor is Johnny végül eljut a karakter tetőzéséhez. A zongora és szinti pedig ebben partner. A „Why Why Johnny” már címében is megmutatja azt a fajta túljátszott drámaiságot, amely Tommy Wiseau elképzelése a jó filmdrámáról. Szinte már Shakespeare-i a kérdés; Miért, miért Johnny? – ami ismerve Lisa korábbi hozzáállását, megint csak karakteridegen a szereplőktől. Ennek ellenére a darab kellemes, felhasználva a korábbi megismert futamot, amely végig kísérte Milicevic egész albumát.

„Reflection You’re My Rose” pedig elköszön a hallgatótól, egy kellemes, enyhén füstös poppal, amelynek korábbi változatát már hallhattuk.

60%